Rendhagyó óra (rúnaismeret terem)

A mugli iskolákban a helyettesítés olyasmi, ami megosztó tud lenni a tanárok között. Van olyan, aki kifejezetten csak erre szakosodott és iskolák között korzózik (na azt mondjuk nem csípném, mert szeretek a legalább a folyosóról már ismert diákokkal dolgozni) és van olyan, akit a saját intézményében rántanak be különböző órákat megtartani. Persze ez itt a Roxfortban szakszerű helyettesítésnek sok esetben nem tekinthető, hiszen például nem sokra mennének velem, hogyha valami egzotikus bájital készítését kéne megtanítanom a kollégám helyett és azt sem hiszem, hogy ad abszurdum hindiül meg tudná tartani helyettem a nyelvórámat valaki. Ettől függetlenül mindent bele szoktam adni, hogyha felkérnek helyettesítésre.
A rúnákat szeretem. Messze nem vagyok profi belőlük, de azért tudok egyet s mást, amivel újat tudnék mondani a gyerekeknek. Fejben már készen is vagyok az óratervvel, nagy lendülettel vágódom be az ajtón, de az összeszedettségem csak addig tart, amíg szembe nem fordulok az osztállyal és észre nem veszem az első padban ülőt.
Tudom a nevét és bár tettethetném magam hülyének és tehetnék úgy, mintha tengernyi Paisley szaladgálna a Roxfort falai között, nem teszek így. Pontosan látom benne az anyja vonásait minden egyes alkalommal, amikor rátekintek és ettől minduntalan összefacsarodik a szívem.
Emlékszem, amikor először szembejött a folyosón még nem tudtam a nevét. Ismerős volt az arca, de nem akartam tudonást venni róla. Nem akartam, mert túl mélyre vágódó tüske az, ami a szívemben van miatta, s nem, ez nem lehet ő! Aztán persze utána kiáltott valaki, a nevén szólította és nekem kétségem nem maradt. Valahol jólesőn dobogtatta meg a szívemet, hogy megtartotta a nevem, ugyanakkor mélységesen elszomorít és idegessé is tesz az, hogy itt van most. Azért kerültem eddig, mert nem tudtam volna mit is mondjak neki. Hogy magyarázhatnám meg azt, hogy bár leléptem tőlük, de nem őt akartam elhagyni. Hogy az anyja tudta mi vagyok és engem vádolt a húga halála miatt nekem pedig nem volt több erőm elviselni? Semmiképpen sem hiszem jónak és becsülendőnek a cselekedetemet, de egy részem vágyik arra, hogy bocsánatra leljek. Épp csak nem hiszem magam sem, hogy méltó vagyok rá.
Megacélozom vonásaimat, felveszem a szokásos, rezzenetlen maszkomat és lazán a dolgok közepébe vágok. Elvégre azért vagyok itt, hogy órát tartsak. Nem igaz?
- A mai első rúna, melyről szót kell ejtsünk, az a bjarkán. Tudna róla mondani valaki valamit? - dobok fel egy kérdést, s miközben a tanári asztalnak döntöm magam háttal állva annak, szemben az osztállyal, mellkasom előtt keresztbe fonom kezeimet metaforájául annak, hogy lakat alá zárom a szívemet. Nem kerülöm direkt azt, hogy Danielre nézzek, de mégis szinte félem az időt, mikor tekintetem akaratlanul is az övébe akad.

// Legközelebb nem tart ilyen soká ha egyáltalán van kedved játszani ezt velem //