2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Komolyan azt hiszed, hogy engem annyira érdekel a véleményed? – Inkább ő volt szánalmas, ha azt gondolta, hogy emiatt majd rosszul fogom érezni magamat, vagy még inkább igazat fogok neki adni. A hősök is elrejtik az arcokat, hogy a szeretteiket védjék, bár én nem ezért tettem, hanem, hogyha kiderülne ki is vagyok én, akkor ne azt a szerencsétlen srácot hibáztassák annak a sok embernek a megcsonkításával. Úgy különösebben engem nem zavart volna, ha mindenki megismerni az arcomat, mert akkor már azt is tudni fogják, kivel kell vigyázni. De így csak sejtések vannak ki is ez az ismeretlen gyilkos, aki csak megjegyezném, hogy nem öl csupán tanít, így ezt a szót egyáltalán nem helyes használni, mert az hazugság lenne, az pedig elég nagy bűn. Bár én is szoktam, de ez már csak a munkám miatt van, meg amúgy is mellékes. Mint már említettem a hősök is tesznek olyan dolgokat, amik nem helyesek, mégis alkalmazzák őket, hogy másokat védjenek. Így én önmagamat inkább hozzájuk hasonlítanám, nem pedig egy hidegvérű gyilkoshoz. - Ebből ezt a következtetést kellett volna levonnom? – néztem a lányra felvont szemöldökkel, amit nem láthatott, de a hangomból remélhetőleg kitalálta, hogy egyáltalán nem érdekel, és még mindig nem tud megijeszteni ezekkel az egyszerű kis trükkökkel. - Ezzel sem mondtál túl sok újat. – Emberek tömkelege mondta már nekem, hogy vonuljak elmegyógyintézetbe, az a nekem való hely, de mint az látszik is nem hallgattam rájuk és még mindig itt vagyok. Ezzel sajnos nem sok mindent tudnak csinálni. Szívesen meghallgatom az ötleteiket egy nyugodtabb pillanatomban, de semmiképp nem fogadom meg őket. Én is el tudom dönteni mit szeretnék, akkor meg semmi értelme mások szavára megváltoztatni a döntésem. - Úgy gondolod? – Szerintem egyáltalán nem hasonlítottam azokra, akik a náluk gyengébbeket piszkálták. Elvégre, ha ők megtehetik, akkor én is. Csak annyi a különbség köztük és köztem, hogy én nem az ártatlanokat, hanem pont a bűnösöket oktatom ki. De nem állt szándékomban megosztani a lánnyal ezt a szemléletemet, mert már így is eléggé felbosszantott, meg a csöppnyi agyával nem is lenne képes felfogni, mit akarok ezzel mondani. Látszott, hogy nem tud uralkodni az érzésein. Nem csak a hirtelen dühkitörései árulkodtak erről, hanem a pálcájából szóródó varázslatok is igen jól kifejezték ezt. - Kislány. – mondtam ki teljesen nyugodtan. Megpróbálhat nekem ártani, de előre szólók, hogy annak nem lesz jó vége és nem én leszek az, aki megsérül. - Ennek szívből örülök. – Így nem kell attól tartanom, hogy eljár a szája. - Jaj, te szegény lélek! Széttépték a plüssmacidat? Nyugodj meg, én sose fogom hagyni, hogy elvegyék a játékomat. – És még engem vélt szánalmasnak. Szerintem ő volt az, sőt neki sem ártott volna, ha gumiszobába zárják egy kis időre. - Értékelem, hogy őszinte vagy, de be kell látnod, hogy ezzel nem érsz el nálam semmit. – Mint a gumilabda úgy pattantak vissza a saját sértései. Egyáltalán nem érdekelt, hogy most éppen felhúzom, vagy megpróbál majd megölni, mert az égvilágon semmit se tud ellenem tenni. - Most köszönjem meg, hogy visszafogtad magad az érdekemben? Mert sajnálom, de arra semmi esély ugyanis nem volt szükséges. Ez a te saját döntésed volt, szóval nekem nincs miért hálálkodnom. Az meg, hogy ilyen véleménnyel vagy rólam senkit se izgat. Legfőbbképp nem engem. – Nem értem, hogy minek kéne nekem hálálkodnom ezért. Semmi szükség nem volt a kedvességére, nyugodtan lehetett volna kegyetlenebb is, ő nem akart olyan lenni. Elővettem a lapot a zsebemből, hogy ellenőrizzem a rajta álló neveket. Nem voltak sorba rendezve, így eltartott mire végig bogarásztam az egészet, de nem is láttam rajta a lány nevét. - Rendben van. Tiszta vagy. – Még ennyit mondtam neki, aztán néztem, ahogy eltűnik a füstben. Én még maradtam egy kicsit merengeni, de végül semmi értelmes dolgot nem találtam, ami egy hosszabb fejtegetést ért volna, így visszaadtattam Vicnek az irányítást, aki a kastély felé vette az irányt.
Mégis mi a francot képzelt magáról ez az alak? Hogy ő a muglik Atyaúristene?! Hogy oda ne rohanjak! Azonban kifejezetten irritált a stílusa, egészen eddig sikerült visszatartanom a feltörni készülő dühömet, pedig az eltorzult arckifejezésemből, a remegő kezemből, a gyilkos pillantásomból és a fekete szikrákat okádó pálcámból tudnia kellett volna, hogy jobb, ha végre befogja a kis száját. ‒ Hah! Nézzem meg kivel beszélek? Nem tudom mégis hogy nézhetnék meg valakit, aki olyan piti alak, hogy elrejti az arcát, aztán kitalál mindenféle hülyeséget, és azt hiszi, majd el is hiszem. Szánalmas vagy ‒ köptem a fűbe, ezzel is jelezve, hogy mennyire lesajnálom és megvetem őt. Felnevettem. A rideg kacajom nagyon lassan halt el, de abban a pillanatban, hogy elhallgattam már lendült is a kezem, és a penge az idegen mögötti fába csapódott, miután elsuhant a füle mellett. Egy egyszerű begyűjtő bűbájjal visszaszereztem a késemet, és kelletlenül odavetettem: ‒ Elég ostoba vagy, ha nem félsz tőlem. Sebaj, remélem, felfogtad, hogy legközelebb nem a fa lesz a célpontom, hanem te ‒ morogtam. Mit gondolt, hogy szótlanul hagyni fogom, hogy így beszéljen velem? Elborult az agyam. Éreztem, ahogy a vörös köd próbál úrrá lenni rajtam, de egyelőre sikerült megnyugtatnom magam annyira, hogy ne ugorjak egyből neki, és ne kaszaboljam szét a képét. ‒ Te egy pszichiátriai eset vagy ‒ szusszantottam. Már megint mi volt ez a hülye duma?! Azzal védett valakit, hogy eltakarta a saját arcát?! Hülye kis gyökér. ‒ Jaj, mindjárt összecsinálom magam a félelemtől. Elképzelésed sincs arról, hogy mi mindent láttam, egy maszkot hülye gyerek nem fogja a frászt hozni rám ‒ morrantam rá. Tényleg ennyire retardált volt? Ennyire elborult elmével rendelkezett volna, hogy ne ismerte volna fel a veszélyt még akkor se, ha az előtte állt? ‒ Ó, micsoda nagyszerű lélek lehetsz, hogy olyanokkal kezdesz, aki a kisebbeket cseszegeti. Nem gondoltál esetleg arra, hogy te sem vagy jobb náluk? ‒ grimaszoltam. Én legalább olyanokkal kezdtem, akik egy súlycsoportba voltak velem, ha a lányos hajtépéseket és a megbízásaimat nem számítjuk, hiszen azokhoz senkinek nem volt köze. Azonban ez a fickó ilyen csak zakkant lehetett, hogy önjelölt hőst játszott. Arra, hogy nem tanult az esetből, és ismét kislánynak nevezett, a pálcámból random átkok csaptak ki. Magam se tudtam irányítani, hogy hova csapódjanak be, amióta új fát kapott a pálcamagom, azóta gyakran csinált ilyesmit, ha nagyon ideges voltam. ‒ Ha még egyszer kislánynak hívsz, tényleg kivágom a nyelvedet ‒ sziszegtem. Nem értettem miért nem volt képes venni a lapot, és miért tette a fejét. Amikor felröhögött, közel álltam ahhoz, hogy pofán vágjam. Hülye idióta. ‒ Nem szokásom sajnáltatni magam, egy ilyen pitiáner, kisstílű alak miatt meg pláne nem terveztem ‒ vontam meg a vállamat egykedvűen. Magam már elszámoltam vagy ötvenig norvégul, de az sem segített. ‒ Nos, aki meg velem az örülhet, ha megússza csonkítás, törött csont, vagy elmebomlás nélkül. Azt hiszem, én keményebb játékokat játszok. Fogalmad sincs, hogy milyen világhoz tartozom. Olyan ügyletekbe sose akarja belebonyolódni, amikben én kerültem ‒ vágtam vissza. Komolyan nem bírtam felfogni, hogy miért erősködött annyira, hogy menőbbnek mutassa magát. ‒ Akkor egy irtó nagy gyökér vagy, hogy lebecsülöd az ellenfeleidet. Egy egoista seggfej ‒ morogtam. Hát, remélem, majd egyszer pofára esik, és visszavesz a nagyarcából, igazán megérdemelte volna, hogy valaki jól megruházza. ‒ Ó, igazán? Szerintem elképzelésed sincs az egészről, csak nyomatod továbbra is a nagyképű megjegyzéseidet. Tudod mit gondolok, hogy egy fenegyereknek képzeled magad, holott nem vagy más, mint egy alak, aki orvosi kezelésre szorulna. Nem tudsz józanul gondolkozni, továbbra is provokálsz, holott többször is szóltam, ne várd meg, amíg elveszítem a türelmemet. Most már, tényleg nem figyelmeztetlek többször. Miután elmondta a nevét, arra gondoltam, hogy szépen elkezdek majd nyomozni utána, azonban előtte nekem kellett felelnem, így egy halk sóhajjal válaszoltam. ‒ Katherine ‒ mondtam, és végtére is, nem hazudtam, hiszen a Karen név a Katherine egyik rövidített változata, azonban volt annyi eszem, hogy megkerüljem a konkrét válaszadást. Elővettem az egyik fiolát, ugyanis igencsak kezdett terhemre lenni ez a társalgás, és semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy elborzult aggyal kibelezzem mielőtt még megvirradna, így kieresztettem az üvegbe zárt füstöt, ami terjedni kezdett, biccentettem felé búcsúzásképp, s mikor teljesen beborított, a Roxfort felé vezető útra hoppanáltam. Még mindig remegtem az idegességtől, és jó néhány utamba kerülő kavicsot félrerugdaltam, mire sikerült lehiggadnom. A mai estének is volt egy tanulsága: Ha maszkos barmokkal hoz össze a sors, előbb ölj, aztán kérdezz.
//Köszönöm a játékot! ^^//
music:zene|words:jó kéérdés, igyekeztem nem karaktert ölni csak ez számított ^^” ∞
Most már tényleg nagyon elegem volt ebből a kis fruskából. Itt már nem segíthetett az a szerencsétlen barom, muszáj volt a saját kezembe venni az irányítást, különben nap-estig itt hallgathatom, ahogy beszól, én pedig azt egy kicsit se színlelem. Szóval bocsi Vic de most egy pár percre átvenném az irányítást, csak amíg lerendezem ezt a csajt. – Na idefigyelj! Az ajánlom, hogy előbb nézd meg kivel beszélsz és utána legyen nagy a szád, mert te a felét se tudod rólam, amit lehet már más megtapasztalt. Szóval fenyegetőz csak nyugodtan, de ezzel engem ugyan nem ijesztesz meg. – Majd biztos meg fog tudni ijeszteni egy halottat. Rólam mindenki tudja, hogy már rég nem élek, legalábbis így szól az a szóbeszéd. De amint megtudom, hogy ezt ki találta ki, azzal is el fog kelleni beszélgetnem, mert megjegyzem nem éppen eredeti a sztori, szóval megérdeklődném, hogy ez mégis, hogy pattant ki a pici fejéből. -Én csak azt a hülyét féltem, aki hozzájárul ahhoz, hogy végezzem a kötelességem. Ezért hordom ezt az álarcot is. Ha rajtam múlna, bizonyára felfedném a valódi kilétem, de ebben a kérdésben nem csak én döntök. És ha te megtudnád ki is vagyok én a hátköznapokban, akkor elárulom neked, hogy már te is veszélybe lennél. – Egyesek szerint nem volt helyes az amit tettem, sőt egyenesen gyűlöltem azért amit teszek. Én pedig őrült vagyok, hogy hagytam, hogy ez a kettős személyiség eluralkodjon rajtam. Már rögtön az elején át kellett volna vennem a teljes irányítást, de helyette hagytam, hogy a másik énem is érvényesülni tudjon. Ha kiderül ez az egész, őt fogják hibáztatni, pedig ő teljesen különáll tőlem. -Ha mókusoknak nevezed azokat az embereket, akik a mi társadalmunkban csak bántalmazzák a gyengébbeket, akkor igen, azokat szoktam megbüntetni. – Ilyen butaságot kérdezni nálam már művészetnek számított. Mégis mit gondolt mit akarok itt? Virágokat szedegetni a titkos szerelmemnek? – Kezdem úgy érezni, hogy te még nem hallottál rólam kislány. Hangosan felnevettem a szavai hallatán. – Még szép, hogy nem dicsekednél! Az ilyen „találkozókat” csak azok mesélik el, akik sajnáltatni akarják magukat. – Ha valaki velem fut össze, akkor az csak örülhet, ha megússza bármiféle lelki vagy fizikai sérülés nélkül, mert nem sűrűn szoktam csak úgy kedvtelésből kijárogatni, beszélgetni. -Ez meg se fordult a fejemben. – Még hogy ő csak úgy kivette a kést a kezükből! Még Vic is szakad a röhögéstől. Tökéletesen hallom bent a fejemben. Ez a barom is jól tudja, hogyha valaki jól képzett, akkor egy ilyen lány nem tudja csak úgy elvenni tőle. És az nagy szó, hogy ezzel még egy ilyen lüke is tisztában van. – Hadd gratulálja ehhez a csodás teljesítményedhez. Én pedig szeretném veled közölni, hogy mérhetetlenül nem érdekel. Te nem ismersz engem, és én se ismerlek téged. Mindkettőnknek vannak gyengeségei és erősségei. Azonban engem te nem tudsz ezzel megrémiszteni. Én meg azt tudom milyen, ha meghalsz. Szóval lehet, hogy te öltél már, de én meg azt tudom, hogy az nekik milyen érzés volt. – És mondhatom nagyon kellemetlen mikor csak azért, hogy megtréfáljanak „véletlenül” megölnek. Ezért próbálom leszoktatni arról az embereket, hogy ilyet tegyenek. És eddig igazán jól haladok. -Rendben van. – Pedig valóban csodásan nézet ki, főleg ebben a megvilágításban. Ez volt a legkedvesebb tárgy a számomra. Utána meg persze a pálcám, mert azért azt is szerettem hasznélni, csak nem olyan gyakran, mint a késemet. -Ugyan mégis miért tennék ilyet? – Mert pusztán élvezem, mikor egy ilyen nagyszájú lány jól pofára esik? Igen, azt nagyon szeretném látni. Talán akkor el is nevetném magamat, amit nem nagyon szokásom, csak ha néha előtör belőlem ez a félbolond. -Ezt most te sem gondoltad komolyan igaz? – Egy ilyen apróság miatt? Ez már fájdalmas volt. Az nem sűrűn érdekel, ha engem oktatnak ki, én csak azt nem szeretem, mikor valaki igazságtalan a másikkal szemben. Ez a lány nem tett semmit annak érdekében, hogy megbüntessem. -Vincent. – mondtam olyan komolyan amennyire csak tudtam, bár én amúgy is az vagyok, szóval nem kellet magamat túlságosan megerőltetnem.
Kezdett igazán elfogyni a türelmem vele szemben, pedig aztán nem voltam egy idegbajos alkat, és mégis, a szavai, a gesztusai és a tenyérbe mászó stílusa csak még inkább büntetést kívánt. Velem nem beszélhetett így akárki. Legyen vénember, legyen egy suhanc, már alaposan viszketett a tenyerem, hogy képen törölhessem. ‒ Igazán, nos, lehetsz akármilyen öreg, garantálom neked, hogy hamarosan meg kell válnod a nyelvedtől, és meg kell tanulnod anélkül kommunikálni, mert kifejezetten irritál a lekezelő modorod, és az, hogy a drágádnak hívsz. Most szólok először és utoljára, ha még egyszer olyan megjegyzést teszel, ami nem nyeri el a tetszésemet, nem leszek nyájas, se elnéző, és ha még nem félsz tőlem, akkor majd megmutatom neked milyen az, ha egy olyan emberrel akarsz szórakozni, aki hosszú évekig fekete mágiát tanult! ‒ villant vészjóslóan a tekintetem. A hangom haragosan csengett, és a bal kezemben lévő penge remegett, annyira erőlködtem, hogy ne hajítsam el, és ne célozzak pont a két szeme közé. Mégis mit képzelt magáról ez a vakarcs?! Majd pont egy ilyen alaktól fogok betojni? Na, ne nevetess! ‒ Nem gyávaság, hanem korrektség. Arc nélkül, torzított hanggal könnyű ugatni, könnyű játszani a nagymenőt, de az az igazi bátorság, ha a nevedet adod a véleményedhez, ha felelősséget vállalsz a tetteidért, és nem bújsz holmi ostoba maszkok közé. Nem értem, hogy miért lenne ez védelem számomra, azonban abban biztos vagyok, hogy szánalmas vagy ‒ vetettem oda lenézően. Persze, minden értem volt. Ostoba egy alak. Idióta és gyáva, a lehető legjobb párosítás. Ha nem rémült meg tőlem, az ő baja. Néha én is megrettentem saját magamtól, de úgy látszott, ő kereste magának a bajt. ‒ A következő áldozatod? Miért, szabadidődben mókusokat ölsz? ‒ vetettem rá egy szkeptikus pillantást. Nagyon remélem, hogy nem engem szemelt ki a következő áldozatának, mert előfordul, hogy inkább ő lesz az én prédám. Aztán jött azzal az unalmas dumával, hogy ez az ő területe, én pedig szimplán ásítást tettettem. ‒ Mégis mitől lenne a te területed? Megjelölted, ahogy a kutyák szokták? ‒ vágtam vissza, majd amikor arról dumát, hogy felejtsem el az egészet, pofákat vágtam. ‒ Hidd el, nem terveztem ezzel a találkozóval dicsekedni, sőt soha nem akartam összefutni veled ‒ replikáztam. Nem lett volna okom hazudni, sőt, sose szoktam. Nehogy már én, aki kényes az őszinteségre állandóan hazudozzon! Persze, ő nem ismert, nem tudhatta, hogy szemrebbenés nélkül a képébe vágom a csúf igazságot. ‒ Arra esetleg nem gondoltál, hogy az én képességeim voltak a jobbak? Nagyon nem kellene lebecsülnöd ‒ ingattam a fejemet. Már megint mit képzelt magáról? Miből gondolta, hogy ő esetleg jobb lenne a korábbi ellenfeleimnél? Idegesen méregettem, majd, amikor közelte, hogy ő nem gyilkos, csupán amolyan igazságosztó, kurtán felnevettem. Kurtán, ridegen, kegyetlenül. A tekintetemben egyfajta vad őrület lobbant lángra. ‒ Lehetséges, hogy te nem vagy az, de én öltem már. Szóval, fölényeskedhetsz, megpróbálhatsz megrémíteni, de én már a saját bőrömön tapasztaltam a Cruciatust, és szórtam is másokra, metszettem el torkokat, kevertem mérget különféle italokba, persze, csak azoknak, akik bántottak. Szóval, adok neked egy tanácsot, mielőtt kitalálnád, hogy engem is megbüntetsz: Ne packázz velem! Nem éri meg. Mentsd a bőrödet, amíg lehet, és ne idegesíts fel jobban, ugyanis kezdesz okot adni arra, hogy fájdalmat okozzak neked, és nem úsznád meg egy-két törött csonttal. Most figyelmeztettelek utoljára, ha továbbra is az idegeimen tervezel táncolni, számolj azzal, hogy az erdő lakói fogják felzabálni a testedet. ‒ Egy pillanatra se mozdítottam el a pálcámat, még mindig az álla körüli részre szegeztem. Ha nagyon elborult volna az agyam, egy erőteljesebb Lumosszal ideiglenesen megvakítanám, majd előreszökkennék, kicsavarnám a kést a kezéből, és addig verném, amíg egy ép csontja sem marad, aztán a maszkot letépném az arcáról, a szája sarkaitól mindkét füléig egy-egy határozott vonalat vágnék, hogy vidáman köszöntse a halált, majd a saját pengéjét a szívébe döfném, és jól megforgatnám benne azt az állítólagosan egyedi kést. ‒ Nem érdekel ‒ morogtam. Fecseghetett volna nekem akármennyit a késéről, azzal se tudta volna felkelteni a figyelmemet, vagy elérni azt, hogy higgadjak. Fogja be, ne pofázzon hülyeségeket, és ne tegye nekem a fejét, akkor talán, de csak talán nem ölöm meg. Mindenesetre, hiába csúsztattam vissza a pengét a tokjába, a kezem a markolaton maradt, hogy akármikor elő tudjam rántani. ‒ Az én számból elhangzó mondatokat meg nem ártana komolyan venni. Nem bántok pusztán szórakozásból embereket, de ha ennyire ki akarod húzni nálam a gyufát, lehet nem állok jót magamért ‒ dohogtam. Ezt most komolyan fenyegetésnek kellett volna vennem? Elvégre, nem rám szegeztek pálcát, hanem rá, miután a kését is eltette egyértelműen én voltam erőfölényben. ‒ Nos, ha ez az igazságosztó mániádhoz kapcsolódik, akkor lehetséges, hogy most felkerültem rá, de ne aggódj, akkor én meg elintézem neked, hogy a Szent Mungó zárt osztályára kapj beutalót. ‒ Nem hinném, hogy ezek után olyan jó véleménnyel lenne rólam, de hát ő provokálta ki. Ő kötött bele egy feketemágusba, egy halálfaló lányába, egy szeszélyes nőszemélybe. Úgy kell neki. Miután kidühöngtem magam ‒ hozzáteszem jogosan ‒, hosszúsan kifújtam a levegőt, és valamivel nyugodtabb hangon válaszoltam: ‒ Akkor igen. De ne gyere nekem álnévvel, vagy valami kitalált hülyeséggel. Az igazit akarom hallani‒ szusszantottam. Igazán nagy szerencséje, hogy a fejéhez vágott szavaim miatt elveszítettem azt a lendületet, amit a bennem dúló harag okozott, így nem gyilkoltam le most azonnal.
music:zene|words:kb 861 ∞
Vic Carthya
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Karen & Vic 2015-11-10, 20:37
Most már egyre kevésbé kellett arra ügyelnem, hogy ne nevessek, ami ez esetben csakis rosszat jelentett. Éreztem, ahogy a jókedv helyét a csonkítás utáni vágy veszi át és a harag. Ha nem vigyáz a szájára a lányka, akkor nem fogom tudni megakadályozni, hogy a társam megfenyegesse, esetleg még rosszabb, megbüntesse azért, mert így mert beszélni vele. Azonban a pillantása cseppet sem érdekelt. Ha az volt ezzel a szándéka, hogy megijeszt, akkor ki kell, hogy ábrándítsam, mert ez nem fog előfordulni. –Ez az én életkoromhoz képest még mindig fiatalnak számít drágám. És itt szó sincs gyereknapról. – mondtam miközben közelebb hajoltam hozzá, de épp csak egy kicsit, amit alig lehetett észrevenni. Már gyanítottam, hogy lassan teljesen elveszítem a kontrolt és begurulok, de azért még tartottam magamat. Jobb lesz minél előbb elhúzni. -A gyávaság az lenne, ha egy ilyen lány szavára már levenném. Ez csupán védelem elsősorban neked. – Nem tudott megijeszteni. Ennél keményebb alakokkal is találkoztam már, meg mit tehetne ellenem egy ilyen lány? Megvág? Egy seb egyszerűen begyógyul, főleg ha varázslattal még rá is segítek. Bár a pálcámat nem igen szoktam használni, mert sokkal jobban kedvelem a puszta kézzel való kivégzéseket. A mágia használatával oda lenne az élvezet. -Barátok? Ugyan kérlek! Én csupán egy valami miatt jöttem ide, méghozzá a következő áldozatom miatt. – Micsoda egy érdekes lány. Mintha nem tudná kivel áll szemben. Meglehet még csak nem is sejti. Azt hiszem jobb lesz felvilágosítani mielőbb, nehogy elszálljon az amúgy is kevés türelmem. Persze úgy kicsit érdekesebb lenne ez az igen unalmas beszélgetés. Nem is értem, hogy vagyok képes ezt kibírni néha. Mármint a kedvesebbik felem. – Valójában te merészkedtél az én területemre ilyen késő éjjel, szóval te keverted magadat ebbe a helyzetbe. Én szívesen kihagylak belőle, amennyiben te megígéred, hogy ezt elfelejted. – Már megtanultam mikor beszélnek az emberek őszintén, így jobb, ha nem próbál meg nekem hazudni, különben… Hát kezdetnek nem fogom komolyabban bántani, talán csak a hajából vágok le egy keveset. Amolyan frizuraigazítás lesz. -Hát ha valóban el tudtad venni a kést, akkor nem lehettek valami szakképzet emberek. Én, viszont a felől tudlak biztosítani, hogy ez nálam nem fog megtörténni.- A következő mondatát hallva olyan pillantást lövelltem felé, amit csak azokra szoktam, mikor épp megölök valakit. Ennek a lánynak nagyon nagy szerencséje volt, hogy egy békésebb hangulatomban talált, és hogy az az idióta még mindig itt volt, hogy visszafogjon. – Én nem vagyok gyilkos. Nem szokásom embert ölni. Csupán megértetem velük mit nem kéne csinálni, és ha mégse fognák fel, akkor meg is tanítom nekik. -Pedig egyedi darab. – Vagyis azt hiszem az. Valójában nem tudtam, mert nem én vettem, hanem az apámtól kaptam még valamikor régen, amikor még azt se gondoltam volna, hogy egyszer hasznát veszem. Az öregnek vannak furcsa szokásai, de valami mindig jól sül el belőlük. Persze természetesen elraktam, hogy a hölgy is lássa nem állt szándékomban különösebb kárt tenni benne, de képes lennék, ha kell. -Ezt az én számból megnyugtatónak kéne venni. Nem sok ember van, akinek ilyet mondok. – Ha jól számoltam, akkor ez volt a legelső alkalom. Eddig csak akkor beszéltem, mikor épp valakit helyre akartam tenni, ártatlanokkal soha. – Számodra lényegtelen is, ha szerencséd van. Csupán a saját biztonsága érdekében kérdeztem meg. Nem azért hogy később felkeressem és tovább értelmetlen csevegéseket folytassak vele. – Ha elárulom, akkor te is elmondod?
Legszívesebben képen töröltem volna, vagy legalább hasba térdeltem volna jó alaposan. Utána esetleg eltörhettem volna a karját, vagy az ujjait, nekem édes mindegy, azonban megnyugtatott volna, ha hallhatom a csontjai ropogását. Ehelyett összepréseltem az ajkaimat, és próbáltam nem el hajítani azt a kést, ami épp a kezemben volt. Rideg pillantással illettem, ebben már nagyon gyakorlott voltam. Castielt is a hideg rázta a tekintetemtől. ‒ Nos, nem hinném, hogy úgy néznék ki, de legyen gyereknap, és rád hagyom mit gondolsz rólam. Azonban felhívnám a figyelmedet, hogy néhány napon belül töltöm be a húszat, így, ha még egyszer kislánynak nevezel, letépem a maszkot a képedről, és kivágom a nyelvedet ‒ morogtam, aztán jött valami hülye dumával az élőkről meg a holtakról meg titkokról. Ember legyen a talpán, aki megérti miről hadovált össze. ‒ Jól van, ha ennyire gyáva vagy, hogy feded fel a kilétedet, ám legyen ‒ rándítottam meg a vállamat egy bosszús szusszantás kíséretében. Már megint mit vétettem, hogy állandóan ilyen embereket varr a nyakamba a sors? A következő szavaira nem túl nőiesen felhorkantottam. Azt a rossz szokást az egyik fivéremtől vettem át, azóta is gyakran előfordul, hogy ezzel fejezem ki a bosszúságomat. ‒ Hát akkor? Fura maszkban akarsz halottakat idézni? Vagy a szintén zakkant haverjaidat várod, hogy jól berúgjatok az erdő közepén? Biztos egy élmény lesz ‒ forgattam meg a szemeimet. Talán Castiel is épp annyira nyűgnek érzett múltkor, mint ahogy most én annak érzem a srácot. Nyilván srác volt, hiába volt furcsa a hangja, az öltözködése és a testfelépítése épp elég volt ahhoz, hogy megtudjam állapítani, hogy valami suhanccal van dolgom. Halkan felsóhajtottam. ‒ Tudod, egyáltalán nem menő, amit csinálsz. De nem is érdekel, csak engem hagyj ki a hülyeségeidből. Szerintem feleslegesen jártattam a számat, nem hinném, hogy észérvekkel bármit is el lehetett volna érni nála. ‒ Szimplán az, hogy támadtak már rám késsel, és biztosíthatlak róla, hogy nem maradt sokáig az illető kezében. Ettől függetlenül zavar. Mégis ki nem gondolná egy késsel járkáló emberről, hogy nem sorozatgyilkos? Pláne, hogy egy sötét erdőben sétálgat ‒ pillantottam rá szkeptikusan. De egyébként nem szemléltem meg különösebbről, így aztán a következő kérdésére megvontam a vállam. ‒ Nem érdekel annyira, hogy nézegessem ‒ morogtam, majd a további szavaira felvontam a szemöldököm. ‒ Majd. Ha előbb te elteszed a sajátodat ‒ kötöttem feltételhez, és ha nem erősködött, hanem tényleg eltette a pengét, akkor én is visszalöktem a sajátomat a tokjába. Ellenkező esetben még mindig készen álltam arra, hogy a fegyvert tartó kezébe dobjam, ha moccanni merészelne. Miután ez megtörtént, én is hasonlóan cselekedtem, de a pálcámat továbbra is rászegeztem. ‒ Ó, ez igazán megnyugtatóan hangzik egy olyan ember szájából, aki az arcát elfedve éjnek-éjjelén késekkel mászkálgat ‒ feleltem gúnyosan mosolyogva, majd összeráncolt homlokkal néztem rá. Lista. Milyen lista? Na, jó, ez a tag tényleg beteg. És még nekem kell pszichológushoz járnom! Felháborító… ‒ Fogalmam sincs milyen listáról hablatyolsz… A keresztnevemről kérdezett, én meg egy kétkedő fintor kíséretében feleltem: ‒ Nem hinném, hogy el kellene árulnod, hiszen én se tudom a tiédet ‒ válaszoltam közönyösen. Oké, ez a gyerek tényleg nagyon furcsa volt…
music:zene|words: kb 500 ∞
Vic Carthya
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Karen & Vic 2015-11-09, 19:56
Nem hatott meg különösebben a lánynak a mondókája, inkább nevethetnékem támadt tőle, de most muszáj volt eljátszanom a komoly, kemény és gonosz embert, így visszafogtam magamat, nehogy a végén eljárjon erről a pici szája és akkor bizony nagy pácban lennék. Többé nem tekintenének erre a figurára félelemmel, mert ismerve néhány embert úgyis úgy mesélik majd el, hogy egyébként nem ijesztő a tag, csak annak mutatja magát. Szóval továbbra is csak közömbös képet vágtam, bár ezt ő nyilván nem láthatta az arcomat takaró maszktól. – Először is, nekem elég kislányosnak nézel ki, szóval kislány vagy. Másodszor, az élőknek vannak titkaik, a holtaknak pedig még inkább, az enyém pedig az, ki is vagyok én valójában. – Nem tudom, mennyi idős lehet, nem is nagyon állt szándékomban foglalkozni ezzel, de ha saccolnom kéne, olyan tizenhétnek, esetleg velem egyidősnek nézném maximum. Persze előfordulhat, hogy én tévedek és valóban idősebb, de ez nem igazán látszik rajta. Legalábbis számomra nem. Mondjuk sose voltam jó a kormegállapításban, de most az egyszer talán eltaláltam. Az is lehet, hogy engem vélt fiatalabbnak, bár ez igencsak furcsa lenne, hisz ha hallotta a rólam szóló beszélgetéseket kitalálhatná, hogy nem egy tizenöt éves kis vakarcs vagyok. -Nem tévedsz, teljes mértékben igazad van, de én nem holmi szórakozás miatt vagyok itt. – Illetve de nagyon is, azért vagyok itt. De az én öreg cimborám nem nagyon érti a tréfát és nem is szokott csak úgy passzióból kijönni ide, csak ha gondolkodni akar, vagy valakivel találkozik. Most viszont ő nem volt jelen, vagyis nem teljesen. Nyilván az álca felöltésével már alapból megjelent, de jelenleg inkább csak önmagam voltam, nem pedig a durva és bármikor támadni képes rosszabbik felem, aminek örültem, mert nem akartam fájdalmat okozni a hölgynek, ha esetleg hirtelen bedühödnék. – Mi a bajod a késemmel? – néztem a lányra, majd a kezemben lévő pengére, ismét a lányra, a késre és a végül a lányon állapodtak meg a szemeim. – Tegnap fényesítettem ki. Talán nem tetszik? Amúgy ha már én elrakom, akkor te is elrakhatnád. – Csak azért, hogy lássa nincs mitől aggódnia visszacsúsztattam a kést az eredeti helyére. – Megjegyzem nem állt szándékomban bántani. Legalábbis azt hiszem nem vagy rajta a listámon. Mi a keresztneved? – Belátom, hogy ez egy indiszkrét kérdés volt, de jobb lenne megtudnom, hogy érdemes vele foglalkoznom, vagy hagyhatom és koncentrálhatók másra, akit el kell intéznem.
Képtelen voltam elaludni, azonban a kastélyban és a birtokon való céltalan kódorgás nem volt veszélytelen. Még ha egyetemista is voltam, attól még bizonyos szabályok ugyanúgy vonatkoztak rám is, és nem volt kedvem végighallgatni egy újabb Frics-féle hisztit. Természetesen, nem voltam ostoba, előtte egy holdnaptárban megnéztem, hogy telihold van-e, azonban nem kellett tartanom az esetleges vérfarkas-támadásoktól. Mindenesetre a pálcám mellé az övemre erősítettem a két kedvenc pengémet meg egy-két fiolát. Az egyiket, ha szabadon eresztettem, azonnal füst keletkezett, a másiknak pedig álmosító hatása volt. Sose bíztam a véletlenre. A Durmstrangban és a korábbi éjjeli kószálásaim során megtanultam, hogy ne bízzam a véletlenekre. Miután úgy gondoltam, hogy kellően felkészültem, kiosontam a hálóteremből, a klubhelyiségből, majd az épületet magam mögött hagyva átszeltem a birtokot. A hold sápadt fénye egy darabig bevilágította az utamat, de miután a szunnyadó falut magam mögött hagytam, és betértem az erdőbe, kénytelen voltam egy Lumos segítségével világítani. Nem tudom miért gyalogoltam ki messzire, olyannyira elkalandoztak a gondolataim, hogy csak akkor eszméltem fel, amikor a roxmorts-i erdő lombkoronája összezárult felettem. Megszeppenten pillantottam körbe, hogy most mégis merre találom a kimutat, és épp egy tájoló bűbájt akartam szórni, amikor a fénykörbe egy ismeretlen alak került. A szabad kezemmel azonnal a késem után nyúltam, a pálcát tartó kezemet meg annyira emeltem meg, hogy ha nem fordítja el a fejét, akkor a szemébe világítsak. Meglepett, de nem rémültem halálra tőle, amikor megláttam, hogy maszk takarja az arcát. Már rég nem váltott ki belőlem rettegést, így aztán előhúztam a kést a tokból, csak a biztonság kedvéért, hiszen nem akartam neki esni, egy maszkban flangáló kölyök az éjszaka közepén… Biztosan nem volt normális. Amikor megszólalt, szánakozó pillantásokat vetettem rá. ‒ Először is, nem vagyok kislány. Másodszor, nem hinném, hogy pont egy olyan alaknak kellene osztania nekem az észt, aki arra sem képes, hogy felvállalja az arcát ‒ jegyeztem meg fintorogva. Nem hallottam még arról a bizonyos „Lélektelen srácról”, vagy semmilyen kísértetről. Nem voltam ízig-vérig roxfortos, csupán néha éve tanultam itt, így aztán voltak hiányosságaim. ‒ Egyáltalán te mit keresel itt? Tudtommal, az erdőkben nem rendeznek álarcos bálokat, de javíts ki, ha tévednék ‒ sértette a büszkeségemet, hogy csak úgy, kislánynak nézett. Holnap töltöm be a húszat, nem hinném, hogy olyan fiatalnak tűnnék. Akár még bókként is kezelhettem volna a megjegyzését, csakhogy nem voltam olyan hangulatban, hogy efelett szemem hunyjak. ‒ Nyugodtan el teheted azt a kést, előbb szórok rád Cruciatust, minthogy időd lenne eldobni azt ‒ intettem a fejemmel a kése felé, holott az enyémben szintén ott csillogott a penge. Nem vicceltem, a hangom olyan komolyan csengett, ahogy csak lehetett. Ha volt egy kis esze, akkor akár ki is találhatná, velem nem érdemes packáznia, hiszen valóban képes lennék halálra kínozni. És a Cruciatus még a kellemesebb kínzási módszerek közé tartozott. Megnyúzhatnám, megcsonkíthatnám, méreggel lemarathatnám a bőrét, ha nem bírna magával. Voltak ötleteim. Más esetben, ha sértett volna meg, akkor talán még érdekelne is, hogy mégis ki az az elvetemült barom, aki itt szórakozik az éjszaka kellős közepén. Jelenleg két dolog foglalkoztatott: miként rázhatnám le, és miként juthatnék ki az erdőből.
music:zene|words: kb 500 ∞
Vic Carthya
Reveal your secrets
Tárgy: Karen & Vic 2015-11-09, 17:07
Ritkán ugyan, de előfordul, hogy csak a saját magam szórakoztatására fölveszem a maszkom és valami elhagyatott helyen lófrálok. Mivel ma nem tudtam választani, hogy az aranysárga azték mintást vegyem föl esetleg a fehér, kéken csillámló hópelyhekkel díszítettet, így alapos megfontolás után egy szimpla zöldet helyeztem az arcomra. Ehhez még magamra kaptam a fekete pulcsimat, egy ugyan olyan színű farmert, és persze a hozzá tartozó kesztyűt és cipőt. Ez volt véleményem szerint a legpraktikusabb öltözet, hisz a kapucni eltakarja hosszú, szőke hajamat, maga a ruha színe tökéletes, hogy beolvadjak az éjszaka sötétségébe, az álarc alól pedig csak a szemeim látszódtak, de sok más embernek lehet még rajtam kívül ilyen szeme. Pontosan ezért még csak szóba se jöhetett, hogy Lélektelen srác és én ugyanazon személy vagyunk. No meg persze az se, hogy bármi közünk lenne a másikhoz, mert mindenki tudja, hogy a titokzatos „jótevő” egyedül végzi a munkáját. Csupán párszor jelenik meg úgy, hogy információkat gyűjtsön be a következő áldozatáról. Meg persze az is sokat segít nekem abba, hogy ki ne derüljön ki is valójában ez az önjelölt igazságosztó, hogy míg ő egy komoly, felelősség teljes ember, addig én egy hülyeségeket fecsegő szórakozott alak vagyok. Magam is meglepődök néha, hogyan lehetséges, hogy én ilyen legyek. Aztán mikor meglátom, hogy valaki szívózik egy teljesen ártatlan emberrel, akkor felmegy bennem a pumpa és máris nem kell arra buzdítani, hogy kegyetlen legyek másokkal. Ma viszont, ahogy már említettem, csupán egy kis unaloműzőnek hívtam elő az én kedves barátomat, semmi többért. Így amint magamra öltöttem a jelmezem, kilógtam a kastélyból, az erdőbe. Persze a késemet, mint mindig, most is a zsebemben vittem, mert bármennyire is csak egy kis lazulásra szöktem ki, biztonság kedvéért magammal hoztam. Bár nem hittem, hogy bárki megpróbálna ellenem tenni valamit, hisz mindenki ismeri a legendát rólam. Illetve Lélektelen srácról. Azt mondják egy halott, akit annak idején szörnyű erőszakos módszerekkel öltek meg és most visszatért, hogy igazságot osszon. Sejtelmem sincs ki találhatta ki ezt az igen érdekes történetet, de azt meg kell hagyni, hogy volt fantáziája az illetőnek, így hagytam, hadd terjengjen ez a pletyka. Amint az erdő sűrűbb részére értem fölmásztam egy fára, és onnét fürkésztem a tájat. Nem tudtam, hogy a diákok vajon milyen nagy része téved ilyenkor ide, de a békesség kedvéért inkább egy tölgy ágán üldögéltem, nehogy a végén ártatlan járókelőkre hozzam a frászt. Talán egy-két óra telhetett el amióta eljöttem, de még mindig nem jött erre senki. Valószínűleg ismét túl aggodalmas voltam. Nyilvánvaló, hogy ilyenkor egy lélek se jár erre, ezért leugrottam a fáról és fütyörészve sétálgatni kezdtem. Egy idő után elővettem a késemet és azt kezdtem dobálgatni. Emlékszem mikor még csak elkezdtem ezt az egészet, rengeteget gyakoroltam, hogy ezzel is még jobban megfélemlítsen az ellenségeimet. Már kezdtem volna teljesen felszabadulni, mikor szembe találtam magamat egy ismeretlen lánnyal. Reménykedtem benne, hogy ő nem fog úgy elfutni, mint a legutóbbi… - Mondd csak ifjúhölgy nem mondták még neked, hogy ilyen kislányoknak nem kéne ilyen helyen mászkálni? – kérdeztem eltorzított hangon. Sajnos most nem volt időm, hogy varázslatot használjak, de bíztam benne, hogy nem fog felismerni. Bár ahogy végigmértem nem tűnt ismerősnek, így valószínűleg nála nem lesz gond, hogy esetleg lelepleződök.
