2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Továbbra sem értem, hogy miért kéreti magát, hiszen olyan egyszerű lenne, és lássuk be, fiatalok vagyunk mindketten, csak ki kéne mennünk a mosdóba, felülök, szétteszem a lábamat, magamhoz vonom, és gyorsan túl vagyunk rajta. Ereje teljében lévő pasi, biztosan ő is kíván engem, ehhez képest úgy forgatja a szemét, mintha nagyon ellene akarna lenni a dolgoknak. Értem én, hogy tanár, de akkor már nem tehet semmi ilyet? Ez olyan álszent dolognak tűnik. A tanároknak is lehet élete... - Szerintem meg pontosan ugyanarra gondolunk. – Kacagok rá, és jót bírkózunk, hiszen megcsókolom, teljes testtel hozzá simulok, karcsú ujjaimmal a nyakát s a fülét cirógatom, itt az ígéret, hogy mihez is tud majd velem kezdeni, amint kettesben lehetünk, mégis felfoghatatlan, hogy ilyen komoly az önuralma, mert folyamatosan hárít, kihátrál a felkínált helyzet elől. Nem értem, van valakije? Egy kósza numera akkor is bele kéne hogy férjen.. - Miért, mire tudnál még tanítani..? – Évődően próbálkozok egy utolsót, amikor már tiltakozva elhúzódik, de úgy látom, mindezért kár, mert talpra rángat, amitől majdnem elájulok, olyan hirtelen a mozdulat, s egyébként is teljesen rossz a közérzetem, amúgy sem biztos, hogy kibírtam volna a tudatomnál, ha mégiscsak egymásnak esünk. Már így is megroggyan a térdem, ez most komoly, látni rajtam, hogy rosszul vagyok, falfehér lesz, és szédülök, kapaszkodok a karjába, de látszik, hogy ez most más. Nem is ellenkezem, ahogyan maga után húz, noha megyünk valahova, csak nem tudom hova. Feltételezem nem oda, amit felajánlottam az előbb.
Nem hat itt a szigorú tekintet, bár éreztem, hiszen látszik rajta, hogy nincs magánál, az alkohol teljesen elvette az eszét. Szegény lány, nem tudja, hogy mit tesz magával, ezért is kellek én ide, mert tudom, hogy a többiek csak szenvednének vele. Minden bizonnyal keményebb módszerekkel próbálkoznának, miután tanárok és úgy érzik, hogy szigorúnak kell lenniük. Na most ennek is vannak fokozatai, amikből én a legalacsonyabb szinten próbálkozok először, hátha abból is értenek, aztán ha nem, akkor szépen fokozatosan bekeményítek, amíg el nem jutok arra a szintre, ami szükséges. Itt kezdésképp elveszem az italait, és odébb rakom a kezét a combomról, mert nagyon zavaró. Ha egy olyan lánnyal lennék együtt, aki nem a tanítványom, akkor rendben lenne, de Chelsea egy diák, ráadásul én tanítom, így bűnnek minősülne, ha kapcsolatunk lenne. Beismerem, hogy nagyon szép lány és vonzó, és ha nem ez lenne a helyzet, akkor nyilván udvarolnék neki, de sajnos nem így alakultak a dolgok. Meg azért lássuk be, hogy jóval idősebb vagyok és a korkülönbség miatt elég érdekes is lenne, ha mi ketten együtt lennénk. -Szerintem nem pont egyre gondolunk. – Abból, ahogy rám akaszkodik elég jól ki lehet találni, hogy mit szeretne, de nem. Én nem ilyen ember vagyok. Ezért is rakom vissza a lábát oda, ahol volt és próbálom lehámozni magamról a karjait. Már lassan nekem kényelmetlen a helyzet. Az a hang, ahogyan hozzám szól, meg ahogy letegez, egyszerűen… nem azt mondom, hogy elfogadhatatlan, másokkal is megesik, de attól még nem éppen tisztelettudó. – Chelsea, mint a tanárod megkérnélek, hogy… - Nem tudom már befejezni a mondatot, mert a lány letámad, én pedig a döbbenettől csak pislogni tudok először, majd mikor a nyelve már a számban van, finoman odébb tolom a vállainál fogva. Na ez, már azért felháborító. Mégiscsak egy diák, én pedig a tanár. – Rendben, ennyi elég volt. – A kezénél fogva rángatom talpra, persze azért nem vagyok durva, majd szépen visszaviszem a kastélyba. És örülhet, hogy nem a házvezetőjéhez viszem, hanem a saját szobámba, hogy elbeszélgessek vele.
Nem is nagyon értem, hogy mi a baja, a hangja alig jut el hozzám. Mintha valami távoli zúgás lenne, a fejrázása és a szigorú tekintete tökéletesen lepattan rólam. A combjára helyezem a kezemet, és félmosollyal helyezkedek közelebb, felőlem aztán mondhat bármit, a pasik már csak ilyenek. Vagy udvarol, vagy mentegetőzik, nekem viszont mindegy, most nem akarok egyedül maradni a gondolataimmal. Alig idősebb nálunk, biztosan nincsen ellenére, amit csinálok, vagy ha igen, akkor ámítja magát. Meglepődök, hogy eltűnik az italom, és a kezem is a combjáról, ekkor már megpróbálok odafigyelni arra, amit mond, egyenlőre csak foszlányokat tudok elcsípni a szavaiból. Macskamód tágítom a pupilláimat, szép pofimon most bizonytalanság látszik, mintha nem tudnám eldönteni, hogy mit akarhatunk egymástól. Idejött, tehát tuti, hogy akar tőlem valamit. És ugye mindenki tudja, hogy mit? Ha tudná, hogy milyen lengén vagyok öltözve a ruhám alatt.. Semmi fehérnemű, hiszen minek, úgyis csak akadályoz mindenben. - Oh igen, ez mocskosul jól hangzik cuki tanárbácsi.. – Duruzsolom karjaimat a nyaka köré fonva, szinte már felemelve a combomat, hogy az övére tegyem az asztal alatt, ebből már kitalálhatja, hogy milyen szándékaim vannak. A szendvicsre és a kávéra ügyet sem vetek. - Nagyon viccesnek hiszed magadat?! – Kérdezem immár magabiztosabban, és anélkül, hogy haboznék, nyitott szájjal támadom be, szinte gyengéd erőszakkal tuszkolva át a nyelvemet a szájába, legalábbis ez a terv. Nem kell itt finomkodni mindenféle pusziszkodással, az úgyis csak az amatőröknek való. A fiatal tancibácsi pedig komolyan tapasztaltnak tűnik, akkor most mit játsza itt nekem a szüzikét? Nekem aztán mindegy, akkor irányítok én.
Most kiabálhatnék vele, hogy nem helyes, amit csinál, hogy csak tökreteszi magát, aztán visszahurcolhatnám a kastélyba, hetekig büntetőmunkára ítélhetném, és naponta tartanék neki egy alapos fejmosást, hogy értem a helyzetét, de nem az a megoldás, hogy részegek legyünk. Ó, Chelsea… Ez nem megoldás a probléma, csak tökreteszi magát azzal, ha ezt így folytatja. Mégsem állok le vele vitatkozni, nem verem az asztalt dühömben, én másképp szoktam ezt intézni. Megpróbálok beszélgetni velük, ráébreszteni őket, hogy mit tesznek, ennek mi lehet a következménye, és általában be is szokott jönni ez. Értem, hogy van pszichológusunk, aki szintén ennek a mestere, de egyes diákok, fenyegetésnek veszik, ha be kell lépniük egy olyan irodába. Nem tudom, hogy rá mi hat, majd megtalálom a megoldást, ő sem nehezebb eset, mint a többiek. Illetve nagyon remélem. Még szerencse, hogy én is közel állok hozzá korban, és ha ez nem lenne elég, hát van egy húgom, aki szintén diák itt, így tőle is kérhetek tanácsot. Igyekszem eltekinteni a ténytől, hogy az egyik diákomról van szó. Csak egy kedves ismerősre gondolok, aki jelenleg részeg és ezért bújik mellém és rakja a kezét a combomra, ami jelen esetben kissé kellemetlen. – Chelsea, még mindig a tanárod vagyok, nem pedig a pasid. – nézek rá egy kicsit szigorúbb tekintettel. Vannak azért határok, amelyeket nem kéne átlépni, plusz nem szeretnék tőle semmit sem, csak annyit, hogy józanodjon ki és álljon le, mielőtt olyat tesz, amit ő is megbán később. Nem érdekel, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy elvettem az italát, odaadom a pincérnek, aki elhalad mellettünk, bármennyire erőlködik, majd a kezét is szépen leveszem a combomról, miután belemarkolt és én húzódok odébb. – Dehogy baj, hogy jól akarod magadat érezni Chelsea, sőt garantálom, hogy remekül fogsz szórakozni. Ugyanis egy csodás program vár rád hamarosan, amint visszamentünk a kastélyba. – Közben megérkezik a kávé és a szendvics, utóbbit elfelezem és az itallal együtt a lány elé teszem őket. Inkább ez telítse el a gyomrát. – Nekem fogsz segíteni a szobámban az iratokkal, ami elég hosszú meló, és egész este is eltarthat. – Gonosz vagyok? Talán egy kicsit, de nincs mit tenni, nem fogom hagyni, hogy tönkretegye magát.
Nem tudom, hogy a többi tanár hogyan kezelné a helyzet, jó eséllyel úgy, ahogyan cuki tanárbácsi gondolja, engem viszont most nem is érdekel az iskola, csak az, hogy a heves gyomorgörcsöt újabb itallal sikerüljön legyűrni. Csak azért járok iskolába, hogy ne kelljen apáék vállalkozásával foglalkozni, amit most valami felügyelő bizottság vett át. Mindegy is, csak a járandóságomat kapjam meg, és az esti bulira rendben legyek. Ha valahogy majd sikerül feltápászkodnom, akkor visszamegyek a szobámba, alszom két órát, aztán jöhet a sminkelés, és a bulira hangolódás. Elvileg most egy szaktársamnak van születésnapja, majd viszek neki valami virágkosarat, vagy egy ki sem bontott korábbi ajándékomat, annyira sem számít. A születésnap csak indok arra, hogy elengedjem magamat, és ne kelljen azzal foglalkoznom, hogy mi is történt velem. Tudom, hogy ez önzőség, de nem érdekel, mint ahogyan én sem érdeklek senkit. Jó eséllyel valami pasi karjaiban végzem éjszakára, akire reggel már emlékezni sem fogok. És ez pont így jó! - Jól hangzik tanár úr. Most éppen én vagyok az érdekes. – Kacsintok homályosodó tekintettel, kissé mellé csúszva, a combjára ejtem a kezemet. Fel sem tűnik, számomra annyira egyértelmű, hogy ő is csak azt akarja, hiszen a srácok már csak ilyenek, és most mindegy, hogy tanár, vagy sem, legalább elszórakozunk egy kicsit. A dekoltázsom egyébként is igen villantós, nem fog tudni ellenállni nekem. Már ha ébren tudok addig maradni. – Hééé! – Csattanok fel a pohár után kapva és szemforgatva nézek fel Flinnre, de nem húzom el a kezemet Flinn combjára, csak kicsit belemarkolok. – Ez egy nagyon csúnya dolog volt.. Ööö.. melegítek estére.. Feltételezem az is baj lesz, ha már jól akarom érezni magamat, pedig aztán.. nincsen ebben semmi rossz, és elítélendő.. – Nem érdekel, hogy mit rendelt nekem, most szórakozni vágyom, ezért aztán kissé önkívületi állapotban simítok végig az arcán megint közelebb csusszanva.
Egy tanár, ha így látja a diákját, akkor többnyire azonnal odarohan hozzá, leordítja a fejét, majd visszaráncigálja az iskolába, majd tart neki még egy alapos fejmosást. Mindig azt kérdeztem magamtól, hogy ez vajon tényleg hatásos? Előfordulhat, hogy igen, valakit ez elrettent, de azért a többségük inkább tovább csinálja, mert ettől érzik magukat nagynak. Én éppen ezért nem is úgy megyek oda, mint valami szigorú fegyőr, hanem mint kedves ismerős. Szeretek a diákjaimmal csak úgy is beszélgetni, hogy nincsenek elvárások, nem kell a tanulásra koncentrálni, hanem csak mesélnek nekem. Azt hiszem ez egy fontos dolog. Én igyekszem minél jobb oktató lenni, ösztönözni a diákokat olyan módszerekkel, amik tudom, hogy hatásosak lesznek. Most pedig éppen egy szegény lányon próbálok segíteni, akin látszik, hogy nincs minden rendben vele. Biztos hiányzik neki a társaság, mármint a jobbik fajta. Kész romhalmaz lett pedig előtte még ott az élet, igazán nem kéne így eldobnia már most a lehetőségeket. Remélem ez csak egy átmeneti kor, vagy legalább segíteni tudok. Nem veszem figyelembe, hogy mennyit ivott, vagyis ihatott, egyszerűen leülök és kedvesen indítom a beszélgetést. Most nem órán vagyunk, könnyedén felszabadulhat, bár tény és való, hogy attól még bizonyos határok között mozgunk, ezek sokkal tágabbak, mint mondjuk az iskolában, mikor oktatom. -Igen? Ezt örömmel hallom. – Próbál mosolyogni, bár egy kicsit túlzásba viszi, de nem zavartatom magam, igazából még így is egész csinos lány. Azért hallatszik a hangján, hogy nincs egészen magánál, remélem azért kicsit józanabb lesz majd, mert ha így meglátja a házvezetője, akkor vagy kitalálok valami szép kis mesét, vagy bajban lesz. – Ugyan, nem mondj ilyeneket. Én is szoktam egyedül inni. Egyébként gondoltam lejövök, hátha történik most valami érdekes a városban. – Közben megérkezik az italom, amit megköszönök, majd kérek egy szendvicset is mellé és egy jó erős kávét. Utóbbit a lánynak szánom, biztos vagyok benne, hogy szüksége lesz rá. – Engedelmeddel, ezek most elveszem. – húzom el előle a poharakat és legközelebb arra járó pincérnek odaadom őket. Én nem fogom meginni, neki pedig nem kéne. – Szóval mesélj, mi járatban erre?
Jobb nekem, hogy itt maradok, amíg fel nem szívódik annyira a pia, hogy nem szédülök ennyire, mert ha most nekiindulok az ismeretlennek, talán sosem találok a Roxfortba. Nem biztos, hogy folytatnom kéne a vedelést, de jobb ötletem nincsen, és nem tudok megszólalni ahhoz, hogy megkérdezzem, van-e esetleg szendvics is, pedig ennem kéne, hogy ne szüküljön be ennyire a gyomrom. A nyelvemen savas ízt érzek, epe lehet, már sikerült egyszer felöklendeznem mindent, ami belül maradt. Biztosan érdekes szagot árasztok, de ez a legkisebb problémám, hogy ki hogy lát. A szemfestékem régen elfolyt, saját magam karikatúrája lehetek, ha valaki erre jár, és felkap mint valami rongybabát, akkor nem is ellenkeznék, ha mondjuk a mosdóban azt csinál velem, amit akar. Elindul valaki felém, őszintén erőltetnem kell a szememet, hogy ki lehet az, annyira összemosódik a „táj”. Szemeim macskamód kitágulnak, annyira próbálok fókuszálni, el is csúszik a könyököm, ahogyan rátámaszkodok, csoda, hogy ne fejelem le az asztalt. - Nahát, a cuki tanárbácsi, hát hogyne..! – Susogom évődő mosollyal, most nincsen bennem az a gátlás vele kapcsolatban, mint a ritka józan pillanataimban, és lássuk be, ő aztán mindig is az a szívdöglesztő valaki volt, aki akár az esetem is lenne, ha lenne esetem. Ám nem vagyok válogatós, ha a másik benne akar lenni egy kis mókában, hát ki vagyok én, hogy kéressem magamat? - Remekül, most hogy itt van, még jobban.. – Paskolom meg magam mellett a másik széket, de látszik, hogy mindjárt elvesztem az eszméletemet, pedig próbálok mosolyogni. Inkább egy bohócvigyorra hajaz az egész, semmint vidámságra. – Hogy kerül ide uram? Ökör iszik magában, ugye? – Kész csoda, hogy egyetemista vagyok, és lejöhetek ide, mert hetedikesként ezért bőven kicsapnának. Bár.. talán most is erőteljesen rezeg a léc. Ha már itt tartunk, akkor úgyis mindegy, nemigaz?
Tudom, hogy nem mindig jó, ha a diákok azt látják, hogy bizony a tanáruk is időnként eljár inni egyet, ahelyett, hogy mondjuk a Roxfortban állítaná össze a jövő heti dolgozat kérdéssorát, de én nem lerészegedni megyek, szimplán egy limonádéért, meg azért, hogy kicsit kikapcsolódjak. Szeretek ugyan olvasni is, meg sétálni, de most ehhez volt kedvem. Jobban mondva, ez jutott az eszembe. A sétához nekem túl hideg már az idő, mégsem annyira kellemetlen, hogy kabátot vegyek. Igazodjon ki az ember ezen a szeszélyes őszön. Sose tudom, hogy mi a megfelelő öltözet. Ahogy beérek a Szárnyas Vadkanba, nem rögtön, de viszonylag gyorsan szemet szúr a szőke haj, akit a sarokasztalnál vettem észre. Chelsea… vajon mit csinál ott egyedül? Ismerem a lányt, elvégre én is tanítom, mégis meglep, hogy egyedül iszogat. Én egy kedves lányként ismeretem, akinek temérdek barátja lehet, e szerint tévedtem. Megmondom a felszolgálónak, hogy hová hozzá az italomat amint kész, én pedig elindulok a diáklány felé. Nem tudom, mi lehet vele, elég megviseltnek tűnik szegény. Talán egy rossz napja van, tanáraként pedig kötelességemnek érzem, hogy segítsek neki, ha tudok, elvégre nem csak az a dolgunk, hogy tanítsuk a tanulókat, hanem, ha valamire szükségük van, akkor bizalommal tudjanak hozzánk fordulni. Nincsenek itt a szüleik, hogy nekik panaszkodjanak, velünk kell beérniük, és mivel én korban közelebb állok hozzájuk, hát velem még könnyebb beszélgetni. -Szia Chelsea! Leülhetek? – kérdezem meg tőle udvariasan, de igazából úgyis helyet foglalnék, ha nemmel válaszolna, akkor is, már csak azért is, hogy megtudjam mi a baja. Amint leültem vele szembe az italára pillantok, így elsőre nem tudom megállapítani, hogy mi az, de szinte biztos, hogy alkohol. – Hogy vagy ? – érdeklődök pár perc után. Ha nincsenek a közelembe a kollegáim, akkor olyan könnyedén beszélgetek a diákjaimmal, olyankor csak a keresztnevüket használom, hiszen nem órán vagyunk, lehet kicsit felszabadultabb a légkör. Szerintem fontos az, hogy a diákok ne érezzék magukat rosszul akkor sem, ha iskolán kívül találkoznak az oktatóikkal, mi is csak emberek vagyunk és velünk is lehet beszélgetni. Illetve velem biztosan, én örülök, ha jó társaságnak vélnek.
◊ Levan polka ◊ Aktuálisviselet ◊ From the first time.◊
Próbálom felemelni a fejemet az asztalról, de nagyon nem megy. Amióta egyetemista vagyok, nem számoltatnak el, hogy miért nem vagyok a hálókörletemben. Éppen ezért a lehető legrosszabbkor lettem egyetemista. Ha ott lenne nekem McGalagony, akkor szigorúan rám pirítana, ha csak a klubhelységben látna, nem hogy a folyosókon, vagy Roxfortsban. Végül mégiscsak sikerül felemelnem a fejemet, és ásítozva nézek körbe, tisztára szétfolyik a külvilág. Felemelem a kezemet, hogy nyújtózzak egyet, mivel teljesen elfeküdtem a nyakamat, az arrajáró pincér úgy ítéli meg, hogy kérek még egy kört, s máris hoz két tequilát. Vélhetően iszogattam valakivel a sarokasztalnál, aki egy idő rájött, hogy nem tud velem mit kezdeni, ezért ott hagyott. A pincért ez nem zavarja, elviszi a korábbi poharakat, és letesz kettő italt. Az egyiket elragadom, amolyan kutyaharapást szőrivel elv alapján, és belekortyolok. Citrom és só nélkül még keserűbb, ezért fintorgok, ráadásul éhgyomorra megint a fejembe fog szállni, nem is tudom, hogy mikor ehettem utoljára. Talán reggel, de még az is elképzelhető, hogy tegnap este. El kéne valahogy indulnom az iskola irányába, ám úgy kavarog a gyomrom, hogy félő, hogy ha felállok, akkor nem csak megállok, hanem még a rókabőrt is eldobom. A hajamhoz érek, az alja valamitől ragad, fogalmam sincsen, mi lehet az, de nem is érdekel nagyon. A szemem sarkából észreveszem, hogy valaki közelít az asztalomhoz, de akárhogy erőltetem a szememet, nagyon nem veszem ki, hogy ki lehet az..
