2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Szó sincsen róla ifjú hölgy, pontosan Önnel akarok lenni. Jobb helyen most nem is lehetnék. – Feleli az idegen markáns mosollyal. Van a sötét szemekben valami kiismerhetetlen, nyugtalanító. Makulátlannak tűnik a külseje, a sötét öltöny olyan, mintha csupán most vették volna, s ez a magabiztosság, a férfi nagyon úgy tűnik, hogy nem fél semmitől, nincsen vesztenivalója. Elővesz egy doboz gyufát, s egy cigarettásdobozt, meg sem kérdezve, hogy rágyújthat e. Végtére is a vele szemben ülő lány alaposan a fenekére hág az italának, ez most egy ilyen este. A bestia élvezettel szemléli azt, akivel most társasága akadt, és rágyújt. Hamarosan füstfelhő lengi körbe őket, ám miután olyan helyen vannak, ahol ez bármikor felmerülhet, nem zavaró az illat, már-már megszokott. Bólint, ahogyan megkapja Madison helyeslését. - Tehát a hölgynek fáj a szíve, és nincsen, aki gyógyírt találna rá? Mily szomorú. Azt hiszem, akkor egy kis pihenés tényleg nem fog ártani. A bosszút pedig hagyja csak másra, mindenki visszakapja az élettől, bármit is tett. Az más kérdés, hogy sosem olyan formában, mint várta. – Madison már nem is feltétlenül kell, hogy értse ezt a választ, mert ahogyan elmerül a férfi sötét szemeiben, váratlan rosszullét, szédülés tör rá, s a következő pillanatban saját magával néz farkasszemet. A szőke lány lassan elfújja a gyufát, és sötéten mosolyog. Ha Madison lenéz a kezeire, férfikezeket lát. Aztán elveszti a tudatát, és lebukik az asztalra.
Amikor magához tér, sötét helységben van. A kezein súlyos fémláncok. Ahogyan erőlteti a szemét, nagyon nehéz megszoknia a félhomályt, hiszen így is alig lát valamit. Valamilyen cellában lehet, egy egyértelmű. Egyedül van, legalábbis elsőre így érzi. Aztán nem sokkal később mégiscsak hall valamit. Vagy valakit. Valaki moccan a sötétben. Egy másik rab lenne? Viszont az egyértelmű, hogy ha megtapogatja magát, sehol a szőke hosszú haj, a mellek.. Megszűnt Madisonnak lenni..
Azért jócskán meglep a fickó és ha még nem kortyolgattam volna eleget, akkor gyanakodnék is rá, hogy vajon miért ilyen kedves, amikor tényleg nem vagyok ma kifejezetten jó társaság senkinek sem, de mivel már kortyolgattam az italból ezért most efféle rossz gondolatok nem igen fordulnak meg a fejemben. - Szóval nagyon nem talál magának más elfoglaltságot, már világos. - halványan elmosolyodom, hiszen csak viccelek, de tényleg meglepő, azért most jó értelemben véve, hogy kedves hozzám, amikor erre semmi oka sem lenne, főleg úgy, hogy nem vagyok ma épp a legjobb társaság. Nem kellene foglalkoznom Kyle-lal, ezzel is tisztában vagyok, de ettől még rémesen rosszul esik, hogy csak úgy fogta és a múltat kivágja a kukába, mintha nem is lett volna soha, mintha nem is lett volna értelme. Azért a nagyívű szavakra kissé ráncolom a homlokomat, mert nem vagyok benne teljesen biztos, hogy jól értem egyáltalán a dolgot, meg aztán épp eléggé zavaros most a fejemben minden ahhoz, hogy még ezt is meg tudjam érteni. - Azt hiszem valahogy úgy. - bólintok végül, mert hát valahol igaza van, mégha meglehetősen kacifántosan is sikerült fogalmaznia a dolgot, de azért a pár korty ellenére is végül csak megértettem, hogy mit is akar pontosan. Tényleg sikerült valami kis lélekvesztő útvesztőbe belekeverednem, amivel egyelőre nem igen tudok mit kezdeni és tudom, hogy az ivászat se lesz rá jó megoldás, de... egyelőre nem tudom, hogy mi lenne. - Így gondolja? Hogy az egész csak átverés volt? De... - halkan sóhajtok csak egyet. Az a baj, hogy én is így érzem, de anno Kyle nem volt ennyire hűvös és elutasító, mint amilyen most volt. Tényleg nem ilyen volt, most pedig... mintha tényleg nem számított volna semmit sem az, ami történt közöttünk. - Ezt hogy érti? Én nem vagyok olyan, nem vagyok egy vadász típus és a bosszúnak se voltam híve soha, csak egyszerűen bánt. - bánt, hogy a sárba tiporta az érzéseimet, bánt, hogy így képes hozzám állni, bánt, hogy így viselkedett velem, pedig nem szolgáltam rá. Egyszerűen csak szerettem volna vele beszélni, hogy miért csinálta, amit csinált, de még csak erre sem adott lehetőséget. Buta kifogás volt, hogy a családjára fogta a szakítást, amit levélben tett meg és igen haragszom rá és csalódott is vagyok, de hogy visszavágjak és bosszúból tegyek bármit is... na az valahogy nagyon nem az én asztalom.
A lény nyel egy nagyot legbelül, a törékeny szőkeség nem biztos, hogy alkalmas lesz arra, amire kiszemelte, lévén a lelke most szinte teljesen darabokra törött, nincsen mit kiszipolyozni belőle. A bestia mégsem fordul sarkon, végtére is eltölthet egy emberi estét az anyagiasult világban, amelybe kilépett a lapok közül. Szoknia kell még az italt is, amely nem bódítja el, az ízeket viszont már oly régen elfelejtette, mint az illatokat, a színeket, így most minden újdonság. Nem véletlen a tökéletesen fekete öltözet, az legalább egyhangú, megjegyezhető, s lélek nélküli entitásához tökéletesen passzol. Jelenlegi gazdája már nem vethet gátat neki, beleírta lapjaira titkolt kis vágyait, ezektől a titkoktól az egykori boszorkánymester minduntalan erősödött. S most itt van. Lemondván a kéjes gyönyörről, amely pillanatokon belül érkezhetne. Így hát feltérképezi a kislány tudatát, reakcióit, hogy ha a későbbiekben marad az iskola közelében további lelkekért, legalább már megerősödve, hatalma teljében ellentmondás nélkül szerezze meg bárki testét, lelkét, varázserejét, titkait, bármit, amitől az ezeréves álom tovatűnik, mert most még alaposan kavarog körülötte a delejes bódulat. - Helyesbítek. Bárki másnak. – Feleli őszinte mosollyal. Apró javítás ez, senki nem szereti a depresszív alakokat. A szörnyeteg ellenben nem a boldogságot szívja el, a negatív energiákból táplálkozik. De azt csakis a pozitív hangulaton keresztül érheti el. Ami most nincsen. Így marad a feltérképező kifürkészés, a kis marionettbaba lehet a kulcsa a Roxfort bukásának. Tölt mindkettőjüknek, s a lányra emeli a poharát. Látszik rajta, hogy nem fiatal már, legalábbis a szeméből időtlen bölcsesség sugárzik, ám a külseje alapján nem lehet több harmincötnél. Titokzatos alak, akiről nem lehet leolvasni semmi árulkodó jelet. Figyeli a kavargó italt, s az egyik poharat a lány felé tolja. - Nincs olyan, hogy régi. A múlt mindig visszaköszön. A hölgy úgy fest nem tud szabadulni tőle.. Lelkének útvesztőjében rekedt, és most nincs kiút. – Nem kérdez vissza, hogy helytálló-e a feltevése. Mintha tökéletesen tudná, hogy miről is van szó. Shanna leírásából ugyan kevés derült ki Madisonról, nem ismerik egymást annyira, hogy a kiváncsi hollóhátas sok feljegyzést készítsen róla. Így a sötét entitásra marad most az ismerkedés folyamata.. - Hogyne érteném.. Az első szerelem erejét azonban miért becsülnénk le? Ugyanannyira számít, mint bármi más.. Ám attól félek, a kisasszony meg lett vezetve. Az illető kihasználhatta az érzéseit, és most mással teszi ugyanezt. Nem gondolt bele, hogy ha a tükörbe néz, akkor egy áldozat pillant vissza? Mi lenne, ha prédából vadász válna? – Kérdezi sokat sejtető mosollyal. Érdekes játék jutott most eszébe, amelynek főszereplője pont e szőke lány lenne. A depresszióját, a lesújtottság érzését ragadná meg, s használná fel egykori kedvese ellen. Igen, a lény legbelül kezd nagyon elégedett lenni, szinte dorombol a saját zsenialitásán..
Más esetben talán nem is állnék szóba egy kétes külsejű idegennek, főleg nem egy ilyen kétes helyen, viszont más esetben eleve nem is lennék itt, most viszont itt vagyok, aminek jó oka van. Kyle viselkedése... mondhatnám, hogy nem értem, de ha jobban belegondolok azért ő régen sem volt épp az az ideális pár, bár azért közelebb állt hozzá, mint most és tényleg úgy érzem, hogy megváltozott, amivel olyan, mintha porrá zúzott volna mindent, ami köztünk volt, ami olyan, mintha minimum tőrt mártatnának a szívembe, pedig tényleg túl vagyok rajta, már nem szeretem de valamikor szerettem és pont azért ilyen pocsék érzés a viselkedése. - Végül is igaza lehet, bár kétlem, hogy most jó társaság lennék bárkinek is. - esetlenül vonom meg a vállamat. Látszik rajtam, hogy most tényleg nem lennék jó beszélgető partner senkinek sem, de persze ez még nem biztos, hogy a fickót eltántorítja. Azért nagyon remélem, hogy nem valami veszélyes alak, bár itt elég sokan vannak, nem hiszem hogy sok mindent tudni tenni velem, vagy ellenem, meg aztán valószínűleg neki is van annyi esze, hogy ha rosszban sántikálna, akkor nem pont engem célozna meg, akit láthatóan azért nem könnyű átejteni, annál azért okosabbnak nézek ki, legalábbis remélem, a szőke hajam ellenére is. - Ez kedves... tudja nem is veszített semmit, ez már régi ügy, inkább csak... - bizonytalanul iszom bele inkább a pohárba. Talán van abban valami, hogy néha még jó is egy vadidegennek kiadni az érzéseidet, és talán tényleg nem is lenne annyira rossz, ha elmondhatnám valakinek. Talán soha nem is találkozunk többé, tehát nem térne vissza rá, nem kerülne elő újra a téma, én viszont kiadhatnám magamból. - Igazából már elmúlt, tehát nem is kellene, hogy számítson, de közben mégis bánt. Újra találkoztam valakivel, akivel rég, már vagy két éve voltam együtt. Az egész csak futó... na jó annyira nem. Első szerelem volt mindkettőnk részéről, de ahogyan most viselkedett úgy érezem... amilyen lekezelő volt, miután akkor rég csak úgy egy levélben szakított velem... mintha az egész semmit se ért volna, semmit se jelentett volna neki. Így nem csak akkor bántott meg, hanem mintha most az egészet semmissé tett volna. Érti? - újra kortyolok az italomból, bár valahogy nem hiszem, hogy ettől bármi is jobb lesz majd, de talán legalább addig sem ezen gondolkodom. Nem hiszem, hogy erre az idegen bármit is tudna mondani, amitől jobban érezném magamat. Nem egy kellemes dolog, hogy az első szerelem, az első csók, az első... és most úgy tett, mintha az egész semmit se ért volna, semmit se számított volna. Tehát rég volt, nem kellene, hogy bántson, de közben mégis bánt, hiszen az egész együtt töltött időt néhány mondattal a sárba tiporta.
A lény csupán azt érzi, hogy a számára kinézett áldozat valamiért.. nem teljes. Fájdalom fut végig a szívén, olyan fájdalom, amelybe a sötét lélek kapaszkodhat. Ha már átlendült a holtponton, ahonnan nincsen visszaút, azt tesz a lüktetően karcsú, finom testtel, amit csak akar. Feneketlen étvágyának most éppen kapóra jön. Ami a saját külsejét illeti, a fekete ruházat némi titokzatosságot takar, s olyan félelmetes magabiztosságot, amelyre talán minden női szív áhitozik. Amint leül, megvárja, míg a törékeny kis galamb tekintete rávetüljön, s máris tölt, anélkül, hogy engedélyt kérne. - Oh, nem kedvesem, egyik sem. Az indok ennél jóval egyszerűbb. Nem iszunk egyedül. – Feleli diplomatikus mosollyal, mint aki tökéletesen tisztában van azzal, mennyire ellenállhatatlan. Bizonyos fokig megérti a másik kiváncsiságát, amely itt ezen a ponton még nem párosul gyanakvással. Hiszen mi is történhetne vele itt a tömeg közepén? A bestia pont ezért szándékozik majd elvonni innen, miután alaposan behálózta. Vizslató tekintete mögött torz gondolatok születnek, azon tűnődik, hogy vajon egyszeri alkalommal facsarja ki a lányt, avagy rendszeres táplálékforrás válhatna belőle. - Ha szabad ilyet mondanom, bárki miatt is búslakodik, az illető nincsen tudatában, hogy mit is vesztett. Legyen inkább vidám, hogy nem futott egy ostoba karjaiba. Kíváncsiskodnék, engedelmével. A részletek ugyan maradjanak az ön birtokában, az érdekel, miért bánatos, ha cseppet sem számít? – Tölt, és a lány felé tolja az üveget, majd ő maga is iszik. Szokja még az emberi külsőt, az ital ellenben úgy fut át rajta, hogy semmilyen hatását nem érzékeli. Ezt már jó régen kikapcsolta, nem érheti hátrány. Ahogyan szemez a fiatal teremtéssel, tekintete cseppet sem sürgető, éppenhogy azt sugalja, hogy ő bizony ráér. Pillantásából érdeklődő kíváncsiság süt.
Nem igazán figyelek arra, hogy kik vannak itt, kik figyelnek, netán vesznek észre, pedig tudom, hogy egy ilyen helyen illene, de ezúttal nem érdekel különösebben semmi sem, csak az, hogy elfelejtsek dolgokat. Nem szoktam én így megoldani a gondokat, ezzel is tökéletesen tisztában vagyok, de ezúttal mégis egyszerűbbnek tűnik nem gondolni erre az egész Kyle ügyre. Annyira rémes, hogy képes így állni hozzám, mintha egyáltalán nem számítana az, ami köztünk volt és persze ettől én is úgy érzem, hogy tényleg nem számít. Sőt talán... nem is számított és e miatt nem is kellene szomorkodnom miatta, de úgy néz ki ezt azért ennyire nem tudom irányítani, hiába hogy mindent igyekszem kontroll alatt tartani. Meglepetten pillantok oldalra az idegen fickóra, aki megáll mellettem, aztán kérdés nélkül egyszerűen leül velem szemben miután az üveget a magáévá tette, azaz a miénk lett, hiszen poharat is hoz és úgy fest velem akar inni. Megpróbálom kötni valahová az arcát, hátha ismerem és azért ült ide, de egyáltalán nem rémlik. Nem hiszem, hogy láttam volna valahol, a Szent Mungóban sem tudtommal. Azért emlékezni szoktam a többségre, de esetleg mégis... ismerem? - Azt hiszem egyik sem... de ismerjük egymást? Talán egy beteg, akinek segítettem a nyáron? - még mindig érdeklődő arccal próbálom beazonosítani. Furcsa, de egy ilyen sötét helyen, sötét alakok között cseppet sem érzem úgy, hogy tartanom kellene tőle, pedig lehetséges, hogy így van, de mégis nyugodt vagyok, mintha minimum ismerném, de legalábbis semmi kellemetlen érzésem nincs vele kapcsolatban. Végül beleiszom szépen a saját poharamba és csak sóhajtok egy aprót, újra fintorgok. Úgy fest ezt nem olyan könnyű megszokni. - Tudja inkább... szerelmi bánat, ami marhaság, mert nem vagyok szerelmes, csak... nem is tudom, nem is számít igazán. - persze pont ezt mondja az ember, ha valamiről beszélni akar, de még sem tudja hogyan fogalmazza meg, vagy érzi jól, hogy ha elmeséli akkor se lesz igazán jobb semmi sem, hiszen az még nem old meg semmit, de mégis ha magamban tartom se sokat segít. Kyle... rettenetesen viselkedett és nekem fogalmam sincs róla, hogy mégis mit kezdjek most ezzel az egésszel.
A lény érzi, hogy a szőke fiatal lány lelke oly sebzett, védtelen. Nem is egy lyuk tátong az elméje pajzsán, olyan, akár a szita. Könnyű préda, mégis, a sötét teremtmény nem kockáztathat. Erőre kell kapnia, még próbálgatnia régvolt-hatalmát. Hiszen félő, hogy ha a jelenlegi erejénél komolyabb falattal próbálkozik, még a torkán akad. Az ezerévnyi álom, amelyből csak ritkán ébredt fel, most végleges alakkal kecsegtet, kiléphetne az árnyékok közül. Az első lépcsők egyike felfelé az ártatlan, szinte angyali teremtmény lelkén át vezethet. Külsőre csinos, ám érdes arcú idegen hatását kelti. Jól ápolt, öltönye makulátlan, kellemes, férfias illat veszi körbe. A szeme, akár a ruházata és a haja, teljesen fekete. A leány hangja éteri csengésként jut el füléig, így közelebb lép eltolva magát az asztaltól, és átszeli a távolságot az asztaláig, hogy még pont hallja, hogy mit is rendelt a fiatal lány. - Hagyja csak itt az üveget kedves, én magam is arra szomjaztam meg. A kisasszony a vendégem. Még egy poharat lesz szíves. – Biccent a pincérnőnek, aki révetegen bólint, alig várja már, hogy elszakadjon a nyomasztó helyzetből, amellyel az idegen végigméri. Anélkül, hogy engedélyt kérne, leül a szemközti székre, és megvárja, míg ő is megkapja a poharát. Vet egy felületes pillantást az üvegre, és tölt. Belenyal, s a lány arcát fürkészi. – Túl erős italt választott? Ízpróba, avagy gyász? – Kérdezi sejtelmes mosollyal, amolyan megértő nagybácsi fejjel, mint aki pont azért van itt, hogy megoldja a szőkeség minden problémáját. Madison itt ezen a ponton még nem érezhet semmi különöset, mégis mintha földöntúli nyugalom szállná meg. Valami mintha hívogatná az idegenhez, ám ezt az önnön védtelen lelkének tudhatja be, nem külső ráhatásnak.
Kérdezhetnéd kedves olvasó, hogy vajon én és a Szárnyas vadkan vajon hogyan is passzolunk össze, hiszen nem vagyok az a típus, aki ilyen helyekre jár. Még a Három seprűben is ritkán fordulok meg, mivel nem igen van időm szórakozni, vagy kikapcsolódni. Ez van, ha gyógyító akarsz lenni, ha önkéntes vagy a Gyengélkedőn, ha minden idődet a tanulásnak, a gyakorlatoknak és az újabb tapasztalatok megszerzésének szenteled. Talán az első években még több időt töltöttem azzal, hogy felfedezzem az új világot, hiszen a szüleim muglik, érthető módon nekem akkor még minden csodás és varázslatos volt. Na nem azt mondom, hogy mára már nem az, de a részemmé vált és a részévé váltam és már nem csodálkozom rá úgy mindenre, mint elsős koromban. Időm se lenne rá, sokkal jobban leköt az, hogy tényleg jó legyek abban, amit csinálok és úgy érzem, hogy ez megy is, elég sokat fejlődtem annak ellenére is, hogy már így is évfolyamelső vagyok, de ez nekem nem elég. Nem csak a legjobb akarok lenni, hanem olyan, aki tényleg kiemelkedik és persze ez úgy nem egyszerű, ha most épp totál magam alatt is vagyok. Visszakanyarodhatunk tehát oda, hogy mit is keresek egy ilyen helyen. Egyszerű a válasz, talán ha fél órája váltam el Kyletól és miután faképnél hagyott még sem az iskolába mentem vissza, talán pont azért, mert nem akartam megint összefutni vele, pedig jó eséllyel ez még meg fog történni néhányszor. Nem gondoltam volna, hogy azt, amit már egyszer elért elérheti újra, bár nem, most nem a szívemet törte össze, azt már régen, pár évvel ezelőtt, ezúttal még az emlékeket is darabokra zúzta, mintha nem értek volna semmit és még csak annyi jelentőségük se lett volna, ahogyan én gondoltam. Pocsék egy érzés... jelentéktelennek lenni, de legalábbis a közös utunk értelmetlennek hat most ebben a pillanatban. Talán majd idővel szépen megnyugszom, de az biztos, hogy nem most lesz. Belököm hát az ajtót és a pulthoz lépdelek. Még arra se figyelek, hogy azért néhány szem megakad rajtam, hiszen a szőke haj, az ápolt külső, a fiatal pofi nem épp ide illő, de nem foglalkozom vele most különösebben, csak lehuppanok és néhány pillanatnyi bizonytalankodás után végül megköszörülve kissé a torkomat szólalok meg. - Egy pohár lángnyelv whiskeyt. - nem, effélét eddig még soha sem ittam, de úgy fest, hogy most ennek is eljött az ideje. Persze a vajsört már megkóstoltam, nem is egyszer, de sosem vittem túlzásba, ilyen erőset viszont még sose. Nem csoda, hogy amikor először érzem meg az égető ízt a torkomban kész csoda, hogy nem köhögöm vissza, amit megpróbáltam lenyelni. Végül csak felszisszenek és az arcomon átfutó fintor jelzi, hogy sikerült az első korttyal megküzdeni, bár cseppet sem könnyen.
A lény az erejét próbálgatja. Annyi idő után ismét jelen van a halandók világában. S latolgatja, hogy mire képes. A varázslatos eszencia ami átjárja, földöntúli hatalmat ad neki, ez nem kétséges, ahogyan a rá védelmül szórt mágia inkább megerősítette, kaput nyitott ahhoz, hogy újfent testet öltsön. Az emberi alak oly régen volt sajátja, hogy ezúttal vágyakat is kapott hozzá. Majdnem emberi vágyakat. De csak majdnem. A lelke torz, közel halott, valóban élettel telivé kell még vállnia, ám ehhez olyat kell tennie, mint az emberek. Természetesen nem válhat halandóvá, mert akkor sebezhető is lenne. Ám meg kell szereznie valaki félelmét, fájdalmát ahhoz, hogy teljes értékű legyen ezen a világon. És hogy hol tegye ezt? A Roxfort jelenleg túl nyilvánvaló terep lenne, ahhoz még nem erős, hogy annyi lélek között legyen jelen, inkább eltávolodik a helytől, ahol meg lett idézve, s a közeli falut kutatja fel. Diákot keres, aki gyakran jár erre, hiszen könnyedén becserkészhető, de mégiscsak visszatér majd a varázslóképzőbe. Tudja, hogy ha csalódik, lehetséges, hogy visszamenekül a saját maga keltette börtönbe, ezért itt és most, ezen a szent estén, be kell teljesülnie ördögi terve első állomásának. Olyan mágikusnak nem nevezhető fizikai kontaktusra vágyik, amit csak egy ártatlan teretménytől kaphat meg. Szó sincsen itt most mágikus áttörésről, ám nem mellőzheti majd a céljai elérésében az igazi erejét sem. Kínzómester és kéjúrként is gondol most magára. Aztán hogy mit tesz áldozával? Anatómiailag bármi lehetséges, akár életben is hagyhatja, átalakítván a későbbi céljaira, valami torz bábként használva. Még beszélnie sem kell majd a jövőben, elég ha a célokra alkalmas lesz. Így hát a sötét lélek beljebb suhan a karácsonyi díszítésbe öltözött fogadó ajtaján, s lassan választásba merül. Nem akar ő most vadászni, olyan áldozatot keres, ahol az élmény majd később kezdődik. Inkább érdekességre vágyik. Egész éjszakán tartó érdekességre. Hiszen ez most a tökéletes óra, kár lenne elfecserélni. Fekete öltönyt visel, ében szemei lassan pillognak, akár a macskáé, aki már az egeret kutatja. Ösztönösen méri fel a hely auráját, lehet, hogy aki a legalkalmasabb, még el sem jött. Az árnyékban foglal helyet, s vár.. Feneketlen bendője éhesen megkordul. Lélekre éhesen..
//
