2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A tó partján található a csónakház, ahonnan pl. a Tusa alatt is kifutottak a csónakok a verseny színterére. A csónakház általában természetesen zárva van, a mólóra azonban ki lehet merészkedni, bár a deszkái néhol már kissé kilazultak, tehát csak óvatosan.
» A barátság a jó embereket még jobbá teszi, a rosszakat pedig még rosszabbá. «
Eltartott egy ideig mire kiderítettem, hogy hol van. Elég nagy képtelenségnek tűnt a háztársai szájából, hogy horgászni van. Peter egyáltalán nem az a horgászós típus, szóval ennek valahogy semmi realitása nincsen, de attól még a helyszín stimmelhet, hogy a mólónál találom meg. Azt sem tudom, hogy ott mit keres, de akkor is beszélnem kell vele. Nem vagyok épp a legjobb állapotban, látszik rajtam, hogy zaklatott vagyok és egy kicsit piszkos is, maszatos, mintha minimum egy visszafogott iszapbirkózás vesztese lennék. Beszélnem kell Peterrel, annak ellenére is, hogy még mindig nem tökéletes a viszonyunk, legalábbis még mindig nem olyan, mint volt, és talán az már nem is lehetséges, hiszen sok minden történt és változott. Ezt végül is megértem, hiszen ő érez valamit, én viszont nem érzek, vagyis nem az,t vagy nem tudom, hogy mit és nem akarok senkit sem hitegetni, de ettől még szükségem van Peterre és úgy tűnt, hogy elvetette a ha többek nem vagyunk akkor barátok sem lehetünk végkifejletet. Amikor végre meglátom sietősebbre kapcsolom a lépteimet és még mielőtt bármit mondanék, vagy bármit kérdezhetne azonnal oda lépek hozzá, hogy az ölelését keressem. Megnyugtat. Furcsa dolog ez, hiszen Dane-nel akárhányszor találkozom, az ő jelenléte épp az ellenkezőjét hozza ki belőlem, Peter viszont egyértelműen megnyugtat, ahogyan most is. Kell ez az első pár pillanat, még ha jó eséllyel aggódik is és nem tudja, hogy miért viselkedem így, de nem tudom azzal kezdeni, hogy elmondom. Kell ez a pár pillanat, amíg tényleg jobban leszek. Néhány nagy levegő vétel és persze az erős karok ölelése és majd jobb lesz... jobbnak kell lennie. - Peter... - eddig sikerül eljutni első körben, aztán csak újra a mellkasába fúrom a fejemet. Meg kell találnom a szavakat, pedig nekem aztán soha sem szokott gondot okozni ez, hiszen mégis csak újságíró szeretnék lenni, de ezúttal még sem olyan egyszerű. Azt sem akarom, hogy Peter valami elhamarkodottat tegyen, főleg nem akarom, hogy megint Dane legyen a bűnös ebben is, mert nem... nem hiszem, hogy neki köze lenne hozzá, hiszen ő eddig sem akart ártani nekem. Itt valami másról van szó, csak nem tudom, hogy miről. Azaz sejtem... de nem biztos és főleg nem tudom, hogy pontosan ki is lehet az egész mögött.
Jeleeen! <3 ♦ Ruha ♦ Pillowtalk ♦ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Úgy tűnik, hogy nekem ez jutott, de a gyógyítás... nem tartozik ide. Szomorú, hogy így gondolkodsz. - csak a fejemet csóválom. Igen ismertem őt, de akkor még nem volt ennyire... ilyen, mint amilyen most és szomorú látni mennyire negatívan áll az élethez és mindenhez, hozzám is. Sosem mesélt nekem sokat a családjáról, vagy az életéről, de nem is kérdés, hogy nem lehetett túl fényes a gyerekkora és azóta se javult a helyzet, ha egyszer ennyire... még inkább ilyenné vált. Velem azért kedves volt, az esetek nagy részében, én láttam visszafogottnak is, zavartnak, amit gondolom a legtöbben nem tapasztalhattak meg, na de most... sokkal távolabb áll ettől, mint valaha és attól félek hogy nem is igen fog már megváltozni, hiszen ahhoz valami jó hatás kellene, hogy érje. - Szerintem nem baj? - hamar rá is jövök, hogy ez buta kérdés volt, ezért csak megrázom a fejemet, választ sem várok. Hát persze neki nem gond, hiszen eleve egészen másképp látja a dolgokat hozzám képest. - Akik korrektek nem járnak rózsaszín szemkendővel, csak... normálisan viselkednek. - igen megváltozott, nem volt mindig ilyen, ennyire nem, de amiket most mond, mintha mindent csak feketében látna, még csak nem is végletekben, vagy rossz végletben és ez valahol szomorú, még ha most úgy is érzem, hogy rettenetes és fájdalmas is, de közben igenis szomorú is. Mi történt vele azóta vajon, hogy nem találkoztunk? - Neked talán nem... - el sem köszönök tőle, csak hagyom, hogy elsétáljon és csak akkor szólalok el újra, szinte csak magam elé motyogva, amikor már elég távol van és úgy sem hallja. - ... de nekem... - még azt is elvette és szilánkosra törte, ami volt, mintha tényleg nem számított volna és nem ért volna semmit, most legalábbis úgy érzem. Persze elmúlt, rég volt és én túltettem magamat rajta nagyjából, de azt érezni hogy az egész annyit sem ért, annyit se jelentett, mint hittem... nem valami kellemes és felemelő érzés. De nincs mit tenni, várok még, hogy ne fussunk össze újra, csak aztán indulok el én is vissza a kastély felé. Okkal került el engem és talán igaza is volt és nekem annyiban kellett volna hagynom a dolgot.
- Nem nehéz elhinni, csak olyan furcsa – vonom meg a vállam egy hanyag mozdulattal és valóban ez a helyzet. Olyan családban nőttem fel, ahol mindig kértek valamit valamiért cserébe, és engem is erre tanítottak. Ne segíts másoknak, csak ha jó üzletet látsz benne. Ebben a szüleimnek teljes mértékben igazuk is volt, hiszen rajtam se segített senki sem, ennek köszönhetően pedig teljes mértékben igazat adtam a szavaiknak. Ha segítség kell valakinek, akkor fizessen érte, ne ingyen várjon rá. Pénzzel, alkuval, szolgálattal... Nekem aztán mindegy, úgy is azt az opciót fogom választani, amely számomra a legjobban megfelel. - De ez a te dolgod, ha szereted, hogy idegenek teljesen kihasználnak, akkor nem szólok bele. Megvonom a vállam, ismerem már annyira Madisont, hogy tudjam, azt gondolja, annak idején én is csak kihasználtam, de nem érdekel már a dolog. Számítottam arra, hogy némileg kínos helyzetbe fogok kerülni a lánynak köszönhetően, ezért is kerültem a vele való találkozást. Annyira kínosan komolyan veszi a dolgokat, hogy elkerülhetetlenné vált az, hogy a szakítás után ennyire mély sebekkel lépjen ki a kapcsolatunkból. - És ez baj? - vonom fel a szemöldököm, hiszen nem értem, mi ezzel a probléma. Persze, Piton sok diáknak ellenszenves, mert olyasmiket mond, amit mások nem szeretnek hallani, de ha valaki jól teljesít az óráin, akkor nincs mitől tartania. Természetesen, nem vagyunk puszipajtások, nem spanolunk a folyosón, hiszen ő a tanár, én pedig a diák, de nem is gyűlölöm annyira, mint a többség. Egyszerűen csak a munkáját végzi és felnyitja mások szemét, ha hibát lát. - Ő legalább nem kendőzi el a valóságot, ahogy a legtöbben, nem jár rózsaszín szemellenzővel... Legszívesebben hozzátettem volna, hogy Madison is álomvilágban él, de utána úgy döntöttem, hogy nem öntök még tobb olajat arra a tűzre, amely már így is tombolt. De akkor is... A lány mindig mindenkiben a jót kereste, ez pedig engem kifejezetten bosszantott. Ha valaki rossz, akkor az marad, pár nyálas mondat miatt még nem fog megváltozni, ez nem így működik. Ha minden így lenne, akkor a Sötét Nagyúr is csak leült volna Dumbledoreal egy délutáni teára és ott megbeszékhették volna a dolgokat. - Gondolj, amit szeretnél... Felesleges már az igazamról győzködnöm, úgyse hiszi el egy szavamat sem, úgyhogy inkább már nem is próbálok a lelkére beszélni. Magában eldöntötte, hogy nem szerettem és kitart emellett. Nem is fontos, hiszen ez már a múlt, semmit sem számít a dolog, mára már nincs bennem érzelem a lánnyal szemben, habár bántani még mindig nem tudnám. Valaha éreztem iránta valamit, szerettem, amikor velem volt, de ez mára elmúlt. Nem volt könnyű kiírtanom magamból ezeket az érzelmeket, de sikerült, és nem áll szándékomban ismét a helyükre tenni őket. - Megváltoztam volna? Kérdőn pillantok a lányra, aki most hátrébb lép tőlem. Nem hiszem, hogy annyit változtam volna, hiszen az is én voltam, akibe annak idején beleszeretett. Akkoriban még tudtam olyan lenni, mára már ez is lehetetlen számomra. - Nos, mindegy, már úgyse számít, nem igaz? Én viszont megyek aludni. Szia! Elsétálok a lány mellett, miközben fázó kezeimet a kabátzsebembe dugom, majd a kastély felé veszem az irányt, hogy aludni térhessek.
//Köszi a játékot //
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Elhúzom a számat a szavai hallatán. Nem igazán tetszik, amit mond, de valahogy egyre kevésbé lep meg, hogy így áll hozzám és hogy úgy kb. mindenhez így áll. Régen is elég könnyen vett mindent, de igazából nem ennyire, most mintha semmi sem érdekelné, csak... valami , amiről sejtelmem sincs, de az nem izgatja, hogy bántó, ahogyan viselkedik. - Igen Kyle, biztos vagyok benne és szeretem ezt csinálni, szeretek másoknak segíteni, még ha nehéz is elhinned, hogy valaki önzetlenül tenni akar másokért. - nem csattanok fel, de őszintén szólva elég közel vagyok hozzá, mert az, ahogyan beszél velem és amiket mond nekem nagyon rosszul esik. Tudja, hogy mindig is ilyen voltam, pozitív lélek, de ő azt várja el, hogy ne foglalkozzam semmivel sem, csak hogy mennyit keresek, vagy épp milyen az előmenetelem? - Igen Hugrás vagyok, Piton pedig kivételez, de akkor gondolom te jól kijössz vele... talán nem is meglepő. - hát nem, ha már ilyen a viselkedése, akkor nem csoda, hogy Piton nem ellenszenves neki, hiszen eleve talán még hasonlít is rá és ez az egészben a legrosszabb, hogy úgy fest kedvel valakit, akitől a legtöbben tartanak, aki nem mondható kedvesnek másokkal, aki velem is épp elégszer volt rosszindulatú, mert bájitaltanból nem vagyok elég profi. - Értem én és már tudom, hogy kár volt azon gondolkodnom miért csináltad... az egész hazugság volt, hogy valamikor is szerettél... és tudod ez olyan, mintha az egész értelmetlen lett volna. - még a szép emlékeket is lerombolja, ami rosszabb, mintha megmaradtam volna abban a hitben, hogy csak nem tudta elmondani mi történt és legalább megmaradt az, hogy volt jó része, hogy volt valami értelme, de így... Persze látom én, valami komoly oka van és valószínűleg annak is, hogy most itt van, de én nem érzem magamat jobban ettől és nem tudok csak úgy tenni, mintha mi se történt volna, mintha ez semmiség lenne. Mégis meglep, amikor hozzám lép és jól sejti először nem akarom hagyni, hogy megöleljen, aztán végül az első pillanatok után nem ellenkezem, még ha nem is vagyok épp a legjobb hangulatomban továbbra sem. Nem ölelek vissza, inkább csak hagyom és belesóhajtok a mellkasába. - Sajnálod... de mégis csinálod. Megváltoztál. - suttogok csak szinte, amikor végül elenged és én hátrébb tudok húzódni legalább valamelyest. Tényleg megváltozott, vagy mindig is ilyen volt, de nekem nem mutatta ki a foga fehérjét? A jó ég tudja, azt hiszem nem is akarok ebbe most mélyebben belegondolni. Csalódtam és ez az egész most egyszerűen felkavart, nem gondoltam volna, hogy ennyire fel fog.
- - Biztos vagy ebben? – pillantok kérdőn a lányra, miközben kezem a kabátomba dugom, mert mit ne mondjak, kezd elég hűvös lenni. Madison pont a legrosszabbkor bukkant fel, legszívesebben már rég a kastélyban lettem volna, de úgy érzem, jobban járunk, ha nem kerülgetjük tovább a forró kását és mindketten tiszta vizet öntünk abba a bizonyos pohárba. Nem menekülhetek előle a végtelenségig, nem is szokásom az ilyesmi, emellett pedig elég hamar lebuknék mindenki előtt. Hiába tagadom, Maddie a múltam egy fontos része, akinek szintén magyarázattal tartozom a szakítással kapcsolatban. Nem tetszett neki annak idején, ezt teljes mértékben megértem, ha azt vesszük, nekem se esett volna jól a dolog, így örülök neki, hogy képes normálisan beszélgetni velem négyszemközt, habár a köztünk lévő feszültség továbbra is érezhető valamennyire a levegőben. – Csak ebből nem lehet megélni, ezt te is tudod. Hiába mented meg emberek százait, ha nem fogod tudni fizetni a lakbért és hálátlanak a betegeid is. Kell mellé még valami, vagy legalábbis az lenne a legjobb, ha a ranglétrán nem a legalsó foknál állapodnál meg… - Tipikus pesszimista felfogás, de tőlem csupán ennyi telik. Ismerem az emberek negatív oldalát, és bizony akadnak olyanok is szép számmal, akik semmibe veszik mások munkáját. Soha életemben nem értettem, hogy a lány miért szeretne annyira ezzel foglalkozni, miközben szinte szolgasorban él minden gyógyító. Nem egy megfizetett szakma, emellett pedig nagyon nehéz, hiszen gyakran kerülnek szembe ismeretlen eredetű mágia okozta sebesüléssel is, a beteg pedig nem túl készséges a válaszadást illetően. Titkolóznak, hiszen illegálisan kerültek olyan helyzetbe, az őket megmenteni igyekvők pedig a saját bőrüket viszik vásárra. De ha Madisonnak ez kell, akkor hajrá, én ugyan nem szólok bele a dolgába, ehhez természetesen jogom sincs. Azt azonban kétlem, hogy hagytam volna ezen a vonalon továbbtanulni, ha esetleg együtt maradtunk volna. Nagy eséllyel már lebeszéltem volna erről az egész őrültségről. - - Piton? – felvonom a szemöldököm, nekem aztán semmi bajom az öreggel, sima ügy, ha az ember jeleskedik az óráin, emellett pedig mardekáros is. Az pedig, amikor közöltem vele, hogy a méregkeverő-szak vonz a legjobban, nos, azt hiszem, egy simán bedobott kvaff volt vele szemben. Csak tudni kell, miként kell bánni vele, ennyi az egész. – Ja, a házvezetőm? Vele nincs bajom, nem tűnik túl vészesnek, habár lehet, hogy neked kissé nehéz dió, hiszen hugrás vagy, ha jól rémlik. - Most ugyan nem látom a kitűzőjét, így csak tippelni tudok a dologgal kapcsolatban, de ilyesmire emlékeztem a lánnyal kapcsolatban. Őket tényleg nem kedveli Piton, ezt pedig készségesen ki is mutatja irányukba, hiszen köztük aligha akad olyasvalaki, aki vissza mer szólni. Kedvesek és jámborak, akár Madison, ő aztán tipikus hugrabugos. Mindenkin csak segíteni szeretne, miközben semmit sem vár cserébe, egy jó szó is megteszi számára. Én ezt bizonyára nem tudnám művelni, mindig is azt néztem, miből mennyi hasznom lehetne, talán ez is akadály lett volna kettőnk kapcsolatában a későbbiek folyamán. - - Mindenképp jobb lett volna - sóhajtok egyet válaszul a lány kifakadására. Tudtam, hogy megbántom, hiszen ismerem már annyira, hogy sejtsem, mire ugrik, de reméltem, hogy megpróbálja figyelmen kívül hagyni a dolgot. Nem lett volna túl nehéz, de neki ez mégsem megy. Elhiszem, hogy rossz, de ideje lenne már túllépnie ezen az egész dolgon. Ha nekem megy, akkor neki miért ne menne? – Figyelj, Madison, ezt szerintem hanyagoljuk, jó? Nem szeretek az érzéseimről beszélni, ennyi az egész, de azt sem szeretném, ha rosszul éreznéd magad emiatt. Nem azért kerültelek, mert nem szerettem volna találkozni veled, ennek sokkal bonyolultabb oka van, értsd meg… Nem tudom folytatni, nem akarom folytatni, helyette a lány elé lépek, majd ellentmondást nem tűrő mozdulattal ölelem magamhoz. Érzem, ahogy feje a mellkasomon pihen, miközben erősen tartom, hogy még véletlenül se léphessen el mellőlem. Soha életemben nem akartam neki fájdalmat okozni. - - Sajnálom, hogy így alakult…
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Flegma, úgy érzem, hogy ez a legjobb szó a viselkedésére és a hozzáállására és nem igazán tetszik a dolog, sőt nagyon rosszul esik, hogy így áll hozzám. Valahogy azért reméltem, hogy szolgál valami épkézláb válasszal és végül is az fogjuk rá valamelyest meg is történt, na de a többi... a többi nem tetszik, mindaz, ahogyan azt tálalja és ahogyan kezeli, mintha neki aztán tényleg nem lett volna fontos. Akkor régen, ami történt, a levele épp elég nagy pofon volt számomra, de most úgy érzem annak ellenére, hogy már elmúlt mintha újra megtenné csak egyszerűen azzal, hogyan hozzám viszonyul, pedig nem tettem ellene semmit sem. Hiába próbálok túllépni ezen és úgy állni hozzá, mintha semmi se történt volna, mintha tényleg elmúlt volna már rég és nem számítana, ha így áll hozzá, akkor még nehezebb az egész. - Igen... talán, de nekem a gyógyítás is épp elég. - szeretek segíteni és úgy érzem, hogy neki is segíthettem volna, na de ez a stílus... Úgy sem tartott volna örökké és a kifejezés nem szerepel a szótárában? Nem azt mondom, hogy én úgy gondolom örökké tart, de ő még akkor csak esélyt sem adott neki, csak annyiban hagyta és kész és még csak nem is bánta? Azért ez rosszul esik, így aztán tényleg úgy érzem, mintha csak eldobott volna és mindezt tette úgy... hogy mégis csak jelentős dolog volt ez. Az ember életében egy első szerelem, egy első csók, egy első... és úgy kezeli, mintha semmi se lett volna. Hiába próbálok túllendülni ezen most és csevegő hangnemre váltani, de akármit is mondok ott marad bennem egy fájó pont, hiába hogy először csak összeszorítom a számat és nem reagálok a bántó megjegyzésre. - Úgy tudom, hogy csak Piton... ő veszélyes és állítólag van azért pár nehezebb diák, főleg Mardekárosok és van valamiféle kis közösség is, de arról nem sokat tudok, meg a Hollóhátban pár pletykás lány... - elhallgatok, próbálok én másra koncentrálni és nem arra, amit mondott, de láthatja rajtam és hallhatja is a hangomon, hogy nagyon rosszul esett a hozzáállása, és hiába beszélek és igyekszem másra terelni ezt, valahogy nem megy. Végül karba font kézzel sóhajtok egyet és rázom meg a fejemet. - Nem ez... nem megy, nem tudok veled csak úgy csevegni így. Ez... tudom másokkal, hogyan viselkedtél, de nem voltál ennyire érzéketlen, velem nem és most... Talán annyiban kellett volna hagynom, hogy direkt kerültél igaz? - keserű a hangom és legalább tudhatja tisztában voltam azzal, hogy nem csak nem vett észre a folyosón és bőven van rá esély, hogy amióta itt van már máskor is volt rá példa, hogy meglátott. Ettől csak még rosszabb érzés. Más az, ha véget ér egy kapcsolatod, ha rendesen le van zárva, még az is más, ha nem tudod az okát, de az, hogy aztán úgy érezd az egésznek nem volt semmi értelme és még csak a közelében sem volt annak, amit te gondoltál róla, mert a másik félnek semmit sem jelentett. Hát hogy mondhat olyat, hogy szeretett? Akkor bántana ilyen mértékben? Nem hiszem... már azt sem hiszem igazán, hogy tényleg szeretett.
- Ó! Értem... - vonom meg a vállam egy laza mozdulattal, miközben igyekszem kerülni Maddie tekintetét. Ezek szerint még mindig nem sikerült senkit sem találnia, amióta szétváltak útjaink. Rossz lehet számára az egyedüllét, sohasem volt olyan ember, akire a magányos farkas jelzőt rá lehetett volna aggatni. Nem hiszem, hogy a velem való kapcsolat tett volna ilyen mély benyomást rá, annyira azért nem voltunk szerelmesek, én legalábbis semmiképp sem. Túl kevés időt töltöttünk el együtt ahhoz, hogy az az érzelem kialakuljon. Ráadásul, bennem volt valamiféle bizonytalanság is, talán valahol legbelül sejtettem, hogy nem ott vagyok, ahol a helyem lenne és pont emiatt nem mertem a kelleténél jobban kötődni senkihez sem. Madison is eme szemléletem áldozata lett, neki ugyan sikerült áttörnie azt a falat, ami körbevett, de mielőtt mélyebbre jutott volna, rájöttem az igazságra és mindenféle kapcsolatot megszakítottam vele. Elvégre, az ember senkin sem állhat tiszta bosszút, ha vannak a közelében olyan emberek, akiket felhasználva zsarolni lehet őt. Márpedig, ha Maddie mellettem maradt volna, akkor csak eggyel több ember lett volna az ellenem felhasználhatók listáján. Ha pedig Justice rájön velem kapcsolatban az igazságra, félő hogy ő is drasztikus eszközökhöz fog nyúlni, márpedig az egyetlen logikus célpont Madison lenne... ha nem váltak volna szét az útjaink. Sajnos, ezt a lány már aligha fogja megtudni, habár jelen pillanatban kedvem lenne a képébe vágni az igazságot... Hogy hiába érzi magát csalódottnak, erre a lépésre szükség volt annak érdekében, hogy legalább ő biztonságban lehessen. - Ez mindenképp hasznos tulajdonság – nyelem le feltörekvő indulataimat, melyeket a lánnyal szemben érzek. Soha életemben nem tudtam rá haragudni, most sem azt teszem, egyszerűen csak szeretném, ha megértené az indokaimat, amiért azt tettem annak idején. A családom – az igazi családom – nem az volt, akiket annak hittem, káosz volt a fejemben, fogalmam sem volt arról, mit is kellene tennem. Akkoriban pont nem találkoztunk Madisonnal, hiszen már Angliában volt, a gyakorlata véget ért, és az iskolára kellett készülődnie, nekem pedig ennek köszönhetően volt időm utánajárni a dolgoknak. Nem sok idő kellett hozzá és Justicet szinte már teljesen sikerült kiismernem azon emberek beszámolójából, akik vele egy évfolyamra jártak, és akiket szintén ismertem apám révén. Olyasvalakinek tűnt, akinek nem akadály egy-két emberen áttaposni, így mindennél esélyesebb volt, hogy – amint rájön a dolgokra – szintén ellenem fordul, elvégre nem szeretne riválist maga mellé a családba. Hiszen ki ne szeretne az egyedüli olyan gyermek lenni, akit a szülei a tenyerükön hordoznak? Nála pedig ez hatványozottan igaz, hiszen az öccse eltűnt, az apja pedig nagy eséllyel úgy vigyáz rá, mint a szeme fényére. Kellemetlen lesz számára, ha kiesik ebből a pozícióból, annyi szent. - Talán a kapcsolataid révén sokkal többet elérsz, mint egyszerű gyógyítás... Mondjuk, annyira azért ismerem Madisont, hogy tudjam: nem mások hátán fog felkapaszkodni a sikerig, hanem a saját útját járva fogja elérni azt. Nem igazán csodálkoznék, ha a lány kissé felhúzná magát ezen a kijelentésemen, de egyelőre nem igazán érdekelt a dolog. Sokkal fontosabb dolgaim vannak a Roxfortban, habár a lányt nem szerettem volna az ellenségemmé tenni.[You must be registered and logged in to see this image.] - Tudod, semmi sem tart örökké – újabb flegma válasz részemről a lány kérdésére. Tisztában vagyok azzal, hogy nem kellene vele így viselkednem, főleg nem azok után, amit tettem, de egyszerűen nem voltam képes levetkőzni magamról ezt a szokásomat. Annak idején Madison elérte ugyan, hogy vele szemben nem voltam ilyen nemtörődöm, de ez már a múlté, így azt a barátságos stílust sem vettem elő, amit régebben használtam, amikor kettesben voltam vele. Talán idővel majd minden újra a régi lesz... Talán. - Nem hiszek a sírig tartó szerelemben, ezt talán te tudod a legjobban. Persze, sokan reménykednek, de nem létezik. Jó volt veled lenni, szerettelek is, de az örökké kifejezés nem szerepel a szótáramban. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, melyekben nem értünk egyet a lánnyal. Ő még hisz a rózsaszín életben, a felhőtlen boldogságban, abban, hogy ha két ember egymásnak van teremtve, akkor semmi és senki sem választja szét őket. De akkor mi van a családokkal? Ha egy család sorsa közös, akkor miért van az, hogy van, aki nem ott nő fel, ahova az a valaki szánta, aki eredetileg mindenki felett uralkodik? Erre vajon mit mondana Maddie? - Aha, elmegy – vonom meg a vállam. Nem lep meg Madison hirtelen témaváltása, hiszen kezdte magát kissé kínosan érezni, én pedig kifejezetten örültem annak, hogy nem akarja a végtelenségig elnyújtani a faggatásomat. - Nem sok embert ismerek még itt, de majd alakulnak a dolgok, nem igaz? Nem tudsz néhány tippet adni azzal kapcsolatban, hogy kivel érdemes vigyáznom? Akár tanár, akár diák? Szeretném, ha a lány a szövetségesem lenne, és ha most hajlandó választ adni a kérdéseimre, akkor tudtán kívül is olyasmire bólint rá, ami nekem kifejezetten jól jön ebben a pillanatban. Kellően tájékozódtam ugyan a Roxfortban lévő dolgokról, de talán Maddie is tud újat mondani.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom, hogy direkt került el, ahogyan ő is tudja. Az is kész csoda, hogy eddig nem futottunk össze, sőt az is benne van a pakliban, hogy már igen, csak eddig sikerült megoldania, hogy ne vegyem észre, bármennyire is rosszul hangzik ez az egész így ebben a formában. De legalább bocsánatot kér, ami erősíri bennem a gyanút, hogy vélhetően tényleg láthatott már az iskolában, csak akkor sikerült úgy elkerülnie, hogy én ne vegyem észre. Ettől még persze az a rész nem lesz kevésbé bántó, ahogyan lezárt közöttünk mindent és ahogyan most kezeli mindezt. - Most épp nincs olyan, akit zavarna egy... ex. - vonom meg a vállamat, de mégis kicsit kihúzom magamat, mert nem akarom, hogy véletlenül is sajnáljon. Nem vagyok azóta egyedül, hogy ő levélben szakított velem, volt azóta más, volt pocsék és kellemetlen végeredmény is, úgy fest, hogy valahogy a pasikkal nincs szerencsém, valahogy nem jól választok, vagy a pasikkal van baj. Most jobb is, ha arra koncentrálok, ami a dolgom, hiszen ott van Raymon, akinek össze kell szednie magát és ebben én segíthetek neki a legjobban és persze ott van a tanulás és a céljaim. Most ez a legfontosabb, nem pedig, hogy párt találjak magamnak, főleg nem ilyen alakok között. - Nem Kyle nem tudok róla, hogy lenne ellenségem és én se tudok igazán haragban lenni senkivel. - sejtheti, hogy ez talán célzás is egyben, hiszen én se lennék képes rá, hogy ne beszéljek vele, vagy bárkivel, bár ha jól sejtem ez neki nem jelentene különösebben nagy gondot, de ez van. Ő már csak... ilyen és ez ellen nem tehetek semmit, ettől még nem utálom, csak megbántott, amin már ugyan túlléptem, de ettől még a régi sebeket újra fel tudja szakítani azzal, hogy találkozunk és persze azzal, ahogyan kezeli ezt a találkozást. - Miért lett volna mindenképpen vége? És akkor sem volt ez így... - elharapom a mondatot, hiszen tudom nem sok értelme van újra és újra szemrehányást tennem neki, attól az ég világon semmi sem lesz jobb, mégis nehéz nem a szemébe mondani azt, amit akkor nem tehettem meg, hiszen azért megtettem volna, elmondom, hogy bántott, hogy milyen fájdalmas volt, hogy igenis haragszom rá még most is, de ha nem így lenne nem is éreztem volna semmit akkor régen igaz? - Jól van... végül is... ez már így marad nem igaz? - sóhajtok egyet végül, mert nincs értelme annak, hogy tovább bolygassam ezt az egészet. Úgyis ez a vége, akármit is teszek és már nem is lenne értelme, sőt láthatóan ő nem is akarná ezt az egészet újra feleleveníti, akkor meg mégis miért kínlódnék rajta tovább? Csak nem rosszabb, mert láthatóan benne azért nem hagyott igazán mély nyomot. - És... tetszik az iskola? - ahogy mondtam nem szoktam rosszban lenni senkivel, nem szoktam másokat bántani, haragudni rájuk, és ezért vele sem tudom megtenni. Ez van... túlságosan jólelkű vagyok ahhoz, hogy még több rossz érzést keltsek benne, hiszen én azt látom, azt hiszem, hogy legalább valamennyi azért van benne, vagy talán volt régen, amikor megírta azt a levelet.
- Sajnálom – vonom meg a vállam afféle bocsánatkérésként, miközben tisztában vagyok azzal az aprócska ténnyel, hogy ez Madisonnak nem elég, ezek mellett azonban hálás vagyok neki, amiért képes ennyiben hagyni a dolgot. Nincs kedvem magyarázatokat gyártani és ahhoz sem sok akad, hogy itt és most veszekedést szítsak kettőnk között. Madison nem ilyen személyiség, aligha akadt sok olyan helyzet az életében, hogy ennyire komoly arccal kelljen bárki előtt is állnia, én viszont felszínre hoztam ezt az oldalát is. Egyelőre azonban még mindig arra emlékszem, ami a múltból megmaradt: Maddie-re, a mindig vidám és mosolygós lányra, aki igyekezett minden helyzetnek a jó oldalát szemlélni. A szakításunk után abban reménykedtem, hogy ez akkor is így lesz és hamar túlteszi magát a dolgokon, mosollyal áll tovább. Nem mintha bárki további sorsa is érdekelt volna, nem vagyok egy érzelgős ember, de Maddie esetében valóban ezt kívántam. - Igen, sejtettem – biccentek egyet a lány kijelentését hallva. Tisztán átlát a szitán, nem vesz be mindent, amit kimondok, hiszen tudja, hogy milyen vagyok, habár a kegyetelen oldalamat ő sem ismeri, annak talán nem is tud a létezéséről. Amikor nálunk volt, rendes családként viselkedtünk, a házban sincs egyébként sem olyan tárgy, amely apám kilétére utalna. Annyira nyilvánosan azért nem mutogatja magát a világnak, hiszen jól tudja: bármikor lebukhat. Csupán kevés embernek, jóformán a bizalmasainak van információja a hitéről. Én pedig igyekeztem egy rendes srácot megalkotni a lány számára, aki ugyan kerüli a társaságot, de mindent megtenne a családja érdekében. Egy olyasvalaki voltam, aki néha mogorva, néha szótlan, ennek ellenére nagyon is szerethető. Ha azt vesszük, Madison nem belém volt szerelmes, hanem valaki teljesen másba, akit én alkottam meg. - Egyszerűen csak nem szerettem volna felbolygatni a dolgokat, ezért sem kerestelek fel téged. Gondolom, az új barátod nem is igazán örülne, ha tudomást szerezne arról, hogy az exeddel tartod a kapcsolatot. Más oka is volt annak, hogy kerültem Madisont, most azonban csak ennyit hoztam a lány tudtára. Voltaképp Justice miatt is elkerültem, hiszen nem tudhatom, milyen viszonyban áll a lánnyal, ha ismeri egyáltalán. Óvatosnak kell lennem, óvatosabbnak, mint eddig bármikor az életemben, nem vehetem félvállról a dolgokat. Az, hogy Maddie itt és most felbukkant és megpróbál kérdőre vonni, nem tehet keresztbe nekem. Jól kell játszanom a szerepem, habár időm nem volt felkészülni rá, a rögtönzés pedig sokat ronthat a dolgokon... Remek, Maddie, miért nem tudtál egy kicsit még a kastélyban maradni? - Ennek örülök – bíztató mosolyt küldök a lány felé, hogy ebből is lássa: nem akartam neki semmi rosszat sem annak idején. Érzem a szemrehányást a hangjában, de nem világosítom fel a dolgokról. Képes lennék arra, hogy kedveljem őt, ha már szeretni nem is tudnám, de egyelőre még nincs bennem semmiféle érzelem sem a lánnyal szemben. Sem szerelem, sem gyűlölet, egyszerűen semleges a számomra. Nekem sikerült túllépnem a dolgokon, volt mivel elfoglalnom magam, nem kellett azon rágódnom, mi lehet vele, mit csinálhat éppen nélkülem. - Sejtem, hogy sokan kedvelnek, hiszen mindig is olyan ember voltál, aki bárkit levett a lábáról egy mosolyával. Aligha akad ellenséged az iskolában, igaz? Fogalmam sincs, engem minek könyvelt el magában, abban azonban reménykedtem, hogy nem ellenségként szeretne kezelni a jövőben. Nem áll szándékomban ártani a lánynak, tényleg nem azért jöttem ide, hogy őt felzaklassam, egyszerűen csak így alakultak a dolgok. Sajnos, Madison is ide járt, ezt azonban igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mint minden más olyan dolgot is, amely számomra hátránnyal jár. - Számomra is rémes érzés volt, ezt elhiheted – vonom meg a vállam, miközben a lány döbbent arckifejezését tanulmányozom. Megpróbálom kitalálni, valóban elhitte-e a dolgot, vagy még mindig kételkedik bennem. Amikor magamban semmire sem jutok, folytatom: - Le voltam törve a szüleim miatt, a szokásosnál is rosszabb lett a természetem, tényleg nem szerettem volna ezt az egészet rajtad levezetni... Előbb-utóbb úgyis vége lett volna a kapcsolatunknak, nem szerettem volna, ha veszekedve válunk el. A szüleim válása ránk is kihatással lett volna. Persze sejtem, hogy Madison ellenkezni fog, a régi énje legalábbis mindenképp ezt tette volna. Kibírtuk volna, ő türelmes, elnéző és minden... Átvészeltük volna ezt a dolgot is.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Bármennyire is akarom, valahogy nem megy, hogy nyíltan rákérdezzek a dologra, pedig szinte ott van a nyelvem hegyén, hiszen mégis csak bár rég volt, de azért nem volt szép, hogy még csak azt sem mondta meg, hogy miért. Szakított velem és kész, indok és magyarázat nélkül, ami azért sokkal rosszabb, mintha legalább elmondta volna az okát. Az pedig, hogy levélben tette és még csak nem is személyesen... mintha az egészet meghazudtolta volna, ami közöttünk volt. - Igen, tényleg elég sokan voltak a folyosón. - ha kicsit is ismer még, akkor tudja, hogy nem mondok igazat, nem hiszem el neki, hogy tényleg nem vett észre. Nem akart összefutni velem, bár nem tudom, hogyan gondolta, hogy ezt hosszú távon megteheti. Ha egy iskolába járunk, akkor végül úgyis ez lesz, úgyis összefutunk majd, egymásba botlunk, bármennyire is nem akarta volna és nem esik jobban, hogy még meg is próbált elkerülni, pedig én aztán erre sem adtam neki okot tudtommal. Nem tettem ellene semmit sem, nagyon nem szép, hogy most ennek ellenére képes rá és így viselkedik velem. Nem érdemlem meg, egyáltalán. - Ez igaz, ezt sokan mondták már, csak meglep, hogy pont... itt vagy. Gondolom sejtetted, hogy én is itt leszek. - vagy netán abban reménykedett, hogy közben befejeztem a sulit, állást kaptam, vagy valami hasonló? Hát gondolom valami efféle lehetett, de ettől még nem esik jobban ez az egész. És még mindig ott van a nyelvem hegyén a kérdés, de valahogy még mindig nem sikerül kimondanom, bármennyire is igyekszem. Olyan ez a beszélgetés, hogy mindketten tudjuk valami egészen más lóg a levegőben, valami egészen másról kellene beszélnünk, de persze egyikünk sem mondja ki a nyilvánvalót. Ő nem kezd bele, én pedig valami miatt képtelen vagyok rákérdezni, csak nem tudom eldönteni, hogy miért. Valószínűleg attól félek, hogy olyan választ ad, amitől csak még rosszabbul érzem magamat... kellemetlen igaz? - Mindig is voltak itt barátaim Kyle, tudod sokan vannak, akik kedvelnek, e miatt ne aggódj. - igen azért ebben bőven érezheti a szemrehányást, hiszen úgy éreztem ő már nem tartozott ezek közé, pedig azért nekünk jócskán van közös múltunk, amit nem lehet csak úgy elfeledni, ő még is úgy fest, hogy megtette. Nem gondolom, hogy csak arról volt szó, hogy kellett neki valaki egy időre, vagy csak egy numerára, netán átejtett. Nem erről van szó, mert mi nem csak egy alkalommal voltunk együtt, és tudom, hogy az elején milyen zavarban volt, milyen tapasztalatlan, ahogyan én is, pont e miatt olyan rossz. Az ember az első szerelemtől ne így váljon el, egy levélben, magyarázat nélkül, mert az első mindig mélyebb nyomot hagy, mint bármi más, legalábbis valahogy így érezzük. Végül csak belekezd kérdés nélkül is, én pedig kissé meglepetten pislogok, mert nem értem ez miért volt olyan nagy titok, amiről nem számolhatott be nekem. Nem is tudom, hogy mit mondjak, talán meg tudom érteni, de hogy utána is eltűnt. - Értem Kyle, de... ezt igazán elmondhattad volna. Én megértettem volna, ha egy ideid, de ez... Tudod milyen rémes érzés volt? - magyarázat nélkül és minden nélkül... fájt, igen, haragudtam rá és közben fájt is. - Azt gondoltam számodra az egész nem is ért semmit... hiszen képes voltál csak így... - lezárni, félredobni, mint valami elhasznált kacatot, lerágott csontot. Sóhajtok végül egyet és csak megrázom a fejemet. Végül is megindokolta most, de csak mert kénytelen volt, nem érzem magamat jobban tőle. Sok idő telt el, annyi szent igaz és már nem fáj úgy, de valahogy nem is érzem ettől jobban magamat. Ha azt mondja megijedt attól, hogy komoly lesz, ha legalább azt érzem neki is rossz volt... de így...
A kettőnk között beállt csendben igyekeztem valami értelmes mondandót kitalálni, de a mélyen bennem zajló érzelmek nem hagyták ezt megtenni. Nem tagadom, mérges voltam a lányra, hogy pont itt kell ismét egymásba botlanunk, és pont így. Szerettem annak idején, még ha az nem is volt tiszta szerelem, de egyedül csak mellette éreztem jól magam. Régebben ő volt a támaszom, és nem tagadom, nekem is nehezemre esett megírni azt a bizonyos levelet, de azóta túl vagyok rajta. Nem mart már a bűntudat, nem érdekelt semmi. Ha annak idején Madison mellettem maradt volna, akkor szinte biztosra veszem, hogy nem jutottam volna el egészen idáig. Egyik gyenge pillanatomban minden bizonnyal kinyögtem volna a lánynak azt, ami a fejemben járt, és ő pedig megpróbált volna lebeszélni a terveimről. Sikeresen. Márpedig én bosszút akarok állni Justice-on, ezért is kellett félreállítanom az útból Madet. - Igen, nyilván így volt – hagyom rá Madisonra a dolgot, hiszen nem lenne szerencsés, ha felkavarnám az állóvizet és elárulnám neki, hogy szándékosan kerültem. Persze, ez teljes mértékben alapvető dolog, ha az ember egy régi barátnőjével viselkedik így, de a lány ismerhetett már annyira, hogy tudja: engem az ilyesmi igazán nem izgat. Képes vagyok úgy túltenni magam a dolgokon, mintha mi sem történt volna, hiszen nem vagyok egy érzelgős alkat. Sejtheti, nagyon is tudhatja, hogy nem ez a helyzet, így hát még hozzáteszem: - Abban a tömegben nehéz bárkit is észrevenni.[You must be registered and logged in to see this image.] Nem volt ott olyan nagy tömeg, de arra kifejezetten elég volt, hogy gyorsan megpattanjak onnan és magára hagyjam Madisont a kérdéseivel együtt. Sajnáltam a lányt, tényleg, nem ezt érdemli, de mégis mit kellene tennem? Hideg fejjel kell végigvinnem a dolgokat, most aztán tényleg nem lenne szerencsés, ha az érzelmeim befolyásolnának. Eddig kifejezetten sikerült elkerülnöm az emberi oldalamat, és figyelmen kívül hagynom minden mást, erre most Madison itt áll előttem és megpróbál kérdőre vonni. Mit mondjak neki? Hogy van az iskolában egy olyan lány, aki talán a testvérem, én pedig minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy fájdalmat okozzak neki? Nem, Madisonnak ez nem elfogadható dolog, ő nem ismeri a valódi énemet. A srácot, aki örömét lelte abban, amikor megkínzott valakit, és végig mosolygott. Igen, a mai napig megtenném, és még most is mosolyognék annak a szerencsétlennek a vonaglásán. És Justice szenvedéseit is így fogom végignézni. - Itt sokkal jobb az egyetemi képzés, mint külföldön – válaszolom a lány kérdésére, de tisztában vagyok azzal, hogy ez nem elég. Elvégre, másfelé is vannak egyetemi képzések, mehettem volna Amerikába is tanulni, megvan hozzá az anyagi hátterünk, de nem tettem. - És nem vagyok olyan távol apáméktól sem. Szerettem volna azért a kontinensen maradni... Igen, ez már talán kielégítő válasz a Madisonban felmerült kérdésekre. Elvégre, a családom fontos volt számomra már akkor is, amikor vele voltam. Ebben nincs semmi különös, mindig is felnéztem apámra, és szerettem volna olyan lenni, mint ő. Ezt pedig Madison is jól tudta. - És veled mi a helyzet? - hozom fel végül azt a témát, amin eddig rágtam magam, majd némi habozás után folytatom: - Sikerült már összebarátkoznod valakivel? Nem becsülöm túl magam, tisztában vagyok a saját értékeimmel, de azt is tudom, hogy Maddie igazán az érzelmek embere. Nem lepődnék meg azon, ha még mindig engem siratna, de akkor ki kell ábrándítanom, hiszen vége. Ennek már nem lesz folytatása. Annak viszont igazán örülnék, ha úgy látnám, hogy nem hagyott benne mély nyomot ez az egész. Tudod, igazán sajnálom, akkoriban elég nehéz dolgok szakadtak a nyakamba... Mintha valami ilyesmit írtam volna a levélben is. Ezt most tényleg nem kellene. Vagy kitalálok valami igazán megrendítő dolgot, vagy meg sem szólalok inkább. - Anyáék a válás szélén álltak – szólaltam meg végül, magamban azt remélve, hogy ezzel nem fogok mellélőni. - Nehéz volt ez mindenkinek... Állandóan veszekedtek, nem tudtak egymás mellett lenni két percig sem... Komolyan, én is mindjárt megsajnálom magam.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Mintha ő is meg lenne lepve, pedig most már szinte biztosra veszem, hogy azért szelelt el olyan gyorsan, mert ő is meglátott engem és esze ágában sem volt összefutni velem, netán beszélni is. Most viszont nem teheti meg, hogy csak úgy faképnél hagy, hiszen itt állok előtte, ő pedig a móló végén, annyira pedig nem lehet... nem is tudom, hogy mi a jó szó, de csak nem lépne el mellettem egy szó nélkül. Végül is ő volt az, aki szakított velem és véget vetett a kapcsolatunknak, és talán ezúttal lesz benne annyi korrektség, hogy elmondja az okát is. Talán szimplán nem is kellene vele foglalkoznom, de nem olyan egyszerű ezt csak úgy egy szimpla vállrántással kezelni. Ennél azért sokkal jobban megdöbbentett az egész. - Igen én és... azt hiszem pár napja a folyosón is láttalak, csak talán te nem vettél észre. - igazság szerint hallhatja a hanglejtésemből, hogy nem így gondolom valójában. Jó eséllyel nagyon is észrevett, sőt úgy gondolom szándékosan tűnt el úgy a tömegben. Nem is tudom, hogyan gondolta, hogy ha itt vagyok akkor elkerülhet a végtelenségig, sőt azt sem értem, ha így volt, akkor vajon miért tette. Ő szakított, akkor miért kell bujkálnia előlem e miatt? És most fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki és úgy látom, hogy ő se nagyon tudja, hogy hová tegye ezt az egészet, hogy hogyan kezelje a helyzetet, pedig a kínos csend nem olyasmi, amit kedvelnék. Mégis muszáj lenne beszélnünk arról is, hiába nyit azzal, hogy hogy vagyok. Sejthette, hogy az iskolában maradok, esetleg azt hitte elmegyek a Szent Mungóba dolgozni még az egyetem befejezése előtt? - Most már... jól. Őszintén nem gondoltam volna én sem, hogy itt látlak viszont. - és valahogy nagyon úgy érzem, hogy erre ő se nagyon gondolt, mert igen meg van lepve. - Sejthetted, hiszen itt tanulok... de jól, köszönöm, és igen gyógyító leszek. Te pedig? Miért jöttél a Roxfortba? - nem tudom, régen azért elég kiismerhetetlen volt és most fogalmam sincs, hogy vajon azért választotta az iskolát, mert itt van egyetemi képzés, vagy valami más oka van? Nem, arra nem gondolok, hogy esetleg miattam van itt, mert ne adj isten megbánta, hogy szakítottunk. Egyébként is régen volt és én már nem gondolok erre vissza, túlléptem rajta. Az első hetek azok pocsékak voltak, rettenetesen éreztem magamat, főleg úgy, hogy még az okot sem tudtam, de mostanra már jól vagyok. Persze azzal, hogy itt van felszakít régi rossz emlékeket, jókat és rosszakat is, de túlélem. Azért mégis csak múltunk van és az ember nem könnyen felejti el azt, akibe először volt szerelmes és akivel először... Sok tekintetben Kyle nekem az elsőnek számított és épp e miatt volt olyan fájó az, ahogyan vége lett, mintha csak elszúrtam volna valamit és ezért nem mondta el és még azzal sem tisztelt meg, hogy őszintén elmondja az okokat, legalább személyesen és nem csak egy levélben... Igen, azért ezt nem tudom csak úgy elfeledni, vagy azt, hogy sokáig haragudtam rá e miatt. Haragudtam, amikor már nem voltam szomorú.
Úgy döntöttem, kell egy kört tennem annak érdekében, hogy végre ismét rendesen tudjak gondolkozni néhány dologról, ami mostanában körülöttem folyik. Ráadásul, ez az Emilia sem éppen a legkönnyebb eset, akihez eddig közöm volt. Irtóan fennhordja az orrát a csaj, noha sok oka egyáltalán nincs a beképzeltségre, ezzel is inkább csak engem próbál meg bosszantani, még ha csupán tudat alatt is történik a dolog. A legnagyobb probléma itt azonban Justice, akit elég nehéz lesz megtörni... Nem olyan ember, aki bárkinek is kiadná a titkait, habár szerény személyem azt hitte, ennél azért sokkal könnyebb dolga lesz. Valamiért azt hittem ugyanis, hogy a testvére elrablása megrázta annyira, hogy minden fiúban egy amolyan öcsikepótlékot keres, és rögtön ugrik a lehetőségre, hogy van egy kedves srác, akinek a vállán kisírhajta a bánatát. Hát nem. Fenébe, pedig komolyan abban reménykedtem, hogy minden gördülékenyen fog menni... Ritkán köptek bele a levesembe, és ez pont egy olyan alkalom volt. Fázósan összedörzsöltem a kezeim, majd ismét a tóra pillantottam. Talán vissza kellene mennem, kezd elég hidegre fordulni az időjárás. Jól felöltöztem ugyan, hiszen számítottam erre, de akkor is... Errefelé mindig ilyen volt a tél kezdete? Fogalmam sincs róla, hiszen soha életemben nem éltem ezelőtt Angliában, most pedig Dél-Európában lakunk, ahol – mint ismeretes – elég enyhe és csapadékos a tél, nem olyan, mint errefelé. Már pont azon voltam, hogy visszamenjek a klubhelyiségbe, és igyak valami forró italt, amikor lépések zaja ütötte meg hirtelen a fülem, ami csak még inkább megerősített ebben a döntésemben. Fenének sincs kedve másokkal társalogni, főleg nem ilyen időben. És mi van, ha pont Emilia jött utánam? Akkor komolyan belefojtom a vízbe, hiszen már ezerszer átrágtuk magunkat azon, hogy nem láthatnak együtt minket. Tudom természetesen, hogy nehéz a felfogása, mindent többszőr el kell neki mondani, de komolyan azt hittem, hogy ennyire talán mégsem lehet egyszerű. Eléggé utáltam ugyanis ahhoz, hogy a kötelező körökön kívül még dupla műszakot vállaljak be mellette. És ha Justice az? Lehetetlen, nem hiszem, hogy magától kijönne a mólóra, ha valaki más is van itt. Megfordultam hát, és már pont azon voltam, hogy elinduljak a kastély felé, amikor tekintetem minden előzetes ok nélkül a közeledő alak arcára fordult.[You must be registered and logged in to see this image.] . Maddie? - leheltem némileg döbbenten a lány nevét, aki egyre közelebb ért hozzám, én pedig egyre biztosabb lehettem abban, hogy nem csal meg a látásom. Tudtam, hogy itt tanul a lány, hogyne tudtam volna, hiszen ide kellett címeznem annak idején a neki szóló leveleket is, mégis alig hittem a szememnek. Múltkor észre is vettem a folyosón, de akkor gyorsan kereket oldottam. Túl sokan voltak ugyanis a közelben, nem lett volna szerencsés dolog előttük magyarázkodni a lánynak. Csak felesleges kérdéseket vetne fel ez az egész ügy, semmi mást. Most azonban testközelben lehettünk, oly sok idő után ismét. Tényleg, mennyi ideje is? Talán másfél éve, ha elküldtem neki azt a bizonyos levelet. Igen, akkoriban jöttem ugyanis rá a dolgokra, nem volt kedvem emellett még egy kapcsolatban is maradni. Kedveltem ugyan a lányt, talán még szerelmes is voltam belé a magam módján, de sokkal jobb volt ezt akkoriban egyedül feldolgozni. Most pedig ismét az utamba veti a sors, noha szívesebben elkerültem volne ezt a találkozást, mint oly sok minden mást is. - Szia! Tényleg rég volt... Kínos csend ült be mindkettőnk részéről, miközben igyekeztem valami értelmes szöveget alkotni az ajkaimmal. Mit kellene ilyen esetben mondanom? Sajnálom? Talán kegyetlennek hangzik a dolog, de egyáltalán nem sajnáltam semmit. Jó, persze nem állt szándékomban megbántani Madisont, hiszen szerettem vele lenni, ő volt az egyetlen olyan ember, aki mellett igazán emberi lehettem. Tudtam nevetni, tudtam szeretni, és párszor tudtam igazi szerető is lenni. Vele estem át ugyanis az első szexuális élményemen, ami igazán fantasztikus volt. Nem mondom, hogy azóta nem voltak egyéjszakás kalandjaim, de akkor is... Madison volt az első olyan lány, aki még látott zavarba jönni amiatt, hogy nincs rajtam ruha. - Na és, hogy vagy? - törtem meg végül a kínos csendet egy még kínosabb kérdéssel. Gondoltam ugyan, hogy a lány magyarázotot vár, de ez nem megy egyről a kettőre. - Nem hittem volna, hogy pont itt futunk össze. Hogy megy az egyetem? Végül a gyógyítói szakot választottad? Amikor utoljára beszéltünk, akkor még az volt a lány terve, habár nem sok olyan másik pálya volt, amin el tudtam volna képzelni őt. Madison ugyanis imádott segíteni az embereken, még ha számára idegenek is voltak.
zene || viselet || megjegyzés ||[You must be registered and logged in to see this link.]
Vannak dolgok, amiket nem feltétlenül értesz, de aztán idővel egyszerűen elfelejted őket és tovább lépsz rajtuk. Számomra is hasonló volt a helyzet, szinte már alig emlékszem rá, egyszerűen éltem tovább az életemet még ha abban a pillanatban igenis meglepő, sőt talán sokkoló is volt. Nem valami kellemes érzés, ha úgy szakít veled valaki, hogy még csak azt sem tudod, hogy mi az oka. Nem ad magyarázatot, mikor te azt hiszed, hogy minden rendben. Persze egy távkapcsolat soha sem egyszerű, de egyetemistaként nem olyan ördöngösség, hiszen sokat utazhatsz, pont azért is ismertem meg őt, mert egy fél évet cserediákként töltöttem az ő iskolájában, afféle gyakorlati oktatás keretei között. Sok tapasztalatot szereztem és a Kyle-lal töltött időszak is csodás volt, aztán egyszer csak a levelezésünk megszakadt. Nem írt, én vártam, amíg végül hetek után meg kaptam a levelet, hogy vége, nem folytatjuk tovább. Azt gyanítottam talán más van az ügy hátterében, egy másik lány, netán a távolság, netán a kettő együtt és bár persze először oda akartam menni személyesen megbeszélni a dolgot, de végül a szobatársam lebeszélt róla, hogy butaság lenne. Ha valaki képes csak így átlépni rajtad azok után, ami köztetek volt... nem szabad még neked rohanni utána. Hát mit tehettem tovább léptem, ezért is volt olyan furcsa, amikor pár nappal ezelőtt a folyosón mintha őt láttam volna. Épp csak egy pillanatra óra után. Sokan voltak akkor odakint, e miatt sem voltam benne biztos és mire odaértem már nem volt ott. Ezért jutottam arra, hogy biztosan csak képzeltem és tévedés volt, de most... ha nem valami a fejemmel van, akkor nem lehet képzelgés, hiszen hideg van, rajtam is meleg kabát, sál és sapka, ahogyan igyekszem kifelé. Én csak levegőzni akartam egy kicsit, megnézni a tavat, hiszen lassan befagy majd a felszíne, legalábbis a part mentén, mert általában a mélyebb területeken erre kevésbé kerül sor, ha jól sejtem talán a sellők törik fel a jeget, vagy mágiával akadályozzák meg, nem is számít ez most. A moló végén egyértelműen ő ácsorog, ahogyan oldalra néz egy pillanatra kétség sem férhet hozzá. Bizonytalanul állok meg méterekre tőle, amikor jó eséllyel még észre sem vehet, hiszen nem értem mit keres itt. Tudta, hogy ide járok, sejthette, hogy össze fogunk futni, de meg sem keresett és nem lenne értelme most visszamennem a kastélyba, mert ezt a beszélgetést úgyis meg kell majd ejtenünk. Ha nem most... hát máskor, kár lenne menekülnöm. Végül nagy levegőt veszek és fellépek a mólóra, ahol már hallhatja a lépteimet is a kemény fán. Akkor szólalok csak meg, ha megfordul, vagy ha netán nem teszi, de már csak kis távolság választ el tőle. - Hello Kyle! Rég láttalak. - igen valamit ehhez még hozzá kellene tennem, de nem tudom, hogy mit. A szolid mosoly és a meglepett pillantások nem hiszem, hogy eléggé sugallják a kérdéseimet, bár könnyen lehet, hogy nem is akarna rájuk válaszolni, hogy már ő is tovább lépett és nem is érdekli az egész, vagy... nem is tudom. Sok minden megfordult a fejemben a levelét követő hetekben. Hogy talán az egész csak játék volt számára, átverés, vagy nem is tudom. Én azt hittem ez azért jóval több volt, igen azt hiszem szerettem is, bármennyire is néha azért a maga módján tudott nehéz eset lenni, sőt sokan meséltek róla rosszakat, de én ezt nem láttam benne. Mégis amikor szakított kezdtem úgy érezni talán jól mondták és én voltam az, aki ennyire félreismertem.
- Nem, mert a szülők mások. Máshogy állsz hozzájuk, mint egy iskolatársadhoz például. Legalábbis én biztos – igen, ez így van, apám még mindig azt szeretné, ha kitanulnám a seprűkészítés szakmát. Vagy legalábbis, amiket ő csinál vele, mert az olyan szép, meg híres emberek repkednek vele, stb. Hát, nemigen győzött meg, és anyu jobban fog örülni, hogy a gyógyítói pályára lépek. Persze, mivel anyunak ez tetszeni fog, ezért apa sem fog veszekedni, hogy nem bűvölöm a fát, szóval mindenki örülni fog, meg büszke lesz rá, hogy milyen hatékony egy gyógyító leszek, ha kézrátétellel is megy. Bizony ám, nagyon menő leszek. Remélem. Arra viszont már senki sem lehet büszke, hogy megint utolér a balszerencsém. Hát igen, ez a deszka az a deszka, amire nem szabad rálépni, de ez bármivel így volt eddig is. Az a pad, nem jó, mert kiáll a szög és pár nap gyengélkedő, amíg a fertőzés elmúlik. - Ezt szerintem nem hagyták itt, maximum nem kellett cserélni anno. De legalább felhívtam rá a figyelmet, hogy nézzék majd át az összeset – ebből is tudok viccet csinálni, mosolyogva mondom végül már az egészet, miközben Leticia kiszabadít a fapallók fogságából. - Igen, biztos, hogy nem olyan, hogy izé… végtelen energia. Amit a természet egyszer ad, azt el is veszi valahogy. Reméljük igazad lesz és csak a fáradság jön majd ki, vagy ilyesmi – bólogatok, hiszen valójában én sem tudom, hogy hogyan működik ez az egész. Annak ellenére nagyon örülök neki, és biztosan tesztelgetni fogom, akkor majd kijön a hátulütője is majd, ebben biztos vagyok. Akkor kezdődjék a teszt! Leticia majd’ félmeztelenre vetkőzik, ami eléggé meglep, de legalább meggyógyítom a kis sérülését. Csak mosolygok a szavaira, nem is értem, hogy én miért mondtam ezt neki. De jobb, ha tudja, hogy nem vagyok olyan fiú, aki az ilyeneket kihasználja. Néha sajnálom is, hogy túl rendes vagyok. - Ugyan, semmi gond. Annyira azért nem bántam – nevetgélek esetlenül, és persze tovább pironkodom. Nem szeretek hazudni Letti pedig teljesen normálisan áll a dolgokhoz és érti a viccet is. Szóval nem hiszem, hogy egy vadista szandálnak, izé, szadista vandálnak nézne, vagy kukkolónak. A lényeg, hogy működik a dolog, ami a kezemben van, bármi is legyen az. - Oké, menjünk a könyvtárban, aztán meg majd lesz valami. Bár még soha sem hallottam ilyesmiről. Talán a tiédről is van valami. Aztán tesztelhetünk – mosolygok és utat mutatok vissza a kastély felé. - Hölgyem - hajolok meg, majd szép lassan elindulok mellette befelé. Ez egy igazán jó nap volt, nagyon tetszett. Főleg ezek az új dolgok, meg Letti szép bőre, hihi.
Hát akkor azt hiszem leszögezhetjük, hogy karakán egyéniség vagyok. Végül is igaz, megmondom a véleményemet, de soha sem rosszindulatból, vagy bántó célzattal. Az apám ellen is kiálltam, nem véletlenül vagyok most itt. Simán aláhamisítottam az aláírását, szemrebbenés nélkül és megtenném újra, ha arról lenne szó, mert megérdemelte, hogy kicsit szívbajt kapjon, hogy hová tűntem csak úgy el. Pont e miatt meglepő, hogy ezek után jóban van a tanárnővel, aki végül is falazott nekem. - Azért hálás vagyok, hogy próbálsz tanácsot adni. Én is tudom, hogy igazad van és beszélnem kellene vele és szeretnék is csak hát tényleg félek. Pedig ez furcsa karakán és bátor Griffendéles létemre igaz? - elmosolyodom, hiszen tényleg nem gondolom úgy, hogy ne szólhatna ebbe bele. Végül is én mondtam el neki előzőleg is, hogy mi bánt és most is megtehettem volna, hogy elhessegetem a kérdését és nem kap választ, de kapott, úgyhogy most már nem hátrálhatok ki ebből csak úgy, nem is fogok. Jól esik az érdeklődése és hogy meg tudom beszélni ezt valakivel. Igazság szerint még nem sikerült túlságosan mély barátságokat kialakítanom itt, nem tudom miért, talán mert a többség már összeszokott baráti társasággal rendelkezik, én pedig teljesen új vagyok. - Héj ez nem hülyeség kérdése, bárki lehet balszerencsés, más is ráléphetett volna, nem szabadna ilyesmit így itt hagyniuk. - de komoly a végén még szólok valakinek. Mármint most már muszáj, mert be is szakadt, de át kellene vizsgálni rendesen akkor már a mólót, mert másnak is baja eshet, ha ez ennyire veszélyes. Viszont nem most szaladok el, mert ez a látványos kézrátételes gyógyítás azért nem semmi, főleg hogy most már rövid időn belül többször is megcsinálta és a seb eltűnése sokkal látványosabb, mint az, hogy nem fáj az ember csuklója. - Lehet, hogy elfáradnál tőle. Ha ez olyan, mint bármilyen más... adottság, akkor lehetséges, hogy azért kerül erőkifejtésbe is. - én már csak tudom, talán ha az ember figyel, akkor még hallani is lehet a hanglejtésemről, hogy úgy beszélek erről, mintha értenék is hozzá. Hát igen, amikor kiderült, hogy beszélni tudok a kígyókkal, akkor én is így éreztem magamat, egy idő után elfáradtam. Volt olyan, hogy egy siklóval játszottam fél délután a kertben és aztán kihagytam a vacsorát, még kisebb koromban, az iskola előtt, mert egyszerűen elnyomott az álom és anya fel se tudott kelten úgy kidőltem. A megjegyzése azért rendesen meglep, bár érthető hogy nem a legtökéletesebb reakció érkezik. A képessége miatti izgatottság miatt valahogy eszembe sem jut, hogy ez esetleg kellemetlen helyzet lehet neki, csak amikor látom, hogy milyen vörösessé válik az arca akkor válik egyértelművé, hogy talán kissé hirtelen voltam. - Öhm... köszi. - egy kis zavartabb fokozatú torokköszörülés azért részemről is érkezik, és megfordul a fejemben, hogy inkább le kellene húznom a felsőmet és visszaigazítani a kabátot, mielőtt véletlenül visszaesik a mólóba egy rossz lépésnek hála. Végül még sem teszem, a kíváncsiság nyer, bár nem tudom megállni a mosolyt, hiszen szinte remeg a keze, ahogyan az oldalamhoz közelít. Ha jól sejtem, akkor még nem igen fogdosta lányok derekát puszta kézzel csak úgy, még ha gyógyításról van is szó. - Csak, amikor olyannal futok össze, aki képes csak úgy kézrátétellel gyógyítani, de... eddig te vagy az első. - viszonozom most már valamivel bátrabban a mosolyt, amivel rá pillantok, már ha felnéz és nem koncentrál annyira, hogy ez se férjen bele, és hamar megérzem a kellemes meleg bizsergést is, amit a csuklómnál is éreztem előzőleg. Még egy talán az eddigieknél is zavarba ejtőbb sóhajt is hallatok, hiszen őszintén szólva egészen kellemes a dolog, a finom érintés és a jól eső gyógyulási folyamat. - Persze és... bocsi, valahogy bele se gondoltam, hogy... szóval bocs. - újfent csak zavartan köszörülöm meg a torkomat, mert hát tényleg kissé hamari voltam, pedig nem szokásom ennyire kivetkőzni mások előtt magamból, csak hát ez tényleg izgalmas esemény volt nagyon is. - Igen, nagyon úgy tűnik. - közben elrendezgetem a ruhámat is szépen, visszatűröm a felsőt és megigazítom a kabátot is. - Szerinted találunk erről bármit is a könyvtárban? De a gyakorlás jó ötlet, ha megütöm magamat, akkor a tiéd a pálya és meggyógyítasz, de a fűz is jó ötlet, meg a kviddics edzések. - lelkesedem, tényleg. Izgalmas, én is azért próbáltam ki, hogy mit tudok, vajon át tudnék egyensúlyozni mondjuk egy kifeszített kötélen is? Az azért nem lenne semmi!
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Igen, rátapintottál a lényegre – mosolygok vissza. Nem vagyok én egy nagy gondolkodó, hogy kifejtsem, hogy mitől olyan ő, amilyen. Egyszerűen ez az érzés lengi körül és a fellépése is olyan, ami arra enged következtetni, hogy karakán. Ez van, de úgy tűnik, veszi a lapot és nem próbál meg rajta gúnyolódni, csak egy kicsit viccelődni, lényeges különbség. - Attól félsz, hogy ha megbocsájtasz neki nyíltan, akkor ő megnyugszik, hogy minden rendben és ezt máskor is megteheti, majd lelép? Végül is logikus, de talán megérdemli az esélyt, és ami a legfontosabb főleg te érdemled meg… nem? Beszélek itt össze-vissza, mintha tudnám, hogy mit élsz át… - ingatom csak meg a fejem, ez nagyon nehéz ügy, és igen nincs jó helyzetben. Ki tudja, hogy mi lesz, ha az apja eléri a célját és megnyugszik a lelkiismerete, hogy igen, ezt jól csináltam Leticia az én lányom, és innentől fogva feltétel nélkül szeret. Biztos vagyok benne, hogy nehéz ezt kikerülni, de a megbocsájtás sosem tabula rasa. Hiába mondják, sosem az, ahhoz, hogy minden a szürkéről színesre váltson nagyon nagy munka mindkét fél részéről. Nem hiszem, hogy ezt Leticia másképp gondolná. A nagy gondolatok nagy tettet eredményeznek és természetesen beesek a mólóba. Igen, a mólóba, hova máshová. Szerencsére Lettinek sikerül kihúznia a segítségemmel, bármilyen hülyén is hangzik ez. - Miért figyelnének? Ki az a hülye, aki belelép az egyetlen korhadt deszkába? Á, ahhoz nagy balszerencse kellene – vigyorgok immár, mert egy kicsit azért jól esik, hogy végre van valaki, aki a szerencsétlenségem ellen van, és próbálja nem arra fogni, emelett nagyon figyelmes. Jószívű lány nagyon, legalábbis velem eddig az volt, nagyon kedves. Még egy újabb gyógyításra is futja az erőmből, amire nincsen magyarázat. Ötletelni kezd, és nagyjából oda jut benne, ahol én… semmi konkrét, csak tippek, és sajnos csak még jobban összezavarnak. Vissza kellene emlékeznem, hogy mit csináltam mostanában, de semmi ilyesmi nem jut eszembe, komolyan. - Igen, lehet. Ha varázstárgy lenne, akkor azt jól elrejtették, mert a pálcámon kívül nálam nemigen van más – fújok egy nagyot közben. – Nem tudom, hogy mi lehet, de végül is most kéne végigrohannom az iskolán és meggyógyítani mindenkit. Micsoda hős lehetnék – ironizálok félig, de azért tényleg jó lenne, ha most már Leticián kívül más is elismerne valamiben. Az igazat megvallva ez sem rossz egyébként, sőt. Az ötletelésnek vetkőzés vet véget, csak leesett állal és pirosodó arccal figyelek, ahogy a lány felhúzza a cuccait nekem. Nos, nem sok ilyenben volt részem eddig, szóval mindenki bocsássa meg, hogy nem fordulok el, de a pír, mint mondtam nem marad el. - Öhm… szép bőröd van – nyelek egyet és látom a zúzódását, kicsit piros, meg van egy kisebb kacolás rajta. Óvatosan, lassan közelítek a kezemmel, majdhogynem remeg is, de aztán koncentrálni kezdek. – Jól van, próbáljuk meg… amúgy ilyen dolgokat rikán sinálsz, ugye? kissé zavarba ejtő egy szép lánynál – félmosoly rajzolódik a képemre, majd hozzáérek a bőréhez. Melegség járja át a kezem, nyilván az ő oldalát is, majd a seb összehúzódik, a finom varat eltűnik és a bőre egészséges színben virul, ahogy akörülötte lévő felület. Elveszem a kezemet és nézem a lányt, nagyon szép. Komolyan nagyon szép és jó lenne, ha most már letenné a ruháját. - Nehogy megfázz, húzd vissza, kérlek – remélem, gyorsan megteszi, tényleg zavarba jövök. Ha ezt messziiről látja valaki, nagyon is félreérthető. Nehezen hinnék el, hogy a kézrátételes gyógyítást gyakoroljuk. Ha pedig ezt mondanánk, még gyanúsabb lenne. - Úgy tűnik, tudok gyógyítani - azért most már vigyorom kiteljesedik és büszkén csodálom a kezeimet. - Kíváncsi vagyok, hogy mennyit, vagy mennyire, utána kell néznem a könyvtárban majd. Vajon lehet-e fejleszteni? Mi van, ha a tiédet is lehet, Leticia? Tök szuper lenne, nem? – villantom rá a tekintetem, és figyelem őt. Micsoda menők lennénk együtt! - Vagy gyakorolhatnánk együtt, bár az enyémet nem tudom, hogy hogyan lehet… keresünk a fúriafűznél madarakat, amit megdádázott – fintorgok egy kicsit, mert az a fura fűz nagyon harcias.
Az rendben van, hogy velem furcsa dolgok történnek, mint ez az egyensúlyozás dolog, de úgy tűnik, hogy ez nem csak rám igaz, hiszen egyértelműen érzem, hogy amikor hozzám ér, akkor kellemesen meleg bizsergető érzés szalad végig a csuklómon, finoman átjárja és a fájdalom mintha ott se lett volna sosem. Ilyet is csak akkor tapasztaltam, amikor a Gyengélkedőn voltam és Madame Pomfrey csinált valami gyorskezelést. Sokszor még erre sem volt példa, hiszen nem járok ide olyan nagyon régen. - Hát nekem is. - mosolyogva forgatom meg még újra a csuklómat, de egyértelműen hatásos volt a dolog és tényleg simán elmúlt a fájdalom csak azért, mert hozzám ért. Ez biztosan nem véletlen, ahogyan az sem, amire képes vagyok, csak még mindig nem jöttünk rá, hogy pontosan mi is lehet ez az egész. - Szóval karakán vagyok és izé is, csak mert az vagyok, mindent értek. - szélesedik a mosolyom, már attól se sok választ el, hogy elnevessem magamat. Talán csak az fog vissza, hogy mellesleg az apámról van szó és őt emlegetve soha sem megy a széles mosoly, meg a nagy jó kedv. Talán, ha majd rendeződtek a dolgaink, de az még fogalmam sincs, hogy mikor lesz. - Igen, de majd beszélek vele. Muszáj lesz rávennem magamat, mert szeretnék, csak nem tudom meddig illik büntetni és... tudod félek is kicsit, hogy mi van, ha megint lelép. - na igen ez is benne van a pakliban. Akármennyire is én vagyok a bátor Griffendéles az apám esete mégis csak nagyon nehézkes. Elég sokáig hagyott magamra és sajnos meg van rá az esély még mindig, hogy akár újra megteszi, ha bejön valami fontos munka, vagy tudom is én, hogy mi és ettől azért rendesen félek. Ha esélyt adok neki, ha kibékülünk, aztán mégis magamra hagy... elég pocsék érzés lenne. Ezek után szegény még be is esik a mólóba, nem tudom eléri-e a vizet, de már az is baj, hogy csak beesik, mert a fa így könnyedén megvághatta a lábát, akár az oldalát is. - Nem is értem, miért... nem figyelnek erre jobban. - még a kihúzgálás közben jegyzem meg, kissé akadozva, hiszen azért nem vagyok egy bivalyerős alkat, meg aztán még alacsony is és nem is szoktam fiúkat kihúzni mólókból, úgyhogy azért kell egy kis erőfeszítés hozzá, de valahogy pont megtalálom hová kell lépnem, hogy ne essek be én is, és elég jó legyen a súlyeloszlás. Végül sikerül is kihúzni őt, ahogy viszont sejtettem van ott vágás is a lábán, ami azonnal eltűnik, ahogyan hozzáér. Na ez... azért tényleg elég meglepő jelenség. - Hű! Tényleg nem tudod, hogy mitől lehet? Mintha kézrátétellel gyógyítanál, de... ilyesmiről nem nagyon hallottam még. Talán ittál valami bájitalt, ami időlegesen hat? Vagy lehet varázstárgy hatása is... - tippelgetek csak és próbálok valami választ találni, mert ez a szimpla egyensúlyozáshoz képest elég rendesen meglepő eset. Nem csak valami kis apróság, hogy összeforrnak a sebek a keze alatt. El viszont nem szaladok, sőt egyre jobban érdekel, hogy mi a fene folyik itt és mitől lehet ez. A kérdésére nem is igen tétovázom. Bár még kellően hűvös van, de gondolkodás nélkül gombolom ki a kabátomat és le sem esik, hogy kicsit talán zavarba ejtő lehet számára, hogy csak úgy simán felhúzom a pulcsit és a pólót, túlságosan izgalmas ez az egész felfedezés, vagy minek nevezzem. - Tegnap bevertem az oldalamat az ágy szélébe és lehorzsoltam. Bár nem nagy cucc, de... - próbafelületnek tökéletes. Szép vaskos kis horzsolás van a derekam felett pár centivel végig az oldalamon. Még bőven látszik, hiszen csak egy napos, vérzett is, bár nem olyan halálosan, mint ahogyan az előbb az ő lába.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Érdekes dolog történik. Megfogom a kezét, melegséget érzek, és erre azt mondja Leticia, hogy elmúlt a fájdalom. Most vagy hantázik, vagy… valami történt. Kissé riasztó, hogy melegség áramlik a kezemből, és még gyógyító is lenne? Na, ki szórakozik velem? Körbepillantok, de senki és elmosolyodom a mondatára. - Te vagy az első – viccelek persze, de hát muszáj volt ezt mondani, túlzottan magas labda volt. Inkább gyorsan visszaterelem a témát az ő képességére, próbálok találgatni, hogy mi lehet, de nem nagyon jutunk dűlőre. A teóriák csak arra jók igazán, hogy megcáfolják őket, de inkább csak örüljünk annak, hogy én gyógyítok, ő meg ügyesen egyensúlyoz. Persze ez igen nagy marhaság, de ez történt… vagy nem, és mégis szórakozik velem valaki. - Nem is tudom, talán mert olyan izé vagy… na. Az – vonok vállat, magam sem tudom, hogy miért mondtam neki. Mert annak néz ki, vagy ilyesmi. Ha lenne rá magyarázat, esküszöm Merlin szakállára, hogy elmondanám neki. - Igen, ez igaz. Mindig könnyű begyakorolni valamit, amíg nem vagyunk szemtől szemben egymással. Akkor bármi megtörténhet, sőt az ellenkezője is – bólogatok komolyan, ebben egyetértek. Más lehet beszélni róla, mint bármilyen érzést közvetíteni egy másik ember felé. Főleg az ő történetük után, akár megbocsájtani, akár gyűlölködni. Persze haragudni mindig könnyebb, mint megbocsájtani, mert ha nem vagyunk elég megbocsájtóak, mindig ott van bennünk a kisördög, hogy ha egyszer megtette, majd megteszi máskor is… Na, de eleget voltunk itt, ideje elcsónakáznunk, de csak metaforában. Sajnos a deszka beszakad alattam, én pedig bosszankodom. De ő… nagyon kedves és nem is igazán nevet ki, hanem teljesen segítőkész, komolyan aranyos tőle. Más csak röhögne, vagy még be is lökne, de nem ő. Jó fej nagyon. - Próbáljuk meg, és előre is köszi – egy mosolyt erőltetek fel, mert igazából még nem múlt el a mérgem. Belekapaszkodom a kezébe, és együttes erővel felhúzzuk engem, bármilyen hülyén is hangzik ez. Sikerül kievickélnem, de a nadrágom szépen elszakadt, sőt kis vérpatak is csordogál a helyén. - Szuper – érintem meg, és a seb azonnal beforr, mert azt kívántam, hogy milyen jó lenne, ha nem lennék most ilyen cink helyzetben Leticia előtt. Eltátott szájjal nézem, majd nézek a lányra és értetlenkedem egy sort. - Na, jó, ez nagyon furcsa és… ijesztő – hökkenek meg továbbra is, és nem tudom, hogy mit tegyek a továbbiakban. Próbálok valamit leolvasni Leticia arcról, de nem nagyon megy, talán épp azon gondolkodik ő is, hogy milyen messzire fusson. Mert én nem kicsit vagyok bepánikolva… valaki megmérgezett volna, hogy gyógyítsak, vagy megáldott? Na, de ki, nem lehet normális, ha pont rám esett a választása, az is biztos. - Pár napja én is éreztem valamit, de nem hiszem, hogy van összefüggés. Meg kéne még valamit gyógyítani, de most már szándékosan. Nincs valami bajod? - nézek rá naivan, a legsületlenebb kérdéssel, amit valakinek nekiszegezhetek. Nyilván mindjárt közli, hogy Troy, figyelj, van itt ez az anyajegyem, szedd már le légyszi, vagy a körmöm alatt elfeketedett egy rész, mert egy mardekáros rálépett a folyosón véletlenül.
A rossz kezdés után majd csak jobban alakulnak a dolgok. Végül is legutóbb is jól éreztem magamat vele, elvonta kicsit a figyelmemet az apámmal kapcsolatos nyűgjeimről, pedig akkor se indítottunk valami jól a kávéban hősi halált halt hógolyóval, viszont remek volt a hóangyalkészítés. Remélhetőleg most is hasonló lesz majd a helyzet, bár az nem segít sokat, hogy beverte a fejét, nekem pedig fáj a csuklóm, amit oda is adok neki, amikor meg akarja nézni. Kissé még kattog is, de nem vészesen, viszont amikor megfogja, akkor én is érzem azt a furcsa bizsergető melegséget, amit ő is. Mintha csak valamilyen kellemes simítás hatolna egészen a csontjaim mélyére és a fájdalom mintha ott se lett volna egyszerűen kámforrá válik. Nem is tudok azonnal reagálni a vigyorára és a kilátót érintő szavakra, csak elkerekedett szemekkel forgatom meg a kezeimet, még kicsit meg is mozgatom a csuklómat, de nem kattog és nem is érzem, hogy fájna, ahogy pár pillanattal ezelőtt még igen. - Hű ez... elmúlt. - bököm ki végre. Nem, azt nem gondolnám, hogy csak úgy magától, vagy ennyire jó a regeneráló képességem. Nem mondom, hogy gyakran töröm össze magamat és máskor is volt már ilyen... sőt nagyon nem így van. Láthatóan értetlenkedve nézek rá, még a balerinás dologra is nehéz most reagálni, pedig lássuk be az én esetem is épp eléggé furcsa, hiszen én is olyasmit csinálok mostanság, amit máskor amúgy nem igen szoktam. - Annyira azért csak nem vagy rossz hatással az emberekre. - mosolyogva rázom meg a fejemet, ahogyan elneveti magát. Szó se róla van rendesen önkritikája egyébként, pedig nem kellene, hogy ilyen rossz véleménnyel legyen magáról. Tény, hogy kissé kétbalkezes és ebből könnyedén lehet másoknak hátránya, de akkor se hiszem, hogy ilyen veszélyes lenne, csak kicsit oda kell figyelnie. - De talán a környezetváltozás... de mégis csak furcsa. - és szokatlan, az ember nem szokott hirtelen ügyes lenni valamiben, amit előtte nem is gyakorolt, csak azért, mert most máshol él. - Pár napja érzem, hogy jobban megy az egyensúlyozás és kipróbáltam a korlátokon odabent és most itt. Elég... fura. - épp olyan fura, mint az, hogy megfogta a kezemet és egyből rendbejött, az se valami megszokott dolog. Madame Pomfrey is gyorsan gyógyít apróságokat, de neki bájitalok kellenek hozzá, meg kencék és varázslatok, nem elég csak megfognia valakinek a sérülését. Troy esetén viszont olyan, mintha épp ez történt volna. - Miből gondolod, hogy bátor és karakán vagyok? - nem tudok megállni egy mosolyt, hiszen ezt azért bóknak veszem, pedig nem szóltam rá, vagy hasonló egyszer sem, nem éreztem úgy, hogy olyan karakán lennék a közelében, de lehetséges, hogy tényleg így van. - Tudod apa közelében nem megy minden úgy, mint máskor... Beszélnem kellene vele, de nem tudom, hogy mit mondjak. - és hogy hogyan. A kiosztás már megvolt, megmondtam neki a magamét végül is, csak nem tudom hogyan kéne azt mondani, hogy legyen minden rendben... úgy hogy közben nem adom meg magamat azért még sem teljesen. És az még furább, hogy még a tanárnőmmel is van valami ügye. Nem is értem, hogy micsoda. Ezek után viszont beesik a... mólóba. Ilyet se láttam még. Rendesen meglepődöm és először ösztönösen lépek hátra, csak aztán gyorsan vissza, óvatosan, valahogy érzem hová kell lépnem és nyújtom neki a kezemet.- - Jesszus, ez... tényleg nincs melletted a szerencse. Kihúzlak... - már ha sikerül és remélem nem esünk be mindketten, vagy nem esik be ő jobban, mert bár ügyesebb vagyok és jó az egyensúlyom, de az izmaim nem nőttek meg hirtelenjében, ez azért nem változott. Nem kéne most beesnem, ha már eddig megúsztam. Remélem nem lett szegény vizes, vagy horzsolta le magát, ahogy beesett, az nagyon fájhat.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Hát igazad lehet, megfogadom a tanácsod – mosolygok alatta, amíg le nem kászálódik rólam. Ezt magamtól is tudtam ám, csak hát annyira megörültem, hogy láttam megint, hogy nem tudtam nem megzavarni, ez még nem bűn, nem? Viszont, hogy jó szájízzel gondoljon a találkozásra, megpróbálom szakmailag megnézni a kezét. Amint megfogom a csuklóját, és arra gondolok, hogy milyen jó lenne már tényleg meggyógyítani valakit érzem, hogy valami átáramlik belőlem belé. Valami melegség, de hé! Nem kell ám félreérteni! Komolyan úgy éreztem, mintha gyógyító erőt küldtem volna neki… rosszabb vagyok, mint a muglik, komolyan. Remélem, nem veszi észre, de egyébként a tapintásból kiderült, hogy valóban meghúzódhatott csak, így nem lesz nagy baj. Elhúzom a kezemet, mintha mi sem történt volna, és gyorsan kérdezősködni kezdek, az már egy bevált módszer nálam. - Jó, egy null neked, a kilátónál nem veszélyesebb – vigyorgok, majd el is mondom neki gyorsan, hogy milyen szuper vagyok, alig csináltam balesetet. - Köszi szépen, igyekszem majd továbbra is figyelni – hát, mondjuk ezt az idejövetelem meg is cáfolja azonnal, de sebaj. Semmi sem lehet tökéletes. Talán többet kéne beszélgetnem ülve, vagy álldogálva emberekkel és akkor nem nagyon történne semmi. Ja, de Hermionénál is történt, de az igazán véletlen volt! - Igen, balerinák. A mugliismeret továbbra sem az erősségem – legyintek, és ezt biztosan tudja a múltkori találkozásunkból. Akkor is a mugliismeretet rágtam, és azóta sem megy. Mondjuk, ha tanulnám és nem rágnám… áh, ki ér rá ennyi butaságot megjegyezni, minthogy titokzokni, meg ilyesmi, ugyan! - Hát, lehet, hogy ráéreztél valamiért, talán édesapád miatt, vagy az új környezet, ki tudja? Nem hiszem, hogy én vagyok az oka, mert akkor inkább romlott volna – nevetni kezdek vidám, egyáltalán nem probléma nálam az önirónia. Ráadásul ez tény, tényleg jó, ha vigyáznak a közelemben, mert ki tudja, hogy mi bajuk esik a következő pillanatban. Viszont ez a melegség fura volt, eddig én sem éreztem. - Mióta tudsz ilyet csinálni? – mutatok a lábára, remélem, nem félreérthet és tudja, hogy mire gondolok. Talán ha neki is ma jött ez ki, akkor lehet valami összefüggés, vagy valami. Eddig sosem volt ilyen, lehet, hogy később még megnézetem magam a javasasszonnyal. - Hmm, érdekes. Azt hittem már odamentél és jól megmondtad neki, ilyen lánynak tűnsz – fejtegetem, de nem akarom megsérteni ám. Félreérthető megint csak a mondatom, jobb, ha javítom gyorsan. – mármint ilyen karakánnak gondollak, aki egész bátor és minden ilyen, mint egy jó griffendéles – mosolygok rá biztatóan, majd elfordulok a tó felé egy pillanatra. Na, ekkor reccsen meg alattam a palló és esek be félig a mólóba. Megkapaszkodom ugyan, így nem esek le, de látom, hogy pont egy jó korhadt deszkán álldogáltam, pech. - Ezt nem hiszem el – bosszankodom hangosan és pofákat vágva nézek Leticiára. – Én már azt hinném a helyedben, hogy szándékos volt és megrendezett – fújtatok egy nagyot és úgy maradok. Nincs kedvem mozdulni sem, itt legalább nem érhet baj… remélem.
Azért egy kicsit nekem is sikerült zavarba jönni, maximum nem látszik rajtam olyan nagyon, hogy ez megtörtént, mert próbálok úgy tenni, mintha nem így lenne és talán nem veszi észre. Azért mégis csak sikerült ráesnem. Nem akartam megütni, megnyomni, meg aztán mégis csak fú, nem szokásom ráesni fiúkra, ez nekem is eléggé új helyzet. - Tudod lehet, hogy hasznos, ha máskor nem köszönsz rá csak úgy a semmiből valakire, aki koncentrál. - nem oktatom ki, a mosolyomból látszik, hogy ez inkább afféle kedves jó tanács akar lenni részemről, bár van egy olyan érzésem, hogy nem igen fogja megfogadni, vagy ha mégis akkor nem biztos, hogy rajta múlik, hogy sikerül-e egyáltalán, hiszen mégis csak róla van szó. Előbb cselekszik, mint ahogy gondolkodna, eddig legalábbis ezt szűrtem le a viselkedéséből, pont e miatt kerül gyakran kellemetlen szituációkba. - Végülis attól már rosszabb nem lehet... - halványan elmosolyodom. Troy tud azért veszélyes lenni, persze főleg önhibáján kívül, de akkor is. A kezemnek viszont már jobban nem hiszem, hogy lehetne ártani. - Én is arra tippelek, hogy meghúzódott az esés miatt. - bólogatok, de azért odanyújtom neki a kezemet. Első körben csak az egyiket, hiszen mindkettőnek ugyanaz lehet a baja, mivel a két karommal fogtam fel legalább valamelyest az esést, különben sokkal jobban ráestem volna és így is nyekkent szegény rendesen. - De gondolom igen, csak hát volt egy ilyen késztetésem, hogy ki kell próbálnom valahol és arra jutottam, hogy ez még mindig biztonságosabb, mint mondjuk a kilátó. - rántom meg a vállamat. Mert hát onnan azért sokkal nagyobbat lehet esni. Itt meg maximum vizes lesz az ember, vagy ilyen esetben ráesik valakire, aki közel jön és megijeszti, de ez utóbbi nem valami gyakori eset. Valószínűleg az emberek nagyobb részével ilyesmi nem igen történt volna. - Ez akkor jó hír, de nem hiszem, hogy velem lenne összefüggésben. Lehet, hogy csak jobban figyelsz, de ügyes vagy, gratulálok. - a mosolyomat most is ugyanúgy megkapja. Tényleg örülök, hogy rendben van, így legalább senki nem akarja elpáholni, hiszen mesélt róla, hogy szoktok kellemetlen helyzeteket okozni neki az, hogy másoknak gondot okoz, még ha nem is szándékosan. Vannak olyanok, akiket ez nem különösebben érdekel sajnos. - Azt hiszem ők inkább balerinák és nem. Nem tudom, hogy mi ez, csak úgy érzem napok óta, hogy jobban megy az egyensúlyozás. Fura és nem tudom, hogy mi az oka, de íg van. Egyszerűen csak... megy, de nem igen gyakoroltam még sokat. - látszik rajtam, hogy tényleg nem értem az okát, hiszen nem vagyok se balerina, se valami harcosféle, sőt még kötéltáncos sem, de olyan érzésem van, hogy talán még egy kis gyakorlással akár egy kötélen is végig tudnék táncolni és még ki tudja, hogy mire lennék képes. Elég jó érzés. Oké vannak azért érdekes adottságaim, hiszen már kiskorom óta tudok beszélni a kígyókkal. Na persze ezt nem verem nagy dobra, tudom, hogy a varázsvilágban nem valami jó ómen, viszont az, hogy jó az egyensúlyérzékem csak nem jelent semmi rosszat. - Azóta nem beszéltem apával. Tudom, hogy kellene, de valahogy nem sikerült rá vennem magamat és azt se tudom, hogy mit mondjak neki. - nem akarok én örökké haragudni rá, meg semmi ilyesmi, tényleg. Jó lenne, ha rendben lennék végre, normális családként, csak hát ettől még mindig nem lesz egyszerűbb a helyzetünk. Haragszom rá és hiányzik is... hülye egy helyzet.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Leticia határozott, mint mindig, pont ellentétes velem. Én biztosan zavarba jöttem volna egy ilyen kis megjegyzés után, de őt nem egyszerű zavarba hozni. milyen jó képesség, lehet, hogy majd eltanulom tőle. Pont az után, hogy már nem fáj a fejem. A hangos koppanást ugyan nem követte meleg érzet, arra utalva, hogy meglékelték a dinnyét, ami a fejemre nőtt, de azért eléggé megszédültem, amiről nem Leticia tehet. Habár, az is benne van a pakliban, hogy ráerősített azzal a kóválygásomra, hogy rám esett, de nem varrnám a nyakába. - Á, semmi gond, és igazán nem fájt. Talán egy kicsit megszédültem, hogy bevágtam a kobakom – hátra is nyúlok, hogy bebizonyítsam az állításomat. Mert az ember már csak ilyen, meg is akarja tapintani a fájdalmat, hogy hátha a kényes területhez ér, és még fájdalmasabbá teheti azt. Ez nálam most nem működik, mert, ahogy odanyúlok, elmúlik a fájdalom. Nagyon érdekes, lehet, hogy belenyúltam Piton egyik bájitalába és nem vettem észre? Ami nem valószínű, hogy kotyvasztottam valamit, miközben az élő halál esszenciáját csináltam, a kezemen pedig beért a nagy mű, és most elmulasztotta a fájdalmamat. - Á, már el is múlt – mondom vigyorogva és tényleg, mintha nem történt volna semmi. Leticia elhúzza a kezét, de láthatóan fájlalja a csuklóját. Talán inkább azt kéne megnézetni egy szakemberrel… de hé! Én gyógyítónak készülök! Talán, ha megengedné nekem, hogy megnézzem, talán elég lenne rá egy ferula, vagy valami. - Megnézhetem? Tudod, gyógyító leszek, jó lenne, ha miattam nem lenne valami szövődményed, vagy ilyesmi. Ha nincs semmi különös, meg bepólyázzuk, valószínűleg csak meghúzhattad – hirtelen váltok át mosolygósból szakmabelibe. Ha már elkezdem, nem baj, ha van kin gyakorolni. Persze nem kívánom azt, hogy Lettinek állandóan csonttörése, meg ilyesmi bajai legyen, de most pont kapóra jön. Egyébként pedig, ha többször találkozunk, van rá esélye, hogy kisebb balesetek érik majd. Szóval, ha odanyújtja a kezét, akkor megvizsgálom. - Egyébként nem veszélyes a mólón álldogálni? Jól nézett ki, csak hát… oké, magamból indultam ki, de na – vonok vállat mosolyogva. Én biztos, hogy leestem volna, és valószínűleg nem a mólóra. Az is igaz, hogy lehet, hogy fel sem jutok az ilyenekre… bár nem vagyok béna, de ez az átok, ami szerintem rajtam van, biztosan azonnal dörzsölné a kezét, hogy milyen módon szívasson meg. Elcsússzak, ahogy fel akarok lépni? Kijöjjön a tó szörnye? Fellökjön a szél? Mind a három? Valamelyik biztosan bejönne. - Képzeld, amióta találkoztunk, alig-alig történt velem baleset. Lehet, hogy többet kéne beszélgetnünk. Tényleg, napi egynél nem volt több, Merlin szakállára esküszöm – vigyorgok és most is, ahogy mindig az egyik lábamról a másikra állok, és figyelem a csinos szöszkét. - Te ilyen táncos vagy egyébként? A mugliknál vannak ilyen Balek Riták, vagy minek hívják őket, akik hasonló kunsztokat csinálnak – igen, ilyen fehér cuccban vannak és a lábujjaikon állva kergetik egymást. De az is lehet, hogy ez egy mugli sport? Biztos fájhat a lábujjuk, én egyszer kipróbáltam, amikor senki sem figyelt, de majd kitörtem a nyakam, és két hétig fájtak a lábujjaim. Pedig nem csináltam 3-4 másodpernél tovább. - Nem akarok kérdezősködni, de azóta jobb lett a viszonyotok? – tényleg csak szimpla érdeklődés a részemről, nem akarok az életébe vájkálni, viszont sok mindent még nem tudok róla. Csak azt, hogy remek újonc hóangyal készítő.
Kellően hűvös van ahhoz, hogy ne nagyon számítsak rá, hogy alaki majd pont meglep a kis mutatványom közepette, bár azt hiszem ez azért naiv feltételezés, hiszen máskor is futottam már össze az udvaron diákokkal. Attól, hogy tél van, aki ehhez szokott bírja ezt az időjárást, én vagyok az, aki nem szoktam ehhez hozzá hála a spanyol klímának. Őszintén várom már a jobb időt, a tavaszt, a nyarat, amikor nem kell sapka és ennyire beöltözni, mint most. Mondjuk ezzel most nem foglalkozom, nem akadályoz a ruházatom a próbálkozásban, az viszont igen, amikor meghallom az ismerős hangot, ahogyan rám köszön. Igazság szerint rosszabb vége is lehetne a dolognak, az hogy beesem a vízbe, de legalább ilyesmi nem történik, csak az egyensúlyom inog meg, de még össze tudom szedni magamat annyira, hogy végül nem a rossz irányba dőlök, hanem a kevésbé rossz felé, azaz pont Troy adja a tompítást az esésemhez, mert így nem sikerül megállni a lábamon és szegényt rendesen magam alá gyűröm. A kezemet teszem ki azért legalább valamelyest tompítás céljából, de még így is jó adag levegőt szorítok ki a mellkasából, pedig nem vagyok valami méretes alkat, kimondottan alacsony, de a súly, attól még súly főleg ilyen lendületnél. - Mert nem is. - mosolyodom el és jó eséllyel csak azért nem nevetem el magamat, mert azért az esés rám is hatással volt és kissé a kezemet is sikerült megnyekkentenem ezzel a lendületes vetődéssel, hiszen mégis csak a kacsómmal tartottam meg magamat. Érzem rendesen a csuklómat na. - Köszi és... bocs, remélem nem ütöttelek meg nagyon. - az első kissé zavart torokköszörülések után természetesen lekászálódom róla és még a kezemet is nyújtom neki, hogy segítsek felállni, mert azért fél füllel hallottam, hogy még koccant is a feje a deszkán, biztosan nem volt valami kellemes ez az esés, úgyhogy ha belém kapaszkodik, akkor még rá is fogok kicsit a karjára, hogy ne essen el nekem megint. - Beütötted a fejedet, hallottam, ahogy koppant, lehet hogy meg kellene nézetni. - nekem csak kicsit az arcom rándul meg, de nem szisszenek fel azonnal. A csuklómat azért érzem rendesen, meg egy leheletnyit a térdemet is, de nem olyan vészes, legalábbis elsőre, aztán majd ki tudja, hogy pár perc múlva mennyire fogják az ízületek jelezni, hogy kicsit nagy volt a hirtelen terhelés. - Talán nem volt olyan nagy az ütés... pedig még hallottam is. - ő a kezét nézi, én meg őt, mintha azzal a háta mögé látnék és látnám, hogy van-e valami sérülés a fején, ami ugye eleve kizárt. Viszont, ha már elenged, akkor elhúzom a kezemet, hogy megmozgassam kicsit a csuklómat. Na így már érzem, hogy fájdogál azért rendesen, azt hiszem nem nagyon kéne mozgatni. Igyekszem nem erőteljesen kimutatni a dolgot, de látszik azért az arcomon, hogy nem a legjobb érzés most a csuklókörzés.
Bújjunk el ϟ Ruha ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
//
//
