2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden, ami varázslódivat. Ha új talárra van szükséged, vagy varázslósüvegre, akkor itt biztosan megtalálod mindenféle színben, formában és anyagban. Dísztalárok is kaphatók!
Bár nem volt pontosan olyan a kapcsolatunk a kiállítás alatt, mint előtte, de azt hiszem a kényelmetlen részt sikerült végül csak áthidalni, még ha nem is könnyen és nem is gyorsan, de túllendültünk. Ez reményt ad arra, hogy később is menni fog majd, csak idő kérdése, hogy rendben legyen köztünk majd minden. Én legalábbis hiszek ebben, hiszen már épp elég régóta vagyunk jó barátok, ez nem mehet csak úgy tönkre és nekem szükségem van rá, hogy mellettem álljon. Még mindig nem vagyok magamban teljesen biztos, de azt is tudom, hogy nem igazán tehetek mást. Muszáj ezt végigcsinálnom. Daniel nem rossz ember, még ha nem is illik tökéletesen hozzám, de... végül is régen az emberek nem is ismerték egymást úgy lettek végül egy pár, házasok, hogy előtte alig találkoztak, vagy nem tölthettek időt kettesben. Én végül is már ismerem Daniel hátrányait, tudom, hogy mik a hibái és el tudom őket fogadni. Így jobb, mint teljesen egyedül lenni életem végéig, vagy csak egy macskával. Nem arról van szó, hogy gondom lenne a macskákkal, de még sem akarok macskás öreg hölgy lenni. A ruhapróba miatt vagyok most itt. Maxnek is szóltam, hogy hova érkezzen és mikor. Utána majd elmegyünk kóstolgatni. Tudom, hogy ő remekül főz, de nem akarom, hogy az esküvő miatt folyton csak melóznia kelljen. Szeretném, ha számára is kikapcsolódás lehetne és szórakozás, hiszen mégis csak ő lesz az, aki az oltárhoz kísér. Ha nő lenne, akkor lehetne a koszorús lányom, de nem az. Ez a szerep Danára vár, csak hát a ruhapróba... nem akartam őt elhívni, mert biztos vagyok benne, hogy leszólná azt, amit választottam és inkább valami olyat választana, ami nagyon... ami túlságosan kiívó és én biztos, hogy furcsán kellemetlenül érezném magamat benne. Most már az fülkében vagyok, a ruha lassan rajtam van, Max is biztosan hamarosan megérkezik. Nem akartam azzal is váratni, amíg öltözöm, ezért mondtam neki egy kicsit későbbi időpontot, de nem hiszem, hogy e miatt megorrolna majd rám, ő nem olyan, legalább nem kell várnia. Az eladó hölgy majd szépen bevezeti, megmondtam neki a nevét, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi gond sem. A cipzárral azért megküzdök, de még sem kukkantok ki, hogy segítséget kérjek, csak sikerül végül magamra erőltetni. Kicsit már megint sokat ettem az utóbbi hetekben, persze Maxnek hála. Oda kell figyelnem az esküvőig, mert a végén még nem jön fel rám a ruha és ebből nem igen lehet kiengedni és az amúgy is rémes lenne, ha nem férnék bele a menyasszonyi ruhámba. Végül csak kikukkantok és remélhetőleg akkor már odakint van Max is. Kap egy mosolyt és egy óvatos sziát is, ami szinte kérdés is, hogy mehetek-e. Csak, ha rábólint, vagy ha már előre szólt, akkor libbenek ki a függöny mögül. - Na milyen? - remélem, hogy tetszik neki, bár körbefordulok, de azért figyelem a tekintetét, hogy lássam mi a véleménye a ruháról. Remélem,hogy tetszik neki, mert ha neki tetszik, akkor minden bizonnyal Danielnek is tetszeni fog majd.
♫ Rock bottom ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
‒ Ahhoz képest, hogy nem keresed őket, és nem kérdezed meg az embereket, engem lazán buzinak néztél. Szép, mondhatom… ‒ ingattam a fejem. Ennyire azért tényleg nem néztem ki homokosként, sőt, kifejezetten utáltam őket. ‒ Az volt. Meg irtóra zavaró ‒ rándítottam meg a vállamat. ‒ Hát, az ciki. Én nyáron utazgatni szoktam. Nem szeretek otthon ülni ‒ jegyeztem meg. Mondjuk, néha vigyáznom kellett az unokatestvéremre, de az közel se volt olyan zavaró, mint amilyennek eleinte hinné az ember. ‒ Engem most se. Utálom, amikor azt hiszik, hogy mindent jobban tudnak nálam. Hadd döntsem már el én, hogy mi a jó nekem ‒ nevettem fel kurtán, bár a szavaim mögött volt némi harag. Gyűlöltem a szüleimet, a fivéreimet, a családomat. ‒ Általában hozzájuk fordulok, csak most nem értek rá. Ez meg sürgős ‒ vontam meg a vállamat magyarázat közben. ‒ Rendben-rendben. Majd igyekszem ‒ mosolyodtam el halványan, bár a versírást nem tudtam garantálni. Ahhoz kellett volna valami jó téma. ‒ Nem olyan nehéz megülni egy seprűt ‒ váltott át a mosolyom vigyorba. Elvégre, a seprű nem élt, nem kellett annyira odafigyelni a szeszélyeire, mint mondjuk egy állatnál. ‒ Szerintem nincs olyan dolog, ami ne rontaná meg az emberi kapcsolatokat, ha rosszra használják. De tudom hol a határ ‒ vontam meg a vállamat, a további rosszalló szavaira nem feleltem. Nem érthette meg. Nem értette volna, ha elárultam volna neki az igazságot, miszerint a legilimenciára hatalomként és eszközként tekintettem. Ha ez a verziót rossz dolognak tartotta a kis aurorivadék, akkor az igazság kifejezetten bántotta volna a kis lelkét. ‒ Okklumencia. Elmevédelem ‒ segítettem ki, de azt már nem tettem hozzá, hogy sikert a megtanulásához, csupán egyetértően bólintottam. Ezután hagytam, hogy a lány kibontakozzon, és az animágiáról meséljen. Érdekelt, sőt egészen kíváncsivá tett, de ezúttal el is vette a kedvemet tőle, na nem mintha annyira el akartam volna sajátítani ezt a képességet. ‒ Tényleg bonyolultnak hangzik. Úgy beszélsz róla, mintha személyesen is tapasztaltad volna ezeket. Talán te is át tudsz alakulni valamivé? ‒ kíváncsiskodtam karba tett kézzel. ‒ Nem olyan nagyszámok. Legalább is, az enyémek, és aranyos vagy, de ezeket többnyire magamnak és a fióknak írom. Nincs különösebb célom vele ‒ hárítottam óvatosan. Nem szívesen mutogattam az írásaimat. ‒ Persze ‒ mosolyodtam el a zongorás dolog kapcsán. ‒ Igen, ezzel tisztában vagyok. Meg azzal is, hogy a legtöbb lánynak mennyit jelent ez a bálozás ‒ bólintottam egyet értően. ‒ Ó, sajnálom. Pedig biztosan akadna valaki ‒ túrtam a hajamba tettetett zavartsággal. Elvégre, csak volt valaki, aki elviselte a lányt, nem volt olyan szörnyű. ‒ Az életben sok minden fáj, hidd el, ez a legkevesebb. Meg legalább edzésben vagy, fejleszti a reflexeidet, és stresszlevezető ‒ vontam meg a vállamat. Szerintem a birkózás nem volt olyan durva, mint amilyennek ő beállította. ‒ De megnyugtatlak, nem terveztem megélni belőle. Csak formában akarok lenni. ‒ Hát, így elég gáz. Azonban biztosan megoldható valahogy. Legfeljebb nyáron kezdesz belőle, jövőre meg megtanulsz hoppanálni, és kitárul előtted a világ ‒ fintorodtam el. Amióta tudtam hoppanálni azóta nem bírtam egy helyben maradni, kifejezetten zavart volna a kötöttség. ‒ Én is szeretem, attól függetlenül, hogy kihívást jelent ‒ mosolyodtam el. ‒ Én szeretek másokat tanítani, meg néha jól jön egy kis plusz pénz. Miért? Kételkednek a tudásodban? Láttam, hogy nem nagyon akart az aurorságról beszélni, vagyis, hogy rosszul érintette a téma. ‒ Hát jó, te tudod. Elhiszem, hogy bánt, de ha ezt szeretnéd, akkor biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog ‒ próbáltam lelket önteni belé. ‒ Hm. Pedig elég érdekesek. Vagyis, én odavagyok a múltbéli dolgokért és a rejtélyekért. Az apa-témát inkább nem pedzegettem, már csak azért sem, mert nem akartam a sajátomról beszélni. Ezután kifizettem a ruhát, majd végigsétáltunk az utcán. A Három Seprűnél szándékosan engedtem előre. Számomra az a hely nem számított kocsmának, és attól se féltem, hogy az ajtónak, vagy éppen Sarah-nak vágnak egy széket bentről, ezért engedtem előre. Furcsa pillantásokat vetettem rá, amikor említette, hogy a vajsört gyömbérre issza, de nem mondtam semmit. Én alapból magát a vajsört is utáltam, ezért is kértem magamnak kávét, míg a lánynak vajsört hozattam. ‒ Nincs mit ‒ mormogtam, majd belekortyoltam a kávémba, miközben a lányt hallgattam. ‒ Miért gondolod ezt? Szerintem nem vagy se szerencsétlen, se nyomorék ‒ ráncoltam össze a homlokomat. Már javasoltam volna neki, hogy keresse fel az iskolapszichológust, de inkább befogtam a számat, és megvártam, amíg magától kifejti a problémáját.
Zene ◊ Aktuális viselet ◊ Ennyire biza ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
A kérdésére kissé zavartan pillantok felé. Sehonnan se jött. Csak bizonyos dolgok túlzásba vitele... Áhh, nem is kezdem elölről a fejtegetést inkább, mert nem akarom ezt az elejéről újra végigtárgyalni, inkább csak elmosolyodom a kérdésére, és vállat vonok. Bárki lehet az, nem? Ez valahol szinte ijesztő. Csomó dolog kiderülhet a másikról, amit nem is tudsz - miközben tök normálisnak tűnik az illető közben. Szóval izé. Lehet, hogy valaki titokban pszichopata állat. Vagy buzi. Hát igen, asszem' nem teljesen egy súlycsoport, de... Akkor is ijesztő. Vállat vonok. – Hát... Nem szoktam keresni őket, meg nagyon kérdezni se, mert az mégis csak ciki, mármint vágod, most kérdezzem meg, hogy "He, amúgy nem vagy buzi?", vagy mi? Szóval lehet ismerek ilyet, csak... Tényleg? Az tök fura lehetett... Én nyáron leginkább otthon voltam, mert valakinek a húgom sarkában kell lenni, bár lassan már nagylány azért... – egy röpke pillanatra eltűnődöm. Lehet, Sasha buzi? Az nem is buzi, hanem izé. Na mindegy, de lányban. Lehet azért hurcolássza haza az összes útba eső állatot, amit talál? Na jó, ez még számomra is zavaros okfejtés. – Akkoriban egynehány kérdésben engem se... – felelem eztán lassan. Ma már bánom, hogy nem figyeltem anyáékra jobban, és nem ittam minden elejtett, kósza szavukat. Olyan... Evidensnek tűnt, hogy az embernek vannak szülei, és vele vannak, amíg csak él, de legalábbis hosszú-hosszú évekig, és eltűrnek mindent, mert feltétel nélkül szeretik az embert. A lehetséges haláluk súlytalan volt, hiába tudtam, mivel foglalkoznak. Ők hősök, és a hősök sosem halnak meg. Mint kiderült, csak én voltam túlságosan kislány. – Vagy úgy – mosolyodom el. Én azért szívesen lennék kísérleti nyúl ilyesmiben. Bár... Akad egy-két olyan borzadvány is a divatbemutatókon, hogy ötletem sincs, azt ki, mikor, miért... – Hja, vágom. Azt hittem, ide járnak... Úgy fura volt, hogy nem őket kéred meg. – felelem, ezzel le is zárva a kérdést, további magyarázatát bár meghallgatom, annyira igazság szerint nem érdekelt, így csak egy bólintással veszem tudomásul. A nevéből gondoltam, hogy nem angol. – Hmmmm... – na, most gondolkodóba ejtett. Ehh! – Hát... A Seprűben fel tudod sorolni a Minisztereket... Utána meg... Jajjj, írj verset, jó? Légyszi-légyszi! Az olyan menő lenne, naaaaa! – de a többit még nem sorolom be, majd ahogy az idő hozza. De abban biztos lehet, hogy egyiket sem feledem el. A téma eztán a kviddics felé terelődik, bíztató szavaira csak vállat rántok. – Az jó lenne... Mármint, egy aurornak nem hátrány, ha rajta tud maradni a seprűn, ugye... – amúgy tényleg túlzok. Rajta tudok maradni. Ha a seprű is egy helyben marad, vagy csak lassan araszolgat. – Hmmmmpf. – kommentálom elmésen elsőre a hallottakat. Legilimencia. Milyen... Bonyolult szó. Miért nem hívják egyszerűen mentisread-nek? Másfelől... Ez a dolog kissé bonyolítja a dolgokat, így nem is szólok közbe, míg folytatja a magyarázást róla. – Szerintem – kezdem lassan, kivételesen komolyan – ez inkább veszélyes dolog, barátságok megrontója, semmint segítség az építésükben. – vetem ellen tehát. – Mármint izé... Hogy mondják... Ha valakivel tényleg fasza a kapcsolatod, akkor ugye egyre jobban izé. Kiismered. Megismered? Ki... Na mindegy... Ezért tudod, hogy mivel kérj bocsánatot tőle, hogy mit szeretne kapni, hogy mi érdekli igazán, és mi az, amit utál... Ha csak kiolvasod a fejéből, az egyoldalú, és gátja annak, hogy igazán megismerd. Mert vágod... Sose esz rá szükséged, minek? Előre tudod, mit akar hallani, vagy épp eltitkolni... Ez... Rossz dolog. – összegzem. Azt nem feltételezem róla, hogy ő épp ezen rossz mivolta miatt akarja megtanulni, naivitásom túlmutat ezen - ha egyszer olyan kedves! -, de a túlzó hülyeségeket nem eszem meg. – De az a másik izé amit mondtál, az jónak hangzik. Nem emlékszem a nevére. – a nagy magyarázat közben úgy úszott el elmémből az okklumencia kifejezés, mintha sose lett volna – Na annak van értelme. Azt én is meg akarom tanulni. – jelentem be, mintha ezzel el is lenne döntve a dolog. Részemről el is van. Eztán a téma az animágia felé terelődik. Kissé megvonom vállaim. – Elég nehéz, mert ki kel választanod, hogy milyen állat akarsz lenni. De mindenkinek a lelke közel áll egy állathoz... Ha ezzé alakul át, a lelke úgymond kiteljesedik, sokkal könnyebb et megtanulni, mint bármi mást, ami ellenben hasznos lenne. Ha kígyóvá akarsz válni, míg elefánt vagy... Az rengeteg meló. Legalább annyi, mint rájönni, hogy elefánt vagy... – kezdem magyarázni, de aztán arra jutok, hogy egyre zavarosabb, amit próbálok felvázolni, így inkább hagyom is ezt a részletet – Meg aztán a nehézsége abban rejlik, hogy a kiválasztott állat jó eséllyel más súlycsoport. Csontokat, izmokat kell növeszteni, másokat eltűntetni, méghozzá gyorsan. Ez fájdalmas lehet az elején, emiatt megbomlik az ember koncentrációja, és a varázslat súlyosan félresikerülhet, olyan torzszülötté válhat, amely formából a Mungó specialistái sem faragnak újból egészen embert... – és nekem sikerült! Egy ilyen varázslat! Ó, olyan szívesen közölném vele ezt is... Úgy vágyom rá, hogy valaki büszke legyen rám emiatt. – Szonett... Nem hallottam még túl sok szonettet. Talán mégis megoszthatnád őket. A fiók jó hallgató, de pocsék közönség. – felelem vidáman, valahol már el is döntve ezzel, hogy én leszek a legideálisabb közönség számára. – Tényleg? – csillan fel eztán szemem, s majd' az ölébe is ugrok, de türtőztetem magam. – Jajj, az remek lenne! – a zongorakíséret tök menő dolog. Klassz! Ha tudnám, belül mennyire kelletlen, biztosan lelombozna, de így marad a lelkesedés. Eztán pedig a téma a bálra terelődik. Ó, a Bál... – Hát igen... A lányok általában szeretnek táncolni, ilyen alkalmakkor meg bűn is lenne kihagyni – biccentek, de eztán kissé kelletlenül is, de közlöm, hogy én jó eséllyel nem csak a táncot hagyom ki. – A testvéreim... Inkább nem. Tavaly is egyedül mentem amúgy, de... Nyomorultul éreztem magam végül. Ez inkább nem kell megint. – közlöm. A következőkre nem felelek, csak bólintok: én mondom. Tudok vigyázni magamra, simán túlélnék egy egész hetet is a Vadkanban, de ég pocsékabb helyeken is - miért nem hiszi ezt el senki? – Vágom – kommentálom eztán szavait, ehhez nem sokat tudok hozzáfűzni. – Hát látod ez az! Fáj! – bólogatok. Ó, hogy nekem is mennyire fog fájni, ha egyszer auror lesz belőlem... – Hát... Igen, az lehet, nem is teljesen normális, aki ebből él. Mármint... Elég brutális dolog is. – jegyzem meg. Önvédelemnek még... Hát... Na jó, na de hogy abból éljek, hogy péppé verek másokat? – Meglehet... – felelem lassan – De mostanában otthonról nem nagyon megyek sehova... És hoppanálni se tudok, mások meg... Hát... Eddig csak egyszer csempésztek ki a suliból ton' képp', de azt inkább... Hagyjuk is... – mormolom, és kissé elvörösödöm. – Nem mondtam, de hatodikos – osztom meg ezt azért vele azért, ha már rákérdezett. – Én is így vagyok vele... Mármint, próbálok mindenből jól teljesíteni sőt... Bár a számmisztikát én egészen szeretem például – jegyzem meg – De korrepetálni nem szoktam. Mondjuk... Hát izé, nem is nagyon kérnek, ugye... – nem is értem. A következőre nem reagálok, ellenben a pályaválasztásomat érintő kérdés már sokkal mélyebben érint, így nem is hagyhatom szavak nélkül. Halkan szusszantok, tekintetem egy pillanatra a távolba réved, mintha kapaszkodót keresne, egy szellemet, amit csakis én láthatok... De a szellemek nem jönnek, tán nincsenek is. – Ha kell, akkor kemény leszek – közlöm makacsul – De ettől még... Senki se hiszi el, hogy végig tudnám csinálni a képzést egyáltalán, és... Ez bánt. – motyogom, talán túlontúl őszintén ezúttal – Ereklyevadász és ezek... Ezek engem nem foglalkoztatnak. De apára én mindig is felnéztem... – és nincs előttem más minta, nincs előttem senki olyan példakép, akit követni akarnék tűzön-vízen át, hogy minél inkább hasonlíthassak rá. Auror leszek, még akkor is, ha meglehet, hogy tényleg rövid, bukásokkal teli pálya, és élet vár rám. Szilárd vagyok és erős, akár a szikla, és akárhogy süvítsen is a szél, nem hajlok meg. Nem váltok pályát már az előtt, hogy elkezdtem volna. – Bár biztos azok a szakok, pályák is szépek... Vagy épp érdekesek. – fűzöm azért hozzá elmerengve. Nem is tudok róluk túl sokat. Nem akartam sose, véletlenül se térítsenek le a választott útról. – Ó! Értem, ez amúgy tényleg mifene... Jó dolog, mármint izé... tökre logikus, ja. – bólintok. Majd kivárom, hogy fizessen, s az oldalán lépdelve távozok. Természetesen a jobbján. Ahogy beérünk, előre megyek, minthogy előre enged - pedig kocsmában nem szokás, de lehet, én tudom rosszul -, s kiválasztjuk az asztalt, magam is leveszem a kabátom, a székem támlájára rakom, majd leülök. – Egy vajsört izével... Gyömbérrel. Szeretem a gyömbért. – magyarázom, ha esetleg ne lenne amúgy teljesen kézenfekvő, hogy miért kérek az italomba valamit... – Köszönöm – mosolyodom el, ahogy megkapom az italt tőle. Egy röpke pillanatig hallgatok a kérdést hallva eztán. – Hát... Tudod, néha úgy... – a szavakat keresem, arckifejezésem ismét kissé borúsabbá vált – Néha... Feleslegesnek érzem magam, vagy... Talán nem is ez a jó szó... Olyan... Szerencsétlen nyomorék vagyok, asszem'. – na, most aztán jól megaszondtam'.
De hogy ennyire ◊ zene ◊ szószám: 1383◊ credit by ◊
‒ De amúgy honnan jött, hogy buzi lennék? ‒ nevettem fel halkan, miközben hihetetlenkedve csóváltam a fejem. Aztán már nem ismertem be, hogy homofób vagyok, szóval arra, hogy a lánynak nincs baja az olyan emberekkel csak egy „Elhiszem”-et kapott, de a részemről nem erősítettem meg. Kényes témává tudott volna ez alakulni, ha belelovalltam volna magam. ‒ Tényleg? Pedig biztos vannak páran ebben az iskolában. Én láttam egy-kettőt a nyáron ‒ vakartam meg a tarkómat. Egy élmény volt Zürichben azt nézni az egyik kajáldában, hogy két buzi ott smárolt. Kornel majdnem megátkozta őket, úgy kellett emlékeztetni arra, hogy muglik között vagyunk. ‒ Anyámék nekem is sok mindent magyaráztak, de hatott meg különösebben ‒ vontam meg a vállamat. Onnantól kezdve, hogy elhurcoltak ide Berlinből, nem érdekelt, hogy szerintük mi illik és mi nem. Olyan kilencéves koromtól kezdődött a makacskodásom, attól a naptól, hogy átléptük a brit határt örökös harc indult meg a családommal. ‒ Dehogy vagyok fontos. A barátaim szimplán divattervezőknek készülnek, és én vagyok az egyik kísérleti patkány ‒ nevettem el magam, miközben legyintettem egyet. Jaj, ugyan már, egyelőre nem tartottam ott, hogy bármi miatt is fontos ember lennék. Majd később… Ha kikerülök ebből a porfészekből, és megváltozik a világ rendje, na, majd akkor Sarah okkal mondhatja rám, hogy fontos személy vagyok, addig meg marad az álszentség. ‒ Németországban. Ők otthon maradtak. Tudod, apai ágról német vagyok, ott töltöttem a gyerekkoromat, szóval egy környéken nőttem fel velük ‒ adtam választ némi körítéssel, hogy nehogy már arra is rákérdezzen, hogy honnan vannak barátaim Németországból. A visszakérdezésére aprót bólintottam, majd az újabb kérdésére összeráncoltam a homlokomat. Fogalmam sincs melyiket akarnám, így nagylelkűen megszólaltam: ‒ Rád hagyom a választást ‒ mosolyodtam el halványan. Ó, Raziel, hogy mit meg nem teszek érted ezzel a sok színjátékkal… Csak azt nem értem, hogy miért kell mindenkivel olyan nyájasnak lennem, mint amilyennek te is mutatod magad… Tudom, tudom, sose lehet tudni, hogy mikor jönnek jól a kapcsolatok, de akkor is utállak. ‒ Ugyan, biztos csak szerénykedsz ‒ mondtam szelíden, elvégre, nem járt kviddicsmeccsekre, hogy ténylegesen tudjam, meg hát úgyis ezt akarta hallani, szóval nem én leszek az, aki tönkreteszi a napját. ‒ Legilimencia ‒ ismételtem el, majd a hajamba túrtam, és azon tűnődtem, hogy miként tudnám elmagyarázni neki. ‒ Mások elméjébe tudsz vele kutakodni. Ennek az ellentéte az okklumencia, amely pont a tudatod elleni támadások visszaverésére jó. Mindkettő hasznos dolog lehet, ezért tanulnám őket. ‒ Arról a lánynak nem kellett tudnia, hogy már nyár óta tanulom mindkettőt, azonban még hozzácsaptam némi kamuzást. ‒ Tudod, néha jó lenne tudni, hogy mire gondol a másik, ha esetleg megbántottad, vagy éppen meg akarnád lepni valamivel, de nem tudod, hogy minek örülne igazán, és a sablonos virágot, csokoládét és egyéb kacatokat hanyagolnád ‒ mondtam ezt úgy, mintha a legilimenciát csupa jó dolgokra akarnám felhasználni, de ez korántsem volt így. Sarah viszont még élhet egy kis ideig abban a hitben, hogy egy jó emberrel találkozott. ‒ Igazán? Na, látod, én például azt nem tudom hogy lehet elsajátítani ‒ vontam fel a szemöldökömet, és reméltem, hogy ha a lány már felhozta az animágiát, akkor bővebben is kifejti majd ezt a részt. Már, ha tudja. ‒ Inkább szonettféléket, de nem szokásom mutogatni őket. Próbálkoztam prózaírással is korábban, de túlbonyolítottam mindent. Amikor meg nekiálltam írni, és visszaolvastam, azt vettem észre, hogy németül, hol angolul írtam, attól függően, hogy éppen melyik nyelven jutott először eszembe, szóval azt inkább hanyagolom ‒ vontam meg a vállamat. Majd, amikor felhozza, hogy egyszer kísérhetném zongorán újabb műmosoly jelent meg az arcomon. Cseszd meg Raziel, hogy miattad manapság már mindenki csak az időmet pazarolja… ‒ Ugyan, szívesen játszok, ha énekelsz. Egy idő után csak a hangszert hallgatni igencsak unalmas tud lenni. Szóval, ne aggódj, nem érzem úgy, hogy „rám tukmálnád” magad. ‒ A belőlem áradó jótékonyság és nagylelkűség már-már fizikai fájdalmat okozott nekem, szóval, csak találkozzak azzal a kicseszett vallatóval, kikészítem idegileg. Aztán most majd mehet ő a Mungóba bandázni. ‒ A partnerem meg úgyis szeretne majd táncolni, szóval, ha nem akarnék, akkor is kell majd ‒ tettem hozzá a gondolatához, majd amikor arról beszél, hogy ő lehet kihagyja, olyan képet vágok, mint aki rosszul érzi magát. ‒ Igazán kár. Nincsenek barátnőid, vagy bárki más, akivel mehetnél? Vagy ott vannak a testvéreid, nem? ‒ kíváncsiskodtam, elvégre, én simán kinézném belőle, hogy bővelkedik a barátokban, nem hiszem el, hogy nincs közöttük egy se, aki szintén pár nélkül maradt. ‒ Kereskedők, részeg disznók, bajkeverők meg csupa kellemetlen alak, akik nem ismerik a jó modor fogalmát ‒ rándítottam meg a vállamat. Bővebben nem kívántam belemenni, meg aztán Sarah nevetése is kizökkentett a gondolatmenetemből. ‒ Ha te mondod… ‒ dünnyögtem. Én kételkedtem benne, hogy ha öten rámennének, akkor élve megúszná-e, de biztos megoldaná… Kérdőn pillantottam rá, elvégre nem volt számomra teljesen világos, hogy az az „ühüm” mire is ment pontosan, de nem kérdeztem rá konkrétan. ‒ Ühüm ‒ bólintottam, majd az emlékeztetésére a nyakamat masszírozva feleltem. ‒ Látod, mostanában kissé szétszórt volt, gyakran elfelejtem, hogy mit is akarok. Neki pedig annyi mindenről szeretnék beszélni, hogy ezért igyekszem fejben tartani azokat a témákat, csak nem mindig jön össze. ‒ Miért, szerinted, ha megütnek, az nem fáj? ‒ nevettem fel, és a nevetésem hangereje csak tovább fokozódott, amikor mazochistának nevezett. ‒ Nem, szimplán szeretem levezetni a feszültséget, és néha partnerem is akad hozzá. Inkább azokat hívd mazochistának, akik ezt hivatásszerűen csinálják ‒ kacsintottam rá. Nekem a verekedés tényleg csak arra volt jó, hogy lehiggadjak, és képes legyek tiszta fejjel gondolkozni. ‒ Hát, nem tudom, én eddig akárhány íjászt láttam az mind egy helyben állt, és onnan lődözött egy céltáblára ‒ vontam meg a vállamat. ‒ Hát, figyelj, nem tudom pontosan hol laksz, de szerintem sok nagyobb városban akad íjász egyesület, ahová elmehetsz. Én is gyakran kilógok a suliból, és elhoppanálok az edzésekre. Mit is mondtál… Hányadikos vagy? ‒ adtam neki egy tippet, bár ahhoz minimum tudnia kellene hoppanálni, de végső soron valamelyik tesójával is elvitetheti magát. ‒ Néha az is, de túlélhető ‒ vontam meg a vállamat. ‒ Többnyire az évfolyamtársaimat, vagy kisebbeket. De főként kisebbeket mágiatöriből, akad, akinek bűbájtanban segítettem, valakinek meg átváltoztatástanban. Egyébként meg nem vagyok mindenből jó, csak maximalista vagyok, ezért, ha valamihez nem értek, mint például a számmisztikához, akkor abba több energiát fektetek, de ne hidd, hogy zseni vagyok‒ válaszoltam. Tudtam én magamról, hogy nem vagyok egy Einstein, bár legalább az ő szintjét meg akartam még ütni ebben az életben. Azonban jól esett mindenkit lehülyézni, és néha villogtatni a tudásomat, de Sarah nem tűnt olyan típusú embernek, aki ezt értékelné, szóval inkább szerénykedtem. ‒ Értem ‒ bólintottam. Az egész magyarázatából leginkább az jött le, hogy szereti a pörgést és a társaságot. Nos, én se bírnék egész életemben ruhákkal vacakolni, így megértettem, hogy miért vélekedett így. ‒ Nem úgy értettem ‒ kezdtem szabadkozni, elvégre, láttam rajta, hogy nem esett jól neki. ‒ Csak, tudod, kemény szakma, és túl kedvesnek tűnsz hozzá… De ha ezt szeretnéd csinálni, akkor ne érdekeljen a véleményem, vagy másoké. Meg aztán, egy szóval se mondtam, hogy ne hinnék benned, csak megleptél. ‒ Az én apám is az, én mégse óhajtom követni. Inkább lennék szimbolisztikus, vagy ereklyevadász, mint a nagybátyám, vagy ugye kriminál pszichológus ‒ vakartam meg az államat. Bár ő nyilván jobban kötődött a szüleihez, auror-nevelést kapott, ami ellen én túlságosan is ellenkeztem. Ilyen téren eléggé különböztünk. ‒ Szeretek polihisztornak tűnni. Minél több képzésről van papírom, annál több a munkalehetőségem ‒ pillantottam rá Sarahra miután több kérdést is rám zúdított. Szóval, hiába csinálnék mást, mégis végigszenvedem majd ezt a szakot, aztán majd jelentkezem egy másikra. ‒ Akkor ne vacakolj vele. Jó lesz a másik ‒ legyintettem. Nem akartam, hogy erre pazarolja az idejét, mikor volt másik, talán megfelelőbb öltözék is. Ezután visszaöltöztem, fizettem, aztán Sarah társaságában elhagytam az üzletet. Lassú léptekkel, mosollyal az arcomon indultam meg a fogadó felé, ahol előre engedtem a lányt az ajtóban, ezután az egyik üres asztalhoz léptem, kibújtam a kabátomból, és a széktámlájára terítettem. ‒ Mit kérsz inni? ‒ kérdeztem, mert akkor elmegyek, szerzek magunknak italt, majd miután azokat megszereztem, és a poharakat, vagy csészéket az asztalra helyeztem, én is helyet foglaltam. ‒ Szóval, mi nyomja annyira a lelkedet? Láttam mennyire kedvetlen voltál, amikor beléptél az üzletbe ‒ tértem vissza a témához, mert úgysem fogok addig nyugodni, amíg ki nem derítem, hogy mi baja van. Kortyoltam egy keveset a kávémból, de olyan forró volt, hogy inkább hagytam, hogy kihűljön egy picit, így ismét a lány arcát kezdtem fürkészni.
Zene ◊ Aktuális viselet ◊ Az élet kegyetlen ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Jó, reméltem... Mármint amúgy nincs bajom a buzikkal, vágod... Ton' képp szerintem nem is ismerek ilyeneket, szóval amúgy tök fura... – tényleg nincs bajom velük? Nem tudnám megmondani. Igazából... Olyan furcsa ez nekem. Az emberiség ne megy kémcsőben kitenyésztett faj, szükségszerű, hogy reprodukálja magát, magától ez nem megy. Márpedig a szaporodás alapfeltétele, hogy a férfi és a nő... Szóval nem értem. Igaz, nem is gondolkozom a témán túl sűrűn. Leginkább egyáltalán nem szoktam. – Igen? Tök furcsa... Nekünk anyuék mindig megmondták, mit illik felvenni, és mit nem. – felelem tűnődve. Mit lehet felvenni társaságba, mit otthonra, egyes alkalmakra, és így tovább. – Fontos ember lehetsz. – jegyzem meg eztán. Mármint, ha külön embereket tart, akik megmondják, mit vegyen fel, és az hogy nézzen ki... – Most hol vannak? – szabadságolás, gondolom magamban, és egy mosolyt is elfojtok. Fogalmam sincs, mi ilyen vicces ezen, de mégis... Talán az, ahogy elképzelem őt a tükör előtt ülve, ahogy egy hajkefe markolatát szorongatva ott áll mögötte a divattanácsadója, vagy mije... De aztán jobban belegondolva rájövök, hogy ezek a barátok alighanem tényleg csak barátok. Bár ki tudja. – Tényleg? Remek! – felelem bájosan, majd ártatlan szemekkel felpillantok rá, de a lelkesedés még mindig ott csillog tekintetemben. – Idő... Ó, majd úgy intézzük, hogy legyen, melyikkel akarod majd kezdeni? – kérdem vidáman, világossá téve, hogy ha nem vigyáz, az egész listát végigcsináltatom vele. Na jó, talán akad majd, amit nem akarok végignézni... Bár az eredményt talán... Eztán kiemelem milyen nagyvonalú, de a finom elismerést nem fogadja különösebben sehogy, így a téma Astrid felé terelődik, majd a kviddics felé. Egy pillanata lesütöm tekintetem. – Hát... Én elég béna vagyok a seprűn... – motyogom, és ezzel le is zártam a szeretem-e a kviddicst témakört. Ha jó lennék benne, biztosan szeretném, és kiskoromban egy ideig szerettem is, amíg rá nem jöttem, hogy az összes testvére fejlődőképes rajtam kívül... Ez a tény némileg rombol hangulatomon, és az sem segít, hogy fogalmam sincs, mégis miről hablatyol már meg. – Legili... micsoda? – kérezek vissza tehát egy kínos félmosoly kíséretében. Sok dologban nem vagyok túl jó, ha be kell vallani, például amíg mugli suliba jártam, addig matekból az utolsó, amit biztosan felfogtam, az a Pitagorászi számhármas volt (igaz, mióta ide járok, még ezt is megszerettem), de arra mindig is büszke voltam, hogy legalább a nevét tudtam, hogy mi az, amit egyszerűen nem értek. De ennek már a nevét se sikerült értelmeznem. Legizé. Na. Miért akar valaki ilyesmi... Lenni? – Engem régen az animágia foglalkoztatott például – jegyzem meg eztán némileg elmerengve. Csak, hogy mondjak valamit, ami talán nem olyan bonyolult, és mindketten értjük. – Tényleg? Fú, és miket írsz? Hmpf... Zongora... Az tök jó dolog, bár már régóta nem játszottam rajta – révedek el egy pillanatra – De szerettem zongorázás mellett énekelgetni annak idején... Valamikor játszhatnánk együtt... – jegyzem meg, még mindig merengve, de aztán felrázom magam, ajkaimra bocsánatkérő félmosoly kúszik – Már ha lesz kedved, meg időd, meg izé... Nem akarom rádizélni... Tukmálni magam – jegyzem meg kissé zavartan, és inkább lesütöm a tekintetem. Na tessék, most egy nyomulós kis picsának fog gondolni, pedig én nem... Én tényleg nem... Basszus! – Ja, a bál... Igen, ott azért illik akkor is táncolni, ha nem tudsz, nem még, ha tudsz is – biccentek – Bár sztem' én idén kihagyom. Tavaly is olyan... Kellemetlenül éreztem magam. Mármint... Olyan magányosnak. – magyarázom, újfent elkedvtelenedve kissé. Már nekem is kezd ijesztő lenni, hogy hullámzik a hangulatom, ha nem tudnám, hogy lehetetlen ilyen korban, félnék, hogy a változó korba léptem, vagy mibe. – Milyen fura alakok? – kérdezem eztán lassan, majd csak kinevetem, igaz, ez a nevetés nem olyan csilingelően őszinte – Meg tudom védeni magam. – világosítom fel. Ebben jó vagyok. Mármint ebben tényleg jó vagyok, na. Ezzel, ebből akarok majd élni. Nem kerülöm az ilyen helyeket, épp csak... Nem is keresem őket túlságosan. Lehet kéne pedig. Legközelebb csak azért is fogom! De eztán a nevekre terelődik a szó, és ó, ha tudná, hogy én szinte az egész sulit ismerem, mármint névről... Talán elvetemült dolog, de akkor is. – Edgecombe... Az auror-lányok... Ühüm – bólogatok, jelezve, beazonosítottam. Többet nem szólok, így nem derül ki, ismerem-e ennél mélyebben őt - őket -, de sejtheti ő is, hogy feltehetőleg nem. Akkor nem így utalnék rá. Eztán azonban a kapcsolatukat kezdem minősíteni, fel se tűnik, mennyire illetlen, sőt egyenesen undok vagyok... – Múltba' tett utazást? – kérdezek vissza, majd csak megingatom a fejem. Ebben nem hiszem, ez nem valós. Mármint ilyet nem is lehet, nem? – Az előbb még a beszélgetéseket tervezted meg... – emlékeztetem, de aztán mégiscsak vállat vonok, jelezve, az ő dolguk. Alighanem ez a lehető legjobb lehetőség, amit tehetek a téma kapcsán. – Fájdalmas? – pislogok rá. – Akkor ilyen izé vagy...? Fakír? Mazochista... Vagy az ugyanaz... – nem, asszem nem ugyanaz, de kicsit belezavarodtam. – Tök menő – jegyzem meg azért még. Én azt hiszem, nem csinálnám olyan szinten, ahol már fáj, bár valamilyen szinten muszáj lesz, ha auror akarok lenni. Fittnek és edzettnek kell majd lennem. Talán majd a nyáron elkezdek valami komolyabb sportot. – Hát igen... De állítólag van benne lábmunka is, nem tudom... De nekem baromira tetszik az íjászat. Csak nem tom' kitől kéne tanulni, meg ilyenek... – mert valakitől kéne, legalább az alapokat. – Gyá... Az tényleg elég durva lehet, én nem hiszem, hogy bírnám, töménynek hangzik. Mert amúgy kiket korrepetálsz? Tök jó lehetsz akkor mindenben, az olyan jó érzés... – tűnődöm el egy pillanatra. Időnként én is előretanultam, és kifejezetten jó voltam sok tárgyban, sőt, nem véletlenül lettem végül hollós, de korrepetálást senki se kérne tőlem szerintem. Túlságosan kiszámíthatatlan vagyok. Eztán kivárom, míg átvedlik. – Monoton annyira talán nem, mert kreatív, mindig mást kell csinálni, legalább jó esetben, bár mire végzel... Mindig ugyanúgy, de szóval az még talán elviselhető, bár hosszútávon lehet, hogy nem bírnám, ráadásul igen, rémesen magányos, és... Áh, nem. Nem kéne. – összegzem, mi a véleményem az efféle munkáról. Nem is értem azokat, akik csinálják. Eztán a jövőmről érdeklődik, a meglepettségét látva vállat rántok. – Nyilván mások se akarnának bántani – felelem vidoran, de aztán csak felsóhajtok. – Igazából... Rajtam kívül nem sokan hisznek ebben az elgondolásban. – jegyzem meg, de aztán csak legyintek, mintha mindegy is lenne. Valójában valahol mélyen mindig megingat, hogy mennyire nem hisz bennem senki, a makacsságom azonban egyelőre még kitart, még akkor is, ha már magam sem tudom, még meddig lesz ez így. – Egyébként, a szüleim is azok voltak... – jegyzem meg. Mintha ez bármit is jelenthetne. De szeretem azt hinni, hogy emiatt tudom, mivel jár az auror-lét. Igazából persze fogalmam sincs. – Ha nem érdekel, akkor miért ez után mész át másmire? – kérdezem eztán meglepetten – Mármint... Már semmi sem muszáj, meg még az elején vagy, nem? Egyszerűen válts szakot. – vetem fel. Ha én rájönnék, hogy valamit utálok, amit nem muszáj, tuti otthagynám. Pláne, ha úgyse lesz rá szükségem. – És akkor végül is mi akarsz lenni? – kérdezem eztán. – Mármint... Ötvöznéd a kettőt? – pontosítom. Nem tudom, hogy az lehetséges-e, de talán segít eldöntenie, akarja-e egyáltalán a mostani szakot. Eztán figyelmünk a harmadik ruhára terelődik. Ez még méretben se jó. – Azt meg tudom csinálni, de elég macerás... – jegyzem meg, és némileg meg is könnyebbülök, hogy végül egy másik mellett dönt. Csendben kivárom, míg átöltözik eztán újra, addig gondolataim kissé elkalandoznak, kissé össze is rezzenek, ahogy előlép, mintha nem is számítottam volna rá. Elkísérem a pénztárhoz, majd egy udvarias Viszlát! után kilépek az ajtón. – Naná! – csillog tekintetem újra, ahogy hirtelen kiszabadulok bentről, a friss levegő jót tesz, és az érzés, hogy vannak barátaim. Vagy legalább egy. Fel se merül bennem, hogy ez esetleg még megközelítőleg sem az.
Naaaa ◊ zene ◊ szószám: 1207[You must be registered and logged in to see this link.]
‒ Értem, ne aggódj, azért nem terveztem átmenni buziba ‒ nevettem fel halkan. Na, még csak az kellene nekem, hogy ferdehajlamúnak gondoljanak. Elég volt, ha én feltételeztem ezt Razielről, nem kellettek volna hasonló pletykák, amelyeknek én lettem volna a főszereplője. ‒ Igazából vannak barátaim, akik állandóan ügyelnek az öltözködésemre. A divatvilágban óhajtanak elhelyezkedni, szóval ők szoktak mindig kritizálni. Ezért sose kellett nagyon figyelnem erre, mert ők jobban látták, hogy mi áll jól nekem, vagy mi nem ‒ magyaráztam. Heidi meg Amelie nélkül néha könnyebb volt az életem, de ha az öltözködés került szóba, akkor inkább rájuk hagytam a dolgokat. Tényleg különös érzékük volt hozzá. Sarah lelkesedésén csak mosolyogni tudtam, egyéb hozzáfűznivalóm nem volt. Különben sem szerettem volna továbbragozni az öltözködés témát, hiszen, akkor kiderült volna, hogy mennyire nem értettem hozzá. Azért, igyekeztem jó képet vágni a dologhoz, és biztosítottam Saraht, hogy ne aggódjon, majd próbálkozni fogok, hogy kiszűrjem minőségi anyagok közül a selejtet. ‒ Nem, nem vagyok szájhős. Sose kérkedem olyan dolgokkal, amiket ne tudják megcsinálni ‒ ráztam a fejem. Valótlan dolgokat sose állítottam magamról, a képességeimet se szoktam eltúlozva előadni. ‒ Hát, esetleg, ha ráérek ‒ mondtam. Bár elképzelésem sincs, hogy mégis mit akart látni az imént felsorolt dolgok közül, így csak óvatosan mentem bele a dologba, pláne a tekintete miatt. Az nagyon para volt. Egy fásult mosollyal jutalmaztam, amikor megjegyezte a nagyvonalúságomat. Ó, ha tudná mennyire vagyok az! Az ő esetében most tényleg kivételt tettem, de csak azért, mert szükségem volt a segítségére, és ki tudja, egy ilyen naiv kislány talán még jó lehet valamire, nem igaz? A nővérével kapcsolatos megjegyzésére megvontam a vállamat, és végigsimítottam a taláron. ‒ Nos, nem vagyok tisztában a sportbéli képességeivel, csak annyit tudok, hogy kviddicsezik, így aztán nem szoktam érintkezni vele. Utálom azt a sportot ‒ jegyeztem meg, nehogy azt higgye, bármivel is többet tudnék a testvéréről, mint róla. ‒ Gyerekkorom óta az a vágyam, hogy legilimentor legyek ‒ feleltem egy félmosoly kíséretében. Ezzel azt hiszem, mindent elmondtam. Anélkül akartam ismerni az embereket és a gondolataikat, hogy közvetlen kapcsolatba kerülnék velük. Így kiszűrhetném az idiótákat a közelemből, továbbá némelyikük szolgálhatna hasznos információval. Ezután csendesen hallgattam a magyarázatát a táncról és az éneklésről, majd amikor elhallgatott, lassan bólintottam. ‒ Persze, értem. Én írogatni szoktam néha meg zongorázok, szóval nem áll távol tőlem ez az érzés ‒ válaszoltam. Szerintem érthető volt az, amit mondott, vagyis találkoztam már nála bonyolultabban fogalmazó emberekkel. A kérdésére halkan felnevettem. ‒ Magamtól tényleg nem szoktam táncikálni, de tudok, és ha olyan események veszek részt, akkor szoktam is. Nem biodíszletnek megyek a bálba ‒ mondtam szórakozottan. Véleményem szerint teljesen evidens, hogy az aranyvérű családok sarjai rendelkeznek némi tánctudással, ez még régi korokból maradhatott fenn. ‒ Örülök, hogy nem csak én látom így ‒ biccentettem. Tényleg utáltam azt a gyomorforgató helyet. ‒ Ne is nagyon járj oda. Fura alakok vannak ott. ‒ Meg aztán az se lenne kellemes a számomra, ha meglátná, hogy miket művelek ott, szóval maradjon szépen a fenekén, és kerülje az ilyen helyeket. Jól gondoltam, hogy még hasznát vehetem Sarahnak, ha tényleg névről és arcról ismerte a hollóhátasokat, akkor talán segíthetne behozni a lemaradásomat. A dorgálása nem hatott meg különösebben, de azért elárultam neki Marie vezetéknevét. ‒ Jó, jó. Edgecombe a vezetékneve ‒ mondtam, hogy leszálljon rólam, mert volt egy olyan érzésem, hogy addig nyaggatna vele, amíg el nem árulnám. ‒ Miből gondolod? ‒ ráncoltam össze a homlokomat. Nem nagyon izgatott a véleménye, úgy csináltam a dolgaimat, ahogy akartam. ‒ Mert szerintem azért például egy múltba tett utazást igencsak meg kell tervezni, hogy ne kuszálódjanak össze a szálak, satöbbi. Ráadásul, ő örült a meglepetésnek ‒ tettem hozzá. A hangom alapján nem szűrhette le ugyan, de némileg megsértődtem rá. ‒ Ne gondold, hogy nincs benne spontaneitás, szimplán, ha meg akarom lepni valami komolyabb dologgal, akkor kell tervet készítenem. ‒ Ezekkel a szavakkal tényleg lezártam a témát, majd közöltem vele, hogy képes vagyok megosztani az időmet úgy, hogy ne legyen sértődés. ‒ Végül is, igen. Csak meg kell találni, hogy kinek mi jön be ‒ túrtam a hajamba, majd a tükörbe nézve igazgatni kezdtem azokat a tincseket, amiket az előbb széttúrtam. ‒ Hát, néha elég fájdalmas tud lenni, de szeretem. ‒ Az íjászkodás se rossz, bár ott inkább csak a karodat erősíted ‒ jegyeztem meg. Végső soron, neki el tudtam képzelni, de én nem bírtam volna. ‒ Annyira, hogy több ember korrepetálását is le kellett mondanom, mert örülök, ha van egy szabad percem ‒ hangzott a feleletem. Az iskola, a magánórák, Marie és egyéb dolgok mellett már nem fért bele a hülyék segítése. Átöltöztem, és vártam a véleményét. Közben arról beszélgettünk, hogy hiába értett a dologhoz, nem csinálná munkaként. ‒ Ó, értem. Túl monoton, vagy magányos munka lenne? ‒ érdeklődtem, majd kicsit meglepetten néztem rá, amikor kijelentette, hogy auror lesz. Majdnem kiröhögtem, de még időben észbe kaptam. ‒ Auror? Érdekes, túl… Aranyosnak tűnsz ahhoz, hogy auror legyél, de sok sikert hozzá ‒ mosolyogtam rá biztatóan, közben pedig azon kattogott az agyam, hogy ha most sikerülne behálóznom, akkor ha valóban auror lesz, akkor majd lehetne az egyik informátorom. ‒ Most szimbolisztikán vagyok, de rá kellett jönnöm, hogy a pszichológia, azonbelül a kriminál pszichológia jobban érdekel, szóval lehetséges, hogy ha ezzel végzek, akkor jelentkezem majd auror szakra én is, vagy elvégzek valami ilyesmi képzést ‒ magyaráztam neki, hogy mostanában min merengtem. Be kellett látnom, hogy a bűnözők elméjének kutatása, vagy igazából bárki más viselkedésének a tanulmányozása érdekesebb volt számomra, mint a szimbolisztika. ‒ Mindent értek ‒ bólintottam, majd megköszöntem a harmadik ruhát, és elvonultam átöltözni. Arra jutottam, hogy ez méretben nem lesz jó, legalább is elég kényelmetlen volt, így nem nagyon akartam volna megvenni. ‒ A könyökömnél, amikor behajlítom a kezem ‒ mondtam miközben szemléltettem a dolgot. ‒ Figyelj, hagyd, jó lesz a másik ‒ legyintettem. Miután mindketten arra jutottunk, hogy jobb lenne az előző, ismét magára hagytam egy kicsit, amíg visszaöltöztem az utcai viseletembe. Az elsőre felpróbált talárt a többivel együtt visszaakasztottam valahová, majd a szerencsés „nyertessel” a pénztárhoz indultam. Gyorsan kicsengettem azt a néhány galleont, aztán Sarah felé fordultam, miután elköszöntem az üzletvezetőtől. ‒ Köszönöm a segítséget ‒ mosolyogtam rá. Aztán kinyitottam előtte az ajtót, és előreengedtem. ‒ Akkor mehetünk a Három Seprűbe? ‒ kérdeztem, elvégre azt beszéltük korábban, hogy beülünk oda, hogy elmesélhesse mi bántja.
Zene ◊ Aktuális viselet ◊ Persze, hogy nem ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Elnézően ingatom a fejem szavait hallva. – Jól van, jól, nem kell túlságosan elvegyülni benne, mert az olyan izés... Buzis, érted... – mármint szerintem. Az olyan fura, amikor egy srác jobban ért a divathoz, mint én, az már sok. – De azt tudd, mi áll jól, és mi nem. Legalábbis, ha már egyszer látod magadon. – na, az azért nem olyan nagy elvárás, nem? Nem? – Na, látod? Remek! – ragyog fel egy pillanatra arcom. Na, tessék, hát ennyi az egész. Bár magamban én is tudom, hogy ugyanezt elmagyarázhatom neki legközelebb is, mert az igyekezet nem elég. Eztán arról magyaráz, mi mindent tud megtenni, zavarát látva felnevetek. – Ó, szájhős – ingatom a fejem. Látszik, hogy még senki se kérte, hogy bizonyítson. Pedig...! De aztán válaszát hallva újfent elkap a lelkesedés. – Tényleg? – kérdem, és szórakozottan kuncogok – Jól van, azt hiszem, ez nem akadálya semminek. Ha nincs jó kedved, majd az lesz. Szóval megcsinálod őket? Csak azért, mert kérem? – pislogok rá csillogó szemekkel. Tök menő lenne! Fú, már mos alig várom, pedig nem is mondott igent semmire. – Milyen nagyvonalú vagy – sóhajtom eztán, de nem vagyok csalódott, igazából nem is vártam, hogy máshogy tegyen. Milyen... Komolyan beszél amúgy. Lopva felé pillantok. Nem lehet olyan idős. Csak furcsa. Pocsék lehet neki otthon, ha ilyen lett tőle. Vagy csak nekem kéne már felnőni? Nem, nem, én már felnőttem. Legfeljebb komolyodnom kellene. Eztán ejtek pár szót a családomról, bár nem esek túlzásba kivételesen; megelégszem a nevekkel. Látszólag nem mond neki sokat mondjuk... De aztán végül mégis sikerül beazonosítania, persze ki mást, mint Astridot? Nem, nem vagyok irigy, vagy féltékeny, csak ő mindig is... Népszerű volt. – Aha, ő elég jó benne... – bólintok. Arra nem térek ki, hogy én mennyire remekelek a seprűn... – Épp elég azt felismerni, mit akarsz még? – kérdezek vissza, némiképp terelve a témát, s teret engedve, hogy inkább ő beszéljen. Kérkedjen vagy vágyakozzon, ha akar, és én lelkesedni fogok megint; mert ilyen vagyok. De ha teret engedek a sajnálkozásnak, félek, hogy az bekebelez. – Hát, igazából mindenfélét... Régen komolyabban s táncoltam, amúgy, mert azt tökre szerettem csinálni, kikapcsol, meg olyan, mintha harmóniában lennél magaddal, és... Ahh, az éneklés, bármit megénekelhetsz, tudod, mármint mindenfélét, hangulatokat, érzéseket, érzelmeket... Mintha kiteljesednél, nemt’om, olyasmi, érted? Zagyva, mi? Bocs... – ezt nehezen tudom elmagyarázni, bár ha feszegeti a témát még, akkor megpróbálom, ez látszik rajtam. Erről szívesen beszélek, kissé vágyakozóan, mert olykor nagyon is azt érzem, hogy ez hiányzik az életemből. – Te nem szoktál táncolni ezek szerint? – költői kérdés. Mindenki szokott. Például a bálon. – Hát igen, az tényleg eléggé... Rózsaszín – felelem elgondolkodva – Giccsesen rózsaszín, pedig lehet azt hogymondják... Ízlésesen is, csak már azért se lett az, mert ugye elég kis helye van, és nyomorognak bent az asztalok is, nem, hogy az emberek, szóval az elég rosszul lett kialakítva, meg amúgy az a hely nem is kávézónak való emiatt szerintem, ja... A Vadkanba nemigen járok – vallom be. Az Üstbe se mondjuk. Nincs is kivel, vagy minek. – Jajj már, Aaron – teremtem le szórakozottan – Én, csak, hogy tudd, mindenkit ismerek a Hollóban, legfeljebb nem túl mélyen... De legalább névről. – csak, hogy valamiben én is jó legyek. Szórakozottan mondom, nem szemrehányás ez igazából. – Sok Marietta van – teszem hozzá. Igaz, az egyik elsős, őt talán kihagyhatom a listáról. Félrebillentem a fejem. – Áhh... Akkor... Elég pocsék kapcsolat lehet. – állapítom meg eztán lassan, felsandítva rá – Mármint... Terv-szerű, nincs benne semmi spontán, semmi... Érzés. Rémesen üres lehet. – én a racionális dolgokat szeretem, sőt. De az zavarna, ha a szerelmemmel minden beszélgetésem előre meg lenne tervezve, és attól nem térnék el. Még akkor is, ha csak a témák... Nem. – Még akkor is, ha így nem izgulsz. – zárom én is, mert érzem, hogy nem akar erről beszélni. Ha nem, hát nem. – Igen, azt észrevettem – felelem félszegen. Akkor ossza, rendben. Örülök, hogy rám is szán ebből az emlegetett időből, nem szeretem a magányt. – Stresszoldó... Arra mondjuk minden mozgás jó asszem, mármint úgy mondják, nem? De ez tök kemény, biztos izgi lehet... Én izé, íjászkodni akarok, amúgy – az még talán valamennyire harciasabb dolog. Nem, mintha kérdezte volna. – Mennyire? – kérdezek vissza ártatlanul. Ha zsúfoltak, akkor van még valami, amiről nem beszél. Gondolom. De eztán hagyom átvedleni, s maga is megszemlélem a ruhát rajta. – Hát, nem is csinálnám úgy, hogy izé... Munkaként. Ha nekem kell valami, azt megcsinálom magamnak, vagy a barátaimnak, mert miért ne, meg tök szívesen segítek, érted, na de... Nem, nem tudnám minden nap, az már sok lenne azért. – meg ráadásul nem is lenne méltó hozzám, aranyvérű, gazdag palántához. – A jövőre? Auror leszek. – közlöm. Ebben nincs kérdés, szemernyi kételkedés, bizonytalanság sem. Annak nincs helye. Legalábbis bennem, mert nagyjából mindenki másban rengeteg van belőle, támogatni kevesebben akarnak, mint lebeszélni legalábbis. – Te? – kérdem azért, majd vállat vonok. – Ma nem volt hangulatom a csajokhoz – közlöm. Ez talán gonosz, de... De nem. Félek, hogy elmondtam volna, mi bánt, aztán... Aztán holnapra megint mindenki tudna mindent. – Aha, persze... Tessék – nyújtom közben a harmadik ruhát felé, s újfent várok, míg átöltözik. – Hol szorít? – lépek közelebb, mikor elmondja véleményét, majd végighúzom rajta ujjam, kicsit bele is csípek az anyagba – Mert ezt ki tudom bővíteni kicsit, észre se venni, de a válla... – most azt veszem tüzetesebben szemügyre, úgy járom őt körbe, mintha ott se lenne, csak a ruha maga – Hát... Talán... – nem túl meggyőző, de érezheti, hogy ha muszáj lenne, megoldanám. Eltávolodom tőle kissé, hogy végignézhessek rajta. – Bár... Igazából a másik szerintem jobb volt, de lehet, hogy csak a válla miatt... Az eléggé izés... Kavarós... Mármint bezavar, érted...
Egyik? EGYIK? T_T De legalább a legcukibb? ◊ zene ◊ szószám: 890[You must be registered and logged in to see this link.]
‒ Ó, pedig hidd el, én igyekszem sokoldalú lenni, de sajnos a divat és az öltözködés nem az én világom ‒ jegyeztem meg szórakozottan, de azért figyelmesen meghallgattam, és megtapintottam az anyagot. Kicsit morzsolgattam az ujjaim közt, majd lassan bólintottam. ‒ Rendben, igyekszem odafigyelni ‒ mosolyodtam el halványan, annak ellenére, hogy láttam esélyét annak, hogy képes leszek észben tartani. Erről viszont a lánynak nem kellett tudnia, hadd örüljön és higgye csak azt, hogy próbálkozom. Majd felsoroltam neki néhány dolgot, amiket képes lennék megtenni, ha akarnék, és… Nem is tudom, meglepett, hogy milyen érdeklődően, már-már elragadtatva nézett rám. Olyannyira zavarba hozott, hogy a kérdésére is a nyakamat masszírozgatva feleltem. ‒ Hát, ha nagyon jókedvemben találsz, akkor esetleg ‒ ejtettem meg egy apró mosolyt, bár nem értettem, hogy miért kérne ezekre. Elvégre, ki akarná nézni, hogy órákon keresztül egy hajómodellt építek? Érdekes lány volt, annyi szent. ‒ Sok esetben makacs vagyok, de az alkalommal inkább igyekszem rugalmas lenni. Meg hát, te értesz jobban hozzá, hagylak kibontakozni ‒ feleltem szelíden, miközben a zsebeimbe csúsztattam a kezeimet. Láttam rajta így is, hogy valami bántja, ha ezzel örömet lehet neki okozni, hát miért ne tennék így? Aztán említett két nevet, akiket elsőre nem tudtam hova tenni, így hát értetlenül néztem rá. ‒ Astrid, Astrid… Hm. Lioneah… Attól tartok nem ismerősek ‒ vontam meg kelletlenül a vállamat, majd amikor a vezetéknevét is elárulta, akaratlanul is a homlokomra csaptam. ‒ Hát persze! Astrid McCaine… Kviddecsezik, nem? ‒ Legalább is, nekem onnan rémlett a neve, merthogy az életben egy büdös szót nem váltottam vele, az is biztos. Jól megfértünk mi egymás mellett, névről is csak azért ismertem, hogy kviddics-játékosként elkerülhessem. ‒ Hát, azért lenne még mit tanulnom, de a szomorúságot határozottan felismerem ‒ jegyeztem meg, és furcsa mód sikerült visszafognom a nagyképű megjegyzéseimet. Azt hiszem, azok nem segítettek volna ebben a helyzetben. Már-már magamnak is meglepetéseket okoztam, hát még Raziel mit szólt volna! ‒ Igazán? És miket szoktál énekelni, vagy mit táncolsz? ‒ érdeklődtem nyájasan, és különös, de valamilyen szinten még érdekelt is a dolog. Az én művészi képességeim a zongorázásig, néhány egyszerűbb versfabrikálásáig meg prózai szövegek írásáig terjedtek. Énekelni viszont nem szoktam, akkor túl komolytalannak hatnék… Minél többet figyeltem Sarah-t, annál inkább arra a következtetésre jutottam, hogy netalán sikerült zavarba hoznom a meghívásommal, ellenben azt nem vontam vissza. ‒ Ez igazán remek ‒ terült szét egy műmosoly az arcomon, amikor végül is csak beadta a derekát, és beleegyezett abba, hogy megigyunk valamit. ‒ Úgy is mondhatjuk. Ezerszer jobb, mint a Szárnyas Vadkan, vagy éppen a Foltozott Üst. Az Üstben elég pocsék a koszt, a Vadkanba meg elég különös alakok járnak. A kávézó meg… Nos, túl rózsaszín és giccses nekem ‒ nevettem fel zavartan. De most tényleg, én biztosan be nem tenném oda a lábamat. Mégis hogy nézne ki, hogy egy komoly, érett német férfi egy rózsaszín skót kávézóban parádézik? Röhejes. Az udvarias elfogadásra mosolyogva biccentettem, majd amikor faggatni kezdett, akkor a mosolyom ismét zavarttá vált. ‒ Hát, ő is hollóhátas. Mariettának hívják, de nem tudom ismered-e ‒ ráncoltam össze a homlokomat, majd arra, hogy izgulnék, megvontam a vállamat. ‒ Igazából, annyira nem izgulok. Mindig előre lefixálom magamban, hogy mit akarok mondani, és azokat a témákat érintve zajlik a társalgás. De egyébként elég sok időt töltünk együtt, szóval sose éreztem úgy, hogy zavarban kellene lennem mellette… ‒ zártam le talán kissé sután a témát. Vajon tényleg izgulnom kellett volna a találkozás miatt? Az normális volt, hogy eddig egyáltalán nem idegeskedtem? Hasonlóakon törtem a fejem, amikor újabb kérdést tett fel. ‒ Ugyan már, nem tartasz fel. Kellően be tudom osztani az időmet, hogy veled is meg vele is tudjak foglalkozni ‒ legyintettem. Ha annyira le akartam volna rázni, akkor már rég megtettem volna, de egyelőre nem zavart. Attól meg nem kellett tartania, hogy feszélyezve ülnék a társaságában, az órámat fixírozva, hogy mikor szabadulok végre. Nem, olyankor szóltam volna. Csendesen bólintottam a magyarázatra, miközben átvettem az első ruhát. ‒ Igen, birkózom meg bokszolok, amolyan stresszoldóként. El sem tudod képzelni néha mennyire zsúfoltak a napjaim ‒ feleltem, majd megköszöntem a ruhát, és elvonultam átöltözni, miután kijöttem, újabb zavart mosolygások közepette méregettem magamat a tükörben. ‒ Nos, nagyon úgy fest ‒ jegyeztem meg vigyorogva, miközben nézegettem magam a tükörben, majd Sarah felé fordultam. ‒ Figyelj, még így is több, mint amennyit én tudok, de… De untat, akkor ne is foglalkozz vele. És akkor mik a terveid a jövőre nézve? ‒ érdeklődtem, majd a magányos dologra halkan felnevettem. ‒ Szóval, tényleg nem szeretsz egyedül lenni. Akkor hogy-hogy ide mégis egymagad jöttél? ‒ faggatóztam tovább, majd a következő kérdésén kicsit elméláztam. ‒ Valószínűleg igen, de azért felpróbálom a harmadikat is. Odaadnád? ‒ feleltem, és ezt is megköszöntem, ha átadta, ezzel is elvonultam átöltözni. Mikor végeztem ismét Sarah és a tükör elé álltam. A számat kicsit elhúzva megszólaltam: ‒ Hm. A vállával biztos van valami, és a kezemnél is szorít. De ha ez szerinted jobb, mint az előző, mármint kinézet szempontjából, akkor kereshetünk másik méretűt. Szerinted? ‒ pillantottam felé, és azon merengtem, hogy Amelie és Heidi után ezt a lányt fogom „felvenni”, hogy foglalkozzon az öltözékemmel. Mindenesetre kíváncsian vártam a válaszát, mert, ha sikerült döntenem, akkor egy-kettőre végzünk az üzletben.
Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Az egyik kedvenc kedvcsinálómnak :3 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Halkan felkuncogok szavaira. – Nem kell mindenhez érts – felelem vidáman, ahogy közelebb suhanok hozzá – Elég érezned, látod – mutatom neki az anyagot – Elég jellegzetes, amin ilyesmit érzel, azt kerüld el, ennyi az egész. Legalábbis ha nem kiegészítő, például, vagy csak dísz valamin. – magyarázom. Szeretek magyarázni, olyan, mintha tényleg értenék valamihez. De az ő felsorolását hallva hamar rájövök, hiú ábránd. Sose lesz belőlem auror, nekem nincsenek ilyen hangzatos képességeim. – És megcsinálnád mindet, csak, mert kérem? – kérdem csillogó szemekkel, nem heccelem, vagy bosszantom, komolyan kérdem, tekintetemben gyermeki rajongás csillan. Azt nem tudom, mi jár a fejében, fel se tűnik, hogy valami tán megriasztja, ekkorra ugyanis utam már a lehetséges ruhákhoz visz. – Ez nem sok, de rendben, bízd csak rám – fellem derűsen, nekem nincs akadály. Tulajdonképpen jobb is, hogy nem köt meg nagyon, így szabadkezet kapok lényegében a válogatáshoz. Ez olyan izgi! – Astrid... Meg Lioneah is – felelem, bár világos, hogy neki az első lesz ismerősebb. Gondolom. Már csak mert benne van a kviddics csapatban is, meg minden. – Részemről a szerencse – bólintok felé illemtudóan – McCaine – teszem hozzá közbe szórakozottan. Csak, hogy tudja, ha már ő is elárulta a vezetéknevét is, nekem is illik. Az illem nem az abszolút erősségem mondjuk, bár igyekszem. Többnyire. – Akkor túl jó emberismerő vagy – felelem lassan, ajkaimra visszabűvölve a halovány félmosolyt, s elfordulok tőle, vissza a ruhákhoz, úgy folytatom – Hát... Ja, ja, de – felelem ugyanis lassan. Azt hiszem, én is örülnék. A pokolba is, baromira vágyakozom rá, hogy valaki meghallgasson. Bárki. Akárki. – Művész... Néha énekelgetek, vagy táncolok... – felelem kissé zavartan, egyik kezem ujjai a hajamat kezdik csavargatni, enyhe feszültségről árulkodva – Hát szóval... Hogymondják, én... Ja, szeretném. Veled megyek. – közlöm végül, most már rápillantva, sokkalta vidámabban, legalábbis a mosoly kétségkívül őszinte. Nem tudom, szépen hazudik-e, vagy épp őszinte, de elhiszem, hogy érdekli, mi van velem, és ez jóleső érzés. – Ó, tökéletesen, az olyan kis... Izé. Hangulatos hely, nem? – persze, hogy az, azért hívott oda. Meg mert nincs más. Nem vagyunk szerelmespár, abba a lepukkant pubba meg be nem teszem a lábam, merlinre. – Köszönöm a meghívást, elfogadom – felelem szemrebbenés nélkül, nem vagyok tisztában a pénz értékével. Ha egy csóró hív meg, azt is elfogadom. Ez a férfiak dolga, nem? – Ó, na, tényleg? Fú,mesélj, kivel? Biztosan tökre izgulsz, jajj, én alig bírnék magammal, asszem' – kezdem lelkesen – És ugyan, persze, menj csak majd, én megleszek, basszus, izé, amúgy nem is akarlak ám feltartani, szóval ha úgy érzed, akkor izé... Szóval mond bátran... – ekkor ugrik be, hogy hát a bika rúgja meg, hát ő hívott meg, csak nem teszi, ha útban lennék. Már mindegy. Ellenben feledem is a kérdést, mikor a véleményem kérdi. Jajj, hát valami iszonyat édes, hogy tényleg érdekli az én véleményem, úgyhogy nem is kímélem tőle. Ha látom rajta, hogy a második nem tetszik neki, azt kérdés nélkül rakom vissza a helyére. – A szabása miatt, a testalkatodhoz nem tudom, mennyire illik. Bár nem mintha rossz lenne, közel bármi előnyösen festhet rajtad... Sportolsz valamit, mi? Az tök baró, amúgy... De szóval ez... Áh, majd próbáld fel. – odaadom az elsőt, mikor érte nyúl, majd kivárom, míg felveszi. Ennek jónak kell lennie. – Tök jó! – lelkendezem, mikor végre kilép. Tényleg jól áll neki, bár az aljából kicsit talán fel kell hajtani, de azt megoldom én is neki, ha megkér. – Rád öntötték – állapítom meg, ahogy kritikusabb szemmel is végigstírölöm. Szép talár, jó választás. – Hm? Jajj, ugyan, hát hova gondolsz... Alap dolgokat meg tudok csinálni, mondjuk ennek felhajtom az alját, de megvarrni az egészet nem tudnám azért... Mert izé, hát... Untat, vágod. Ez olyan magányos dolog, és én azt nem bírom. – teszem hozzá. – És, megveszed? – kíváncsiskodom. Végül is, lehet, ettől még felpróbálja a másikat is. Miért is ne alapon.
Felvont szemöldökkel néztem le rá. Lehetséges, hogy számára az olyan egyértelmű dolog, de én sose foglalkoztam ilyen apróságokkal. Amelie meg Heidi mindig elintézte nekem. Arról még már nem én tehetek, hogy ebben a turkálóban a minőséget még hírből sem ismerik. Magamban ugyan dohogtam egy sort, de kívül ennek nyoma sem volt. ‒ Bocsáss meg, de még én se érthetek mindenhez ‒ feleltem szelíden mosolyogva, és kivételesen nem csöpögött gúnytól a hangom. ‒ Ráadásul, komolyan elvárnád egy pasitól, hogy értsen az anyagokhoz? Ha kell, eljátszok neked zongorán egy darabot, megírok egy verset, elregélem az egész második világháborút, felsorolom az összes európai Mágiaügyi Minisztert, maketteket rakok össze, vagy meglovagolok egy hippogriffet, de az már túl nagy elvárás lenne, hogy még az anyagokkal kapcsolatos tudnivalókat is a fejemben tartsam ‒ ingattam a fejemet miközben magyaráztam, de amikor megláttam a tükörben, hogy mit is csinálok pontosan, azonnal abbahagytam. Kezdtem úgy viselkedni, mint Raziel. A stílusa, a szófordulatai, a gesztusai… Ó, te jó Merlin! Hosszasan kifújtam a levegőt, és inkább a lányra koncentráltam. Inkább nem is pillantottam a tükörbe, mert a végén megriadnék attól, ami ott visszaköszönne. Elcsodálkoztam azon, hogy milyen boldoggá tette az, hogy a segítségét kértem. Milyen naiv, gyermeki lélek. Talán túlságosan is tiszta volt számomra, sebaj, már megszoktam, hogy hasonló lányok vesznek körül… Abigail, Amelie, Heidi… Még szerencse, hogy Lara és Marie nem volt ilyen. Mindenesetre, már elég nagy gyakorlatom volt az ilyen típusú lányok elviselésében. ‒ Nem is tudom. Mindenképpen feketét szeretnék, és mivel táncmulatságra lesz, ezért nem szeretném, ha hosszú lenne. De ezenkívül nem nagyon van megkötésem ‒ vontam meg a vállamat, majd homlokráncolva figyeltem, hogy hajította el az egyik talárt. Érdekes lány volt, annyi szent. ‒ És ki is a nővéred? ‒ kérdeztem tanácstalanul. Sajnos, nem voltam tisztában a Roxfortban tanulók családfájával, így fogalmam se volt, hogy ki kicsoda. Lehet, hogy most szenilisnek, vagy hülyének tartott, de nem tehettem róla, hogy egyszerűen nem foglalkoztam az emberekkel. Kezet ráztam vele. Finoman szorítottam meg a kezét, hiszen nem állt szándékomban ártani neki. Már készültem volna bemutatkozni, azonban ő gyorsabb volt. Halványan elmosolyodtam. ‒ Örvendek, Sarah. Igen, eltaláltad. Aaron Prusseit ‒ biccentettem, és elengedtem a kezét. Sejtelmem se volt róla, hogy mégis honnan ismert engem, bizonyára ő korábban is társasági ember volt, nem úgy, mint én. Rákérdeztem, hogy minden rendben van-e vele, a meglepett pislogása pedig az egyik unokatestvérem nyulára emlékeztetett, aki mindig összerezzent, és nagy szemeket meresztett, ha valaki megbökte. Sarah is épp olyannak tűnt. Egy ártatlan kisnyúlnak. A kérdésére ezúttal én voltam meg a vállamat. ‒ Nos, nem ismerlek eléggé, hogy az ő nevükben is tudjak nyilatkozni, így csak az emberismeretemre hagyatkoztam. Meglehetősen letörtnek tűnsz. Legalább is, a tekinteted meg a testtartásod ezt sugallta számomra. ‒ Mindenki örül, ha meghallgatja valaki, nem igaz? Elvégre, ha magadban hordozod az összes fájdalmadat és keserűségedet, azzal csak magadnak ártasz, mert nem tudod kiadni magadból. Kivéve, ha művész vagy, művészként ezt az érzést van mibe beleönteni. De ha nem akarod, mondtam, nem nyaggatlak vele, csak felajánlottam ‒ fűzögettem, bátorítottam, de azért meghagytam neki azt a lehetőséget, hogy eldöntse mit is szeretne. Természetesen, ha nemleges választ ad, akkor a későbbiekben a Razieltől tanultakat alkalmazva megpróbálnék bejutni az elméjébe, de ennek még nincs itt az ideje. ‒ Nagyszerű. A Három Seprű megfelel? ‒ tettem úgy, mint aki örül annak, hogy társaság akadt. Bár, felmerült bennem, hogy Marie bosszús lesz, ha kések, vagy bármi más miatt kiborulhat, elvégre nőből volt, de biztos voltam benne, hogy megtudnám magyarázni. ‒ Akkor én állok mindent ‒ tettem hozzá, világossá téve, hogy Sarah akár akarja, akár nem, meghívtam. ‒ Viszont úgy néhány óra múlva találkozóm lesz egy lánnyal, szóval nem tudok egész délután maradni, azért remélem, így is megfelel ‒ tettem hozzá. Letisztázva azt, hogy ez nem egy randira hívás volt. Merlinre! Még csak az kellene nekem, hogy egy fruska epekedjen értem, amikor más iránt érdeklődöm. Az igen kellemetlen helyzeteket szülne… ‒ Igen, a tiéd. Ki másé?‒ nevettem fel halkan. ‒ Talán az eladóé, aki azt se tudja miről beszél azzal a másikkal vásárlóval? ‒ kérdeztem vigyorogva, majd megszemléltem azt a három talárt, amit mutatott. Az első és a harmadik elnyerte a tetszésemet, azonban a másodikon nem hogy a gombok, de az egész visszataszító volt számomra. ‒ Miből gondolod, hogy nem állna jól? ‒ összeráncolt homlokkal meredtem rá, aztán elkértem az első talárt. Megkértem, hogy várjon egy kicsit, elvonultam egy öltözőfülkébe ‒ vagy legalább is ahhoz hasonlított ‒, hogy lecseréljem a leszólt talárt az újra. Miután belebújtam, a másikkal a kezemben visszatértem Sarah-hoz, a ruhát visszaakasztottam a helyére, majd széttártam a karomat, és lassan körbeforogtam. ‒ Nos, mi a véleményed? ‒ Attól függött az egész, hogy ő mit mondott, mert ha ez nem nyerte el a tetszését, akkor felpróbálom a harmadikat is, azonban, ha ezt jónak ítéli meg, akkor le is tudtam a dísztalár-vásárlást. ‒ Ilyen jó varró vagy amúgy? ‒ szólaltam meg hirtelen. ‒ Mármint, azt mondtad, hogy könnyen ki tudod cserélni a gombokat, ebből gondoltam, hogy akkor biztos értesz hozzá ‒ magyaráztam meg neki, miközben én is alaposan végigmértem magam a tükörben. Nekem személy szerint nem volt ezzel a talárral problémám.
Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Csak, mert tudom, hogy nem bírod nélkülem :3 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Közelebb sasszézok hozzá, így hamarosa ott állok mellette. Innen nézve már felismerem a srácot, hogy ne ismerném. Már csak mert én szinte mindenkit tudok név szerint, még akkor is, ha sokakkal soha nem beszéltem még. Vagy csak párszor, aztán olyan, mintha kerülnének, de biztosan nem erről van szó... – Jajj, az anyaga, hát mi... – ingatom a fejem, ahogy megfogom a ruhanemű ujját – Hát megfogtad te ezt egyáltalán? Na, így, látod? Távolabbról nézve ez ocsmány, ilyen anyagból nem lehet talárt felvenni, de például sálnak meg ilyen izé cuccoknak amúgy nagyon jó, ha azokat szereted... – magyarázom kéretlenül is. Ahogy segítséget kér, felcsillan a szemem – Jajj, szívesen, jól van! – felelem bájosan, és lendületesen neki is indulok, hogy áttúrjam a választékot – Van valami elképzelésed? Színre, fazonra, meg ilyenek, tudod... Mondjuk – alaposan végigmérem – Á nem, ez nem állna jól – hajintok egyet félre. – Hm? – pillantok fel, ahogy újra meghallom hangját. Szégyenős félmosoly kúszik ajkaimra – Nem, velem nem hinném, talán a nővéremmel – közlöm végül, de egy pillanatra abbahagyom a keresgélést, és kezet nyújtok felé, mintha most először látnám – Sarah vagyok – mutatkozom be. Szorításom erőtlen, igaz, én magam is enervált vagyok, minden pörgés erőltetett, árnyék vagyok, fakó önmagamhoz képest. – Te pedig Aaron, ha jól emlékszem – azzal már fordulnék is el tőle, mikor szavai megakasztanak. Meglepetten pislantok vissza rá, szemeim egy pillanatra elkerekednek, majd egy vidámnak szánt mosollyal ajkaimon kissé esetlenül vállat vonok. – Ugyan – felelem – ...Nagyon látszik? – sóhajtom, végül csak legyintek – Izé... Hát na, érted. Neked nincs dolgod vele. – közlöm végül kicsit esetlenül. Tényleg érdekli? Inkább oda se nézek, csak válogatom a talárokat. Mikor legutóbb hasonló témáról panaszkodtam valakinek, szerintem a fél suli megtudta a dolgot. Most nem fogja, most erős leszek. Nem fogok róla beszélni senkinek. Újabb szavaira mégis odakapom pillantásom. – Hát izé... Végül is beülhetünk valahova, aha – felelem lassan. Ugye nem felszedni akar? Bár nem hinném. Most mondta, hogy nem nézek ki túl jól. Mármint utalt rá. – Az enyém? – pislogok rá, de végül csak kiemelek három talárt a sorból – Ezeket próbáld meg. Mondjuk annak az aljából kell egy kicsit vágatni, ezen meg elég csúnyák a gombok, de mondjuk azt én is ki tudom cserélni, ha veszel másfélét, mondjuk olyat, mint amilyenek a másik oldalon vannak, abban az üvegfiókban... Emez meg tök jó, fú, nekem nagyon tetszik, csak lehet, nem áll majd olyan jól, de ha mégis... – nem fejezem be. Túl sokat beszélek. Megint. Ez lehet a hiba.
Kénytelen voltam új ünnepi talárt szabatni magamnak, ugyanis az előző már nem passzolt rám teljesen. Nem is nagyon szoktam hordani, de nem igazán ért meglepetésként, hogy nem passzolt rám. Mióta edzeni járok, azóta a ruhatáramat szép lassan lecseréltem. Most nem is lennék itt, ha Heidiék ráérnének, de közölték, hogy hetekig nem lesznek elérhetőek, mert valami nagy projekten dolgoznak a német varázslóiskolában, ahová járnak. Szóval, kénytelen voltam ebbe a sokadrangú talárszabászatba jönni, ugyanis nem értem rá, hogy elhoppanálgassak Londonba, vagy Berlinbe. Néhány óra múlva találkozóm lesz Marie-vel, semmi kedvem nem lenne késni, de máskor nem érek rá új ruhát varratni magamnak, ráadásul most már szeretném őt elhívni abba a bizonyos partiba, ahhoz viszont előbb kell egy rendes ruha. Minimum egy rendes talár, de azonkívül esetleg valami virágot is vehetnék neki, fogalmam sincs, még nem volt időm teljesen átgondolni a dolgot. Pedig ezt szépen fel kellett építenem, mint ahogy a Shakespeare-s kalandot is kigondoltam. Már jó ideje ácsorogtam egy emelvényen, és nézegettem magam a tükörben. Nem voltam elégedett. Lassú kiszolgálás, pocsék áru. A lányok ezerszer jobbat csinálnának ennél, de jelen pillanatban nem érnek rá, és attól tartok, hogy nem óhajtanak még több ruhát készíteni a számomra. Az államat dörzsölgetve meredtem a tükörképemre, és próbáltam rájönni arra, hogy mégis mi nem tetszik nekem ebben a ruhában. Már jó ideje töprenghettem, de az eladó egy gyilkos pillantás után megtanulta már, hogy ne kérdezősködjön, és inkább hagyjon gondolkozni, így az ismeretlen, mégis ismerős hang hallatára hátrafordultam. ‒ Csakugyan. Én is hasonló véleményen vagyok, de még nem sikerült rájönnöm, hogy mi zavar benne ‒ hangzott a válaszom a kommentárjára. Valóban elég pocsékul festettem benne, ez nem volt kérdés. Terveztem is, hogy amint megkaptam a választ, át is öltözök. ‒ Ha már ilyen szakértő vagy, segítenél? ‒ kérdeztem, hiszen, ha már ott ácsorgott mellettem ‒ mellesleg nem tudom miként került oda olyan gyorsan ‒, akkor már talán hasznos is lehet. ‒ Egy, ünnepségekre szánt talárt akarok, amiben lehet táncolni, szóval lehetőleg nem olyan hosszú, mint ez ‒ magyaráztam neki a tarkómat vakargatva. Igazán kételkedtem benne, hogy ebben a porfészekben bármi használhatót is találok. ‒ Egyébként, olyan ismerős a hangod… Volt valami közös óránk, vagy honnan ismerhetlek? ‒ faggatóztam homlokráncolva. Valahonnan nagyon ismerős volt, tudtam, hogy illene tisztában lenni vele, hogy mégis honnan, de sehogy sem akartam rájönni. Ez van akkor, ha az emberfia hosszú évekig nem foglalkozik a körülötte lévőkkel, és most hirtelen nem tudja, hogy kit hogyan hívjon. ‒ Hé… Minden rendben? ‒ érdeklődtem tettetett aggodalommal a hangomban, és leléptem az emelvényről. Nem ismertem, de ha annak a csacsogó hangnak a tulajdonosával álltam szemben, aki annak szokott fecsegni ‒ bár gőzöm se volt arról, hogy hol hallottam ‒, akkor borzalmas napja lehetett. Raziel pedig azt mondta, hogy minél több emberrel ápolunk jó viszonyt, akkor annál jobbak az esélyeink, tehát muszáj volt kedvesen viselkednem a bugyuta embertársaimmal. Feltűrtem a talárom ujját, és a karórámra pillantottam. Három órám volt még a találkozóig. Halkan felsóhajtottam, majd ismét a lány felé intéztem a szavaimat. ‒ Ha végeztünk itt, akkor meghívhatlak egy forró csokoládéra, teára, vagy vajsörre? Akkor elmesélhetnéd, hogy mi bánt. Persze, nem kötelező, csak ha meg akarod osztani velem.‒ Még mindig szokatlan volt, hogy nyájasan viselkedjek az ismeretlenekkel, hogy megértést mutassak feléjük, hogy elhitessem velük, hogy igenis bízhatnak bennem, de muszáj volt megtanulnom. Jól haladtam a színészkedéssel, de nagy erőfeszítések árán lenyeltem le a megjegyzéseimet, hogy ne szerezhessek még több ellenséget. Tanultam a hibámból. Razielnek igaza volt. Megéri nyájasnak, kedvesnek, kész úriembernek lenni. A rendes emberek sokkal szimpatikusabbak a tömegeknek. Így hát bátorítóan rámosolyogtam a kis vörösre. ‒ Szóval, mi az ajánlata a kisasszonynak, és egyáltalán hajlandó elfogadni a társaságomat? ‒ kérdeztem rá ismét, hogy tisztázzuk végre mit is akart tőlem azonkívül, hogy közösen eldöntöttük: ez ruha pocsék. Próbáltam vicces és kedveskedő lenni, hogy ne utáljon meg egyből, mint a legtöbb roxfortos ismerősöm.
Zene ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Csak, mert tudom, hogy nem bírod nélkülem :3 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Az újabb csalódás, ami ért, valahol mélyen megrázott. A csalódások persze jönnek, aztán mennek, mégis úgy érzem, hogy nem bírom. Változnom, változtatnom kell. A kapitalizmus szellemét kellőképpen magamévá tettem, ugyanis úgy lépek át a küszöbön, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne: vásárolgatásba fojtva minden vélt és valós bánatom. Ismernek már itt, bár a hallgatagságom talán furcsa lehet számukra. Megváltoztam kívülről is, enyhe smink fedi arcom, hajam feltűztem, ruházatom a szokottnál kicsit sötétebb, felsőm egyszerű póló, ami tőlem merőben szokatlan, a szoknyám pedig hosszú - igaz, az leginkább csak a hideg, és a szél miatt. Mindehhez egy vastagabb kabát társul. Új ruhákat akarok, kicsit új külsőt, mindemellett valamivel nagyobb lendülettel vetettem bele magam a tanulásba. Ez csak részint segített, bár a depresszió nem hatalmasodott el rajtam. Még. – És ez mennyibe kerül? – kérdezem közben csendesen, ahogy megpillantok egy tetszetős darabot. Igazából nem számít az ár, nem is érdekel. Csak hallani akarom valaki hangját. Nyomaszt a csend. A válasz azonban hamar érkezik, egy odavetett mondat, s vége. Halkan felsóhajtok, pillantásom másfelé terelődik: megakad egy épp ruhát próbálón. Igaz háttal áll, innen nem ismerem fel, nem is számít. – Az a talár valami borzalmas – kommentálom ugyanis. Még az se zavar, hogy szavaim az eladó is hallhatja. Na és? Akkor is pocsék. Nem a színe vagy a szabása, az anyaga, könyörgöm, az anyaga! Ki venne fel ilyesmit? Akárhogy is, kérés nélkül indulok meg felé, hogy majd én jól megmondom, szerintem mi állna jól neki - tehát néhány könnyed szökkenéssel ott is termek, a lehetőség felvillanyoz, talán még hasznomat is látja.
- Oké de ezt a mosdó témát kivételesemn kihagyom - öltöm ki a nyelvem Jessere majd felegyenesedek s mosolyogva fogadom ahogy felemeli azt a csinos popóját az én bírói székemről. - No papus, csak ügyesen - kacsintok rá. Muszáj volt megjegyeznem, hogy nyögdécselve kelt fel a székből akár egy öregember, nem egy sportemberhez méltó viselkedés. A próbafülke kicsi úgyhogy ügyeskedve kell kikerülnöm a kviddicssztárt s nyomban lehuppanok a helyére. Felhúzom a lábaimat s törökülésbe rendezve őket kihúzom magam. Mikor közli, hogy nem ő választotta azt a "remek" ruhadarabot elnevetem magam. - Szóval anyuci pici fia eleget tesz a szülők elvárásának. Ne vedd magadra, nem mindenkinek lehet divatdiktátor anyukája. Az enyém sem annak szentelte az életét - mosolyom itt vidámság helyett valamiféle belenyugvást áraszt. Néha még mindig nehéz anyáról beszélnem de igyekszem azért kellő lélekjelenléttel kezelni a dolgot. Mióta ő nincs sokkal érzékenyebben érint amikor valaki úgy beszél az édesanyjáról mintha egy adott dolog lenne amit soha nem veszíthetünk el, mindig is volt és mindig is lesz. Pedig az igazság ettől nem is állhatna távolabb. Nem mintha Jesse így beszélt volna róla, egyszerűen csak elkapott az a bizonyos érzés. Amikor túlságosan automatikusnak vesszük a megadatott dolgokat... azthiszem én sem értékeltem őt eléggé. Gondolataim ellenére azonban nem hagyom, hogy a vidámságom továszálljon sőt... Jesse vigyora engem is vigyorgásra késztet. A sunyi mindenségit. Csak, hogy ne legyen olyan könnyű mellkasom előtt egymásba fonom karjaimat és dacosan rázom meg a fejem. - Többet néztem ki belőled Jesse Hunter... - sóhajtok lemondóan majd felpillantok a férfi szemeibe. - Most komolyan beveted a segítségkérő taktikát? - vonom fel fél szemöldököm s egy végtelennek tűnő másodpercet követően felpattanok a helyemről és Jesse elé lépek. - Legyen óriásbébi, a néni segít neked - nézek rá úgy mintha élete szívességét tenném meg neki. Mindez csak a vicces szituációs színjáték része, ettől lesz az egész olyan izgalmas. Mondhattam volan azt is, oké vetkőzz de az elég közönséges és szürke lett volna. Hol marad akkor a játék izgalma. Átveszem Jessetől a talárt majd alsó ajkamba harapva nézek végig az előttem nem is olyan távol ácsorgó férfi testén. - Reméljük sikerül rápréselni a robosztus testedre - köszörülöm meg a torkom majd elnevetem magam. Tekintetem eztán a ruhadarabra terelem és kezeim között forgatva sikerül beazonosítanom a fejnek és karoknak szánt nyílást. - Azthiszem megvan... - mondom az orrom alatt szinte csak úgy magamnak majd a megfelelő irányba fordítom az anyagkupacot. Mosolyogva nézek fel a nálam jóval magasabb férfira ám amint megpillantom őt elkomorulok. - Most akkor szégyenlősbe nyomjuk vagy kvittek leszünk és ledobod a textilt? - kérdezem felvonva fél szemöldököm, lassanként ismét megjelenik sunyi mosolyom. Tisztában vagyok vele, hogy a talár alatt nyugodtan hordhat az ember ruhát. Ezt ő is tudja de nem lenne igazi a bosszú... elvégre már ő is látott fehérneműben szóóóval... És nem véletlenül sem egykori emlékeimet akarom felfrissíteni, najó de. Túl jó pasi ahhoz, hogy elszalasszam ezt a lehetőséget. Bizonyára ezt ő is sejti ennek ellenére viszont nem akarom, hogy elbízza magát. Najó ez pont olyan volt mintha valami számító r*banc lennék aki az idióta Cosmopolitanban olvasott tippekkel csábítja a férfiakat az ágyba. Pedig nem, az én taktikám ennél egyszerűbb. Nincs terv csak hagyom megtörténni a dolgokat.
Még én is meglepődöm rajta, milyen ügyesen kihúzom magam a csávából, máris túl vagyunk a nevével kapcsolatos apró bakin. Olyasvalakinek nézem, aki vagy őszintén nevet, vagy sehogy, ennek megfelelően némi elégtételt nyújt, hogy díjazza a humoromat, bár a valódi nevére továbbra sem derül fény. Annyi baj legyen. Előbb vagy utóbb ki kell derülnie, addig is van számára egy remek becenevem. Egyébként meglehetősen fura, hogy annyi éven át mindketten a Roxfortba jártunk, mégsem váltottunk egy árva szót sem, szinte idegenek vagyunk, és éppen egy ilyen helyzetben keveredünk először szóváltásba. Itt van az orrom előtt, épp csak annyi ruhadarabban, amennyit volt ideje felkapkodni, és még csak zavarban sincs, teljességgel abszurd. Főleg ha hozzávesszük azt a furcsa érzetet, amit pusztán a stílusával teremt meg, mintha régi ismerősök lennénk, még majdnem el is hiszem neki, csakhogy egy ilyen lányt nehéz volna elfelejteni. Kivéve persze, ha részegen már… De nem, a hetedik évemig egészen jó gyerek voltam, nem csináltam ilyesmit, tehát ezt is kizárhatjuk. Miközben a legújabb talárdivat ügyén filozofálunk, ő már el is készül, noha bőven ráért volna öltözködni, ha már eddig sem zavartatta magát. Kíváncsi lennék reggel is így sietne-e, mondjuk egy mozgalmas éjszaka után ébredve. - Hát… - vigyorodom el az arcán tükröződő undor láttán, amit ezeknek az orrfacsaróan édes szagoknak tudok be. - A legtöbb férfi kedveli azokat a borzalmakat - megvonom a vállam a hatás kedvéért, majd felvont szemöldökkel pillantok rá. - de nem mindegyik ragaszkodik hozzá. Ha engem kérdezel, a kevesebb néha több. - napi életbölcsesség kipipálva. Egyébként én már kellőképpen hozzá vagyok szokva azokhoz a fojtogató illatfelhőkhöz, amik nem egy lelkes rajongómat körbelengik minden egyes találkozásunk alkalmával, tapasztalatból mondhatom, jóból is megárt a sok. Napi életbölcsesség duplán kipipálva. Közhelyekben nagyon ott vagyok. - Pedig lefogadtam volna, hogy ott fogunk legközelebb összefutni. Még meggondolhatod magad, a férfimosdó állítólag sokkal tisztább. - válaszolok neki én is nevetve, már a szatírságát illető kifakadásán is határozottan jól szórakoztam. Épp ahogyan a magyarázatán is, amit az ittlétéhez fűz, igazándiból nagyon is indokolt, hogy a férfit választotta a sor helyett. A helyében azt hiszem én is ezt tettem volna, bár meglehet, hogy az autogram-osztás több időt venne el, mint a sorbaállás. Hát igen, a hírnév. Témát váltunk, azaz váltok, de az ügyes próbálkozásom kudarcba fullad, neki még ügyesebben sikerül kitérnie. Próbálkozhatnék én is, de az az érzésem, hogy nála frappánsabban nem tudnám megoldani, meg különben is minek erőltessem, ha egyszer amúgy sincs ellenemre a dolog. Egy beletörődő sóhajt követően nyögve állok fel a helyemről, hogy átadjam a lánynak, a kritikus megjegyzését hallva pedig felvont szemöldökkel pillantok az említett ruhadarab felé. - Mentségemre legyen mondva, nem én választottam, az anyám műve. - emelem le a problémásan magasan elhelyezett fogasról. - De mintha a kelleténél több réteg és nyílás lenne rajta, mintha külön ügyeltek volna, hogy még véletlenül se igazodjon el az ember. - vizsgálom elmélyülten, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve visszafordulok hozzá, és elvigyorodom. - Segítenél?
Mikor elkezdi sorolni a "szebbnél szebb" neveket ismét elnevetem magam. Legalább nem fagyott le mint a legtöbb srác, talán a kidolgozott testén kívül még más izgalmakat is rejtegethet ez a Jesse Hunter. Nem én lennék ha nem akarnám ezt kideríteni. Ez, hogy így bámul őszintén szólva nem zavar. Eleinte az utazgatásaink során kellett idegen emberekkel, családokkal megosztanom a mindennapjaimat - egyszerűen nálam nem alakult ki ez a szégyellőség dolog. Miért szégyellném magam? Ezek csak testek. Te magad - az igazi intimitás benned lakozik. Megjegyzésemre adott válaszára is csak elmosolyodok. Férfiak - naná, hogy bevezetné ha rajta múlna. Gyakorlottan slisszolok el Jesse útjából, hogy helyetfoglaljon majd belebújva a farmer másik szárába felhúzom magamra azt. Kérdésére felpillantok rá miközben alsó ajkamat berapva gombolom be a nadrágot. - Nos határozottan színvonalasabb. Rendezetebb és a szaghatás is elviselhetőbb. Nem bírom azokat a - húzom fel a sliccemet - bódítóan édes parfümöket. Érthetetlen, hogy tud valaki olyan brozalmakat magára locsolni - öltöm ki a nyelvem összeszorítva a szemeimet. Beh, még a gondolatától is felfordul a gyomrom. Gondolom ehhez is így kell felnőni, ha az anyukád szeretett cefrében fürdeni akkor te is azt fogod csinálni. Mi soha nem használtunk ilyen dolgokat, a bestiák nem szeretik az ilyen szintetikus - idegen szagokat. Könnyen előfordulhat, hogy az egyébként téged kedvelő Hippogriff pont azért fog fenékbebillenteni. Naná, hogy erre sokan nem gondolnak. Úgyhogy a különleges alkalmakra maradtak a kis levendulapárnák. - Nos a mosdóóó - nézek fel elgondolkodva a fülke tetejére - fogalmam sincs. Hé nem vagyok valami notórius kizárólagos férfi területekre betévedő szatír - nézek rá homlokráncolva majd elnevetem magam. - Oké, hatalmas sor volt a női fülkéknél én meg eleve utálok vásárolni mert időpocsékolásnak tartom. Úgyhogy gondoltam itt hamarabb túlesek rajta - rántom meg a vállam. Eztán Jesse igazán frappánsan vált témát amire önkéntelenül szaladnak az egekbe a szemöldökeim. Melleim alatt karbafonva kezemet nézek le a férfira. Nos megértem azokat a lányokat akik Jesse Hunter miatt lesznek Falmouth Falcons rajongók... - Igazán furfangos vagy de "legmélyebb sajnálatomra" most te jössz - nézek rá játékos kihívással majd az ülőhelye felé biccentek. - Most én leszek a pontozóbíró, nézzük... hogy áll neked az az egyébként borzalmasan dísztalár- vigyorodok el. Nem a legjobb választás de ki vagyok én, hogykritizáljam a döntését. Ja igen, én egy Marybeth vagyok és a Marybethek ezt megtehetik.
A reakciójából ítélve nem sikerült tökéletesen megtippelnem a nevét, de annyi baj legyen, a három évem tapasztalata megtanított rá, hogy a kviddics sztárokat nem az eszükért szeretik. Még hosszú ideig rázza a nevetés, ami engem illet, még nem döntöttem el, hogy szórakozzam-e magamon vele együtt, vagy inkább foglalkozzak a problémával, miszerint továbbra sem tudom a nevét. Vagy esetleg hagyjak fel a koncentrálással, ha egyszer az orrom előtt görnyedező fehérneműs hölgyemény látványa amúgy is jobban lefoglal. - Nos, nem vagyok benne biztos, de… Járhattál volna rosszabbul is. Hadd találgassak, Mathilda? Vagy Gertrude? Esetleg Olga? Bertha? - így hirtelenjében nem jut eszembe több förtelmes név, bármennyire ráncolom is a szemöldököm, de szerintem még így is egészen jó teljesítményt nyújtottam. Szóval osztatlan sikerélményem van a kreativitás terén, miközben továbbra is a lány meztelen bőrén időzik a tekintetem, és lassan azon kapom magam, hogy már én vagyok zavarban őhelyette. Nem mintha tapasztalatlan kamasz lennék, vagy olyan roppantul erkölcsös nőkhöz lennék szokva, inkább… hogy is mondjam, az iskola hírneve miatt. A prefektusi fürdő képe sejlik fel lelki szemeim előtt, és képzeletben rosszallóan csóválom a fejem az emlékeket, mint objektív, külső szemlélő pörgetve vissza. A mai kölykök nem szentek már, de egy ilyen publikus helyen találkozni ezzel a ténnyel, ez valahogy olyan… Kiábrándító. Meg egy kissé az idő múlásával is szembesülök mindig, hirtelen rájövök, hogy évek teltek el, amiket én észre sem vettem, csak elrohantak mellettem, mint egy fogó, ha meglátja a cikeszt a hátam mögött. És ilyenkor némi identitási válság gyötör, nem értem mit keresek ott, ahol vagyok, aztán rájövök, hogy éppen ezért, hogy valamit letegyek az asztalra, valami nyoma maradjon az elrohanó időnek. Ez az ördögi kör forog a fejemben már vagy egy fél éve. Jobban megfigyelve nem is egyszerűen szemérmetlennek tűnik, a kérdésemre is egyszerűen csak vállat von, valami felsőbbrendű nemtörődömség sugárzik belőle. Visszamosolygok rá, ahogy megköszöni a pólót, csupa egyszerűség, valamiféle kellemes közöny, vagy csak a lazaság, ami megfog benne. Olyan érzetet kelt az emberben, mintha már az ősidők óta ismernénk egymást, kifejezetten jó barátok lennénk, akik most hosszú idő után onnét folytatják, ahol egykor régen abbahagyták. Pedig ilyesmiről szó sincs, esküdni mernék rá, hogy életemben most beszélek vele először. - Pedig ha rajtam múlna, bevezethetnék… - jegyzem meg, csak úgy mellékesen. Elég nyilvánvaló, hogy melyik opció mellett döntök, egész kellemesen bezsúfolódunk abba a kis fülkébe, én ugyanis nem kevés helyet foglalok el, megdolgoztam a méreteimért. Persze megvoltak hozzá az adottságaim is, már tizennégy évesen is majdnem ekkora voltam, csak kevésbé kimunkált. Azt a három évet meglehetősen izzasztó edzések sokaságával töltöttem, de azért a nagy méretekre mégiscsak születni kell, minden értelemben. Ha már másnak nem hagyunk alkalmat, hát én helyettük is megnézem magamnak azt a cuki kis fenéket, és azon gondolkodom, dühös lenne-e, ha megvárnám, míg felöltözik, hogy utána levetkőztessem, és kezdhesse elölről az egészet. Valószínűleg igen. - Szóval Marybeth… - időközben már elhatároztam, hogy történjék bármi, én már így fogom őt szólítani, így válhat valósággá még egy hülyeség is, csak ragaszkodni kell hozzá, és erősen hinni benne. Az emberi természet csodája. - Gyakran jársz ide, mármint a férfi öltözőbe? Színvonalasabb, mint a női? Nekem még nem volt alkalmam összehasonlítási alapot szerezni, szóval hálás lennék, ha megosztanád velem a tapasztalataidat. Mi a helyzet a mosdóval? - érdeklődöm komolytalanul, miközben a fal mellett álló apró széken fészkelődöm kényelmetlenül, és figyelem, ahogy felöltözik. - Meg akarod venni azt a ruhát? - váltok hirtelen témát, és hanyagul az említett ruhadarab felé intek. - Elég rossz a szabása, felvéve biztosan kövérít. - jegyzem meg tettetett hozzáértéssel, természetesen csak arra vagyok kíváncsi, hogy hajlandó volna-e még egyszer levetkőzni, és belebújni a ruhába, csak hogy bebizonyíthassa, nincs igazam. Biztos vagyok benne, hogy ez nem kerüli el az ő figyelmét sem, de ez a tény csak érdekesebbé teszi a szituációt.
Nos nem elég, hogy ismerem de szerencsémre még kdivvicssztár is. Méghozzá az a kviddicssztár. Csak, hogy jobban értsétek a sztorit: úgy 2 éve sikerült komoly protekcióval elérnem, hogy az egyik Montrose Magpies vs. Falmouth Falcons meccsen a backstageben legyek. Oké, törölköző hordó voltam ami egyébként nem nagy szám és a meccsből sem látsz túl sokat de annál közelebb vagy a tűzhöz. A meccs végeztével mondván magamban jó kislány leszek és ellátom a feladatomat - nem véletlenül sem valami olyasmit akartam látni amit végül sikerült - egy adag törölközővel a karomban nyitottam be a Montrose Magpies öltözőjébe. Legalábbis azt hittem, hogy oda. Fene tudta, hogy az eredeti felállással ellentétben kicserélték az öltözőket valami manageri hiszti miatt. Én persze vígan belépdeltem és mit ad isten maga Jesse Hunter állt előttem pont úgy ahogy a mindenhetó megteremtette. Ezután persze kislisszoltam, mindenki más észrevett és füttyögött kivéve őt - tekintve, hogy háttal állt nekem. Nos azóta egyébként Falmouth Falcons rajongó vagyok, bocs Magpies de egy pár csinos popó könnyedén elcsábít. Logikai bukfencet fedezhettek fel a sztoriban ugyanis még mindig adott a kérdés, hogy ha ő nem látott meg akkor honnan gondolja, hogy tudja a nevemet? Nos egyszer kétszer a haveri társaság révén összefutottunk de még azelőtt, hogy Jesse lelépett volna a suliból a kviddics karrierje miatt. No igen, visszatérve a névre megállíthatatlanul tör elő belőlem a nevetés. - Marybeth? Egek, létezik egyáltalán ilyen név? - görnyedezek továbbra is a nevetéstől és mindez olyannyira elfoglal, hogy elfeljtem megjátszani a pirulós kislányt. Hoppá, ennek apa valószínűleg nem örülne. És a bátyó sem... de mit várnak tőlem ha gyakorlatilag a vadonban nevelkedtem ahol tökre nem számít, hogy mi van a lábad között - vagy éppen mi nincs. Mikor közli, hogy szerinte valamelyikünk eltévedhetett csak megrántom a vállam. - Hmmm... igen, én voltam de nem tévedtem el - mosolygok rá és feletébb hálás vagyok amiért átadja nekem a pólómat. - Köszi de nézd... nem ez az idei talárdivat - mutatok végig magamon - úgyhogy megkérnélek, hogy vagy hátra lépj kettőt vagy előre és csukd be azt az ajtót. Nem érdekel melyik opciót választod de nem akarom, hogy az egész bolt a cuki kis fenekemet kémlelje - kacsintok a fickóra s már el is kezdem felkapni a pólómat. Eztán a nadrágommal foglalom el magam. Így mégsem szaladhatok ki az öltözőből. No meg nem vagyok az a sikítós frászt kapós kislány - tudod ha már valaha ébredtél arra, hogy egy troll csöpögteti a nyálát az arcodba akkor átértékeled a sikítófrász fogalmát.
Már csak ez hiányzott. Egy pompásan induló nap, amit már a reggelinél tönkretesz a kávémba pottyanó levél, benne anyám tömörnek nem mondható közlendőjével. Kiemelem a lényeget: A nővéred esküvője, új dísztallár, ellenkezni felesleges időpazarlás. Mindez három oldalba sűrítve, a legapróbb betűkkel körmölve, amit csak láttam, mióta az eszemet tudom. Miután kibogarászom a levélben rejlő utasításokat a közeljövőre nézve, belekortyolok az időközben undorítóan langyosra hűlt kávéba, és azzal a lendülettel magamra borítotok egy kancsó narancslevelet. Már éppen cifrábbnál cifrább szitkok készülnének elhagyni a számat, de ebben is megakadályoz a puszta véletlenségből éppen mellettem elhaladó Flitwick, és émelyítően sípoló hangján közli, hogy ugyebár fel akarom szárítani onnan azt a narancslevet. Szívélyes mosolyt erőltetünk az arcunkra, pontosan tudjuk ugyanis, hogy én nem tudom azt onnan felszárítani, és mindez a közjáték csak a kettőnk párharcának egy újabb állomása. A legrosszabb diák vagyok, akit valaha is tanított, ráadásul éppen az ő házában. Kerek három évig abban a hitben tartottam, hogy sikerült végleg megszabadulnia tőlem, sőt, ami azt illeti, én is ebben a hitben éltem, és most mégis itt vagyok. Méghozzá nyakig narancslével borítva, egy helyes kis tócsa közepén, a bajsza alatt vigyorgó Flitwickkel farkasszemet nézve. Egyébként szerintem kedvel engem… a maga módján. Azzal nyugtattam magam, hogy mindezek után rosszabb már nem lehet, de - bármily meglepő is ez - ebben nagyon is tévedtem. Röpke négyórás edzés, metsző hidegben, beszámíthatatlan széllöketek és idegesítően szitáló eső társaságában. Mi sem kellemesebb. Úgy határoztam, ha már ilyen jól telik a nap, legalább legyek túl mindenféle kellemetlenségen, és annál kevesebb problémám lesz az elkövetkezendő napokban. Edzés után letudtam egy interjút, egy kínos beszélgetést a szponzorunkkal, felpofozott egy nő az utcán (még azóta sem tudom, ki lehetett az), és anyám követeléseinek eleget téve, még abba a csiricsáré szalonba is betértem, ahol azt a bizonyos dísztalárt megrendelte nekem. És helyben is vagyunk, érdeklődésemre a hölgy már a kezembe is nyomja az elkészült tallárt, nem győzöm furcsállni, de magabiztosan állítja, hogy már minden el van rendezve. Anyám a megszokottnál is gyorsabban intézkedett, legalább annál hamarabb végzek, talán még egy ebéd is bele fog férni a délutáni edzés előtt, de feszített a tempó. Öles léptekkel szelem át a helyiséget, az összes öltözőfülkét zárva találom, de egy lélek sincs a közelben, ötletem sincs, hogy foglaltak-e. Lendületesen bekopogok a legelső ajtón, válasz nem érkezik, így hát benyitok, de azonnal meg is torpanok. Nem minden nap botlik az ember férfiaknak fenntartott fülkékben meglehetősen csinos és ruhátlan hölgyeményekre. Továbbá az illető pozíciója sem előnytelen. - Helló… - mély ránc fut a homlokomra, mi is volt a neve, a nyakamat tenném rá, hogy bemutatták már egy párszor. Elszántan kutatok az agyamban valami támpont után, de semmi részlet nem ugrik be, fogalmam sincs hanyadikos lehet, vagy melyik házba jár. Pedig az ilyen csinos lányok nevét még mindig könnyebben szoktam megjegyezni, mint bárki másét. Valami… Rózsás. Nem is, Mary, ez az, Mary, csak ennél mintha bonyolultabb lett volna. - …Marybeth? Nos… - beszélek inkább tovább, csak semmi fennakadás. - Az az érzésem, hogy a kettőnk közül valaki egy kissé el van tévedve. Nyugtass meg, hogy ezúttal nem én vagyok az. - mosolygok a lányra, nem mintha előfordult volna már velem ilyesmi, de fő az empátia. Végül is ez teljességgel mindennapos, bárkivel előfordulhat, peches napja van. Ahogy nekem is. Bár a megjelenése azért dobott a morálomon, de a legkevesebb, hogy szolidaritok vele, és ha már itt tartunk, leemelem neki a ruháit - az aránylag magasra tervezett fogas, a félig lerángatott póló, és a lány magassága összességében arra a következtetésre juttat, hogy szüksége lehet a segítségemre. Talán a kelleténél egy kissé tovább is ottfelejtem magam, mondhatni, lebilincsel a meglepettség, no meg persze, lássuk be, a látvány sem utolsó.
A talárom durván elhasználódott, jó igazából nem kellett volna kalandoznom benne a tiltott rengetegben. Mindenesetre apa szerencsére megértette és küldött pénzt, hogy vegyek néhány új cuccot. Be is tértem az Aranytalárba. Bárhányszor járok is erre mindig meglep, hogy belül mennyire nagy ez a hely és, hogy mennyi színű, anyagű, mintájú és fazonú talárt meg mindenfélét lehet itt kapni. Kiválasztottam pár talárt meg ruhadarabot, gondoltam valami diszkért kis ruhácskát is veszek ha ne adj isten sulis összejövés lesz ahova konzervatívabb viselet kell. Be is álltam a sorba de bármennyire is igyekeztem türelmes lenni végül feladtam. Persze a férfiak öltözőjében senki nem volt úgyhogy jobb híjján oda osontam. Egyszerűen csak túl akartam lenni ezen az egészen úgyhogy bementem az egyetlen fülkéjükbe és ledobtam a kabátot, pulcsit, pólót na meg a farmert. A ruha egész jól állt aminek örültem - eztán sikerült felvennem a legkülönfélébb pózokat, még táncra is perdültem benne. Hiába szép ugye a ruhád ha nem kényelmes. Végül úgy döntöttem megveszem, levettem hát a ruhát de mivel elfogytak az akasztók kénytelen voltam a fogaim közé venni azt. Rühellném a földre dobni ezt a csudiszép ruhácskát. Lábujjhegyre álltam s két kézzel nyújtózve próbáltam levenni az akasztóról a pólómat, na igen ezért van ez férfiakra méretezve. Épp akkor sikerült megragadnom amikor kopogtak, szólni akartam de csak valami morgásfélét sikerült kieszközölnöm ami úgy tűnik nem ért túlzottan sokat ugyanis a kilincs lenyomódott. Hát ez rózsás... ahogy önkéntelenül nyitottam szólásra a szám a ruha leesett én meg utánahajolva igyekeztem azt elkapni. És igen sikerült épp mire kinyílt az ajtó. Már csak annyi időm volt hogy összeszorítva ajkaimat felnézzek az idegenre. Adja ég, hogy valami tök idegen fickó legyen.
Minden, ami varázslódivat. Ha új talárra van szükséged, vagy varázslósüvegre, akkor itt biztosan megtalálod mindenféle színben, formában és anyagban. Dísztalárok is kaphatók!
◊ 
◊ zene ◊ szószám: 1383
◊ 
◊ zene ◊ szószám: 1207
