2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az egyetemista létnek sok előnye van, köztük az is például, hogy nem kell mindennap a kastélyban üldögélnem, hanem le tudok jönni a városba, mikor szeretnék. Ma egyébként nem terveztem, de hála az én csodás háztársaimnak, nem tudtam, nyugton olvasni, a könyvtárért pedig nem rajongok, mert ott meg odajönnek hozzám a béna kis Hollóhátasok, hogy minek keres itt egy zöld ruhás, hiszen ők buták, ami abszurdum. Mi is okosak vagyunk, illetve vannak közöttünk is okosak, csak épp kevesen. Így éppen ezért úgy döntöttem, hogy a legnyugodtabb hely az a városszéli erdőben lesz. A fogadókba nem akartam bemenni, mert ott meg biztos bepróbálkozna nálam valami részeg hapi, amit szintúgy nem bírok, meg úgy alapból azt, ha egy srác rám mozdul, holott nem is ismer. Igen, én mindent meg tudok magyarázni, hogy mit miért nem szeretek, mert sok ilyen dolog van, és jól tudom, hogy miért nem tartoznak a kedvenceim közé. Sajnos az életem, úgy ahogy van maga a pokol mióta a szüleim eltűntek, és ezt senkinek sem tudom elmesélni. Nincsenek közeli barátaim, akikkel meg tudnám ezt osztani és olyan családtagjaim sem, akiknek szívesen beszélnék erről. De hát az élet szívás, minden tekintetben, ezt már jól tudom, csupán néhányszor adatik meg, hogy igazán boldogok legyünk akkor is csak egy rövid időre. Miközben az erdőben igyekszem egyenes területeket keresni, gyakran megbicsaklik a bokám.
- A franca már! Hülye talaj. – kiáltom el magamat. Lehet, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb nap a tűsarkú és a feszülős ruhám felhúzására, de most ehhez volt kedvem. Az egyik legcsinosabb ruhám volt rajtam, maga az egész fekete, de elől van egy V alakú vörös anyagdarab, ami a dekoltázsomtól egészen a csípőmig ér. A lábamon egy 15 centis tűsarkú van, ami ugyancsak fekete és még a nyakamba van kötve egy sárga és fehér kockás kendő. A sminkem, mint mindig most is annyira sötét, amennyire csak lehet. Fekete szemhéjtus, szemceruza és szempillaspirál, hozzá pedig vérvörös rúzs. Ha valaki meglátna, bizonyára azt hinné, hogy valami partyról jövök, pedig nem, az nem az én stílusom, csak én így szoktam felöltözni. Az már más kérdés, hogy nem ilyen öltözékben szoktam kijönni nyilván, csak ma úgy volt, hogy a klubhelyiségben maradok és azért ilyen a szerelésem, és mikor kijöttem elfelejtettem átöltözni. Mindenesetre nem kéne elesnem, nem lenne jó, ha összepiszkolnám ezt a ruhát, mert én ugyan nem mosatom ki itt, majd szépen hazaküldöm és kimossák nekem a nevelőszüleim, de addig még pár nap van és félek, addigra úgy beleszárad a piszok, hogy ki se jön. Meg gáz lenne mocskos ruhában végig caplatni a fél sulin. Ismét meginog a lábam, mikor egy kisebb buckára lépek és csak a mellettem lévő fának köszönhetem, hogy nem estem orra.
- Oké, ki találta ki ezt az erdőt? – egyre ingerültebb leszek, főleg, hogy még a tőlem 10 méterre lévő kőhöz se tudok elsétálni, hogy leüljek és olvassak. Talán varázslattal meg tudnám oldani, hogy közelebb hozzam, vagy, hogy a talaj legyen járható, de a könyvön kívül, amit olvasok nincs nálam semmi. Még a pálcám se.
Az egyetemista létnek sok előnye van, köztük az is például, hogy nem kell mindennap a kastélyban üldögélnem, hanem le tudok jönni a városba, mikor szeretnék. Ma egyébként nem terveztem, de hála az én csodás háztársaimnak, nem tudtam, nyugton olvasni, a könyvtárért pedig nem rajongok, mert ott meg odajönnek hozzám a béna kis Hollóhátasok, hogy minek keres itt egy zöld ruhás, hiszen ők buták, ami abszurdum. Mi is okosak vagyunk, illetve vannak közöttünk is okosak, csak épp kevesen. Így éppen ezért úgy döntöttem, hogy a legnyugodtabb hely az a városszéli erdőben lesz. A fogadókba nem akartam bemenni, mert ott meg biztos bepróbálkozna nálam valami részeg hapi, amit szintúgy nem bírok, meg úgy alapból azt, ha egy srác rám mozdul, holott nem is ismer. Igen, én mindent meg tudok magyarázni, hogy mit miért nem szeretek, mert sok ilyen dolog van, és jól tudom, hogy miért nem tartoznak a kedvenceim közé. Sajnos az életem, úgy ahogy van maga a pokol mióta a szüleim eltűntek, és ezt senkinek sem tudom elmesélni. Nincsenek közeli barátaim, akikkel meg tudnám ezt osztani és olyan családtagjaim sem, akiknek szívesen beszélnék erről. De hát az élet szívás, minden tekintetben, ezt már jól tudom, csupán néhányszor adatik meg, hogy igazán boldogok legyünk akkor is csak egy rövid időre. Miközben az erdőben igyekszem egyenes területeket keresni, gyakran megbicsaklik a bokám.
- A franca már! Hülye talaj. – kiáltom el magamat. Lehet, hogy nem ez volt a legmegfelelőbb nap a tűsarkú és a feszülős ruhám felhúzására, de most ehhez volt kedvem. Az egyik legcsinosabb ruhám volt rajtam, maga az egész fekete, de elől van egy V alakú vörös anyagdarab, ami a dekoltázsomtól egészen a csípőmig ér. A lábamon egy 15 centis tűsarkú van, ami ugyancsak fekete és még a nyakamba van kötve egy sárga és fehér kockás kendő. A sminkem, mint mindig most is annyira sötét, amennyire csak lehet. Fekete szemhéjtus, szemceruza és szempillaspirál, hozzá pedig vérvörös rúzs. Ha valaki meglátna, bizonyára azt hinné, hogy valami partyról jövök, pedig nem, az nem az én stílusom, csak én így szoktam felöltözni. Az már más kérdés, hogy nem ilyen öltözékben szoktam kijönni nyilván, csak ma úgy volt, hogy a klubhelyiségben maradok és azért ilyen a szerelésem, és mikor kijöttem elfelejtettem átöltözni. Mindenesetre nem kéne elesnem, nem lenne jó, ha összepiszkolnám ezt a ruhát, mert én ugyan nem mosatom ki itt, majd szépen hazaküldöm és kimossák nekem a nevelőszüleim, de addig még pár nap van és félek, addigra úgy beleszárad a piszok, hogy ki se jön. Meg gáz lenne mocskos ruhában végig caplatni a fél sulin. Ismét meginog a lábam, mikor egy kisebb buckára lépek és csak a mellettem lévő fának köszönhetem, hogy nem estem orra.
- Oké, ki találta ki ezt az erdőt? – egyre ingerültebb leszek, főleg, hogy még a tőlem 10 méterre lévő kőhöz se tudok elsétálni, hogy leüljek és olvassak. Talán varázslattal meg tudnám oldani, hogy közelebb hozzam, vagy, hogy a talaj legyen járható, de a könyvön kívül, amit olvasok nincs nálam semmi. Még a pálcám se.
