2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy kicsi, szűkös kávézó borzalmas dekorációval (például arany kupidók rózsaszín konfettit szórnak), a Főutca vége felé. Úgy tűnik, a roxforti tanulók közül csak romantikázó párocskák kedvelik.
Az év végi RAVASZ vizsgákhoz lassan közeledve, a drága tanáraink minden héten elhalmoznak minket rengeteg házival és különféle feladatokkal, amiket vagy szorgalmasan és minél hamarabb végrehajtanak a diákok, vagy hagyják a fenébe az egészet és lemásolják valakiről. Vagy még arra sem véve a fáradságot, inkább meg se csinálják. Na, én valahol az utóbbi kettő között voltam, ezért is engedélyezetem magamnak egy kis szabadnapot, és leugrottam egy kicsit Roxmortsba.
Aznap egy fehér, bordóvirágos szoknyát és fekete pólót viseltem egy sötét bordó hosszú kardigánnal. Mivel nem volt már annyira meleg, ezért egy fehér térdzoknit is felvettem a barna bakancsomhoz. Ékszer gyanánt egy kétsoros arany nyakláncot és az arany Chanel órámat választottam. A hajamat begöndörítettem és kiengedve hagytam.
Roxmortsba érve csalódottan állapítottam meg, hogy a Három Seprű dugig van emberekkel, és mivel én nem járok olyan putriba, mint a Szárnyas Vadkan, ezért csak Madam Puddifoot kávézója jöhetett szóba. A helyiségben kevesebben voltak, mint a Három Seprűben, de viszont sokkal több volt a nyáladzó szerelmespár. Kértem magamnak egy pillecukros forró csokit, és körbefordultam, hogy találjak magamnak egy helyet leülni. Az egyetlen szabad hely, egy egyedül üldögélő lány mellett volt, akit nem ismertem, de mivel nem volt más választási lehetőségem, elindultam felé. Maximum, ha nem szimpatikus, majd elküldöm onnan…
Alig értem a lány elé, máris üdvözölt és mondta, hogy üljek le. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy ismerhet-e engem ez a csaj, de majd később megkérdezem. – Szia – köszöntem én is, amikor már leültem. Megköszönni meg nem fogom, szóval ne is várja, mert akármit is mondott volna, így is úgy is leülök. A forró csokimat iszogatva végigmérem a lányt. Egész szép arca van, nyilván meg se közelíti az én szépségemet, de legalább nem csúnya. – Hogy hogy csak így egyedül? – érdeklődtem. – Ez a hely nem épp a szinglik közkedvelt helye. –
Végre van, egy kis szabad időm. Fogalmam sem volt arról, hogy az egyetem mennyivel másabb mint a Roxfort. Itt sokat kell tanulni na nem mintha, ott nem másabb a környezet no meg a légkör. De nagyon szeretek odajárni persze kicsit fura, hogy nem a Roxfortban vagyok, ahhoz hasonló suli végül is nagyon jó. Még nem nagyon próbáltam beilleszkedni, visszagondolva amiket eddig tanultam a Roxfortba most megmutathatom a többieknek a tudásom és nem fogom azt a buta kis libát játszani mint, ahogy eddig tettem vagy is inkább próbálkoztam vele. Valahogy nem az én stílusom mind azon által van pár áldozatom, már így első nap akiket kiszemeltem csak még nem tudnka róla ez milyen vicces. No de fordítsuk komolyra a témát. Megéheztem és inkább a fagyit kivántam, mint bármely más kaját. Ki kértem magamnak 2 gombócot majd leültem az asztalhoz.
Szokásos módon televoltak,de nem bántam kezdem megszokni a tömeget eddig sose bírtam. Egyik srácra kedvesen mosolyogtam mert rám nézett és ő is vissza mosolygott, de azért nem árt nekem az óvatosság. Egyszer csak megpillantottam, egy hosszú hajú talán vöröses barna hajú lánykát aki egyenesen felém jött. Nem tudtam mi akar vagy mit nem a reakcióm az volt, hogy hama felálltam. Merlinemre mondom kész szerencse, hogy nem futottam el. Ismerős volt nem tudom honnan, megvagyok róla győződve, hogy biztos láttam valahol. Sejtelmem sincs....emlékezetem most üres...teljesen más bolygón vagyok. Roxfort óta teljesen kicseréltek, persze durva bandákba keveredtem mostanság. Vol 1-2 balhém az iskolába és megint Noelnek kell rendet raknia mármint ő a bátyjám. A lány felé fordultam és megszólaltam. -Szia..Ülj le- Ezek mind csak az én ostoba elmémbe játszódott le én békésen ültem és ettem a fagylaltomat közben néztem a bagy tömeget.
- Nem tudom, csak... néha elbizonytalanodom, tudod, hogy milyen vagyok. - halvány mosoly suhan át az arcomon. Ha igen imádom a kviddicset, gyerekkorom óta. Mindig is játékos akartam lenni, igazi hivatásos. Ritka az, amikor az ember kilenc évesen eldönti, hogy mi akar lenni és meg is marad ennél, de nálam ez nem változott csak hát lássuk be a szüleim elég sokat mondogatták már, hogy talán kéne másban is gondolkodnom, hogy nem biztos, hogy ez az, ami nekem való és nem rég még Marie is említette, hogy lehetne azért egy B tervem is. De hát... nem biztos, hogy kell nekem B terv, amúgy se tudom, hogy mit kezdhetnék magammal, ha nem a kviddiccsel foglalkoznék. Igazából ez is csak egy kósza lehetőség volt azt hiszem, jó eséllyel igazából nem adtam volna vissza azt a seprűt, az nem ment volna. Túlságosan szeretem ahhoz a játékot, hogy tényleg önként mondjak le róla. És mindezek után mégis megpróbálom kinyögni valahogy a lényeget. Mármint persze azt nem megy. Tudom... azt hiszem gyáva vagyok, pedig így is ugyanúgy meg fogom bántani, mintha nem mondanám még ezt sem, de még sem megy könnyebben ez az egész. Képtelen vagyok rendesen kimondani szavakkal, hogy mit gondolok, hogy mi ez az egész bennem, ami miatt már hetek óta őrlődöm. Utálom magamat érte. Még normálisan szakítani sem tudok. - Egy Hugrabugos srác, rendes srác, ő is kviddicsezik. - mintha most ez lenne a legfontosabb info, hogy Kyle is kviddicsezik, pedig baromira nem ez a lényeg. A bál a lényeg, hogy mással megyek el, de hát azt se tudtam, hogy ő egyáltalán jön-e, hogy ráér-e és esetleg nem valami... nem is tudom csapatkarácsonyuk lesz, vagy ilyesmi. Látom én rajta, hogy teljesen lefagy, én pedig csak nyelek egy nagyot és várom, hogy eljusson oda, hogy képes legyen megszólalni egyáltalán, de hosszú másodpercek telnek el, mire eljut addig, hogy egyáltalán megmoccanjon. Talán az téríti kicsit magához, ahogyan visszahúzom a kezemet. És mégis ő az, aki kimondja azt a rémes szót. Soha nem szakítottam még igazán senkivel. Rogerrel egyszerűen megbeszéltük, mert mindketten ugyanazt éreztük. Csak egy barátságba gondoltunk bele többet, semmi más, de ez azért annál sokkal komolyabb. Én szerettem Cedricet, komolyan, még talán most is, de sokkal több fájdalommal jártak az utóbbi hónapok, mint amennyi jót nyújtott a kapcsolatunk. Mégis meglep, amikor csak elmosolyodok és felkönyököl az asztalra. Mintha csak... nem is érdekelné ez az egész igazán, mintha... nem is tudom, nem hatna rá igazán, pedig én azt hittem... Vagy talán ő ezt már tudta, eldöntötte? Akkor miért volt a virág, miért voltak a kezdeti lelkes szavak? Értetlenül nézek rá, aztán végül mégis csak bólintok lassan. - Sajnálom Cedric, csak ez... - van értelme magyarázni? Láthatóan annyira nem is rázta meg az egész, mintha rám sokkal nagyobb hatással lenne a dolog, már csak az is, hogy nekem kellett ezt kimondani, vagy... kimondatni vele, mert végül is nem én tettem. Nem is tudom, hogyan vagyok képes tartani magamat, amikor a homlokomra adja a puszit. Össze vagyok zavarodva, konkrétan ezt érzem, mégis a csók könnyedén megy, hiszen gyakoroltuk eleget és jól esik... utoljára igaz? Búcsúzóul. Neki ott a kviddics, én csak nem látom értelmét, hogy a szíve két helyen szétesve rostokoljon, semmi értelme. - O... oké. - én is alig hallom a saját hangomat, talán ki se mondom hangosan, talán csak suttogok, ahogy nézek utána. Az utolsó pillanatban mégis csak láttam, szomorú volt. Az a mosoly csak álca volt az előbb? Tényleg nem értem és ahogy nézem távolodó alakját, ahogy szinte már kapkodva csapja be maga mögött az ajtót... pocsékul érzem magam... Megremeg a szám, és pillanatokig csak nézem az ajtót, csak aztán fordulok vissza az asztalhoz. Ott maradt minden szinte alig ettünk belőle, de hát étvágyam az most egy cseppnyi sincs. Fel kéne állnom, meg kéne moccannom, de iszonyatosan nehéznek tűnik most minden. Tudom, hogy így kellett lennie, mert ez egyikünknek sem jó, de... attól még ugyanolyan rossz. Összeszorítom a számat, de én nem vagyok olyan erős, mint ő. Végül csak eltolom magamat az asztaltól, hogy a pénztárnál immár könnyes szemmel ismétlem el az ő szavait, írják a számlájához. Szerencsére látszik rajtam, hogy most nem lenne jó, ha bármit is kérdeznének. Ennyi... és így lett ennyi. A rózsát szorongatva lépek ki végül az ajtón, jóval utána könnyes szemmel. Próbálom én kibírni, de nem nagyon megy. Elég lenne majd a párnámat ölelgetve sírni, de már az első lépéseknél is legördül az első néhány könnycsepp. Máshogy is lehetett volna, de... de nem lett. Majd jobb lesz igaz? Neki is, nekem is, idővel.
//Köszönöm szépen a játékot, imádtam! Cedric remek kari lett, szóval le a kalappal! ^^//
- Visszaadni...a seprűdet? Döbbenten nézek Chora, elvégre tudom, mennyire szereti a kvidiccset, mindkettőnk számára fontos, éppen ezért nem hittem volna, hogy valaha is fel tudná adni. Persze az utóbbi időben én is rengeteg hullámvölgyön mentem keresztül, elvesztettem az önbizalmamat, még ha be is kerültem a csapatba. Sokáig tartott, míg hozzászoktam az új környezetemhez, és beilleszkedtem. Az első hetekben másra sem tudtam gondolni, minthogy már nem érdekel ez az egész, csak látni akarom Chot, és megfeledkezni róla. Százszor is megbántam, hogy ezt az utat választottam az egyetem helyett, éreztem, hogy még nem vagyok elég érett a csapattársaimhoz. Megértem egy csúfos veszteséget is, és a társaim szidásai térítettek magamhoz, többet edzettem, mint bárki más, félretettem mindent, ami fontos volt számomra, csak arra koncentráltam, hogy jobb legyek, elvégre hogyan is nézhetnék a barátaim szemébe, ha még erre sem vagyok képes? Ha ezért hagytam el olyan magabiztosan a Roxfort óvó falait? Hát összeszedtem magam, és megérte, az egész életem éles fordulatot vett, és ahelyett, hogy kiraktak volna, állandó játékossá váltam, győzelmet halmoztunk a győzelemre, és az interjúk, edzések, megbeszélések elvették minden időmet, amit azelőtt magamra és Chora szántam. Ahogy itt ülök vele szemben, ismét ebben a kis kávézóban, ráébredek, hogy míg nekem beindult az életem, ő mást sem tett, minthogy rám várakozott, és próbálta élni a sajátját, amelyet akaratlanul is akadályoztam. Látom, ahogy kerüli a tekintetem, hogy próbálja erősnek mutatni magát, és persze tudom, hogy ez a rózsa legkevésbé sem gyógyír a sebekre, amiket okoztam. Csak hallgatom őt, és szép csendben megsemmisülök. És miközben szembesülök a bűnömmel, a lehető legszerencsétlenebb dolgot árulom csak el magamból a lánynak, akit szeretek. - Ki az a Kyle? - meg sem remeg az erőltetett mosoly, de mindketten pontosan tudjuk, hogy nem vagyok boldog ebben a pillanatban. Hogy egyikünk sem az. Megrázom a fejem, ez az egész nem is fontos. A szavai mintha belém vésődnének, darabokra tépi szét a szívemet, mert nem tettethetem többé, hogy nem vettem észre, mennyire szomorú. Pontosan tudtam, hogy valamit el akar mondani, a szavakat keresi, várja az alkalmat, pedig jól tudja, hogy nekem bármit elmondhat. Legszívesebben tovább tettetném az értetlenkedést, hátha meggondolja magát, de nem akarom kényszeríteni rá, hogy kimondja azt, aminek még a gondolatát is gyűlölöm. Elvesztettem a mosolyt, ahogy önmagamat is, arra eszmélek fel, hogy az aprócska rózsaszín óramutató kattanása töri meg a csendet, melyet szavai hátrahagynak. Abban a pillanatban, hogy elhúzza kezeit, pontosan tudom, hogy talán utoljára érinthettem meg hófehér bőrét. Ösztönösen a tekintetét keresem, a belém gyűjtött, visszafojtott fájdalom és bánat hirtelenjében tör fel, inkább meghalnék, minthogy így legyen vége. Látom a félelmet, a bizonytalanságot a tekintetében, és jól tudom, a szavaim vagy a tetteim már mit sem változtatnak a döntésén. Barátságosan mosolyodom el, felkönyökölök az asztalra, arcomat a tenyeremre támasztom, és kissé közelebb hajolok hozzá. - Szakítani akarsz? - nem mintha az engedélyemet kérné, de mégis úgy hangzanak a szavai. - Menj csak el vele. Megértem. Akaratlanul is megszánom, ezért aztán lassan felállok az asztal mellől, pár lépéssel megkerülöm, és fölé hajolva gyengéd puszit nyomok a homlokára, majd hacsak el nem tol magától, félig guggolva nyomok egy utolsó csókot ajkaira. Addig nyújtom a pillanatot, ameddig csak tudom, mert félek, hogy soha többé nem tudok majd őszintén mosolyogni, ha egyszer elengedtem. Lehunyom a szemem, és próbálom örökre megjegyezni ezt a pillanatot, de ahogy ajkaim végleg elhagyják az övét, a lehető legkevésbé romantikusabb búcsút suttogom el, mert minden mástól valószínűleg még előtte elsírnám magam. - Majd szólj, hogy írják a számlámra. Utoljára mosolygok rá szomorkásan, a szemeim sarkában apró kristályként csillogó könnycsepp azonban elárulja érzéseimet. A levegő hirtelen fojtogatóvá válik, nem nézek vissza, de minden lépés, amellyel távolodom tőle, elragad egy darabot a lelkemből. Az ajtó becsapódik mögöttem, menekülnöm kell. Elhagyatottan, megtépázva, elveszetten és lihegve állok meg pár saroknyira egy üres padnál, amelyre levetem magamat. A tenyereimbe temetem az arcom, és többé nem érdekel, ki láthat meg, forró, sós könnyek áztatják el bőrömet, amelyeket nem állíthatok meg.
Az élet nem egyszerű, az élet soha sem egyszerű, mintha csak direkt azért gördítene akadályokat elénk, hogy legyen mit legyőzni. Azért néha el tudnám viselni, hogy egy kicsit többet legyen gondtalan minden. Elég fiatal vagyok még ahhoz, hogy ne kelljen folyton azon járnia az eszemnek, hogy mi csúszhat még félre az életemben nem? Pedig mostanában folyton csak ezen merengek. Nem megy úgy a kviddics, ahogy kellene és valahogy a tanulástól is ellopja a gondolataimat ez az egész Cedric ügy. Most pedig, hogy újra látom csak még bonyolultabbá válik tőle valahogy minden. Tudom, hogy miért akartam találkozni vele, csak hát sokkal könnyebbnek tűnt ezt elmondani gondolatban. Most viszont... hát sejtelmem sincs, hogy mégis hogyan fog ez majd sikerülni. Minden könnyebb, ha valaki távol van tőled, de ha ott áll előtted és neked el kell mondanod neki, hogy nem vagy már biztos kettőtökben... hát az pocsék érzés és én már előre pocsékul érzem magamat. - Persze, átadom neki. - halvány mosollyal bólintok. És át is fogom adni, sosem mondok valamit csak úgy, meg hát egyébként is... tudom, hogy Marie ki fog faggatni arról, hogy mi volt ma, szóval evidens, hogy elmondom majd az üzenetet is. - Köszönöm, hogy még mindig hiszel bennem. Eléggé... össze voltam törve mostanában e miatt. Még a Hárpiák is eléggé negatívat válaszoltak vissza. Írtam nekik tudod, de... nem is tudom, hogy mit hittem. Én majdnem visszaadtam a bátyámnak a seprűt, amit nekem vett, Kyle beszélt le róla, hogy butaság lenne. - és csak úgy jönnek a szavak és fel sem tűnik, hogy úgy ejtem ki Kyle nevét, mintha teljesen evidens lenne, pedig ő nem biztos, hogy túl sokat tud róla. Háztársak, de hát Kyle szerint őt nem nagyon szokták észrevenni, szóval egyáltalán nem biztos, hogy tudja, hogy kiről beszélek, hiszen alatta járt két évvel. - Persze Cedric, nagyon szép! - kicsit azért kikerekedik a mosolyom a virág láttán. Jó, hogy itt van, tényleg jó, csak... ahogy mondta késett. És nem csak ma késett, hanem úgy általában az utóbbi hetekben. Neki fontosabb volt a kviddics és nincs ezzel baj, lehet hogy én is így lettem volna vele, ha nagy lehetőségem adódik, de hát... mit lehet tenni? Így alakult. Még sem megy, hogy egy könnyen kimondjam azt, amit kellene, pedig... tudom, hogy muszáj, hiszen egy másik fiúval megyek a bálba, és nem éreztem magam igazán rosszul miatta. Csak egy kicsit, de hát ennyi egy olyantól, mint én eléggé evidens. Már csak az is nehéz, hogy tényleg kimondjam, amit akarok, pedig valahogy muszáj lesz kinyögnöm és nem sokat segít azzal sem, hogy átkulcsolja az ujjaimat és közelebb húzza magához a kezemet. Én inkább az asztallapot vizslatom, amíg beszél, idő kell, mire újra képes vagyok felnézni. - Fontos, de a kviddics is fontos és ez így nem jó. Tudom, hogy azt mondtuk, hogy megpróbáljuk, de a levelek nem elegendőek és jövőre ha maradok, akkor is távol leszünk egymástól, ha pedig el tudok menni játszani akár csak egy kisebb csapathoz... - nem kéne húznom ugye? Mint a ragtapaszt, egyszerűen csak ki kell mondani és kész. Óvatosan engedem el a kezét, óvatosan húzom vissza az enyémet magam elé az asztalra. - Nekem ez így rossz és van egy srác, aki elhívott a bálba, én pedig igent mondtam, mert kedves és meg tud nevettetni, pedig az utóbbi hetekben ez senkinek se ment túlságosan könnyen. - nem, nem ez a legjobb, ahogy elmondhattam, de tényleg nem tudom, hogyan lehetett volna másképp, nem vagyok én valami hozzáértő ebben sajnos, hiába igyekszem. Félve pillantok fel rá, mert sajnálom, hogy így alakult, de ő is tudja azt hiszem, hogy ez így nem működik.
Egyszerűen jó érzés hallani a hangját, még a szemem is lehunyom egy pillanatra, mintha magamba szívhatnám szavait. Melegséggel tölt el, hogy hiányoztam neki, és még csak azt sem rója fel nekem, hogy megint elkéstem. Ez a lány egyszerűen túlontúl édes... Viszont nem bírom nézni, ahogyan a mosoly letörlődik arcáról, helyébe pedig az a fájdalom lép, amelyen hosszú ideje osztozunk. Tudom, hogy nem szemrehányásként mondja, hogy egyedül volt, a szívem mégis mintha kettészakadna a bűntudattól, amit érzek. Mégis hogy hagyhattam magára egy ilyen lányt? Gyönyörű, puha ajkai ismét a bőrömet érintik, legszívesebben magam felé húznám és megcsókolnám, de nem akarom így lerohanni. Előbb éreztetni akarom, hogy mennyire fontos számomra. - Persze, megértem. Mariettának pedig üzenem, hogy kitartás. - gyengéden mosolygok Chora, valójában eszemben sincs most más lányokra gondolni, mégha tudom is, hogy mennyire közel állnak egymáshoz. - Nyerni fogtok. Csak némi hit és gyakorlás kérdése... tehetséged bőven van hozzá. Mást se nézek, csak őt, ezért nem csoda, ha kiszúrom, ahogy a virág felé kalandozik a tekintete. Azért hoztam egy szál vörös rózsát, mert számomra sokkal kifejezőbb, mint bármelyik virágcsokor, lelkesen mosolygok Chora. - Tetszik? Te jutottál eszembe, mikor megláttam. Igazából mindenről ő jut eszembe. Már az őrületbe kergettem a csapattársaimat a róla szóló sztorikkal, a közös képeinkkel, a kedvenc dalainkkal, meg úgy mindennel, amivel csak emlékeztetni tudtam magamat, hogy mennyire hiányzik. Újult erővel csap le rám a bűntudat, ahogy hallgatom a szavait, tudom, hogy hibáztam, és hogy ezt nem lehet igazán jóvá tenni. Látom rajta, hogy nehéz kimondania ezt, sosem szeretett megbántani másokat, még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy neki kell szenvednie helyettük. Az ujjaim az övéire kulcsolódnak, közelebb húzom magamhoz kezeit az asztalon át, szomorkásan mosolyodom el. - Tudom, mit érzel, ez az egész számomra is nagyon nehéz volt, ennyire... távol lenni tőled. Állandóan csak rád gondoltam, gyakran még le is szidtak, amiért nem koncentráltam eléggé. - halkan felnevetek, de komolyra kell fordítanom a szót. - Én is érzem, hogy ez így nincs rendben... fontos vagy számomra, és szeretném, ha éreznéd ezt. Őszinte tekintettel, kissé tartva a választól keresem a pillantását, félek, hogy már elkéstem, hogy már nem hisz a szavaimban.
Aggódom, hát persze, hogy aggódom, mert még soha sem volt igazán... ilyen szakításom. Valahogy Rogerrel egyszerűen csak megbeszéltük a dolgokat és kész, mindketten tudtuk, hogy nincs értelem tovább halogatni, mert igazából csak barátok maradtunk, mint régen is és semmi több, de Cedric más, vele jóval tovább voltam együtt és talán fogalma sincs, hogy mi az a fontos, amiről beszélni akarok vele, talán még csak halvány sejtése sincs, miközben ide tart, hogy én épp azt akarom neki elmondani, hogy... ennyi. Életemben nem szakítottam még senkivel sem és fogalmam sincs, hogyan kéne közölnöm vele. Az emberből azért csak úgy nem tűnnek el az érzések, ha valakit szerettél, nem szűnik meg csak... talán kissé átalakul, vagy ha távol vagy tőle és nem elég erős az érzés, akkor elhalványodik, de nem szűnik meg. Persze most is minden alkalommal, amikor csak nyílik az ajtó felnézek és figyelem, hogy vajon majd ki lép be és minden alkalommal csalódottan sóhajtok, amikor nem ő. De végre igen és fogalmam sincs, hogy mi lenne a megfelelő reakció, hiszen mégis csak hiányzott, hát hogy a fenébe ne hiányzott volna! Elmosolyodom, miközben felállok és közelebb lépek, amikor ő felkiált. Halk sóhajjal ölelem meg, és csak szorítom magamhoz pár pillanatig, talán most utoljára igaz? - Szia Cedric! Te is hiányoztál! - suttogom csak csendesen a vállának, amíg végül el nem enged és hátrébb nem lép egy kicsit, épp csak annyira, hogy végigsimítson az arcomon. Önkéntelen, ahogy lehunyom a szememet és próbálom most az egyszer nem visszaidézni azt, ami volt. Most nem kellene, most csak... azért vagyunk itt, hogy tovább lépjünk, mert nem hiszem, hogy akármelyikünknek is jó lenne így. Csak akkor pillantok rá újra, amikor leereszti a kezét és elég csak az az egyetlen szó is arra, hogy az erőtlen mosoly is lefagyjon az arcomról. - Tudom. - próbálom visszavarázsolni, de nem megy könnyen, így is csak egy fájdalmasan beletörődő változat sikerül. Tudom én, hogy sajnálja, ahogyan én is, de az élet így megy igaz? Nem hiheti el senki sem, hogy egy fiatal kori szerelem örökké tart, azok... nem szoktak. - Csak egy kicsit, de nem gond. - átveszem a virágot és viszonozom a puszit is természetesen. Késett... az a baj, hogy túl sokat késett, nem csak most, hanem az utóbbi hónapokban és hiába van most itt, nekem nem szabad elgyengülni, mert nem tudhatom, hogy nem lesz-e ez megint, sőt... jó eséllyel ez lesz, hiszen mégis mi változna? Megvárom, amíg rendel. Még mindig tudja, hogy mit szeretek és pont ez az, ami összeköt minket, de attól még... ez nem elég most. Ezek most csak emlékek, szépek, de attól még azok és az ember nem építhet állandóan csak emlékekre. - Persze, minden, egy kicsit... tudod... egyedül voltam, de Marietta segített, csak hát most neki is pont elég baja van az édesapja miatt. - és amúgy se terhelhetem állandóan a bajaimmal, egyébként is ezt nekem kell megoldani, nem fogja senki sem helyettem igaz? - Tudom Cedric, de néha jobb lenne azért kicsit többször nyerni. - vonom meg finoman a vállamat, és csak figyelem, ahogy kortyol, én pedig inkább a sütiből veszem be az első falatot a számba. A rózsára siklik a tekintetem. El kéne kezdenem igaz? Csak hát... olyan nehéz. Kellett volna valami szöveg, amit előre kitalálok, bár kétlem, hogy el tudtam volna mondani. - Azt írtam, hogy fontos, hogy beszéljünk. Én... Nem jó ez így tudod te is ugye? Túl sokat vagyunk külön és együtt vagyunk, de közben még sem és talán könnyebb lenne mindkettőnknek... - elharapom a mondatot. Jó így? Nem tudom, de még sem vághatom csak úgy lazán a képébe, hogy vége, hogy szakítanunk kéne. Nem vagyok ilyen, így is rágom magam már e miatt hetek óta. Nem szoktam én senkit sem megbántani, és most talán pont ez jön majd, mert nem tudhatom, hogy ő mit gondol mostanában rólunk, hiszen virágot hozott és olyan lelkesen ölelt meg. Ő nem... nem gondolta, hogy ez így nem jó?
Már nem is emlékszem, mikor volt utoljára, hogy Roxmortsban jártam. Mióta ott hagytam a Roxfortot a Kviddicsért, mintha felgyorsult volna az életem, állandóan történik valami és a dolgok néha kicsúsznak az irányításom alól. Jól tudom, hogy már régen találkoznunk kellett volna, elvégre esténként csak bámulom a közös képeinket, a levelei mellett alszom, magam mellé képzelem, mintha minden úgy lenne, mint régen. Nem akarok rá gondolni, és nem akarom elismerni, hogy megváltozott volna, ami kettőnk között van, mert az több volt ennél. Hiszek kettőnkben. Azon kapom magamat, hogy rohanok, hogy verdes a szívem, és hogy izgulok, és igen, talán félek is, mert a lépteim megtorpannak Madam Puddifoot ajtaja előtt. Már érzem az illatokat, sorra törnek rám az emlékek, amelyek ehhez a helyhez kötnek, és ahogy átlépem a küszöböt, mintha visszamennék az időben. Mert bár mindig rá gondolok, sosem tudom olyan szépnek képzelni, mint amilyen valójában. Nem tudom levakarni a mosolyt az arcomról, a kiáltás pedig mintha magától jönne az ajkaimból, még arról is megfeledkezem, hogy még ezúttal is elkéstem, majdnem a rózsa is kihullik a kezemből, amit neki hoztam. - Cho! Pár lépés, és már a karjaimban tartom, szorosan magamhoz ölelem, és beszívom az illatát. Mintha nem is a valóság lenne, azalatt a pár hónap alatt, míg távol voltunk egymástól, még gyönyörűbbé vált, mégis, a haja illata, a bőrének puhasága mit sem változott. - Hiányoztál, kislány. Hosszú percek telnek el, mire eleresztem, de csak hogy gyengéden végigsimítsak az arcán, hogy lássam a pírt, és azt a gyengéd mosolyt, amellyel mindig néz rám. De nem ezt látom... Mintha végtelen szomorúság áradna a szeméből, ahogy a tekintetünk találkozik, a döbbenettől pedig hátrálok egy lépést, leeresztem a kezemet, és bármennyire fáj is, az ujjaim már nem érintik bőrét, az arckifejezésem tükrözi az övét. Szeretném kimondani, hogy tudom, mit érez, hogy bízhat bennem, és hogy mindig itt leszek neki... de nincs bátorságom hozzá. Nincs jogom kimondani. Hiszen nem voltam itt. - Sajnálom. A fájdalom, amit érzek... vajon ő is érzi? Ahogy ránézek, azt látom, hogy így van, és hirtelen bánok mindent, amit az elmúlt hónapokban az életemnek éreztem. Mert semmi ahhoz képest, amint iránta érzek, és tudom, hogy elvesztettem. Nem tehetem ezt vele. Akármennyire nehéz is, elmosolyodom, hiszen sokszor gyakoroltam már ezt, és sikerül is kipréselnem magamból egy boldog mosolyt. - Elkéstem, ugye? Üljünk le. Előtte persze átnyújtom a virágot, és nyomok egy puszit az arcára. Megvárom, míg mellénk lép a pincér, és sorban megrendelem a közös kedvenceinket. Nyilvánvaló, hogy kevés vigasz, de ez az egyetlen, amit tehetek most, hogy kissé feldobjam a kedvét. Gyengéden mosolygok rá, és próbálom magamba szívni az érzést, hogy ismét vele lehetek. - Rég találkoztunk. Minden rendben van veled? Hallottam, hogy nem sikerült jól a meccsetek... de ne ostorozd magad emiatt. Sokszor veszítened kell ahhoz, hogy igazi győztes lehess. Továbbra is mosolygok, de komolyan beszélek, nem akarom, hogy azt higgye, viccelnék egy ilyen fontos dologgal. Nem akarom ismét megbántani. Ahogy megérkeznek a sütik, és az italaink, belekortyolok az enyémbe, és sóhajtok, mintha azért tenném, mert olyan kellemes az íze. Valójában félek, hogy ha nem iszom belőle, egy hangot sem tudok majd kipréselni magamból, az ízét pedig már nem is érzem. Az agyamban ezer meg ezer gondolat fut végig, mégis hogyan engesztelhetném ki Chot, de persze erre nem létezik ilyen egyszerű megoldás.
Talán most már végre eljön. Persze legutóbbi is ezt reméltem, amikor végül csak küldött egy doboz bonbont és nem tette, de... remélem, hogy érezte a leveleimből, hogy most már tényleg és igazán fontos, hogy beszéljünk, mert muszáj ezt az egészet valahogy tisztázni. Továbbra is ugyanúgy érzek, hogy nem kellene ezt az egészet erőltetni, hogy nem jó ez így neki és nekem sem. Nem jó az, ha valakivel együtt vagy, de közben mégsem vagy vele együtt, hiszen távol van tőled és akármit teszel ez nem változik. Így ez nem kapcsolat, talán neki is jobb lenne rendesen játszani, arra figyelni és a csapatra, vagy szimplán csak önző vagyok és azért állok így hozzá? Talán... a saját érdekemet nézem főként és nem feltétlenül az övét? Nem tudom, nem vagyok semmiben sem biztos, csak azt tudom, hogy kedvelem Kylet és ez az egész így igenis jobb, mintha egyedül kéne mennem a bálra, mintha csak folyton egyedül lennék, miközben elvileg van valakim. Ez így tényleg nem jó dolog. Vajon most eljön? Vajon hogyan fogja kezelni, ha azt mondom, amit szeretnék? Egyáltalán képes leszek neki elmondani, amit szeretnék? Túl sok mindenben vagyok mostanában bizonytalan, főleg azok után, hogy... hogy a kviddics meccs... Nem sokat növelt az amúgy is csekély önbizalmamon az, hogy még azt is elveszítettük és miattam, mert a többiek annyira jól játszottak, annyira mesésen, én pedig az egészet elszúrtam azzal, hogy nem kaptam el a cikeszt. Mégis mit akarok akkor? Komolyan azt hihetem, hogy megy ez nekem? Oké tudom... Harrynek se sikerült most, de attól még nem érzem magam jobban, hogy másnak is rossz, ez azért nem így megy. Persze mondhatnám, hogy akkor legalább nem csak én szúrtam el, de nekem sikerülnie kellett volna, és még sem, Doug gyorsabb volt. De talán ha végre rendezem a dolgokat a fejemben, ha nem jár folyton máson az eszem, akkor ez is jobban megy. Azért mégis csak lehet bőven összefüggés nem? És most pont e miatt vagyok itt, pont e miatt jöttem be, mert így beszéltük meg, mert a megszokott asztalunknál kell találkozni, mondhatni ott fejezzük be, ahol minden elkezdődött. Így lesz jobb, én is talán kevésbé leszek folyton majd frusztrált... remélem legalábbis. Szóval egyelőre csak leveszem a kabátomat, aztán szépen leülök és várok... sok mást nem tehetek igaz?
Igen, Cho-nak igaza van. Nem igazságos, hogy van, aki azért híres játékos, mert már a neve is nagyot szól. Ne értsen félre senki, semmi bajom Harry-vel, rendes srác, csak azért néha nem fair, hogy ő mennyi mindent megkaphat, mert ő Harry Potter. Igaz, muglik között nőtt fel, tehát meg is érdemli most azt, a dicsőséget, ami mindig is kijárt neki és... És már én
magam sem értem, hogy mégis miért agyalok azon, hogy Harry mit kapott és mit érdemel meg. Ki a francot érdekel? Nem az én pasim, vagy barátom, tehát engem nem érint az ügy... - Akkor elmehetsz repülést oktatni. Szerintem az is jól menne neked - mondom el ötletemet, majd a végén rákacsintok barátnőmre. Jó tanár lehetne szerintem, és ha profi játékos nem is lesz, de repüléstan oktatóként is részben azt csinálhatná, amit szeret. - Remélem igazad van -mondom mosolyogva, amint meghallom elismerő mondatát. Hihetetlen, hogy már ennyi év eltelt, s mi itt állunk a nagy betűs élet küszöbén. Jön a továbbtanulás, aztán pedig megyünk tovább élni a kis életünket. Mondjuk, majd ha auror leszek, akkor az én életem az biztos, hogy nem lesz unalmas, mert a szüleimé sem volt az soha. Anya is most van először hosszabban otthon, de ez persze engedélyezve van számára apu állapotát tekintve. Furcsa is lenne, ha anyunak így is folyamatosan el kéne mennie dolgozni, igaz néhány melót be szokott vállalni, de nem mer túl sokat, mert ő is szeretne minél több időt még apuval tölteni. Nehéz az élet, s most érzem, hogy minden tettünknek mekkora súlya van. Kezdünk felnőni, s érettebbek leszünk, komolyabban állunk hozzá
a dolgokhoz, mint gyermekként, s rájövünk, ha valami butaságot készülnénk tenni. - Aranyos vagy... Mármint, hogy aggódsz majd értem -mosolyodom el, amint meghallom szavait. Én is aggódok érte, hiszen a kviddics sem épp veszélymentes sport. Ami miatt pedig a leginkább szurkolok barátnőmnek, hogy sikerüljön megvalósítania az álmát, és ha ez összejön neki, akkor én leszek az első számú rajongója. Az utolsó pár falat sütit és korty forrócsokit is eltüntetem a pocakomba, majd Cho-ra pillantok, hogy válaszoljak. - Körülnézhetnénk még a butikokban. Kéne valami ruha a karácsonyi bálramondom, majd együtt fizetünk, s a kávézóból kilépve a boltok felé vesszük az irányt.
365 ▲ én is köszönöm a játékot ▼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Csak bólintok végül a szavaira. Igen egyelőre ezt kell kipróbálni, aztán majd még meglátjuk, hogy kell-e mást kitalálni helyette. Ha ez így nem lesz jó, akkor mindenképpen addig törjük majd a buksinkat, amíg nem sikerül kitalálni valami más megoldást, amivel kicsit segíthetünk a húgán, meg úgy általában a kapcsolatukon. - Tudom, de ez... azért akkor sem fair, hogy van olyan, akit csak azért ismernek el, mert valakinek született, vagy lett gyerekkorában. Azért reménykedem. Elég rossz, hogy a szüleim csak azt várják, hogy végül nekik legyen igazuk. - húzom el a számat egy pillanatra. Na igen ez itt ebben a legnagyobb baj. Én szeretnék célokat elérni az életben, én igenis imádom a kviddicset és nem tudom elképzelni magam, hogy mással foglalkozzam, pedig tudom, hogy kéne, hogy legalább megpróbálhatnám, de ez nem valami egyszerű. Szeretném, ha az életem úgy alakulna, ahogy vágyom rá és nem pedig ahogy a szüleim akarják. Még csak nem is a hírnévről van szó, egyszerűen csak azt szeretném csinálni, amiben jó vagyok és amit igazán szeretek. - Nem tudom, tényleg nem. Nem megy rosszul az SVK sem, de nem hiszem, hogy jó auror lennék, nem vagyok olyan bátor, mint te. Az a baj, ha a kviddics nem megy, akkor... fogalmam sincs, hogy miben lennék jó. - tudom én, hogy a legtöbben csak úgy elvannak az életükkel és kész. Nem mindenki dolgozza azt, ami élete vágya volt. Nem mindenki csinálja azt, amire mindig is vágyott, de én nem akarom már most feladni az álmaimat. Arról szól a gyerekkor, hogy álmodozunk és valahogy akkor is elérem majd, amit akarok, ahhoz pedig nem kell B terv. - Tudom én, ismerlek jól, és szerintem kiváló auror leszel. - mosolyodom el, miközben az utolsó falat süti is eltűnik valahol a számban. Persze én is aggódnék érte aurorként, de ha ezt szereti, akkor ezzel kell foglalkoznia. A kviddicsben is vannak veszélyes meccsek és húzós körülmények, igazából ez szinte minden szakmára, minden munkakörre igaz. Jó persze van, ahol jóval kisebb a véletlen sérülések aránya, de ahhoz nagyon valami csendes irodába kellene visszahúzódnod, hogy ne essen bajod és még akkor is elvághatod a kezed a... tűzőkapoccsal, vagy valami. - Tudom, de azért én is aggódhatok érted, és remélem, hogy nem lesz egy újabb Tudjukki... nagyon remélem. - nem vagyok azért a végletekig naiv, tudom, hogy a békés időszak sem tart majd örökké, de azért tényleg remélem, hogy nem tér majd vissza a baj, legalábbis már nem a mi életünkben, vagy ilyet önzőség gondolni? - Van kedved elmenni még vásárolni, mielőtt visszamegyünk a kastélyba? - az utolsó falatok is elfogytak a tányéromról és lenne kedvem még egy kicsit levegőzni, ha neki sincs ellenére. Szóval, ha benne van, akkor szépen kiiszom az utolsó kortyokat is a poharamból, aztán feltápászkodom. Közösben fizetünk, gondolom, mint az esetek nagy részében, csak akkor állok fel, hogy tényleg kicsit bejárjuk a várost.
- Na ja, majd kiderül, de nem tudom, hogy ez után még mit lehetne majd kitalálni, de ezzel még ráérünk. Előbb ezzel teszek egy próbát nála - mondom, miközben a forrócsokimat figyelem ahogy kevergetem a kanállal. Örülök, hogy Cho-val nyíltan beszélhetek ezekről a dolgokról, mert tudom, hogy megbízhatok benne, hiszen ő a legjobb barátom. Ráadásul hála neki, néha könnyebben kiigazodhatok a húgomon, mert azért nővérként
bármennyire is jól ismerem, bármennyire is jó a viszonyunk, vannak dolgok, amikre nem jövök rá, mert nem tudok kistestvérként gondolkozni. - Nem várhatod el, hogy már most ismerjenek, hiszen még diák vagy. Harry más téma, neki már előtte is volt hírneve. Hidd el, ha feltűnően jól teljesítenél egy kisebb hivatalos csapatban, akkor már felfigyelnek rád, és úgy már tényleg könnyebb lesz bekerülnöd a Hárpiákhoz -biztatom barátnőmet, hogy az álma nincs veszve, csak idő kell neki. Remélem, eszébe sem jut Harry-hez hasonlítania magát, mert az hülyeség lenne. Annak a srácnak a nevét már akkor ismerte az egész varázsvilág, mikor ő még csecsemő volt. Ezen esetben nem nehéz híres játékosnak lenni... Jó, azt beismerem, hogy tényleg jó fogó meg minden, de a hírnevét mégsem emiatt kapta...- De van amúgy B terved? Arra az esetre, ha ez mégsem jönne össze. Nehogy azt hidd ám, hogy nem hiszek benned, mert tudod jól, hogy nagyon is melletted állok, de mondtad, hogy a szüleid nincsenek oda az álmodért. Gondoltál rá, hogy esetleg kitanulj még egy szakmát vésztartaléknak? -érdeklődök Cho további tervei felől. Tudom, hogy ez nagyon nehéz döntés, hiszen ettől függ a jövője, s talán ezen szempontból a barátnőmnek rosszabb, mint nekem. Az ő álma és a szülei elképzelése nem áll túl közel egymáshoz,
nálunk viszont anyu és apu már rég elfogadta, hogy auror vagy ereklyevadász szeretnék lenni. - Nem igazán féltenek, mert tisztában vannak a dolgokkal. Mondjuk persze örülnének, ha valami nyugisabb szakmát választanék, de tudod, hogy milyen vagyok... Nem tudnék egy helyben ülni, vagy bármi olyant csinálni, ahol legalább a kalandvágyamat nem élhetem ki -mondom, majd mielőtt folytatnám bekapok még egy darabka sütit.- És hidd el, ez már megfordult az én fejemben is, de mindenki fél, hogy jöhet még egy ilyen sötét varázsló, s ha mindenki úgy állna hozzá, hogy "Én nem leszek auror, mert lehet, hogy megint jön egy Tudjukki...", akkor nem lesznek, akik megvédjenek minket. Mert ha végiggondolod, akkor ugyebár az aurorok azok megvédik a többieket... -fejtem ki véleményemet erről a hivatásról. Talán ez is a másik oka annak, hogy vonz ez a pálya. Nem akarom, hogy védtelenek legyünk, azt akarom, hogy az emberek biztonságban érezhessék magukat, hogy ne veszítsék el a szeretteiket a háború miatt, mert az talán még a lassú halálnál is rosszabb.
442 ▲ ez most csak ilyen... ▼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ez a lényege a próbálkozásnak. Az eddig látszott, hogy a mostani taktika nem jó, hogy Marie erősnek mutatja magát, míg a húga talán azt hiszi, hogy csak ő az, aki nem elég erős és folyton ki van akadva talán e miatt is. Ha jobban érzékelné, hogy majd minden rendbe jön valahogy, hogy ott vannak egymásnak, hogy elmondhatják egymásnak a gondjaikat, akkor talán mindkettejüknek könnyebb lenne. Persze nem mindenki egyforma és lehet, hogy ez se jön be, de azért egy próbát mindenképpen megér. - Nem biztos, hogy jól gondolom, de egy próbát megér, hátha egy kicsit akkor neked is és neki is könnyebb lenne, aztán majd kiderül, hogy igazam volt-e, vagy tévedtem. Ha utóbbi, akkor... kitalálunk valami mást. - biztatóan elmosolyodom, mielőtt egy újabb falat kerülne a számba. Tényleg szeretném, ha rendben lenne az élete neki is és a húgának is. Rémes, hogy ennyi gond van, miközben még fiatalok vagyunk. Persze voltak rosszabb időszakok is a varázslóvilágban, amikor még mindenki Tudjukki hatalmától rettegett, de azért ettől még nekünk sem lesz most hirtelen minden könnyebb. - Tudom, csak... tudod az igazán jó játékosokért két kézzel kapkodnak és ez csak azt mutatja, hogy nem vagyok... annyira jó. De... majd valahogy lesz. - egy pillanatra húzom csak el a számat. Nem kéne mindent véresen komolyan vennem és nem kéne elvárnom, hogy kiemelkedő legyek ebben, de... attól még nem lenne rossz. Az ember szeret kitűnni, én is így vagyok ezzel, de valahogy nem sikerül. Jól játszom, jól repülök, de valahogy még sem sikerült még olyan magas szintű dolgokat elérni, mint amit szerettem volna. Nincs nagy nevem, mint mondjuk Harrynek és nem tudom, hogy valaha elérhetek-e arra a szintre, mint Krum és félek hogy ez csak a szüleimet támasztja alá, akik szerint már rég ki kellett volna találnom, hogy mivel akarok a jövőben foglalkozni, valami... értelmessel. - Nem féltenek a szüleid, hogy... tudod ezek azért elég veszélyes szakmák. Az auror talán veszélyesebb, főleg ha... Hát nem is tudom, ki tudja, hogy nem jön-e valaki egyszer Tudjukki helyére. Te nem félsz ettől? - nem mondanám magamat gyávának, de attól még félteném a szeretteimet, félteném az életemet is. Nem lennék jó auror, ebben sajnos biztos vagyok. Nekem a kviddics pont tökéletes, nincsenek más téren nagyra törő álmaim, de nem baj ez igaz? Nem kell mindenkinek arra törekednie, hogy megmentse a világot.
Igaza van Cho-nak. Nem tudhatjuk, hogy mit gondol a másik - csak akkor ha legilimentorok lennénk, de valljuk be, ennek nevetségesen alacsony lenne az esélye. Én sem tudhatom, hogy Abi pontosan mit érez, csak elképzelni tudom, és néha ötletem sincs, hogy mégis hogyan tudnám megvigasztalni, visszacsalni a jelenbe és ösztönözni arra, hogy élvezze
ki azt az időt, amíg még apa velünk van. Tudom, hogy majd ha elmegy, de tényleg, végleg itt hagy minket, akkor a szívünkben egy hatalmas lyuk fog keletkezni, amit nem lesz könnyű betömnünk és szükségünk lesz egymásra, még jobban is, mint előtte. Csak attól tartok, hogy ha esetleg elmondanám neki, hogy én is annyira ki vagyok készülve a történtek miatt, akkor talán még jobban összetörne, mert én sem vagyok elég erős. De amit Cho mond, abban van igazság. Hiszek neki, mert ő is egy fiatalabb testvér, jobban át tudja érezni a húgom helyzetét, mint én, aki csak egy nővér vagyok. - Talán igazad van... Csak eddig úgy gondoltam, hogy tudod, ha azt látja, hogy nekem könnyebb, akkor majd jobban támaszkodik rám, jobban a segítségemre szorul és attól tartottam, hogy ha látná, hogy én sem viselem olyan könnyen az egészet, akkor csak még jobban összeomlana... Bár azok után, amit mondtál, úgy érzem, hogy eddig rosszul álltam hozzá a dolgokhoz. Ki próbálom az ötletedet, hátha az majd segít neki jobban feloldódni -mondom miközben a forrócsokimat kevergetem a kanállal, majd egy nagyot sóhajtok. Ez így annyira nem fair... Miért pont velünk kell ennek az egésznek történnie? És miért éppen most, amikor mindkettőnk nagy döntés előtt áll, és még inkább szükségünk van apura? Hogy fogom így rábírni Abit a továbbtanulásra? Mert sajnos van egy olyan megérzésem, hogy apa nem biztos, hogy megéli azt az időszakot, mikor a húgomnak pályát kell választania. Már így is haza akar menni hozzá, mert folton úgy érzi, hogy eljött a pillanat. Talán legközelebb a kórlapot is megmutathatnám neki, esetleg együtt tanulmányozhatnánk át apunak, hátha akkor jobban megnyugszik, vagy esetleg rájön közben, hogy mit akar a jövőjétől... Ez nem is rossz ötlet, legközelebb elkezdhetném vele együtt ezt a kis elemzést. - Kyle-nak igaza van. Ha kis lépésekben haladsz, akkor is elérhetsz a célhoz. Idővel tapasztaltabb és sikeresebb lehetsz még akkor is, ha csak kisebb csapatoknál játszol és így több esélyed lehet majd az áhított helyre is - mondom egy kacsintás kíséretében helyeselve, amit a fiú mondott. Ez a srác jó hatással van Cho-ra azt
hiszem talán jobban járna vele, mint Cedric-kel... Épp egy darab sütit tolok a számba, mikor barátnőm felém intézi a kérdését és szemeim nagyra nyílnak, ahogy hirtelen próbálom lenyelni a falatot, hogy szóhoz juthassak. Ennek pedig a következménye egy elég vicces arc, ahogy próbálok végre újra levegőt kapni, majd mosolyogva fogok bele a válaszadásba. - Még mindig nem tudom, hogy auror vagy ereklyevadász legyek... Szeretnék auror lenni, mert a szüleim is azok és mint te is tudod, szeretem a veszélyt és a kalandokat, viszont ez utóbbit ereklyevadászként is meg kaphatnám. Szóval nem tudom... Ötletem sincs, hogy mi legyen... Te mit gondolsz, auror vagy ereklyevadász? -teszem fel a kérdést egy hatalmas sóhajtás után. Tényleg nem tudom még, hogy melyikhez lenne több kedvem, talán idővel kiderül, hiszen az utolsó tanév is még csak alighogy elkezdődött...
529 ▲ bocsi, h csak most... ▼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Próbálok azért mindig pozitívan hozzáállni a dolgokhoz. Azért persze nem mindig megy nekem sem, de vannak szép emlékeim Cedrickel, nem is kevés és ezek nem vesznek el csak azért, mert vége lesz köztünk igaz? Mert... egyre inkább úgy érzem, hogy vége lesz majd, hiszen ha nem akarná, hogy így legyen, akkor most eljött volna. Írtam én neki, amit Aman mondott, hogy fontos és még sem tudott rá időt szánni. Ez a bonbon... igazából felér egy szakítási ajándékkal, de ő még nem mondta ki ezt, de talán már szintén eldöntötte és én is egyre inkább e felé hajlok, főleg hogy hát lássuk be máson jár az eszem mostanában. - Persze, és amúgy se tudhatja senki se, hogy mit gondol a másik igaz? Abi sem hiszem, hogy választ tudna erre adni. Majd... majd lesz valahogy. - vonom meg végül a vállam, miközben a forrócsokimat kortyolgatom újfent, amíg ő beszél. Nem is jó az, ha folyton csak én panaszkodom. Persze az az igazi, ha egyikünknek sem kell, de hát előfordul ez sajnos, nem lehet ellene túl sok mindent tenni és legalább el tudjuk mesélni egymásnak a bajainkat, és ha nem is tudunk mindenen segíteni, legalább megpróbáljuk, ez a lényege a barátságnak. - Szerintem ez segíthet. Én is néha nyomorultnak érzem magam Minho mellett. Ő valahogy mindent könnyebben vesz, pedig sok esetben lehet, hogy csak tartja magát, mint te is. - amikor ő valami rossz hírt kap, nem szoktam rajta látni. Persze ezt is nevelték belénk, apa elvárja, hogy ne legyen soha sem gond, hogy erősen viseljünk mindent, de attól még mindkettőnknek van lelke és kész, tudjuk, hogy van, amikor fájnak a dolgok, hiába, hogy apu ezt nem fogadja el, de jó, ha legalább a testvéred felé meg tudsz nyílni, én is örültem neki, amikor legalább egyszer Minho is elmesélte, hogy igenis fél attól, hogy mi vár rá a jövőben, hogy nem csak én vagyok bizonytalan, hanem néha ő is. - Igen, ez eddig is biztos volt, de egyelőre még nem tudom hogy lesz. Szeretnék a Hárpiákhoz bekerülni majd egyszer, de... Kyle szerint azzal sincs baj, ha fokozatosan haladok, kisebb csapatnál kezdve. - na igen eléggé letört a múltkori levél is a visszautasításról, de... túl kell ezeken tennem magam, valahogy, remélem menni is fog. - Te eldöntötted már, hogy mit szeretnél, vagy maradsz majd tovább tanulni?
Hiába áll most a kapcsolatuk a szakadék szélén, jó látni, hogy Cho-ban még megvannak a szép emlékek. Ha képes lesz így hozzáállni az egészhez a szakítás után is- már ha lesz szakítás -, akkor nem lesz probléma. Beleiszok a forrócsokimba, miközben hallgatom őt, majd megmondom neki, hogy tudom, kiről is van szó. - Hát ömm... A helyzet az, hogy nem nagyon ismerem
a srácot, csak úgy néha már találkoztam vele, Abi többet tudna róla mondani -kerülöm ki némileg a válaszadást. Nem tudom, hogy erre a kérdésre mégis mit mondhatnék, mert ahhoz tényleg jobban kéne ismernem Kyle-t. Cho-t modjuk nem tudom, melyik srác nem kedvelheti vagy keltheti fel az érdeklődését... Azonban úgy érzem, hogy ebben a témában nagyon tanácstalan és sajnos most én sem igazán tudom, hogy mégis mit mondhatnék, így rajtam is kitör, ami a szívemet nyomja. Abi túlságosan is komolyan veszi azokat a leveleket és ez megrémiszt. Mi van, ha teljesen összeomlik csak a levelek miatt? Mellette kell lennem, támaszt nyújtani és segíteni őt. Tudom, hogy apa most jobban van, mert megkért, hogy elemezzem ki egy kicsit a kórlapját és magyarázzam el neki érthetőbben a dolgokat. Egy egész estémet ezzel töltöttem, de legalább tisztább képet kaptam a betegségéről. Úgy néz ki, hogy az állapota most stabil, vagyis nem nem jó, csak most minden megállt, nem romlott egy ideje semmi, talán kitartóbb a szervezete, mint azt az orvosok gondolták. Apa csak nagyon fáradt, ez pedig a kemoterápia egyik velejárója. Rengeteget alszik és pihen, ezért nem ír már olyan sűrűn, Abi pedig ebbe is már rémeket lát. - Ez meg sem fordult a fejemben -mondom Cho válaszára. Talán igaza van és jobban el kéne mondanom Abinek, hogy mennyire aggódok. Igazából Cho biztosan jobban érti ezeket, mert neki idősebb testvére van, így jobba bele tudja magát képzelni a helyzetbe.
- Megpróbálom elmondani neki, hátha sikerrel járok - teszem hozzá még, majd ismét beleiszok a forrócsokimba. Nyami, jó meleg és finom. - Jut eszembe, akartam már kérdezni, hogy hogy megy a kviddics? Most már biztos? Játékos akarsz lenni egy profi csapatnál? - teszem fel a kérdést egy kisebb mosollyal, hogy a témát egy vidámabb irányba tereljem. Abit is el tudnám képzelni, mint profi kviddicsjátékos, vagy mint edző, hiszen imádja a repülést, mondhatni az az élete.
371 ▲ ez most béna lett ▼ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Igen, szerintem is. Azt hiszem pont ezért nem értettem az elején, hogy Cedric miért hívott el a karácsonyi bálba... csak miután kiderült, hogy nem pont olyan, mint amit hisznek róla. - halványan elmosolyodom. Ezt kellene tennem igaz? A jó dolgokra emlékezni és a rosszakat meg elfelejteni és tovább lépni. Nem kell úgy vennem, hogy az, ami volt Cedrickel nem érte meg, mert megérte, mert jó volt és attól hogy vége lesz még gondolhatok rá szép emlékként igaz? Így kéne, így szeretném, mert mégis csak fontos állomása volt az életemnek, olyan valaki, akit sikerült megismernem, aki nagyképűnek tűnt, és népszerűnek, de kiderült, hogy igazából neki is épp annyi gondja van, mint bárki másnak, benne is pont annyi a kétség, mint egy átlag emberben, csak sokan nem hajlandóak a felszín alá nézni, vagy csak nem hagyják neki, de a végeredmény mindkét esetben ugyanaz. - És szerinted... érdekelhetem egyáltalán? - úgy se tud erre válaszolni, mégis kibukik belőlem a kérdés, nem tehetek róla. Kyle rendes csak épp... mi van, ha mindenkivel pont ugyanolyan rendes? Egyáltalán nem biztos, hogy az, hogy velem milyen volt jelent valamit, simán lehet, hogy másokhoz pont ugyanígy viszonyul. Ha kedvelne, vagy ilyesmi, akkor ahogy mondta bekapcsolna nála minden, ami rossz, a dadogás, meg társai, legalábbis múltkor erről magyarázott. A szavaira elgondolkodom és el is komorodom kissé. Jön az enyhe bűntudat is. Én itt fecsegek Cedricről, meg Kyleról, amikor neki sokkal komolyabb gondjai vannak. Na ilyenkor érzem magam egy jó nagy... szemétnek, hiszen nekem kéne őt támogatnom. Végül csak sóhajtok egyet, miközben próbálom a fejemben összevadászni a jó szavakat. - Azt hiszem nem sok mindent tehetsz, mint hogy mellette vagy, de azt hiszem neki is jobb lenne, ha látná, hogy neked se könnyű. Lehet, hogy azt hiszi, hogy te könnyebben kezeled ezt, és még azért is rosszul érzi magát, mert nem elég erős. Nem is tudom... talán próbáld elmondani neki, hogy mit érzel, hogy egymást erősíthessétek. - én legalábbis ismerem magam így lennék vele. Ha bármi nagy baj lenne a családban és a bátyám kitartana, nem látszana rajta, hogy ki van, rosszul érezném magam, hogy csak én vagyok, aki gyenge és nem tudja kezelni a helyzetet. Ez pedig sosem jó, ha még azért is rosszul érzed magad, ahogy érzel.
- Szerintem ez jó. Sosem értettem egyet azzal az állítással, hogy az ellentétek vonzzák egymást, mert ez szerintem hülyeség. Hiszen ha nem hasonlítotok, akkor nem tudtok közös programokat kitalálni, ami mindkét félnek tetszhet - szögezem le az álláspontomat az egészről. Vicces, hogy Cho meg én is mennyi
mindenben különbözünk, mégis legjobb barátok vagyunk, de épp ez az, mi barátok vagyunk. Azt viszont sosem tartottam jó ötletnek,hogy olyanokkal vannak együtt az emberek, akikkel semmi közös témájuk nincs. Akkor mégis mit csinálnak? Nem beszélgetnek? Egy kapcsolatba kell a közös érdeklődés, mert anélkül nem kapcsolat a kapcsolat. Ahogy Cho szavaira figyelek, csak elmosolyodok. Tehát a srác mintha azt szeretné, hogy Cho-nak a legjobb legyen nem igaz? Mármint, ha arra a kérdésre próbált választ találni, hogy Cedric miért nem foglalkozik vele, akkor nekem az jön le, hogy minimum barátként tekint rá. Így végiggondolva már megértem, hogy Cho miért hiszi, hogy nem érdekli a srácot. - Igazán? Őt úgy ahogy ismerem, mert Abigail háztársa meg egy évfolyamon is vannak. Vagyis inkább tudom, hogy kiről van szó... Ő tényleg rendes srácnak tűnik az alapján, amit eddig halottam róla -mondom egy kacsintás kíséretében, majd beleiszok a forrócsokimba. Azt hiszem sikerült leégetnem a nyelvem... Fájdalmas arcot vágva azonban, de belekezdek én is abba, hogy végre elmondhassam valakinek a problémáimat. - Hugrabugról jut eszembe... Tegnap beszéltem a húgommal, és már megint teljesen ki volt készülve apa betegsége miatt, csak azért, mert a levele kicsit úgy hangzott, mintha búcsú lenne, pedig ez minden egyes levelére jellemző az elmúlt egy évben. Abi azt hiszi, hogy én jobban kezelem ezt az egészet, mint ő azonban ez nem igaz... Mégis, hogy adhatnám tudtára, hogy csak miatta vagyok erős, mert tudom, hogy mennyire szüksége van rám mostanában... Kezdek tanácstalan lenni ezen a téren -vallom be őszintén, hogy mégis mi zavar mostanában a legjobban, majd folytatom a sütievést. Cho az
egyetlen, akinek nyíltan merek beszélni ezekről a dolgokról, hiszen csak őt avattam be a nagy családi titokba apu betegségéről. Nem várom el tőle, hogy bármiféle tanácsot adjon, hiszen már az is rengeteget jelent, hogy meghallgat, hogy elviseli a panaszkodásomat erről az egészről, és megvigasztal, ha kitör rajtam miatta a sírás. Nagyon jó páros vagyunk mondhatom, ő a pasik terén én meg a húgom miatt vagyok tanácstalan, de ez így tökéletes barátság.
Nem tehetek róla, már csak az is mosolyt csal az arcomra, hogy kibújik belőle a kis okoska, aki természetesen tanulni akar mindenáron a vizsgákra. Az persze felettébb jól esik, hogy támogat, bár attól még ugyanolyan bonyolult ez az egész buta helyzet. - Igen a vizsgák után, csak... jó lenne ezt minél előbb tisztázni. - húzom el a számat egy pillanatra. Nem jó ez a helyzet így, és talán Cedricnek sem, csak neki annyi minden van még a fejében ezen kívül, annyi dolga és teendője van, hogy gondolom mellette ki tudja zárni, de azért az én helyzetem egész más. Nekem is itt van a suli, a tanulás, meg a barátok, de nem ugyanaz a kettő. Én tényleg csak azt szeretném, hogy rendesen tudjuk kezelni egymást, lezárni a dolgot, hogy ne érezze magát végül senki se rosszul, csak épp jelenleg ő ebben nem igazán partnert és egy doboz bonbonnal sajnos nem tudom megbeszélni az életemet. Közben megkapom a sütit és a válasz is kicsúszik a számon, ha nem is könnyen. Az a baj, hogy igazából még én magam sem tudom, mit akarok, vagy hogy mi ez az egész és épp e miatt sokkal nehezebb beszélnem róla. Nem tudom pontosan a válaszokat, és azt hiszem idő kell, hogy rájöjjek mi is van most, vagy egyáltalán van-e valami. Talán csak van egy srác, akit kedvelek és felvidított plusz a kapcsolatfüggőségem és ennyi. - Igen, ebben azt hiszem igazad van, de ez vajon jó, vagy rossz? - sokan azt mondják, hogy az a jó, ha te és a párod kiegészítitek egymást, mások szerint meg az a jó, ha hasonlóak vagytok, mert akkor meg vannak a közös témák és az egymásra hangolódás, szóval most akkor melyik igaz? - Az a baj, hogy pont hogy nem tudom, hogy érdeklem-e, mert legutóbb is Cedricet védte, mármint... próbált tippelgetni, hogy miért viselkedik így, szóval... - bizonytalanul rántom meg a vállamat. Önálló és magabiztos nő vagyok... leszek, ahogy Aman mondta, de az a baj, hogy ezt soha sem érzem magamon és nem tudom, hogyan kéne elérnem, hogy tényleg ilyen is legyek. - Kyle a neve, és egyel alattunk jár, a kviddics csapat tagja, hajtó ha minden igaz. - eszembe se jutott, hogy talán ismeri a húga miatt, de végül is lehetséges. Bár nem tudom, hogy ezzel érek-e valamit. Végül inkább csak a sütimnek esek neki. Most az jobb, addig is beszélhet Marietta, én pedig belefojtom magamat a forrócsokimba, vagy valami... akkor talán nem akarnék folyton mindent túlbonyolítani.
- Tudom, hogy bonyolult, hidd el - teszem kezem az övére biztatásképp. - A hétvégés ötleted az nem rossz, csak akkor inkább a vizsgák után menjél, hogy ne maradj le semmiről, és a tanulásra szánt időd se vesszen kárba. Hoppá, megszólalt a Hollóhátas! Ez aztán úgy hangzott, mintha valami stréber mondta volna, pedig nem ez volt a célom... Csak Cho-nak akarok jót, hiszen ő még nem döntött, tehát minden
tantárgy ugyanolyan fontos még számára. Hiába, én túl céltudatos vagyok hozzá képest és valószínűleg azért vagyunk ennyire jó barátnők, mert olyan sok dologban különbözünk. Imádom Cho-t, mert színt visz a mindennapjaimba és mert neki legalább beszélhetek mindenről, mert meghallgat. Nem tudom, hogy mi lenne velem, ha senkivel sem beszélhetnék apa betegségéről... Valószínűleg magamba fordulnék, de így nem. Így megmaradhatok önmagam, és csak néha fakadok ki úgy, ahogy azt én nagyon nem szoktam, de akkor is csak éppen olyankor, hogy más ne láthasson Cho-n kívül. - Tessék -csúsztatom hát át a jobb oldali szeletet barátnőmnek, majd várom a válaszát, amihez úgy tűnik direkt húzza az időt. Na mi van csajszi, csak nem sikerült rátapintanom a lényegre? Ahogy látványosan húzza az időt, úgy gondolom egyre biztosabban, hogy Cho-nál pasi van a dologban. Ez mondjuk nem lenne újdonság, hiszen úgy ismertük meg, mint akinek mindig szüksége van egy fiúra maga mellett. Nem tudom eldönteni, hogy ez most jó-e vagy rossz, mert bizonyos tekintetben mindkettő. A srác jellemzését hallgatva elnevetem magam. Kedves, esetlen és vicces. Még a félénket kéne hozzá tennünk és megkapjuk Cho pasi megfelelőjét. - A jellemzést hallgatva eléggé hasonlóak vagytok -mondom még mindig a nevetéssel küszködve.
Oké, ezt most nem bírtam ki... - Bocsi, de ez volt az első, ami beugrott... Viccet félretéve ez egy jó hír. Neked olyan srácra van szükséged, aki melletted van, nem pedig több száz kilométerrel odébb. Ráadásul úgy veszem ki, hogy neked bejön ez a fiú, igaz? És ugyan, ki lenne olyan idióta, hogy ne érdekelnéd? Na mesélj, ki az, hátha ismerem -kérem számon rajta, hogy mégis mi történt. A húgom Hugrabugos, tehát esélyes, hogy a fiút is ismerem, ha meg, az sem gond. Az a lényeg, hogy a barátnőmnek szimpatikus. Miközben várom, hogy belekezdjen a mesélésbe megkóstolom a sütit, és szememet lehunyva egy mosoly jelenik meg arcomon, miközben hümmögök egyet. Ez isteni, imádom!
Nem egyszerű a helyzetem, mert jól mondja, nem lenne szép dolog tőlem levélben szakítani, mert hát valahol azt hiszem tényleg ez a cél, mert nem tudom elhinni, hogy van ennek jelenleg értelme. Nem fogjuk tudni megoldani, ő nem lesz kevésbé elfoglalt, én pedig nem fogom magamat kevésbé egyedül érezni, akkor viszont... nem hiszem, hogy van értelme tovább küzdeni, csak épp legalább egyszer találkoznom kéne vele, hogy meg tudjuk ezt az egészet beszélni, hogy ő hogyan látja, hogy ő mit gondol, hogy szerinte mit tegyünk. - Tudom Marie, de olyan nagyon bonyolult ez így. Már gondolkodtam azon is, hogy végső megoldásként megpróbálom kikérni magam egy hétvégére, hogy én menjek el hozzá, vagy végső soron ott van a téli szünet, de az még elég soká lesz. - azért szeptembertől kezdve az nem kevés idő, ha majd a téli szünetben tudok csak végre beszélni vele és tisztázni mindent, az már eleve teljesen egyértelművé teszi, hogy semmi értelme sincs ennek az egésznek. Szeretném én rendesen lezárni, hogy senki se sérüljön, senkinek se legyen rossz, csak épp nem tudom, hogy mi lenne a jó megoldás, még mindig nem. A legrosszabb az egészben az, hogy Marietta jól ismer engem. Ha szemtől szembe kell állnom vele, akkor lehet, hogy hetek után is nehéz lesz nekem kimondani azt, hogy vége, hogy... hagyjuk abba. Az a baj, hogy Amannak igaza van erősnek kéne lennem, önálló nőnek, de ez jelenleg nincs meg. Vajon egyáltalán kialakulhat még, vagy már rég esélytelen és én ilyen vagyok kész kész? Közben megérkeznek a sütik, én pedig elmosolyodom. Tudom, hogy nem úszom meg, ez nála már megszokott és nem is akarom. Muszáj kibeszélni magamból a dolgokat. - Rád bízom, de ha nagyon választani kell, akkor a jobbat. - bökök a választottra, és még egy kis időt nyerek magamnak, amíg kortyolok a forrócsokiból. Fújni is kell, szóval tényleg nem kell azonnal belekezdenem, főleg mert még én se vagyok igazán biztos magamban. - Nem hiszem, hogy miatta nem működne, de... van egy srác. Igazából nem is tudom, hogy számít-e. Hugrabugos és nagyon kedves. Kicsit olyan esetlen, de vicces és nem rég futottunk össze a kviddics-pályán. Én eléggé ki voltam, őt meg majdnem kivégezte egy gurkó, de igazából azt se tudom, hogy érdeklem-e, szóval... - bizonytalanul rántom meg a vállamat. Abban sem vagyok biztos, hogy engem érdekel-e. Mármint érdekel, de ahogy Aman mondta kissé függő vagyok, kapcsolat függő, és nem biztos, hogy okos dolog az, hogy állandóan egyik kapcsolatból a másikba ugrom, mert a végén tényleg függőnek titulálhatom magamat, pedig nem akarok én az lenni. Olyan rémes dolog, ha nem szeretek egyedül lenni?
Cho reálisan látja a dolgokat. Ez nem mehet így tovább, és abban is igaza van, hogy szakítani nem lehet egy levélben. Oh nem, annál nagyobb tapintatlanság és érzéketlenség nincsen, s ő ezzel tisztában van. - Ha szakítani akarsz vele, már pedig az előző mondataidból ezt vetem ki, akkor azt semmiképp se levélben tedd. Hidd el, annál nagyobb bunkóság nem létezik... De akkor meg mégis hogyan, ha nem jön el a találkozókra, igaz? A válaszom az, hogy nem tudom, viszont ha van még benned bármi tapintat Cedriccel kapcsolatban, annak ellenére,
ahogy bánik veled, akkor ne szakíts vele levélben, mert annál te jobb vagy -mondom komolyan, Cho szemébe fúrva a tekintetemet, hogy nyomatékosítsam benne, a szakítás nem játék, nem lehet elintézni a levélben, aki pedig mégis ezt teszi, az fél. Fél a valóságtól, és attól, hogy szemtől szemben talán meggondolná magát. Fél az érzelmeitől, amik lehet, hogy eluralkodnának rajta. Aki levélben szakít a párjával, az gyáva és a másikat sem tiszteli annyira - bár kérdéses, hogy jelen esetben Cedric egyáltalán mennyire tiszteli még Cho-t -, hogy a szemébe tudja mondani az igazat. Emiatt kell Cho-nak a sarkára állnia, mert ha legközelebb, mikor tényleg tud találkozni a fiúval és tényleg szakítani akar vele és tényleg ki tudja mondani, akkor az hatalmas előrelépés lesz majd tőle, erre pedig szüksége van. - A tovább lépés nem old meg semmit, amíg le nem zárod a múltad. Ha Cedriccel nem tisztázzátok a kapcsolatotokat, akkor bizonyos értelemben még hozzá fogsz tartozni és emiatt ha mégis megismersz egy fiút, aki jobb nála, akkor bűntudatod lesz. Ne vedd tolakodásnak, de csak nem történt valami? Esetleg már találkoztál is azzal a bizonyos fiúval, aki miatt úgy érzed, Cedric és közted nem működhet a kapcsolat? - teszem fel a nagy kérdést, mert a továbblépést eddig nem hozta szóba és van egy olyan érzésem, hogy bizony ennek van valaki a hátterében. Semmi gond nincs azzal, ha Cho inkább mást választ, hisze még fiatal, van ideje még szerelmesnek lenni és összetörni majd újra beleszeretni valakibe. Én végig itt leszek neki
úgy, mint eddig az elmúlt években. Mindig itt leszek, hogy tudjon támaszkodni valakire, hogy legyen valaki, akire számíthat és aki meghallgatja, mert ezt csinálják a barátok, kiállnak a másik mellett és segítik őt. Nem sokkal azután, hogy felteszem kérdéseimet a pincér megérkezik a rendelésünkkel. Mikor kérdezi, jelzem neki, hogy enyém az étcsokis forrócsoki, majd a sütiket is leteszi, s megy vissza a pulthoz, miután "Jó étvágyat!" kíván nekünk. - Nem úszod meg a választ, nehogy azt hidd, csak előbb szerintem felezzük el a sütiket - mondom, miután a pincér már elment. Az előttem lévőt - precíz "méregetéssel" - elfelezem, majd felteszek még egy nagy kérdést mosolyogva, mert igen, ez is nagyon fontos. - Melyik felét kéred?
A torta kérdés hamar megoldódik. Elég régóta vagyunk már barátnők ahhoz, hogy megosztozzunk két sütin, ehhez számomra kétség sem fér és akkor legalább mindketten meg tudjuk kóstolni mindkettőt, szóval ez a kézenfekvő megoldás. Megvárom hát, amíg a pincér távozik szépen, hogy intézze a rendelésünket és csak utána szólalok meg. Marietta az, aki szinte mindenről tud, ami velem kapcsolatos, hát persze, hogy tisztában vele, hogy Cedric mostanában milyen viszonyban áll velem, vagy inkább én vele. Már tényleg csak tisztázni szeretném ezt az egészet, de úgy fest nehezebb, mint gondoltam. - Tudom, csak hát... nem is tudom, hogy mit kéne ezzel kezdenem. Én azt hiszem már eddig is azon gondolkodtam, hogy véget kéne vetni neki, pont erről akartam bele most beszélni, de persze megint nem ér rá. De akkor... hogy csináljam? Levélben ez nem az igazi. - próbáltam megfogalmazni, de annyira személytelen lenne levélben leírni, hogy nem tudom működhet-e ez az egész közöttünk. Nem hiszem, hogy van értelme és nem akarok olyan lenni, aki csak azért szakít a pasijával, mert ő nem ér rá egy kicsit, bár az a baj, hogy Cedric nem csak egy kicsit nem ér rá, esetében ez már hónapok óta meg van. Először még nyáron a bevezető edző táborok, aztán meg elkezdődött a suli és én se tudok alkalmazkodni hozzá folyamatosan. - Én nem hiszem, hogy az érne valamit, mert most is azért írtam neki, hogy fontos és sürgős, hogy beszélhessünk végre, de nem jött. Tovább kéne lépnem igaz? - azt az esetek nagy részében tudom, hogy mit csinál, legalábbis amit a leveleiben leír. Persze attól még könnyen lehet, hogy van valami másik lány, hiszen vegyes csapatok vannak, miért ne lehetne? De nem tudom... nem kéne állandóan ezen agyalnom, az lenne, ha jobb ha tovább lépnék, de nehéz, hiszen itt van Kyle is, de... egyáltalán nem biztos, hogy érdeklem, és Aman szerint nem kéne mással foglalkoznom, amíg nem tisztáztam a dogokat Cedrickel, csak épp vele nem egyszerű, ha egyszer soha sem ér rá.
- Milyen igazad van -mondom mosolyogva az ötletre, hogy osztozzunk a két sütin. A pincér hamar feltűnik, s mi leadjuk a rendelésünket, ő pedig már viharzik is el,
hogy tálcára pakolja őket, s elkészítse a forrócsokikat. Miután halótávolságon kívülre kerül Cho végül felém tolja azt a doboz bonbont, amit már találkozásunk óta szorongatott a kezében. Barátnőm hangján érzem az aggodalmat, s van egy olyan érzésem, hogy nem hisz a fiúnak, amit nem is csodálnék, hiszen elég sokszor hagyta már cserben. - Cho. Cedric helyes és jó fej, de és igen itt van a de. De nagyon elfoglalt, hiszen ott vannak neki az edzések és a mérkőzések. Azonban ezzel a kifogással sem most állt elő először, nem számoltam eddig hányszor, de nem ez volt az első. A figyelmét és az idejét pedig úgy érzem, hogy nem engesztelheti ki holmi bonbonnal -itt ránézek a dobozra -, legyen az akármennyire drága csokoládé is -mondom el az igazat. Szegény lány rengetegszer esett már pofára a szíve miatt. Túlságosan szereti a fiút, és nem tűnik fel neki, hogy Cedric hiába kedves és figyelmes, amikor vele van, mégsem ő a lánynak való pasi. Chonak olyan srác kéne, aki figyel rá és törődik vele, nem csak csokikat küldözget neki a randik helyett a haverjaival. Nem, ez nem számít párkapcsolatnak. - Egy kapcsolat nem egyoldalú, mindkét félnek figyelnie kéne a másikra, de ez nálatok egy
ideje nincs meg. Sajnálom, hogy ezt mondom. Tudod, talán ha kicsit jobban a sarkadra állnál és nem hagynád magad. Legközelebb ha így leráz, akkor küldj neki egy sürgős baglyot, amiben mondjuk rákérdezek, vagy érdeklődsz, hogy mi volt. Valamint szerintem előbb szólnak egy ilyen megbeszélés miatt, simán küldhetett volna előtte egy levelet, hogy nem tud menni - folytattam tovább a kis hegyi-beszédemet. Túl nagy szíve van ennek a lánynak, hogy ennyi mindent elnéz. Cedric nem tudja, hogy mekkora kinccsel bánik így, pedig tudja, hogy Cho félénk és nem fog egykönnyen a sarkára állni, hogy magyarázatot követeljen. Ennek a vége még talán szakítás is lesz, ahogy Chot ismerem legalábbis biztos. Neki nem erre van szüksége...
340 ▲ remélem, jó így ▼ [You must be registered and logged in to see this link.]
▼ 
▼ 
▼ 