2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Van, amire nincs gyógyír... hát persze, gondolom az ilyen lekezelő stílusra sincs. Vagyis talán van, főként az, ha megpróbálod figyelmen kívül hagyni, gondolom az azért idegesítő, csak hát én se viselek el mindent, akármennyire is szeretném, vagy inkább kéne. - Rossz lehet nektek. - csak talán egy pillanatra rezzen meg a szám széle, amikor vége eljut oda, hogy kiejtse azt a bizonyos szót. Nem fogok rajta fennakadni, mert nem akarok és mert már volt rá példa, hogy megkaptam. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy igazán dühösnek lásson, maximum tényleg csak az arcom az, ami kipirul kissé, mert hát teljesen elnyomni nehéz az érzéseket és azért azok munkálnak most bennem rendesen. - Én mindig odafigyelek! - nem hal meg senki sem a kezeim között azért, mert én hibázok. Van az úgy, hogy nem lehet változtatni, van az úgy, hogy nem lehet segíteni, de én nem fogok hibázni, én igenis mindig mindent megteszek azért, hogy segítsek és nem érdekel, hogy mit magyaráz, nincs igaza. - Ettől még én ugyanúgy sajnállak! Pocsék lehet az életed és baromi magányos. - kétlem, hogy létezik ember, aki elviseli, maximum a háztársai között akadhatnak olyanok, akik kibírják, amit művel, de kétlem, hogy tömegesen lennének. Nekem vannak barátaim, neki viszont soha nem is lesznek, bár gondolom úgyis az lenne a reakciója, hogy nincs is rájuk szüksége. Az utolsó szó, az utolsó mozdulatok már meg se lepnek. De csak annyit vált ki belőlem, hogy talán a megszokottnál nagyobb erővel tolom vissza a fiókot a helyére, miután mindent elpakoltam. Vár a tanulás, csak szépen le kell higgadnom, és elfelejteni ezt az idegesítő alakot. Talán egy tea... igen, egy tea majd jót tesz.
//Köszönöm a játékot! Tetszett a kiállhatatlan kari ellenére is //
Megjegyzésére gúnyos nevetés tört elő torkomból. - Gyógyító létedre elég sügér vagy az ilyen dolgokhoz. Nyilván amivel még nem találkoztál abban nem lehetsz profi de javaslom bújd egy kicsit jobban a könyveket. Van amire nincs gyógyír...- jelentettem ki miközben magamra öltöttem a kabátomat. A tükörhöz sétáltam s jobbra balra fordítva a fejem szemügyre vettem a vonásaimat. Ujjaim hegyével elgondolkodva végigsimítottam az államon. - Nevetséges feltételezés. A családunk a fennállása óta elrendezett házasságok révén áll fenn és hidd el a jelölteknek alaposan megvizsgálják a családfáját. Kizárt, hogy közöm lenne hozzátok, sárvérű - mélyedtem el a saját tekintetemben. - Hát persze, megint ez a naív hozzáállás. Pedig te is nagyon jól tudod, hogy olykor csak egy óvatlan mozdulatod is végzetes hibába torkollhat - beletúrtam a hajamba majd hátat fordítottam a tükörnek. Dühös fenyegetőzésére rosszindulatú mosolyra húzódtak ajkaim, aranyos volt ahogy kipirult az arca. - Nos nem te vagy az első aki ezt mondja de a feketének nagyon sok árnyalata van. A sajnálat pedig véleményem szerint a világ legfeleslegesebb érzése, a helyedben nem pazarolnám ilyesmire a drága időmet - ráztam meg a fejem s kezeimet zsebre vágva elindultam kifelé. Az ajtóban azonban még megfordultam, hogy visszapillantsak a hölgyre. - Milyen modortalan vagyok majdnem elfelejtettem - azzal komikus módon kifigurázva a régimódi úriembereket, karommal legyintve meghajoltam. - Köszönöm - ez még akár kedves is lehetett volna, csupán a hangsúly valamint a tekintetemben és mosolyomban rejtező számító játszadozás tette a gesztust értékes helyett visszataszítóvá. Miután felegyenesedtem arcvonásaim egy szempillantás alatt rendeződtek és sarkon fordulva ott hagytam a lányt.
Nem értem őt. Miért olyan lehetetlenség az, hogy valaki önzetlenül segítsen másokon? Én... én nem vagyok önző! Ez az, ami soha sem voltam. Világ életemben inkább adtam másoknak, valahogy így raktak össze, már kiskoromban se mástól vettem el a játékát, hanem neki adtam az enyémet. És akkor most itt van egy ilyen pökhendi és felfuvalkodott alak és azzal vádol, hogy önző vagyok. - Nem várom el, hogy megköszönjék, és azt sem hogy áradozzanak, azt meg főleg nem, hogy híres legyek. Az pedig miért baj, ha örülök neki, ha segítettem valakin? Ez... baj, ha jól érzem magam attól, ha másnak jó? Szóval ez már önzés? - akkor igen, akkor önző vagyok, ha attól jobb kedvvel nézek tükörbe, hogy tettem valakiért. De akkor ő hogy néz tükörbe? Ő nem tesz másért, csak ellenük tesz. Ő sokkal rosszabb nálam! Sokkal! Aztán már csak összeszorítom a számít. Rövid időn belül sikerült többszöri sértéseket a fejemhez vágnia. Buta vagyok és naiv, és persze önző is. Soha életemben nem mondtak még nekem külön-külön sem ilyeneket, nem hogy szoros egymás utánban rövid idő alatt, és főleg nem várnám olyantól, akin épp igyekszem segíteni, hogy jobban legyen. Fel sem foghatom, hogy lehet valaki ilyen. - Az elme nem rejtélyes... csak van, aki nem is akarja megérteni, vagy fél tőle, hogy megértse. - ennyi nekem is jár, egy csepp odaszúrás. Mert igenis olyan nincs, hogy az elme rejtélyes, főleg nem a mágiában. Mindennek utána lehet járni, megpróbálni kifürkészni, még akár az ő elméjét is, de nem hiszem, hogy meg merné tenni. A végén még kiderülne, hogy valahol ott belül a szíve nem kőből van, hanem érez is valamit és azért ilyen vagdalkozó mindenkivel, mert úgy könnyebb. A gúnyos szavakra csak összeszűkítem a szemem és talán egy egész leheletnyivel erősebben húzom meg a csomót, mint ahogy kéne. Nem fog lezsibbadni tőle a karja, vagy ilyesmi, de attól még valahogy le kell vezetnem a feszültséget, amit ilyen rövid idő alatt okozott nálam. - Ugyanolyan jó teljesítménnyel végeztem el az iskolát eddig, mint bárki más, szóval nem múlik semmi azon, hogy ki honnan származik és egyébként is közismert tény, hogy már szinte alig vannak aranyvérűek az iskolában, mert... idővel úgyis keveredés lesz. Talán a te felmenőid között is vannak muglik, csak nem is tudsz róla. - miért is ne lehetne? Sosem értettem ezt. Mi van akkor ha olyan valakibe szeretsz bele, aki mulgi, vagy akinek a szülei azok? Akkor inkább nem foglalkozol ezzel csak azért, mert aranyvérű gyerekeket akarsz? Ez... ez nem így működik. A szívnek nem lehet megparancsolni, hogy csak egy bizonyos halmazból választhat, erre csak azok képesek, akik kellőképpen érzéketlenek, akiknek az érzések mit sem érnek. Próbálok nem figyelni rá, bár ez nehéz, mert tudja, hova kell szúrni. Nem veszem fel, ha sérteget, nem érdekel, ha engem méltat, vagy akár a származásomat, erre már volt példa, de az rosszabb, hogy azt, amit szeretek, amivel foglalkozni akarok. - Az én hibámból nem hal meg senki! - vágom rá szinte azonnal, ahogy elkezd szépen öltözködni. Összeszorítom a számat. Már csak azt várom, hogy menjen el végre, mert kiállhatatlan egy alak. Rendbe tettem, mert ez a dolgom, de ettől még kiállhatatlan. - Inkább leszek naiv, aki álomvilágban él, mint hogy olyan fekete is sivár legyen a lelkem, mint neked! Sajnállak... - vetem még oda neki, de aztán hátat is fordítok, hogy összeszedjem az elhasznált holmikat. Öltözzön csak fel és menjen. Mondtam, hogy nem várok köszönetet, tőle meg aztán főleg nem!
- Szóval önzetlenül segítesz és közben nem várod el, hogy megköszönjék? Nem várod el, hogy hálássak legyenek vagy éppen áradozzanak a munkádról? Véletlenül sem gondolsz arra, hogy messze földön híres medimágus legyél? És ugye nem cseng ismerősen a " jaj de jó ma is segítettem valakin" gondolat? Véletlenül sem, igaz? - bólogattam elismerést színlelve persze mindeközben sütött az arcomról a gúny. - Nem várom, hogy megértsd a gondolatmenetemet hiszen még túlzottan naív vagy a felismeréshez. Majd talán egyszer... - sóhajtottam lemondóan. Az én olvasatomban minden élő szervezet valamilyen végső céllal teszi azt amit tesz és ez sosem önzetlen. Mondhatni a vadon törvénye, hogy öntudatlanul azt tedd ami neked jó. Legyen itt szó a lelked ápolgatásáról vagy önnön hátbaveregetésedről - egyre megy. - Rejtélyes dolog az elme - közöltem vállrántva. Nincs mit magyarázni ezen, én ilyen vagyok mióta az eszemet tudom. Megtanultam már nem gyengeségként kezelni ezt az "apróságot". - Hát persze... én boszorkány vagyok - változtattam el a hangomat kigúnyolva ezzel a lányt. - Milyen érdekes, hogy mindannyian ezt bizonygatjátok de valljuk be ezek csak szavak. A vér nem válik vízzé - szögeztem le s ezzel lezártnak tekintettem ezt a témát. Végül sikerült - feldühítettem, elbizonytalanítottam. Miután felkerültek a kötések megkaptam a szokásos sablonszöveget. Elégedett mosoly jelent meg az arcomon miközben felkeltem az ágyról és a székhez sétáltam, hogy magamhoz vegyem a kabátomat. - Vajon milyen érzés lehet amikor a te hibádból hal meg valaki? - filozofáltam miközben végigsimítottam az éjfekete anyagon. Megfordultam és ismét a lányra pillantottam. - Tudod mi taszít annyira a hozzád hasonlókban? Az, hogy még mindig bennetek él a naív remény. Egy reményektől duzzadó álomvilágban éltek. Szomorú - ráztam meg a fejem miközben elkezdtem letűrni a pulóverem ujját.
Nem, tényleg nem értem, hogy miért kellene megjátszania magát bárkinek is? A fájdalmat, az érzéseket kimutatni egyáltalán nem olyan nagy bűn, de kétlem, hogy egy ilyen valaki gondolkodásmódját meg tudnám érteni, pláne nem megváltoztatni. - Csak nem volt egyértelmű a kérdésed. - nem szándékozom felvenni a piszkálódását, mert egyértelmű, hogy arra megy ki a játék, hogy felhúzzon. Azt már sikerült elérnie, hogy ne legyen a jól megszokott mosoly ott az arcomon, hogy még mást is elérhet-e az egyelőre még remek kérdés, majd kiderül. Nem igazán szeretném megadni neki ezt az örömöt. Ismerek én Mardekárosokat, olyanokat is, mint ő... bár persze csak futólag, de a Gyengélkedőn eléggé változatos jellemekkel lehet találkozni. - És akkor szerinted az lenne az önzés, hogy másoknak akarok majd segíteni, ha medimágus leszek? - nem is értem a logikáját. Tehát azért, mert tanulok, vagy segítek neki önző vagyok, mert az a célom, hogy még képzettebben, még többeknek segíthessek. Komolyan ebben mi a ráció? A kérdésére csak megrántom a vállam. Nekem oké, nem fogom boncolgatni a fájdalom kérdést, ha ennyire nehezére esik ilyesmiről - bármiről - beszélni. - Hát akkor most kénytelen vagy elviselni, mert én vagyok az, aki rendbe teszem a karodat, amit nem tudod, hogyan tettél így tönkre... és még én vagyok defektes. - kissé megemelem az államat. Dac, ennyi, nem vagyok mérges és nem adom meg neki az örömöt, hogy haragot lásson rajtam. Az a típus vagyok, aki inkább már csak azért sem teszi azt, amit más szeretne. Persze az a típus is vagyok, aki ha túlságosan csúnyán bánnak vele, akkor inkább elrohan sírva, mint hogy egy szinten túl tovább vitatkozzon. De azért ezt annyira nem könnyű elérni. Hét éve járok ide, butaság azt hinni, hogy még soha nem kaptam meg senkitől a mocskos sárvérű jelzőt és ő még csak ezt ki se mondta. - Már elnézést, de te nem vagy tisztában a fogalmakkal. A szüleim muglik, én boszorkány vagyok. - kissé kioktató a hangnemem, talán tudálékosnak is mondhatnám, de akkor is elrontotta. Nem vagyok mulgi, mert van bennem varázserő, egyébként nem lennék itt. - Csak azért, mert a szüleim nem ismerik a mágiát még nem vagyok rosszabb nálad. Én kezelem a sebeidet, nem lennék itt, ha nem lennék elég jó. Én legalább mindkét világot ismerem, te korlátozódtál csak az egyikre. - egyelőre nem éri el nálam, amit akar, akkor sem, ha olyan nagyon az enyémbe fúrja a tekintetét. Hát csak tegye, de nem fogok megijedni tőle. Ő az, aki lelkileg instabil, mert amúgy miért lennének ilyen sérülései, meg dühkitörései? Csak az utolsó szavai azok, amik hatnak... amik talán tényleg találnak. Az utolsó mozdulatokat is elvégzem, ahogy a helyre kerül a rögzítő kötés is. Egyszerűen nem reagálok rá, de azt most láthatja, hogy a tekintetem majdhogynem villámokat szór. - Holnap már leveheted, annyira nem voltak vészesek a vágások. Néhány heg megmarad, de nem lesz komolyabb nyoma. - nem kell visszajönnie megnézni, nincs rá szükség. Le tudja venni ő is a kötést, nem nekem kell ezzel foglalkoznom. És őszintén? Talán nem is akarok.
- Erre szükségtelen válaszolnom, ha nem érted nem tudom elmagyarázni - rántottam meg a vállam. Ekkor elkezdett viszketni az orrom és égető szükséget éreztem rá, hogy megvakarjam de nem lehetett. Itt minden idegszálammal arra kezdtem el koncentrálni, hogy leküzdjem a viszketést. A következő érveléssorozat azonban rövid időre bár de felülkerekedett a testi érzeteken. - Téged egyébként butuskának tartanak vagy csak általában simán nem látsz tovább az orrodnál? Nem kifejezetten erre a kezelésre gondoltam hanem az egész dologra. A sok "segítségre", tanulásra. Van ezzel valami célod nem? Mindezek kapaszkodók a végső célod felé, hogy gyógyíts vagy taníts... nem tudom mi a végcél - magyaráztam savanyú ábrázattal. Félreértés ne essék, szeretem kioktatni az embereket de ez a lefogják a kezem és közben viszket az orrom kombó eléggé megvisel. - Hagyjuk ezt a fájdalom témát, oké? - forgattam meg a szemeimet s jobb lábammal türelmetlenül dobolva kezdtem el körbetekingetni a szobában. Figyelmemet végül ismét megragadta a segítő kezek tulajdonosa. - Sőt mi több, olyan sablonszerű és átlagos Mardekáros vagyok aki nem állhatja ha mocskos kis muglikezek fogdossák. Bizony, még a szagotokat sem kedvelem - kontráztam ám szokásos érzelemmentes ábrázatomat cseppet sem jóindulatú, gúnyos mosoly váltotta fel. - Szóval te is az vagy, egy... mugli - ízlelgettem a szót sokkal inkább undorral mintsem ártatlan érdeklődéssel. - Csoda, hogy idáig eljutottál de nyugi egyre közeledik a bukás - vált még szélesebbé a mosolyom miközben tekintetem ismét az övébe fúrtam. Élvezni akartam a benne rejlő zaklatottságot, azt akartam, hogy szégyellje magát vagy haragudjon. Mutasson valamit ami nem udvarias vagy éppen goromba. - Biztosan félsz, hogy nem fog menni. Mi van ha már késő segíteni és a kezeid között lehelik ki a lelküket? Az bizonyára szörnyű érzés - suttogtam lehelletemmel cirógatva a lány hibátlan, hamvas bőrét.
- Már miért is lenne muszáj? - pillantok rá kissé éretlenkedve a művelet elvégzése közben. Tényleg nem értem, hogy miért lenne kötelező az embernek annyira visszafogni magát. Ez olyan, mint a sírás. Ha valami rossz, akkor add ki magadból. Nem értem, hogy miért várja el azt bárki is, hogy inkább csendben egyedül szenvedj, amikor az egyszerűen csak gyomorgörcsöt okoz minden létező embernek, szerintem még igen is neki is. - Mégis mi lenne a célom vele? Az, hogy segíteni akarok neked, hogy ne fájjon annyira, aztán pár nap, vagy hét múlva megint itt lehess valami újabb sérüléssel. - igen én is tudok komolyan beszélni és eltüntetni a mosolyt az arcomról. Nem arról van szó, hogy vitába szállnék vele, csak hát nagyon úgy fest, hogy esetében nem sokat ér az, ha kedves próbálok lenni, mert láthatóan úgyis mindenre van valami rossz szava. - Ezek... okkal vannak rajtad. - teszem még hozzá, bár már csendesebben és nem nézek fel a szemébe. Az is épp elég volt, ahogy az előbb olyan vesébe látóan nézett az enyémbe. Éjfekete íriszei vannak, nem kifejezetten bizalom gerjesztő, hogy mit ne mondjak, de attól még ugyanúgy el fogom látni. Ahogy mondtam azt a kiskölyköt is elláttam, aki megharapott, mert attól még nem vagyok érzéketlen. Nincs olyan ember, akinek ne lennének érzései, csak olyan van, aki elrejti őket. - Elhiszem, de attól, hogy volt, vagy akár lesz rosszabb, ez még mindig ugyanúgy fájhat. - rántom meg a vállam, de már főként a karjára koncentrálok. Ezért is áll be az a rövidke kis csend. Amíg eltávolítom az üvegszilánkot, aztán amikor szépen végigtörlöm a karját, majd a kézfejét, hogy eltüntessem a fertőtlenítő maradékát is. Ez legalább a vérzést is elállította mindenhol. Így is látszik, hogy sok egészen csúnya vágás van, amiknek majd megmarad a helye, de legalább már komolyabb baja nem lesz belőlük. A fiókból hamarosan a géz is előkerül, hogy lassan, körültekintő mozdulatokkal kezdjem el körbetekerni a karját és a kézfejét is természetesen. Csak a kérdésére pillantok fel. - És, ha igen? Szóval te is olyan Mardekáros vagy, aki szerint a mugli szülőktől származók már nem is teljes értékű tagjai a mágustársadalomnak igaz? Ez nem túl... sablonos? - miért lenne kötelező minden Mardekárosnak így gondolkodni? Az a baj, hogy még nem sok kivételt láttam, de attól még létezhetnek, csak hát én se ismerek mindenkit.
- Hogy nem muszáj?! - tört ki gúnyos kacaj ajkaim közül. - Furcsa igen. Nincs olyan, hogy önzetlen segítség. Neked is célod van mindezzel, igaz? - kérdeztem a lány szemébe nézve. Csak egy pillanat erejéig figyelhettem meg élénk kék íriszét mert rögvest el is kapta a tekintetét. - Hidd el volt már ennél rosszabb, sokkal rosszabb - szögeztem le s érdeklődve pillantottam le a kezemre, hogy végigkövessem a műveletet. Gyakorlott s óvatos mozdulatokkal látta el a sérülésemet ami bizonyos szempontból megnyugtató volt. Eszembe juttata egyik rendkívül kellemetlen élményemet, nagy kontár kezébe kerültem egy meglehetősen rosszul elsült vita után - maradjunk annyiban, hogy utána szokatlanul sokáig lábadoztam. Egy darabig még szótlanul figyeltem a lányt de kezdtem túlzottan nyugodtnak érezni a légkört. - Te valami kis mugli szerzemény vagy igaz? - tettem fel a kérdést mindenféle különösebb megérzés nélkül. Egyelőre csak a legrosszabbat feltétleztem róla ha pedig pozitívan kell csalódnom lehet, hogy még kedves is leszek vele. Jó, ez nyilván kizárt de azért jól hangzott.
Mindig vannak nehéz esetek, mindig vannak olyanok, akiket kifejezetten nehéz ellátni. Egyszer volt itt bent egy elsős kis srác, aki konkrétan... megharapott. Eltörte a lábát, miután sikeresen lezuhant az egyik fiákerről, amire nem kellett volna felkapaszkodnia, csak épp valahogy lekéste a csónakokat. Máig se tudom, hogyan hozta ezt össze, és hát nem volt épp a legjobb kedvében, én pedig megpróbáltam rendbe tenni a törött fogát... Hát nem volt valami kellemes élmény, de még akkor se kiabáltam rá. Oké, nem sokon múlt, de akkor sem. - Oké-oké, nem vagy hülye, nem is gondoltam. - tehát ő is a nehéz esetek közé sorolható, maximum remélhetőleg nem harap, de azt hiszem már ez is valami. Örüljünk az apró sikereknek is. Jó kedvre szinte kizárt, hogy deríteni tudnám, de ha ellátom a sebeit már az is valami. Csak hát attól félek úgyis visszatér majd, és ki tudja, hogy mikor csinál magával valami jóval komolyabbat, mint eddig. Nem értem, hogy miért nem figyel rá valaki oda jobban, mondjuk egy tanár, vagy a szülei... valaki. - Tudom ám, hogy mennyire tud csípni, szóval nem muszáj összeszorított szájjal tűrnöd. Egyszer belement egy üvegszilánk a körmöm alá, és ez hozta kis... hát az nem volt valami kellemes élmény. - tudom, sokat fecsegek, de valahogy képtelen vagyok valaki mellett csak némán ácsorogni, amíg szenved. Ez nálam valami kényszer, hogy megpróbáljam kicsit elvonni a figyelmét a tényről, hogy akármennyire is nem akarja kimutatni, de attól még tuti, hogy fáj neki. - Furcsa az, ha valaki élvezni, ha másnak segít? - pillantok rá kérdőn, miközben a kezét figyelem, ahogy lassacskán hat a szer. - Oh, meg is van! - szinte már kitörő lelkesedéssel kapom le a már ide készített csipeszt a kis éjjeli szekrényről, hogy kiszedjem szépen a már előbukkant üvegdarabor a bőr alól valahol az ökle középső két bütyke közül. Csak aztán veszek magamhoz egy enyhén nedves kendőt, hogy végigtöröljem vele és lemossam az előzőleg felkent trutyit.
- Nézd.. nem vagyok h%lye - húzom félre a számat kedveskedő kis viccén. Naná majd odamegyek verekedni a fúriafűzzel, ennyi erővel odállhatnék az iskola legizmosabb 2 méteres diákjához és egyszerűen csak arconvághatnám. A lány ugyan még csicsergett egy darabig de legalább elkezdett ellátni aminek olyan szempontból örültem, hogy legalább hamarabb szabadulhatok. Addig is szemügyre vettem magamnak finom vonásait. Igazán bájos hölgy volt, ezt nem tagadhatom még akkor is ha a gyermekkoromból oly negatívan megítélt szőke-kékszemű árják közé tartozott. Csak egy pillanatra lépett el tőlem, hogy egy tégelyből valami trutyit kenjen a sebeimre. Nem lett volna túlzottan férfias felszisszennem úgyhogy csak álltam a sarat, arról nem is beszélve, hogy már megszoktam. Volt már ennél fájdalmasabb élményem - nem is egy. - Most komolyan lehet élvezni ezt a munkát? - kérdeztem ismét felvonva a szemöldökeimet. Sosem értettem mi élvezetes lehet abban, hogy mozsárban összetörsz pár gazt ami azután majd nyállal keverve kínokat okoz a nyílt seb tulajdonosainak.
Az már elsőre tökéletesen látszik rajta, hogy nincs épp jó kedvében, de ez végülis érthető, ha egyszer ilyen sebei vannak. Attól még nekem nem kell savanyú képpel ellátnom, sőt pont e miatt viselkedem vele kedvesen és e miatt van az arcomon a kellemes mosoly, mert attól talán neki is jobb. Ha csak egy kicsit, ha nem is ismerné be még akár önmagának sem... akkor is. Nem változtatok tehát egy kicsit sem, amikor nem pont a legkedvesebb modorát veszi elő, bár a fene tudja, hogy van-e neki ilyen. Fapofával is ülhet valaki és attól még odabent mélyen lehetnek érzései, amiket nem mutat ki senkinek. Nem mindenki nyílik meg könnyen és nem is lehet elvárni, én pedig nem is teszem. Segítek neki, mert ez a dolgom, ha másban nem tudok, hát abban, hogy rendbe tegyem kicsit. - Valahogy sejtettem, bár a fúriafűz elég undok tud lenni, megérteném, ha e miatt el akartad látni a baját. - a mosoly nem tűnik el, ellenben már nyúlok is a keze után, hogy megnézzem magamnak. Azért az nagyban számít, hogy pontosan mit művelt vele, a kezelés módja is ettől függ, de hát lássuk be, nem mindig kaphatsz pontos információkat. Az is előfordulhat, hogy a páciens ájult, akkor is magadtól kell rájönni, mi történhetett. - Tudod csak azért számít, mert ha teszem azt tényleg egy fával hadakoztál, akkor tele lehetsz szálkákkal is, de... na majd meglátjuk. - óvatosan fogom csak meg a karját, ott ahol nem látok rajta semmiféle sérülést. Először csak szimplán kicsit megforgatom, hogy megnézzem milyen mélyek a vágások, no meg vajon mi okozta őket. A jellegükből ítélve talán üveg lehetett. Elég egyenetlenek. A végén még tényleg valami tükörbe ütött bele és a lehulló szilánkok pattogtak az alkarjára is? Netán... hát a fene tudja. Nem aurornak készülök, ez már inkább az ő asztaluk. Elengedem a karját és csak egy pillanatra tűnök el, ez is csak annyi, hogy pár méterrel arrébb lépdelek, hogy egy kis tégelyt keressek elő. - Ez csípni fog, de fertőtlenít és ha van bármi a bőröd alatt, akkor azt szépen előcsalogatja. - magyarázom, miközben a pamacsos ecsettel szépen minden egyes várást szépen végigkenek az alkarján és az öklén is. Alapjáraton elég kellemetlen az elegy illata, de mivel gyakran használjuk, sikerült rábeszélnem Madame Pomfreyt, hogy javítsunk rajta, így most inkább a virágillat dominál benne, nem az a kesernyés, mint eleddig.
Leültettek egy hófehér ágyra egy világos szobában. Az élet iróniája tán, hogy itt sem illettem a képbe. Fekete kabátomat a szemben lévő székre terítettem felkészülve arra, hogy valószínűleg úgyis várnom kell még egy darabig. Visszaültem az ágyra és szemügyre vettem meggyötört, vérző bütykeimet, az apró vágásokat az alkaromon majd felpillantottam egyenesen tulajdon szemeimbe. A velem szemben álló tükörben szemügyre vehettem jelenleg nem túlzottan kifogástalan külsőmet. Hogy javítsak az öszképen csak úgy rutinból beletúrtam kócos hajamba. Ekkor lépett be a szobába egy szőke lány, úgy mosolygott mintha ma lenne élete legboldogabb napja. Felnéztem rá majd körbepillantottam a szobában, kerestem vajon minek örülhet ennyire? Nem találtam meg a választ. Köszönt nekem aztán persze elkezdett kérdezősködni, éljen. Pont azért jöttem ide, hogy vadidegeneknek meséljem el életem történetét. Persze ez a lány nem volt azért annyira idegen, láttam már párszor bár a nevéről fogalmam sem volt. - Összeverekedtem a fúriafűzzel - jelentettem ki fapofával aztán arckifejezését látva felvontam fél szemöldököm. - Csak vicc volt, nyilván nem. Pontosan nem tudom elmondani mi történt de mivel te vagy itt a profi ápoló gondolom nincs szükséged tüzetes eligazításra - néztem a lányra önhitt ábrázattal majd feljebb tűrtem pulóverem ujját, hogy szemügyre vehesse az alkaromon található sérüléseket is. Nem emlékszem, soha nem emlékszem ezekre a dolgokra. Én is csak kikövetkeztetni tudom, hogy mi történt velem azokból a dolgokból amelyekre még, vagy éppen már emlékszem.
Elég sok időt töltök itt, annak ellenére, hogy végzősként még többet kéne inkább a könyveim felett görnyedni, hogy minden tökéletesen sikerüljön. Tudom, hogy mit akarok, tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek és ahhoz kiválóan kell zárnom a fontos tantárgyakból. Tudom, hogy Madam Pomfrey kiváló ajánló levelet fog adni nekem, amivel talán a Szent Mungóba is bejuthatok majd gyakorlatra, de még semmi sem biztos, először el kell végeznem a sulit, aztán kitalálni, hogy maradok-e még három évet, vagy inkább élesben tanulok tovább. Mindennek meg van a maga előnye és hátránya. Lehet, hogy jobb az, ha ott helyben látod el a fontosabb fogásokat, de az is benne van a pakliban, hogy a suliban még nagyon sok fontosat tanulhatok és végül is itt is gyakorlatozom azzal, hogy segítek a Gyengélkedőn nem igaz? Van még időm eldönteni, majdnem egy év, hogy tovább tanulok-e, vagy sem, addig még kitalálom. Most viszont feladat van. Már vagy egy órája lejöttem. Szoktam csak azért is,hogy mondjuk itt merüljek el a házimban és ha bármi van, akkor kéznél legyek. Csak, mert így egyszerűbb, és az a cél, hogy minél többször, minél többféle sérüléssel, betegséggel találkozzam, akkor annál többet fogok ismerni. Az ismerős hangra pillantok fel. Segíteni kéne, mert neki még le kell mennie Roxmortsba pár alapvető fontos holmiért. Én pedig kérdés nélkül pattanok fel, azt se veszem észre, hogy sikerül egy kisebb tinta pacát ejteni a hófehér pergamenre. Leteszem a pennát és már indulok is a cél felé. Ismerős az arc, aki az egyik ágyon heverészik. Bár ez túlzó kifejezés. Fogalmam sincs, hogy pontosan mi történt vele, de mondjuk úgy több sebből vérzik. Az ökle főleg. Talán... dühkitörés, ha jól hallottam ez már máskor is előfordult vele és már láttam párszor itt, bár eddig még egyszer sem én láttam el a sérüléseit. - Szia! Cameron ugye? Madison vagyok és rendbe teszlek kicsit. Úgy látom, nem fog ártani. - az arcomon mosoly játszik, mint ahogy mindig is, amikor valakivel foglalkozom. Ha valakinek segítség kell, akkor légy vele kedves, mert a világ így kell, hogy működjön. Talán nem mindig kapod vissza a mosolyt, de... akkor majd másnap megint megpróbálod. A napsugarak is áttörik a legvastagabb felhőket is, csak mindig idő kérdése. - Mi történt veled? - oh, hát nem hiszem én, hogy ilyen morcos ábrázattal részletesen el fogja nekem mesélni az okokat és az indokokat is, de... majd meglátjuk. Attól még kötelességem megkérdezni, azért is, mert ha teszem azt belebokszolt mondjuk egy üvegtáblába, akkor meg kell nézni nincsenek-e szilánkok a bőre alatt.
//
