Chase & Karen

Odafent csípős, hideg szél fújt. Karen mégsem didergett, a zord északi teleknek köszönhetően hozzászokott már a fagyhoz. Tárt karokkal üdvözölte az esőt, a havat és a fagyot. Ő csakis ilyenkor érezte jól magát. A napsütés nem melengette már a szívét, egyáltalán nem okozott neki örömöt a jó idő. Épp ezért, kedvtelve tekintett végig a borús égbolton. Szórakozottan figyelte a szürke felhőket, és a tükörképükként fekvő tavat. Pillantásával végigkísérte a hegyvonulatokat, hogy aztán ismét az eget bámulja.
Azért jött a csillagvizsgálóba, hogy kiszellőztesse a fejét. Békére vágyott, idefent pedig mindezt megkapta. Egy lélek sem járt erre, de a fagyos idő miatt odalent is alig lézengett néhány diák.
Ajkai nosztalgikus mosolyra húzódtak, ahogy előtörtek a régi emlékei. Felidézte maga előtt a szülei arcát, amikor még minden rendben volt odahaza. A fivéreire, Castielre és egy-két normálisabb szobatársára gondolt. Aztán eszébe jutott Steven tegnapi levele, miszerint a legidősebb fivérük már megint robbantott valamit a garázsban. Halk kuncogás tört elő belőle. Még szerencse, hogy egyedül tartózkodott odabent, mert igen csak illúzióromboló lett volna, ha mások tudomást szereztek volna arról, hogy Karen tudott mosolyogni, sőt akár nevetni is.
A szél belekapott a kabátjába, még a Durmstrangból hozta magával azt, és télen előszeretettel hordta, annak ellenére, hogy már nem ahhoz az iskolához tartozott. A mai napig is előfordult, hogy cserediáknak nézték, pedig idestova két-három éve biztosan a Roxfort padjait koptatta.
Hátranyúlt megigazítani a hajában lévő csatot, majd rákönyökölt a korlátra. Tulajdonképpen, ő maga se tudta, hogy miért épp keresett magának menedéket. De örült a csendnek, hiszen annak idején odahaza, vagy épp az iskolában nem sokszor volt lehetősége nyugodtan elmélkedni. Most itt volt az alkalom rá, hogy egy kicsit rendezze a gondolatait.