Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


1999-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy a '98-99-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

Legfrissebb






ϟ Igazgatói iroda
  Today at 16:13
Cody Armstrong


ϟ Hermione&Cormac
  Today at 16:07
Cormac McLaggen

A hónap posztolói
Nox Djarum
 
Megan Smith
 
Cody Armstrong
 
Luna Lovegood
 
Ivarn-vo Inor
 
Leticia Samuels
 
Jade Wilson
 
Grayson Paisley
 
Graves Matlock
 
Georgiana Findley
 
Statisztika

Összesen 575 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Sheree Parks

Jelenleg összesen 33311 hozzászólás olvasható. in 3112 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 5 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Castiel & Karen

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Castiel Horan
Reveal your secrets

avatar

Griffendél

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 151

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-29, 03:31


Karen & Castiel


[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]


Együtt érezni vele nem fogok. Erre számíthatott is volna, még mielőtt elkezdi nekem itt elmesélni a keserű veszteségeit. Néha-néha reagálok egy szemöldökráncolással, vagy szájhúzással, de semmi több. Nem érdekel, hogy neki milyen fanyarú sorsa van, vagy épp az, hogy mennyire bán mindent, amit a testvérével tett. Elítéltem őt, pontosan ezek miatt. Ha az ember képes ép ésszel gondolkozni, akkor használja is, ne csak szálljon a levegőben, abban reménykedve, hogy egyszer csak rátalál a boldogság. Én az ilyenekben nem hittem, mint ahogyan a kapcsolatokban sem, mégis a fivérével folytatott viszonya valamiért undort keltett bennem. – Jó, megbántad és? A véleményem nem fog változni. Zárjuk ezt végre le. – morranok fel miután abbahagyta. Nem tudom miért hatott meg ennyire az, ahogyan megláttam legördülni egy könnycseppet az arcán. Még egy pillanatra meg is inogtam, léptem volna felé, ám nem tettem. Megvártam ameddig teljesen le nem nyugszik. Vagy legalábbis próbál azzal, hogy bőszen törölgeti a könnyeit. Sokakat ríkattam meg, de azok közel sem voltak ekkora hatással rám, mint ő. Komolyan, lassan én kezdem kellemetlenül érezni magamat miatta. A szavaim felét meg is bánom. Nem érdemelte ki mindezt, akár magamba is fojthattam volna a véleményemet, én mégis kimondtam, hogy mi zavar. És igen, zavart, hogy egy ilyen idióta félrelépést tettek. Mind a ketten. Hát könyörgöm, én fiatalabb vagyok, de nekem több eszem van? És akkor négy évig húzták, hát mit nem mondjak. Gyönyörű!
- Nem tartalak szörnyetegnek. Pusztán egy idiótának, aki nem volt tisztában azzal, amit tett. – rázom meg finoman fejemet. Ezúttal lágyabban szólalok meg, semmi gúny, semmi sértés. Abbahagytam. A következőkre viszont kénytelen vagyok mély levegőt venni. Kicsit szíven is üt az, hogy máshogy értelmezi, amit az imént mondtam. Bár, talán jobb is így. Csak még több elvarratlan szálat szőttem volna vele.
-  Eh… Igen, a lábra taposás kihagyhatatlan. – próbálok erőltetni egy gúnyos mosolyt, ez mégsem sikerül. Miért érzem magam annyira csalódottnak, holott tényleg nincs okom rá. Örülnöm kéne, amiért nem szűrt le többet a mondandómból.
Ezután sikeresen letörölgeti a könnyeit és visszatérünk végre ahhoz, amit elkezdtünk. A tánc… Persze, még kénytelen belemenni más témákba.
Nincsenek ismerőseim, ő az egyetlen, akit úgymond „közeli ismerősnek” nevezhetek. Róla legalább több mindent tudok, de csakis magának köszönheti. Ezzel a makacs természettel nem tudtam mit kezdeni. Ellenben ez nem változtat túl sokat a világgal való viszonyommal. Ugyanúgy utálok mindenkit a nyomorék társaságukkal együtt. Ebben az egyben nem tántoríthatnak el.
- Mégis sikerült, de mindegy. Hagyjuk. – vonok vállat. Azzal, hogy megbántott, csak még inkább egyfajta távolság tartást erősített bennem. Nem akartam túl közel menni, ugyanakkor túl távol sem. Volt valami, ami maradásra bírt, és ahogy a korábbi szavaimból leszűrhette, nem fogok elmenni.
Végre kezdetét vette a táncikálás, amit úgy igazából elsőre nem tudtam követni. Lépések sorozata, itt-ott botladoztam, vagy épp próbáltam felvenni a ritmust. Az volt a mázli, hogy Karen viszonylag lassan haladt, így volt időm összerakni a sorrendet a fejemben, hogy aztán a későbbiekben már normálisan tudjam követni a mozdulatait. – Önző. Egyre jobb. Tudod, sok minden igaz rám, de az, hogy tisztességtelen úton győzzek, az nem. – veszem komolyra a hangsúlyt. Zavart, hogy így vélekedik rólam. Lehet, hogy önző vagyok valamilyen szinten, de sose tennék olyat, ami a saját érdekemben történne, s ez által megnyerné valamit, ami alapjáraton nem is nekem lenne szánva. Mi abban az élvezet, ha csak simán áthágom a szabályokat és a saját előnyömre fordítok mindent? Inkább tartana aljasnak, mint tisztességtelennek.
A sértések és sírás után mégis olyat tettem, ami nem vall rám. Hosszú éveken keresztül öleltem meg valakit, húztam magamhoz, hogy még közelebb érezhessem magamhoz. Jól esett. Kellett ahhoz, hogy ne gyengüljek el teljesen a maiak után. Egyfajta bocsánatkérésképp is veheti, ahogy tetszik. Számomra kimondani a szavakat nehezebb, mint tettként kimutatni azt. Persze ennek is volt egy bizonyos határa, lévén, hogy senkit nem engedtem ilyen közel magamhoz, mint őt. Most pedig itt van. A karjaimban, az ölelésemben és rettentő kellemes érzés. Csak akkor húzódok el, amikor fejemben felvillan az a bizonyos piros lámpa, ami végre észhez térít. Még ezek után is értetlenül állok a helyzet elé. Pillanatnyi zavar söpör végig rajtam, amit Karen öltözködési szokása sem könnyít meg.
- Igazán megszokhatnád, hogyha velem vagy, akkor én nem az az öt pasi vagyok, vagy a Durmstrangos fiúk. – szögezem le. Ha olyannyira akart pucérkodni, hát tegye, csak ne előttem. – Oh. – csupán egy döbbent „ó” hallatszik tőlem a következőkre. Ja, pontosan értem mire gondol, ezért is pislogok rá kissé zavartan, ezt pedig csak fokozza, ahogy a gombolatlan blúzával együtt fordul felém. Ebben a csajban semmi szégyenérzet nincs? Legalább rám lehetne tekintettel, mert az, hogy itt mutogatja magát abszolút nem változtat a véleményemen, miszerint bárkivel képes lenne khm..csinálni. Ha már a testvérével volt együtt, nem csodálkoznék semmin. – Nos, most már tudod, hogy ennyire kiakadok. – ejtek egy bájos mosolyt pusztán gúnyolódásból, ezzel is siettetve, mert azért remélem nem fog itt nekem órákon keresztül gombolgatni egy blúzt.
Arra a bizonyos „különlegesre” nem feleltem. Tisztában voltam vele, hogy más vagyok, mint a többiek, azt viszont még mindig nem értettem, hogy számára miért vagyok olyan fontos és „különleges”.
- Nos, ha már egy valaki sztriptízelt közülünk, én kihagynám ezt a lehetőséget. – ironikusan jegyzem meg, majd azért felfeküdtem az asztalra. – Nem csak elhoztalak a fogadóból. – hunyom le szemeimet egy kaján mosoly keretében, majd várom azt a masszírozást. A kenőcs miatt jogosan mondhat ilyeneket, ezért sem reagálok túl sokat, csak megvonom vállam, aztán jó lenne, ha haladnánk, nem akarok reggelig itt feküdni. Lassan fújom ki a levegőt, amint elkezd felszabadulni belőlem az a feszültség. Egész kellemes érzés, ahogy kezei lassan haladnak végig hátamon, melyből szép lassacskán eltűnik a fájdalom. Legalábbis mindenképpen enyhül. Érintését most valamiért nyugisabban tűröm, majd nem el is alszok. De csak majdnem, amikor ugyanis abbahagyja, majd meghallom hangját magam mellett. Nyűgösen emelem fel fejemet, s nyitom fel fáradt szemeimet.
- Jó. Kösz mindent. – tápászkodok fel, s jólesőn nyújtózok egyet, végül leugrok az asztalról. Megigazítom pólómat, majd ráemelem tekintetem. – Majd jönni fog az a baromfi. Remek. – bólintok egyet. Lassan indulok el az ajtó felé, a billentyű hangjára viszont megfordulok, ezzel együtt egy gúnyos félmosolyt is ejtek. – Rendben tanárnő, részemről is egy öröm volt. – hajolok meg színpadiasan, végül távozok a Szükség Szobájából, visszatérve a hétköznapi életembe, melyből Karen ragadott ki egy puszta táncórával.

//Részemről is köszi, egy élmény volt bőgni :"D//





[You must be registered and logged in to see this link.] • Szavak száma: 1019 • Indul a risza! • [You must be registered and logged in to see this link.]




[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Look up and get lost.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-28, 06:01



Castiel & Karen
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy, két, há’, négy, öt, hat…

Vélhetően nem hatotta meg a kitárulkozásom. Magam sem értettem, hogy miért pont tőle reméltem egy kis empátiát. Talán csak abban reménykedtem, hogy velem szemben képes együtt érző lenni, vagy szimplán csak képes egy kicsit is törődni másokkal. Persze, pont én beszéltem, hiszen én az emberiség javára szintúgy magasról tettem. Castiel esete azonban más volt. A fiúban volt valami megmagyarázhatatlan és megfoghatatlan dolog, ami vonzott, ami hozzáláncolt, és épp ezért hinni akartam benne, hogy egy hangyányit is erőlködik majd, hogy felfogja a szavaimat, és valamiféle érzelmet csikarjon ki magából.
Azt hittem, el fog menni, épp ezért nem is figyeltem rá. Háttal álltam neki, nem is láttam a fejrázását, azonban a következő szavai még inkább kibillentettek a lelki egyensúlyomból. ‒ Miért kell állandóan felhoznod? Miért kell folyton szemrehányásokat tenned? Szerinted én nem láttam be, hogy nagyon nem volt helyes, amit tettünk?! Azt képzeled, hogy nem bántam meg?! Fogalmad sincs róla, hogy milyen szar érzés. Elképzelésed sincs arról, hogy mennyire fáj. Neked hogy esne, ha felhánytorgatnám a hibáidat, a félelmeidet és a keserű emlékeidet? Mégse teszem. Visszavághatnék… Kioktathatnálak, magyarázhatnék neked arról, hogy nem kell rettegni a vihartól, mégsem teszem. Nem vetem a szemedre, hogy félsz tőle, érthető, mindenki fél valakitől, valamitől, szeretnék is rajtad segíteni, de… Most komolyan, elárultam neked az egyik legnagyobb titkomat és félelmemet, és ahelyett, hogy hagynál végre vele, újra és újra szemrehányásokat teszel, hogy miféle undorító személy vagyok, hogy miket művelek… Neked hogy esne, hogy ha az egyetlen személy, aki felé valaha is önszántadból nyitottál közölné veled, hogy egy undorító szörnyeteg vagy, akit bárcsak ne ismert volna meg? És látod, én mégse kívánom azt, hogy bár ne ismertelek volna meg, csak azt bánom, hogy beavattalak ebbe… ‒ fakadtam ki, és éreztem, ahogy egyre több könnycsepp gördült végig az arcomon és a nyakamon. Miért… Miért adtam neki egy esélyt? Miért nem voltam képes leszarni őt? Miért nem hagytam magára, amikor a félelemtől reszketve üvöltött? Miért akartam ennyire segíteni, és miért tartottam ki mellette még most is, amikor ennyire el akart lökni magától? Megtöröltem az arcomat, de még mindig nem tudtam abbahagyni a sírást. Az eddigi húsz évem alatt, talán négyszer-ötször sírtam: amikor megszülettem, amikor apám meghalt, amikor anyám temetésén voltunk, talán Gavinnek is sikerült egyszer megbőgetnie, és most… Most Castiel volt az, aki elérte, hogy még inkább szégyelljem magam, és azt kívántam magamban, hogy bár én haltam volna meg anya vagy apa helyett. A világ és a fivéreim jobban jártak volna ezzel a cserével.
‒ Milyen bátor vagy, hogy nem félsz ettől a szörnyetegtől ‒ szólaltam meg remegő mégis gúnyos hangon, miközben széttártam a karjaimat. Nem értettem. Miért maradt mégis? Itt volt a lehetőség arra, hogy örökre megszabadulhasson tőlem, és mégsem moccant. Az ezt követő szavaira, hatalmas, elkerekedő szemekkel pillantottam rá. ‒ Miről nem mondasz le? Arról, hogy a lábamra taposs, miután sikerült a lelkembe gázolnod? ‒ kérdeztem keserűen, miközben azzal voltam el foglalva, hogy letöröljem a könnyeimet. Nem voltam hajlandó, vagyis inkább nem akartam több könnycseppet rá pazarolni.
A zaklatottságom idővel kezdett alábbhagyni, és képes voltam értelmesen beszélni. A kérdésére megvontam a vállamat. ‒ Akár ‒ feleltem csendesen, jóval nyugodtabb hangon, de a továbbiakat nem kommentáltam. Tudtam, hogy nincs sok ismerőse, ahogy azt is, hogy nem vágyott mások társaságára. Én mégis ott voltam mellette. Csessze meg! Még mindig ragaszkodtam hozzá, ez ellen nem tudtam mit tenni, pedig olyan szívesen gyűlölném, és a pokolra kívánnám, mégis… Képtelen voltam haragudni rá, mert tudtam, hogy az ikertestvéremmel való kapcsolatom eléggé kiborító, így aztán jogosan vágott dolgokat a fejemhez.
‒ Pedig nem akartalak… ‒ suttogtam halkan, és megráztam a fejem. Én legalább bocsánatot kértem tőle. Nem volt szép tőlem, beismerem, és elnézést is kértem tőle. Tényleg nem lett volna szabad ilyen dolgokba belemélyedni. Az ő szíve joga volt, hogy mikor, hol és kivel csókolózik, vagy fekszik le. Nekem nem volt közöm ehhez.
Kellett egy kis idő, hogy lenyugodjanak a kedélyek. Bármennyire is fájt, amit mondott, igyekeztem félretenni a sérelmeimet, elvégre nem azért voltunk itt, hogy oltogassuk egymást, hanem azért, hogy megtanítsam táncolni. Arra, hogy aljas lenne, megráztam a fejem. ‒ Nem, nem tartalak aljasnak. Sok mindent gondolok rólad, de inkább tartalak önzőnek, mint aljasnak. És mint tudjuk, az önzőknek érdeke, hogy jól jöjjenek ki egy adott szituációból, és tekintve, hogy annyira ellenkeztél mindenféle művészettel szenben, kételkedem benne, hogy valóban igazat szólnál, ha arra kerülne a sor ‒ pillantottam rá. Miből hitte azt, hogy aljasnak tartom? Ez egyáltalán nem volt így. ‒ Rendben, köszönöm.
Biccentettem, még a gúnyos mosolya se hatott meg. Egyáltalán nem volt hatással rám. Most már csak egy cél lebegett a szemem előtt: megúszni ezt a találkozót további sírás nélkül. Aztán olyan történt, amire egyáltalán nem számítottam: megölelt. Hosszú pillanatokig nem voltam képes megmoccanni, aztán csak összeszedtem magam, és visszaöleltem. Amolyan bocsánatkérésként fogtam fel. Talán nem is tudja, mennyit jelentett ez nekem. Jó volt érezni a teste melegét, az illatát, amikor kifújta a levegőt, az csiklandozta a nyakamat, a hátam és a tarkóm pedig bizsergett az érintésétől.
Elengedtem. Elhúzódott, így nem akaszkodtam rá, engedtem, hogy menjen. A tükrök segítségével láttam rajta, hogy zavarban volt, hogy nem tudta mihez kezdjen, így arra jutottam, jobb, ha az óra mára véget ér. Nem hallottam hát a szavait sem, hiszen öltözködni kezdtem. Nem gondoltam volna, hogy megfordul, vagy éppen belepillant a tükörbe. A számomra zavartan és talán kissé hisztérikusan hangozó kérdésére szórakozottan elmosolyodtam.
‒ Nem igazán. Öt pasival élek együtt, és egy olyan helyen jártam iskolába, ahol szintén főként fiúk jártak. Már rég hozzászoktam ahhoz, hogy megbámulnak ‒ feleltem, miközben felhúztam a szoknyámat, majd lehajoltam a ruháért, gondosan összehajtogattam, és a zongorára helyeztem. A cinikus szavai pedig nevetésre késztettek. Kissé rekedtes, de mégis jókedvű nevetés volt. ‒ Ugyan kérlek, egyrészt, nincsenek barátnőim, de tegyük hozzá, hogy barátaim sincsenek. Másrészt, ha meg akarnám osztani valakivel a testem minden részletét, akkor az nem egy barátnő lenne, és nem is csak látvány lenne, ha érted, mire gondolok… ‒ magyaráztam, miközben felvettem a blúzomat. Azért ez kicsit kárpótolt a korábbi a durva megjegyzései miatt. Milyen édes volt, amikor zavarba jött! Hiába múlt el tizenhét, még mindig egy kisfiú volt. Ezen magamban jól szórakoztam.
‒ Igen, hajcsat ‒ bólintottam, és már épp készültem begombolni a felsőmet, amikor megint kifakadt. Egy gyenge gúnyos mosolyra futotta tőlem. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyen zavarba lehetett hozni. ‒ Rajta vagyok, nyugalom. Nem hittem volna, hogy ennyire kiakadsz‒ feleltem, miközben ő lehajolt a csatért, addigra én is begombolkoztam.
‒ Köszönöm ‒ mosolyodtam el halványan, és mialatt feltűztem a hajam ezt még hozzátettem: ‒ Valóban különleges és furcsa ember vagy ‒ mondtam, aztán gondoljon arra, amire szeretne. Veheti bóknak, beszólásnak, vagy akár félre is értheti, bánom is én. De attól függetlenül tényleg igazam volt abban, hogy ő más volt, mint a vele egyidős srácok.
‒ Nyugalom, nem kérem, hogy vetkőzz le előttem. Nem gondoltam, hogy ennyire tartasz a vetkőzéstől ‒ ráncoltam össze a homlokomat, de végül csak ráhasalt az asztalra, így odaálltam mellé, és az ujjaimat ropogtatva válaszoltam neki: ‒ Ennyire azért ne örülj, hogy helyre akarom tenni a hátad. Különben is, te kérted, és ez a legkevesebb azok után, hogy elhoztál a fogadóból ‒ morrantam rá, majd szelídebben folytattam.
‒ Továbbá, felajánlottam, hogy majd csinálok rá kenőcsöt, de visszautasítottad, szóval magadra vess ‒ tettem hozzá, közben pedig magamban eldöntöttem, hogy az arcán lévő seb lekezelésére szánt kenőcs mellé küldök neki valami mást is a hátára, ha nem javulna a masszázs után. A vállától kezdtem, egyszerre finoman és erőteljesen masszíroztam, bár néha-néha végigsimítottam a hátán, hogy elsimíthassam a pólója ráncait. Tényleg nem tartott sokáig, mindössze néhány perc volt, mire alaposan, kétszer-háromszor megmasszíroztam. Utána elhúzódtam tőle, pár pillanatig a kezeimre meredtem, majd szusszantva megráztam a fejem, és vártam, hogy eltűnjön az a furcsa bizsergető érzés az ujjaimból, ami azután jelentkezett, hogy hozzáértem.
‒ Remélem, most már jobb. Majd akkor az arcodon lévő sebre és a hátadra küldök valamit Rolffal, aztán üzend meg vele, hogy mikor érsz rá legközelebb ‒ szólaltam meg, majd visszatértem a ruháimhoz, belebújtam a harisnyámba és a cipőmbe, megkötöttem a nyakkendőmet, majd a zongora lábánál álló táskámba tettem a szoknyát, amiben „táncoltam”, aztán visszatelepedtem a hangszer mellé.
Leütöttem néhány billentyűt, majd Castielre pillantottam. ‒ Egyébként, örülök, hogy eljöttél, és remélem, a véleményed változni fog velem kapcsolatban‒ tettem hozzá, amolyan búcsúként annak ellenére, hogy miket vágott a fejemhez. Ezek után nem szóltam hozzá, visszafordultam a zongorához, és folytattam a korábban játszott keserű melódiát. Sok mindenen kellett gondolkoznom, és volt néhány dolog, amit át kellett értékelnem.

//Háááát, nagyon szép köszönöm ezt a játékot is. Very Happy //

music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words:1300+[You must be registered and logged in to see this link.]


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Castiel Horan
Reveal your secrets

avatar

Griffendél

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 151

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-28, 04:29


Karen & Castiel


[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]


Az életéről mesél, a szülei elvesztéséről. Nekem ez nem jelent semmit. Régen megtanultam már, hogy az üvöltözések és sértegetések nem férnek meg a házban. Nem bírtam elviselni őket és ők sem engem. Igyekeztem ellökni magam tőlük, függetlenné válni, egy olyan személlyé, akit nem korlátoznak le… Ő mégis más. Féltette a családját, sírt értük és imádkozott értük. Szavait egyszerűen nem tudta megfékezni, csak mesélt és mesélt. Én pedig hallgattam némán, némi érdeklődést mutatva felé. Nem sokat, csupán annyit, hogy ne nézzen teljesen bunkónak. Nem tudtam átérezni a fájdalmát, nem tudtam őt megérteni. Számomra a szülő fogalma mindig egy utálatos dolog marad. Én ennyit látok benne; fájdalmat és kínlódást.
Fájdalmas arckifejezésére csendben hümmögtem egyet. Ezután csendben maradtam. Hallgattam erőtlen hangját, ahogy próbál küzdeni a felgyülemlő könnytömeggel. Elszorult a torkom, s testemet egy kellemetlen érzés járta át. Megvonaglottam egy pillanatra, ahogy remegő hangja elért hozzám. Nem feleltem, csupán csendben meredtem rá, próbáltam a szemeibe nézni, átérezni azt, amivel küzd, mégse sikerült. A kis történetei inkább egyfajta gyűlöletet és undort váltottak ki belőlem. A ragaszkodása, a törődése, mind olyan tényezők voltak, melyek számomra idegenek voltak. Nem értettem meg, nem tudtam mit akar ezzel elérni, és hogy miért jó ez neki. Ezért vágtam a fejéhez olyanokat, amikkel lebeszélni akartam erről, hogy végre hagyjon békén és pátyolgassa tovább a testvéreit, ha már annyira jól megy az neki kapcsolatok kialakításában.
Csalódtam benne. Azt hittem ő más, mint a többiek. Benne láttam egy kis reményt, mely akár átterelhet engem egy másik világba, ahol nem a gyűlöletem fog számítani, hanem csak is a kitartásom és a reményem. Erre kiderül, hogy a múltja, a kapcsolatai egyáltalán nem olyan utat jártak be, melyre büszke lehet az ember. Undorító és elkeserítő mindaz, amit itt összehordott. Nem vagyok képes felfogni ép ésszel, sem úgy tekinteni rá, mint egy normális személyre. Egyszerűen…nem megy. Most már nem. – Én… - szólalnék meg rögtön, miután közli, hogy akár el is mehetek. Magamba fojtom a szót, s inkább megingatom fejem. Nem fogok megfutamodni vagy megijedni tőle. Az undorom nem egyenlő a céljaimmal, ezért fejcsóválásomból inkább a maradni akarás szűrődik le.
- Akkor sem tennék ilyet... – emelem fel hangom egy pillanatra, majd meg is akadok - … akkor sem tennék ilyet a tulajdon testvéremmel. Még ha lenne is. – vettem egy mély levegőt, lenyugtatva az indulataimat. Ott voltak egymásnak, de úgy, mint testvérek. Nem szeretők, könyörgöm. Miért nem…miért nem lehetett volna egy esélyt adni, ahogy én adtam most neki? Ez az esélye is lassacskán köddé válik, a bizalmam is meginog.
- Nem fogok megfutamodni, még ha egy légtérben is kell veled lennem. Elhatároztam magam, amiről nem mondok le. – utalok itt most a táncra, mégis egy átvitt értelemben. Nem feltétlenül a tánc az első, ezt ő is érzékelheti a hangomon. Sokkal inkább ő maga. Ezek után is pislákol egy halovány remény, hogy talán még lehet ő normális, a korábbiaktól eltekintve. Újabb levegő vétel, ezúttal visszafojtom magamba a gyűlöletemet iránta, amely szép lassacskán átfut egy kellemetlen bűntudatba. Síró arcát látva nem is tudom hirtelen mi a búbánatot kéne tennem
Rövidre zártam a témát. Nem akartam mélyebben belemenni, így is eléggé sok volt az nekem, hogy itt sírva fakadt és megmutatta a másik oldalát. Egy ilyen csajból, nem néztem volna ki semmi ilyet, most mégis… itt álltam a helyzet előtt teljesen értetlenül. – Ez alatt magadat érted? – vonom fel egyik szemöldökömet. Tisztában vagyok vele, hogy ő most itt van nekem, mégse vagyok képes elfogadni őt teljesen. Talán…idővel… Egy kicsit talán több idővel. - Mert hogy túlságosan más kapcsolatom nincs. Pár idegesítő személy, akikkel hébe-hóba váltok pár szót, de ők… nem igazi kapcsolatok. Nem is keresem az olyat. – sóhajtok fel kelletlenül. Jellemzésem hallatán ráemelem tekintetemet. Teljesen más, nem olyan rideg, sokkal inkább lágy és kíváncsi. Végül egy fájdalmas mosoly. Kit akarok áltatni? Ő itt ragaszkodik hozzám, közben én meg próbálom minél inkább megbántani és eltaszítani magamtól. Kezdek tényleg belefáradni ebbe.
- A bántás stimmelt. –utalok a korábbi oltására. Az igazán fájt. A csúf igazság, ha úgy vesszük. Igaza volt, ezért nem is bírálhattam el őt. Semmi olyat nem tudtam felhozni ellenérvként, így nem láttam értelmét jobban belemenni a dologba. Ettől függetlenül még rosszul esett.
A tánc pillanatánál éreztem magam csak igazán kényelmetlenül. A korábbi „vitának” nevezhető összeszólalkozásunk teljesen már érzelmeket váltottak ki belőlem a normálnál. Nyers volt, bosszantó, aztán hirtelen váltott át gyenge nőbe, aki a zenével gyűri le sérelmeit. – Ennyire aljasnak tartasz? – nézek rá csalódott arckifejezéssel. Végül is vehetjük így is a dolgot. Azért az a biztos, ha megitat egy igazság szérummal, csak aztán nehogy többet mondjak a kelleténél, még a végén kellemetlen helyzetbe hoznám őt, vagy esetleg mindkettőnket. – Legyen. Ilyen téren azért fair leszek, nem kell aggódnod. – apró gúnyos mosoly fut át arcomon, mely egy pillanat alatt el is tűnik.
Pillanatnyi zavar futott át rajtam a szemkontaktus felvétele után. Magamhoz húzva próbáltam elkerülni a további bámészkodást a másik szemeiben. Féltem, hogy ha több ideig vizslatja tekintetemet, még a végén leszűrne valamit az érzéseimből. Az ölelés is csupán a pillanatnyi gyengeségem eredménye. Jól esett, ahogy magamhoz húzhattam és érezhettem testének melegét, szívének vad dobogását. Megnyugtatott és valamelyest rendezte is a gondolataimat, mely eddig rendetlenül tombolt fejemben.
Nem sokáig tartott a pillanat. Egészen addig húzom, ameddig már épp adnám át magam ennek a kellemes érzésnek, majd valami hirtelen megrémiszt és visszaránt a valóságba. Hátat fordítok neki, s zavart arckifejezéssel próbálom rendbe tenni pillanatnyi megilletődöttségemet. – Oké… - felelem egyszerűen. Próbálom magamra erőltetni a megszokott stílust és nem adni a zavarba hozott kisfiút. – Hagyjuk a masszírozást… - hadarom el gyorsan, kissé halkabban a kelleténél, ezért sem tudom eldönteni hirtelen, hogy hallotta-e vagy sem. Ezzel a lendülettel együtt fordulok felé, de ő már hátat is fordít, hogy a ruhái felé vehesse az irányt. Már a hajamban való turkálódás kiverte a biztosítékot, mi lenne akkor, ha úgy ténylegesen végigmenne a hátamon. Valahol itt érkezik a földre dobott ruha, melyre először csak egy furcsálló pillantást vetek, majd óvatosan felvezetem tekintetem Karenen. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy úgy kb. egy szál fehérneműben ácsorog ott, miközben a szoknyájáért nyúl. Khm… Automatikusan fordulok meg. Még azt is próbálom elkerülni, hogy a tükörbe pillantsak. Miért kell ide ennyi kibaszott tükör? – Egy kicsit sem vagy szégyenlős? – forgatom szemeit egy sóhaj keretében. – Tudod én nem holmi „barátnő” vagyok, akivel meg lehetne osztani a tested minden részletét. – teszem hozzá cinikus hangnemben. Még a végén tehetnék olyat is, ami nem lenne helyén való. Az a mázlija, hogy nem vagyok egy olyan alkat, aki csak úgy betámad másokat, főleg nem őt, aki úgy kb. a kisujjával leverne. Ettől nem kellett tartanom, de azért megjegyeztem a korábbiakat némi piszkálódásképp. Legközelebb azért ne csinálja ezt, mert így is eléggé kellemetlen helyzetben érzem magam, ő pedig csak fokozza az egészet.
- Csat? – hallatszik a bizonytalan kérdés, ahogy ismét felé fordulok. – Basszus, nem kéne felöltöznöd végre? Jesszus. – ráz ki a hideg, ahogy csípősen megjegyzem a gombolatlan felsőjét. Gondolataimat gyorsan visszaterelem a feltett kérdés irányába. Nem figyeltem túlzottan, ám automatikusan pillantok körbe a földön, hátha az említett darab itt helyezkedne. Amennyiben megtalálom fel is veszem a földről és átnyújtom Karennek, aki úgy nem mellesleg már az asztal előtt ácsorog, s várja, hogy én szépen letelepedjek rá. Oké… Ha nagyon muszáj.
Teszek egy tétova lépést az asztal felé, abban reménykedve, hogy legalább nem kell majd itt neki állnom vetkőzni. Bármit kinéznék belőle a tipi-tapi után. Felhasalok az asztalra, karjaimat fejem alá tuszkolom, majd egy óvatos pillantást vetek Karen felé. – Nem szükséges sokáig húznod. Max keresek valami krémet vagy valami. – szögezem le, mert ha itt nekem hosszú perceken át tartó masszírozást tervezget, jobb lesz, ha letesz róla. Persze, nem tagadom. Jól esne, egy tény, mégis a korábbi érintése miatt valahogy máshogy érzem magam ezzel kapcsolatban.





[You must be registered and logged in to see this link.] • Szavak száma: 1259 • Indul a risza! • [You must be registered and logged in to see this link.]




[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Look up and get lost.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-27, 07:20



Castiel & Karen
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy, két, há’, négy, öt, hat…

Nem akartam ennyire részletezni a múltamat, vagy a családi hátteremet, csupán oly’ régóta nyomta a szívemet ez a sok kellemetlen emlék, ez a sok keserűség, hogy képtelen voltam továbbra is magamban tartani, és ostoba mód hittem benne, hogy talán ezáltal Castiel is megért valamelyest. Nem terveztem untatni, vagy órákat regélni a családomról, mégis özönlöttek belőlem a szavak. A nyelvemet addig képtelen voltam megfékezni, amíg el nem fogyott minden mondanivalóm. Kitárulkoztam előtte, és ezzel elkövettem az egyik legnagyobb hibát, amit csak tehettem: sebezhetővé váltam. Pedig annyira bízni akartam benne! Annyira örültem volna neki, ha ezeket a gyengepontokat nem használja fel ellenem, csupán meghallgat, és elfogad úgy, ahogy vagyok. Tisztában voltam vele, hogy vétkeztem, hogy bűnös voltam több szempontból is, mégis fájt az egyetlen ‒ a fivéreimet leszámítva ‒ ember így vélekedett rólam, és ennyire… A szavaival élve betegnek tartott. Lehetséges, hogy valóban az voltam. Legalább is, nem voltam átlagos, vagy normális. Nekem így sikerült túllépnem az élet által osztogatott pofonokon.
Nem feleltem. Még ránézni se bírtam, ellenben biztos visszatükröződött, hogy milyen keserű, elgyötört arcot vághattam. Annyira vágytam egy kis empátiára, hogy elfeledkeztem arról, ezt nem kaphatom meg Castielről, mert képtelen volt együttérezni.
‒ Nem kértem, hogy válaszold meg a kérdésem… ‒ suttogtam erőtlenül, majd a következő szavai kapcsán fájdalmasan megvonaglott az arcom, és a szemembe könnyek szöktek. Hát valóban így gondolta? Tényleg ennyire undorító lennék, hogy azt kívánta, bár ne találkoztunk volna? Ilyen szörnyeteg lennék? Remegő hangon feleltem neki: ‒ Nos, egy szóval sem említettem, hogy terhes lenne számomra az effajta ragaszkodás…
Tulajdonképpen szerettem tartozni valakihez, valamihez. Gavinnel véget ért köztünk valami. Nem futhattam hozzá, ha támaszra volt szükségem, Chase és Adrian se hagyta volna, hogy a nyakukon lógjak, Fredhez meg Stevenhez pedig nem hoppanálgatnék haza. Azt gondoltam, talán Castiellel megérthetnénk egymást… Hittem, hogy idővel támaszkodhatunk majd egymásra, de ezek után… Ezek után a kimondott szavak után a dédelgetett kis légváram összeomlott.
‒ Ha valóban így gondolod, menj csak nyugodtan. Nem tartalak fel, elvégre… Ki akarna egy olyan undorító személlyel egy légtérben tartózkodni, mint amilyen én vagyok? ‒ próbáltam érthetően beszélni, de ekkora már igencsak fojtogattak a könnyeim. Zavaromban a karomat dörzsölgettem, és azt kívántam, bár elnyelne engem a föld.
‒ Egy olyan világban, amiről úgy gondolod, hogy mindenki az ellenséged, nem keresgélsz. Ezt neked kell a legjobban tudnod ‒ céloztam arra, hogy ő is inkább a magányt választotta a társaság helyett, gondolván arra, hogy hasonló helyzetben voltam én is. Az újabb becsmérlő szavaira csak még inkább megeredtek a könnyeim. Hát tényleg ennyire visszataszítónak tartott! Rég éreztem magam ilyen pocsékul.
‒ Már mondtam… Ha ennyire hányingert keltő a cselekedetem, akkor nem szükséges itt időznöd… ‒ ráztam meg a fejem, és megindultam a zongora felé. Mondhatni, úgy rogytam le a székre, amely a hangszer előtt állt. Elszökött belőlem minden erő, ami lábon tartott volna. Utat engedtem a sírásnak. Most az egyszer, most utoljára kisírom magam, aztán soha többé… Utána kiölöm magamból az összes érzelmet, egy üres, lelketlen testté válok, amely ha elvégezte a küldetését, akkor megszűnik létezni. Igen, pont így lesz. Pontosan így. Miközben ilyen gondolatok keringtek a fejemben, játszani kezdtem egy bús melódiát, amelybe az összes fájdalmamat sűrítettem.
Azonban képtelen voltam most azonnal érzéketlenné válni, ahhoz túlságosan zaklatott voltam, azonban arra képes voltam, hogy összekaparjam a maradék önbecslésemet, és Castiel elé álljak. ‒ Nos, elképzelésem sincs, de akkor… Akkor gondolj a meglévő kapcsolatodra… ‒ suttogtam halkan, azonban azt már nem mertem kimondani, hogy a velem lévő viszonya igazán számíthatna neki egy kicsit. ‒ Igen, valaki… Nagyjából 180 cm magas, szőkésbarna haj, őzbarna szemek… Rideg tekintet, gúnyos kacaj, elítélő szavak… ‒ bólintottam lassan. Nem értettem miért tartottam ki mellette, vagy hogy miért számított a véleménye, de a megjegyzései rosszul estek, mégis… Mégis ragaszkodtam hozzá. Tartozni akartam valakihez, tartozni akartam hozzá. Teljesen mindegy volt, hogy milyen viszony alakult közöttünk, csak annyit szerettem volna elérni, hogy megtűrjön maga mellett, és hogy segíthessek legyűrni a viharral kapcsolatos félelmét.
‒ Gyakran akaratlanul is megbántom a szeretetteimet a csípős megjegyzéseimmel, és nem szeretnélek megsérteni, vagy nem akarok fájdalmat okozni neked ‒ pillantottam fel rá. Annak ellenére, hogy megríkatott, igyekeztem megbocsájtani neki, és túltenni magam rajta, hiszen… Tudtam milyen volt. Tisztában volt a nyers modorával, a stílusával, és vélhetően kivédtem volna a támadásait, ha számítottam volna rájuk.
‒ Ki tudja… ‒ erőltettem mosolyt az arcomra, holott még mindig nem éreztem, hogy okom lenne erre. Hosszasan kifújtam a levegőt, majd felvettem vele az alapállást, és lépegetni kezdtünk. A gondolataim ismét akörül forogtak, hogy miként tudnék teljesen érzéketlenné válni, azonban be kellett ismernem magamnak, ha ezt még a Durmstrang se tudta elérni, akkor bizony magamtól nem fog menni.
‒ Mire gondolsz pontosan? ‒ ráncoltam össze a homlokomat, elvégre érdekelt volna, hogy az a valami mit is takart pontosan, de a választól függetlenül belementem a dologba. ‒ Rendben, viszont, akkor ígérd meg, hogy Veritaserum hatása alatt fogsz nyilatkozni a dologról, ugyanis kinézem belőled, hogy hazudnál a saját érdekedben ‒ pillantottam rá komolyan, miközben ezt a kitételt tettem.
Amikor megbotlott, megtartottam, hiszen egyrészt nem akartam elesni, másrészt, múltkor is a hátára esett, nem akartam, hogy még jobban beüsse azt. Pár pillanatig elmélyedtem azokban a barna szemekben, és próbáltam megfejteni a legtitkosabb gondolatait, vagy legalább is igyekeztem kitalálni, hogy miért bámult ilyen értetlenül. Azonban, mielőtt kérdezhettem volna, magához húzott. Ezzel igencsak meglepett, hiszen nem is olyan régen még azt hangoztatta, hogy mennyire undorodott tőlem, és most mégis… Elsőre elállt a lélegzetem a meglepettségtől, és a szívem is egy ütemet kihagyva vadul kalimpált, és próbálta behozni a lemaradást.
Én nem voltam olyan, mint ő. Ha menedéket, vagy vigaszt keresett nálam, én megadtam neki. Semmi okom nem volt arra, hogy eltaszítsam magamtól. Az Castiel reszortja volt. Halkan szuszogva vettem a levegőt, főleg, amikor még közelebb húzott magához. Most már tényleg kényelmetlen volt számomra, hogy a kezeim kettőnk közé préselődtek. Lehunytam a szemeim, és amikor megrezzent az érintésemtől, én is megremegtem. A kezem csak feljutott a nyakához, sőt a jobbom továbbmerészkedett, és a hajtincseivel kezdtem szórakozni. Közelebb bújtam hozzá, ezúttal már a mellkasaink egymáshoz préselődtek, de nem érdekelt. Nem izgatott semmi, csak az, hogy még egy picit, még pár pillanatra így maradhassak. Nem tudom mi célja volt ezzel az öleléssel, de határozottan jólesett.
Amikor el akart húzódni, én is visszahúztam a kezeimet, és pár pillanat elejéig zavartan meredtem rá, majd még értetlenebb pillantásokat vetettem rá, amikor hátat fordított nekem. Automatikusan a tükör felé pillantottam. A tekintetemmel követtem a mozgását, de nem mertem megmoccanni. Képtelen voltam megfogalmazni, hogy milyen érzések kavarogtak bennem, de szívesen hozzáértem volna, hogy megpróbáljam megnyugtatni, bár végül arra jutottam, hogy talán pont az érintésem hozta ennyire zavarba. Halkan felsóhajtottam, majd a kérésére lassan bólintottam.
‒ Rendben, de… Szerintem mára hagyjuk a gyakorlást ‒ jegyeztem meg halkan. ‒ Így is a vártnál jobban haladunk. Megmasszírozom a hátadat, aztán… eldöntöd mit szeretnél ‒ mosolyodtam el halványan, és tekintve, hogy háttal állt nekem, nem röstelltem a zongoránál lévő egyenruhámhoz sétálni. Mivel azt hittem, hogy úgyse fog figyelni, ezért nem is szóltam neki arról, hogy átöltözni készültem. Különben sem voltam szégyellős, így aztán, ha eggyel több, vagy kevesebb pasi lát az életemben fehérneműben, nem fog összedőlni a világ. Az most pláne nem jutott eszembe, hogy esetleg a tükörbe bámulna.
Kiléptem a cipőmből, majd kibújtattam a kezeimet a ruha ujjából. A szoknya lágyan hullott a padlóra, én pedig lehajoltam az egyenruhám szoknyájáért, hogy felhúzhassam. Ezek után a helyére söpörtem néhány kósza hajtincset, és belebújtam a blúzomba, épp készültem összegombolni azt, amikor eszembe jutott, hogy a hajcsatomat még a tánc előtt sikerült elrúgnom valahová. És hol volt? Természetesen Castiel előtt valamivel.
‒ Ha megkérlek, akkor odaadnád a csatomat? ‒ kértem, miközben a blúzt elkezdtem begombolni. Meg se fordult a fejemben, hogy ez akár újabb zavarba ejtő szituációt is szülhet. Időközben a teremben lassan egy masszázsasztal kezdett körvonalazódni, amit még korábban kértem a szobától. Mezítláb lépkedtem oda mellé, a padló hideg volt, de cseppet sem érdekelt. Ahogy az se izgatott, hogy még nem végeztem az öltözködéssel, ugyanis most az lényegesebb volt, hogy Castiel hátát rendbe tegyem. Szóval ha odaadta a csatot ‒ vagy ha én felvettem a földről ‒, akkor intettem az asztal felé, hogy menjen szépen, feküdjön rá, mert állva a teljes hátát nem tudom megmasszírozni.

music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words:kb 1347[You must be registered and logged in to see this link.]


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Castiel Horan
Reveal your secrets

avatar

Griffendél

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 151

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-27, 06:02


Karen & Castiel


[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]


Azt az „avass be” részt annyira nem gondoltam komolyan, vagy ha komolyan is gondoltam, akkor se hittem volna, hogy ilyen kibaszott hosszú szövegeléssel fog untatni. Elveszteni valakit… Számomra ez idegen volt. Senkim se volt, akit elveszíthettem volna, még csak komolyabb kapcsolataim sem voltak. Ő pedig itt már azon kiakad, hogy a szülei megdöglöttek. Én örülnék a sajátjaim halálának, ellenben meg is értem az ő baját is. Minden szokás kérdése. Ő abban a közegben nőtt fel, ahol szerették, nem pedig ott, ahol undorodva dobtak félre az útból. Ebben különböztünk leginkább, meg még sok másban is. Szavaiból azért valamennyire sikerül kivennem a lényeget. Anyja és apja elvesztése fájdalmas és szörnyű volt, a sok fiútestvér pedig csak újabb problémát varrt a nyakába, hiába szerette őket mindennél jobban. Szeretet. Milyen ostoba dolog az. Én nem hiszek a csodákban, csakis a tényekben, abban, ami az orrom előtt történik, nem pedig a fejemben.
- Nagyon-nagyon-nagyon beteg. Azért megpróbálom feldolgozni. – a szavai felét azért még se fogtam fel úgy, mint ahogy kellett volna. Nem érdekelt. Az se érdekelt, hogy mi a búbánatos francot csinált az ikertestvérével, csak próbáltam megérteni őt valamennyire. Már ez is nagy szó nálam, ha mások érzései keltik fel a figyelmem. Ez pedig pontosan egy olyan helyzet volt, ahol igen is akartam tudni mit miért tett. Hogy mi olyan nagydolog elveszíteni valakit és ehhez az undorító dologhoz folyamodni. Undorodtam tőle, ahogy újra és újra azt magyarázta mennyire fontosak a testvérei, az a nyáladzás… kikészít. – Ha te sem tudod mi a franc van, akkor én honnan tudnám? Az lett volna a legjobb, ha meg sem ismerlek. Akkor nem lenne ez a hű de nagy ragaszkodás. Felesleges. – vetem még oda utószónak, végül odébb fordulok. Nem tudom összerakni a darabokat, melyeket az imént terített ki előttem. Az se segített sokat a lelkiállapotomon, amikor szóba jött a Gavinnel kapcsolatos szövegelése. Nem értettem. Egyszerűen nem értettem őket, sem magamat. Miért nem tudok csak átnézni a dolgok felett és leszarni azt, mi van vele? Miért is kell pattognom és kikészítenem saját magam idegileg? Mindent összezavart bennem. Mindent…
- Nehéz úgy találni valakit, ha nem keresed. Meg amúgy is. Hinni a templomban kell, ettől a húzásotoktól meg egyszerűen hánynom kell. Nem elég látnom a nyáladzó párokat, de egy ilyen után tényleg át kell értelmeznem az undorító szó fogalmát. – ismét rápillantok, még ha eléggé nehéz is. Ezek után már nem tudom, mit gondoljak róla. Normális ő? Ez lenne az a Karen, aki bárkit szétver, közben meg ez áll a háttérben? Szánalmas.
- Vettem észre. Azt sem értem miért állok még veled szóba. – már az is elég volt, hogy vele kivételeztem. Ennyi erővel bárki mással leállhattam volna dumálgatni az élet nagy igazságairól, ehelyett egy ilyen csaj állít be, furcsa múlttal és kapcsolatokkal. Kész vicc.
Hirtelen jött bűntudatom kezd el gyötörni, ahogy látom legördülni a könnycseppeket arcán. Elszorul a torkom, s még nyelni sem merek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz a reakciója, úgy voltam vele majd visszavág és durván leszólja a fejem. Ezúttal nem így történt. Az a Karen, akit eddig láttam egyik pillanatról a másikra fordult ki önmagából. Lesújtó látvány volt, hiába indultam meg felé, hamar elsöpörtem még a puszta gondolatát is. Nem mozdultam. Addig nem, ameddig fel nem állt és valamennyivel összeszedettebben elém nem állt. Fájdalmas volt, még sem értem mi az oka. Láttam már másokat sírni miattam, ríkattam már meg sokakat a durva beszólalásaimmal, Karennel viszont egész más érzések gyötörtek. Nem az a felszabadult elégedettség, sokkal inkább az önvád.
- Mégis milyen kapcsolatok azok? – kínomban szórakozottan nevetek fel. Ha voltak is kapcsolataim, azoknak már rég befellegzett. Nem éreztem úgy, hogy lenne egy támaszom, vagy egyáltalán valakim, aki mellettem áll. Egészen Karen jöttéig. Most úgy érzem valami más mozgolódik bennem, nem érzem magam egyedül, holott eddig kétségbeesetten menekültem minden elől, csak azért, hogy egy kis magányt élvezhessek. – Van „valaki”. – ismétlem meg szavait csupán magam elé dünnyögve. Ennyire ragaszkodni valakihez… Senki sem volt még így velem, ezért sem értem őt meg teljesen. Hogy ő mit lát bennem, amiért harcolnia kéne. Egyszerűen meg is halhatnék a bosszúm beteljesítése után, senkit sem érdekelne.
- Miért kéne önmagadtól megvédened? – kérdezem szimpla kíváncsiságból. Egyelőre nem volt okom félni tőle, hiába volt néha elég parás megjelenése. – Maradjunk annyiban, hogy az egómtól még nem fog összedőlni semmi, így megúszunk egy kellemetlen balesetet. – vonok vállat nemes egyszerűséggel.
A korábbi „vita” és kifakadása után valamennyivel feszélyezettebben érzem magam a kelleténél. Szeretném elfelejteni azt a kellemetlen érzést, amit arckifejezése váltott ki belőlem. És azt is akartam volna tudni, hogy miért. Túl sok a megválaszolatlan kérdésem, melyekre nekem kellene választ találnom, mégse érzem úgy, hogy az olyan könnyen menne. Félreteszem a bennem dúló különös érzéseket, csak azért, hogy megkezdhessük végre ezt a próbát. Kár lenne tovább húzni a drága időt. – Nem fogom megkedvelni. Ám legyen. Fogadjunk. Ha megkedvelem, a táncot beavathatsz a művészetek világába, ha pedig még sem fog meg ez a táncosdi, akkor te jössz nekem valamivel. – biccentek. Akár felhozhattam volna azt is, hogy hagyjon békén egy életre, de ezt nem éreztem helyén valónak. Egyre jobban kedveltem a társaságát. Jó, az túlzás, hogy kedveltem, inkább csak elviseltem, s már nem éreztem olyan nagy kényszert a menekülésre. Ezekbe a gondolatokba merülök el, egészen a botlásom pillanatáig. Van elég lélekjelenléte, hogy megragadjon és visszarántson a helyez pozícióba. Pár pillanat erejéig tartom a szemkontaktust, elgondolkodva meredek rá, mint aki nem érti a világot, sem önmagát. Menedéket keresve húzom magamhoz, hátha ettől megértem a fejemben zajló káoszt. Gyengéden szorítom magamhoz, még a szemeimet is lehunyom egy rövid időre. Csak csendben tartom a karjaimban, remélve, hogy nem taszít el magától, ha mégis úgy tett volna, nem lett volna semmi, ami maradásra bír. Meglepődve tudatosul bennem, hogy nem tol el magától. Kérdésére nem felelek, csupán még inkább húzom magamhoz. Hiába volt költői kérdés, nem tudtam megszólalni. Ebben a pillanatban nem. Újra felvillan a kép róla a zongoránál, ekkor éreztem meg érintését a mellkasomon. Egy aprót rezzentem érintésére, de nem toltam el magamtól. Jól esett, ahogy a hajammal babrált, ahogy bújt hozzám. Egyedül akkor szakadtam el tőle és hátráltam el, mikor meghallottam suttogását. A testem valamiért bizseregni kezdett, talán pontosan ez volt az oka annak, amiért ilyen hirtelen toltam el magamtól. Zavartan fordítottam hátat és tettem pár sietős lépést távolabb tőle. Értetlenül túrok hajamba mindkét kezemmel, majd lecsúsztatom szám elé. – Csak… tartsunk egy kis szünetet. – jelentem ki fejemet fogva. Még mindig háttal állok neki, valahogy nem megy a megfordulás, hiába láthatom őt a tükörből. Ez a helyzet egy kissé zavaros.




[You must be registered and logged in to see this link.] • Szavak száma: 1062 • Indul a risza! • [You must be registered and logged in to see this link.]




[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Look up and get lost.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-26, 07:58



Castiel & Karen
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy, két, há’, négy, öt, hat…

Meglepetten meredtem rá. Miért érdekelte ennyire? Miért akarta annyira tudni, hogy micsoda kínzó érzés az, ha meghal egy szeretted?
‒ Hát… Sok féleképpen el lehet veszíteni valakit… Apámat úgy hurcolták el tőlünk. Egy átlagos napnak indult, a boldogan tengettem a mindennapjaimat a családi birtokon. Már-már idilli volt a helyzet. Végre sikerült rávennem őt, hogy délután vigyen el minket a közeli parkba. Összegyűlt a családom, hogy együtt lehessünk… Hogy együtt tölthessünk egy kis időt, aztán… Aurorok törtek ránk, megragadták apámat, elhurcolták. Nem tudtunk mit tenni ellene. Akkor láttam utoljára. Tizenegy se voltam, magunkra maradtunk. Az életem egyik legmeghatározóbb alakja egyik napról a másikra eltűnt. Mindent felülírt. Nem tudtam a nyakán lógni, nem mesélt többet, nem láttam, nem hallottam soha többé… Az utolsó emlékképem róla az arca, amikor rám szólt, amikor elvitték. Sose láttam még olyan keserűnek. De tudod… Hittünk benne, hogy talán egyszer hazatérhet, hogy felmentik a vádak alól. Addig rendületlenül hittem benne, hogy visszakaphatom, hogy hamarosan újra megint a régi lesz, aztán… Pár hónappal később kaptuk az üzenetet, hogy meghalt az Azkabanban. Úgy éreztem, valami meghalt bennem. Nem voltam többé ugyanaz az ember. Nagyon sokáig fel se fogtam a dolgot. A mai napig nem tudtam beletörődni. Amikor értesültem a haláláról, olyan volt, mintha kivágtak volna belőlem egy darabot ‒ magyaráztam, és közben a hajamba a túrtam. Nehezemre esett felidézni ezeket az emlékeket, mégis megtettem, hogy megpróbáljam neki elmondani milyen is ez az érzés.
‒ Aztán anyám… Remek asszony volt, rengeteget dolgozott, hogy hat éhes szájat etethessen, amennyire tellett tőle felnevelt minket, nem adta fel, amikor a férje meghalt, és mégis… Szegény… Annyira túlhajszolta magát, hogy megbetegedett. Nem tudtunk segíteni rajta. Hosszú hónapokon keresztül láttuk miként gyengült el a teste, és adta fel a harcot a világgal szemben. Ott ültem az ágyánál, és a kezét fogtam, amikor eltávozott közülünk. Ott is olyan érzésem volt, mintha kitéptek volna belőlem valamit. Mintha elvesztettem volna a lényem egy részét. Talán még apám elvesztésénél is rosszabb volt, hiszen láttam milyen dolgokon ment keresztül, és tudtam, hogy az egész elkerülhető lett volna, ha a rokonaim nem hagynak magunkra minket. Ez nem olyan dolog, hogy valaki faképnél hagy, és többé nem látod, majd elfelejted. Az emlékük örökké kísért, és nem hagy nyugodni, mert tudod, hogy igazságtalan volt velük a sors, és azzal is tisztában vagy, hogy lehetett volna másképp. Lehet, hogy a te „szülei” alávaló rohadékok, de az enyémek szerettek engem, minket. Nem érdemelték meg a halált, nem lett volna szabad ilyen korán távozniuk. ‒ Tényleg sajnáltam, amiért a családja nem volt képes rendesen foglalkozni vele, valóban irtó dühös voltam rájuk, de az engem katasztrófák se voltak sokkal jobbak.
‒ Ezek után szinte kivétel nélkül zárkózottak lettünk. Kizártuk a világot, csak magunkra számíthattunk. Ez az erős kötelék az oka annak, hogy ragaszkodom a fivéreimhez, és hogy ilyen furcsa kapcsolatom volt az ikertestvéremmel ‒ magyaráztam tovább, bár sejtelmem se volt arról, hogy ebből mennyit fogott fel, vagy érzett át. ‒ Már attól is rettegek, hogy őket elveszítem, ezért nem is nagyon szoktam másokat közel engedni magamhoz. Nem akarom újra és újra átélni azt a borzalmas érzést. Fogalmam sincs, hogy miért közeledtem hozzád. Ha valaki kérdezné, ez lenne a legnagyobb félelmem: elveszíteni mindenkit, aki egy kicsit is fontos volt nekem ‒ pontosítottam a félelmemet, hiszen maga a Gavinnel való kapcsolatommal nem lett volna bajom, és azzal se, ha mások is tudják, de a többiek biztosan nehezen viselték volna a dolgot, ezért rettegtem attól, hogy valaha is kitudódik.
‒ Csak ő volt nekem, csak ő értett meg, ő érezte át a fájdalmamat, volt a támaszom és a vigaszom… És persze ugyanez volt fordítva. Szerintem sose hittük igazán, hogy a világon akadhatna olyan személy, aki elfogadna minket olyannak, amilyennek vagyunk. Ezért hihettük azt, hogy senki más nem illene hozzánk. Ismertük egymást nagyon-nagyon régóta… Mindig együttvoltunk, mindent tudtunk a másikról, nem kellett törnünk magunkat az ismerkedéssel, hogy mit árulhatunk el a családunkról és mit nem, nem kellett attól tartanunk, hogy valaha is eláruljuk a másikat. Tudtuk, hogy számíthattunk egymásra. Kamaszok voltunk, apánk rég nem élt, anyánkat is elvesztettük, nem volt ki rávilágítson arra a tényre, hogy ez nem helyes. Persze, mára belátom, hogy nem így kellett volna cselekednem. ‒ Nehezemre esett összefüggően beszélni a dologról, így is gyakran elhalt a hangom, de ha én annyi mindent tudtam már az életéről, akkor talán itt volt az ideje, hogy kitárulkozzak előtte, még ha később meg is bánom a dolgot. De egyszerűen nem tudtam már magamban tartani, áradtak belőlem a szavak, kellett valaki, aki meghallgasson, és nem éppen az iskolai pszichológus társaságára vágytam.
‒ Az eskü kötelez, sose szegem meg a szavam… ‒ dünnyögtem halkan, majd amikor számon kért, hogy normális vagyok-e, a fejemet rázva keserűen felnevettem. ‒ Nem, nem vagyok az. Jó ideje nem ‒ feleltem eleinte szórakozottan, majd a hangom egyre letörtté vált. Megint eszembe jutott, hogy milyen életet élhetnénk most, ha a szüleim még élnének, szívfacsaró volt nézni, hogy Adrian mennyire hiányolja anyát, egyszerűen kínzott a szüleim hiánya.
‒ Arról nem tehetek, ha nem hiszed el. Attól még így van ‒ vontam meg a vállamat, majd a következő szavai után úgy éreztem, mintha egy kést döfött volna belém. Nem feleltem. Inkább a hallgatást választottam és a szemkontaktus kerülést. Ez tűnt a legmegfelelőbbnek.
Aztán… Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiket már nem tudtam elviselni. A családom kívül senki nem volt képes könnyekre fakasztani, neki mégis sikerült. Nem akartam sírni, nem akartam gyengének tűnni, épp ezért törölgettem bőszen a könnyeimet, és fordítottam neki hátat. Nem akartam, hogy lássa az arcomat. Azt se vettem észre, hogy tett felém egy tétova mozdulatot, nem foglalkoztam vele, inkább a zongorához telepedtem. Miután kisírtam magam, játszani kezdtem. Automatikusan ütöttem le a billentyűket, nem gondolkoztam, nem kellett agyalnom a sorban jövő hangokon.
‒ Vannak kapcsolataid ‒ pillantottam fel rá. Ne akarja bemesélni, hogy nincsenek, amikor itt álltam előtte. ‒ Az én életem is épp elég elcseszett, mégis itt vagyok. Mégis vannak céljaim, mégis van miért küzdenem, mégis van valaki, aki mellett kitarthatok a családomon kívül… ‒ vágtam rá, és az utolsó valakit kicsit nyomtam, mert ez alatt pontosan rácéloztam. Ha megmerészelne halni nekem, nem tudom miként, de feltámasztanám, nem hagynám, hogy elmeneküljön az élet elől. Kénytelen lennék feléleszteni, hiszen a testvéreim miatt én nem követhetném a másvilágra.
‒ Nem árullak el, stimmel, megvédelek másoktól, önmagadtól, és ha képes vagyok rá, akkor magamtól, de a saját egoizmusodtól nem hinném, hogy képes lennék. Meg aztán, akkor miből tanultál? ‒ pillantottam rá összeráncolt homlokkal. Tény, hogy vigyázni akartam rá, de az nem jelentette azt, hogy az egoizmusától összedőlne felette a ház, akkor már jó keresőkutya módjára vetődnék, és ásnám ki a romok alól.
Végül csak lehiggadtak annyira a kedélyek, hogy megkezdhessük a próbát, és szinte biztos voltam benne, hogy ő is éppannyira őrlődött a szavaimon, mint ahogy én az övéin, mégis sikerült félretenni a nézeteltérésünket. ‒ Ugyan. Sosem ölnélek meg, csak arra céloztam, hogy talán a végén megkedveled, így nem kellene elhamarkodott kijelentéseket tenned ‒ billentettem picit oldalra a fejemet, miközben a lépéseket gyakoroltuk. Vagyis csak addig gyakoroltuk, amíg el nem vesztette az egyensúlyát, és vissza nem rántottam. Egészen közel került az arca az enyémhez, ez akaratlanul is a verekedés éjszakáját idézte fel bennem. Ezúttal fenntartottam a szemkontaktust, és hosszasan fürkésztem azokat a barna szemeket, remélve, hogy ki tudok olvasni valamit belőlük.
Megszeppenten pislogtam, amikor megragadta a kezemet, és magához húzott. Most meg mi a fene ütött belé? A testem ismét elöntötte a forróság, újfent zavarba hozott, főleg, hogy a kezeit megéreztem a tarkómon és a hátamon. Kellemesen megborzongtam a sóhaja hallatán.
‒ Úgy nézek ki, mint aki csodákat vár tőled? ‒ kérdeztem halkan, halovány mosollyal az arcomon. Valahogy… Jól esett az érintése, az ölelése, így hát nem taszítottam el magamtól. Mivel a kezeim közénk szorultak, így óvatosan vezettem fel őket a mellkasán, hogy az egyik kezemmel átkarolhassam a nyakát, a másikkal pedig a hajába túrhassak. Hogy miért csináltam? Nem tudom, nyilván azért, amiért ő megölelt.
Szótlan maradtam, talán kicsit közelebb bújtam hozzá, és a haját cirógattam. Szaporán, már-már szaggatottan vettem a levegőt, majd amikor megszólalt, a fejemet a nyakának és a kezemnek döntöttem. ‒ Én sem tudom mi ütött belém ‒ suttogtam válasz gyanánt. Azonban nem eresztettem el, nem engedtem el egészen addig, amíg ő nem akarta. Különféle érzések kavarogtak bennem, egyedül az érintése volt képes arra, hogy elcsitítsa a gondolataimat.

music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words:kb 1367[You must be registered and logged in to see this link.]


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Castiel Horan
Reveal your secrets

avatar

Griffendél

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 151

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-26, 06:44


Karen & Castiel


[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]


- Nem. Tényleg nem tudom. Avass be. – tettetett érdeklődést mutatok felé, miközben kérdő tekintetet meresztek felé. Ha annyira lelkizni akar, meg a fanyarú sorsáról beszélni, akkor állok elébe. Nem tudom milyen elveszíteni valakit, ha rajtam múlna, bárkit elmarhatnának mellőlem, nem érdekelne. Főleg, ha az egy családtagról van szó. Azóta megvetem őket és hatalmas gyűlöletet táplálok irántuk, nem lenne lelkiismeret furdalásom, még csak szomorú se lennék. Csupán egy terhet vennének le ezzel a vállamról, semmi több. Reakcióját a vénlányos résznél, csak egy apró mosollyal nyugtázom.
Bármennyire is erőlködik, nekem kínos és kellemetlen érzés, ha nyúlkál. Vannak ilyen reflex mozdulatok, amit ő is megszokhatott és közvetlen volt olyanokkal, akiket kedvel, de ez így nekem egy kicsit sok. Meg egyáltalán mit kedvelne bennem? Vagy…miért vagyok én szimpatikus? Olyannyira próbáltam ellökni magamtól másokat, ő miért ragaszkodik egyre jobban? Jó, én is beadtam a derekam. Hosszú folyamat volt, de az Eskü letétele után totál máshogy tekintettem rá. És tudom. Tudom, hogy kellemetlen téma ez neki, ezért is erőltetem. Magam sem értem miért, de többet szeretnék megtudni róla. Ha kell, átgázolok minden olyan tényezőn, ami esetleg az utamba állhatna, jelen esetben az ő érzései. Nem túlzottan hatnak meg, a vérfertőzéssel pedig csak annyit ér el nálam, hogy még inkább lenézőbben tekintsek rá.
Azért szerencsésnek mondhatja magát. Kivételes személynek tartom, aki különleges számomra, ezért sem vetem meg annyira a tettei miatt. Ha más csinálta volna, akkor nagy ívben szartam volna rá, de így egy kicsit más a helyzet. Még mindig furcsa pillantásokkal méregetem hátát –ugyanis a dolgok kellős közepén fordít hátat-. Döbbenetemet nem tudom leplezni, sokáig csak értetlenül meredek magam elé, elgondolkozva mindazon, amik az imént elhangzottak. S mikor meghallom az erősítést is… Teljesen kész vagyok. – Oh… - csupán ennyit engedek ki a nagy kavalkádból, ami a fejemben zajlik.
- Az eskü. Hogyne. – elcsukló hangjától valamiért nekem is visszább kell fognom a hangnemből. Nem láttam ilyennek, s ez valamiért bűntudatot és megbánást keltett bennem. Mégis elítéltem őt. Elítéltem, hiszen az előbb egy olyan dolgot osztott meg velem, melyre egyáltalán nem számítottam. Csodálkozásom érthető ugyan, én igyekszem feldolgozni, de nem megy. Undorítónak tartom. Aljasnak. Mindkettejük részéről.
A „köszönöm” hallatán egy kicsit elbizonytalanodok, de továbbra is tartom magam az álláspontomhoz.
- Ja, de igazán számolhatnál azzal, hogy egy ilyen dolog nem normális. Te egyáltalán normális vagy? – a kérdés magától értetődik. Nem vagyok olyan állapotban, hogy a kis titkát ép ésszel feldolgozzam. Inkább rakok rá még egy lapáttal, hogy annál kellemetlenebbül érezze magát. A kis szomorkodása, meg tehetetlensége sem állít meg ebben. Ez az én véleményem, legközelebb játssza tovább a konok csajt és ne fecsegje ki. Ilyen egyszerű.
Mikor ismét szembefordul velem, türelmesen várom a válaszát. Mi oka lenne engem jobban védeni, mint a tulajdon testvérét ÉS szeretőjét? Hm? Engem ez tényleg rohadtul érdekelne. A sóhajára egy kelletlen szájhúzással felelek. – Ch. Ezt nem hiszem el. – már-már kínomban ejtek egy vigyort, ahogy fel-alá mászkálok a teremben. Végül megállapodok kicsivel odébb, egy kis hatásszünetet hagyva, hogy összeszedjem gondolataimat, végül összevont szemöldökkel nézek rá. – Nocsak, jó hogy beismered, hamarabb nem sikerült volna gondolkozni? Vagy nekem, egy kis taknyos seggfejnek több esze van nálatok? Gondolkozz már! – emelem fel hangom. Nem kicsit verte ki a biztosítékot nálam, nem csak a kapcsolata, hanem ez az egész, ahogy előadja. Nem ezt a Karent ismertem meg, nem ezt a Karent akartam látni magam előtt. Vissza akartam kapni azt a Karent, aki gúnyos beszólásokkal illetett. Vagy… Talán az lenne a legjobb, ha a találkozásunk pillanatát kitörölnék az életemből. Lehet túlreagálom, de könyörgöm. Ezzel a csajjal „smároltam” majdnem tíz nappal ezelőtt. Hát normális vagyok én?
Próbáltam felvenni vele a szemkontaktust, hogy a szemembe nézzen, s ne a talajt fixírozza. A zavartsága csak még inkább felébresztett bennem egyfajta dühöt és tehetetlenséget, mellyel nem tudtam mit kezdeni. Visszafojtva a felgyülemlett érzéseket szorítom ökölbe kezeimet, s hogy lenyugtassam magam, inkább karba tett kezekkel sóhajtok fel.
Reméltem is, hogy ezt a kis szabadságot nevek terén meg fogja nekem hagyni. Gavin egyenlő ex, nem sokkal egyszerűbb, mintha azt a nevet csak úgy kiejtenénk? Több száz ilyen nevezető fickó létezhet, így meg csak arra az egy bizonyos „ex-tesó”-ra kell gondolni és máris világos az ábra.
A következőknél bánt csak meg igazán. A dühöm, melyet eddig visszafojtottam mostanra teljesen eltűnik. Helyette csalódottság és bűntudat veszi át a helyét. Ez utóbbi ritkán jön szóba nálam, ezért sem értem mi a franc bajom van. Könnyei láttán elszorul a torkom, s egy szót sem merek szólni. Korábbi szavaimat egyik pillanatról a másikra bánom meg. Már szólalnék, amikor teljesen kifakad és akadozva szipog előttem. Egy óvatos lépést tennék felé, amit hamar át is gondolok. Nem mozdulok, tétován húzom vissza lábamat a helyére. Arcomon tükröződik a lelkiismeret-furdalás, fájón pillantok rá, ahogy a zongorához robog, majd levágódik a székre. Továbbra is tehetetlenül állok a terem közepén, tekintetek néha kalandozik a tükör felé, hogy lássam Karen arcát. Szavai után egy árva szót nem szólok, csak némán hallgatom zongorajátékát, miközben elmélyülök gondolataimban. Sosem hittem volna, hogy egy zene ilyen hatást kelt majd bennem. Egyszerre éreztem fájdalmat és keserűséget is, mégis Karen fájó tekintete csak rontott a helyzeten. Hamar abbahagyja, miután ujjai végigszántották a billentyűzetet, végül valamennyivel nyugodtabban és határozottabban áll újra elém.
- Rendben. – csupán ennyit morgok az orrom alatt, miután felkel a zongora mögül.
- Miért ne? Nincsenek kapcsolataim, az életem el van cseszve. Mit kezdhetnék vele? – vonok vállat egykedvűen. Azért valamennyire hatással volt rám az előbbi kitörése. Nem csak egy titkot árult el, de egy másik oldalát is megmutatta, amit nem viseltem túl jól.
- Ennyi. Makacsság ide vagy oda, nem lennék az igazi, ez tény. – értek vele egyet. Hisz’ nem várhatta el tőlem, hogy a régóta felépített stílusomat hirtelen leromboljam. Ez a Castiel maradni fog, nem engedem eltiporni, habár igencsak ingadozni látszik az a régi, talpraesett, rideg Castiel.
- Oké, vettem az adást. –utalok a majdnem elcsattanó „pofonra”, melyre az imént készült. A masszírozásnak külön örülnék, bár így a történtek után az is megfordul a fejemben, hogy hagyni kéne ezt az egészet.
- Te mondtad, hogy nem árulsz el, és megvédesz. Szóóval. Akár elő is rukkolhatnál valami frappáns ötlettel, hogy a törmelékek ne vágjanak képen. – adom az egyszerű választ.
A táncba is nehezebben kezdek bele, az arcomon még elgondolkodó kifejezést sugall, ahogy próbálom összerakni a képet a korábbiakról. Ha hiszi, ha nem, valami megtört bennem és nem éreztem jól magam. Mégis hozzá fogok a tánchoz és bármennyire is zavaró elsőre a közelsége, hamar megszokom, s már csak a lábainkra ügyelek. – Még ha azzal fenyegetsz is, hogy megölsz, nincs az a pénz, hogy ezt valaha megismételjük. – csóválom fejem összevont szemöldökkel. A vigyorgása után botlok meg. Még időben ránt vissza, érzem ahogy megfeszül a felsőm, majd egy hirtelen rántásból kerülök vissza a normális pozícióba. Kissé közelebb a kelleténél és ez a kis egyensúly zavar valamit helyre is rak a fejemben. Gúnnyal teli megjegyzésére nem felelek – még ha nem is annak szánta-, csupán arcát fürkészem rezzenéstelen, s komoly arccal. Kicsit döntöm oldalra fejem, ahogy szótlanul meredek szürke szemeibe. Finoman rázom meg fejem, épphogy láthatóan. Nem értem magam…
Viszonylag gyorsan megragadom kezét és egy finom rántással húzom magamhoz. Elengedem az imént megragadott kezét, végül egy halk sóhajt engedek el. Egyik kezemet a hátára, a másikat a tarkója fölé egy picivel teszem, s így húzom még inkább magam felé. Magamhoz ölelem, megbánva a hozzá vágott hülyeségeimet. – Ne várj tőlem csodát… - suttogom elhaló hanggal. Arcomat szótlanul a hajába fúrom, mély levegőt veszek, melyet remegve fújok ki. Nem akarok megszólalni, csak így maradni egy kicsit. Csak egy egészen kicsit, ha akar, ellökhet magától, megérteném. Idióta voltam, most se értem miért bántam meg minden, de megbántam. És fájt, ahogy láttam a másik arcát.
- Nem tudom mi történik velem… - teszem hozzá valamennyivel bátrabb hangon.






[You must be registered and logged in to see this link.] • Szavak száma: 1266 • Indul a risza! • [You must be registered and logged in to see this link.]




[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Look up and get lost.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-26, 02:57



Castiel & Karen
[You must be registered and logged in to see this image.]
Egy, két, há’, négy, öt, hat…

‒ Látom, fogalmad sincs arról, milyen elveszíteni valakit ‒ feleltem halkan. Castiel talán elveszítette az anyját, de nem olyan értelemben, mint én, és nem is volt olyan viszonyban vele, mint amennyire jóban én volt a sajátommal. De ennél többet nem fűztem hozzá ehhez a megszólalásához.
‒ Mindjárt gondoltam, hogy számodra az a legszimpatikusabb opció ‒ mondtam keserűen. Nem szerettem erről a témáról beszélni, túl sok fájdalmas emléket hozott fel. A szüleink ‒ de főként anya ‒ halálát mindegyikünk megsínylette, és Castiel gúnyolódása se segített a nyomorult helyzetemen.
‒ Már mondtam, aki egy kicsit is számít nekem, vagy aki szimpatikus, annál el tudok vonatkoztatni. Ezért enyhe érintésfóbia ‒ morogtam dacosan. Azt már nem tettem hozzá, hogy amennyire utáltam, hogy idegenek hozzám érnek, annál inkább volt szükségem egy-egy ölelésre azoktól, akik fontosak voltak nekem.
Végül meghoztam egy nehéz döntést, és bevallottam neki, hogy mégis kivel folytattam viszonyt, pedig nagyon nehezen szántam el magam. Igyekeztem minél tömörebben válaszolni, hogy ne érződjön a hangom el-elcsuklása. A szégyentől vörös arccal a földre szegeztem a pillantásomat, amikor Castiel kifakadt. ‒ Jól hallottad… ‒ Csak ennyit feleltem, képtelen lett volna bármi mást hozzátenni, hiszen ezt a mondatot is nehezemre esett kibökni.
Az ezt követő szavaira először csak bólintottam, majd némi hallgatás után mégis hozzátettem: ‒ Soha nem árulnám el a titkodat. Ne feledd, amúgy is köt az esküm. ‒ Felvállaltam a remegő, elcsukló hangomat. Utoljára akkor beszéltem így, amikor anya temetéséről tartottunk hazafelé. Máskor semmi nem tudott eltántorítani, most azonban éreztem Castiel tekintetét a hátamon, ahogy az elítélése is szinte vibrált a levegőben.
‒ Köszönöm ‒ suttogtam erőtlenül. Nem voltam képes továbbra is erős maradni. Egyszerűen nem ment. Most, hogy beavattam a titkomba, sebezhetővé váltam. Ebben a szituációban megint olyan esetlen és érzékeny kislánynak éreztem magam, mint amilyen apa bebörtönzése előtt is voltam. Nyeltem egyet, és hosszasan kifújtam a levegőt. Még mindig a könnyeimmel küszködtem, pedig egyáltalán nem akartam sírni.
‒ Mégis szinte tapintani lehet a megvetésed, holott… holott nem tudsz semmit a dologról ‒ ellenkeztem. Talán nem üvöltötte le a fejem, nem szólt be érte, mégis, az sokkal jobban fájt, hogy elítélt érte. De tudtam, esély sincs arra, hogy megértse a dolgot, hiába próbálkoztam volna elmagyarázni.
Egészen addig nem feleltem, amíg ismét szóba nem került Gavin. Egy halk sóhajjal lassan megfordultam. ‒ Nem vagyok ellene. De nem szerettem, amikor hülyén viselkedett, vagy elviselhetetlen féltékenységi rohamai voltak. Egyébként, azt se szeretném, ha miatta bajod esne. Ő a testvérem, ami akkor volt… Hiba volt. Ettől függetlenül, semmi köze nincs ahhoz, hogy én kivel milyen viszonyt ápolok ‒ válaszoltam valamivel nyugodtabb hangon, igaz, még mindig képtelen voltam a szemébe nézni. Az arcom vélhetően továbbra is vörös volt.
Megvontam a vállamat. ‒ Akkor hívd úgy, ahogy akarod… ‒ Talán kissé dacosan hangzott. Összeszedtem magam, de annyira felbosszantott, hogy akaratlanul is megbántottam. Tényleg nem állt szándékomban sértegetni, és mégis hülyeséget csináltam. A következő szavai kissé szíven ütöttek, elkerekedett szemekkel pillantottam fel rá. Nem feleltem, ott álltam vele szemben. Annyira lesújtottak a szavai, és annyira fájtak, hogy észre sem vettem, hogy sós könnyek gördültek végig az arcomon.
‒ Nem… Nem szeretném ‒ ráztam meg a fejemet, amikor feleszméltem, hogy könnyekre fakadtam, a ruhám ujjával gyorsan letöröltem azokat, de feltartóztathatatlanul utat törtek maguknak. A könnyeim úgy potyogtak, mintha egy nyári zivatart próbálnának felülmúlni.
‒ Teljesen félreismersz. Én nem… Nem tartom nagyra magam, és… Nem volt szándékos… Én nem… Csavartam el a fejét ‒ szipogtam, képtelen voltam fenntartani a szemkontaktust. Mégis hogyan feltételezhetett rólam ilyesmit? ‒ Sosem játszanék az érzéseiddel, te ostoba! ‒ fakadtam ki, sarkon fordultam, és a sarokban álló zongorához telepedtem. Már megint miket gondolt rólam?! Nem akartam senkinek az érzéseivel szórakozni, legfőképp az övével nem. A könyökeimet durván a billentyűkre csaptam ‒ a zongora keserves hangja bezengte az egész termet ‒, az arcomat a kezeimbe temettem, és hagytam a testemet átjárja a remegés, hogy a torkom és a gyomrom elszoruljon a sírástól. Belefáradtam abba, hogy elfojtsam az érzelmeimet, hogy úgy tegyek, mintha minden lepattanna rólam. Megbíztam Castielben, elárultam neki, hogy miért is szégyelltem magam annyira, ő pedig ezt felhasználta ellenem. Tény, én sem voltam jobb nála, én is megbántottam, mégis rosszul esett a dolog. Szaggatottan vettem a levegőt, majd újfent megtöröltem az arcomat, és valamivel nyugodtabban játszani kezdtem. Villámgyorsan jártak az ujjaim a fekete-fehér billentyűkön, mégis egy rögtönzött, szomorú melódiát csikartam ki a hangszerből valami vidám dallam helyett. Elkeseredett voltam. Minden fájdalmamat beleöltem a játékba, erről beszéltem múltkor Castielnek. A zene nem manipulált, a zene csupán eszköz volt az érzéseink kifejezésére, és nekem pont erre volt szükségem ahhoz, hogy megnyugodhassak.
Játék közben szép lassan összeszedtem magam, és ismét olyan méltóságteljesen ültem a hangszernél, ahogy előző alkalommal. Immár képes voltam arra, hogy felálljak, karba tett kézzel, és összepréselt ajkakkal folytassam az iménti „beszélgetést”. ‒ Veled ellentétben, én igyekezni fogok ‒ mondtam nyugodtan, bár még néha így elcsuklott a hangom.
‒ Nem akartam ezzel jönni, te mondtad ki ‒ ráztam meg a fejemet. Annyira tudtam, hogy ha elmondom, akkor meg fog változni a hozzáállása, és sokkal ellenségesebb lesz, mint korábban! Dühös voltam magamra, nem lett volna szabad eljárnia a számnak.
‒ Ne mondj ilyet! ‒ szóltam rá élésen, amikor azt kívánta, bár meg ne született volna. Én viszont örültem neki, hogy itt volt, még akkor is, ha nem volt szép tőle az a megjegyzés. Ettől függetlenül nekem fontos volt. Ha nem is tudtam eldönteni mennyire, vagy éppen milyen szinten volt az, de helyet szorítottam neki az életemben, kedveltem őt, és törődni akartam vele. Lehet, hogy hülye voltam, azonban így is ragaszkodtam hozzá. Ezt akár a tekintetemből is kiolvashatta volna.
‒ Hát tehetek én arról, hogy így van? ‒ tártam szét a karjaimat. Számtalanszor mondtam már neki, hogy az őszinte mosolyai sokkal értékesebbek, és jobban állnak neki. ‒ Nem is kell, akkor nem is te lennél ‒ vontam meg a vállamat. Ha nem kötekedne, nem lenne olyan érdekes személyiség. Valahol tetszett ez az örökös ellenkezése és makacssága.
‒ Ne nézz így, mert tényleg megütlek! ‒ morrantam rá valamivel komolyabban. Néha képes voltam határozottan fellépni vele szemben, de továbbra is nagyon bizonytalannak éreztem magam. ‒ Rendben, de előtte dolgozz meg érte ‒ feleltem. Azok után, amiket a fejemhez vágott, ne gondolja, hogy csak úgy megmasszírozom, először tegyen érte valamit.
‒ Haha. Jó vicc. És mihez kezdenél velem? ‒ pillantottam rá kétkedve. Mégis mire menne azzal, hogy ott lennék mellette, amikor rászakad a mennyezet? Végül csak megkezdtük a próbát, és valóban nem volt olyan reménytelen eset, mint amilyennek beállította magát. Könnyedén lépkedtem, egy szót se szóltam, ha véletlenül megtaposott volna, az irányváltásoknál szóltam, így hogy a táncra fókuszáltam, képes voltam elfeledkezni a korábbi nézeteltérésünkről, holott a szavai kapcsán még mindig volt bennem egy kis tüske.
Eleinte feszélyezett a közelsége, de miután az agyam a táncra kezdett koncentrálni, így hamar elmúlt a zavartságom is.
A kérdésére halkan elnevettem magam, majd közelebb hajoltam hozzá, hogy a fülébe suttoghassam: ‒ Azért ne bízd el magad, erre majd visszatérünk egy hónap múlva ‒ duruzsoltam, majd elhúzódtam tőle. Sejtelmesen elvigyorodtam. ‒ Majd meglátjuk.
Még mondani akartam valamit, de megbotlott, éreztem a rántását, így a polójába markoltam, ösztönösen megszorítottam a kezét, és visszahúztam. Egy ideig az arcát fürkésztem, majd szórakozottan megjegyeztem. ‒ Mi lenne veled, ha magas sarkút kellene viselned? ‒ A megjegyzésemhez társuló mosoly kellőképpen lágy és szelíd volt, tényleg nem piszkálódásnak szántam. Azonban megálltam, nem vezettem tovább, hanem kérdőn pillantottam rá. ‒ Szeretnél szünetet tartani? ‒ kérdeztem, és ha pihenni akart, akkor visszatelepedtem a zongorához, és továbbra is azzal szórakoztattam magam, hogy véletlenszerűen nyomtam le a billentyűket, ellenben, ha folytatni akarta a gyakorlást, akkor elölről kezdtem a számolást, és a lépegetést.

music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words:1236[You must be registered and logged in to see this link.]


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Castiel Horan
Reveal your secrets

avatar

Griffendél

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 151

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-26, 00:58


Karen & Castiel


[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]


Nem érdekelt, ha nem ismertem a párkapcsolatát, az se nagyon izgatott, hogy milyen szorosan álltak egymáshoz. Az ő dolga, én csak gúnyolódni akarok rajta, hisz’ elnézve a csajt nem túl könnyű eset. Ezért is feltételezem, hogy az a srác eléggé elvetemült lehetett, ha bevállalta őt.
- Mindjárt elsírom magam. – forgatom szemeimet fanyalogva. Na nehogy már nekem itt jöjjön azzal a baromi nagy traumával. Senki sem olyan idióta, hogy mások karjaiba meneküljön. Legalábbis azt értem, hogy miért keresik a másik társaságát, de könyörgöm. Nem inkább fejben kéne lerendezni a dolgokat? Néha már tényleg nem értem az érzelmeket, egyik furább, mint a másik. Nekem sose volt kapcsolatom, nem is akartam másokhoz rohanni és bőgni, hogy „úristen, bibis lett a lábam”. Hah, nem, ez nem én vagyok. – Én az utóbbira voksolok. – jegyzem meg lazán. Itt is gúnyból válaszolok, aztán meg lehet, tényleg egyedül fogja végezni. A stílusát nehezen lehet elviselni, elvont személyisége van, és túlságosan rajong a művészetekért. Ha ezekkel nem kergeti majd a jövendőbelijét az őrületbe, akkor semmivel sem. Nekem már így elég volt a sok tragikus szövegeléséből, annyira azért nem izgalmas, mégis leköti a figyelmem. Egy unalmas mesének persze minden elmegy, ha erőlködök.
A következőkre kénytelen vagyok cinikusan elvigyorodni. – Szóval érintésfóbiád van. Nos, én nem igen vettem ezt észre. Hamar legyűrted a tónál, nagy gratula. – pusztán megszokásból csinálhatja. Engem azonban ez eléggé zavar. Hiába jelenti ki, hogy érintésfóbiája van, annyira nem tűnik fel a dolog. Hozzám simán nyúlkál, akkor meg ne próbálja nekem beadni ezt az egész rizsát, könyörgöm.
Olyan sokat hangoztatja, hogy „tesó”, meg olyan volt számára, akárcsak az ikre. Nos, ez egy picit odavág, legalábbis amit csendben kérdez eléggé…ledöbbent. Kissé összébb vonom szemöldököm, karjaimat pedig összekulcsolom a mellkasomon. Komolyabb arckifejezésre váltok, majd csak értetlenül nézek rá. – Mi van? – karba tett kézzel meredek rá. A testvére lenne? Ez most valami kandi kamerás felvétel lenne, a hogyan borítsuk ki Castielt a saját kis hülyeségünkkel? Némán állok vele szemben, s próbálom összerakni az egészet. Ha ezt most itt tényleg komolyan kijelentette, akkor egy kicsit tényleg gondolkodási időt kéne adnia. Hallottam effélékről, viszont még sose találkoztam egy valakivel, aki egyfajta „bűnt” követett el ezzel. Az első szó, ami megfordul a fejemben. Undorító.
- Ja. És akkor ez is ilyen titoktartósdi lesz, igaz? Mert ha én esetlegesen elmondom a kis vérfertőzéses sztoridat, az én viharos félelmem is kiderül. Remek. – értetlenül nézek még mindig a dolog felé. Ez így. Fura. Túlságosan is és még mindig ugyanaz a véleményem erről, mint amikor először tudomást szereztem erről az egész „imádom a testvérem” dologról. – De nem kell félned, nem ismerek senkit, így kicsi az esélye annak, hogy kitudódjon. – nyugtatom meg azért. Maximum álmomban nem fogom tudni megfékezni a számat, de hát ez van. Mindenre én se figyelhetek oda, erre a kis titkára pedig nem úgy tekintek, mint valami létfontosságú rejtélyre. Számomra nem is fontos, ugyanakkor tény és való, meglepett a dolog.
- De nem kezdheted újra, ez van. És igen, undorítónak tartom, de tudok mit tenni ellene? Mindig is megvetettem az efféle dolgokat, most még se harapom le a fejed. – vonok vállat. Annyira nem nagy kunszt, azért az undormérőt megmozdítja bennem, így az akkor történt „csókot” is kissé bánni kezdem. Sőt… Eddig is bántam azt, most viszont ez felerősödik. Egy halk sóhajt eresztek el, mint aki nem tud mit kezdeni a helyzettel. Az ő helyzete nem könnyű, látom, mennyire zavarja, ezért sem mertem mást odamondani. Pedig akár látványosan el is játszhattam volna, ahogy a hányás kerülget. Meg kell emésztenem még, ő sem várhatja el tőlem, hogy pikk-pakk felfogjam mi ez az egész. Ahhoz túl bonyolult kapcsolata volt, abszolút nem hétköznapi, és ez így azért megnehezíti a helyzetet. De most komolyan, a tesójával? Kezdek félni, hogy akkor a többi testvérével mit csinál. Ew…
- Na, látod, nincs okom. – felelem unottan. A féltékenység egy olyan tényező, ami tönkretesz kapcsolatokat és lerombol bizonyos falakat. Szerencsére ez nálam nem fordul elő, meg úgy mire lennék irigy? Arra, hogy a sok kis taknyos körülöttem vidáman ugrálgat? Felejtős. Sokkal inkább lennék azokra féltékeny, akiknek megadatik az, hogy félelem nélkül tudjanak élni. Most lehet jönni nekem azzal, hogy már pedig minden élőlénynek vannak félelmei. Ez nem igaz. Van, aki ténylegesen nem fél semmitől. Se a vihartól, se egy párkapcsolattól, semmitől. Csak éli az életét anélkül, hogy a rettegés magával rántsa.
- Ennyire ellene vagy? Vagy csak védeni akarod a hátsóm? – fordulok vele szemben oldalra billentett fejjel. Kíváncsian fürkészem arcát barna szemeimmel, miközben továbbra is karba tett kezekkel állok előtte. Nem értettem hogy beszélhetett így olyanról, akiért elméletileg élt-halt. Én csak egy lehetek a millió közül, miért nem védi akkor a kis „szerelmét”. Nekem is megvan az erőm ahhoz, hogy egy olyan mitugrász ellen kiálljak, holott kicsit sem ismerem. Nem is lenne akadály, ha esetleg konfliktusba keverednék vele és ha netán gerjesztené is a feszültséget, akkor nemes egyszerűséggel kiütöm a francba. Lehet innentől kezdve nem is táncolni, de verekedni érdemes lenne megtanulni, hisz’ most, hogy Karennel itt van ez a fura viszonyom, könnyen megeshet, hogy az utálóim száma gyarapodott. A francért kellett nekem egyáltalán szóba állnom vele anno. Egy kelletlen ciccenést ejtek, majd karjaimat leeresztem testem mellé.  – Úgy hívom ahogy akarom, az „exed” pedig jobban hangzik mint a, Gavin. – felelem egykedvűen. Nem szerettem a neveket, úgyis elfelejtem a végén, az exre meg legalább emlékezni fogok. Elég szép kis körítést kapott ahhoz, hogy ne tudjam elfelejteni a kis kapcsolatából maradt személyt, a neve viszont annyira nem fog meg ragadni a fejemben.
Hallom kezd rátalálni a hangjára, ezúttal rajtam éli ki a szándékait. Minő véletlen. Nem esik túl jól, de az igazsággal kár lenne harcolni. Amit mond, az mind igaz. Barátnőm se lesz, ezzel tisztában vagyok, a stílusom és a mások ellen irányuló gyűlöletem nem fog egyhamar megszűnni, így minek egy „társ”, aki csak továbbra is hátráltatna. A magány az én „párom”. Ez volt, van és lesz. Üres tekintettel nézek rá, miután sikeresen „kimosolyogtam” magam. – Akkor mondjam azt, hogy van baj és takarodj el a büdös francba? Ezt szeretnéd? – kezdem rezzenéstelen arccal. – Vagy, ha annyira nagyra tartod magad, akkor hajrá. Mutasd meg, hogy a nagy Karen hogyan csavarta el a drága öccse fejét. Vagy velem más lenne a helyzet? Hm? – vonom kérdőre felvont szemöldökkel. Utóbbi szavaimban érződik a gúny és egy cseppnyi gyűlölet. Hiába fojtottam belé a szót, ezt még jogosan a fejéhez vágtam, ezután fordulok csak el, kerülve tekintetét dörzsölöm meg szemeimet egy sóhajtás kíséretében. Valamiért megkönnyebbültem. Kimondtam azt, amit ő annyira hallani akart. A köcsögsége váltotta ki ezt belőlem és még valami más is, amiről eddig nem sikerült kiderítenem, hogy mi.
- Nem annak szántam. De akkor vedd életbölcsességnek, úgy se fogod megfogadni. – vonok vállat egyszerű közönnyel. Én elmondtam a véleményem, rajta múlik, hogy felfogja-e a kis feje, vagy nem. – Ezzel is csak fárasztod magad. Néha lezárni dolgokat egyszerűbb, mint küzdeni értük. Most jöhetsz nekem azzal, hogy én a szüleimből adódóan nem tűröm meg magam mellett a másikat, nem érdekel. Az teljesen más, ott ki lett belőlem ölve az a cseppnyi bizalom is, amit egy random embernek nyújtani tudnék. – zárom le. Kényes és kellemetlen téma, mégis mindig sikerül felhoznom, ahogy ő állandóan az apjával és a testvéreivel foglalkozik.
- Ja. Castiel Horan. Bár ne viselném ezt a nevet. – morgolódok. Nem szerettem, mindig apám bajszos képére emlékeztet, a keresztnevem pedig anyáméra, aki olyan nagy becsben tartott. Aha, lószart!
- Ha én választhattam volna inkább meg se akartam volna születni. – szögezem le komoly hangnemben. Láthatja rajtam, hogy itt most komolyan beszélek. Jobb lenne az életem, ha…egyszerűen, nem is lenne életem. Nem kéne elviselnem mások hülyeségeit, és ezt a világot, mely’ lassan szippant magába, mint egy örvény.
- Azt hiszem a múltkor ezt már mondtad. – csóválom fejem egy kaján vigyorral. A vadkanban is megjegyezte, hogy az erőltetett mosoly nem áll jól, sőt, azt hiszem még a tónál is volt erre egy-két keresetlen szava. – Hahaha… Ne haragudj, de a makacskodásról nem fogok letenni. – imitálok egy röhögést, majd elhúzom számat.
Mikor keze a magasba lendül automatikusan lépek egyet hátra, amolyan reflexként, majd kérdő, gúnyos pillantásokkal méregetem tovább.-  Rendben, ahogy tetszik. Majd megpróbálom elviselni, mert azért tényleg nem ártana. – fájt a hátam, emiatt nem is tudtam normálisan aludni az ágyban. Azt hittem hamarabb el fog múlni, kipihenem, meg hasonlók. A futás viszont nem tett jót neki, mégiscsak erőltettem bemelegítés közben, ezzel is csak rontottam a helyzeten. De hol kellett volna nekem ezt tudnom?
- Ha esetleg bekövetkezne, hordok magamnál egy Karent is, végesetben. – biccentek felé egy fél mosollyal. Tudom, hogy nagy az egóm, a szavaim ezt tükrözheti. Igazából annyira nem vagyok elégedett magammal, csupán a gúnyolódás szólal meg belőlem, meg a nagyra vágyás, amit mutatni akarok neki. Vagy, tudom is én miért használok ilyen szavakat, csak úgy jönnek és kényszert érzek kimondani őket.
Bevallom, a röhejes kezdés ellenére egész jól belerázódok a végére. Próbálok vele együtt lépegetni, maximum az irányváltásoknál akad egy kis gondom, de egy-két próbálkozás után, már arra is rááll a lábam. Abszolút nem zavar az érintése, vagy épp az, hogy én tartom a kezemet a hátán. Sokkal inkább leköt az, hogy ne essek orra. Ezért sem látszik a zavarom, kezdetben lehet egy kicsit furcsálltam a közelségét, most viszont egész természetesnek veszem azt, hogy szinte majdnem összeér a mellkasunk.
- Ezt vegyem annak, hogy ehhez is értek? – mosolyodok el lágyabban a korábbiakhoz képest. – Nem fogunk ebből rutint csinálni. Csak megtanítasz lépegetni a bál kezdetéig, utána el is felejtjük ezt az egészet. – nézek rá egy pillanatra, amikor ugyanis a drága lábaim totálisan ellentétes irányba indulnak el, ezzel együtt rántva egyet Karenen. Próbálom megtartani az egyensúlyomat. Azért remélem, van elég lélekjelenléte, mert az fix, hogy ebből a pózból én már nehezen állok meg a saját lábamon. Ha pedig nem, akkor szépen esek rá ismét a hátamra –igen, kurvára fáj-, őt pedig rántom magammal. Pech.





[You must be registered and logged in to see this link.] • Szavak száma: 1599 • Indul a risza! • [You must be registered and logged in to see this link.]




[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Look up and get lost.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-25, 07:53



Castiel & Karen
[You must be registered and logged in to see this image.]
És egy, két, há’, négy, öt, hat…

Továbbra is gúnyolódott a korábbi párkapcsolatomon, holott semmit nem tudott róla. Fogalma se volt arról, hogy milyen bonyolult volt a viszonyom az öcsémmel, ahogy arról se, hogy mennyire körültekintőnek kellett lennünk, ha együtt akartunk lenni.
‒ Rájöttünk, hogy a kapcsolatunk egy végzetes hiba volt, és hogy a minket ért trauma hozott össze minket ‒ rándítottam meg a vállamat. Anyám halála mindkettőnket lesújtott, akkoriban kezdtünk érdeklődni a másik nem iránt, egymásban láttuk a megváltást, érthető volt, hogy ilyen furcsa viszony alakult ki közöttünk. ‒ Különben se terveztem húsz évesen feleségül menni akárkihez. Majd öt-hat múlva esetleg, ha találok valakit, aki valóban érdemes a szerelmemre, és akivel kölcsönösen törődünk egymással. Vagy, vénlányként élem majd le az életemet, mert lehet, hogy kissé magasak az elvárásaim, a franc tudja ‒ tettem hozzá, bár magam sem értettem, hogy miért pont vele osztottam meg a gondolataimat. Valóban eléggé bízhattam benne, ha csak úgy, ilyenekről fecsegtem neki.
A következő szavaira keserűen felnevettem. ‒ Ez igazán megnyugtató, de nem érek hozzá akárkihez. Enyhe érintésfóbiám van, csak azzal érintkezem, aki fontos nekem. ‒ Tényleg örültem neki, hogy nem tartott egy utolsó lotyónak, azonban az nem esett jól, hogy ezzel az érintés-dologgal szekált. Nem tehettem róla, megszoktam már, hogy ha bármi van, akkor hozzáérhetek a számomra fontos személyekhez ‒ az az a testvéreimhez ‒, és sajnos mindig elfelejtettem, hogy Castiel hiába volt számomra kedves, attól még nem volt a családom tagja, és nem is tűrte ezt a dolgot annyira.
Hosszú ideig hallgattam, és magamban rágódtam. Tudtam, hogy nem lenne szabad elárulnom a titkomat, a titkunkat, mégis kiprovokálta a dolgot. Zavartan félig elfordultam, és a tükörbe pillantottam. ‒ És mi van akkor, ha nem fantáziálok, hanem ez tény? ‒ kérdeztem halkan. A szemeimben ott tükröződött a megbánás, a zavartság és a bűnösség. Tudtam jól, hogy Gavinnel vétkeztünk, bűntudatom is volt miatta. Szerettem őt, szeretem őt, de a testvérem volt. Nem játszhattuk örökké ezt a játékot, nem lehettünk egy párként együtt, amikor a fivérem volt. Az elmúlt időben erre kellett rádöbbennem, és örültem, hogy ő is belátta ezt. Ettől függetlenül, mások előtt ez egy szégyenfolt az életemben, és mégis beismertem Castielnek a vétkemet. Hibáztam, a hibámért megszenvedtem, megbántam, már csak a megbocsájtásra vártam.
‒ Tessék, valamit valamiért. Én tudom, hogy félsz a viharoktól, te tudod, hogy milyen kapcsolatom volt vele. Kvittek vagyunk ‒ tettem hozzá remegő hangon. Letettem neki a Megszeghetetlen Esküt, rábíztam a legnagyobb titkomat, most már tényleg nem volt rejtegetnivalóm előtte. Mit várt még tőlem? ‒ Bolond és zavarodott voltam. Ezt elismerem. Ha újrakezdhetném, nem mentem volna bele. Abban a kapcsolatban sose lehettünk igazán boldogok. Egyrészt, rettegtünk a lebukástól, másrészt, szerintem legbelül mi is éreztük, hogy ez nem helyes. Szóval, elítélhetsz miatta, csak nyugodtan, megértem. Most tényleg van okod undorodni tőlem. ‒ Egy idő után képtelen voltam a tükrön szemlélni, így csak átöleltem magam a kezeimmel, és a padlót fixíroztam. Látszódhatott rajtam, hogy tényleg hánynom kellett magamtól. Hosszasan kifújtam a levegőt, még mindig képtelen voltam visszafordulni, hogy a szemébe nézhessek.
‒ Nem, nincs. Miért is lenne okod féltékenynek lenni velem kapcsolatban? ‒ feleltem csendesen. Még mindig azon tűnődtem, hogy normális vagyok-e, amiért ezt bevallottam neki, de… Óriási terhet vett a vállamról azzal, hogy megosztottam vele ezt a titkot. Hogy ő miképp fogadta… Nos, az más kérdés.
‒ Inkább ő úszta meg azt, hogy ne törjem el a csontját, ha kezet merne emelni rád. Megmondtam, nem engedem, hogy bárki is bántson téged ‒ pillantottam rá, miközben annyira összeszedtem magam, hogy képes legyek az irányába fordulni. ‒ Nem szükséges az exemnek hívnod, akármilyen elégedetten is ejted ki ezt a szót. Van neve is, Gavin. Viszont, arra kíváncsi lennék, hogy miért örülsz ennyire annak, hogy véget ért a kapcsolatom ‒ ráncoltam össze a homlokomat. Lassacskán kezdtem összekapargatni az önbecsüléseim morzsáit, majd végül olyan megjegyzést tett, amin igencsak felhúztam magam, és akaratlanul is megbántottam.
Elszorult a torkom a komoly arca és a csalódott őzbarna szemei láttán. Borzalmasan éreztem magam, és amikor azt mondta, hogy semmi baj olyannyira megráztam a fejem, hogy a csat kihullott a hajamból, és csattanva ért földet, miközben a hajam a vállamra bomlott. ‒ Nem. Ne mondd azt, hogy semmi baj nincs, amikor köcsög voltam. Nem akartalak megsérteni, soha nem akarnék szándékosan ártani, szóval… ‒ magyaráztam, de egy egyszerű „hagyjuk ezt”-tel belém fojtotta a szót. Tekintetem őszinte megbánásról tanúskodott, talán szavakkal nem tudtam kifejezni, hogy mennyire sajnáltam a korábbit, de ha esetleg vetett egy pillantást az arcomra, láthatta milyen rosszul érintett, hogy ennyire a lelkébe tiportam.
‒ Rendben, mindjárt ‒ biccentettem, és összeszedtem a gondolataimat, hogy miként is kezdhetnénk a tanulást.
‒ Most ki is traktálja a másikat az életbölcsességeivel? ‒ kérdeztem szelíd, mégis ugrató mosollyal. ‒ Nem tudok a mának élni, ha a múltam zavaros, a jövőm pedig ködös. Amíg nem zártam le apám ügyét, addig nem foglalkozhatom a mával. Terveznem kell a jövőt, hogy a fivéreim jobb életet élhessenek, és a múltból kell erőt merítenem, hogy küzdeni tudjak. A jelenemnek nem sok minden ad értelmet ‒ feleltem nyugodtan, majd kissé felvont szemöldökkel pillantottam rá. Most jutott eszembe, hogy eddig nem is tudtam a teljes nevét.
‒ Castiel Horan? ‒ csengett kissé bizonytalanul a hangom. Milyen különös hangzása volt! ‒ Nem is tudtam, hogy ez a teljes neved. Nem túl szokványos ‒ mosolyodtam el halványan. Persze, megértettem, hogy miért nem hangoztatta a családnevét, ezt az iménti kis megjegyzéséve is bizonyította.
‒ Nem te választod a családodat… ‒ húztam el a számat. Még mindig sajnáltam, amiért ilyen barom szülei voltak, és dühös is voltam a családjára, miért magára hagyták. Nekem a családom volt a legfontosabb dolog a világon, így aztán nem csak őt érintette érzékenyen az, hogy nem törődtek vele eléggé.
‒ Csak annyi, hogy te is hasonlóképp cselekedtél, amikor bajom volt‒ vontam meg a vállamat. Nem akartam kitérni a részletekre, hiszen ennyiből már ő is kikövetkeztethette, hogy mire gondoltam.
‒ És azt mondták, hogy néha erőltetetten mosolyogsz? Mert az ilyenek nem állnak jól neked ‒ válaszoltam. Pedig kifejezetten aranyosan tudott mosolyogni, ha akart, vagy ha éppen nem tudta fékezni magát. Ezeket a mosolyait megbecsültem, de az amolyan kényszermosolyokat kevésbé tudtam értékelni. ‒ Ugyan, nemrég bizonyítottad, hogy neked is van szíved. Akkor meg mire jó ez a makacskodás?
Újabb megjegyzés, újabb jelzőt kaptam tőle. Először tarkón akartam legyinteni, és a kezem már a levegőben volt, aztán elmosolyodtam, és csak magamban szörnyülködtem. ‒ És még én vagyok a kreatív, mi? ‒ ingattam a fejemet, majd hozzátettem. ‒ Nos, előbb a munka, aztán a lazítás. Addig van időd eldönteni, hogy elbírod-e viselni a „tapikirálynő” érintését, és ha igen, akkor majd a szobától kérünk egy masszázsasztalt, és rendbe hozom a hátadat ‒ zártam le részemről ideiglenesen a témát.
Szép lassan kezdett minden visszatérni a rendes kerékvágásba, szótlanul figyeltem Castiel szerencsétlenkedését, majd nevetve a csípőmmel oldalba löktem. ‒ Jó, hogy nem mondod, hogy borzalmasan tökéletes. Castiel, most már tényleg visszavehetnél a nagyarcodból, mert nem csak a plafon fog ránk szakadni, de a nagy tökéletességedet még a tükrök se bírják majd elviselni, és öngyilkosságukban beterítenek minket üvegszilánkokkal, szóval csak okosan! ‒ Hihetetlen, hogy mennyi önimádat szorult ebbe a kölyökbe, de pont így volt szórakoztatóan üde a beszürkült világomban. Minél többször mosolyra fakasztott, vagy nevetetett meg, annál inkább megkedveltem.
Miután sikerült abbahagynom a röhögést, és visszabújtam a komoly tanár szerepére, felvettük az alapállást, és közöltem vele, hogy mit is fogunk csinálni. Eleinte én is zavarban voltam, de hozzá kellett szoknunk a dologhoz, hiszen egy hónapig heti több alkalommal itt fogunk táncolgatni, szóval le kell majd küzdenünk ezt a feszélyezettséget.
Eleinte tényleg elég béna volt, épp ezért vettem lassabbra a figurát, miközben magamban mosolyogtam azon, hogy a lábainkat figyelte, és néha megbotlott. Emlékeztetett arra, hogy milyen volt, amikor én tanultam keringőzni. Kifejezetten aranyos volt az esetlensége, de nem jegyeztem meg neki, mert tudtam, akkor megsértődne, és hagyná a francba az egészet. Még nem vettem bele a forgásokat, egyelőre csupán lépegettünk. Úgy gondoltam, az is bőven elég lesz kezdetnek. Alapból nem is terveztem, hogy egyből így kezdünk, de hát a tükrös dolog nem jött be, így kénytelen voltam átállni erre.
Kezdett ráérezni a táncra, és megmosolyogtatott, amikor felpillantott. Nem volt olyan béna, mint amilyennek hitte magát. Viszonoztam a pillantását, közben folytattam a számolást és a lépkedést. Furcsa volt, hogy most éppen ő volt a táncpartnerem, de azt még különösebbnek tartottam, hogy akármennyire is próbáltam kizárni a fejemből azt a gondolatot, hogy a keze a lapockámon pihent, a szöveten keresztül mégis éreztem a tenyérét. Eleinte csak ott éreztem melegséget, ahol a kezeink egymáshoz értek, de ez szép lassan kiterjedt az egész testemre. Kellemes érzés volt, az elején talán kicsit zavaró is, de hamar megszoktam.
‒ Egész ügyes vagy ‒ dicsértem meg félbeszakítva a számolást, miközben továbbra is én töltöttem be a vezető szerepét a kialakulóban lévő táncunkban. ‒ Nem is értem, hogy miért ellenkeztél annyira, tényleg táncost fogok faragni belőled ‒ billentettem kissé oldalra a fejem, majd a visszhangzó cipőkopogásaim mellé visszatért az állandóan szajkózott „egy, két, há’’ is. Nem akartam sokat beszélni, ugyanis attól tartottam, hogy ha nem számolok magamban, akkor Castiel hamar eltévesztené a ritmust.


music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words:kb 1487[You must be registered and logged in to see this link.]


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Castiel Horan
Reveal your secrets

avatar

Griffendél

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 151

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-25, 06:14


Karen & Castiel


[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]


Semmi kételyem nem volt afelől, hogy akár a végletekig is elmenne. Szívós csaj, ezt ki is nézem belőle. Sokkal inkább zavart az, hogy hiába láthatom ahogy szenved és próbál tanítani, mégis csak ketten leszünk. Ez azért elég fontos tényező és eléggé…zavaró is. Valamiért inkább a kíváncsiságom hajt, más különben rég nem itt lennék, vagy épp a levelét se néztem volna meg. Azért már ez is nagy szó, hogy voltam olyan kedves és kibontottam azt az idióta levelet, amit –dobpergés- el is olvastam egyszer, utána még egyszer figyelmesebben. Pedig mekkora poén lett volna, ha esetleg a drága Castielnek közbejön valami és egy szó nélkül eltűnik az éterben, semmi szó nélkül. De nem így tettem. Eljöttem, felkészülve az újabb hablatyolására és gúnyolódásaira.
A vállvonásra nem reagáltam, miért is tettem volna? Le kellene zárnunk ezt az egészet, nem pedig tovább rágódni rajta, mint egy több napos rágón. Nem. Bármennyire is akartam tisztázni a dolgokat, valamiért nem engedtem magamnak, sokkal inkább akartam volna mindent kizárni ezzel kapcsolatban. Elfelejteni, a süllyesztőbe dobni. Úgy kezeltem, mint egy hibát. Egy problémát, amitől meg kell szabadulnom és ki kell javítanom. A folytonos emlékek visszatérése pedig nem segített rajtam. Abszolút nem, ezért is akarom őt valahogy kizárni az életemből, de én idióta itt vagyok. Megint találkoztam vele, hiába parancsolja az eszem, hogy tűnjek el. Valami nem hagy és ez az ami rohadtul nincs ínyemre. Idegesít, ezen a következő szavai se segítenek túlzottan. A „titokzatos személy” miatt nem érzem jól magam. Feszültebbé válok, mégis arcomon ott ül továbbra is az a gunyoros mosoly, ellenben belül valami egészen mást érzek.
- Oh. És hogy-hogy nem lett házasság? Megérte volna a pénzét. – ingatom fejem. Négy év azért hosszú idő. Még ha nem is értem a kis mézes-mázas párocskákat, azért ennyiből leszűröm, hogy bizonyára komoly kapcsolata lehetett.
- Egy szóval sem mondtam, hogy kurva vagy, csupán… megfordulsz itt-ott, letapizod mást „itt-ott”. Végül is, ez még nem kurvulás. – vonok vállat egy apró fejrázással, s csipkelődő tekintettel. Nem, nem feltételeztem róla, hogy kurva volna, inkább könyveltem el magamban egy csajnak, aki kicsit túl sokat foglalkozik a férfiak életével. – Ahogy ezt mondod, tiszta vérfertőzésnek hangzik. Először ment a tesós szöveg, most meg már ikrek? Nem semmi fantáziád van. – ironikus pillantással méregetem arcát. Furán hangzik, hogy így vélekedett a párjáról, már sajnálom azt a szerencsétlent, aki a jövőben kavarni fog vele.
- Legutóbb egy madárra voltam féltékeny, személyekre még úgy nem. Egyáltalán lenne rá okom? – vonom fel egyik szemöldököm. És igen, a madaras téma igaz. Ők repülhetnek, elszállhatnak a problémák elől, oda mennek ahova akarnak, azt csinálnak, amit akarnak. Ha úgy van kedvük egyedül szelik az eget, ha pedig társaságban, akkor meg úgy. Nekem az előbbi tökéletesen megfelelt volna. Ilyenkor sajnálom, amiért nem animágiával kezdtem el foglalkozni, így az életemből kimarad egy nyugodt pillanat.- Nos, így legalább megúszok egy képen törlést és egy kellemetlen vereséget sem kell megtapasztalnia a kis… exednek. – egy pillanatra azért megállok, majd kaján hangsúllyal ejtem ki az utolsó szót. Nem fogtam fel komolyan a szavait, hiszen csak nem rég jött vissza az önbizalma, vagy tudom is én mi volt a baja. Csak nem hagyhatom egy szórakozott megjegyzés nélkül nem? Hát milyen dolog lenne? Ez viszont nem mondható el a következő szavaira, amit úgy igazából nem is értek miért veszek úgy magamra.
Arcomról el is tűnik minden mosolyra utaló jel. Helyette egy elgondolkodó barna szempár és komoly arckifejezés marad. Nem is értem miért fáj, vagy, hogy egyáltalán ennek kellene-e fájnia. Igaza van, nem volt dolgom nőkkel. Nem kerestem a társaságukat, nem is érdekeltek, akkor meg mi értelme lett volna? Az én életem ilyen volt, nem fért volna el még egy élet sorsa, aki pátyolgatnom kellett volna a „szeretetemmel”. Egy ideig csak csendben meredek magam elé. Elfordítom fejem, majd kelletlenül mosolyodok el, mint aki nem érti mi van.
- Tudod… - kezdem komolyabbra véve a szót. – Megszoktam, hogy beletipornak a lelkembe, szóval. Semmi baj. Tényleg. – mosolygom. Tekintetem viszont egészen másról árulkodik. Csalódottság és megbánás. Valahogy itt kezdem magam észrevenni, így a hebegése se nagyon érdekel. – Hagyjuk ezt. – szólok rá. És ha az első csókom volt, akkor sem nevezhető annak. Nem annak szántam. Nem arról magyaráznak állandóan, hogy akkor az igazi, amikor annak adod akit szeretsz? Ez utóbbi pedig még nem merült fel bennem. Mégis rosszul esett, amit így a fejemhez vágott, a sajnálkozása is csak rontott a helyzet. Még inkább úgy érzem hiba volt és lapozni kéne, ám ő meggátol ebben. Itt hebeg-habog, közben meg nem jutunk el A-ból B-be se, mert most neki lelki rohama van és be kell szólni. Persze az ilyeneket is megértem, egy bizonyos határig. Ő pedig ezt a határt feszegeti.
- Akkor lássuk azokat a „tánclépéseket”. – sürgetem valamelyest. Az előbbi eléggé kifogott rajtam, ezért érezhető, ha másképp szólalok meg, vagy kissé ridegebben viselkedek. Pillantásaimat továbbra is rajta tartom elgondolkodva mindezen. Nem fogok tudni túllépni rajta, legalábbis most még nem. Remélhetőleg ez a későbbiekben változni fog, addig is el kell viselnem a közelségét, még ha ilyen ruhában is teszi a szépet nekem.
- Szerintem nincs értelme. Inkább a mának élj, a jövő is eléggé macerás. Kiszámíthatatlan, a múltaddal meg nem tudsz mit kezdeni. Ha akkor rosszul döntöttél, ez van. Én eddig nem bántam meg semmit, azon kívül, hogy a Horan családba születtem. Szóval hagyjuk már ezt. – morgom az orrom alatt. Zavart a téma. Túlzottan is. Nem akartam újra felhozni. A tíz nap alatt olyan szépen sikerült kivernem a fejemből, és nem elég, hogy találkozok vele, de ő még nyaggat is ezzel. Az eszem megáll!
- Hm? – várom a folytatást, ám arcáról nem ez süt le. Csendben marad, s ajkaiba harap, melyre automatikusan teszek egy pillantást. Most direkt cukkol? Ezekkel az apró jelekkel csupán annyit ér el, hogy még inkább a tudatomba égjen az a… Mindegy is, már másra se tudok gondolni, holott rohadtul nem ezért vagyunk itt. Kezdhetnénk végre „lépegetni” vagy itt fogok begolyózni.
- Az emberek változnak, nem mondták még? – ejtek egy bájos mosolyt előadva. – Most mondjam, hogy szívesen máskor is? Az nem én lennék, így marad az „alap”, amin olyan jót nevettél. – valamiért az én hangulatom is feljebb javul, azért nem annyira sokkal, hisz’ még mindig fejemben keringenek a korábbi lesújtó szavai, ami miatt tartom magam.
- A tapikirálynő megérkezett. Csodás. Bár… - gondolkozok el egy pillanatra az ötleten. –Nem hangzik rosszul. – vonok vállat egykedvűen. Lehet, hogy a masszírozás még hatásosabb lenne, mint a krém. És ami engem illet, egy kicsit vágyakoztam is egy masszázs iránt, amióta találkoztam vele, azóta sóvárgok a törődés után. Nem viszem túlzásba, de nem esne rosszul.
A lábra lépős történet részemről nem probléma, sokkal inkább Karen részéről lehetne kellemetlen.
Az alapállásokról ne is beszéljünk. Már az kész röhej volt, ahogy láttam önmagamat a tükörben egy ilyen pózt felvéve. Arról nem is beszélve, hogy semmi értelmét nem láttam ennek a tartásnak.
- Ezt én inkább úgy mondanám, tökéletes. – biccentek felé. Az intésre leengedem karjaimat, amiket meg is rázok. Nem arról van szó, hogy nehéz így tartani, csak az idegen póz miatt egy kicsit feszélyezve érzem magam. Felé fordulok, várva a magyarázását.
- Lábra taposni tilos. Te vezetsz, én lépkedek. Ja, asszem’ menni fog. – már csak azért is, mert az a „megöllek” egy kicsit parásan hangzott. Az érintésére nem kicsit lepődök meg, noha csak pár pillanat erejéig, de azért látható a pillanatnyi zavarom.
Felnézek rá, miután teszek egy kósza pillantást a lábaink felé, hogy még véletlenül se legyen útban a botlábam. Próbálom tartani a pózt, még ha a lapockája érintése érzékeny pont számomra. Kibírom, max ha nem, akkor meghalok, kit izgatna?
A jelzésre elindulok az említett irányba. Elsőre talán fogalmam sincs merre lépjek, így néha-néha megbotlok a saját lábamban, ám a tempónak köszönhetően hamar rájövök milyen alapon megy ez az egész. Felveszem a számolása ritmusát, szemeibe ugyan nem nézek, sokkal jobban érdekel mi folyik odalent. Aztán, ha már elég biztos vagyok magamban, felpillantok rá, s egy rövid pillanat erejéig elmélyedek szürkés szemeiben.




[You must be registered and logged in to see this link.] • Szavak száma: 1296 • Indul a risza! • [You must be registered and logged in to see this link.]




[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Look up and get lost.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-25, 02:49



Castiel & Karen
[You must be registered and logged in to see this image.]
És egy, két, há’, négy, öt, hat…

Még nem találtam ki miként fogom Castielt keringőzni tanítani, úgy gondoltam, ha valóban eljön, akkor rögtönzök valami ütemtervet. Azt mondta, nem tudott táncolni, ebben nem kételkedtem, ahogy a botlábúságában sem, azonban, ha törik, ha szakad megtanítom az angol keringőre. Egy hónapom volt arra, hogy megtanítsam neki az alaplépéseket. Nem volt számomra lehetetlen. Még ha ő úgy is gondolta, hogy ez elvégezhetetlen misszió, én tudtam, hogy akkor teljesíteni fogom. Ha nem is bíztam a ritmusérzékében, annál inkább hittem a saját makacsságomban és kitartásomban.
Egyszerre szórakoztatott és hozott zavarba a reakciója. Azt vártam volna tőle, hogy hidegen hagyja a dolog, de talán… Talán a múltkori eset benne is összekuszált valamit. A kérdésére kissé tétován feleltem, azonban nem volt okom titkolni előtte, hogy mégis mi történt velem az elmúlt napokban, ahogy azt sem, hogy miért nem kerestem fel.
‒ Hát… jó ‒ vontam meg a vállamat arra a kijelentésére, hogy ő nem rágódott a dolgon, mégis volt egy olyan érzésem ‒ felidézve az emléket arról az éjszakáról, miután otthagyott ‒, hogy pár napig ő sem tudta, hogy miként kezelje a kialakult helyzetet. Legalább is, amikor elment, eléggé zavarodottnak tűnt, ebből gondoltam, hogy nem hagyta nyugodni a dolog. A következő megszólalása újabb keserű mosolyt váltott ki belőlem. ‒ Tulajdonképpen, négy évet voltunk együtt ‒ jegyeztem meg, hogy tisztában legyen azzal, hogy az a „nagy l’amour” nem csak egy futókaland volt, hanem valóban egy rendes kapcsolat.
‒ Szóval, mielőtt azt hinnéd, hogy ugyanolyan kurva vagyok, mint a többi csaj, közlöm, hogy ő volt az első kapcsolatom ‒ szusszantottam halkan. Tényleg nem akartam, hogy azt higgye rólam, hogy csak úgy váltogatom a férfiakat az életemben. Erről szó sem volt, mégis úgy éreztem, hogy pontosan ezt gondolja rólam. ‒ Olyanok voltunk, akár az ikrek ‒ jegyeztem meg szórakozottan. Nem akartam bevallani, hogy tulajdonképpen a saját ikertestvéremmel jártam, mégis számtalan célzást tettem rá. Magamtól azonban soha nem ismerném el. Azonban a cinikussága és gúnyolódása miatt felvont szemöldökkel tekintettem rá. Nem értettem, hogy ezt a témát miért is részleteztük.
‒ Csak nem féltékeny vagy? Vagy talán épp megkönnyebbültél volna, hogy nem lesz ki beverje a képed? ‒ vágtam vissza már csak azért is, hogy tesztelhessem. Ennél a pontnál még arra is hajlandó voltam, hogy ne kerüljem a tekintetét, és az arcát fürkésszem, amikor választ ad.
Azonban a következő kérdésemre adott válasza hallatán ismét eltűnt belőlem minden félszegség, és csípőre tett kézzel, kissé oldalra billentett fejjel válaszoltam neki. ‒ Ha ennyitől kiakadtál, akkor sose lesz barátnőd. Sőt, ha már ez kiborított, akkor azt hiszem, nem is nagyon volt még dolgod nőkkel. Hát, nem tudod mit hagysz ki ‒ vetettem oda valamivel gúnyosabban, célozva arra, hogy még nem is csókolózott senkivel, akkor vélhetően még szűz volt. Talán kissé tahó és érzéketlen voltam, mégis, fájt, hogy így nyilatkozott a dologról, és vissza akartam vágni valamivel. Megráztam a fejem, és amikor tudatosult bennem, hogy mit is mondtam, elkerekedett szemekkel néztem rá.
‒ Ne haragudj… ‒ suttogtam. Nem értettem miért borítottak ki ennyire a szavai, igazából, még inkább értékelnem kellett volna a tettét. ‒ Tényleg, sajnálom. Olyan dolgot tettél értem, amit… Én meg itt… Nem akartam köcsög lenni. Igazából, még értékelem is… Csak… ‒ hebegtem. Most ébredtem rá, hogy a saját konokságom miatt az előttem álló fiú nekem adta élete első „csókját”, én pedig itt csesztettem érte, pedig… Valóban különleges volt. Ritka az olyan srác, aki ilyen idősen még nem kavart senkivel, és nem fektetett meg senkit. A bűntudat hullámai ismét összecsaptak a fejem felett. Nem akartam megbántani, tényleg nem állt szándékomban, és mégis… Elöntött a szégyen, talán az arcom is pirulhatott tőle, ugyanis egész forrónak éreztem.
Halkan felsóhajtottam. Ismét visszább vettem a hangomból.
‒ Majd, ha tudsz táncolni, akkor nem csak csípőriszálásnak meg lépegetésnek látod majd ‒ ráztam meg a fejem, majd hátranyúltam megigazítani a hajamban lévő csatot. Észrevettem, hogy a tekintete elkalandozott a testemen, ami egyrészt hízelgő, másrészt zavarbaejtő volt. De ahogy elnéztem, nem csak én éreztem magam kellemetlenül. Lehetséges lenne, hogy csak hazudta, hogy nem érdekli a dolog? Azonban, amint észrevettem a heget az arcán, az agyam mintha kikapcsolt volna, és ösztönösen közelebb léptem, hogy megérintsem.
Nem nagyon kellett eltolnia a kezemet, elhúztam én magamtól, ha kellett. Csak sajnos néha elfeledkeztem magamról, és arról, hogy Castiel nem tartozott a családomhoz, és nem tűrte olyan jól az érintésemet, mint a fivéreim.
‒ Mindig is olyan ember voltam, aki gyakorta leragad a múltbéli eseményeknél. ‒ vontam meg a vállamat. Sok mindenért magamat okoltam. Hogy nem tudtam segíteni anyán, hogy nem tudtam megmenteni apát, hogy Adriannek pszichológushoz kellett járnia, hogy Steven nem fejezhette be az iskoláját, vagy hogy Castiel miattam sérült meg.
‒ Ez nem lenne fáradtság. Te is… ‒ kezdtem bele, de inkább az ajkamba haraptam, mert nem akartam részletezni, hogy tulajdonképpen ő is meggyógyított engem, szóval ez igazán csekélység lett volna.
‒ Mármint nem sérültünk volna meg ‒ adtam magyarázatot a korábbira, de azt egy szóval se említettem, hogy megbántam volna a „csókot”. Nem értettem miért grimaszolt. Talán mást értett volna, mint amire én gondoltam? Lehetséges.
‒ Alap? ‒ nevettem fel zavartan. ‒ Ahhoz képest, hogy néhány hete el akartál kergetni a csónakház környékéről, és áradt belőled az utálat, igenis nagy dolog, és tényleg hálás vagyok érte. ‒ Kelletlenül elhúztam a számat, amikor azt mondta, hogy még mindig fáj a háta, és amikor felszisszentett, közelebb léptem hozzá. ‒ A hátadra is tudok kotyvasztani valamit, vagy akár… Meg is masszírozhatom ‒ elhallgattam. Fogalmam se volt, hogy miért akartam mindig megérinteni, de akárhányszor a bőréhez értem, az valami felvillanyozó érzést váltott ki belőlem, ami után majdnem annyira sóvárogtam, mint a „csókjára”.
Soha nem tudtak még ennyire elbizonytalanítani és összezavarni, neki mégis sikerült. Azonban igyekeztem hamar összeszedni magam, és minél határozottabban fellépni.
‒ Ne aggódj, van egy olyan érzésem, hogy hamarosan az a pillanat is elérkezik ‒ sóhajtottam. Már korábban el is bűvöltem a cipőimet, hogy ne érezzem majd meg, ha rátapos a lábamra. Ilyen téren azért felkészültem. Megpróbáltam vele úgy, hogy először csak utánozza a mozgásaimat, de olyan szerencsétlen volt, hogy amikor nevetett, akkor én se tudtam megállni, ne eresszek el egy kurta kacajt.
‒ Borzalmas vagy! ‒ csóváltam a fejem vigyorogva, de el kellett ismernem, ez így tényleg röhejes volt. Leengedtem a karjaimat, majd intettem neki, hogy forduljon felém. Ha máshogy nem megy, hát feláldozom a cipőimet a szent cél érdekében.
‒ Új terv: Mondom, hogy mikor hova lépsz, az elején hagysz vezetni, és ha a lábamra taposol, megöllek ‒ mondtam komolyan, aztán összekulcsoltam az ujjainkat, majd a jobb kezét a lapockám tájékára helyeztem.
‒ Jobb lábbal indítasz ‒ figyelmeztettem, majd halkan felsóhajtottam, és a szabad kezemet a felkarjára fektettem, a könyökömet kissé megemeltem, aztán egy apró biccentéssel jeleztem, hogy kezdünk. Lépegetni kezdtem, az se érdekelt, ha esetleg a lábamra lépett. Nem mozogtam gyorsan. Magabiztosan irányítottam, finoman szorítottam a balját, miközben az arcát figyeltem. A korábbi zavarom eltűnt, most csak a „táncra” koncentráltam. Ami nekem olyan automatikusan jött, az nem biztos, hogy Castielnek is olyan könnyű volt, ezért nem kapkodtam. Türelmes voltam, nem szidalmaztam, ha valamit rosszul csinált. Néha felhívtam valamire a figyelmét, ha olyat csinált, akkor megdicsértem, de egyébként mást nem nagyon hallott tőlem, csupán annyit, hogy: „Egy, két, há’, négy öt hat”. Reméltem, hogy ez a módszer jobban beválik nála, még ha az érintése nyomán felforrósodott a bőröm, és furcsán hatott rám a közelsége.

music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words:kb 1200[You must be registered and logged in to see this link.]


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Castiel Horan
Reveal your secrets

avatar

Griffendél

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 151

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-25, 00:57


Karen & Castiel


[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]


Vártam a pillanatot, hogy lássam őt szenvedni a tanításommal. Sose voltam egy táncos alkat, még csak ritmus érzékem sincs, szóval sok sikert hozzá. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán hogyan vehetett egy ilyen dolgot a fejébe. Engem megtanítani táncolni? Pfff. Makacs és talpraesett, ez eddig stimmel, mi mást is várhattam volna tőle? Ezzel az elhatározással jöttem igazából ide. Hogy lássam az arcát, ahogy küzd valamiért, ami egyelőre elérhetetlennek és lehetetlennek tűnik. Aljas dolog lenne? Talán, de ez vagyok én, hiába zavar a vadkannál történt „csók”, úgy állok most elé, hogy ne egy futó „kalandként” tekintsen rám, hanem egy kihívásként. Sok sikert Karen, komolyan.
Az elhatározásom szertefoszlik, hiába álltam úgy a dologhoz, hogy most akkor már csak azért is. Lefagytam, amikor megláttam az egyáltalán nem hétköznapi szerelésében. Igen, ledöbbentett, mégis csak férfiből vagyok az ilyen dolgok is meg tudnak hatni, aki meg nem hiszi, az így járt. Az érzéseket se tudtam még kiölni teljesen magamból, így a zavartságom az akkor történtek miatt ismét visszatér. Szándékosan kerülöm pillantását, nem akarom felkavarni magamban az emlékeket, melyek a tíz nap alatt sikeresen leülepedtek.
Megszólalása pillanatában természetesen felemelem tekintetem, hogy lássam arcát, miközben széttárja karjait. Egy szimpla szemöldök felvonással nézek rajta végig, még talán egy kevés gúnyt is felfedezhet arcomon.
- Érdekes sztori. Én kicsit sem emésztettem magam dolgokon, ettől nem kell tartanod. Ellentétben veled, nekem nincsenek fontos tennivalóim. – vonok vállat egykedvűen. Holott ez közel sem volt igaz. Annyiból talán igen, hogy semmi teendőm nem akadt a hét folyamán, a gondolkodási idő pedig…megint egy másik történet. Leragadhatnék azon a pillanaton, felhozhatnám témának, de a vak is láthatná rajtam, hogy semmi kedvem nincs szóba hozni. Le akarom zárni, véglegesen, még az sem hat meg túlzottan, hogy szakított azzal a „titokzatos idegennel”. – Mit ne mondjak. Sokáig tartott a l’amour. – forgatom szemeim, majd kelletlenül ciccenek fel. – Pedig biztosan szép pár voltatok. – jegyzem meg némi cinikussággal. Nem is azért, mert így gondolom, hanem mert érzek valamit, ami egészen mást vált ki belőlem. Nem gúnyból, sokkal inkább valami irigység sugárzik hangomból. Ezt nem veszem észre, remélhetőleg neki sem tűnik fel, főképp azért, mert ezután egy újabb gúnyos megjegyzést teszek, melyre egy keserű mosollyal felel.
- El se hinnéd mennyire. Rettenetes volt. – imitálom az öklendezést. Már az érintkezés egy kínos tényező számomra, főleg akkor, ha az egy eléggé „intim” területen történik. Én se veszek semmit a számba még csak nem is nyomom oda máséhoz, a mi helyzetünk pedig ezt elég szépen felül írta. Ezért is vélekedek így róla: rettenetes, szörnyű, tragikus. Közben meg itt sóvárgok a hülye érzéseimmel egyre nevetségesebbé téve magam.
Próbálom sürgetni a helyzetet, minél hamarabb túlesünk rajta, annál hamarabb szabadulok, ilyen egyszerű.
- Csípőriszálásban és lépegetésben mi érdekelne? Egyedül a bál miatt teszem, hogy ne nézzenek sík idiótának. – biccentek egy halovány mosollyal, ugyanakkor tekintetemben semmi nem utal vidámságra, vagy épp a mosolyra. Üres és sötét, akár az univerzum, sötét és tele van olyan dolgokkal melyeket nem értünk. Nem szórakozni akarok, sem viccelődni, ezért is próbálom komolyabbra venni tekintetem, hogy végre haladjunk. Ismét meghazudtolom önmagam, s pillantásom lejjebb csúszik a normálisnál, majd ismét visszatér arcára, végül pár pillanat erejéig nézek mélyen szemeibe. Valami zavart vélek felfedezni, melyre akaratom ellenére is nyelek egyet. Közeledtére viszont nem számítok, így automatikus az elhúzódás, az érintését engedem és tűröm. Sóhajtására csak lassan pislogok egyet, valamennyivel hosszabb ideig tartom csukva szemeimet, mint normál esetben. Mikor úgy véltem elég, megfogtam csuklóját és eltoltam magamtól.
- Szerintem meg igen. – morgolódok. Miért kell ennyire határozottnak lennie? - Meg tudod változtatni a múltat? Nem. Akkor meg kár rágódni rajta. – szűröm fogaim közt visszább fogva a hangsúlyt. Egyáltalán miért okolja magát amiatt? Én mentem oda hozzá, én döntöttem úgy, hogy hozzászólok és maradok, pedig megvolt az esélyem arra, hogy távozzak. A bunyónál se kellett volna beleavatkoznom, akkor meg mi a faszomért hibáztatja önmagát. Komolyan. Kezd felhúzni.
A kenőcsös részre valamelyest szelídebben nézek fel rá. – Nem kell fáradnod. – vonok vállat egykedvűen. Persze örültem volna, ha az a heg nem fog ott maradni az életem végezetéig.
– Semmi sem történt volna… - ismétlem meg szavait. Ezt akár „arra” a pillanatra is mondhatná, amit jelen esetben úgy is veszek. Kelletlenül húzom el számat, mint akit megsértettek, végül egy rövid sóhajjal kergetem el ezt a kellemetlen érzést.
- Alap. – jegyzem meg halkabban. Jól esett, hogy megköszönte, még ha nem is azért tettem, mert a háláját akartam élvezni.
- Csak hátba vágtak, semmi komoly. Kicsit fáj, de ez a velejárója. – húzom is ki magam, ezzel tesztelve a hátam állapotát. Egy kicsit felszisszenek a hátamba nyilalló fájdalomra. Annyira nem komoly, de azért még érzem, hogy ott valami nincs rendben.
Végigvezettem rajta tekintetem, mikor kijelentette, hogy ő sem fog rágódni rajta. Mégis valahogy mást láttam rajta, nem azt a tiszta őszinteséget, amit eddig mutatott felém és ez részemről is igaz volt. Meg egyáltalán, ha annyira nem volt fontos, miért tépelődik még mindig ezen?
- Pedig a lábra lépés egész jól hangzott. – húzom el számat gúnyosan. Az unott stílusom ellenére beállok mellé, szemben a tükörben, majd megpróbálok úgy felállni, ahogy azt ő is teszi. Milyen nevetséges póz, most nekem tényleg hosszú perceken keresztül kell majd így topognom? Ilyen pózban? Akaratom ellenére egy halk visszafojtott nevetés szökik ki belőlem, miközben ő olyan komolyan próbálja mutogatni azokat a bizonyos lépéseket.
- Pff… Bocs, de ez így. Már röhejes. De megpróbálom, nyugi. – teszem hozzá a végén, az hiányozna, hogy itt a végén még bepöccen nekem és valami Karen stílusban eléri nálam, hogy komolyan vegyem végre. Annyira azért nem könnyű.
Felemelem karjaimat ismét, beállok az előbb felvett pózba, majd lassan, kissé bénán ugyan, de megpróbálom utánozni a Karen által mutatott mozdulatokat. Laikus vagyok ilyen téren, azt se tudom melyik lábam hova megy, vagy hogy egyáltalán merre kell nézni, amikor ez majd élesben megy.



[You must be registered and logged in to see this link.] • Szavak száma: 939 • Indul a risza! • [You must be registered and logged in to see this link.]




[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Look up and get lost.




A hozzászólást Castiel Horan összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-11-25, 04:59-kor.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-24, 04:36



Castiel & Karen
[You must be registered and logged in to see this image.]
És egy, két, há’, egy, két, há’…

Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e, vagy nevessek, amikor Castiel felbukkant. Az egész olyan zavaros volt. Az elmúlt napokban piszkosul sok dolog történt, amit rendeznem kellett volna magamban, de ha tényleg táncost akartam faragni Castielből, akkor nem halogathattam tovább a dolgot. Meg aztán, látni akartam. Biztos akartam lenni benne, hogy minden rendben volt-e vele, nem volt elég az a néhány pillanat, amikor az iskola különböző pontjain láttam őt. Beszélni akartam vele, hallani szerettem volna a gúnyolódását, látni akartam miként küszködik azzal, hogy elrejtse a mosolyát, egyszerűen vágytam a társaságára.
Nem azért öltöztem fel így, hogy levegyem a lábáról, vagy bármiféle reakciót kiváltsak belőle. Abban sem voltam biztos, hogy eljön, de táncolni akartam, vagy vele, vagy nélküle. Mostanában nem volt alkalmam kiosonni egy színházi előadásra, vagy könyvbemutatóra, és titkon már nagyon vágytam rá, hogy ismét alkalmi ruhát hordhassak.
Halvány, mégis valahogy félszeg mosolyra fakadtam a zavara láttán. Nem gondoltam volna, hogy ennyire zavarba lehet hozni a múltkori után. Pedig aztán még nem is tettem ki magamért, hiszen azt ígértem neki, hogy majd a bálon mutatom meg neki a nőies oldalamat. Mindenesetre, aranyos volt a reakciója, azzal pedig, hogy ezt gondoltam róla, ismételten zavart váltott ki belőlem, így ezúttal én fordítottam el a fejem.
A kérdésére meglepetten pillantottam rá. Ez most cinizmus, vagy számonkérés volt a hangjában? Homlokráncolva fürkésztem az arcát, majd tanácstalanul széttártam a karjaimat, és leengedtem a kezemet. ‒ Volt egy kis dolgom ‒ feleltem halkan, majd magam előtt összekulcsoltam az ujjaimat, és folytattam a magyarázást. ‒ Kellett egy kis idő. Gondolom, neked is. Egyrészt, volt egy munkám, amit el kellett végeznem, másrészt az öcsémet pátyolgattam, harmadrészt megpróbáltam tisztázni magamban az érzéseim, megjegyzem, sikertelenül, és… Beszéltem a volt párommal. Ideje volt lezárni, ő is belátta, hogy jobb nekünk, ha… Csak barátok maradunk, elvégre, ő nekem mindig olyan volt, mint a testvérem ‒ foglaltam össze, hogy mégis miből álltak az elmúlt napjaim. A munkával nem volt gond, könnyedén ki tudtam üríteni az elmémet, így nem akadályoztak az érzéseim, az öcsém hozta a szokásos formáját, de… Gavin és az érzéseim. Nos, azokkal még most is problémáim voltak. Abban biztos voltam, hogy a köztünk lévő tűz egy jó ideje kialudt, és ismét csak az ikertestvéremként tekintettem rá. Ettől függetlenül, még valamelyest bűntudatom volt, és ehhez társult ez a dolog Castiellel… Nem tudtam mitévő legyek.
‒ Ennyire szörnyű volt? ‒ kérdeztem keserű mosollyal. Azért ekkora tragédiaként csak nem élhette meg a dolgot, hiszen ezt még egy rendes csóknak se nevezném, csak… Valami nagyon arra hajazó dolognak. Meglepetten rezzentem össze, amikor összecsapta a tenyereit, majd lassan bólintottam. ‒ Ha akarod…
‒ Ó, bocsáss meg, hogy feltételezni mertem, hogy esetleg érdekel téged valami
‒ jegyeztem meg csípősen, de hogy miként és mikor találtam rá a hangomra, arról fogalmam se volt. Mindenesetre, valamivel magabiztosabban szóltam vissza, mint korábban. Ez alkalommal én vetettem rá gúnyos pillantást, amikor láttam, hogy leragadt annál, hogy engem bámuljon. Férfiak! Milyen könnyedén el lehetett terelni a figyelmüket.
Azonban a hirtelen jött önbizalmam hamar elszállt, amint egy pillanatra találkozott vele a tekintetem, és felsejlett előttem a legutóbbi találkozásunk emléke. Az a kép megbabonázott, megragadott, képtelen voltam elszabadulni tőle. Úgy éreztem, mintha áramot vezettek volna belém, mert amikor az arcához értem, hasonló forró hullám söpört végig rajtam, mint annak idején, amikor Gavinnel voltam. Halkan felsóhajtottam, akár hihette azt is, hogy az elhúzódását reagáltam le így, holott a kavargó érzéseimmel nem tudtam mit kezdeni. Sokáig nem moccantam, amikor megfogta a kezemet. Csak még inkább összekuszálódott bennem valamit, és attól tartottam, ezt már sose fogom kibogozni.
‒ Nem mindegy ‒ vágtam rá határozottan, talán kissé élesen, amikor megint morcosan szólt hozzám. ‒ Egyáltalán nem mindegy. Ha uralkodtam volna magamon, akkor nem történt volna meg. Akkor semmi nem történt volna ‒ folytattam valamivel szelídebben, de csupán annyit bántam az egészben, hogy az a vágás ott díszelgett Castiel arcán. Ez volt az egyetlen dolog, ami zavart az egész ügyben, hogy miattam esett baja, és hogy most miattam érezte kellemetlenül magát.
‒ Mellesleg, köszönöm. Nagyon hálás vagyok azért, hogy múltkor kisegítettél... - mosolyodtam el halványan. Múltkor tényleg nem volt alkalmam hálálkodni, így hát most bepótoltam. ‒ Nem tudom mihez kezdtem volna nélküled. Épp ezért zavar az a vágás is. Egyébként, a hátaddal minden rendben? Úgy vettem észre, hogy eléggé fájlaltad - érdeklődtem, elvégre tényleg izgatott, hogy jól volt-e, és ha még mindig fájt volna neki, akkor tudtam volna valami szert arra is, vagy legfeljebb megmasszíroztam volna.
Amikor kijelentette, hogy nem jelentett neki ez az egész semmit, akkor nagy szemekkel pislogtam rá, aztán vállat vontam. ‒ Nos, ha így gondolod… Ha neked semmit nem jelentett… Akkor én se fogok ezen rágódni ‒ jelentettem ki tétován, holott látszott rajtam, hogy mennyire zavart a dolog, és Castiel is ismert már annyira, hogy tudja, ha nem jelentett volna nekem semmit ez az egész, akkor rég túlléptem volna a dolgon, vagy épp ezzel cukkoltam volna. Szóval, a kusza érzéseim ellenére, abban biztos voltam, hogy ez a fiú megmozgatott bennem valamit. Talán ő képes lett volna lángra lobbantani azt a tüzet, ami Gavin mellett kiveszett belőlem? Nem tudtam, de talán már soha nem is fogom megtudni.
‒ Rendben, rendben. Először megmutatom az alaplépéseket, neked csak annyit kell tenned, hogy utánozz, az első néhány óra ebből fog állni szerintem, kivéve, ha gyorsan tanulsz, mert akkor megpróbálkozunk azzal, hogy ne lépj rá a lábamra. Aztán majd csak az utolsó órákon fogunk szerintem zenére táncolni ‒ adtam elő neki az ütemtervet, majd a tükör felé fordultam, és lassan, Castielt bevárva mutogattam neki a férfiak alaplépéseit.


music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words:821+[You must be registered and logged in to see this link.]


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Castiel Horan
Reveal your secrets

avatar

Griffendél

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 151

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-24, 03:51


Karen & Castiel

[You must be registered and logged in to see this image.]
Mérges voltam és legszívesebben törtem-zúztam volna. Egy olyan énemet csalogatta elő, amit rejteni próbáltam, most pedig ez lett a vége. Nem mondom, hogy nem volt zavarba ejtő, hiszen ez természetes. Mégis, valamiért könnyebben tettem túl magam rajta, vagy én nem is tudom. Egészen a levél érkezéséig… Újra felvillant a gyógy főzettel kapcsolatos emlék. Nem is kell ragoznom mennyire kínos most a helyzetem. A nagy jéghegy hirtelen olyan dolgot tesz, ami abszolút nem rá vall. Mégis mi mást tehettem volna? Ott fetrengett mellettem és csak azért is makacskodott, jobb ötlettel nem tudtam előrukkolni. Bánom az egészet, legalábbis részben… Az egyik felem állandóan arra gondolna, a másik viszont megtagad minden ilyet. Amióta találkoztam vele gázos a helyzetem, nem tudom normálisan elrendezni az érzéseimet. A bizalom más kérdés, ez egészen más volt.
Nem kerestem és nem is akartam találkozni vele. Bőven elég volt az az egyetlen alkalom, amikor sikerült valami baromságot csinálnom. Ezért sem érdekelt a kis levele először. Ő mégis hogyan tud e felett ilyen könnyen átsiklani? Ja, bocs, neki nincsenek érzései, meg ott van az a bizonyos valaki, akit bizonyára olyan nagy becsben tart, hogy inkább eltitkolja. Érdekel is engem, leszarom mi a helyzet azzal az alakkal. Egy valamit akartam tisztázni vele és önmagammal. Miért sóvárgok annyira a társasága iránt, azóta a levél óta? Miért változtatott meg bennem valamit csupán az a levél, és idézte fel bennem a „csók” pillanatát? A legfurcsább az egészben az volt, hogy megismételtem volna. Nem tudom a miérteket, már lassan semmit sem fogok tudni. Teljesen összezavar, megtépázza az eddig felállított burkomat. Ami eddig hatásos volt…De csak eddig.
Mindezek ellenére úgy döntök elmegyek erre a táncórára. Beszélni a dolgokról nem szándékozom, bőven elég lesz a társaságát elviselni mindenféle kínos gondolatok nélkül. Ez persze nem válik be. A szokatlan külső és mozdulatsor nem kis döbbenetet vált ki belőlem. Pár pillanatig csak némán meredek rá, majd elkapva meglepett tekintetemet fordítom el fejem. Tud nőies lenni, ha akar? Persze ezzel még nem vesz le a lábamról. Vagyis… Jó, az előttem álló Karen jóval másabb, mint akivel többnyire találkoztam. Bő kabát, csapzott haj, viszont ez a Karen. Teljesen más volt, diszkréten elegáns, semmi túlzás, egész…csinos. Hamar kirázom fejemből a fura gondolatok tömkelegét, végül előhozakodok a tőlem megszokott stílussal, ezzel is oldva a köztünk lévő feszültséget. Nagyon is észrevettem, hogy ő is másfelé kapta pillantását, ezért is próbálom terelni a „régi” emlékek hadát.
- Akkor mégis hol voltál az elmúlt tíz napban? – kérdezem felvont szemöldökkel cinikus hangnemben. Magához láncolhatott volna, mégis menekült és került, ami persze részemről is igaz volt. Nem kerestem a társaságát, még ebben a pillanatban is úgy érzem mennem kéne, hagyni ezt az egészet, vagy az idő múlásával messzebb fogok menni. Magam sem értettem milyen érzések kavarogtak bennem, a többség kellemes volt, mégis megtagadtam magamtól.
- Egyedül magamra haragudnék… - jegyzem meg magam elé dünnyögve viszonylag halkabban az előbbieknél. – Lapozhatnánk? – ütöm össze két tenyeremet, majd finoman összedörzsölöm őket rákészülve a kínok kínjára. Mert az fix, hogy nem lesz kellemes ez az egész, visszafordulni mégsem tudok, valami meggátol, és inkább maradásra bír. Kíváncsiság volna? Előfordulhat.
- Hamar túl akarok lenni rajta. Ne képzelj bele semmi komolyat. – gunyoros mosollyal fordulok vele szembe. Pillantásom akaratlanul is csípőjére fókuszál. Ide-oda billeg, teljesen ellentéte a megszokottnak, ezért is vagyok képes pár pillanatra leragadni a látványnál. Esetleg nem tudna…normálisan járni? Vagy eddig fel sem tűnt, hogy alapból így jár? Mindenesetre eléggé figyelemelterelő, jobb lesz, ha inkább erre az idióta táncra figyelek, nem pedig a…partnerre.
Vártam az utasításokat, ám a túlzott csend és közeledése teljesen kizökkentett gondolatmenetemből. Automatikusan léptem egyet hátra, amolyan reflexként, mégis hagytam, hogy arcomhoz érve végighúzza ujját a hegen. Viszonylag begyógyult, azt mondták el is fog tűnni, maximum egy egészen halvány nyoma fog maradni. Nem bántam, miért is bántam volna? Sose kaptam akkora adrenalin löketet, mint akkor, ez a kis sebhely pedig pontosan ezt képviseli. Csendben tűrtem érintését, egy darabig. Megfogva csuklóját néztem rá komoly tekintettel. Nem értettem miért játssza itt az ártatlant és tapogat. Semmi bajom nincs, ellenben neki sokkal komolyabb sebei voltak… Már megint. Túl gondoskodó. Mikor sikerül felfognia –vélhetően leesik majd neki-, hogy azért ilyen sokáig nem kéne a heggel foglalkozni, másrészről nem bírtam volna tovább viselni ezt a fajta érintést.
- Nem lehetne hanyagolni ezt? Tök mindegy kinek a hibája volt, megtörtént és kész. – kissé morcosabbra veszem a stílust. Nehogy már előhozakodjon ezzel. Csak nem fogunk egész óra alatt ezen rágódni, nem igaz? Nem lenne türelmem hozzá. Túl sok minden kavarog már így is a fejemben, a sajnálkozásával pedig abszolút nem segít a helyzeten. De ugye itt van ez a megbeszélős dolog. Le akarom vele tisztázni, mert ez így nem állapot.
- Ami pedig akkor történt. Részemről nem jelentett semmit. A te érdekedben történt, ennyi. – zárom le, ha valamit még óhajt hozzátenni hát hajrá. Meghallgatom. Az már más kérdés volt, hogy a szavaim megegyeztek-e a gondolataimmal. A szemkontaktust direkt kerülöm, helyette a tükörbe nézek összevont szemöldökkel. Nem fog ez menni. Itt és most valami meg fog törni bennem, ha ennyire akarja majd folytatni a beszélgetést. Nekem ez már sok lesz.
- Táncolhatnánk inkább? Lépések, forgások, bármi, csak kezdjük már el ezt a baromságot. – pillantok oldalra türelmetlenül, s lassan vezetem végig rajta tekintetem. Már maga a külső az, ami miatt nem tudom adni a normális, „minden rendben van” Castielt. Mondjuk nálam mikor volt rendben bármi is?


[You must be registered and logged in to see this link.]












[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Look up and get lost.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-23, 06:16



Castiel & Karen
[You must be registered and logged in to see this image.]
És egy, két, há’, egy, két, há’…

Olyannyira zavart voltam, hogy nem mertem keresni. Valójában párszor összefutottunk, de nem erőltettem rá a társaságom, ezúttal nem. Tíz nap telt azóta, és tíz napja nem sikerült túljutnom a dolgon. Frusztrált voltam. Nehezen tudtam koncentrálni, egyszer még az üstömet is sikerült felrobbantanom. Ez a fiú… Képtelen voltam megállni, hogy ne gondoljak rá. Fogalmam se volt arról, hogy mihez kezdhetnék vele, és a kialakult szituációval, azonban mindezek mellett, hiányzott is.
Talán ezért küldtem neki levelet napokkal ezelőtt. Eleinte, vártam a válaszára, de aztán végül feladtam. Úgy vettem, hogy ezek szerint nem tartott tovább igényt a társaságomra. Eredetileg, nem is terveztem idejönni, de valami reménysugár nem hagyott nyugodni, így aztán csak eljöttem ide a találkozó napján.
Még mindig kétségek gyötörtek, azt se tudtam, mit mondok neki, ha mégis eljön. Abba se gondoltam bele, hogy milyen kellemetlen szituáció lesz ez a számunkra, ahogy azon se gondolkoztam el, hogy tulajdonképpen, kettesben leszünk egy zárt szobában, és ide aztán végképp nem jutna be senki. És mindemellett újra és újra felsejlett előttem a „csók” emléke, és ahelyett, hogy Gavinére szomjaztam volna, Castiel ajkait akartam ismét megízlelni.
Hosszasan szemléltem a tükörképemet. Mégis mi történt velem? Mi ütött belém? Nem akartam senkivel se szórakozni. Se Gavinnel, se Castiellel. Napokra lenne még szükségem, hogy végre rendezzem a dolgaimat és a gondolataimat. Valami megváltozott bennem, és erről pont ez a két férfi tehetett: Gavin, hogy elhanyagolt, és Castiel, hogy pont akkor toppant az életembe, amikor szükségem lett volna valakire.
Finoman a tükörre csaptam, felhúztam magam, és inkább a zongorát választottam a tükörképem helyett. Nem akartam tovább bámulni magamat, rosszul voltam magamtól.
A helyzeten az sem segített, hogy Castiel felbukkant. Az egyik énem borzasztóan örült a jelenlétének, azonban a másik felem annyit sikított, hogy „ne, ne, ne most!”. Elnyomtam magamban a feltörni készülő hisztériát, felálltam, és közelebb léptem hozzá, azonban még így is nagy volt a távolság kettőnk között. Szórakozottan elmosolyodtam, amikor félrepillantott, majd én jöttem zavarba, és inkább a cipőmet kezdtem fixírozni.
Lassan, egyenletesen vettem a levegőt, vagy, legalább is próbáltam, de iszonyatosan zavarban voltam, azonban a következő megszólalása kapcsán, vigyorogva pillantottam fel.
‒ Tévedés. Megígértem, hogy megtanítalak táncolni, azonban amikor az egymáshoz láncolásról beszéltünk, az nem csak a bál idejére szólt ‒ javítottam ki, miközben csípőre tett kézzel végigmértem. Hát, ő nem vitte túlzásba, pont, hogy vártam tőle. Azonban megint megszólalt, vélhetően költői kérdésnek szánta, mégis… Megint zavarba hozott.
‒ Azt hittem, hogy haragszol rám, és inkább kihagyod az egészet ‒ rándítottam meg a vállamat, és ezúttal én fordítottam el a fejemet, de rá kellett jönnöm: felesleges. Mindenhol tükrök voltak, nem tudtam elrejteni a feszélyezettségemet.
‒ Nocsak, nem vártam tőled, hogy ennyire engedékeny leszel… ‒ jegyeztem meg pimaszul. Tényleg szokatlan volt, hogy nem tanúsított ellenállást. Ez… Nagyon nem vallott rá. Vajon belé meg mi ütött? Mindenesetre, követtem. Járás közben észre sem vettem, hogy ringattam a csípőmet. Amikor ilyen ruhákat viseltem, akkor akaratlanul is nőiesen mozogtam. Vagyis, igazából úgy mozogtam, ahogy valójában szoktam. Megálltam vele szemben, épp magyarázni készültem, amikor megpillantottam az arcán lévő vágást. Az ajkamba haraptam, és ha nem húzódott el tőlem, akkor óvatosan végigfuttattam az ujjaimat a seben, ha pedig nem hagyta, akkor visszahúztam a kezem.
‒ Sajnálom. Tényleg nem úgy sült el az a verekedés, ahogy elterveztem, de… Megsebesítettek, megsértették a becsületemet, nem tudtam higgadtan gondolkozni. Az én hibám volt ‒ szabadkoztam, majd hosszasan kifújtam a levegőt. ‒ Ha vége van az órának, akkor emlékeztess, hogy menjek le a klubhelyiségbe, és hozzak fel egy kenőcsöt, ami eltünteti a heget ‒ feleltem csendesen. Végre képes voltam arra, hogy a szemébe nézzek, vagy legalább is keressem vele a szemkontaktust, azonban lehet, hogy ez hiba volt.
Lefagytam. Az iménti gondolataim, amiket a tánccal kapcsolatban akartam mondani, szertefoszlottak. Ismét azon a bizonyos éjszakán voltam, megint ugyanazokat az őzbarna szemeket szemléltem, és… Megráztam a fejemet. Annyira zavart! Nem tudtam elképzelni, hogy ő mégis hogy tudta ilyen könnyen kezelni a dolgot. Tisztázni kellett volna. Nagyon nem ártott volna tisztázni, mert ez a szituáció is különös volt, és zavaró. Amíg… Amíg nem tudtam, hogy mégis mit gondolt rólam, addig nem tudtam elkezdeni a dolgot. Nem akartam, hogy rosszat feltételezzen, nem akartam, hogy elítéljen. Bár, jobban belegondolva… Nem tudtam mit akarjak, hogy mit higgyen rólam.
Már-már könyörgő tekintettel pillantottam rá, hogy szánjon már meg, és hozza fel magától a témát. A torkomra forrt a szó, képtelen voltam megszólalni, hogy amíg zökkent ki ebből az állapotból.


music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words:719+[You must be registered and logged in to see this link.]


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Castiel Horan
Reveal your secrets

avatar

Griffendél

ϟ Kor : 19
ϟ Hozzászólások száma : 151

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-23, 04:41


Karen & Castiel

[You must be registered and logged in to see this image.]
A fejemben már napok óta ménesként tombolnak a különböző gondolatok és érzések. A dühöm a világ felé szűnni látszott, s magam sem értettem miért. Karennel nem találkoztam, mióta megtörtént az a bizonyos incidens. Nem is szívesen gondolok vissza rá, hisz’ ott, abban a pillanatban nem használtam a józan eszemet, és minden gondolkodás nélkül cselekedtem. Most pedig én iszom meg a levét, ezzel a bonyolult és kusza emlékekkel itt a fejemben. Nem utáltam Karent, sőt, az utóbbi időben egész kellemessé is vált a társasága, most viszont úgy érzem, hogy képtelen lennék a szemébe nézni. Nem csupán azért, mert zavart a múltkori eset, hanem mert elvileg ott van neki az a „titokzatos személy”, akiről ugyan nem tudom kicsoda, de biztosan nem venné jó néven azt, ami történt. Ez legyen a legkisebb bajom. Nem érdekel túlzottan mit fog gondolni az a barom, ha már ő ennyire lusta foglalkozni az ő drágalátos szerelmével. Sokkal inkább zavart az, hogy nem tudtam ezzel miféle láncreakciót indítok el. Egyszerre akartam elfelejteni mindezt és emlékezni is. Ez utóbbiról fogalmam sincs miért vélekedek így. Kell egy kis idő, még egy kis idő, hogy felfogjam mi a jó Istent műveltem. Az, hogy kerülgetjük egymást a folyosókon nem megoldás, ezt jól tudom.
Pár napja kaptam meg a levelét, miszerint megkezdjük a táncórákat. Mikor először olvastam, egyszerűen hajítottam az ágyam mellé és feküdtem vissza inkább. Nem akartam rá gondolni, nem akartam semmire sem gondolni. Abban a pillanatban akár képes is lettem volna felhagyni ezzel az egész bálos baromsággal. Ám nem így tettem. Rá egy napra újra felfedeztem azt a kis levelet az ágyam mellett, s szó mi szó, nem hagyott nyugodni. Újra a kezembe vettem, kissé nyűglődve ugyan, de figyelmesebben elolvastam a benne szereplő szavakat. Szükség szobája? Ennél elzártabb helyre nem is mehetnénk, tökéletes. Nem is akartam volna például az udvaron megmutatni a tehetségemet, az lett volna csak igazán égés. Egyedül az nem hagyott nyugodni, hogy túlságosan elzárt hely, csak ketten leszünk, semmi társaság, csak mi ketten. Nah, ez azért elég indok arra, hogy felidéződjön annak a napnak az a kínos pillanata, amire legszívesebben nem is emlékeznék soha többet.
Jelenleg a hetedik emeleten kóboroltam, kicsit késve ugyan a nyavalyás lépcsők miatt. Festmények sorozata után csak torpantam meg az ajtó előtt, majd a levélben írtak alapján gondolataimban felidéztem a helyszínt, amit odaképzelt. Benyitottam, s immáron a hatalmas teremben álltam. Tükrök mindenhol, úgy amúgy meg egy tök üres terem, egyetlen zongorával. Mélyet sóhajtottam még az ajtóban állva, végül lassan és halkan próbáltam becsukni magam mögött azt. Egy egyszerű fekete póló, szintén fekete farmer és edzőcipő kombinációját választottam erre az alkalomra. Semmi kicicomázás, öltöny, meg ilyenek. Örülök, hogy az egyetlen smokingomat egy évben egyszer kell majd felvennem. Magamon kívül semmi mást nem hoztam. Minek hoztam volna? Épp elég szenvedés lesz egy légtérben „táncikálni” vele, nem hogy még utána cipelgessem is a szarjaimat.
Halk léptekkel közeledtem a zongora felé, nem szándékosan, csupán nem szokásom berobbanni az ajtón és kikiáltani, hogy megérkeztem. Nem az én műfajom, inkább megyek oda az említett személyhez és jelentem ki hogy megjöttem. Minek túlcifrázni a dolgot és műsort keríteni neki, ha szép csendben és nyugisan is el lehet intézni. Nevem hallatán veszek egy mély levegőt. Nem látom tisztán az alakját így hátulról, annyit látok, hogy valami fekete ruha van rajta és a haja a szokottnál ápoltabb állapotban díszeleg. Megállok pár méterre tőle, megadva a távolságot kettőnk között. Tekintetemet rá emelem, miután feláll és tesz pár lassú lépést felém. Alakja teljesen kirajzolódik előttem, így elsőre egy halovány döbbenet fut át arcomon, majd ajkammal szórakozva pillantok félre. Egy pillanatra húzom el számat, majd ismét felnézek rá, csupán azért, hogy normálisan válaszolni tudjak a kérdésére. Ez persze nem zárja ki azt, hogy a jelenlegi megjelenésével egy kicsit megingatott bennem valamit.
- Megígérted, hogy megtanítasz táncolni és magadhoz fogsz láncolni a bál idején. Tudtam volna ennek nemet mondani? – húzom gunyoros mosolyra ajkaimat. Egy pillanat alatt kimegy fejemből az utóbbi emlékképek sorozata, helyette ismét előtör belőlem az a felszabadult gúnyolódás, amit immáron harmadik találkozásunkkor ejtek meg.
- Kezdjük is inkább el, nem akarom sokáig itt tölteni az időt. – teszek pár lépést hátra, hogy valamelyest a terem közepére kavarodjak, majd kíváncsi szemekkel várom az első utasítást.






[You must be registered and logged in to see this link.]











[You must be registered and logged in to see this image.][You must be registered and logged in to see this image.]
Look up and get lost.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen 2015-11-23, 01:16



Castiel & Karen
[You must be registered and logged in to see this image.]
És egy, két, há’, egy, két, há’…

Azóta az ominózus verekedős éjszaka óta nem találkoztam Castiellel. Néha láttam egy-egy futó pillanatra a nagyteremben, vagy a folyosón, de valahogy képtelen voltam odamenni hozzá. Egyszerűen nem voltam képes letisztázni vele azt az estét, holott nagyon is jó lett volna tudni, hogy mégis hányadán állunk. Azonban túlságosan is zavart voltam, hogy értelmesen tudjak vele beszélni erről.
Még mindig vegyes érzelmek kavarogtak bennem, egyszerűen képtelen voltam elválasztani a Gavinhez fűződő érzéseimet, a Castiellel való kapcsolatomat, és hogy egyáltalán mit éreztem Castiel iránt. Olyan zavaros volt az egész, de nem akartam leülni, átgondolni a dolgot. Nem voltam szerelmes a fiúba, ez biztos volt, ahogy az is, hogy a testvéremhez fűződő viszonyom meglazult, és már nem voltam képes szeretőként tekinteni rá. Ismét a testvérem volt. Azonban néha Castiel viselkedése hasonlított Gavinéhez, és ez összezavart. Nem akartam az ujjam köré csavarni, nem akartam, hogy amolyan „Gavin-pótlék” legyen számomra, és épp ezért szégyelltem a múltkorit. Castiel más volt, mint a testvérem, mégis voltak közös vonásaik. Azonban nem szerettem volna kihasználni, és mégis ott volt a kis hülyeségünk, miszerint megpróbál lenyűgözni.
A fejemet fogva, idegesen sétálgattam fel s alá a Szükség Szobájában. Gyakran használtam ezt a szobát, amióta kihallgattam egy párocskát, akik erről a helyről beszéltek. Ide vártam Castielt is, hiszen Rolffal megüzentem neki, hogyha áll még a meghívás, és hajlandó a táncórákra, akkor itt megtalál. Még azt is leírtam, hogy miként találhat rám.
A szoba ezúttal egy hatalmas terem alakját öltötte fel, aminek a falai mentén végig hatalmas tükrök álltak, így akármerre fordultam, vagy néztem szinte mindenhol magamat láttam visszaköszönni. A bejárattal szembeni sarokba egy fekete zongorát állítottak, annak a lábánál hevert a táskám, és az iskolai egyenruhám. Nem messze a zongorától egy régi zenelejátszó állt, ami majd a zenét fogja szolgáltatni nekünk, már ha Castiel megérkezik, ugyanis be kellett vallanom, erősen kételkedtem benne, hogy eljön.
Szóval, már csak ezért is kétségek gyötörtek, és ennek is köszönhetően mászkáltam úgy, mint valami mérgezett egér. Felsóhajtottam, az egyik tükörhöz léptem, és megérintettem a kezemmel. Keserűen elmosolyodtam, amikor eszembe jutottak Castiel szavai. ‒ Még hogy nem vagyok nőies… ‒ ráztam meg óvatosan a fejemet, hiszen nem akartam, hogy a csat kicsússzon a hajamból.
Hosszasan szemléltem magamat a tükörben: még mindig sápadt voltam, de ez nem meglepő, mindig is ilyen beteges színem volt, a szemeimet egy szemceruza segítségével kihúztam, azonban az élénk rúzsokat és az egyéb ilyen szarságokat elvetettem. Ellenben a körömlakkokat nagyon is szerettem, most is kifestettem a körmeimet. Hogy bebizonyítsam, hogy azért nekem is vannak nőies ruháim ‒ egyébként rengeteg akadt, de a munkáimhoz, megbízásaimhoz, vagy kocsmázásoknak nem megfelelőek ‒, így egy fekete, térdig érő szoknyát vettem fel. Imádtam ezt a ruhát, könnyen mozogtam benne, továbbá, akár valamiféle alkalomra is felvehettem.
Szusszantottam egyet, majd lassan megindultam a zongora irányába, hogy játsszak valami egyszerű darabot, csakis azért, hogy megnyugtassam magam, és ne rágódjak a múltkori eseményeken. A magas sarkúm kopogása visszhangot vert ebben az óriási teremben, és csak akkor vettem észre, hogy nem voltam egyedül, amikor leültem a hangszerhez, és belepillantottam a tükörbe.
‒ Castiel? ‒ fordultam meg lassan, mintha csak egy jelenés lenne, ami könnyen szertefoszthat, ha túl gyors vagyok. Nem gondoltam volna, hogy valóban eljön. Meglepett, talán ez a meglepettség az arcomra is kiült, bár ebben nem vagyok biztos. Ismét elöntött az a zavartság, ami a legutóbbi találkozásunk alkalmával jelentkezett először. De ez, biztosra venném, hogy nem látszott meg rajtam. Felálltam, magam mögött hagyva az öreg zongorát, és tettem néhány lépést a fiú felé.
‒ Hogy-hogy eljöttél? ‒ kérdeztem karbatett kézzel. A tekintetem a meglepettség mellett kíváncsiságot sugárzott, és talán, de csak talán egy icipici örömöt.


music:[You must be registered and logged in to see this link.]|words:591[You must be registered and logged in to see this link.]


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Karen Nott
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 189

TémanyitásTárgy: Castiel & Karen 2015-11-23, 01:15

***


[You must be registered and logged in to see this image.]     [You must be registered and logged in to see this image.]



The world will regret our relationship.


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Sponsored content
Reveal your secrets


TémanyitásTárgy: Re: Castiel & Karen

Vissza az elejére Go down

Castiel & Karen

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Similar topics

+

Similar topics

-
» 1652 - London - Aingeal & Karen

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Kastély és Birtok :: Emeletek (1-7.) :: Szükség szobája (7. emelet)-