2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Minden itt kezdődött el. Egy közös kaland, az első kaland, amire annyit vártam, és annyira vágytam a családom elől gondosan eltitkolva. Hiszen nekik mindannyiuknak meg volt a bajuk, mindannyian átéltük szüleink elvesztését, de míg én fel tudtam dolgozni, el tudtam tőlük köszönni, addig nekik ez nem adatott meg, és erről sosem beszéltem nekik. Sasha lényegében teljes egészében szülők nélkül nőtt fel, Lioneah magába fordult és passzív agresszív tinédzser lett, míg Nicolas szüleink pályáját követve szinte szándékosan kereste a bajt évekig. De túléltük. Mindannyian túléltük, és valahogy fel fogunk nőni, és egyszer minden rendbejön. És én úgy érzem, hogy az utazás, hogy az Ereklyevadász küldetés az, ami engem végleg fel fog szabadítani azok alól a béklyók alól, amit az élet helyezett rám, és persze én vettem magamra, évekkel ezelőtt. Visszatértem az ígéretemhez híven és Seannal a megbeszéltek alapján két nap múlva elkezdtük a keresést. Nem volt egyszerű, rengeteg falba ütköztünk, hiszen a forrásaim nagyon is régiek és már megannyi vadász végigmehetett a lépéseken előttünk. De nekünk valami újat kellett észrevennünk, amit senki más nem vett észre. Végül a nyomok Glastonbury-be vezettek, ahol megtalálunk egy mágikus rejtekhelyet, de a nyomok itt elapadtak. Nem sikerült rálelnünk minden nyitjára, és mikor a McCaine medálom felizzott a nyakamban és ezzel teljességgel elvonta a figyelmemet, akkor jöttünk rá, hogy vége. Elmúlt a pillanat. A mágikus hely, ami mögött a legendás kard lapulhat csak az év egyetlen napjának egyetlen pillanatában nyílik meg, ha beillesztjük a "kulcsát", de én ezt a pillanatot elszalasztottam, mikor rászorítottam a kezem a medálomra, hiszen az azt jelenti, hogy valamelyiküknek szüksége van rám. A kaland meghiúsult, és további egy évig esélyünk sincs bejutni, de azt hiszem Sean már sose fog többé bízni bennem, hiszen az én hibámból hagytuk ki ezt a fantasztikus esélyt. De nekem mindig és újra a családom volt fontosabb.
// Köszönöm a játékot, és ha esetleg újra lenne kedved játszani, a történetet tovább szőttem és ezek alapján folytatnám legközelebb. Ha lenne időd maximum 2 hetenként hozzászólásokat váltani, én nagyon örülnék, ha visszamenőleg kijátszanánk a kalandjaikat a meghiúsulásig, vagy akár utána Sean reakcióját és a kis párosuk feloszlását is, amihez csak kedved van. Csak keress meg üzenetben Megan Smith-nél!
Azt hiszem ideje lenne végérvényesen fellélegeznem, hiszen a végső válasz igen lett, de azért még látom a kételyeket a leendő partnerem szemében. Nos, ezeket kell eltörölnöm onnét, még indulás előtt, különben a kalandunk halálra van ítélve. Számítanunk kell egymásra és el kell majd érnem, hogy olyannak ítéljen meg, amilyen vagyok, nem csupán az információforrásnak, aki a legendás kardokhoz vezetheti őt. Nem igazán zavar, hogy a kézfogás gyors, nekem is van szemem és én is hallok dolgokat, a magatartásán is látszik, hogy nem az a haverkodós, ölelkezős fajta. Ez tényleg inkább azért volt, hogy elhatározzuk magunkat, és én is biztosnak érezzem a döntését. - Rendben, akkor két nap. És természetesen, nem indulunk el úgy, hogy nem ismertettem mindent, de terepen kell kiderítenünk a történet végét. - az asztalhoz lépek és kitekerve egy régi tekercset, amin egy térképrészlet van és rengeteg írás, rábökök egy névre. - De az első állomás Glastonbury. Mutatok rá, és egy kis hatásszünetet is tartok. Oda kell először mennünk ahhoz, hogy új támpontokra lelhessünk, ez már csak ilyen. Legendás, ősi varázstárgyakról beszélünk, ha annyi lenne az egész, hogy minden témába vágó pergament elolvasunk, akkor már régen előkerültek volna. - Mindenem megvan, amire szükségem lehet. De ha úgy gondolod, akkor készíthetünk egy kis leltárt, neked nagyobb a tapasztalatod ebben, hátha én valamit elfelejtek. - válaszolom, egy kis mosollyal, és nem csak nyalizásból, vagy fejethajtva a nagytudású családja előtt, hanem azért, mert mostantól egy csapat vagyunk. A büszkeségem nem fog abba belehajszolni, hogy valamit ne csináljak a helyes módon, csak azért, mert nem fogadtam el a segítségét. - Nekünk is el kell még intéznünk néhány dolgot, de két óra múlva visszajövök, ha neked is megfelel, és megbeszélünk mindent. Addig itt hagyom a tekercseket, tudod egyedül tanulmányozni őket. Nem leszek egy paranoiás hatalommániás ember, aki alig enged betekintést az információkba, hiszen könnyen lehet, hogy mást is észrevesz, amit én nem, amilyen különbözők vagyunk, ez több, mint valószínű. Ráaásul mindegyik pergamenemen van egy apró nyömkövető rűna, szóval nem is jutna velük túl távolra, ha hirtelen még is úgy döntene, hogy elég neki a kaland, de nem kell hozzá partner. A zsebemben egy varázstárgy kezd el rezegni, ami jelzi, hogy Sasha éppen engem keres, szóval muszáj mennem. Istenem, tényleg magára hagyom őt? Mi lesz, ha addig történik vele valami, ameddig távol vagyok? Nem vihetem magammal a hugifigyelőt, hiszen ha egy alkalmatlan pillanatban rezeg és nem tudok koncentrálni, az a végünket jelentheti. - Akkor most ennyi, Sean, nemsokára jövünk. - lépek már is az ajtóhoz, és Pyxis is lustán lehuppan a fotelből és követ. Ajtó kinyit, ajtó becsuk, minimálisan sietve távozom, a szívemben öröm, hiszen sikerült megszereznem magamnak a srácot. És persze egy kis kétely is, hogy addig a családommal minden rendben lesz-e...
de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki.
Sean O'Gallagher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sean & Sarah 2017-06-25, 19:17
Sarah & Sean
Ha tudtam volna miféle szándékkal kerestek fel, vélhetően az ajtó közelébe sem mentem volna. Késő bánat. Sarah itt állt a szobámban, amely tele volt mindenféle alkatrésszel, szanaszét heverő kötetekkel és szaklapokkal, falakra tűzött térképekkel és pergamenekkel. Senkit nem szoktam beengedni a birodalmamba, így némileg furcsán éreztem magam a jelen helyzetben. Nem igazán látszott meg az arcomon, de belülről mégis csak feszélyezett a jelenléte. Kelletlen fintort vágtam a szavai hallatán. Komolyan én voltam az egyetlen ember, aki számításba jöhetett? Elszomorító tényként fogtam fel, hiszen állítólag rengeteg remek koponya járt erre a szakra. Miből gondolták, hogy pont az én visszahúzódó, magányos kalandor személyem fogja sikerre vezetni Sarah expedcióját? ‒ Biztató. ‒ Egy fanyar mosoly, tartózkodó hangnem. Csupán ennyire futotta tőlem, mégis tudomásul vettem, hogy ez a lány a nyakamra fog járni. Túlságosan udvariatlan és elutasító nem akartam vele lenni, hiszen nem ő tehetett arról, hogy a közös kaland kapcsán ellenérzéseket tápláltam, de… Merlinre! Mégis Arthur legendás kardjairól volt szó! A kíváncsiságom és a tettrekészségem legyűrte a józan eszemet és az aggályaimat. Talán kissé meggondolatlan voltam, amikor elhatároztam magam, de nem volt már többé visszaút. ‒ Remek, mert tényleg nem tudok semmit biztosítani ‒ biccentettem kimérten. Már előre visszhangzott a fejemben az unokatestvérem hangja: „Megint milyen ostobaságba mentél bele Sean? Nem arról volt szó, hogy tartózkodsz az idegenektől? Mi a fene ütött beléd?” És joggal kért volna számon, hiszen mindig azt hangoztattam, hogy csakis a családommal, vagy egyedül vágok neki ilyen utaknak, most pedig meghazudtoltam saját magamat. Némi tétovázás után kezet ráztam vele. Gyors, rövid kézfogás volt, hiszen nem szerettem hozzáérni idegenekhez. Sok mindent mondtak rám, rengeteg jelzőt sütöttek már rám, de abban ténylegesen nem tévedtek, hogy nehezen boldogultam az emberekkel, az emberi kapcsolatokkal és az érzésekkel. Nekem csakis a száraz tények, a múlt eseményei, a jelen kalandos pillanatai és a jövő kifürkészhetetlensége számított. Érzelmek? Érzések? Barátok? Nem igazán. A barátok elkoptak mellettem, a párkapcsolatokban ezidáig nem találtam semmi örömet. Nem okozott semmi olyan sóvárgást bennem, mint az ereklyék utáni hajsza. Ezt sokan nem tudták megérteni, és hova tenni. Különc voltam, de sose zavartattam magam emiatt. ‒ Két napra. Még be kell fejeznem egy-két dolgot indulás előtt. Azonban nem gondolod, hogy át kellene beszélnünk, hogy mire jutottál? ‒ mutattam az asztalomon heverő tekercsre, és a lánynál lévő további pergamenekre. Elvégre, ha azt se tudtam hová készültünk, vagy éppen milyen akadályok várhattak ott, nehezen tudtam volna felkészülni. Az asztalon lévő pergament magam elé húztam, és tanulmányozni kezdtem. ‒ Apropó. Megvannak a szükséges felszereléseid, eszközeid? ‒ érdeklődtem kíváncsian, felpillantva az olvasásból. Nekem a szobában itt-ott lapultak a régi, jól bevált, elnyűtt holmijaim, amiktől még mindig nem terveztem megválni, de bármikor tudtam volna új holmikat a lány rendelkezésére bocsájtani, ha úgy adódott.
Nem tudok olyan sok mindent a családjáról, bár amennyit elmondott róluk, és a O'Gallagher név... Biztos vagyok benne, hogy már olvastam róluk egy szaklapban. Lehet, hogy a küldetésnek utána jártam minden létező anyagot összegyűjtve, de amikor Seanhoz jöttem el, nem végeztem kutatómunkát, csak bíztam a professzorom tanácsában. Rosszul döntöttem volna? Könnyebben megnyertem volna a fiút, ha tudom, hogy hogyan kezeljem és hogy pontosan milyen családi háttere van? Igen, a sok tervezgetéssel és a halvány irányításmániámmal olyannak tűnhetnék, aki ennyire ravasz, hogy letapogatja leendő partnerének minden titkát, de azért ez már túlzás lett volna tőlem. Egy dolog, ha valaki nem tudatosan manipulál valakit, azért, mert nagyon akar valamit, de más dolog ténylegesen átgondoltan így cselekedni. Kicsit biccentek, elismerve, hogy egoistának és beképzeltnek tűnt, akármilyen háttérrel is érkezett, a mestereinket nem kéne lebecsülnie. Már nem szólok inkább addig, ameddig nem kérdez, csak méregetjük egymást, és a terveimet, mint a lesben álló vadmacskák. Az én drága familiárisom meg le se szarva a bennem tomboló izgalmat és feszültséget, dörgölőzik és hempereg tovább, teljes lelki nyugalommal. - Csak téged mondott. Ettől függetlenül, ha nem vállalod... nem fogok leállni. - fűzöm még hozzá, hiszen amennyiben nemet mond, egy ideig biztosan rajta maradok és győzködöm, de nem a világ végéig, ha végleges az a nem, keresek mást, mert túl sok energiát és túl sok reményt öltem ebbe. Tehát mardos a feszültség, így amikor végül kimondja, hogy eljön velem, egy szusszra kiszalad belőlem az összes bent tartott levegő. Azért fókuszálok arra is, amit mond, nem csak lelkesen bólogatok, miközben kongat a fülemben az örömharang. - Nem kell ígéret, ígérni senki sem ígérhet, hiszen senki se tudhatja, hogy mit hoz a jövő. És figyelni fogok a jellemhibáidra, és azon leszek, hogy te is megismerd az enyémeket, még azelőtt, hogy az okozná a vesztünket egy éles helyzetben. Akkor tehát, áll az alku? - kérdezem még, hogy biztosan elhatározza magát, és a kezemet is előre nyújtom, egy kézfogás erejéig. Csak egy gesztus, még is egy pecsét lehet az elmondott szavakra, és talán éppen ennyi kell, hogy ne csak a szavai mondják, hogy beleegyezik, hanem a szemei is. Persze, nem lopta be a szívembe magát azzal, hogy ennyi hibáját azonnal fel is sorolta, de az őszinteségét tisztelve nyújtom most a kezem, és valóban úgy gondolom, hogy tudom majd kezelni, ha esetleg elönti a kapzsiság. Ugyanis amiket mondott, azt talán így tudnám összegezni: kapzsiság. De mindenkinek vannak bűnei ki-kinek más mértékben, azt hiszem ebben én sem vagyok különb. Bennem is meg van ugyanaz, ami őbenne, még ha nem is tudnám elképzelni, hogy annyira akarjam a tudást, hogy más biztonságát kockáztassam ezzel. - Mennyi időre van szükséged a felkészüléshez?
de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki.
Sean O'Gallagher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sean & Sarah 2017-05-31, 22:23
Sarah & Sean
Mindig büszkeséggel töltött el a gondolat, hogy miféle nagyszerű embereket nevezhettem a rokonaimnak, s az, hogy mennyi mindent sajátíthattam el tőlük. Talán kissé beképzeltnek, vagy arrogánsnak tűnhettem, azonban valóban ritkán nyújtottak új információt a roxforti professzorok. Valljuk be, gyerekkorom óta vonzott a szakma, már akkor állandóan belelestem a szüleim jegyzeteibe, térképolvasást tanultam tőlük, vagy éppen az öregemmel apró szerkentyűket bütyköltünk. Ahogy idősebbé váltam, a család úgy avatott be a szakmai dolgokba, mutattak apró trükköket, és egyre gyakrabban vittek magukkal terepre. Nem szerettem otthon ülni, odahaza minden anyát jutatta az eszembe, azonban, amikor apámmal a terepen voltunk, megszűnt számomra létezni a világ. Egyre mélyebben ástam bele magam az ereklyevadászatba: mítoszokat, mitológiákat tanulmányoztam, holt nyelveken kezdtem tanulni, átkokat és azoknak a megtörését kezdtem tanulni. Lassan teljesen behálózta a relikviák iránti szenvedélyem az életemet. Csakhogy, nem nagyon fejeztem ki a rajongásomat mások előtt, hiszen nem értették meg miféle menedéket találtam ebben. ‒ Kicsit egoista voltam, mi? ‒ túrtam zavartan a hajamba. Pedig nem néztem le a tanáraimat, szimplán gyakran előrehaladtam a tananyagban, mint kellett volna. Az már teljesen más kérdés volt, hogy az öregemet találtam a legjobb tanítómesternek. Feleslegesen viszont nem fecsegtem ezekről, és kötve hiszem, hogy Sarah ezért jött volna, így nem mélyedtem el a témában. Azt gondolt rólam, amit csak szeretett volna. Azt se értettem miként jutottam ki a házi állatok taglalásánál, főként, mert nemigen tartottam saját állatokat. Részben azért, mert sokat voltam úton, részben pedig a felelőtlenségem miatt. A familiárisokkal kapcsolatban meg végképp nem rendelkeztem kellő tudással, de abban biztos voltam, addig jártam jól, amíg nem kellett még arra is figyelnem. Mindenesetre, Sarah egy valamihez nagyon értett: képes volt elérni azt, hogy bármikor eluralkodjon rajtam a kalandvágy, ha csak felemlegette Arthur király legendás kardjait. Ha az én forrásanyagom lett volna, a lányt félretolva már az asztal felett görnyednék, a tekercseket óvatosan kisimítanám, és addig bogarásznám őket, amíg az összes hasznos információt le nem jegyzeteltem róluk, csakhogy ez nem így ment. Sarah gyűjtötte össze ezt a sok anyagot, nem volt jogom ahhoz, hogy mindezt elvegyem tőle. A halántékom bizsergett a tétovázástól, hiszen gőzöm se volt arról, mitévő legyek. Az egyik felem szinte utasított arra, hogy vágjak bele egy új kalandba, a másik viszont ellenezte a lány társaságát, és újra meg újra emlékeztetett anya balesetére. ‒ Nem fontos, nem fontos ‒ dünnyögtem a hümmögésére válasz gyanánt. Jelen helyzetben nem állt szándékomban a magánéletemről beszélgetni. Inkább az érdekelt ennyire, hogy mégis mi volt a célja azzal, hogy eljött hozzám. Nekidőltem az asztalnak, karjaimat összefontam a mellkasom előtt, és vártam arra, hogy meggyőző érvékkel eloszlassa a kétségeimet. Bár lett volna mibe belekötnöm, mégsem vágtam a szavába. Kivételesen, nem járt az eszem az ereklyéken, hanem a lányt figyeltem: a határozott fellépését, a tekintetében égő szenvedélyt, s közben hallgattam, ahogy a szavait gondosan megválogatva igyekezett mindent beleadni abba, hogy igent mondjak neki. Ellöktem magam az asztaltól, a homlokomat masszírozgatva fel-alá sétálgattam a szobában. Az első küldetése volt… Hatalmas felelősség hárult volna rám, ha vállaltam volna, hogy elkísérem őt az útján. ‒ Nincs senki más, akit megkérhetnél? A professzor nem ajánlott rajtam kívül más diákot? ‒ igyekeztem minél jobban hárítani a küldetést. Hiába vonzott a dolog, rettegtem attól, hogy esetleg baja eshet a figyelmetlenségem miatt, hiszen elég jól ismertem a hibáimat. Megálltam az egyik szekrénysor előtt, és egy bekeretezett fényképet vettem le róla, amely egy fiatal párt ábrázolt. A szüleimről készült annak idején, amikor visszatértek az első közös kalandjukról. Keserű mosollyal húztam végig az ujjamat az üvegen, hiszen akkoriban még apa is olyan boldognak tűnt. Most pedig… Pont olyan megszállott volt a munkája kapcsán, mint én. ‒ Tudod, nem vagyok csapatjátékos alkat. Ilyen téren nem. De ha valóban nincs más, aki elkísérne… Elmegyek veled. Nem garantálhatok semmit. Minden tőlem telhetőt megteszek, de nem ígérek semmit. Nem az a fajta ereklyevadász vagyok, amilyen a legtöbb ember. Imádom a veszélyt, vonzanak a kalandok, élek-halok a fejtörőkért és a kincsekért, épp ezért, néha megesik, hogy nem én vagyok a legóvatosabb ember. Sőt, kifejezetten önző tudok lenni. Ezt mindig tartsd szem előtt! Ha egyszer el fog a kalandvágy, csak a cél érdekel, az nem, hogy mibe kerül elérni azt. ‒ Egészen elkomorodott a hangom, de jobb volt, ha nyílt lapokkal játszottunk. Fiatalabb koromban a meggondolatlanságom miatt apám néhány embere veszélybe került, senki nem halt meg, de mégis a tudat, hogy miket hibáztam akkoriban… Nem hagyott nyugodni. Ezért is jártam szívesebben egyedül, vagy rokonokkal kutakodni, mert legalább a családomra odafigyeltem. Visszatettem a képet a helyére, majd lassan megfordultam. A nyakamat kezdtem masszírozgatni, miközben az asztalhoz léptem, amelyen a pergamen is hevert. A tekintetem még mindig ellenérzésekről árulkodott, de ha egyszer már kimondtam, hogy elkísértem, nem volt visszaút. ‒ Két dolog miatt vagyok hajlandó elkísérni téged: Az első, hogy ritkán látok ilyen elszánt ereklyevadászt, a második, annak ellenére, hogy milyen pocsék útitársat is választottál, ez a te kutatásod, és soha ne hagyd, hogy mások a kutatásaid útjába álljanak ‒ jegyeztem meg, hiszen nem tiltottam attól, hogy vágjon bele a keresésbe, csupán magamtól féltettem őt. Viszont emlékeztem még azokra az időkre, amikor az öregem nem volt hajlandó magával vinni nyáron a kutatásaira, így azzal is tisztában voltam, hogy mennyire rosszul esik az embernek, ha vissza akarják fogni őt. Tény, nem én voltam az az ember, aki mellett majd kiteljesedhet, de ha mindketten túléljük majd ezt a kalandot, talán majd gyakrabban indul ilyen utakra, vagy legalább keres majd egy megbízhatóbb partnert.
Kicsit biccentek arra, hogy a családja Ereklyevadász, ez már csak ilyen. Az egyik fiú - vagy az egyetlen fiú - mindig tovább viszi a hagyományt, ez nálunk is így van, akármennyire nem megnyugtató a tudat, hogy Nicolas Aurornak állt, és nem is szándékozik aktakukacként megöregedni. Mondjuk az a megjegyzése, hogy több tapasztalata van, mint a professzorainknak, egy kicsit nagyon beképzeltnek tűnik, el is fintorodik kicsit az ajkam. Én az a furcsa szerzet vagyok, aki még ma is tiszteli a professzorait, és elhiszi, hogy nem véletlen vannak ott, ahol, hanem kiérdemelték, hogy a fiataloknak ők adják át a tudásukat. Tudom, hogy ez ma már ritka, mert minden tinédzser és aztán fiatal azt hiszi, hogy ő tud mindent a legjobban... de én nem tartozok közéjük, ennél kicsit hagyományőrzőbb vagyok. Nem teszem ezt szóvá, mert pont ilyen indíttatásból hiszem el a professzorunknak, hogy Sean az, aki segíthetne ebben az ügyben, és vele lenne érdemes nekimenni a feladatnak. Talán éppen azért mondta ezt, mert ennek a fiúnak tényleg több tapasztalata van, mint bárki másnak az iskolában? Kisit elkalandozik a háziállatok témájában, amibe én azért ennél mélyebben nem mennék bele, inkább csak figyelem, ahogy a familiárisom dörgölőzik balra-jobbra, mintha inkább macskának érezné magát, mint mosómedvének. Az, hogy mennyire hasznos vagy haszontalan, most éppen nem fontos, bár a lelkem kivetülését valahogy nem is a hasznosságával szoktam besorolni, inkább csak örülök, hogy sikerült ez a bonyolult idézés, és ennyi. Kiteregetek mindent és kicsi elégedettséggel figyelem, ahogy "átszellemül" Ereklyevadászba. Szinte látni, hogy hogyan forognak az agytekervényei, ahogy a tekintete fürkészi a térképet és a jegyzeteket, minden információt kinyerve, ami kell. Én is éppen így dolgozom, és azt hiszem mindannyiunkat így oktatnak, hiszen annyi legenda és mítosz közül kell rájönnünk mi az igaz és mi csak felesleges körítés. Leküzdöttem magam a féltékeny tudásvágyam, ami nem igazán akarta kiadni az információkat, de nyert az ész érv, hogy ketten több esélyünk van rájuk lelni, mint ha egyedül vágnék neki. Ha esetleg a srác gondolkozás közben engem is vizslatna, én csak kihívó, fürkésző tekintettel felelek, várakozva és kicsit izgatottan, hiszen ezek a legendás tárgyak... Ha ezeket megtalálnánk... Az fantasztikus lenne az egész varázsvilág számára. A morgására megejtek egy "Hmmm?"-öt, de nem figyelem olyan sokáig a tekintetét, mert egyre többször pillantok újra és újra a tekercsekre. Ha még a héten elindulunk... Vagy legalább ebben a hónapban, hiszen forró nyomra akadtam, nem szabad, hogy eltékozoljam az időmet. Ha nem ő, akkor majd valaki más, de én biztosan megyek. Azt hiszem észre se vettem volna most, hogy az ajtó felé akart mutatni, hogy távozzak, hiszen újra csak az lebegett a szemem előtt, hogy itt a nagy lehetőség, eltűnni az iskolából és megismerni a világot, amire évek óta... lassan egy évtizede készítenek fel bennünket. Viszont a szavaira persze felemelem a tekintetem a pergamenekről, és megfontolom a szavait. Igen, talán ez alkalommal tényleg elkap a szenvedély, lehet, hogy még szeleburdinak is tekint, amilyen hévvel vágyom erre, de meggondolatlan és felelőtlen soha, egyetlen alkalommal nem voltam az életemben. Így, amikor megkérdezi, hogy mit várok el tőle, akkor sem felelek azonnal, bár a tekintetem enyhe gőgöt árulhat el. - Seraphin McCaine vagyok, auror dinasztia leszármazottja, nem egy gyenge nő, akit meg kell védened, nem ezért jöttem hozzád. Azt várom el tőled, hogy add bele minden tudásod és minden tapasztalatod, legyél a partnerem és egészítsd ki az én gondolataimat, mert azt hiszem akármennyire közös bennünk az Ereklyevadászat szeretete, mind a ketten merőben máshogy gondolkozunk, és ez ilyenkor csak az előnyünkre válhat. Azt várom el, hogy kutass, gondolkozz és cselekedj, amikor kell, és hogy megtaláld velem együtt Artúr legendás kardjait. - összegzem, a tekintetemet ez alkalommal végig a srácon tartva. Nincsen bennem gyengéd érzelem felé, nem azért jöttem, mert jajj de jó lenne, ha ezzel a helyes fiúval eltűnnék pár hónapra. Azért jöttem, mert a professzor asszony őt ajánlotta, és azért, mert amennyit tudok róla, okkal esett rá a választása. De szentül hiszem, hogy nem azért, mert én tapasztalatlan kislány vagyok, ő viszont tapasztalt vén róka, és neki kell fedeznie a lehetséges baklövéseimet. Nem, én nem vagyok ilyen felkészületlen és gyenge. Azért reménykedek benne, hogy a válaszom elégséges, de amikor még egy kérdés befut, méghozzá tökéletesen beletalálva a közepébe, a reményeim szertefoszlanak. - Ez az első független küldetésem, amit indítani akarok. - válaszolom, őszintén és nyíltan. Nem fogok hazudni neki, már itt az elején. Jobb, ha arra készül fel, hogy tapasztalatlan vagyok, és stresszhelyzetben meglepődik, hogy milyen jól helytállok, minthogy azt higgye, hogy tökéletesen tudom a dolgomat, és vészhelyzetben cserben hagyjam. Nem szándékozom cserben hagyni, sem kutatómunka nélkül nekifutni, ez sosem volt jellemző rám. Én vagyok az a nővér, aki mindenre ügyel és mindent elintéz, amióta világ a világ... Illetve amióta a szüleink meghaltak. És még mindenki él.
de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki.
Sean O'Gallagher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sean & Sarah 2017-05-01, 01:20
Sarah & Sean
Apám biztos leteremtene, hogy milyen állapotban mutatkozok egy idegen lány előtt, vagy, hogy miért merem beengedni ebbe a kuplerájba, de engem egyik se különösebben izgat. Nemrég kopogással vertek fel az álmomból, a nyakam még mindig fáj, amiért elfeküdtem. A gondolataim nem éppen azon jártak, hogy vállalhatóvá kellene tenni ezt a helyet, vagy éppen a saját külsőmet. Sőt, baromira nem szokott érdekelni mások véleménye. Ebben a környezetben éreztem jól magam, mindennek pontosan tudtam a helyét. Habár más emberekre nem volt szokásom odafigyelni, arra azért mégis csak emlékezni szoktam, hogy mi hol esett ki a kezemből. Amúgy sem voltam sose pedáns alkat. Akkor nem, ha saját lakhelyemről volt szó. Persze, ha kiléptem ennek a szobának az ajtaján, adtam a látszatra, de egyébként, minden, ami e között a négy fal között volt, az már csak rám meg az utánam takarító házimanóra tartozott. A lánynak az az egy szerencséje volt, hogy furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miket is hozott számomra, máskülönben rég elküldtem volna. ‒ Apám? Ereklyevadász. Szinte az egész családom az. Egészen fiatal korom óta visz magával ásatásokra, felfedezésekre… Néhány holt nyelvet a családom által kezdtem megtanulni. Nem bízok én a roxforti professzorokban. Szerintem már most többet voltam terepen, mint néhányuk ‒ vontam meg a vállamat. Ezzel nem terveztem felvágni Sarah előtt, sőt nem szokásom kérkedni azzal, hogy más ereklyevadász társaimhoz képest mekkora előnnyel rendelkeztem, azonban boldog lennék, ha végre én is kivehetném a részem a családi vállalkozásból. Az iskolában is apám szorgalmazására maradtam, különben már itt se lennék. Gyűlöltem, hogy ennyire röghöz voltam kötve. Csupán egy pillantásnyi időt vesztegettem a mosómedvére. Amíg nem tett kárt a holmijaimban, nem tépázott meg egy könyvet, vagy térképet se, nem keverte el a szerkezeteimhez szükséges fogaskerekeket, addig egy szavam se volt arra, hogy a fotelemben fetrengjen. ‒ Szerintem mindhárom haszontalan lenne. Még a macskáknak se látom túl sok értelmét. Véleményem szerint a bagoly a leghasznosabb házi kedvenc. Mondjuk, másra nem is lenne szükségem. ‒ Nem különösebben érdekelt, hogy mások mihez kezdtek a varangyaikkal, macskáikkal, vagy épp patkányaikkal. Meg aztán, az én baglyom talált magának ennivalót, így ritkán kellett róla gondoskodnom. Ha más állatom lenne, félnék, hogy elfelejteném megetetni, szóval jobb is, hogy nem bíztak rám mást. Megdicsértem, mert tényleg jól utánajárt a dolgoknak, de nem hittem volna, hogy ennyire jól esett neki pár kedves szó. Ennyit számított volna az embereknek a pozitív visszaigazolás? Azonban a lány bizonyos értelemben ismét megszűnt létezni számomra, amikor előkerültek a tekercsek. Volt egy énem, amely nem foglalkozott semmi mással, csak a száraz tényekkel, a lehetséges kalanddal. A személyiségemnek ezen oldala határozott és törtető volt. A célomtól ilyenkor nem lehetett eltántorítani. Az agyam folyamatosan a keresett ereklyékkel kapcsolatos információkon járt, rendszerezett, és kizárt minden zavaró tényezőt. A kezeimet összekulcsoltam a tarkómat, majd biccentettem Sarah-nak, hogy nyugodtan túrjon félre dolgokat az asztalomon. Később úgyis csak nagyobb rumli lesz rajta. Közelebb léptem az asztalhoz, hogy rálátást nyerjek a tekercsekre. Nem tudtam mitévő legyek, hiszen kár lett volna egy ilyen alkalmat kihagyni, de nem bíztam a lányban. Leginkább a képességeiben és a túlélő ösztönében nem. Vajon képest lett volna nyomás alatt higgadt maradni? Mennyire volt jó kondiban? Milyenek voltak a reflexei? És a lexikális tudása? Egyáltalán mit várt tőlem? Mire kellettem neki? Valakire, aki vigyázzon rá a kaland során, olyas valakit keresett, aki fordítani tudott, vagy átkokat megtörni? Tisztában volt vele egyáltalán, hogy velem kalandozni nem lenne egy életbiztosítás? Egyrészt, tele voltam kétségekkel, másrészt szinte hallottam, miként egy távoli helyről Arthur kardjai nekem dalolnak, hogy találjam meg őket. ‒ Csakhogy Yermouth professzor nem tud valamiről, amiről én igen ‒ morogtam halkan. Nem szívesen indultam útnak egy nő társaságában. Emlékeztem apám arcára, amikor anyám nélkül állított haza. Ha ez a lány nem is állt elég közel hozzám, nem akartam, hogy a történelem megismételje önmagát. Márpedig, mindig voltak visszatérő események a múltból. Mindenesetre, végighallgattam őt. Adtam neki egy esélyt, ahogy meggyőzzön, bár a tanárnő ötletében és javaslatában erősen kételkedtem. Százszor megbízhatóbb személyeket is ajánlhatott volna neki, bár egyet se talált volna, aki céltudatosabb lett volna nálam. Nemet akartam neki mondani. Leeresztettem a karjaimat, és az ajtó felé akartam inteni, de… Volt valami a tekintetében, ami megfogott. Nem tudtam volna megmagyarázni, hogy mit láttam benne, mégis egy pillanatra elhittem, hogy a lánnyal hasonlóak lehetünk. Lehet egy kósza gondolat volt csupán, az is elképzelhető, hogy én láttam bele túl sokat… De sok emberrel találkoztam már, és eddig igazán keveseknek égett ilyen lázzal, ilyen szenvedéllyel a tekintete, amikor ereklyékről volt szó. A szavai hatástalanok voltak. A pillantása volt az, ami megtörte az ellenállásomat. ‒ Mielőtt igent mondanék neked, ha igent mondok neked… Áruld el, mit vársz tőlem? Ne bízz bennem, mert nem hinném, hogy meg foglak tudni védeni. Attól, hogy egyedül jól boldogulok, vagy olyanokkal, akiket ismerek, nem jelenti azt, hogy idegenekkel is jól tudok együttdolgozni. Ha pedig azt hinnéd, hogy tűzbe tenném érted a kezem… Tévedsz. ‒ Ha a saját életemet kockára kellene tennem, hogy megvédjem őt, erősen megfontolnám, hogy segítsek-e rajta. Természetesen, ez szituációfüggő lenne, de jobb, ha most leszögezem, hogy én nem az a fajta ember vagyok, aki minden helyzetben hős megmentőként lép fel. Azt a szerepet nem rám szabták. ‒ Voltál egyáltalán kalandokon? ‒ kérdeztem összeráncolt homlokkal. Hiszen a tapasztalatok hiánya csak erősítené bennem az ellenkezést. Sok aprósággal kapcsolatban kellett volna még egyeztetnünk, hogy egyértelműen dönteni tudjak. Nem akartam kockáztatni. Márpedig, ha lány tapasztalatlan volt, akkor az csak hátráltatott volna. Ez esetben két lehetőségem lett volna: vagy valamilyen úton-módon segíteni őt abban, hogy minimális tapasztalata legyen egy ilyen kiküldetéssel kapcsolatban, vagy egyszerűen nemet is mondhattam volna neki. A tekercsek ellopása is megfordult a fejemben, de elvetettem ezt az opciót. Ő nyomozott, márpedig más kutatómunkáját tiszteletben tartottam. Szóval, vártam Sarah válaszát, hiszen most minden azon múlott, hogy mennyire tudja eladni magát. Nem felejtettem el a szemeiben égő elhivatottságot, de hiába az elhivatottság, ha nem rendelkezik hozzá kellő tapasztalattal.
A srác nem különösebben zavartatja magát a rendetlenség miatt vagy hogy ő maga milyen szedett-vedett állapotban van, így én se teszem, bár ha bármi közöm lenne hozzá biztosan rászólnék, hogy szedje kissé össze magát. Persze, nem baj, ha valaki alkotó szellemű, de azért csak illik magára adnia az embernek. Viszont ahogy felélénkül velem szemben, és főként a témával szemben, látok valamit megcsillanni abból, ami miatt még is csak idejöttem. - Semmi baj. Ki az apád, hogy többet tud a roxforti professzoroknál? - kérdezem, kissé összevonva a szemöldököm, de a hangomban nincs rosszindulat, csak kíváncsiság. A mi családunk auror-dinasztia, amit nem óhajtok tovább vinni, és ereklyevadász gyökerekről nem nagyon tudok. Lioneah a bájitalfőzésbe temetkezett, ami az auroroknak kötelező, Nicolas pedig aurornak is állt, Sasha... Nos, őt még nem pontosan tudom, hogy merre akar majd tovább menni, de olyan fiatal, bármi lehet még. Kicsit megvonom a vállam, amikor többször is szabadkozik, hogy milyen rossz a memóriája, és hogy mennyire szita az agya. Nem vagyok egy haragtartó típus, csak az volt a legnagyobb problémám, hogy már tartottam neki egy negyedórás kiselőadást, most meg betoppanok és meg se ismer. Pyxis kicsit se zavartatja magát, mintha egy macska lenne úgy nyűlik el a fotelben és kezd el lustán gördülni balról jobbra. Ha a keze ügyébe kerül egy ruha vagy bármi apróbb dolog, akkor azt fogdossa és rángatja. Nem szoktam törődni azzal, hogy mivel foglalja el magát, de azért picit elmosolyodok kedvesen, mert nagyon is bájos ahogy játszadozik. A familiáris kötődik a mesteréhez, de még sose láttam magam ilyen édesen játszogatni... Mondjuk nehéz is lenne magamat látni, de nem ez a lényeg. Vajon valóban kifejezi a benső valómat ez a lény? - Hát, igazából ha lehet varangyot vagy patkányt, nem hiszem, hogy a mosómedve haszontalanabb lenne. Még is mit kezd valaki egy varanggyal? Azon kívül, hogy felvágja és kiszedi az epéjét bájitalhoz, de azt nem házikedvenccel szokták. - válaszolom, és egyébként valóban úgy gondolom, hogy egy mosómedve azért nem lenne rossz háziállat se, tud fürge lenni és a mancsaival egészen jól meg tud ragadni ezt-azt. A dicséretre, hogy alapos munkát végeztem elmosolyodok és néhány tekercset elővéve a szatyorból körbefuttatom a tekintetem a szobában szabad sík pontot keresve. Hát, nem nagyon találok, de némi teketóriázás után odalépek az asztalhoz, a szabad kezemet fölé emelem és egy pillantással Seanra pillantva "engedélyt kérek" a takarításra. Ha az engedély megadva akkor óvatosan mindent arrébb tolok az alkarommal és a tenyeremmel, ameddig annyi hely nem lesz, hogy egy picit kigörgessem az egyik tekercset és a többit lerakjam. Látom rajta a vívódást, hogy a családjával vagy a saját szakállára szeret menni, de ebben én gyáva habozást látok. Nem mer lépni, nem mer társulni, mert nem bízik magában annyira, hogy megfelelő partner legyen a kalandban. Na, erre van tökéletes válaszom, amivel rávezethetem a lényegre, és ha egyszer elhatározza magát, akkor nincs visszaút. - Rendben, tegyük fel, hogy el van felejtve, de most figyelj, mert ezt csak egyszer mondom el. Maga Agnese Yermouth professzorasszony jött oda, hogy szeretné, ha utána járnék a dolognak, és ő ajánlott téged, partneremnek. Én elfogadom az ítélőképességét, hogy úgy gondolja, hogy jó csapatot alkotnánk a kutatásban, és ha ezzel te is így vagy és téged is érdekelnek ezek a legendás tárgyak... Artúr kardjai! - zökkenek ki egy kicsit, és a szemembe szökik valami lázas elhivatottság, majd folytatom - Akkor mondd, hogy benne vagy, és neki is vághatunk. Persze, még pontos helyet nem találtam, de együtt biztosan többre jutunk. Tehát? Benne vagy? - kérdezem egyszerre kihívóan és lelkesen, bár biztosabb szavakat használok, mint amekkora magabiztosság van bennem. Ő egy őrült feltaláló palánta, mechanikus tárgyakat is épít, olajfolt és penna tintafolttal pettyezett ingben, elvarázsolt és talán még szertelen is. Én pedig tényleg az az elméleti tudós fajta vagyok, megfontolt és kicsit talán földhöz ragadtabb. Még akkor is, ha olyan dolgokat látok, amik... De erről most ne essen szó. Még nem is voltam kiküldetésen, és azonnal egy ekkora volumenű kaland hullik az ölembe, de itt az idő, hogy lépjek az álmaim felé. Utazni és kutatni, felkeresni az elveszett, legendás ereklyéket... Igen, ez már valami.
de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki.
Sean O'Gallagher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sean & Sarah 2017-02-07, 09:06
Sarah & Sean
A fiú nem különösebben zavartatta magát a megjelenése, vagy a háta mögött kibontakozó rendetlenség miatt. Sokan, még a háztársai között is néha csodabogárnak tartották a megrögzött szenvedélye, de mivel nem adott mások véleményére, így aztán nem is érintette érzékenyen, ha a diákok egy része furcsán pillantott rá. Neki az ereklyevadászat volt az élete. Az adrenalin mozgatta, a felfedezés, a kaland utáni vágy hajtotta előre. A múltban kutakodott, hogy visszataláljon az elvesztett édesanyjához. Teljesen beletemetkezett a munkájába. Egy kezén meg tudta volna számolni, hogy hányan tudták kizökkenteni ebből a megszállott állapotából. Jelen pillanatban is igyekezett a lányra koncentrálni, bár a gondolatai néha így is elkalandoztak más irányba. Azonban amint meghallotta a bűvös ereklyevadász szót, máris minden figyelmét a lánynak szentelte. A tekintetéből eltűnt az álmosság, sőt, mintha némi felismerés csillant volna meg benne. ‒ Ne haragudj. Órákon általában a tanárra figyelek, vagy ha olyat mond, amit már apámtól tanultam, akkor időnként rá se ‒ válaszolta. Kellemetlen volt beismernie, de valóban pocsék arc- és névmemóriával rendelkezett, de halvány emlékei voltak arról, hogy ez a lány magyarázott neki valamit. Azonban annyi adatot és információt tárolt az elméjében, hogy pontosan nem tudta felidézni mi is volt a téma. ‒ Azt hiszem, emlékszem. Sajnálom, tényleg problémáim vannak a nevekkel ‒ nevetett fel keserűen. Zavarában a nyakát masszírozgatta. Nem állt szándékában megsérteni Sarah-t. Kényelmetlen szituációkat szokott szülni, hogy ennyire a saját elméjének a rabja, nem Sarah volt az első eset, akit elfelejtett. Sean tekintete a mosómedvére vándorolt. Hagyta, hogy az állat megszaglássza a lábát, nem különösebben zavarta az állat jelenléte. Talán más mardekáros rég belerúgott volna a familiárisba, hogy eltakarítsa az útból, de a fiú nem ilyen volt. Lehet, hogy tele volt furcsaságokkal, de volt benne annyi gerinc, hogy embereket és állatokat ne bántson. Inkább beinvitálta a vendégeit. Még azt sem tette szóvá, hogy Pyxis elfoglalta az egyik fotelt. Sean lehet, hogy gazdag családba született, de azt nem lehetett róla elmondani, hogy kényes lett volna. ‒ Ó, reméltem. Különben elég fura lett volna, hogy beengedik a suliba. Legalább is, ha már benne lenne a szabályzatban, hogy mosómedvét is lehet hozni, akkor azt hiszem, nagyon el lennék maradva ‒ biccentett. Miközben a lány magyarázott, Sean pillantása Sarah és a mosómedve között vándorolt. Nem nagyon volt dolga olyan emberekkel, akiknek volt familiárisa, azonban nem ez volt a legjobb alkalom arra, hogy a lányt a kérdéseivel bombázza. ‒ Á, miért nem ezzel kezdted? Most már képben vagyok ‒ vigyorodott el szélesen, miközben a lány szavába vágott. Villámcsapásként érte a felismerés, amint a témához kerültek. Végre sikerült helyreilleszteni a kirakós utolsó darabját. Miután Sarah tudomására hozta, hogy eszébe jutott minden, elhallgatott, és hagyta, hogy a hollóhátas befejezze a mondandóját. ‒ Hát, mit ne mondjak… Alapos munkát végeztél ‒ pillantott a szatyorra. Legszívesebben már annak a tartalmát böngészte volna, csakhogy bunkóság lett volna a lány kutatási anyagát csak úgy elszedni tőle, pláne az iménti kellemetlen szituáció után. ‒ El akartál hívni? ‒ Az arcára meglepettség ült ki. Nagyon ritkán vállalkozott olyan utakra, ahol más diáktársa is jelen volt. Nem szívesen vállalt másokért felelősséget. ‒ De, figyeltem. Az, hogy szita az agyam, nem jelenti azt, hogy ne figyeltem volna. Érdekel a dolog. Csak az a baj, hogy általában egyedül dolgozom, vagy a családommal megyek ilyen utakra. ‒ Némi hatásszünetet tartott, a kávézóasztalról felvette a korábban levert zacskót, hogy egy mentalevelet vegyen elő belőle. Azt rágcsálta, amíg kitalálta, miként fogalmazza meg a mondandóját. ‒ Hogy is mondjam… Nem örülnék neki, ha miattam, vagy bármilyen más tényező miatt baja esne egy idegennek… Ha még mindig azon a véleményen vagy, hogy szeretnél velem menni, és meg tudsz győzni, semmi akadálya. Nem gondolta volna, hogy Sarah azért jött, hogy egy kalandra hívja őt. Azt hitte, múltkor csak egy jót beszélgettek az Arthur-mondakörről, de ezek szerint a lánynak más tervei is voltak. Ez meglepte, hiszen ritkán környékezték meg ilyen kérésekkel. ‒ Meddig fogsz még rám haragudni? Nem te vagy az egyetlen, akire nem emlékeztem ‒ tette hozzá, amikor szembetalálkozott Sarah vádló tekintetével. Lehetséges, hogy nem volt a legjobb ötlet azt mondania korábban a lánynak, hogy győzze meg, és elmegy vele. Eddig nem állt túl jól Sean szénája.
Rendben, arra igazán nem számítottam, hogy úgy találok a srácra, hogy éppen most pattan ki az ágyból ajtót nyitni - mert kinézetre legalább olyan zilált, mintha ágyból kelt volna. Végigpillantok rajta, kócos haján, pecsétes ingén, aztán egy laza mozdulattal átpillantok a válla felett és a kaotikus helyzetet is meglátom mögötte. Nos... Nem most kell elbátortalanodni, ha egyszer eldöntöttem, hogy a legmegfelelőbb az, ha egy évvel tapasztaltabb srácot választok, akkor már nincsen visszakozás. Akkor se ha kicsit... ketyós... Ahogy végigmér kihúzom magam és az arcomra egy kis elhivatottság kerül, érdeklődve viszonozom a pillantásait. - Ó. - bukik ki belőlem, mikor megkérdezi miben segíthet. - Sarah McCaine, ereklyevadász, együtt járunk Fikció vagy ereklye? II.-re és Térképolvasásra. A múltkor... - kicsit elbizonytalanodva mérem végig a srácot, a vállamon megigazítva a szatyor fülét. - A múltkor vagy húsz percen keresztül magyaráztam neked és Te végig egyetértettél. És most egyáltalán nem tudod, hogy egyáltalán ki vagyok? - kérdezem, megrökönyödve, és már éppen eszembe jut, hogy hagyjuk a fenébe, és már majdnem vágok egy hátra arcot, amikor a mosómedvém felemelkedik a popsijáról, megszaglássza a srác lábát és Sean beinvitál minket. Kicsit kíváncsivá tesz, hogy milyen őrült felfedező palántát is néztem én ki magamnak, szóval nem utasítom vissza, egy-két lépéssel lemaradva követem, miközben Pyxis előre üget és ahogy van szabad fotel felugrik és kényelembe helyezi magát. Nem szólok rá, nem csinál semmi kárt, de azért félszemmel figyelem Sean reakcióit és ha úgy látom, hogy a mosómedve nem a kanapéra való, akkor leveszem onnét. - Mielőtt nagyon törnéd a fejed, ő a familiárisom, nem csak egy random mosómedvével mászkálok. - szúrom be gyorsan, mielőtt a lényegre térnénk. Egyelőre nem ülök le, csak a szatyrot rakom le Pyxis mellé, hogy tudjak benne kényelmesen kutakodni. - A fellelhető legpontosabb információk arról, hogy hol található Arthur király két legendás kardja, a Caliburn és az Excalibur. Térképek, feljegyzések, utolsó fellelhető információk és előfordulásuk, minden, amire csak rálelhettem. El akartalak hívni magammal, hogy ketten vágjunk neki a tervezgetésnek és az utazásnak, de tekintve, hogy végig egyáltalán nem figyeltél rám, azt hiszem nagyon is rosszul gondoltam, hogy benne lennél. - fejezem be, kicsit elhúzva a számat és összefonva magam előtt a kezeimet. Ez nem azt jelenti, hogy az egész ötletet elvetettem, hanem azt, hogy lehet félrelőttem, amikor pont Seant kerestem meg ezzel. Pedig azon a néhány órán, ha megszólalt, mindig okos hozzászólásokat hallottam tőle, és úgy tudom van tehetsége a tárgyakhoz. És ahogy látom, ő nem is igazán kutató, inkább feltaláló is egyben, ami nem lenne hátrány, hiszen az ilyen emberek mindig színültig vannak kreativitással és új ötletekkel. Én sosem voltam az a bütykölős fajta, inkább "klasszikus" ereklyevadász, aki tényleg a mitológiai tárgyakra akar rálelni, vagy ha alkotok, akkor sem mechanikus dolgokat, hanem mágiával töltött rúna tárgyakat. Kicsit talán sértetten állok ott, összefont kezekkel, vádló tekintettel, hogy ennyire semmibe vett, de nem taposott belém annyira, hogy mint egy sértett kislány hátat fordítsak és elszaladjak. Az ilyenekből már kinőttem, nem az én stílusom, viszont azért rá kell mutatnom arra, hogy néha kiszakadhatna a saját kis világából és figyelhetne a környezetére, mert sértő lehet mások számára, ha csak úgy "kiesnek" a fejéből.
de valamiért mégsem teszi, az tudatosan köpi szembe magát. Ennél jobban pedig nem alázhatja meg magát senki.
Sean O'Gallagher
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Sean & Sarah 2017-02-05, 18:10
Sarah & Sean
Sean szobájában hatalmas rendetlenség uralkodott: különféle pergamenek, tekercsek hevertek szanaszét a szobában, az asztalán pedig fogaskerekek, alkatrészek, darabokra szedett tárgyak voltak láthatóak. Úgy tartják, a zsenik csakis a saját káoszukban találták meg a dolgaikat, és ez a mardekárosra is igaz volt. Ahogyan az is, hogy lusta volt rendet tenni, holott néhány pálcaintéssel rendbe hozhatta volna a helyiséget. Ehelyett egy bőrfotelben ült, lábait az előtte lévő támasztékon pihentette. A hasán egy könyv feküdt, amely fokozatosan emelkedett és süllyedt, ahogy Sean levegőt vett. A fiú ismét elaludt olvasás közben. Most igazán fiatalnak látszott: a homlokát nem ráncolta gondterhelten, az arca teljesen kisimult miközben aludt. Mocorogni kezdett, így leverte a fotel karfáján lévő mentalevelekkel teli zacskót. Nem sokkal ezután kopogtattak. Sean felriadt, zavartan pillantott körbe, majd a könyvet letéve feltápászkodott, és megindult az ajtó irányába. Mezítláb csattogott végig a parkettán közben nagyot nyújtózkodott. A haja kócos volt, az ingujja pedig megint tinta- és olajfoltokkal teli. Látszott rajta, hogy egész este ügyködött valamin. Ajtót nyitott a váratlan vendég előtt. Álmos tekintettel mérte végig az előtte álló lányt. Az emlékei között keresgélt, próbált egy nevet társítani a hollóhátashoz, azonban sose volt az erőssége az idegenekre való emlékezés. Az is elképzelhető volt, hogy beszélgetett már a lánnyal, de annyira el lehetett foglalva valamivel, hogy szegényt meg sem jegyezte. Sajnos Seannal gyakran előfordult az ilyesmi, hiszen az ő világában csak kevés embernek szorított helyet. ‒ Szia. Segíthetek valamiben? ‒ ráncolta össze a homlokát. Nem különösebben zavartatta magát a rendezetlen külseje miatt, talán fel sem tűnt neki, hogy nem volt szalonképes állapotban. Miközben azt próbálta kideríteni, kivel is volt dolga, kétségbeesetten kutakodott az emlékei között. Vajon ígért valamit ennek a lánynak? Mennyire volt gáz, hogy nem tudta a nevét? Egyáltalán mit akartak tőle, és honnan tudta a hollóhátas, hogy hol találja meg a szobáját? Rengeteg kérdés fogalmazódott meg benne, főként akkor, amikor megpillantotta a lány körül sündörgő mosómedvét. Felvont szemöldökkel bámulta a bundás állatot, aztán egy halk sóhajjal odébb lépett. ‒ Fáradj beljebb. Nem illik az ajtóban tartani a vendéget ‒ invitálta be a szobájába a lányt. Egy újsághalom alól előhalászta a pálcáját, majd szabadkozások közepette néhány rendrakó varázsigével eltüntette a helyiségben uralkodó káoszt. A fiú szobája azonban így is elég zsúfoltnak hatott. Hatalmas könyvespolcok takarták el a falakat, azokon különféle kötetet, mappák sorakoztak. Egy-két vitrin is szorult a könyvespolcok közé, azoknak az üvegei mögött pedig kisebb-nagyobb Sean által gyűjtött, vagy összeszerelt ereklyék lapultak. A helyiség közepén egy kanapé, két fotel és egy kávézóasztal állt, az egyik fal mellett egy munkaasztal terpeszkedett, ahol Sean rendszerint bütykölni szokta a holmijait. Nem volt nagy a hely, a fiú pedig gondoskodott arról, hogy az összes kis zugot telepakolja valamivel. Látszott, hogy Seannak ez volt a mindene: a kutatás és az ereklyék. Egy-két kép árulkodott csak arról, hogy szokott szociális életet élni: a képeken a családtagjai, néhány barátja és a mardekáros kviddicscsapat tagjai voltak láthatóak. Ezenkívül semmi személyes tárgy nem volt elől. Sean nekidőlt a kanapé szélének. Összefonta a karjait, majd az állával a lánynál lévő szatyor felé bökött. ‒ Szóval, mit hoztál? ‒ kíváncsiskodott. A lány felkeltette az érdeklődését. Nem mindenki szokta felverni az álmából, és ritkán állítanak be hozzá idegenek egy mosómedve társaságában. Örült volna, ha végre a végére járhatott volna annak, hogy pontosan mit is akartam tőle.
Az elmúlt néhány órát az Ereklyeraktárban töltöttem és nem kevés anyagot gyűjtöttem a készülő kalandunkhoz. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy Sean belemegy az ajánlatomba, miszerint hetekre hagyjuk itt az iskolát és szegődjünk az Arthur-király mondavilágából ismert varázstárgyak nyomába. Eredetileg egyedül akartam elindulni erre a nagy útra, de kénytelen vagyok bevallani, hogy azok után, hogy itt az iskolában százakkal szívtam egy levegőt hogy otthon is a három testvéremmel laktam, sose egyedül... Talán túl nagy váltás lenne ez a magány. Lehet, hogy felőrölne, még mielőtt bármit is elérnék a kutatásban. Egyetemista vagyok, ahogy ő is, nem okoz olyan nagy gondot, hogy megtaláljam a szobáját, bár még sosem jártam benne, még nem is igazán találkoztunk az órákon kívül. Meggondolatlannak tűnhet, hogy éppen ezt a srácot kérem fel, hogy legyen a partnerem, de még úgy se most azonnal indulunk, még bármi változhat, bármelyikünk visszakozhat. Lassan, ráérősen haladok, hogy szemügyre vegyem a sötét folyosókat, aztán a falfestményeket. Valami furcsa borzongás fog el, mikor megérzem, hogy a Véres Báró a közelben jár. Soha nem volt problémám a házak szellemeivel, főleg, mert a furcsa hatalmam a holt szellemek felett valószínűleg számukra láthatóan körbeleng engem. Még Hóborc is engedelmeskedik, ha én parancsolom, hogy takarodjon el és ne ott csinálja a balhét, ahol én vagyok. Egyszerű fehér, finoman dekoltált pólót, fekete bőrdzsekit és sötétszürke farmert viselek, a szőke hajam laza hullámokban ereszkedik a hátamra, mikor könnyű, de magabiztos mozdulatokkal bekopogok azon a bizonyos ajtón, Sean ajtaján. Nincsen nálam más, csak egy kisebb vászon szatyor, benne néhány tekerccsel és jegyzettel az Ereklyeraktárból. Még is van egy apróság, ami feltűnést kelthet. Egy megtermett, egészségtől kicsattanó mosómedve sétálgat a lábamnál és mikor megállok kopogni, kicsit körbeszaglászik aztán a lábamnál lecsüccsenve várja ő is a bebocsájtást. Nem szóltam előre, hogy jövök, de nem hinném, hogy ebből probléma lehet.
