2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A tó partján található a csónakház, ahonnan pl. a Tusa alatt is kifutottak a csónakok a verseny színterére. A csónakház általában természetesen zárva van, a mólóra azonban ki lehet merészkedni, bár a deszkái néhol már kissé kilazultak, tehát csak óvatosan.
Jól látom, hogy ez most rajtam röhög? Mégis hogy...? Oké, hogy én is kinevettem, de az azért volt, mert elég röhejes volt, ahogy a képébe robbant az üst tartalma... Ő meg nem látta, hogy mi történt velem, tehát teljesen jogtalanul röhög rajtam. Meg hát úgyis eléggé elcseszte most ez a "kis" hó a napomat, nem akarok összeszedni valami bacit, már az is elég, hogy valószínűleg a szemembe is belement ebből a mocskos löttyből... A hajamat meg inkább látni se akarom, a ruhám viszont úgysem érdekel, mert egyenruha, azzal nyugodtan történhetnek ilyen véletlen balesetek. Azonban az még mindig nem tetszik, hogy alig bírja visszafogni a röhögést. Ha ki akar nevetni, akkor nevessen a képembe, ne a hátam mögött tegye. Még szerencse, hogy legalább azt elintézte, hogy ne fagyoskodjuk ebben a mindjárt összedőlni készülő faházban. Nem életveszélyes ez a cucc? Mármint... Láttam, hogy még a mólón is hiányzik egypár deszka, hát mi van akkor ha ez az izé leszakad és beleesünk a vízbe? Mondjuk én tudok úszni, meg már így is csupa víz vagyok, de tényleg nem akarok összeszedni valami hülye orrfújásos vírusfélét. - Mi olyan vicces? - kérdezem talán kissé ingerülten, majd belépek a csónakházba, ahol Merlinnek hála tényleg melegebb van. Le is dobom egyből a csurom vizes taláromat a földre, hogy mielőbb megszabadulhassak tőle. Utálom, ahogy rám tapadt meg azt, hogy most szinte használhatatlan... Tény, ez sem a legjobb ötletem volt, mert megint fázok, de így csak előbb száradok meg, nem igaz? - Ööö... - fordulok Seamus felé, ahogy megemlíti a pálcás ötletét és mikor meglátom kezében az említett tárgyat, én is előbányászom az enyémet. - Persze, hogy van nálam pálca, viszont nem tudom te hogy vagy vele, de Pitonnak mindenhol van szeme... Hidd el, én se akarok ebben a trutyiban turkálni -nézek a zöld, nyálkás valamire, aminek már a látványától is kiráz a hideg, nemhogy még hozzáérjek... Fúj! - Ráadásul tegnap lakkoztam ki a körmömet, nem akarom tönkretenni - jegyzem meg mellékesen, ahogy kezemet méregetem az új bordós körömlakkommal, majd felpillantok a fiúra. - Viszont tényleg nem tudom, te hogy gondolod, de szerintem kicsinálna minket, ha megtudná, hogy mennyire leegyszerűsítettük a feladatát... - nem azt mondom, hogy félek a házvezetőmtől, mert Seamus-nek erre több oka lehet nálam, csak azt, hogy ha most ilyen gáz büntetőmunkát adott nekünk és esetleg megtudná, hogy nem úgy csináltuk, mint azt ő elvárta, akkor még egy hasonlóan szép feladattal fog minket megjutalmazni. Vagy éppen csak Seamus-t... Oké, azt is elismerem, hogy kissé tartok tőle, hogy pálca van a kezében, viszont eddig még csak bájitaltanon láttam szerencsétlenkedni és robbantgatni. Lehet, hogy az éppen nem az erőssége, mint mondjuk nekem a repülés... - Amúgy ez a cucc miből van? - lépek közelebb az egyik erősen zöld színű falhoz, hogy jobban megnézzem és a pálcámmal megpiszkálom. - Blee - fintorgok, ahogy a nyálkás cucc ráragad a pálcám végére, hiszen ez közelről még undorítóbb... Piton komolyan elvárná tőlünk, hogy ezt kézzel kapargassuk le? Hát elment az esze az biztos, látta ő már ezt a trutymót? Viszont, ha már rajta van a pálcámon akkor le kéne róla rázni. Picit meglengetem a levegőben és az alga már is elrepül róla. Aztán ránézek Seamus-re és most én kezdek el megint röhögni, ugyanis sikerült az arcára irányítanom a pacát. Hmm... - Egy algapakolás rendel?
Tehát nálam ott kezdődik egy tökéletes nap, hogy felkelek. És vége. Nem, annyira szerencsétlen nem vagyok, hogy rögtön az ágyból kikelve felrobbantsak valamit, az nem lenne az én stílusom. Én csak jókor, jó helyen robbantok, kivéve, mikor nem. Na de, mikor tudatosul bennem, hogy bizony, bizony, be kell mennem bájitaltanra, akár tetszik, akár nem, na akkor ott abban a percben vége a jókedvemnek. Minden esetre nagy nehezen rávettem magamat, hogy végigmásszam a fél kastélyt, hogy leérjek a bájitaltan teremhez, de itt még nem ért véget szenvedésem forrása. Azt ugye már megszoktam, hogy nem nagyon jön a közelembe senki kotyvasztás közben, de egyszerűen agyrákot kaptam a mardekáros diáktársaim állandó jellegű beszólásaitól. Úgy tettek, mintha az ő főzetük mindig tökéletes volna, pedig közel sem. Csak annyival jobbak nálam, hogy ők nem robbantják fel a dolgokat. Miközben az üstöm mellett ácsorogtam, és vártam az instrukciókat, hogy is kell(ene) kezdeni, befutottak a késők is, aminek Piton szerintem nagyon örült. A csaj, akit mellém osztott a sors, vagy inkább Piton, nem úgy tűnt, mint aki közelebb akar hozzám jönni, bár meg is értettem. Nem nagyon ismertem a csajt, jó, oké a nevét tudtam, de amúgy nem szokásom a mardekárosokkal beszélgetni, többnyire a már említett okok miatt, de az elhúzódásából valahogy azt gondoltam, hogy tuti csak valami libuska, aki nem akarja, hogy koszos legyen a pofikája. Igazából hidegen hagyott, addig volt jó, míg nem szólt hozzám. Meg is kaptuk az útmutatást a főzet elkészítéséhez, és én nagy buzgón hozzá is láttam, bár semmi kedvem nem volt hozzá. És persze, a gondolataim megint elkalandoztak, aztán úgy a harmadik hozzávaló üstbe dobása után, hirtelen... BUMM! Nagyobbat robbant, mint az elmúlt hat évben bármelyik, azt hiszem neveznem kéne a balul elsült bájitalok rekordjáért. És pechemre, persze hogy pont az üst fölé voltam hajolva. A robbanás ereje kicsit hátratántorított, és az arcom tiszta korom lett, arról nem is beszélve, hogy bár nem elektromos robbanás volt, némi szikra pattant ki újfent égnek álló hajamból. Szívesen elröhögtem volna magamat, de Piton azonnal fel akart vitetni a gyengélkedőre. Meg is lepődtem, mire ez a nagy aggodalom, ráadásul egy nyilvánvalóan griffendéles diákért, de meglepettségem azonnal szertefoszlott, mikor rájöttem, csupán egy ürügyet keres, amiért büntetőmunkára küldhet valakit... Megjegyzem, velem együtt. Hurrá, újabb éjszakázás a trófeateremben. Óh és nem. Ki tudott találni újat!
Korábban érkeztem a csónakházba. Persze nem azért, mert olyan túlbuzgó vagyok, egyszerűen csak mert néha jó ott lenne a csendben, egyedül. Kisvártatva elérkezett magának a kényszermunkának is az ideje, de sorstársam innen is késett. Mindenesetre én azért jól befűtöttem a csónakházat, már amennyire be lehet fűteni egy enyhén huzatos helyet. Gyújtottam egy tűzrakást na. Ezt követően kimentem a házikó - mit házikó, inkább viskó - elé, hogy megnézzem jön-e már. Mikor megpillantottam, nem bírtam megállni a röhögést. Legszebb öröm a káröröm, de hát akkor is. Hogy a francba ázott ilyen szinten át? Nem tudtam eldönteni, sajnáljam-e vagy inkább mulassak rajta, hogy nem csak én vagyok szerencsétlen. - Szia... - préseltem ki magamból két kuncogás elfojtása közben, majd belöktem magam mögött az ajtót. - Nincs. Fáztam, szóval begyújtottam. Búj csak be. - - invitálom be Anne-t a kintinél kicsit melegebb helyiségbe, és én is belépek. - Ugye hoztál pálcát? Én azokhoz az izékhez hozzá nem érek kézzel! - mondtam az algákra mutatva, amik ellepték szinte az egész építményt, vagy inkább tákolmányt. Közben jobb kezemmel elővettem a pálcámat is, csak hogy lássa, bizony komolyan gondolom a dolgot. Érdeklődve fürkésztem az arcát, miként reagál arra, hogy a kezemben pálca van. Az emberek néha hajlamosak azt feltételezni rólam, hogy teljesen kétbalkezes vagyok, és nem tudok varázsolni, mert gyakran felrobbantok dolgokat. Bele sem gondolnak abba, hogy gyakran ezt szánt szándékkal teszem, és csak néha csúszik be véletlen malőrként a bumm. Nem véletlen, hogy mind bűbájtanól, mind átváltoztatástanból, mint SVK-ból kimagasló eredményt értem el a tavalyi RBF vizsgákon. Ezek fényében, arra voltam kíváncsi, vajon ő elhiszi-e rólam, hogy tudok varázsolni, és nem csak bűvészkedem...
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy bájitaltanóra, amin egy bizonyos Seamus nevezetű srác mellé kerültem. Igen, megint úgy estem be utolsó pillanatban és már csak ott volt hely, de ez nem számít. Igazából ezt a srácot mindenki arról ismeri, hogy folyton felrobbantja a dolgokat. Szóval amikor Piton Professzor Úr - igen, csak is ilyen hivatalosan - elmondta, mégis mit kéne összekotyvasztani, automatikusan húzódtam a lehető legtávolabb a sráctól. Nem tudom, ő ezt hogyan reagálta le, de az biztos, hogy én ezt csak is önvédelemből tettem. Vigyázok a szép arcomra, hiszen mindenki azt látja meg rajtam először. Nem lenne szerencsés, ha mondjuk sebhelyek tarkítanák, mert én is kapnék az elcseszett bájital robbanásából... Szóval a lényeg az, hogy már alapból távolabb húzódtam tőle a biztonság kedvéért. Aztán pedig BUMM! Mintha csak éreztem volna. Lassan fordultam felé és mikor megláttam a fejét reflexszerűen kezdtem el nevetni, de mikor Piton felénk tartott egyből elhallgattam. Elkezdte, hogy az én hibám, mert nem figyeltem rá, aztán elküldött a sráccal a gyengélkedőre és mikor már indultunk volna, hogy jól van, akkor elkísérem, akkor még egyszer beszólt. Merlinre, ha nem nekem mondta, akkor miért rám nézett? Arrgh... Persze ez nem volt elég és a hajára tett megjegyzésemet sem preferálta, pedig plusz pontot is érdemeltem volna érte, hiszen én legalább megmondtam neki az igazat. De nem, ehelyett közös büntetőmunkát kaptam Seamus-szel...
És ez volt a mese vége, most már érthető, hogy miért tartok a csónakház felé. Azt díjazom Pitonban, hogy ő legalább nem egy megszokott, dögunalmas büntimunkát osztott ki nekünk, bár ez sem egy leányálom, de legalább új. Egy idő után meg elég unalmas a serlegeket és díjakat tisztogatni a trófeateremben, vagy a könyvtárban rendezni a könyveket, meg a többi általánosan kiosztott feladat, amiket már legalább háromszor vagy négyszer végigcsináltam. Ez meg most elég érdekesen hangzik, meg undorító is, de egy délutáni büntetőprogramtól nem is várhatnám, hogy valami szuper helyen legyen. Mindegy is, legalább megvan az e heti ilyen programom, majd jövő hétre kell csak kitalálni valami csínyt. Meg partner is kéne majd hozzá, de addig még van idő, majd kialakul. Mondtam már, hogy utálom a telet? De komolyan, amikor a hó olvad a tetőn, az olyan idegesítő és életveszélyes és... hideg... Ahogy kilépek az iskolaajtón, mintha csak parancs lenne, rám zúdul egy nagy adag hótömeg az égből. - Bazd meg - dünnyögöm mérgesen, szét tárt karokkal. Ez most komoly? Muszáj ennek is velem történnie? Persze, most valószínűleg meg fogok fázni, mert időm az meg nincs, hogy visszamenjek átöltözni. Már így is biztos elkések és Pitonból kiindulva, még a végén ezt is meg tudja, pedig ott sem lesz és újabb pontokat von le a házunktól. Mondjuk nem kéne ezen aggódnom, mert erősen a többiek előtt vezetünk, de akkor is, ez így milyen már? A saját házától vonja le a pontot az ő hülyesége miatt, mert nem mondta érthetően, hogy ki menjen a gyengélkedőre Seamus-szel... Az egyetlen mázlim az, hogy még az egyenruha van rajtam és így nem a normális ruhám ment most tökre. De akkor is... Folyik rólam a víz és fázom és ez így borzalmas! Idegesen megyek tovább a csónakházhoz és közben jobban összehúzom magamon a talárt, bár tudom, hogy fölöslegesen, mert az is teljesen átázott. Úgy tűnik a mai nem az én napom... - Szia - köszönök a srácnak, mikor végre megérkezem a helyszínre. - Ööö... Remélem ott nincs olyan hideg, mint idekint, mert mindjárt szétfagyok... - vacogok tovább, mint egy partra vetett hal. Oké, az órán én néztem idiótának, mikor csupa kosz lett az arca a robbanástól, most meg rajta a sor azt hiszem, bár rám véletlen zuhant rám egy tonnányi hó...
x na megérkezett az ígért kezdő, bár gagyi szerintem, de remélem neked tetszik az ötletért pedig hatalmas köszönet Pitonnak x✖ K.P ✖
- Köszönöm, hogy ilyennek találsz. - Az indok valóban jól eltalált. Ruth sosem akart olyan lenni, mint a többi lány, s ez nem csupán elhatározás kérdése, hanem nem is érezte soha magáénak azt a stílust. Persze, ez kockázatos lépés, mert mennyivel könnyebb népszerűnek lenni, ha sminkelné magát erősen és kihívóan, többet mutató ruhákba bújna, kelletné magát és most is nem Cameron mellett ülne, hanem az ölébe fészkelné be magát. Az valahogy mégis meglepő, hogy ez egy Cameron-típusú srácnak bejön, de biztosan nem fog még egyszer rákérdezni, vagy feltűnően hitetlenkedni. Nem fogja ennek furcsaságát a srác eszébe juttatni, ha magától nem tűnt fel neki, ő csak kihasználja a helyzetet. - Ú, el ne mondd neki, hogy velem találkoztál vagy elhívtál a bálba, mert biztos megjegyezne valami olyasmit, hogy rossz hatással leszek rád és visszavetlek a tudásban. - Vigyorodik el, de azért együttérzően néz a srácra a különóra miatt. A visszaút kellemesen telik, a semleges témák nem zavarják, néha jó is ilyenről fecsegni. A társaság a lényeg, ahogy mondani szokás. A kézcsókos búcsúra nem tud nem elmosolyodni, s magában drukkol, hogy minél többen lássák ezt, majd ügyelve arra, hogy azt már a fiú ne lássa, de vidáman teper le a hálókörletükbe, mert ha valamit, hát ezt el kell újságolni a csajoknak a szobájukban!
//Én is köszönöm : )//
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Móló és csónakház 2015-01-10, 18:07
Mikor igent mond jókedvűen mosolyodok el ahogyan Leo szokott amikor összejön neki valami - persze azért beleadva a saját távolságtartó udvariasságomat. A vér nem válik vízzé, egész életemben ezt tanultam hát most sem tudom teljesen levetkőzni ezt a belém ivódott felsőbbrendűség érzetet. - Igazán jó kérdés - bólintok elismerően majd a lány szemeibe pillantva folytatom - nos tetszel nekem. Kedvesnek talállak, különlegesnek. Itt minden lány olyan egyforma, cicababák akik folyton azzal vannak elfoglalva, hogy kicsinosítsák magukat a nem létező lovagjuknak... vagy éppen az iskola összes pasijának. De te nem vagy ilyen. És ez igazán tetszik, ezért is úgy éreztem, hogy megtisztelnél vele ha a partnerem lennél a bálon - magyarázom higgadtan. Ész érvek, semmi durván nyálas szöveg. Mégis úgy látom tetszik a lánynak amit mondtam. Ruth nem egy buta nő ezért úgy érzem számára nem imponáló ha azt az indokot adom, hogy mert formás a fenek vagy szexin izmos a lába. Végül még egyet mosolygok majd felkelek eddigi helyemről. - Mindenesetre nagyon örülök, hogy beleegyeztél. Sajnos nekem mennem kell, Pitonnal lesz különórám - húztam félre a számat majd odanyújtottam a kezemet Ruthnak, hogy felsegítsem őt. Útban az iskola felé még kellemesen elbeszélgettünk néhány szigorúan semleges témáról majd azzal búcsúztunk, hogy a bálon találkozunk. Ismét kezet csókoltam neki majd elváltak útjaink. A madárka a kalitkában, kíváncsi vagyok mi lesz ha a többi is mellé kerül. Szép kis este lesz számodra...Leo Miller.
Szíve szerint visszakérdezne kapásból, hogy melyik kettő? Hogy elbaltázta Cameron a címzést és most már gáz lett volna kereket oldani rózsástul, így igyekszik jó képet vágni a dologhoz? De még szerencse, hogy a kétkedő kérdés nem bukott ki Ruth ajkain, mert Cameron rögtön folytatja is, leszűkítve a kört arra a bizonyos két elméletre. Szóval randi? Oh, ez... hiába volt elmélet, mégis meglepő, de egészen kellemes érzés. S mindez vidám mosolyt varázsol szemeibe, amibe aztán kíváncsiság vegyül, mi is a kérdés akkor - most rögtön ugye nem kell Ruthnak is szerelmet vallania? - és aztán a kérdést meghallván átadják helyüket a döbbenetnek. ~ Hogy mi?!~ El is kerekednek azok a szemek, csak hogy jól láthassa a csodálkozást Cameron, akinek nyugodtságát most irigyli. Alapvetően nem gyanús ez a higgadtság. Ha most sírva lábai elé vetné magát és még a válasza előtt hosszas csöpögős lebeszélő dumát nyomna le a visszautasítást megelőzvén, na az már fura lenne, nem vallana a srácra. Aztán véget ér a döbbenet, és visszatér az élénk derű tekintetébe és most már ajkai is széles mosolyba húzódnak. - Mi az hogy! Khm, mármint, enyém a megtiszteltetés, igen. - Ha már egyszer ilyen szépen kérdezték meg, csak illő rendes, kulturált, úri nőhöz illő választ adni, vagy legalábbis valami olyasmit, ha már egy estére Cameron hölgye lesz. Nem zavarja, hogy a fiú fiatalabb nála. Egyébként is kezdte unni, hogy az Utheres roxmortsi hétvége után folyamatosan az idősebb férfiakról, egyetemistákról dumálnak neki barátnői, kiváló ellensúly lesz a srác. Azon kívül fiatal, de nem alacsonyabb nála, talán még magassarkút is vehet fel Ruth, szóval az összkép olyan, amit szívesen felvállal az ember lánya, s különösebb szerelmes érzelmek hiányában is gondolkodás nélkül rávágja az igenlő választ. Mert na, Cameron helyes, főleg ezzel a középen hosszabbra hagyott, oldal felnyírt hajjal, tetoválásokkal és a dohány enyhén érezhető karakteres illatával. Lassan kezdenek felderengeni az elmúlt hetek apróságai, Cameron előkészületei, melyek akkor nem tűntek fel a lánynak úgy, hogy összefüggést lásson a több kis apró összefutás, elejtett szó vagy mosoly s gesztusok mögött. Csak jól estek a léleknek és különösen jó volt megállapítani, Cameron mégse olyan beképzelt bunkó, mint amilyennek korábban gondolta. - Hadd kérdezzem meg... miért pont én? - Ruth sem vak, vannak a Mardekárban csinosabb lányok, habár neki sem kell szégyenkeznie. De bosszantóan sok vélaszármazék van a suliban, akik mellett egy szép lány is satnyának tetszik.
Figyelmesen hallgatom a lány elméletét, akarom mondani elméleteit miközben az enyéimnél jóval világosabb íriszeit vizsgálgatom. Néha hümmögök párat vagy bólogatok, hogy lássa figyelek rá. Mikor végül egy kérdéssel zárja a dolgot halványan elmosolyodok majd kissé megmozgatva a vállaimat kiegyenesedek. Hát akkor induljon a játék. - Valójában mindkettő elméletedben van igazság. Ez végülis egy randi de ugyanakkor egy kéréssel vagy sokkal inkább egy kérdéssel fordulnék hozzád - kezdtem bele miközben ismét azon kaptam magam, hogy a hajamba túrok. - Azt szerettem volna kérdezni, hogy - nézek ismét a lány szemeibe. - Megtisztelnél vele, hogy velem tartassz a bálba a partneremként? - kérdezem talán egy kissé túlságosan is nyugodtan. Magamra erőltethettem volna egy kis izgatottságot, molyolhattam volna a kezeimmel közben vagy harapdálhattam volna az ajkam. De valahogy ez az egy nem megy nekem. Tekintve, hogy valójában számomra teljesen mindegy, hogy mit mond nem tudom magamra erőltetni a dolgot. Remélem azért, hogy ezt a higgadtságot inkább köztudottan magabiztos és határozott személyiségemnek tudja be mintsem annak, hogy nem érdekel a válasza. De hát nincs is miért erre következtetnie, nemde? Az elmúlt hetekben nagyon kedves, előzékeny voltam vele. Meghallgattam a nyűgjeit, felsegítettem rá a kabátját meg minden ehhez hasonló sz@rságot megtettem, hogy a közelébe férkőzhessek. Ennek elégnek kell lennie. Márpedig ha most igent mond ismét hódolhatok az egyik kedvenc szórakozásomnak, megalázhatok másokat. Ezzel egyidejűleg nem csak Ruth hanem Leo és a kis barátnői is szenvedni fognak. Bizony így van hiszen Leo még azt sem tudja, hogy Abigail akiért annyira odavan valójában Charlene legjobb barátnője. Utóbbi lánnyal szintén túlzottan sok időt tölt, eleve nem tudna dönteni kettőjük között... pláne nem egy ilyen minden bizonnyal "égő" helyzetben. Csak egy kis szerencse kell hozzá, hogy Leo aznap este felbukkanjon - onnantól már nyert ügyem van.
- Akkor bocs, én húztam fel reggel! - Neveti el magát röviden, mikor kiderül, hogy a jó alaphangulatú Pitont ezek szerint Cameron fogta ki. Kellemetlen, de azért ilyenért csak nem veszik vissza a rózsát, nem? A leülésre invitálásra csak egy biccentéssel reagál röviden pillantva az említett helyre. Nem, valóban nem szívbajos a ruhája miatt, a rövid szövetkabátot meg tudja úgy igazítani, hogy az ne legyen koszos. Azzal is csak azért törődik, mert abból nehezebb kiszedni a foltot és lassabban szárad, de amúgy letelepszik és két térdét felhúzva üldögél és úgy figyel a fiúra. Nem csüng a szavain, mint holmi szerelmes fruska, vagy ahogy azt elvárná a többi mardekáros lány, akik most szívesen lennének Ruth helyében. - Képzeld, kibírták, hogy ne nyissák ki előttem! Elsőnek olvashattam el, de azt már nem állíthatom, hogy egyedül. - Vigyorog szélesen. - Nem, nem rémisztettél meg, azt megtette az ő zajos üdvözlésük. Te inkább... megleptél. - Pillant a fiúra, derűsen, nyugodtan, de kérdőn is. ~ Ó, helyben vagyunk.~ Kíváncsian vonja fel szemöldökeit, jelezve a srácnak, hogy ki vele azzal a kérdéssel, amit hallva aztán elmosolyodik Ruth és a táj felé fordítja arcát s tekintetét. Egészen szép innen a kilátás. Sosem gondolt rá, hogy itt leüljön üldögélni, és sétálni is ritkán sétál erre, pedig meglepően kellemes. Milyen jól választott Cameron. Tekintete végigsiklik az alkaron lévő tetoválásokon, már amennyit lát belőlük. De nem most kérdez rá, miért ezeket tetette magára, viszont tetszését elnyerték. - Több dologra is gondoltam. Az első az volt, hogy elszúrtad a címzést. Aztán arra, hogy ez valami randiféle, randira hívtál. - Mosolyogva fordul a fiú felé vissza és néz a szemeire. Most tűnik csak fel neki, hogy ugyanúgy mélykék szemei vannak neki is, mint Uthernek. Szó se róla, valóban el lehet veszni ebben a kék mélységben. - Aztán sokkal esélyesebbnek tartottam, hogy valamit kérni szeretnél tőlem. Valami, amit inkább személyesen és négyszemközt kérnél, bár nem jutott eszembe semmi ilyen. - Vonja meg a vállát könnyedén. - A jelen helyzetet nézve, még mindig nem eldöntött. A rózsa éppúgy megerősíti a második elképzelésemet, mint ahogy lehet a harmadikban is helytálló szerepe, vagyis ezzel vennél le a lábamról, hogy biztosan segítsek. Nooos, nyertem valamelyikkel? Miért hívtál ide? - Kérdez vissza. Vajh elég erős lenne ahhoz, hogy ezzel a nyugodt mosollyal fogadja a választ, hogy ez nem randi? Hogy nem érdemes olyan jellegű figyelemre? Már csak hiúsága miatt is, ha nem is az érzelmei miatt, amelyek nem alakultak még ki a fiú irányába.
- Igazán nem tesz semmit - viszonzom a lány mosolyát majd figyelmesen hallgatom a beszámolóját. Tekintetem közben kissé elkalandozik ugyan de ettől függetlenül minden szavát felfogtam, nagyon jó megfigyelő vagyok. Ha az embernek nincsenek barátai csak maximum csatlósai, irigyei akkor a csendbe burkolózva nagyon jól megtanul minden rezzenésre figyelni. Most sincs ez másként. - Nálam minden rendben volt. Az viszont lehetséges, hogy Piton a napja másik részét velem töltötte - jegyzem meg miközben kiérünk a mólóra. - Mit szólsz ha leülünk ide? - kérdezem és csak a választ követően foglalok helyet. Ruth nem a merev, karótnyelt lányok közé tartozik akik félnek, hogy összekoszolják magukat úgyhogy nincs gond a dologgal. Talán csak annyi, hogy lehet fázik. Oldalra pillantok rá, úgy tűnik egyelőre nem remeg. Előveszek a zsebemből egy cigarettát de végül ismét zsebre vágom miután átmasszíroztam benne a dohányszálakat. - Remélem azért nem rémítettelek meg nagyon azzal a levéllel. Az egyik barátnődnek adtam oda, persze már akkor tudtam mi lesz a sorsa. Csodálom, hogy megkaptad és nem tépték szét - nevetek jókedvűen. Legalábbis annak hat a nevetésem. Valójában szánalmasnak gondolom ezt az egész procedúrát valamint azt a viselkedést is amit egy ilyen levél kivált ezekből a lányokból. A nők mindig is túl sokat képzelnek bele a szituációkba ami valljuk be jelen esetben nekem csak jól jön. Ruth tökéletes szereplője a képletnek. Kedves, csinos és nem utolsó sorban naív. Az utolsó komponens a legfontosabb - na nem mintha nem bíznék színészi képességeimben de jobb biztosra menni. - Kérdeznék valamit Ruth - kezdek bele a dologba. Közben feltűröm a kardigán ujjait így láttatva az alkaromon és kézfejemen lévő bőröm alá juttatott festéket. Minták - bár számomra semmit nem jelentenek, Leo oda van értük. De most nem szabad ezen gondolkodnom, egyensúlyban kell lennem önmagammal, hogy a tervem tökéletesen sikerüljön. - Szerinted valójában miért hívtalak ide? Érdekelne, hogy mit érzel most ezzel a helyzettel kapcsolatban - szegezem rá sötétkék pillantásom. Azt mondják "bejön a csajoknak" ha a férfi tud őszintén figyelni rájuk, minél többet kérdezel annál jobb. Ez azt jelenti, hogy téged érdekel mit gondol a másik. Leo legalábbis ezt alkalmazza igencsak nagy sikerrel. - Biztosan volt valai elképzelésed amikor idejöttél.. - fordítom irányába a fejem - Örülök, hogy eljöttél - mosolygok rá miközben önkéntelenül a fejtetőmön hosszabra hagyott sötét hajamba túrok.
A széles mosolyt előbb egy visszafogott, majd őszintébb mosollyal viszonozza fogak villantása nélkül. Nem mert baj lenne a fogaival, csak óvatos. Nem tudja az egészet mire vélni, amit a rózsa csak tetéz. Ez most jelent valamit? Vajon a fehér rózsa ugyanazt jelenti, mint a vörös? Annyira meglepődött, hogy arra ébredt, hogy már megkaparintották a kezét, csókot lehelnek rá, a másik keze pedig a rózsát fogja s ajkai a "köszönöm"-öt motyogják egészen fátyolos, meglepően kellemes mélyebb tónusú női hangján, mentesen minden rekedtségtől. Mintha kívülről látná az egész jelenetet, és hálát ad az égnek, hogy abban legalább nem ütött családja többi tagjára, hogy nem egy gyorsan pirulós fajta. Érzi, hogy zavarban van, de lángvörössé nem válik a feje. - Köszönöm a... meghívást. - Keresi a megfelelő szót, s nem tudja mihez kezdjen magával az ismeretlen szituációban, mit illene lereagálni, ha még ő sem tudja, mit akar. Ez most tényleg randi szagú nagyon - Merlin neve áldassék, hogy zsebre vágata kezeit Cameron! - és neki ezt most finoman el kellene utasítania? Vagy bátorítani? A fiúra sandít. Fiatalka létére egész helyes. Nem, kimondottan helyes. És pont ez zavarja, hiszen miért pont ő a kiszemelt? - Persze, menjünk! - A fiú mellé csatlakozik, s míg eldönti, hogy saját kezeit szintúgy zsebre vágja-e vagy se, addig is a rózsát pörgeti az ujjai között, s éppen az orrához emeli, mikor a kérdés éri. Kellemes illat, s finom mosolyt csal arcára. - Nagyon szép a virág, köszi még egyszer. A napom? Hát... maradjunk annyiban, hogy ez eddig a legjobb része, megérte várni. - Mosolyog a fiúra. ~ Te jó ég, miket mondok?~ Egy kezébe fogja a rózsát, míg másikkal haját igazítja hátra, bár semmi baja nem volt. De aki ismeri Ruth-ot, az tudhatja, hogy ez pótcselekvés, a zavarát leplezi ezzel. - Dupla különórával kezdtem Pitonnal, szóval gondolom nem kell részleteznem. És neked? Remélem, jobban indult mint az enyém! - Szerencsére nem kell megjátszania az őszinte érdeklődést. Elkezdett oldódni azután, hogy eldöntötte, a kínos kérdést, miszerint ő maga mit is akar Camerontó, azt elnapolta egy későbbi időpontra, miután jobban megismerte a fiút.
Nem kellett sokat várnom a lány érkezésére, már messziről hallottam ahogy igyekezve trappol felém. A kezeimben rejlő apróságot a hátam mögé rejtettem úgy vártam rá. Nem készülődtem túlzottan sokat, szürke lazább nadrágot viseltem, fehér pólóval, sötétszürke kardigánnal és fekete bakancssal. Odakint egyáltalán nem volt hideg, még a nap is sütött. Persze nem utolsó szempont az sem, hogy egyáltalán nem vagyok fázós típus. Ruth egészen csinosan öltözött fel amiből arra következtettem, hogy valószínűleg komolyan vette a dolgot. Nagyon helyes. Mikor odaért elém megvillantottam hófehér fogsorom majd előjátszva a hátam mögött rejtegetett fehér rózsát átadtam neki. - Örülök, hogy eljöttél - mondtam kissé rekedtes hangon majd miután felszabadult a kezem megfogtam a lány egyik kacsóját és csókot leheltem a kézfejére. - Arra gondoltam sétálhatnánk egy kicsit - léptem oldalra, hogy Ruth csatlakozhasson hozzám. A móló irányába indultam miközben zsebre vágtam a kezeimet. - Milyen napod volt? - érdeklődtem jókedvűen. Nagyon is jó színész vagyok ha a helyzet megkívánja. Márpedig most megkívánja.
Ruth Amesbury
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Móló és csónakház 2014-11-18, 21:56
Cameron és Ruth
*A levél... Váratlanul érte, mikor ott várta őt Roxmortsból visszaérve. Néhány kéznyom már látszódott rajta, itt ott egy kis gyűrődés finoman, ahogy szobatársnői tapogatás által próbáltak hasztalanul információt szerezni a tartalmáról. Amiért e levél annyira felkeltette az érdeklődésüket, az a feladó és a címzett meglepő párosítása volt. Annyira izgatottak voltak miatta, hogy egyiküknek se jutott eszébe megkérdezni, mi volt Utherrel. Nem is baj. A szúrás helye még mindig fáj. Bár nem volt erős szúrás, amit a rúna feltétele jelentett, igazából lelkét és büszkeségét sértette meg vele az egyetemista fiú, s csak maradt a tehetetlen düh, hogy nem tudja levenni magáról. Más számára ugyan láthatatlan, de ő látja és tudja, hogy ott van, ráadásul egyelőre nem is tudja, miért... A levelet kábán veszi kézbe a nagy vigyorú, sikongatósan zajos üdvözlés után hálószobájukban. Mi tagadás, az ő szemöldökei is magasabbra szöknek, mikor látja rajta a saját nevét, és hogy Cameron küldte. Cameron... Azt nem állíthatnánk, hogy ismer mindenkit a Mardekárból, de a fiú egy olyan személyiség, hogy keresni kell olyant a házban, aki ne tudná kiről van szó. Főleg lányt nehéz lenne ilyent találni. Talán elnézhető neki, hogy nem kellett nagyon ösztökélni, hogy kíváncsian ő is kibontsa (feltépje) a levelet és együtt olvassák el. Igazából odébb ment két lépést, de lelkes követői lettek hirtelen, s válla fölött többen olvasták el a levelet. Valaki igen gyorsan, csak a lényeget keresve benne és hamar megtalálva gyakorlatilag belesikkantott Ruth fülébe, mintha ő kapta volna a levelet, nem is a vörös hajú. Ruth meg újra és újra elolvassa a levelet, mert egyszerűen nem tudja elhinni... Vacilált, hogy elmenjen-e a nagyon rejtélyesen, de legalább annyira csábítóan megfogalmazott levél által megjelölt helyre. Végül egyik szobatársnője győzte meg, hogy ha Ruth nem megy, majd elmegy ő helyette! Így esett, hogy a megjelölt időre meg is jelenik a lány laza-csinosan. Ha van laza-elegáns, akkor van laza-csinos stílus is, olyan esetekre, amikor az ember lánya nem tudja eldönteni, hogy ne gondoljon semmit az egész mögé, vagy randira hívták? Előbbit túlöltözni, utóbbit alulöltözni ciki függetlenül a szándékainktól, szóval köztes megoldás kellett, ami Ruth esetében hétköznapi ruhát takar, csak kihúzta a szemét felül feketével. Na jó, Georgiana segített neki benne. Szóval a ruha egy fehér pulcsi, fekete rövidnadrág és kisebb sarkú bokacsizma fekete harisnyával, amihez fekete, derékig érő, össze nem gombolt szövetkabát jár és egy mélyzöld apró szemű, két sorban futó gyöngysor. Vörös haja a szokásosan kibontva erre a kabátkára omlik rá. Zsebre dugott kezekkel siet le a lépcsőn tekintetével Cameron alakját keresve, miközben azon agyal, illik-e ilyen sietősen legaloppozni vagy kecsesen levonulni kellene inkább? Egyáltalán, mit is szeretne ő, milyen célból keresi őt a mardekáros fiú?*
Kicsit tényleg úgy tűnik hogy én vagyok a rossz, ő pedig a cuki kislány, hiába fogtam rá, hogy ő is rossz, ám ez csak becézés volt. Pont az tetszik benne, hogy bizonyos tekintetben félénk, olyan édes fény táncol a borostyán szemeiben, valahogy számomra olyan csajszi, aki mellett lehetek domináns, és akiért akár érdemes lehet kockáztatni is. De mi van akkor, ha már most gyanakvó szemek figyelnek minket, és csak az alkalomra várnak, hogy mikor érhetnek tetten? Így egyenlőre marad az, hogy nehezen tudom levenni róla a pillantásom, amely szinte lángol a vágytól, hogy legalább megérintsem. A nézésésől egyértelmű, hogy ezt most nem kellett volna. Szépen lassam húzom vissza a kezem, és bólintok, bár a tekintetemen nagyon nehéz változtatni. - Tudom, hát hogyne tudnám, csak éppen a rohadt életbe, ne lennél ennyire átkozottul... - Nem azt mondom, hogy szép, mert az felszínes dolog lenne. Szexit pláne nem mondok, egy ilyen lánynál az még sértő is lenne a számból. Pedig mindkettő jellemző rá. Azt mondom, amely mindent lefed, és valóban érzem. - ... bájos.. – Félrenézek, és bólintok, bár továbbra is ott gugolok mellette, immár nem érintve őt. Nem vagyok egy érzelgős tipus, de most muszáj felsóhajtanom. Oly szívesen nyomnék legalább egy csókot az ajkára, az már más tészta, hogy még tovább is mennék, szétfeszítve a térdeit, de nem, egyszerűen igaza van. Francos tanárság. Ennél még talán az is jobb lenne, ha a dementorokkal paroláznék. - Nem mondom, hogy megértem, amit mondasz, mert érted talán még... – Nem fejezem be, már így is faszagyerek vagyok, hogy teljesen más módszereim vannak, mint a legtöbb tanárnak, vele is tegeződöm például, s úgy nézek rá, hogy egy gyengébb lelkületű lány bugyija már tocsogna tőle. De nem, ő kemény, tartja magát, és rám is józanságot erőltet. Hát jó, nincsen választásom, ami nem megy, az nem kell erőltetni, így marad csak az, hogy vágyakozom, ábrándozom róla, és elképzelem, hogy milyen lett volna, ha... Amikor felállunk, megint kényszeresen nyúlnék a kezéért, mégsem teszem, marad egyenlőre a kézlóbálás a testem mellett. Nemsokára kiérünk a főkapu elé, itt viszont tényleg az ujjait fogom meg, és már Roxmortsban is vagyunk. - A meglepetés előtt egy vajsör? – Vagy túlságosan pletykákra adna okot, ha beülnénk együtt valahova? Nehéz józanul gondolkoznom, így átpasszolom hozzá a döntés jogát.
Nem is tudom, hogy én minek tartom őt, rossz fiúnak, vagy sem. Annyi biztos, amit már elmondott, hogy Azkabanba zárták egy időre, és nem szép dolgokat tett ott, ami azért lássuk be... elég nagy aggodalomra adhatna okot, de hát már ismerem egy ideje és gondolom nem taníthatna itt, ha az igazgató nem bízna benne igaz? Akkor pedig igenis felesleges aggódnom a miatt, ha vele vagyok. Az az igazság, hogy inkább félek attól, hogy... mi az ami időnként eszembe jut vele kapcsolatban, mert ahogy mondtam nem vagyok én rossz kis lány, de a gondolataim nem pont erre utalnak és ez enyhén szólva is megijeszt. Az viszont, ahogy a teremben közelít felém tényleg azt hiszem, kissé megijeszt. Nem kéne, mert nem tenne ellenem semmit sem, ebben biztos vagyok, de... attól még megijeszt, mit tegyek ellene? Nem szabad ilyesmit tenni, hiszen ő egy tanár, én pedig egy diák, még ha jól is esik az, ahogy a hajamon végigsimít. De nem csak olyan általános rajongás ez, mint Roy esetén? Aztán, ha többet akarna, akkor ugyanúgy megijednék? Nem tudom... nem tudom, hogy okos ötlet-e egyáltalán gondolkodni ezen. - Sajnálom Connor, csak... tudod bajod lenne belőle, hiába, hogy én... - elharapom a mondatot és megrázom a fejem. Nem, még kimondani sem szabad azt, amit gondolok. Jól érzem magam vele és igenis nincs ellenemre az, ahogy közelít, csak hát attól még tudom, hogy nem szabad, attól még tudom, hogy butaság lenne ez az egész részünkről, hogy muszáj visszafogni magunkat, mert neki lenne ebből nagy baja tudom, sajnos. És hiába magyaráznánk azzal, hogy nincs nagy korkülönbség köztünk, ez sajnos jelen esetben senkit sem érdekel. A szüleim pedig végképp tuti, hogy azonnal hülyét kapnának, ha megtudnák, főleg azt, hogy nekem már attól is megremeg a kezem, hogy végigsimít az ajkaimon. Végül csak sóhajtok egyet és felállok a padról. Ezt kell tenni igaz? Nem... nem lenne értelme titkolózni. A titkok mindig kiderülnek. - Jól van, menjünk. - bólintok egy aprót végül. Kíváncsi vagyok, hát persze, hogy mit szeretne mutatni, főleg hogy ezek után mi az, amit szeretne.
Nagyon jó, hogy titokzatos macsónak állít be, pedig ennél sokkal egyszerűbb a képlet. Én magam sem tudom eldönteni, vajon ér e annyit a dolog, hogy felrúgjak érte mindent. Simán lemondok róla, és kiscsajként kezelem, aztán belepillant a szememben, és csak arra vágyom, hogy összeforjon a testünk, akár csak egy ölelés erejéig. A rossz kislány dumát is csak azért mondtam így, mert tudnék vele mit kezdeni, csak éppen ez is állati nagy dilemma. Vajon ő egy romantikus kishercegő, vagy csak arra vár, hogy valaki úgy istenesen maga alá gyűrje? Miért ilyen bonyolult belelátni a csajok fejébe? Jobban rá kellett volna gyúrnom a legilimenciára. Ha Dorothyt egy tűzgolyóval kínálom meg, attól nem sokat javul a kapcsolatunk. - Hát persze, hogy nem vagy. – Bólintok, igen, tényleg az lenne a legjobb, ha visszafognám magam, és úgy tekintenék rá, mint valami egyszerű, átlagos egyemistára, aki tanulni van itt, nem azért, hogy a kedvemre tegyen. Végülis abban maradok, hogy jó lesz így, ha pedig nagyon elcsábulnék, akkor magamra nyomok egy stimulát, aztán ha van egy kis időm, akkor lerendezem magam egy jéghideg zuhany alatt. Végülis már csak két három év, és nem kell látnom a formás kis seggét a folyosókon riszálni, mi az nekem? Mintha ez lenne az igazi büntetés, nem is Azkaban. Gyorsan megoldom, hogy legalább fizikailag jobban legyek a gyengélkedőn, majd a termemből nyíló szobában átöltözöm, és már vissza is térek hozzá, hogy egy kicsit gyengéd legyek hozzá, ám sajnos pont úgy sül el a dolog, ahogy sejtettem. Vagyis ahogy logikus volt. Ő még majdnem gyerek, nekem kellene felelősségteljes felnőttnek lennem, és mégis Dorothy hívja fel a figyelmem, hogy mindez ostobaság. - Tényleg nem szabad. Neked van igazad. Én vagyok az idióta. Majd féken tartom magam. – Finoman végigsimítok az ajkán, részemről ennyi, legyünk akkor tanár-diák viszonyban. A táskámért nyúlok, igértem neki valami programot mára. – Na gyere Dorothy, kapsz tőlem valamit. Ki a Roxfortból, aztán hoppanálunk. – Bólintok, és átvetem a vállamon a bőrszütyőt, és nyitom az ajtót, hogy elinduljunk kifelé a birtokról.
Nehéz kiigazodni rajta, mert időnként úgy néz, hogy csak na, máskor pedig... még inkább úgy, de azért igyekszem. Próbálok én nem úgy nézni, de elég nehéz, főleg amikor ilyesmiket mond. Én rossz kislány? Soha sem voltam és nem is hiszem, hogy bármi olyan történhetne, ami ezt váltaná ki. Ha valami olyasmit találok meg, ereklyét, amit nem kéne, azért még nem dugnak be egy börtönbe igaz? - Nem hát, nem vagyok rossz... kislány. - ismétlem el a szavait egy enyhén szólva is zavart mosollyal. Most sajnos tényleg csak ennyi telik, több nem igazán, hiába szeretném. Halálosan zavarba hoz folyamatosan, és amíg ott vagyunk még mindig, hogy nincs rajta túl sok ruha főleg baromi nehéz bármire is koncentrálni, pedig tényleg nagyon próbálok. Az is kész csoda, hogy meg merem kérdezni, hogy ő megtette-e, hogy ő ölt-e már. Vajon ha azt mondaná, hogy igen, akkor mit reagálnék rá? Azért nagyon remélem, hogy erre még véletlenül se kerül sor. Bár azért így is rendesen pislogok arra, amit mond. Azért ez se semmi, hogy ilyeneket tett, de tényleg nem lehetett más választása, különben gondolom vele is ugyanúgy végeznek. - É... értem. De sikerült végül... kimásznod belőle, az a lényeg. - jó, nem tehetek róla, hogy azért így is kissé sokkol azt hiszem, amit mond. Már az is durva, hogy embereket bántott, teljesen mindegy, hogy milyen szinten, és hogy azt hitte fiatalon, hogy ez jó, vagy hogy normális, pedig... hát mégis hogy a fenébe lenne normális másokat bántani, gyújtogatni és fájdalmat okozni? Az a baj, hogy ha valakiben meg van ilyesmire a hajlam... Megrázom a fejem, nem akarok erre gondolni, hogy rossz ember lenne. Csak eltévelyedett, de most itt van, tanárként és ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy már végre jó úton jár igaz? A terembe érve viszont végképp meglep a reakciója, nem is kicsit. Eleve nem egyszerű úgy figyelni rá, hogy felöltözött és épp így... azért lássuk be a leghelyesebb tanárunkról van szó, tuti, hogy a legtöbb diáklány eléggé rá van indulva, én viszont... nem tehetem, más se teheti, hiszen idősebb és a tetejébe tanár. Neki is baja lenne belőle és nekem is. Csak nagyokat pislogok, amikor a keze a térdemen köt ki és ezek után még beszélni is kezd, majd a hajamon simít végig, én pedig csak próbálom az egészet kezelni, de nem egyszerű. - Nem vagyok veszélyes. - mégis miért ezt mondtam? Mondhattam volna, hogy nem vagyok gyönyörű, vagy hogy ne mondjon ilyeneket, de én mégis ezt az egyet cáfoltam meg. Tényleg nem vagyok normális. - Ezt... nem szabadna Connor, ez... - de még sem állok fel, pedig tudom, hogy kéne, még sem teszem meg, miért?
Nálam először fordul elő, hogy felfigyelek valakire így a diákok közül. Volt ugyan pár csaj az életemben, de azok mind külsősök voltam, nem itteniek, és főleg nem diákok. De egyik sem tudta feledtetni azt a nyolc keserves hónapot, amelyet a rácsok mögött töltöttem, beúszó dementorok társaságában, akik mindent el akartak venni tőlem. Constance emlékét nem tudták, az tartott életben, no meg az, hogy Sheskát meg tudtam menteni, nekem köszönheti a szabadságát. Valahol éreztem én, hogy hibát követtem el, hogy lepaktáltam a sötét nagyúr megmaradt híveivel, de akkor már késő volt ezen tűnődni. Dumbledore persze már az első napoktól bejárt hozzám, de még ennyi idő sem volt elég, hogy bevesse a fővarázslói tekintélyét. Végül megtaláltam a módját, hogy elszökjek. Embert próbáló feladat volt átúszni a jeges északi tengerről a szárazföldre, de nem véletlenül edzettem olyan kitartóan egész életemben, mintha csupán erre a pillanatra vártam volna. - Nem cicus, te különben sem vagy olyan rosszkislány, hogy olyasmikre vetekedj. Elég csak annyira rossznak lenned, hogy.. – Viszonzom a mosolyát, de mégsem fejezem be a mondatot. Magamnak lövök folyamatosan öngólokat azzal, hogy ennyire kimutatom, amit érzek. Látok nála jeleket, de ez nem lehet ahhoz elég, hogy valóban történjen is valami. A végén még beárul a házvezetőjénél. Kétlem, hogy McGalagony kicsit is megértő lenne, ő maga hivatná ki az aurorokat. Megpróbálom róla elvonni a tekintetem, nem megy. Amíg együtt vagyunk, el akarok veszni a pillantásában, úszni az aurájában, elképzelni azt, milyen lehet megmarkolni a domborulatait. - Odáig már nem jutott az ügy. Gyújtogatás, fájdalomokozás, az még belefért, akkor úgy gondoltam. Nem halt meg senki, erre valamiért odafigyeltem. Nem ártani akartam én, csak szórakozni. Azt hittem az egész bandázás csak vicc. Kisgyerek voltam, amikor a sötét nagyúr hatalmon volt, nem is emlékeztem rá. Poénra vettem, egészen addig, amíg kiderült, véresen komoly, társaim már sötét terveket kovácsoltak. Viszont... a sötét jegyet nem kaptam meg. – Mutatom oda az alkaromat, ebből látszik, hogy csak érdeklődő voltam, nem igazi halálfaló. S mint ilyen balekot persze, hogy engem vetettek oda, ezért üldöztek engem az aurorok. Átérünk a termembe, ahol pár percig kérem csak türelmét, s már ott is vagyok a saját szerelésemben. Még jó, hogy nem ezt a fasza bőrdzsekit kellett a buksikáknak beáldoznom, fájt volna érte a szívem. Kiérek hát mellé, még mindig ott van, nem húzott el. Valahol még bosszantóbb, hogy nem riad meg tőlem, sőt a rossz dolgok ellenére sem vonakodik velem lenni. Legugolok mellé, és finoman a térdére csúsztatom a kezemet, pedig egyértelmű: nem kéne. - Számomra az vagy. Inteligens... veszélyes... gyönyörű. – Szabad kezemmel előrenyúlok, és végigsimítok a haján. Nem tehetek róla, nem tudok ellenállni. Elüldözni sem akarom magamtól, így ha meg akar állítani, most kell megtennie. Mert én vagyok olyan ostoba, hogy miatta kockáztatok. Ha most bejön valaki... Bár miért is tennék? Nincsen tanítási óra, és a tanáriban ha nem találnak, akkor sem feltétlenül jön ide bárki is...
Őszintén szólva én magam sem tudom, hogy mit is gondolok pontosan, vagy inkább, hogy mi az, amit szabad egyáltalán gondolnom, vagy éreznem. Ezzel van itt a legnagyobb baj, hogy ezt nem tudom még, hogyan találhatnám ki. Mégis csak egy tanárról van szó, és Roy is érdekelt a kora ellenére is, de nála se ment több, szóval... most miért lenne más? Lehet, hogy ugyanúgy berezelnék valami komolyabbtól, csak valami kislányos rajongás van bennem, mint mikor imádsz valami nagy sztárt, aztán ha lehetőséged van találkozni vele, akkor meg nem tudod, hogy mit kezdj magaddal, és csak habogsz és rájössz, hogy sokkal érdekesebb volt, amikor még csak titkon rajongtál. Butaság lenne így gondolni? Vagy csak talán tényleg nem kéne félnem ettől az egésztől azt hiszem... majd lesz, ami lesz, amúgy is Connor egy tanár, tiltják a szabályok, hogy mi... szóval egy tanár és kész. - Én is fiatal vagyok, de... csak nem kerülök Azkabanba. - halványan elmosolyodom, de persze értem én, amit mond. Igaza van, az ember fiatalon sok olyasmit is megtesz, amit később már nem tenne, bár én nem vagyok annyira vad leányzó, hogy sok hülyeséget tegyek életem során, de ki tudja még, hogy mi lesz. Nem leszek holnap egyből felnőtt, szóval még bárhogyan alakulhat az életem, de azért tuti, hogy börtönbe nem szeretnék menni. Aztán már csendben maradok, amikor beszélni kezd, hogy véletlenül se szakítsam meg és nem akarok riadt tekintettel nézni rá, vagy ilyesmi, még félreértené. - Te is... kénytelen voltál ölni? - csúszik ki végül a számon a kérdés. Talán nem kéne, talán nem is akarom tudni a választ, mert csak megijednék tőle, de... azért mégis csak jó lenne ennyit legalább tudni róla azt hiszem. Persze tuti, hogy nem érintene jól a dolog, de ha egyszer nem volt más választása, akkor... akkor talán érthető, és végül is most itt van tanárként, tehát Dumbledore bízik benne, már biztosan nem tenne semmi rosszat. Van időm ezen gondolkodni, amíg odakint várom, hogy készen legyen, vagyis készen legyenek vele, és kicsit rendbe tegyék a sebeit. Tényleg nem rossz ember, bár meg van a maga furcsa stílusa, de azt hiszem... pont ez az, ami tetszik benne nem? - Persze, nem gond, ráérek igazából estig. - mármint úgy értve, hogy utána is ráérek, csak mégis kell aludni rendesen, hogy holnap is fel tudjak kelni, de különösebben sok dolgom igazából nincs, szóval nem fogok e miatt rohanni. Megvárom, amíg elkészül, szépen lehuppanok az egyik padba, és csak akkor nézek fel, amikor megint előkerül. Gáz, ha véletlenül talán még az arcorma is kiül, hogy... szívdöglesztő a pasi? Főleg ebben a kemény motoros szerkóban, miután már azt is láttam, hogy milyen tetoválásokkal van díszítve a teste... Oh mamám! - Van még mit tanulnom, hogy a szüleim nyomdokaiba lépjek, de... miért lennék különleges? - nem vagyok az, én is csak egy egyszerű lány vagyok, semmi több, akit érdekelnek az ereklyék és a rejtélyek. Nem vagyok én... különleges, maximum zavart, hogy már megint ilyen közel van hozzám.
Sétálunk befelé, s amilyen tűz árad minden szavamból, ahogyan nézek rá, még a külső személők felé sem tudnám letagadni, hogy valamit érzek. Az más kérdés, hogy nem látok a fejébe, és csak azt érzékelem visszatükröződni, amit hinni akarok, vagy tényleg van valami rajongás, netán vágy? Végülis oly mindegy, ha jobban belegondolnék csak idegesíteném magam, jobban fájna a szívem, a férfi-agyamról nem is beszélve, amely állandóan bizsereg ha csak az ajkára, vagy a domborulataira tekintek. És mindez mit sem ér mindahoz a tiszta vonzalomhoz, amit akkor élek át, ha a borostyán szemekbe pillantok. Constance azt mondaná, hogy egy hülye idióta vagyok, Sheskát pedig kár megkérdezni, a nővéremmel mindig egy követ fújtak. - Fiatalság, bolondság. – Nem nevetek, ezek nagyon is komoly témák, Sheskát pedig biztosan nem árulom be, ha már eddig védtem azt a formás seggét. Nem gondolkozom rajta túl sokat, hogy hogyan is fejtsem ki Dorothy számára a dolgot. Ha valaha mégis lesz köztünk valami, nem szándékozom egy ilyen hülyeségen elcsúszni. Inkább ismerje meg a múltamat, ezzel vagy elfogad, vagy meg lesz rólam a véleménye, de legalább nyugodtan fogok aludni. Remélhetőleg vele a karjaimban. De vajon miért nem fejezem be magamban az ilyen kis ábrándos vadságok, pikantériák újra és újra felidézését. Titkon mégis a móló falának akarom dönteni? Ahogyan nézek rá, attól félek nem is olyan titkon. – A sötét nagyúr igen vonzó ajánlatokat tudott tenni, még úgy is, hogy már évek óta nem volt anyagi teste. Úgy véltem, hogy feltörekvő varázslóként a legerősebb mellé illik állni. Valódi tettekig nem jutottunk el, szadiztuk a jónépet, ijesztgetés... akkor döbbentem rá, hogy hova is tartunk, amikor a szemem láttára kezdtek el gyilkolni. Ebben már nem vettem volna részt, késő volt visszatáncolni. – Vonom meg a vállamat, hát ez vagyok én. A testvéremről most nem esik szó, nem is kívánom jobban kifejteni a dolgot. Majd talán egy másik alkalommal. Sejthette már az előző mondatomból, hogy nem vagyok egy szentéletű, hiszen az Azkabanba nem a kukoricatolvajok kerülnek. Viszont ahogyan átgondolja igaza van, tanár vagyok, valami módon megváltást nyertem. Ezért nem kívánom elrontani a rezumémet... Érdeklődve figyelem a reakcióját, biztosan nem én vagyok számára az álomtanár, priusszal rendelkező bűnözőként már a pillantásom is leolvasztaná az alsóneműjét.
Beérünk a gyengélkedőre, ahol végül pár percre elbúcsúzom, amikor megkaptam a füstjelet, hogy itt találkozunk ismét. A gyógyító szépen lekezeli a sebeket, még egy dísztelen inget, s nadrágot is kapok tőle, amely kicsit lötyög, de a célnak megfelel. Kilépve még ott találom a kicsit, egészen szerencsés napnak tűnik ez. - Még fogok némi türelmet kérni a kisasszonytól, a saját ruhatáram megfelelőbbnek tűnik. – Na nem fogok én talárt, vagy süveget venni, nem tartom magam a középkori öltözködéshez. Hagyom, hogy besoroljon mellém, és az elemista tanterem felé vonom őt, ahova belépve a padok felé biccentek, azzal végképp zavarba hoznám, ha a szobámba invitálom, amely a teremből nyílik. Nem sokkal később a bőrdzsekimben és fekete rockernadrágomban jelenek meg. Hát igen, sokkal inkább tűnök vad motorosnak, mintsem tanárnak. - Örülök neki, hogy maradtál egyetemistának, s nem hagytad el az iskolát. De ne hidd, hogy mindenkinek ezt mondom. Különleges vagy. – Lépek oda hozzá, még nincsen tervem, hogy mihez is kezdjünk az idővel, amely most megadatott, végül mégis eszembe jut, és vagy lelombozom, hogy milyen unalmas vagyok, vagy felvillanyzom. A könyv, amelyért majd nyúlni fogok, igazi csemege lehet a számára, de még nem akaródzik eltávolodni tőle. Nem tudom, hogy leült, vagy sem, de a padja közelében sikerült megállnom, s megintcsak rajta felejtettem a tekintetem.
Próbálom én ezt az egészet kezelni és igazából fogalmam sincs, hogy mégis honnan a fenéből indult. Ott volt Roy, most pedig Connor, mintha tényleg csak az idősebb pasik érdekelnének, pedig ez nem így van... azt hiszem, vagy mégis? Az a baj, hogy pont e miatt nem tudom, hogyan kéne kezelnem a helyzetet, hiszen lássuk be tetszik nekem, kinek ne tetszene? Egy elérhetetlen álom, egy tanár, egy karizmatikus férfi, egy helyes pasi, hát persze, hogy mindenkinek tetszene, sőt tudom én, hogy sok lánynak be is jön, csak hogy esetemben ez más, mert felém ad is le azt hiszen olyan jeleket, amik kölcsönösek, csak épp én nem tudom ezt túlságosan könnyen kezelni, pedig istenemre mondom, nagyon igyekszem! - Nem akartam kikotyogni, gondoltam, hogy ez nem valami nyílt titok, akkor már tudtam volna róla. És... miért? - csúszik ki a számon a kérdés, aminek talán nem kéne. Vannak, akik véletlenül kerülnek be oda, mármint nem teljesen véletlenül, egyszerűen csak valami hiba miatt, vagy mert valaki rosszul értelmez valamit, talán ő is ide tartozik. De aztán mégis megrázom a fejem. - Persze akkor mondd el, ha el akarod, nem feltétlenül tartozik rám. - teszem még gyorsan hozzá, amikor leesik, hogy mit mondtam ki. Nem sok közöm van hozzá és az is lehet, hogy talán megijesztene a tény, ha kiderülne, hogy miért is került be oda. Persze már tanár, szóval ha itt lehet, akkor az igazgató bízik benne, akkor hát nem lehet olyan velejéig rossz ember nem igaz? Ezért van, hogy az aztán főleg fel sem merül bennem, hogy félnem kéne tőle. Kicsit sem félek, pedig talán lenne indokom rá, már csak a viselkedése miatt is, hiszen egyértelműen rosszat teszünk, szabályt szegünk már csak a közeledéssel is, azzal, ahogy felhúzott és közel húzott magához. És hogy milyen szinten dobogott a torkomban a szívem tőle az csak még rosszabb és igenis akartam, hogy megcsókoljon, hiába, hogy nem szabad. Jobb is, hogy a téma terelődik és rátérünk a tanításra. Igazából szerintem ő még jó tanár is a mellett, hogy nagyon is jó pasi, és miért ne lehetne mondjuk változtatni azon a tanterven úgy, ahogy neki jó lenne. Szerintem meg lehetne győzni az igazgató tanácsot, ha mondjuk akár többen is összefogunk, szerintem van rá esély, csak meg kéne próbálni. - Jól van, nem erőltetem. - mosolyodom el. Gondoltam, hogy neki lenne jobb, ha tényleg azt szeretné, amit szeretne. Végül elérjük a kaput, én pedig csak egy zavart mosollyal fogadoma azt, hogy váltunk magázódásra. - Megvárhatom, nincs komolyabb dolgom. A házim már kész, amit holnapra akartam csinálni, szóval ráérek. - rántom meg a vállamat, mintha nem lenne annyira fontos, pedig az. Jó lenne még vele tölteni egy kis időt, de azt is tudom, hogy az épületben már tanár és diák vagyunk, csak itt kint... itt lehet ez egy kicsit más.
Fogalmam sincsen, hogyan kezel, nem vagyok legilimentor, csak a saját érzéseimet tudom felülvizsgálni. Tetszik nekem már jó régóta, és bármennyire is dobálózom a külsejét illető pikáns megjegyzésekkel, tetszik a cuki zavarbaesése, és hogy sokszor nem tud mit kezdeni magával. Nem tudom, hogy amikor rámnéz, akkor elsüllyedne a föld alá, mert nem akar megbántani, netán elküldeni a francba, vagy mindaz, ahogyan reagál, valamilyen kölcsönösségről árulkodik? Nehéz, nem is tudnám kideríteni. Ebben a korban a lányok már élénken érdeklődnek a srácok iránt, de nem egy magamfajta idősebb pasi iránt, aki ráadásul még börtönviselt, meg tanár is. Ezen a pontom merül ugyanis fel, hogy beavassam az én kis sötét... khm.. titkomba. Az egyikbe. A másik az, hogy nem tudok szabadulni tőle, az pedig lassan nyilvánvaló. Alig vagyunk kettesben, s lassan nyitott könyv vagyok számára, még Dumbledore is kevesebbet tud rólam. Bár ha megtudná, hogy Dorothyról enyhén letépném a bugyiját, lehet hogy azt mondaná: kalap, kabát. Lehet, hogy egyszerűbben megúsznám az Azkabanban, mint hogy napi szinten kell látnom ezt a gyönyörűt, és még csak hozzá sem érhetek. Bár most is hozzáértem. Már a saját szabályaimat sem tartom be. - Voltam. Nem sokan tudják, tedd meg, hogy nem osztogatsz róla röplapot. – A tetoválásaim is ott készültek, afféle börtöntetkók. Ott jöttem rá, hogy Connie-nak volt igaza, meg kellett védenem Sheskát, akiről viszont a mai napig nem tudom, hogy jó döntés volt-e. Egykor egy eszmét hittünk, azóta én már Dumbledore embere vagyok, eladva neki a lelkem is. A viking amazon viszont sosem fedte fel, hogy csupán azért tanár, mert megmentette, és nem volt értelem tovább a sötét úr oldalán harcolni, főleg ha el is bukott, vagy valójában a jónak szentelte az életét. Nem tűnödöm ezen, valahol megmaradt a barátomnak, és roppant aggasztó lenne, ha egymás ellen kellene fordulnunk. Valahol őt kaptam nővérnek Constance helyett. Sosem adtam Dorothynak indokot arra, hogy féljen tőlem, habár a kisugárzásom alapján nem én lennék az a kedves tanárbácsi, aki mindenkinek csupán megveregeti a vállát, miután jólsikerült a pajzsbűbáj. A tetkók, a pillantásaim, az egész stílusom emlékeztet egy vad motorosra, semmint egy tanárra, s ez ellen már nincsen mit tenni. Éppen ezért nehéz elengedni őt, amikor ráfogok selymes érintésű tenyereire, s odasuttogom neki, hogy nem kell tartania tőlem, mert amit a valóságban érzek ennek pontosan az ellentéte. A helyzet az, hogy nem vagyok romantikus kedvemben, talán sosem voltam. Nem úgy kezelném, mint egy ártatlankát, hanem egy érett nőt, akit csak úgy oda lehet vágni, amíg sikolt a gyönyörtől. A pillantásom most nagyon is ezt tükrözi, hogy megmozdított bennem valamit, amit nem szabadott volna. Jobb is, ha hidegzuhanyt veszek, amint végeztem a gyengélkedőben. Ezzel biztosan el fogom rontani a javasasszony spontán krémpakolását, de az izgat kevésbé. - Biztosan... nem kérdeztem meg őket. Menjünk inkább, majd átgondolom. – Vonom meg a vállamat, s elindulunk befelé a gyengélkedő irányába az udvaron át. Az úton nem esik több szó, ám mielőtt belépnék, még visszakérdezek. – Megvár a kisasszony, vagy dolga van? – Kérdezek szigorú magázódásra váltva, ám pillantásomban ott bujkál a csalfa fény.
Néha úgy érzem, hogy lehetetlenség megmaradni a közelében, máskor pedig semmi másra nem vágyom, csak hogy vele legyek. Mégis hogy a fenébe tudja az ember ezt normálisan kezelni magában? Azt sem tudom, hogy mitől más ő, mint Roy volt. Az már biztos, hogy az idősebb pasik valahogy jobban megmozgatnak, Roy-jal is így volt, csak épp... nem is tudom. Valami miatt volt bennem egy gát és nem akartam többet, nem akartam elsietni, pedig ő is vonzott, csak épp... Nem tudom, talán Connorral is pont ugyanígy lenne a végén? Talán őt is visszautasítanám, ha tényleg közeledne? Fogalmam sincs az egészről, nem vagyok valami tapasztalt a fiúk terén, mindig is jobban vonzottak a rejtélyek, az érdekességek, és valahogy nem ezzel foglalkoztam, pedig nem egy évfolyam társam van, aki már rég, már pár éve túl van az egészen, én pedig... valahogy másnak érzem magam, de ez nem feltétlenül rossz, nem kell mindenkinek sietni nem? Ez nem valami verseny. - Priuszod? Miért? Ezek szerint te voltál... voltál Azkabanban? - máshol hol lehetett volna, ha priusza van? Nem, nem gondoltam volna ezt róla, és igenis meglep, ami az arcomra is kiül. Nem akarom ezzel megbántani, de végül is sok mindenre magyarázatot ad. A szóhasználata, a keserédes stílus, ahogy beszél, egyszerűen az egész lényeg áraszt valami sötétet. Nem is feltétlenül úgy értem én, hogy eleve gonosz lenne, mert hát nem az, akkor hogy taníthatna itt? Egyszerűen csak van benne valami mélyen nyugvó fájdalom és fogalmam sincs, hogy létezik-e ilyen, de mintha részben ez is lenne az, ami annyira vonz. Nem kéne tudom, a legtöbb lányt az apja pont az ilyen pasiktól félti, de... akkor sem tudok mit kezdeni azzal, amit érzek, nem megy. ÉS mindezek után kicsúszik a számon az a félresikerült mondat, amitől aztán végképp finoman szólva is zavarba jövök. Mégis hogy a fenébe mondhattam ezt ki? Mégis hogy voltam képes rá? Ő... ő a tanárom, nem eshettem belé, én... én tuti, hogy nem estem belé! Ha pedig mégis akkor nem más ez, mint valami gyerekes rajongás valami elérhetetlenért, mint amikor minden fiatal boszi arról álmodozik, hogy egyszer majd élőben is láthat egy sárkányt, vagy ezt is csak én csináltam, a többségben fel sem merül? Jó... azt hiszem megint rossz felé kalandozom el, és ezek után még el is kapja a derekamat, én pedig még komolyan levegőt venni is elfelejtek közben, csak elveszek a tekintetében, a nevetésében és megszólalni sem tudok. Csak akkor veszek hatalmas levegőt, amikor végül elenged és hátralépek. Egy pillanatra hunyom csak le a szemem, miközben ő beszélni kezd a tanításról. Téma váltás, ez most mindenképpen jó, nem is tudom, hogy mit tudnék kezdeni nélküle. Persze reagálni... hát azt istentelenül nehéz. - Azért kár, mert szerintem jó tanár vagy és biztosan a diákok is így gondolják ezt. Nem lehetne... nem is tudom petíciót gyűjteni, ha sokan úgy érzik érdemes lenne a te módszereddel haladni, talán hatna arra a tanácsra. - csak tippelgetek, de jobb is, ha ezen agyalok, mint ha azon, ami történt, mert az... hát az inkább kiverni kéne a fejemből igaz?
x
az ötletért pedig hatalmas köszönet Pitonnak 
x
)
