2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Hát szó se róla rendesen a torkomon akad a szó, amikor megszólal. Én aztán nem vártam, hogy elmondja miért is van itt és valahogy mégis kibukik belőle, én pedig nem tudom, hogy mégis mit mondhatnék. Szinte anya nélkül nőttem fel, úgyhogy tisztában vagyok vele milyen az elvesztése, vagy legalábbis sejtem. Nem tudom melyik a rossz, ha eleve nem volt veled, vagy ha igen de elveszíted. - Én... sajnálom. - bököm ki bizonytalanul, főleg hogy a szavai zárásaként még kérdést is tesz fel, pedig én aztán nem hiszem, hogy beleszólhatnék más életébe. Nem is nagyon tudom, hogy mit mondhatnék. Én aztán hogyan adjak tanácsot? Magamat se védtem meg igazán soha sem, akkor hát hogyan mondjam másnak, hogy lépjen egy olyan helyzetben, amiben még a legbátrabbaknak is nehéz. - Én már nem... nem igazán emlékszem anyámra. - bököm ki, bár ennek aztán semmi köze sincs a témához, de ha arra, amit kérdezett egyszerűen gőzöm sincs, hogy mit mondjak, akkor mégis mi lenne a teendő? Csak ücsörgök és most valahogy úgy érzem talán jobb lett volna, ha feladom a helyemet és végül is inkább én távozom, mert így most finoman szólva is kellemetlen helyzetbe kerültem és nem tudom, hogy mégis mit kellene lépnem most és persze hogy mit is kellene mondanom. - Miért nem... védted meg? - csúszik ki a számon, pedig tudom, hogy nem kellene. Tördelem is rendesen a pad alatt az ujjaimat. Nem kérhetem számon, de ha fontos volt neki az anyja... Persze tudom én, hogy nem egyszerű egy apával szemben. Az enyém sem épp sétagalopp, sőt... akkor még finoman fogalmaztam, de mégis miért nem tett semmit sem, ha úgy gondolta, hogy akkor jobb lett volna a helyzet? Vagy mert az anyja se lépett, így nem mutatott jó példát és ő sem mert semmit sem tenni? Mondjuk ez is benne van a pakliban, hiszen nem mentek el az apjától, nem menekült el a fiával, pedig ha tényleg ilyen helyzetben voltak akkor az lett volna a kézenfekvő megoldás gondolom én legalábbis. - Bosszút? Úgy érted... megölnéd az apádat? Képes lennél rá? - gőzöm sincs, hogy mit kellene tennie és azt sem tudom az aurorok milyen ügyekkel foglalkoznak. Azt tudom, hogy én nem tudom képes lennék-e szembeszállni az apámmal, de valahogy kétlem, hogy menne. Az pedig, hogy akár meg is öljem, na az teljességgel lehetetlennek hatna. Ő képes lenne rá?
Egyikünk se moccan meg annak érdekében, hogy kimenjen a teremből és magára hagyja a másikat, szóval nagyon úgy néz ki, hogy a jelenlegi gyászidőszakot egy számomra vadidegen lánnyal kell eltöltenem. Még ha lenne hova mennem, akkor lépnék az ügy érdekében, de nincs, így hát semmit sem tehetek, maradok. Vagy Aurora, vagy a mágiatörténet termen való osztozkodás... Talán az idegen csajszi hamarabb megunja a dolgot, mint én és lesz olyan kedves, hogy visszamegy a hálókörletébe. Annak kifejezetten örülnék, mert mit ne mondjak, jelen pillanatban igencsak nehéz visszafojtanom az érzelmeimet. Nem is állt szándékomban, hiszen úgy terveztem, hogy itt megfelelően kitombolhatom magam, de ismét közbeszólt az élet. Kegyetlen néha, azt meg kell hagyni, velem pedig sokszorosan is elbánt már, de ezt most inkább nem részletezném. - Anyám meghalt – vágok a lány szavába, miközben ujjaim ökölbe szorulnak, így pedig össze is gyűröm a nemrég kapott levelet. Fogalmam sincs, miért osztom meg vele ezt az egész dolgot, hiszen rohadtul nem vagyok rászorulva arra, hogy mások vigasztaljanak, még részvétet sem várok tőle, egyszerűen csak ki kell mondanom valakinek, hátha így könnyebben valósággá válik számomra. - Ő... - itt azért egy pillanatra elcsuklik a hangom, érzem, amint gombóc keletkezik a torkomban, de nyelek egy nagyot és folytatom: - Tudod, ő egy nagyon jó asszony volt, olyasvalaki, aki rossz emberhez ment férjhez. Szerintem belehalt apám ütéseibe. Az utolsó mondatot talán nem kellett volna kimondanom, hiszen ami számomra nyilvánvaló, az mások számára kifejezetten sokkoló lehet. Tudom, mekkora hibát vétett apám azzal, hogy kezet emelt egy beteg asszonyra, anyám pedig az évek folyamán egyre gyengébb lett, majd itt a végeredmény... Belehalt ebbe az egészbe, holott apámnak kellett volna erre a sorsra jutnia. - Éveken át tűrte a bántalmazásait – folytatom síri hangon, meg se kérdezve a lánytól, hogy esetleg érdekli-e a dolog. Ki kell adnom magamból, mert ha nem teszem, akkor felrobbanok ettől az egésztől. - Volt, hogy a szemem előtt ütötte meg és én nem tehettem semmit. Példának szánta, én pedig álltam és néztem, mert túl gyáva voltam ahhoz, hogy szembeszálljak vele. Végignéztem, amint megveri az anyámat... Fel tudod ezt fogni? Most először pillantok leplezetlenül a lányra, és ha van valamerre valamilyen halvány fényforrás, akkor észreveheti a szememen, hogy undor tükröződik benne. Féltem apámtól és még mindig tartok tőle valamennyire, hiszen egy kemény, erőszakos ember, akinek semmi se jelent akadályt. Ha most lenne lehetőségem arra, hogy megöljem, nem haboznék egy pillanatot sem. - Bosszút állnál rajta hasonló helyzetben? - teszem fel a kérdést, mert azért érdekel, miként reagálnának más emberek az én helyemben. - Mit kellene tennem? Mit tegyek? Írjam meg neki, hogy tudom, mit tett? Ajdam auror-kézre? Foglalkoznak egyáltalán ilyesmivel? Apámnak sok van ugyan a rovásán, de jól játssza a szerepét, nem találnának ellene semmiféle terhelő bizonyítékot, a családon belüli erőszak pedig nyilvánvalóan nem az ő dolguk. De ez sem megoldás, mert ebből is kimagyarázza magát, anyám betegsége meg egyébként is halálos volt, de még lett volna pár éve az életből... Nem, ebben az ügyben nekem kell lépnem, ez kétségtelen. Különben sem áll szándékomban másnak átadni apám büntetésének élvezetét. Mert élvezni fogom, ez biztos.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Fogalmam sincs, hogy mit is mondhatnék, főleg mert ő se valami bőbeszédű, bár nem is kellene elvárnom tőle, hogy túl sok mindent mondjon, vagy tegyen hozzá ehhez az egészhez, hiszen... nem kell nekem elmondania miért van itt és azt sem, hogy miért sírt, hiszen az egyértelmű, hogy sírt. Elég rossz hírek lehetnek azok az otthoni hírek, ha ennyire rosszul hatottak rá, hogy még sír is miatta, mert hát elég komoly valakinek tűnik, nem kimondottan olyan sírós fajtának. Már csak az a nagy kérdés, hogy vajon nekem kellene-e sietősen távoznom, vagy neki, hiszen én jöttem előbb, de egyelőre úgy fest, hogy ő se nagyon akar megmoccanni és én se nagyon moccanok a helyemről. Az a baj, hogy elég kevés olyan hely van az iskolában, ahol rendesen el lehet rejtőzni és viszonylag kevesen látogatják. Pont ezért jöttem ide és nem szívesen távoznék. - Végül is... igen, ebben igazad van, nem jött be más utánad. Ide tényleg nem sokan járnak és... én is ezért vagyok itt, de gondolom nem kellene zavarnom... - de ennek ellenére még sem akaródzik elmenni, hiszen ez az én rejtekhelyem volt először és akkor miért is nekem kellene megfutamodnom? Halvány sejtelmem sincs, hogy akkor viszont mit tegyek és hová menjek. Épp e miatt vagyok olyan nagyon bizonytalan és ezért nem tudom, hogy mit is tegyek. Jól látszik rajtam a hezitálás, hogy megfordult ugyan a fejemben, hogy megyek és hagyom, de aztán még sem. Valahol persze érdekel, hogy mi lehet a gondja, az a nagyon rossz hír, de közben meg... nekem is van elég bajom és hát engem se sokan szoktak megkérdezni, sőt igazából senki sem, hogy segíthet-e valamiben. Ez a srác még csak nem is tűnik olyan elveszettnek, sőt mintha láttam volna már a folyosón futólag, ahol nem kifejezetten volt búskomor, mindenféle lányok társaságában. Lehetséges, hogy kevesem valakivel, de erre elég kevés esélyt látok. Engem nem igen vesznek észre és jegyeznek meg, de én ellenben, vagy pont e miatt elég könnyen jegyzem meg mások arcát.
Nem igazán érdekel, ha a lány esetleg levágja magában, hogy sírtam, noha bízom benne, hogy sikerült elég szépen elrejtenem a dolgot. Nem szokásom érzelmi kirohanásokat produkálni, pont emiatt is jöttem ide, ahol elvileg ilyenkor már senki sincs és most mégis... Bosszant a gondolat, hogy már akkor se lehet egyedül az ember, amikor valóban szüksége lenne rá, de ha jobban belegondolok, edzésnek sem éppen rossz. Elvégre, Justice megölése után színpadiasan kell játszanom a szerepem, nem bukhatok le. Nem ülhetnek ki az arcomra az érzelmeim, ha pedig mégis, akkor illene némileg meggyötörtnek látszanom. Természetesen, csak abban az esetben, ha közlik velem, hogy a testvérem volt. Talán ez a csajszi még jó is lenne próbának, nem igaz? De nem, anyám halálát nem fordíthatom ehhez hasonló célokra, ő ennél azért jóval többet érdemel. Egész életében védett apámtól, amikor ő sorra jött az őrült ötleteivel, illene hát ezt valamiféle hálával viszonoznom. - Aha... - biccentek egyet, hiszen egyelőre fogalmam sincs, mit is kellene erre most mondanom. Ha elismerem, hogy egyedül akartam lenni, akkor azzal azt vallom be, hogy van valami, ami bánt, márpedig a lányok igenis szeretnek érzelmi ügyekben tanácsokat osztogatni. Nekem azonban nincs szükségem lelki fröccsre, még az úgy nevezett barátaimat is kerülöm az ilyesmivel, miért pont egy idegent kellene beavatnom? Végül kiszáradt torokkal szólalok meg ismét: - Én csak vártam valakit, ennyi az egész. Felvetődhet benne a kérdés, hogy miért ebbe a terembe jöttem hát be és miért nem varázsoltam ehhez az egészhez fényt, de ez már megint csak egy alaptalan aggodalom. Mindenből képes vagyok kimagyarázni magam, ez afféle családi áldás, már ha a vér szerinti családomat vesszük alapul. Justice legalábbis mindenképp jól venné az akadályokat, nekem azonban a lelkiállapotom nem igazán engedi, hogy ilyesmibe bonyolódjak. Pár szó is bőven elég, nincs most még kedvem egy kisebb mesét is kitalálni mellé. Komolyan rühellem az érzelmeket, pont amiatt, mert mindent csak megbonyolítanak. - Csak kaptam egy levelet, ennyi az egész – vonom meg a vállam, noha még én magam se vagyok igazán tisztában azzal, hogy ezt miért is osztom meg pont ezzel az ismeretlen lánnyal. Ennyire kétségbe lennék esve? Kár tagadnom, hogy tök egyedül vagyok ebben a hatalmas épületben és nem is igazán sikerült olyan kapcsolatokat kiépítenem, melyek annyira tartósak lennének. Elvileg azonban én is ember lennék, szóval néhanapján még nekem is szükségem van némi lelki támaszra, de azt soha életemben nem hittem volna, hogy pont egy idegennel fogok ilyesmit megosztani. - Otthoni hírek. Elég rosszak. Nem látszódik rajtam semmiféle érzelem kívülről nézve, de az igazat megvallva elég nehéz beszélnem erről az egészről, most azonban csak úgy dőltek a szavak belőlem. Ez természetesen nem sok információ mások számára, de tőlem már az is nagy lépés, hogy ennyit megosztottam olyasvalakivel, akit eddig még soha életemben nem láttam. Mégis... ő annyira más, mint azok az emberek, akik eddig körülvettek, hogy valamiért megbízom benne. A családom erőszakos, Aurora stílusa pedig hagy némi kívánnivalót maga után, de ez a lány... Első pillantásra nem tűnik olyasvalakinek, aki kinevetne az érzelmeim miatt, ha esetleg valamilyen úton-módon kibukna belőlem az egész. Egyelőre azonban sikeresen tartom magam ahhoz, hogy nem beszélek. Legalábbis nem sokat. - Az igazság az, hogy idejöttem kissé átgondolni a dolgokat – vallom be végül. - Reméltem, hogy senki se fog benyitni ide és igazam is lett. Elvégre, te már eleve benn voltál... Tudtomon kívül elmosolyodom, hiszen tényleg így alakult, a titokzatos idegen nem nyitott rám, inkább én őrá, ami elég vicces helyzetet szült. Sokkal jobb kedvem nem lesz ettől, de a mosolyom teljesen őszinte. Egy pillanatra mintha minden más kitörlődne belőlem, mintha nem is kaptam volna meg a levelet. Ez az egész érzés azonban csak egy röpke másodpercig tart, szinte azonnal ismét rám telepszik a gyász. Nehéz időszak előtt állok, melyek kétségkívül csak még nehezebbé fog tenni Aurora, márpedig a mai nap folyamán még az ő megjegyzéseit is el kell viselnem, ehhez pedig nem sok kedvem van jelenleg. Talán pont ez az oka annak, hogy nem állok fel és megyek ki a teremből.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Persze magam sem hiszem el komolyan, hogy ha nem szólalok meg, akkor nem vesz észre, főleg mivel azért ez sosem így működik. Nem tud az ember minden körülmények között elrejtőzni, főleg ha rossz esetben még zajt is sikerül csapnia, ahogyan nekem. Nem csoda hát, ha hunyorgok rendesen, amikor a lumos az arcomba világít még ha nem is kimondottan annak szánja, de a sötét után azért nem a legkellemesebb érzés. Legszívesebben elsüllyednék, hiszen a fényben még inkább látszik, hogy a srác sírt. Gőzöm sincs, hogy mit is kellene mondanom, valahogy nem igazán jönnek a szavak, még ha illendő is lenne valamit kinyögni, főleg hogy még kérdezget is. Talán az lenne a legjobb, ha kapnám magamat és elrohannék, de hát én találtam előbb ezt a helyet... Na nem mintha lennék elég karakán hozzá, hogy ezért a tényért meg is harcoljak. Nem, ennyire nem vagyok erőteljes jellem. Viszont megmoccanni se nagyon sikerül, tehát a menekülés lehetősége egyelőre nem lehetőség. - Egyedül akartam lenni, ahogyan... gondolom te is és nem volt sötét, amikor itt ültem. - kissé torokköszörülve pillantok a kezemben lévő pálcára. Sejtheti, hogy én is lumosszal világítottam, csak a belépése előtt néhány másodperccel gyorsan ki is oltottam, hogy ne vegyen észre. Nem akartam magyarázkodni, amit persze végül csak nem sikerült megúszni, lévén most épp ezt teszem. Azt hiszem most kellene elnézést kérnem, felállnom és távoznom, csak hát... mi van ha ezzel bántom meg? Nem kellene, hogy érdekeljen, hiszen engem már épp elegen bántottak meg, de valahogy még sem megy, mert láthatóan... - Jól vagy? - hülye kérdés, egyértelműen nincsen jól. Kérdés, hogy mennyire rossz a helyzet. Az nagyon az, ha valaki már sír, bár én nem igazán szoktam. A végletek távol állnak tőlem, ahogyan a mosoly, úgy a sírás is. Persze előfordul, amikor már nagyon nem bírom, amikor nagyon besokallok, de valahogy gyakorta még arra sincs erőm, hogy ilyesmivel foglalkozzam, csak hagyom, hogy elöntsön a keserűség és inkább elvonulok valami csendes helyre olvasni, mint most. Csak hát... ezt ezúttal megzavarta az ismeretlen érkező.
Sötét van a teremben, voltaképp csak a szürkületi fényeknek hála látom egy-két fa sziluettjét, de maga a helyiség teljes sötétségbe borul, amit én nem is bánok. Kell ez a hangulat, szükségem van arra, hogy valahol szintén gyászt öltsön a környezetem és ha már ezt nem kapom meg az emberektől, akkor legalább egy terem tegye meg. Mehettem volna a Szükség Szobájába is, az bizonyára mindent megtett volna a kedvemért, hogy könnyebben elviselhessem a gyászt, én azonban nem éreztem fair-nek a dolgot. Fájnia kell, nem helyezhetem előrébb a saját szükségleteimet, egyszerűen szenvednem kell anyám miatt. Nem akarom magam részegre inni, hiszen azzal csak halasztgatom a folyamatot, ráadásul nem is lenne tisztességes az emlékével szemben. Ezt most józan ésszel kell végigcsinálnom, az pedig szinte biztos, hogy apámmal is végeznem kell majd Justice után. Annyit szenvedett miatta anyám, hogy talán abba roppant bele, hiszen az állandó verései nem tettek jót az egyébként is törékeny testű asszonynak. Elvégre, a levelében nem említ konkrét okot, márpedig ő olyan ember, aki szereti hosszan ecsetelni a dolgokat. Kivétel ez alól, ha ő tett valamit, amiért ez történhetett... Hiszen minden héten kaptam levelet otthonról, de egyikben sem említette, hogy anyám ennyire beteg lenne. Nem, itt másnak kell lennie a háttérben. Hirtelen ismeretlen eredetű zajra leszek figyelmes, így fülelni kezdek. A hang elhal, én pedig pont kezdek arra gyanakodni, hogy csak egy kóbor rágcsáló lehetett az, amikor a következő pillanatban más hangok is megütik a fülem, melyek nyilvánvalóan csakis embertől származhatnak... Szégyen vagy sem, de összerezzenek, amikor meghallom a tompa puffanásokat, melyek szépen sorban egymást követik, hiszen szinte teljesen biztos voltam abban, hogy amikor bejöttem a terembe, senki más nem volt itt rajtam kívül. Vajon ki lehet az? - Lumos! - suttogom a varázsigét, miután egyetlen gyors mozdulattal letörlöm a friss könnycseppeket az arcomról, nehogy lebuktassam magam, habár a szemem csillogása azért minden bizonnyal sok mindent elárul, de olyan hangosan szerencsére nem zokogtam, hogy ez teljesen nyilvánvaló lehessen. A pálcám fénye hamarosan kigyúl, így láthatóvá válik kéretlen társaságom arca is. Egy zavarodott lány ül tőlem nem messze, egy-két paddal odébb. Fogalmam sincs, ki ő, nem ismerem, nyilvánvalóan nem a mardekárba való és hát kinézetre se olyasvalaki, aki megragadna mások emlékezetében. Nem kiemelkedően szép, leginkább csak átlagos, az öltözködése pedig csak még inkább hétköznapivá és jelentéktelenné teszi. Egy szürke kisegér, semmi több. Hát... legalább attól nem kell félnem, hogy telekürtöli az iskolát ezzel. Nyilvánvalóan ő se ismer engem, szóval némi mázlim még így is akad. - Mit keresel itt? A hangom ugyanolyan, mint máskor, semmi fájdalmat se lehet kihallani belőle, hiszen volt alkalmam mostanában gyakorolni azt, miként leplezzem az érzéseimet, hála Justice-nak. Nem szigorúan teszem fel a kérdést, nem is számon kérően, hanem teljesen normális hangnemben. Talán jobb lenne egy másik helyet keresnem, habár eddig ez volt a legalkalmasabb, nem sok kedvem van továbbállni innen. De a lány aligha fog elmenni, én pedig nem fogom erre megkérni, mert az csak felesleges kérdéseket vonna maga után. Miért akarsz egyedül lenni? Miért sírtál? Nők. Mondjuk, Aurora tuti nem faggatna, de hozzá aztán végképp nincs hangulatom. - Miért ültél a sötétben? - bököm ki végül a leglogikusabb kérdést, ami jelen pillanatban eszembe jut. Oké, nekem megvan az indokom, ha legfeljebb rákérdezne, bekamuzom számára, hogy a szobatársaim nem hagynak aludni, előző este sokat tanultam és pihenni szerettem volna. Ő azonban láthatóan nem gyászol, jelenleg is inkább csak zavartnak tűnik, semmi másnak. Érthető hát részemről, hogy ez a második – felé intézett - mondat, amely elhagyja a számat.
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
A Mágiatörténetben az a legjobb, hogy nagyjából senkit sem érdekel, épp e miatt nem igen szokott senki sem óra után itt maradni, kivéve persze engem, aki most is pont e miatt döntöttem úgy, hogy maradok hiszen itt legalább senki sem zavar. Az utolsó padban ülök, egészen a szélén, ahogyan mindig. Az ablaktól távol, ahol így hogy közeledik az este még csak fény is alig jut el. Azt gondolhatnád, hogy akár még el is lehet itt aludni, de én nem alszom. A pálcám hegyén egészen halvány kis lumos pislog, ahogyan a jegyzeteimet nézem át. Na nem a Mágiatörténetről, hanem Legendás lényekről olvasgatok. Az állatokkal mindig is jobban kijöttem, mint a saját fajtársaimmal, nem csoda, hogy itt is sokkal jobb vagyok ebből a tantárgyból, mint a legtöbb egyébből. A nyugalmam viszont nem tart soká, hiszen egyszer csak hallom a kinti lépteket, aztán épp hogy sikerül kioltani a lumost, amikor nyílik is az ajtó. Még a lélegzetemet is visszatartom, amíg az illető végigsétál a padok között és végül leül. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Sötétben vagyok, valószínűleg ő nem lát engem, viszont én őt igen és innen is látszik, hogy nincs épp a legjobb passzban. A padra dőlve... vajon mit csinál? Ki lehet bukva, vagy egyszerűen csak ő is magányra és pihenésre vágyik? Még a pálcám is a kezemben és tudom, hogy épp elég lesz megmoccannom, biztosan észrevesz, nem tudok innen csak úgy kisurranni és még csak kényelmesen elhelyezkedni sem, de nem igen tehetek mást, mint hogy legalább megpróbálom. Nagyot nyelek, ami félő, hogy már eleve felhívja rám a figyelmet, csak aztán próbálom meg a pálcámat óvatosan leereszteni és eltenni, de persze ezzel pont sikerül levernem a padról a jegyzeteket, amik halk puffanással landolnak a padlón, én pedig riadt tekintettel pillantok a srácra, aki most már holt biztos, hogy tudja, hogy van itt valaki, még ha egyelőre még esetleg nem is látott meg. Fogalmam sincs, hogy mit tegyek és ez látszik is rajtam, ha netán fényt varázsol, hogy észre veszem és ha felnéz jó eséllyel én is láthatom, hogy a szeme kisírt és nem kimondottan a kevés pihenéstől vörös. Én legalábbis igen könnyen látom a különbséget, hiszen van benne tapasztalatom. - Bocs... én... csak... - makogom a szavakat, legalábbis próbálom őket összerakni, de nem sikerül semmiféle értelmes mondatot összehozni és arra is igen sok esély van, hogy a szavaim is kissé zagyvák lesznek végül, sőt talán elég rekedtek is ahhoz, hogy érteni lehessen egyáltalán.
Magányra van szükségem, lehetőleg egy olyan helyen, ahova senki se nyit be. El szeretnék vonulni az egész világ elől, de ez a Roxfortban egyszerűen lehetetlen... A szobám nyugalmára nem számíthatok, mivel Aurora jó eséllyel rámtörne, márpedig a mostani hangulatomban nincs szükségem a bunkó megjegyzéseire. Eszembe ötlött a könyvtár is, de az szintén egy olyan hely, ahol egész nap járkálnak és a lehető legeldugottabb zugokat is igénybe veszik. Nem, nem kellenek emberek a közelembe, nem vagyok kíváncsi mások boldog életére, miközben a sajátom romokban hever. Nem akarom látni, ahogy az emberek örülnek az életnek, amikor ez másoknak már nem adatik meg. Fogalmam sincs, merre tartok hát, egyszerűen csak visz a lábam, szinte körül sem nézek, az apámtól kapott levelet pedig az ujjaim között szorongatom. Anyám halálhírét tartalmazza, amely igenis megrendített mindazok ellenére, hogy kiderült: ők szakítottak el az igazi családomtól. Anyámat szerettem, hozzá mindig is kötött valami, hiszen – apámmal ellentétben – ő valamennyire jó volt hozzám. Szigorú asszony volt ugyan, de annyira nem, hogy ne érezzem jól magam a közelében. Soha életében nem betegeskedett, pedig törékeny, vékony alkatú asszony volt, akit megviseltek az évek és apám bántalmazása. Mégis szerettem, becsültem és sajnáltam. Apám verése alól ugyan nem tudtam kimenteni, de megviselt a dolog. Most pedig halott és már soha többé nem láthatom. Bűntudatom van, amiért nem maradtam otthon, amiért fontosabb volt a bosszúm, mint anyám, de mit tehettem volna? Akkor és ott fogalmam sem volt arról, hogy ez be fog következni, noha az a lökött Trewalney mintha erről hadovált volna, amikor év elején ide kerültem. Nem hittem neki, leadtam a jóslástan órát, mert idegesített az állandó karattyolása az egyik szerettem elvesztéséről. Akkor és ott nem éreztem úgy, hogy bárki is lenne a közelemben, akihez fűznének olyan erős szálak, hogy megviseljen a halála. Most azonban... Rosszul tettem volna? Hagynom kellett volna Justicet és visszatérni oda? Elvégre, még mindig nem tartok sehol sem a tervem megvalósításában, most pedig anyám halott. Apámhoz mégsem szeretnék hazamenni, nem kívánom a társaságát, főleg nem akarok részt venni abban az ál-gyászban, amelyet a most hazatérő rokonok kedvéért ölt majd magára. Már előre látom, hogy én leszek a hálátlan gyermek, aki a saját anyja temetésére se tér haza, de nem érdekel. Immár semmi se köt oda, semmi az égvilágon. Soha az életben nem teszem már be a lábam abba a kúriába. Mintegy hirtelen jött elhatározásból benyitok az egyik üres terembe, majd becsapom a hátam mögött az ajtót, végül az egyik hátsó pad felé veszem az irányt. Le kell ülnöm, szükségem van egy székre, mert a lábaimból kezd lassan kimenni az erő és felülkerekednek rajtam az érzelmeim, melyek eddig tartották magukat sikeresen, de most... Érzem, amint az első könnycsepp végiggördül az arcomon, le az államon, miközben a szám széle megremeg. De nem, nem hagyhatom, nem lehetek ilyen. Meg kell keményítenem magam, hiszen ennél csak nagyobb feladat áll előttem, egy ember halála számomra nem járhat érzelmekkel. Lehuppanok hát az asztal mögé, végül lehajtom rá a fejem és igyekszem úrrá lenni a számomra oly kínzó érzelmeken. A levelet görcsösen szorongatom ujjaim között, mintha csak az tehetne mindenről. Békét akarok. Hosszan tartó nyugalmat és csendet, semmi, de semmi mást...
♫ Who we are ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Idézet, szöveg ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
