2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Nem is nevettél? - meredtem csodálkozva Celre. Annyira furcsa, hogy valaki nem tud semmin sem szívből nevetni. Én aligha tudnám mosolyok nélkül elképzelni az életem. Jó, ez most elég romantikusan hangzott, de akit a tanárok szinte állandóan a Weasley-ikrekhez hasonlítottak, annak alapjáraton a nevetésről szól az élete. Meg úgy általában mindene. A csínyek, az állandó Tiltott Rengetekbeli járkálás, a heti büntetőmunkák, melyeket mindig más-más tanár sózott a nyakamba... Nem, nekem még ez sem szegte kedvemet a későbbiekben. - Az elmondottak alapján nem vagy liba, szerintem legalábbis. Van néhány agyalágyult, aki annak hív, de azokkal ne foglalkozz. Vagy rúgd meg őket a jó helyen. Öregem, az baromira tud fájni. Már magára a gondolatra is kivert a víz. Azt hiszem, az egyik kviddicsen – nem, nem voltam benne a csapatban, csak úgy haveri körrel mentünk ki játszani egyet – pont ott talált el egy gurkó... Hú, az az élmény! Olyan hangerővel sikítottam fel, mint amilyennel Frics szokott, amikor észreveszi, hogy megint összejárkáltuk a nemrég felsikált padlót. Na, és a lábadozás... Madam Pomfrey csak két hét után tudott teljes mértékben helyre rakni, de azóta is összeszorított lábakkal járok, amikor a kviddicspálya közelében vagyok. Seprűre azóta se ültem, ha nem gond, a jövőben szeretnék gyerekeket. Normálisakat. - Mert olyan az illata, hogy legszívesebben beleharapnék – Cel szemforgatására elnevettem magam: - Jó, jó, nyugi, nem nyomulok. Annyira... Valóban, ha teljes mellbedobással nyomulnék, akkor a lányon már nem lenne egy ruhadarab sem, ebben teljes mértékben bizonyos voltam. Anyaszült meztelenül, pihegve heverne a földön, a kő mellett, és már túl lenne élete legelső jó élményén. Utána ő is folyamatosan vigyorogna, ehhez kétségem sem fért. - Én is ezeket támogatom – helyeseltem bólogatva a lány szavaira. - Nincs is olyan hideg... - És, ha éppen nem látom? - vetettem fel a lány ötletére. - Nem leszek ott mindig, nem vagyok olyan nagy dumás, általában csavarogni szoktam néhány mugli haverommal... Akik persze nem tudják, hogy varázsló vagyok. Francba, de utáltam néha, hogy nem mondhatom meg nekik. Számukra Tom voltam, aki a húgával együtt egy francia suliba jár, hogy tanulhassa a nyelvet. Ennek okán be tudtam nyögni néhány francia mondatot, de abból sem sokat. Irtó ciki, ha az ember már 8 éve tanul külföldön, de a legbonyolultabb mondat, ami eddig eljutott a tudatáig, az a Bon Apetit volt, semmi más. - Velünk tarthatsz, ha gondolod, nem tudom, hogy viszonyulsz az ilyesmihez. - Aha – válaszoltam szórakozottan. - Mindig nálunk van, nem igazán szeret ő sem otthon lenni. Meg Lacey neki az egyetlen biztos pont az életében, az anyjával nagyon sokat költöztek annak idején. Új emberek, új helyek. Egy idő után már unalmas. Magamban csak remélni tudtam, hogy Carol anyja nem gondolja meg magát, és nem költöznek el ismét. Persze, már évek óta egy helyben voltak, de ugyebár sose lehet tudni a dolgot. - Váó, neked tetszik? - némileg mérges volt a haveromra, amiért egy ilyen jó csaj figyelmét is felkeltette, de nem sokáig tartott a dolog. - Sean nem az a csajozós fajta, szóval nem hiszem, hogy a beszélgetésen kívül máshoz is tudna kezdeni egy lánnyal. Magamhoz öleltem a lányt, majd megszólaltam: - Hát, mellettem nem szenvedés az élet, erről kérdezd csak meg Seant nyugodtan. Készségesen elmagyarázza a dolgokat. Örültem annak, hogy Cel nem borult ki a hír hallatán, és nem hagyott rögtön faképnél. Ezt általában senkivel sem szerettem megosztani, de úgy gondoltam, ennek a lánynak tudnia kell róla. Már csak a múltja miatt is. Nem szerettem volna, ha hiú reményeket táplál velem kapcsolatban. - Hé-hé! - kacagtam fel, majd a lány után siettem, aki már el is indult, végül pedig felkaptam, és a karomban tartva indultam el vele. - Csak nem képzeled, hogy gyalog kell megtenned az utat?
Csak jobban nevetni kezdtem, a mondandójára. Szórakoztatott ez a vicc, meg az, hogy nem gondolta bántónak. Én már biztosan rég képen töröltem volna másikat, amiért ezen nevet, meg úgy alapból azt, aki kitalálta.
- Nem te jó ég! Nevetni eddig nem is nevettem, sminkelni reggel szoktam, maximum órák között igazítok rajta, a körmöm pedig csak ritkán festem ki. – Nem, egyáltalán nem vagyok ilyen, sőt! Pont az ellenkezője vagyok. Legalábbis egy-két dologban biztos. Mondjuk, csordában sose járnék. Egyedül jobb. Meg másokat kinevetni is hülyeség, mert sok minden lehet az oka, hogy olyanok, amilyenek és úgy néznek ki, ahogy. Az számít, hogy milyen személyisége. Jó persze én könnyen beszélek, mert jól nézek ki, de engem meg pont azért kerülnek, mert nem vagyok barátságos. Ilyen alapon akkor a többi kevésbé szép lánnyal is meg lehetne próbálni, hátha sikerül valami, meg még változhat az idők során. A hajszaglászás elég érdekesen jött ki, kicsit el is húzódtam. Mint egy kutya esküszöm. Talán vérfarkas lenne?
- Általában vaníliás-körtéset, de most gránátalmásat miért? Nyugodj már meg majd idővel. – kezdem el forgatni a szemeimet. Türelmetlen egy ember.
- Hát a téli kabátom a maximum is csak a derekamig ér, szóval ettől nem kell félned. De… inkább megmaradok az ilyesmi ruháknál. – Bár nem azt mondta, hogy ne hordjak olyat, azt sem mondta, hogy igen, szóval inkább maradok ezeknél. Lehet, hogy jól állna rajtam egy lenge póló, de nem akarom megtudni inkább, hogy az, hogy néz ki, inkább hordanám továbbra is a feszülőset. Meg persze a szoknyákat, mert a nadrágot is rühellem, persze télen én se vagyok hülye, akkor abba járok, csak úgy alapból nem hordanék. A cipőt illetően még alkuképes vagyok.
- Mondjuk hajtekergetés. Azt úgyse szoktam csinálni. – De tényleg, soha. Nem piszkálom, mert úgy hamarabb zsírosodik, ha fogdosom, meg a reggeli fésülködésen kívül amúgy sem kell vele semmit sem csinálni. Mindig ilyen jól áll. Meg szerencsés vagyok, mert nem is túl göndör, nem is az a lelapulóan egyenes, szóval van egy jó kis formája és vannak benne hullámok is, így nem panaszkodhatok.
- Carol nálatok lesz a nyáron? – Persze figyeltem a mondandója többi részére is, nem arról van szó, de ezt a mondatott elkaptam és inkább rákérdezek. Kezdem azt hinni, hogy jobb lesz vigyázni a csajjal. A húga okoskodását és megfelelését tudom majd kezelni, hiszen kedves leszek, mint azt megígértem. Úgyis igazat adok neki, ha kell, aztán majd megmondom neki, hogy nekem ugyan nem kell megfelelnie elég, ha olyan, mint amilyen és majd megkedvelem. Vagy elviselem, de jobb lenne inkább az előbbit.
- Zöld a szeme. Legalábbis ha jól tippelem, hogy ki akkor zöld. – Így azt hiszem, megvan, bár az hogy sokkal rosszabbul néz ki nála relatív, mert kinek? Lehet, hogy szerinte igen, de ha ugyan arról az emberről beszélünk, akkor szerintem annyira nem rossz. Bár nem jönnék vele össze, de ez most egy másik dolog, mert igazából senkivel se szeretnék jelenleg. Tomot is előbb jobban megismerném.
- Igen én voltam a fény a szüleim életébe, az öröm, ami mindent megváltoztatott és az áldozat, aki az óta is szenved. – Ha mástól nem is, akkor a keresztszüleimtől egyszer vissza fogja ezt hallani. Mindig csak arról bírnak beszélni, hogy mennyire megváltoztam anyuék eltűnése óta. Ami nem meglepő, hiszen a szüleim eltűntek, nem tudom mi van velük, ráadásul nélkülük kell felnőnöm, nem is mondták, hogy boszorkány vagyok, stb, stb. A hosszabb távont úgy értettem, hogyha tényleg odamegyek hozzájuk nyáron és tényleg ott leszek velük, akkor vajon képes lesz-e elviselni, mert egy idő után lehet, hogy megint olyan lehetetlen tuskó leszek, mint mindig. De a válaszából úgy vettem le, hogy ő másképp értette a kérdésem. Nem hozzá akarok menni feleségül!
- Hát… fair. – vonom meg a vállam. Igen ebben igaza van, ez tényleg szép, hogy elmondta, de nem kellett volna. Minden esetre nem izgattam fel magamat, hiszen tudtam jól, hogy nem egy tündérmesében vagyok, ahol nekem jut a szőke herceg és boldogan élek vele. A valóságban élek, tudta, hogy lesz valami hátulütője.
- Kösz, hogy elmondtad. – mondtam még mindig nyugodt hangnembe. Bár fájt egy kicsit, de túlesek rajta. Egy szó nélkül álltam fel a kőről, majd karba tett kézzel indultam meg a kastély felé. Milyen furcsa, most nagyon könnyedén tudtam járni.
- Tudod – kocogtattam meg a halántékomat. - Gumikacsa. A lánnyal együtt nevettem a hasonlaton, és egyáltalán nem zavart, hogy most rajtam nevetünk. Ez van, mindenki másban jó, Sean köztünk pedig az ész, ezt kár is lenne tagadnom. Ő azt mond, amit kell, nem kenyere a köntörfalazás. Úgy tűnik, ez is egy mardekáros jellemvonás. - Miért? - kérdeztem vissza Cel kérdésére: - Annak érzed magad? Kifejezetten nem vagy az, hidd el, ismerek olyan lányokat, de te nem hasonlítasz rájuk. Esetleg mindig a körmödet fested? Vagy órán is sminkelsz? Csordában vonulsz a folyosókon? Kinevetsz másokat, akik nem úgy néznek ki, mint te? Na, ezek tipikus libaságok, ha mondhatom így a dolgot. De te egészen normális vagy. Ismertem én libákat, nem is keveset, és Celaena egyáltalán nem volt olyan, mint ők. Ott voltak például az osztálytársnőim, akik ennek az iskolapéldája lehettek volna. Állandóan flörtöltek a pasikkal, nekik aztán mindegy volt, hogy van-e barátnője szerencsétlennek, vagy nincs. Csak udvaroljanak nekik, az a lényeg. - Nekem is ezek a kedvenceim – mosolyodtam el huncutul, majd beleszagoltam a lány hajába. - És a samponod illata is nagyon tetszik, milyet használsz? Tetszik az öltözködésed, kiváltképp akkor, ha ezek a holmik le is kerülnek rólad – mutattam rá a tényekre. - Bombanő vagy, rajtad minden nagyon jól állna, bármit is kapsz magadra. Csak ne egy nagy télikabát legyen az a valami. Túl sokat takar. Elfintorodtam a gondolatra. Szerettem a lányokon a feszülős ruhákat, amelyek kiemelték az alakjukat, konkrétan jó volt nézegetni őket benne. A simulós szoknyákat, a tapadó felsőket. Emellett imádtam, ha egy csajnak hosszú haja volt. Valamiért nem szerettem a rövid hajú lányokat, engem mindig fiúra emlékeztettek. Főleg, ha a mellkasi adottságuk sem volt a legjobb. De Celaena egészen jó volt. Úgy mindenben. Valamiért nagyon vonzottak a szőke hajú, kék szemű lányok. - Tudom, hogy nem vagy lelkizős – nyugtattam meg a lányt. - Nem is arra kértelek, hogy öntsd ki nekik a lelked, egyszerűen csak ne zárkózz be a saját, kis világodba. Persze, ha kényelmetlen számodra túl sokáig velük trécselni, akkor csak jelezz valahogy, és kimenekítelek. Majd kitalálunk erre valamit. Eltöprengtem egy pillanatig, majd folytattam: - Bár lehet, hogy Lacey-vel és Carollal jól kijössz majd, ki tudja? Mondjuk, a húgom nagyon szeret okoskodni, erre azért majd figyelj oda. Pluszban mindenkinek meg akar felelni, nagy eséllyel majd neked is a kedvedre akar tenni mindenben. Carol pedig elég visszafogott, nem egy kitárulkozós fajta, szóval vele biztos nem lesz egyszerű dolgod. Valóban össze akarom tenni ezt a két lányt? - Sean? - kaptam fel a fejemet Celaena következő kérdésére: - Legyen elég annyi, hogy nálam sokkal rosszabbul – Ez persze nem volt igaz, Seant is verte az Isten rendesen, csak éppen neki nem jutott ki annyi báj, mint nekem. - Velem egy magasságban van, sötét a haja, és zöld a szeme. Vagy barna? Mindegy, nem tudom, nem szoktam a szemét bámulni. - Én meg pokollá szeretném tenni az életed azzal, hogy a szárnyaim alá veszlek – nevettem fel. - Te? Az élet naposabb oldala? Bocsi, csak olyan furcsa ezt hallani rólad, a mostani éned mellett. Tiszteletben tartottam a lány kérését, miszerint ne faggassam, így nem is tettem. Helyette beletörődtem, majd biccentettem: - Hát persze – helyeseltem. - De ez nagyrészt rajtad múlik, tudod jól. - Hosszabb távon? - összeráncoltam a szemöldököm, majd félrebiccentett fejjel pillantottam Celre. - Nézd, Celaena, én őszinte leszek veled, rendben? Szeretek a lányok után futni, gondolom, ezt már észrevetted. De van két lány, akik igazán érdekelnek: az egyik te vagy. Nem tudom, miért, ne kérdezd, de hasonlóan érzem magam melletted, mint ahogy Sueval tettem ezt annak idején. Jó veled lenni. De közben van egy másik lány, akit szintén nagyon kedvelek. Nem, nem vagyunk együtt, elég hülyén jönne ki a dolog bizonyos okok miatt... Csak szeretném, ha tudnál erről a dologról, úgy érzem, ez így fair veled szemben. Valóban úgy gondoltam, joga van erről tudnia, hiszen, ha belegabalyodunk a dolgokba, előbb-utóbb mindenre fény derülne. Carolra is. - Ami azt illeti, felmehetünk – pattantam fel a kőről, majd várakozva pillantottam vissza a lányra, várva, hogy elinduljunk.
- Drágám, ha azt akartam volna, hogy lekopj, akkor már rég elintéztem volna, meg még talán nem esett le, hogy nem akarom, hogy elmenj? – kérdezek vissza, miközben még mindig a gumikacsás hasonlaton nevetek. Hát egyes dolgokban tényleg nagyon lassú a felfogása. De nem, nem akartam, hogy elmenjen, vele jó volt együtt lenni. Kifejezetten jó társaságnak bizonyult, meg kivételesen az érzéseim is azt sugallták, hogy csak jó sülhet ki abból, ha most megpróbálok együtt lenni vele.
- Ó szóval én nem lennék liba? Ez hízelgő. – mosolygok a fiúra. Pedig én pont a liba kategóriába voltam sorolva elméletileg. Legalábbis én úgy tudom, hogy a fiúk engem is oda vettek, mert, hogy nem vagyok hajlandó senkinek sem beadni a derekam, ami nem az én hibám, hanem az övéké, mert egyszerűen nem képesek normálisak lenni, mellettem. Pedig ha használnák azt a kevés eszüket, amit kaptak, akkor már rég rájöhettek volna, hogy nem bírom a nyomulást, hanem inkább legyenek kedvesek, nyíltak és ne egyből azzal kezdjék, hogy szívesen várnak a hálójukban, mert akkor bizony nem csak egy nemleges választ kapnak, hanem még egy képen is törlöm őket. Tom csak egy fejbe verést kapott, így ő örülhet. A „tanácsát” hallva oldalba böktem.
- Először is, ezek a ruhák, a legkényelmesebbek, meg a kedvencem, szóval várhatod, hogy változtassak a stílusomon. – Nincs semmi, ami miatt az öltözködésemben drasztikus változtatást eszközöltem volna. A fiúk hadd csorgassák csak a nyálukat, úgysem érdekelnek, és nem én vagyok az egyetlen ilyen lány, szóval senki sem szólhat semmit.
- Másodszor pedig… Talán nem tetszik az öltözködésem? Mert ha gondolod, akkor a te kedvedért vehetek föl nadrágszoknyát meg férfi pólót is. – Kérlek, csak mondja azt, hogy nem! Nem akarok ilyen vacak göncökbe járkálni, szóval ne is álmodozzon róla, csak viccnek szántam, de azért örültem volna annak, ha inkább azt mondja, hogy neki ez a külső tökéletesen megfelel.
- Talán azt kellene. – nevetek fel a fiú szavait hallva. Hah… egészen egyszerű. Nem is tudtam, hogy ilyen könnyű nevetni.
- Nem azért, merthogy nem állnának szóba velem, hanem mert szeretnék nem kizárva lenni éjszakára a szobámból. És nem vagyok egy lelkizős típus, maximum azt mondanám el, hogy milyen napom volt. – Nem kell nekem, hogy bárki meghallgasson, mert nincs miről. Persze ez élményeimet elmondanám neki szívesen, mert azt jó megosztani valakivel, de velem nagyon sok jó nem történik, arról meg mégsem számolhatok be neki, hogy milyen volt az mikor találkoztam vele. Érdekes lenne, pont neki elmesélni ezt, hiszen ő is itt volt. Kéne találnom lehet tényleg kéne találnom minimum egy embert, akinek ilyeneket elmesélhetek.
- Ha azt vesszük nekem mennyire kényelmes, akkor az maximum is egy fő lesz. – Azt is csak azért, hogy Tomról tudjak neki mesélni. De semmi másról. A többiről nem érdemes tudnia, értékelje azt, hogy ennyiről legalább beszélek vele.
- Hát Seant lehet ismerem, hogy néz ki? Iant pedig tudom ki. - Igen rólam tudom ki, a másik is ismerős, de benne nem vagyok biztos. Mármint, ha látnám, biztos felismerném, de így névről nem ugrik be, vagy ha mégis akkor sem biztos, hogy tudom ki ő.
- Nem szeretem, ha sajnálnak. – Gyengének tűnik az ember tőle. A sajnálat azoknak való, akik nem bírják ki ha valami történt velük és ezért megőrülnek, vagy depressziósak lesznek. Igen, én is megváltoztam emiatt, de én ettől lettem erősebb. Néha azzal nyugtatom magamat, hogy amíg velük voltam, addig végig hazudtak nekem a származásomat illetően.
- Nem szólok a Minisztériumnak erről. Felesleges. Alig ismerem őket, ők se tudják én milyen vagyok, csak azt tudják, hogy más vagyok, szerencsésebb és zavarja őket a kiváltságom. Pokollá akarják tenni az életem azzal, hogy kitagadnak, de megy nekik. – Ezzel csak azt fogják elérni, hogy egyesével irtom ki őket szépen. Így is van már egy-két név, a listámon, de előbb befejezem a tanulást és csak utána intézem el őket. Ezt már nem kötöm Tom orrára, szerintem neki kifejezetten furcsán hangzana.
- Tahó? Csak őszinte. – válaszolok vissza duzzogva. A kettő nem ugyan az. Én az igazságot mondom ki, ami sokszor elég nagy kritika, de nem vagyok tahó.
- Tudok én kedves lenni, ha muszáj! Régebben mindig úgy fogalmaztak, hogy én voltam az élet szebbik fele, mert mindig nevettem, udvarias voltam, mosolyogtam és szétfogadtam… Csak nem lesz olyan nehéz visszarázódni. – mondom a fiúnak határozottan, majd egy kicsit elbizonytalanodtam.
- Ugye segítesz majd?
- Mert a párnacsata kislányos. Plusz nem szeretem, ha fejbe vágnak egy párnával. – válaszolom és tudomást sem veszek a durcás képéről. Nem szeretem és kész. Persze valamiből engedni fogok, de ha lehet akkor inkább kihagyom.
- Nem is azt mondtam, hogy te öltöztess. – kezdek el halkan nevetni.
- A te szobádba? És akkor te hol alszol? Hála a jó égnek, de te miért tépnél szét? El tudnál viselni engem hosszabb távon is? – kérdezek rá végül. Erre most kíváncsi voltam mit mond, mert addig oké, hogy jön nekem három randival de azután? Azután mi lesz? Bevallottam már, hogy nőcsábász, meg azt is mondta, hogy beloptam magamat a szívébe, de én még mindig nem tudom eldönteni, hogy akár hosszabb távú kapcsolatra is számítsak, mint egy hónap, vagy teljesen felesleges. Tudom kell, nem akarom beleélni magamat, hogy most talán végre találtam magamnak valakit, aztán közli vele, hogy ja várj találtam jobbat, aztán meg kidob.
- Nem, azt hiszem nem. – mondtam miközben lehajtottam a fejemet. Nem volt szép, hogy ilyet mondtam, miközben ő sem mondott semmi hasonlót, amikor én elmondtam mi történt a szüleimmel. De sajnos ez az őszinteség átok. Mindenkit elveszítettem magam mellől, akit szerettem, Tomnál nem akartam ezt elkövetni, bár az is igaz, hogy lesz még velem bőven gondja, meg nekem is azzal, hogy visszafogjam magam.
- Nana! Csak ne húzd fel! Nem érdemes, mert akkor valahogy biztos megjárod. – Nem lett volna jó ötlet a professzorral ujjat húzni. Tény, hogy nem kedveli a más házbeli diákokat és szerintem is zavarja, ha ők jobbak a tárgyból amit tanít, de akkor addig fogja hajtani az illetőt, amíg biztosan nem lesz rosszabb.
- Rendben, de én nem lógok óráról miattad. – közöltem vele egyszerűen. Én se vagyok a tanulás híve, de nem akartam miattam kimaradni valamiből, mert utána bepótolni sokkal rosszabb lesz, mintsem végig ülni egy unalmas órát.
- De ne legyen nyálasan romantikus, csak olyan elegáns. Meg ne mindjárt holnap ha lehet, meg talán előbb kéne valahová máshová egy randi és csak utána. Tudod, előbb jobban megismernélek, mondjuk egy séta mellett, vagy valami. Az elhúzódására meglepődök. Hát ennyire rosszul csókolnék? Vagy az előbbi miatt megsértődött volna?
- Tudom, de nekem meg kifejezetten jól esik, hogy végre csinálhatom. – Végül hagyta magát, de hamarabb elhúzodtam mint szerettem volna. Ha ennyire nehéz neki, akkor inkább nem csinálom. Nem akarom, hogy belelendüljön aztán megint én legyek a rossz, hogy nem hagyom magam.
- Na mi legyen? Maradjunk még idekint, vagy visszakísérsz a kastélyba? Tudod, egyedül nem tudok elbotorkálni addig. – Nekem mindegy mit választ, szívesen maradok még vele itt, de már kicsit későre jár, meg neki is be kéne ülnie órára talán.
- Nekem még nem esett le, hogy nem kellene – kacsintok a lányra, majd tűnődve megvakarom az államat. Lehet, meg kellene lassan borotválkoznom, lassan még a jeti is megijed tőlem. - Habár Sean szerint lassabb a felfogásom, mint egy gumikacsának, de szerintem nem. Vagy nem is tudom... Lekopjak rólad? Cinkos mosollyal pillantottam a lányra, de magamban jól tudtam, hogy marasztalni fog. A lányok sosem engedtek el, ha a közelükben voltam, általában élvezték is a társaságomat, és én is az övéket. Ráadásul, Cel kívánsága három olyan alkalom volt a hajszáláért cserébe, amikor velem lehet, nem fog lerázni. - A lányok többsége egy idióta liba – helyeseltem bólogatva a lány mondatára, de azért jobbnak láttam hozzátenni: - Persze, nem mind, így te sem, de a többség... Fintorogtam egyet, valóban ez volt a helyzet. A legtöbbet csak a pasik, a smink, és a pletykák érdekelték, semmi több. Nem azt mondom, hogy nem tették jól a dolgot, hiszen akkor nem futottam volna utánuk, de már komolyan kezdett irritálni, hogy egy intellektuális beszélgetésbe sem kezdhetek bele, mert nem értik, miről van szó. Jó, nem mintha én is egy olyan, hú, de zseniális szürkeállomány lettem volna, de akkor is. - Ilyen kirakat mellett én nem csodálkoznék – nevettem fel, és valóban meg tudtam érteni a többi srácot. - Akiben egy kicsit is több tesztoszteron teng, mint egy lányban, annak rögtön magadra vonod a figyelmét. Ha azt akarod, hogy veled beszéljenek és ne a dinnyécskéiddel, akkor öltözz egy kicsit visszafogottabban. Nem hiszem, hogy a lány megfogadja a tanácsom, de próba szerencse alapon nyögtem csak ki a dolgot. Ha nem, hát nem, nekem tetszett a látvány, ő meg kénytelen lesz majd elviselni a dolog mellékhatásait, ez ellen sajnos nem tehettem. - Esetleg mindig ott leszek melletted, ha egy sráccal beszélsz, és helyrepofozom majd a tekintetét – vetettem fel a következő, egy zsenire valló ötletemet Celnek. - Húha, akkor velem se kellene haverkodnod, mert nem vagyok mardekáros. Különben is, mit zavar? Hisz az előbb mondtad, hogy idióta libák, vagy észre se vesznek, ha hozzájuk beszélsz. Mit érdekel akkor, hogy szóba állnak-e veled? Itt leszek neked én, bármikor szívesen meghallgatlak. Persze, csak ha szeretnéd. - Az nagyon helyes – bólogatok a lány mondatára, miszerint igyekezni fog, majd a következő kérdésére töprengve összevonom a szemöldököm. - Amennyire neked kényelmes. Nem akartam rákényszeríteni, hogy rögtön vesse magát az emberek nyakába, hiszen egy hozzá hasonló lánynak nem lehetett könnyű a barátkozás. - Sean O'Gallagher, ő a te évfolyamodba jár, szóval esélyes, hogy ismered – feleltem. - A másik pedig Ian Payne. Vagyis helyesebben Edward Ian Payne, de az Ed-et hagyd le, ha jót akarsz, különben bajok lesznek. Ő is méregkeverő, de 24 éves nem hiszem, hogy ismernéd. - Attól sajnállak – mosolyogtam a lányra, és valóban így állt a dolog. Nem számít, hány év telt el azóta, a szüleit továbbra sem ismerte. Nem volt már olyan az élete, mint annak idején. - Főleg a rokonaid miatt, szörnyű lehet. Az, hogy valaki nem tud varázsolni, még nem jogosítja fel arra, hogy így viselkedjen olyasvalakivel, aki tud. Ilyenkor miért nem lép közbe a Mágiaügyi Minisztérium? A muglik jogairól bezzeg egész nap tudnának papolni, de a saját fajtájuk már nem fontos nekik? Arra, hogy nem stréber, csak felnevettem és megcsóváltam a fejem, ezzel jelezve, hogy nem így gondoltam a dolgot. Mindenesetre, Cel nagyon jól tette, hogy naponta ellógott abból a környezetből, de ez így nem élet. Normális hely kell neki. - Mondjuk ki egyszerűen: tahó vagy – feleltem a lány kérdésére teljesen őszintén, és gyengéden oldalba bököm a lányt. - Anyám és apám aligha viselné el a bunkó stílusodat, szóval csak egy kicsit kedvesebben, ha lehet. Párnacsata? Most miért ne lehetne? Durcás képet vágtam a kijelentésére. - Én nem öltöztetek senkit sem, max vetkőztetek – forgattam a szemeim. - De akkor az én szobámban kell aludnod. Máshogy nem megy a dolog. Nem kell lelkizned, ne aggódj már, nem tép szét senki sem, rajtam kívül. Nem, te nem vagy átlagos... Engem ugyan nem zavar, hogy nem volt még senkid, majd leszek én az első. Bevezetlek mindenbe, amibe kell. Szép kis helyzet alakulna ki, ha egyszerre két lányba szeretnék bele, de Celaenának egyszerűen nem tudtam ellenállni, olyan ragyogó volt. Azonban ott volt Carol is, akiért mindenemet odaadtam volna, csak hogy az enyém lehessen. De most úgy őszintén, melyikük van elérhetőbb közelségben? Cel valós álom, míg Carol elérhetetlen. - Semmi gond – vontam vállat Cel bocsánatkérésére, és magamban nagyon örültem neki, hogy átölelt. Jó érzéssel töltött el, hogy ennyire zavarja, hogy esetleg valami rosszat mondott. - Csak máskor, ha Sue-ról szeretnél beszélni, számolj el magadban 10-ig, és döntsd el, hogy valóban érdemes-e felhozni. Rendben? - K, mint Kiváló – vigyorodtam el. - Jó vagyok bájitalból, és bosszantja Pitont, hogy nem adhat rosszabb jegyet a dolgozataimra. Mert egyébként elég sok gondot okozok neki, azt elhiheted. - A mágiatöri tökéletes lesz, majd egyeztetünk – nevettem el magam. - Gyakorlati óránk nem sok van, úgyhogy azt szerintem passzold. Amikor a lány ismét megszólalt, csodálkozva meredtem rá. Nahát, belemenne? Hát, én tényleg kiemelkedő pasi lehetek, annyi szent, álmomban sem hittem volna a dolgot. - Ó, ne aggódj, romantikussá teszem én neked – szólaltam meg. - No, és kényelmessé... A lány csókja elől elhúzódtam, majd rekedten szólaltam meg: - Azt tudod ugye, hogy minden egyes ilyen cselekedetednél egyre nehezebb visszafognom magam? Nem sokáig tartott azonban az ellenkezésem, engedtem a lánynak, és elmerültem az édes csókjában.
Az igazság az, hogy sose értékeltem magamat valami jól. Kicsi koromban persze olyan vidám voltam mindig. Sose voltam szomorú, aki meglátott mindig jobb kedvre derült az én sugárzó mosolyomtól. Szerettem vidám lenni, de aztán jött a tűz, meg a szüleim is felszívódtak és én teljesen egyedül maradtam. Akkor sírtam utoljára. Azután elpattant bennem valami. Nem nevettem, nem mosolyogtam és nem is szomorkodtam többé. Csak egyszerűen voltam. Majd megkaptam az iskolai behívom, akkor pedig dühös lettem maiért ezt eltitkolták előlem a szüleim. De most, hogy így Tom elmondta ezeket, valami mintha… mintha tényleg érdekelné, mi van velem, vagy tényleg úgy gondolja azokat, amiket mondott. Olyan sokáig voltam érzéketlen, hogy teljesen el is felejtettem, hogy léteznek más érzelmek is a dühön kívül, meg azt is, hogy mi okozza őket.
- Kérlek, hisz most sem vagyok egyedül. Tudod, ha valaki nem ismer, akkor úgy, mint te odamegy hozzám, rám akaszkodik és utána esik le nekik, hogy nem kéne. – vonom meg a vállamat. Még hogy magányos lennék! Nekem nem kell társaság, hiszen van kivel beszélnem, vannak barátaim, akikkel szoktam csevegni, csak nem éppen a magánéletemről.
- A szobatársaim idióta libák. A lányok többsége az, a fiúk meg azt se látják, hogy mozog a szám, vagy ha igen, akkor se hallják, mit beszélek. Más házbeliekkel pedig, ha barátkozok, akkor kitagadnak. – Csak néhány olyan ember van, akit bírok a házamból és nem ítélnek el. Bár a kritikákat nem szeretik, mégis képesek elviselni a bunkóságom meg az idióta szokásaim. Ha máskor nem is akkor a rémisztgetésben mindnyájan otthon vagyunk és ez egy közös dolog bennünk.
- De jó majd igyekszem. – egyezek bele végül.
- Mennyinek kéne kb lennie? – kérdezek rá fintorogva. Remélem nem soknak. Nem akarok olyan nagyon kedves lenni az emberekkel.
- Persze, persze akkor majdnem az egész ház a lényeget érted. – Nem azon volt a hangsúly, hogy mindenki olyan idióta, hogy számít nekik a származás, hanem, hogy én nem olyan vagyok.
- Csak kíváncsiságból hogy hívják őket? – kérdezek rá, hátha ismerem őket.
- Nem kell már rég elmúlt. – vonom meg a vállam. Oké, elég nagy dolog volt és nagyon fájt, hogy elveszítettem őket, de az előbbi kiborulásom miatt inkább mutatom magamat ismét olyannak, mint előtte. Nem akarom, hogy azt higgye nyafka vagyok és eddig csak játszottam, mert nem én tényleg ilyen vagyok, csak miatta valami elszakadt bennem, ami így jött ki, de semmi más.
- Ja, mert ők nem tudnak ilyet. – Mondjuk talán segítenék is nekik az erőmmel, ha nem ilyen parasztul kezeltek volna mindig is. De így jártam, majd szépen elintézem őket később.
- Mert nem vagyok stréber. Inkább megyek haza és szökök meg minden nap. – Bár mondjuk ez így nem igaz, mert a nevelőim akkor és oda engedtek el, amikor és ahová menni akartam, de attól még el kellett viselnem a többiek féltékeny képét, meg a beszólásaikat, amikért gyakran kiborultam.
- Miért mi baj a modorommal? – nézek rá dühösen, majd kuncogni kezdek. Persze gondoltam, hogy nem kéne ilyen parasztnak lennem a családjával, kedves volt tőle, hogy felajánlotta, ha akkor még bírni fog, talán elfogadom.
- Kérlek mondd, hogy nincs párnacsata! Meg azt se bírom ha a hajamhoz nyúlnak, vagy kisminkelnek. Az öltöztetést még elviselem. – Úgy ahogy, de ha ott is olyan ruhákat adnak rám, ami egyáltalán nem illik hozzám, akkor abból balhé lesz. Inkább én csinálnám meg másoknak ezeket, mert én általában eltalálom mi illik az emberekhez. Csak az én külsőmhöz ne érjenek. Azt nem élnék túl.
- És lelkiznem is kéne? Nem vagyok valami jó abban. – Úgy beszélek mintha, éppen csak egy hónap lenne addig, amíg át nem megyek hozzájuk. Bár maga az ötlet tetszik, csak azért azt jobb, ha tudja, hogy nem vagyok az a tipikus party stílusú emberke, szóval… nekem ezek annyira nem jönnek be, de azért majd igyekszem, ha átmegyek. A mondandójára mosolyogva kezdtem csóválni a fejemet.
- De én nem vagyok átlagos lány nem? – kérdezem tőle, még mindig vigyorogva. Bár ezt jól tudtam magamról kíváncsi voltam ő maga mit mondana erről. Mert épp az előbb mondta, hogy különleges vagyok, akkor mit szól, hogyha én most azt mondom, nem vagyok átlagos. Azt hiszem kicsit durvább voltam vele a kelleténél. Sőt talán sokkal is.
- Kit? – kérdeztem vissza zavartan, de nem is számított, látszott rajta, pocsékul esett neki, amit mondtam.
- Tom sajnálom. – öleltem át. Nem állt szándékomban ilyennek lenni vele.
- Nem akartam csak… látod, én nem tudok kedves lenni. Nem szabadott volna hangosan kimondanom mit gondolok, bocsánat. – Vigaszként még puszit is nyomtam az arcára, hátha megenyhül. Én barom! Kell nekem mindig az igazat mondani. De ha egyszer ilyen vagyok. Már úgy megszoktam, hogy senkinek sem hazudok, hogy már magamtól mondom ki a szavakat, nem is figyelek rá.
- A K-át? - nézek rá furcsállóan.
- Mondjuk nem gondoltam, hogy óráról rángatlak el, de oké majd nem Bájitaltanról foglak. – emelem fel a kezemet mentegetőzésképp.
- Majd Mágiatöriről. – mosolygok gúnyosan a srácra.
- Vagy inkább egy gyakorlati óráról. – folytatom a viccelődést.
- Örömhormon? Tom, ha már ennyire akarod, akkor legalább ne a jéghideg földön legyen egy erdőbe. – teszem karba a kezemet. Ez kicsit se romantikus, és első alkalomnak, valami érzékiesebbet képzeltem el, mondjuk egy hálószobába egy ágyon, de semmiképp nem egy erdőben a piszkos földön. Milyen lenne már. Egyedi az biztos, de baromira nem kényelmes.
- Csillagvizsgáló- torony? —kérdezek vissza meglepődve, majd elgondolkodok.
- Hát az sem éppen a legideálisabb hely erre, de ha ennyire akarod, és hozol pokrócot, akkor végül is… miért ne? – Még mindig jobban tetszett az én ötletem, de ha valami extrábbat szeretne, ám legyen, adjuk meg neki a lehetőséget, de nem mindjárt az elsőn, talán ezt jobb lenne leszögezni. Egy ideig csak némán néztem a fiúra, majd gondoltam magamban egyet, átkulcsoltam a nyakát és az ajkaimat az övére tapasztottam. Most miért ne? Ha már nem kaphatja meg azt amit akar, akkor legalább ezt élvezze ki.
- Az nehéz lesz – vigyorgok a lányra, miközben ő megpaskolja az arcom. Tényleg elég nehezen törődtem bele abba, amikor valaki nem vetette magát a lábaim elé, úgyhogy próbálkoztam, amíg csak lehetett, vagy a türelmem el nem fogyott. Általában könnyen mentek számomra az ilyen jellegű dolgok, és eddig csak egy lány bizonyult erősebbnek nálam. Láttam Celen, hogy lassan elsírja magát, de folytattam a kis szövegemet. Meg kellett hallgatnia, tudnia kellett, mit gondolok róla, még ha fáj is számára az igazság. Egyszerűen nem tetszett, hogy értéktelennek tartja magát. Egy ember sem az, nézzen ki bárhogy, és viselkedjen bármiféle képpen. Celaena pedig csak a felszínen mutatta magát keménynek, most hogy láttam a reakcióját, teljes mértékben biztos voltam abban, hogy a lány nagyon is magányos. De miért is ne lenne az? Hiába mutatja magát olyannak, amilyennek, neki is szüksége volt más emberek társaságára, akikre támaszkodhat, ha kell. Elvégre, az ember társas lény, nemde? - Hé, kisasszony, ne pityeregjen – szólaltam meg, miután átöleltem. A pityergés elég gyenge jelző volt, hiszen Celaena konkrétan most az én vállamon sírta ki minden eddigi bánatát. Rosszul éreztem magam, nem hittem volna, hogy ennyire az elevenébe tapintok, de úgy tűnt, sikerült. Grat, Tom, lassan te leszel a lányok megríkatója! - Ssss... Sajnálom, hogy ilyeneket mondtam... Mindenesetre, türelmesen vártam, amíg a zokogás sírássá, a sírás pedig szipogássá enyhül, végül elengedtem. - Mert egyedül érzed magad – jegyeztem megy gyengéden Cel mondatára, miszerint nem tudja, honnan jött ez az egész dolog. Öregem, elég rossz lehet a lánynak. - Adok egy tippet, és fogadd meg, rendben? De tényleg tartsd be, ne csak ígérgess, neked is jobb lesz. Barátkozz, ismerkedj. Nem azt mondom, hogy rögtön mindenkivel légy puszipajtás, de nézz körül. Biztos van olyan ember a környezetedben, aki megértene, még ha eddig nem is vetted észre. Rendben, eleinte itt leszek neked én, szívesen meghallgatlak, de a lányok hálókörleteibe már nem tudlak követni. Apropó, mi van a szobatársaiddal? Ők hogy jönnek ki veled? Szívesen bementem volna a hálójukba, de nem pont lelki vigaszadás céljából. Arra van bőven helyszín a birtokon, iskolában, Roxmortsban. Nem, számomra a hálószobák másfajta kapcsolatra voltak rendeltetve. Most azonban, hogy láttam a lányt sírni, úgy gondoltam, nem lenne szerencsés elpoénkodni a dolgot, úgyhogy nem tettem. Tényleg jó ötletnek tartottam volna, ha megpróbál hozzá hasonló emberekkel társalogni, és egy kis időre félreteszi azt a jellegzetes stílusát. - Hát, ennek igazán örülök – jegyeztem meg egy mosoly kíséretében. - De egy aprócska dologban szeretnélek kijavítani: nem az egész házad ilyen aranyvér-mániás. Két nagyon jó haverom is onnan való, és egyáltalán nem érdekli őket, hogy ki vagyok, és honnét jöttem. Bármikor az életemet adnám értük, érted? Sean mondjuk ugyanolyan félvér volt, mint én, de ezt inkább elhallgattam Celaena elől. Nem árt, ha azt hiszi, hogy tévedett eddig, és nem mindenki viseli magán annyira a Mardekár védjegyét. Nyugodtan nyissa ki a szemét, és nézzen körül, mert tényleg óriási szüksége lenne olyan emberekre, akikkel együtt lehet. - Ó, sajnálom – szólaltam meg, habár nem tudtam hirtelen mit mondani a dologra.Meglepett Cel őszintesége, bár készültem arra, hogy egyszer ki fog törni belőle valami hasonló, hiszen már a sírással is meglepett. - A muglik irigykednek rád? Meglepődtem, hiszen nálunk sosem volt ilyen gond, anyámat nem igazán izgatta, hogy rajta kívül mindenki más tud varázsolni. Mondjuk, apám sokat segített neki varázslattal, szóval sok oka nem is volt az irigykedésre. - Miért nem maradsz a Roxfortban nyári szünetre? - harapdáltam tűnődve az ajkaimat. - Biztos kapnál rá engedélyt... Bár, bazi nagy kastély, szerintem unatkoznál. Azt már meg sem kérdezem, hogy miért nem kéred meg egy ismerősödet. Cel szociális kapcsolatait ismerve nem hiszem, hogy túl sok esélye lenne ahhoz, hogy bárki is befogadja magához a vakáció idejére. - Esetleg lehetnél nálunk – vetettem fel az ötletet, és most az egyszer tényleg nem volt semmi hátsó szándékom sem a dologgal. - A ház nagy, ha itt hagyod a modorodat, akkor szívesen látlak. Van két lány is minden nyáron, a társasággal sem lesz gondod, ha esetleg én nem lennék az ínyedre. Tudod, nem vagyok egy smink-párti... - Megbecsülöm – kacsintottam vidáman a lányra. - Csak olyan furcsa, szinte minden – veled egykorú lány – már elmondhatja magáról, hogy volt párja. Na, nem mintha az ellenkezője baj lenne – tettem hozzá gyorsan, Cel mérges tekintetét látva. - Csak meglepett, ennyi az egész, tényleg nem sok ilyen lánnyal lehet találkozni. A lány következő mondatára kissé elkomorult képpel meredtem magam elé. Sokan mondták ugyanezt, de sosem szerettem hallgatni a dolgot. Szerettem Susant, fájó emlék volt ez nekem. Még így is nehéz volt beletörődni az elvesztésébe, nemhogy még úgy, hogy lépten-nyomon azt hallottam, hogy nagy eséllyel nem is szeretett igazán. - Hagyjuk Susant – vontam meg a vállam, és most én öltöttem magamra érzéketlen képet. - Én nem jövök össze velük, csak udvarolok. Minden lánynak jót tesz, ha fényezik az öntudatát, nem gondolod? - Rendben, te tudod, csak ne bájitaltanon törj rám azzal, hogy menni szeretnél valamerre – nevettem el végül magam. - Piton már így is fogcsikorgatva írja a dolgozataimra a K-át, nem szeretném még jobban felhergelni. Nem lepett meg, amikor Cel váratlanul eltolt magától, majd visszaült a kőre, számítottam rá valamennyire, de jobban érintett volna az, ha ellazul, és hagyja magát. Követtem a példáját, de mit ne mondjak, elég nehéz volt lehűtenem magam. Most azért jól jött volna egy vödör jéghideg víz. - Mit ne mondjak, az ember reménykedik – szólaltam meg kissé rekedt hangon. - Fenébe Cel, elég nehéz neked ellenállni... Pasiból vagyok, vagy miből. Megértelek, csak gondoltam, felvidítalak egy kicsit, és hidd el, ilyenkor sok örömhormon szabadul fel az emberben. Nem jönnél fel velem egyszer a Csillagvizsgáló-toronyba? Igazság szerint meg szerettem volna lepni. Éjszaka, gyertyafény, finom ételek, melyeket a konyháról lopok össze... Nem, nem akartam lefektetni, csak egy kicsit felvidítani. Ráadásul, izgalmasabb az élet, ha Frics elől kell bujkálnunk, mert tilosban járkálunk. Majd kinézek egy olyan napot, amikor senkinek sincs ott órája. Bár, ha jól tudom, a legutolsó óra este 10-kor ér véget, de jobb félni, mint megijedni.
- Hát drágám… szokj hozzá. – mondom miközben finoman megütögetem az arcát. Engem ugyan nem kap meg ilyen egyszerűen. Ami nem tetszik, azt nem teszem meg. Márpedig nekem elég sok minden nem tetszik. A mondandóját hallgatva könnyek szöktek szemembe. Próbáltam fölfelé nézni és sokat pislogni, de nem akart elmúlni. Mi a fene van velem? Miért ma? Miért pont ma kellett rám jönni ez a nagy érzelem kimutatás? Nem vagyok ilyen, tudom, hogy nem vagyok, hiszen fantom vagyok. Egy olyan lány, akinek nincsenek érzései, aki már nem tud szeretni, aki nem lehet vidám és boldog anélkül, hogy valakinek ne okozna fájdalmat, én magam pedig olyat nem érzek. Nem tudom mi az, nem is hallottam már róla évek óta. nekem nem is szabadna már semmit sem éreznem most mégis tudom, hogy szomorú vagyok, hogy megbántottak, de nem értem miért. Mindenesetre sikerült talán annyira visszafognom a sírást, hogy ő ne lássa, de mikor átölelt, nem bírtam tovább tartani. A karjai közt csordultak ki a könnyeim és zokogni kezdtem. Nem sokáig tartott ugyan, de azért eléggé megviselt az amit mondott. Nem azért, mert bántó lett volna, hanem mert igaz volt. Na tessék és még mások nem tudják elfogadni az én kritikámat! Én meg nem tudok szembenézni a valósággal.
- Bocsi nem tudom honnét jött, egyszerűen… fogalmam sincs mi volt ez. – csóválom meg a fejemet, mint akinek tényleg fogalma sincs, hogy mit csinált és miért. Bár mondjuk tényleg nem volt.
- Igen tudom, az egész házam ilyen. De én nem vagyok az. Engem ugyan nem zavar, hogy most félvér vagy aranyvérű vagy-e vagy sem. Tudsz varázsolni és kész. – Azt már nem mondom, hogyha nem tudna az sem érdekelne, mert nem voltam benne biztos. Azért én se szeretnék egy mugli férjet. Nincs bajom velük, csak a családom miatt nem bírom őket.
- Egyébként az én családomnak pont a fordítottja a baja. A szüleim és én voltunk egyedül mágiával rendelkezők, de mivel… - Remek még egy értelmetlen fecsegés, amit most már be kell fejeznem és sajnos pont azzal, amivel nem akartam.
- A szüleim eltűntek. Öt éves voltam. Azóta a keresztszüleimnél élek, akik varázstalanok és minden más rokonom is az ezért utálnak. – Remélem most örül, hisz életem legnagyobb titkát mondtam el neki, ami életemnek minden problémájának gyökere szóval innentől kezdve nagyon sok mindent nem tudok eltitkolni előtte. De ha megtudom, hogy kifecsegte valakinek törlöm a memóriáját.
- Gonosz… - jegyzem meg halkan, de én nem öltök nyelvet. Olyan gyerekes. Róla is most egy négy éves kisfiú jutott az eszembe. A nagy lelkesedésére összeráncolt homlokkal néztem rá. Nekem mégis, hogy lett volna barátom? És mi olyan hihetetlen, hogy tizenkilenc évesen, még nem csókolóztam? Valakinek ez nem adatik meg, én meg nem akartam.
- Igen komolyan mondom, és ilyennel nem szórakoznék. Ez volt az első és te kaptad, szóval becsüld meg magad. – Vagy valami hasonló. De végül is jó, hogy ő kapta és nem valaki olyan, akit utána olyan gyorsan hajítanék ki, amilyen gyorsan csak lehet. A fiúk többnyire félni szoktak tőlem, mert lássuk be, tényleg ijesztő vagyok, meg úgy gondolják, hogy nem érdemes velem szenvedniük. Igazuk is van. A „de” szócskára ráemeltem a tekintetemet. De mi? Mi a különbség a nőcsábászok között? Mindegyik csak a lányok után kajtat, hogy megkapja, aztán némi szórakozás után kidobja őket. Hát, nekem köszönöm szépen ilyen nem kell. Legalább tudom, hogy mire számítsak vele kapcsoltba.
- Ha sikerült elvennie tőled, akkor nem gondolod, hogy valahol a lány is hibás volt? Ennek ellenére igen, parasztság az, hogy valaki elveszi másnak a szerelmét, ahogy az is, ha elhitetted egy lánnyal, hogy bírod, majd három nap után könnyes búcsút veszel tőle, mert jött egy jobb. – Sajnálom, ha megbántom ezzel, de ez az igazság. Ha ő is olyan, mint a többi, akkor mitől lenne jobb? Attól, hogy nem mászik rá mások csajára? Igen ez becsületre méltó, de akkor is összetöri több ezer másik szívét, ami ismételten csak szemétség a részéről. A kérdéseire olyan arckifejezést vágtam, amiről tökéletesen le lehetett olvasni, hogy: „Te most komolyan gondoltad ezt?” Egyetlen egy szó kicserélése és máris másként értelmezi a mondatomat. Hát ez igazán csodás, lesz még vele bajom azt hiszem.
- Majd még eldöntöm. Nem szeretem előre megszervezni a dolgokat, inkább szeretek meglepetésszerűen intézni. – mosolygok a srácra. Majd kitalálom még, azt hiszem, egyszer elmehetnénk a tóhoz, vagy talán a szükség szobájába. Még úgyse voltam ott, izgalmasan hangzik mindenesetre. Váratlanul ér, de ismét a földre kerülök. Ez ilyen megszokás lesz nálunk? Ha megint koszos lesz a ruhám, akkor most már tényleg megverem. Mindenestre élveztem, ahogy a nyakamat csókolgatja. Kifejezetten jó érzés volt, de neki ezt is el kell szúrnia. Hangosan felsóhajtottam, majd lelöktem magamról és ismét felültem a kőre. Leporoltam magamat és megköszörültem a torkomat.
- Mondd Tom, szerinted öt perc után azt fogom rá mondani, hogy igen, ha eddig azt mondtam, hogy nem? – nézek rá kérdőn majd csóválni kezdem a fejemet.
- Kérlek Tom adj nekem egy kis időt, amíg megismerlek. Te mondtad, hogy nem engedek közel magamhoz senki, mert félek, hogy elveszítem. Szóval meg kéne értened miért nem akarom most még.
- Én pedig kevés dolgot utálok annál jobban, amikor egy ilyen szép nő, mint te, ellenáll nekem – kacsintottam rá. Tudtam, hogy képes lenne még egyszer megajándékozni a könyvvel, már ami a fejemet illeti, de nem érdekelt a dolog, ilyen voltam, és kész. Szerettem kockázatot vállalni, és kipróbálni magam új dolgokban is. Márpedig Celaenához hasonló lánnyal még soha életemben nem találkoztam. - Akkor a legtöbb ember nem érdemli meg, hogy szóba állj vele – vetettem ellen a lány mondatára. - Ha már arra sem veszik a fáradtságot, hogy megismerjenek, akkor ne adj a véleményükre. Sokan nem látnak tovább a szemüknél, így nagyon sok értékes embert hagynak elmenni maguk mellett, csak azért, mert első látásra nem szimpatikus nekik az illető. Te is egy kallódó kincs vagy, egy értékes személyiség, aki ezzel a viselkedéssel próbálja meg átvészelni a múltját. Gondolom, félsz attól, hogy még több embert elveszítesz, nem igaz? Azért sem vagy az a barátkozós típus. A lány múltját tekintve nem is lett volna hülyeség ez a magyarázat sem. Elvesztette a szüleit, ami elképzelhetetlen fájdalommal járhatott, főleg amiatt, mert olyan lehetetlenül fiatal volt még. Nem ismertem ugyan a múltját, de érhette még kellemetlen élmény ezen kívül is. Csoda hát, ha nem akar közel kerülni senkihez sem? - Akkor nem vagy buta – igyekeztem megnyugtatni a lányt, hiszen láttam rajta, hogy a sírás fojtogatja. Szorosan átöleltem, majd egy puszit nyomtam a feje búbjára. Olyan selmyes, és jó illatú volt a haja... Eper talán? Nem tudom, de kifejezetten kellemesnek gondoltam. - De ne hidd magadról azt, hogy nem vagy különleges. Megígéred? - Akkor megnyugodtam, bocsáss meg – elengedtem, majd szélesen rámosolyogtam. - A mi helyzetünk sem könnyű, hidd el. Sok diák megveti azokat, akiknek a szülei nem mágiahasználók, és ez később csak még rosszabb lesz. Sajnos, sok olyan ember van, aki felnőttként sem teszi túl magát az ilyen előítéleteken. Valóban ez volt a helyzet, hiszen már így is figyelembe vették egyes munkahelyeken, kinek hány felmenője volt varázsló, hiszen azt hitték, hogy aki nemes vérvonalból származott, az sokkal tehetségesebb. Apámnak szerencséje volt, ő aranyvérűnek mondhatta magát, de velem mi lesz? Félvérként több esélyem volt, mint annak akinek mindkét szülője mugli, de akkor is...Aggódtam. - Elégedj meg ennyivel – öltöttem nyelvet a lányra. Nem szerettem idegeneknek fecsegni Carolról és a hozzá fűződő viszonyomról, de Celnek nem azért nem mondtam el, mert idegennek tartottam. Egyszerűen csak valahogy más volt, mint mások. Nem akartam elszúrni nála egy lehetőséget csak azért, mert reménytelenül szerelmes vagyok egy olyan lányba, aki talán sohasem lesz az enyém. De Celaenánál még lehet esélyem. Nem mondom, hogy valami életre szóló lesz a dologból – már ha lesz persze - , de talán pár szép pillanatot megélhetünk, nem igaz? - Váó! - felcsillant a szemem a nagy hírre, de közben nem is hittem a fülemnek. - Cel... Celaena... Ez volt az első csókod? Nem szórakozol? Mármint, nem nézlek könnyen kaphatónak, nehogy azt hidd, de én azt hittem, volt már barátod... Te jó isten, komolyan mondod?! Azért megpróbáltam egy kissé távolabb kerülni a lánytól, nehogy megbánjam a hitetlenkedésemet. Igaz, hogy a könyve nálam volt, de a karjait nem csatolhattam le róla, azokkal pedig minden lány igen nagyot tudott ütni, ha arra került a sor. - Oké, az vagyok, elismerem, ennyiben én is hasonlítok Michaelre. DE! - Itt figyelmeztetően felemeltem a mutatóujjam, mintegy ezzel is jelezve, hogy amit mondok, az teljesen komoly. - Én még soha életemben nem másztam rá senki barátnőjére sem, ennyi tisztelet azért van bennem mások iránt. De ő elvette tőlem azt, aki fontos volt számomra. Azt a lányt, akiért másfél éven keresztül az életemet adtam volna. Nem gondolod, hogy ez gerinctelenség volt a részéről? Kérdőn pillantottam a lányra, miközben magamban kezdtem megbánni, hogy ennyire őszinte voltam. Nem volt szokásom Susanról beszélni, mostanában inkább elfelejteni igyekeztem a dolgot, de Cel annyira hasonló érzéseket keltett bennem. De két nőbe mégsem lehetek szerelmes egyszerre, nem igaz? Valamit már megint összeihattam, te jó ég, nem kéne mostanában Roxmotsba mennem. Nem tesz jót nekem. - Ne sajnáld, megoldjuk – legyintettem. - Három alkalmat? Meglepett a kérése, de hamar elvigyorodtam. - Nálad vagy nálam? - A következő kijelentésére azonban kitisztult a kép: - Hát, szívesen, csak mond meg, hol szeretnéd velem tölteni az idődet... - Hát persze, hogy nem vagy az – jegyeztem meg, végül gyengéden a földre döntöttem a kőről, és ismét csókolgatni kezdtem a nyakát. Nem érdekelt, mit kapok később érte, nem tudtam neki ellenállni. - Ha gondolod, akár már most túl lehetünk az első alkalmadon. Ha a csókban én voltam az első, akkor másban miért ne lehetnék?
-Ha ismernél tudnád, hogy kevés dolgot utálok jobban, mintha egy srác ismeretlenül nyomul rám. - – Azt is csak azért, mert ő fog a végén sérülni, ha nem is fizikailag, akkor lelkileg, mert bizony nehéz engem meggyőzni arról, hogy valóban rá van szükségem. Mert szerintem az egyetlen dolog, ami hiányozhatott az életemből, az nem egy pasi volt, hanem egy család. Egy olyan család, aki szeret engem és olyanok, mint én.
- Ajánlom is. - – mosolygok a fiúra. Persze nem gondoltam, hogy majd egyesével fogja kiszakítani a lapokat, csak féltem, hogy talán összegyűrődik, vagy esetleg megsérül, mert nem egy mai könyv, ez azért már elég idős. Még anyukámé volt. Ő bájitalokkal foglalkozott ugyan, de volt pár mérgekről szóló kötete is. Kevés dolog maradt meg a tűz után, de ez az egyike volt azoknak, pontosan ezért voltam rá olyan érzékeny, meg hát ugye azt se akartam, hogy a receptek elvesszenek. Nagyon nehéz mostanában olyan könyvet találni, amiben minden ilyen jól össze van foglalva.
- Nem hiszem, hogy a legtöbb ember értékelné a bunkó stílusom meg azt hogy ilyen érzéketlen vagyok. – mondom dühösen és karba teszem a kezem. A baj csak az, hogy tényleg ezt gondolják rólam. Hogy bunkó vagyok, akár a többi Mardekáros, holott én csak őszinte vagyok és érzéketlen meg azért vagyok, mert nincs olyan dolog, ami már igazán boldoggá tehetne hosszabb ideig. De ezt persze senki se veszi észre.
- És nem vagyok buta. Ha az lennék, nyilván nem ebbe a suliba járnék. – mondtam remegő hanggal. Na tessék! Ez is az ő hibája. Hogy már megint rám jött az érzelgősség. Megpróbáltam mély lélegzetek venni, miközben elfordítottam a fiúról a tekintetemet. Hihetetlen. Minek kell ilyeneket mondania? Nem hagyhatná rám és nem mondhatja azt, hogy igazam van? Az sokkal jobban esne, mintha megpróbálná megcáfolni a tényeket. Ennyire jó hír lett volna egy talán? Nem mondtam biztosra, csak annyit mondtam, hogy lehet nyáron benézek. Ez amúgy is azon fog múlni, hogy a mi kapcsolatunk hogyan alakul később.
- Elhiszem. Nekem nincs bajom velük csak kérdeztem. – Miért kell mindjárt egyből arra gondolni, hogy olyan vagyok, mint a többi zöld ruhás? Én nem azért kerültem oda, mert olyan vagyok, mint ők, hanem a múltam miatt, meg azért mert máshová nem illek. Nem vagyok kedves és nyájas, nem vagyok egy magológép, nem szeretek tanulni és bátor sem vagyok.
- Csak ennyi? – kérdezek vissza. Valóban csak különleges lett volna a számára? Mert az akár azt is jelentheti, hogy nem szereti, csak egyszerűen különlegesnek tartja. Persze hiú ábránd, hogy esetleg pont egy ilyen rendes srácnak nyerem el a tetszését és én már rég kinőttem a tündérmesékből és már a csodákban sem hiszek, de azért jó lett volna.
- Csak egy csók? – kérdezek vissza dühöngve.
- Képzeld el, hogy nekem az volt az első csókom. És te kaptad. Nem más, hanem te. – csóválom meg a fejemet lemondóan. Persze, hogy hülyeség volt azt hinni, hogy ezek neki jelentenek valamit.
- És nem. Sose vágytam testvérre. – Nekem csak egy apuka és egy anyuka. Az én apukám és anyukám, senki más. Nem akarok nevelőszülőket, vagy bárki mást pótléknak. Nekem ők kellenek.
- Miért te mi vagy, ha nem nőcsábász? – kérdezem, miközben a körmeimet vizsgálom. Ennyi erővel őt is móresre kéne tanítani, de persze akkor azért tiltakozna rendesen, hogyha vele is ezt csinálnák. Miért nem használják a fiúk az eszüket néha? Legalább csak egy picit gondolnának abba bele, hogy ilyenkor mit csinálnak.
- Hát sajnálom azért ehhez kell némi idő. - mondom sajnálkozva. Segítettem volna, ha tudok.
- Mondjuk egy… kettő… nem is, inkább három alkalmat. – mondom mosolyogva.
- Három olyan alkalmat, mikor csak veled vagyok. Elég egy ígérte és tiéd a hajszálam. – Ha nagyon akarta, akkor nevezhettük randinak is, én most direkt nem ezt a szót használtam. Csak jobban meg akarom őt ismerni, igazán nincs ebbe semmi különleges. Legrosszabb esetbe nem jön össze, akkor is legalább elmondhatom, hogy én megpróbáltam. Meglepődtem mikor nekem adta a pálcáját. Azon, amit mondott pedig még inkább.
- Azt hiszed bántanálak? Csak egy ruha. – kezdem el csóválni a fejemet, majd gyorsan helyre is hozom a szerelésem és visszaadom neki.
- Nem vagyok olyan kegyetlen, mint amilyennek tűnök. – mondom lemondóan. Tényleg képes volt azt feltételezni, hogy emiatt ellene fordítom a mágiám? Hihetetlenül ostoba volt, ha ilyet feltételezett rólam. A nyakamra adott csók csiklandozott. Nagyon csikis tudok ám lenni, bár senki se tudja, hol vagyok az. Hát Tomnak elsőre sikerült megtalálni azt a pontot.
- Azért megpróbálni meg lehet. - mondom mosolyogva
- Már ezt se szabad? - vágtam némileg durcás képet a lány mondatára, miszerint rámásztam. Jó, ez nekem nem annak tűnt, inkább csak próbálkozásnak, ártatlan kis csínynek, de ugyebár minden ember más, mindenkinek másak az erkölcsi értékei. Én megszoktam ugyan, hogy hajtom a nőket, de Celaena nagy eséllyel nem szokta meg, hogy nyomulnak rá. Vagyis megszokta, de nem díjazta. Ilyen testtel ne szokta volna meg? - Ne aggódj, vigyázok rá! - nevettem fel, mintegy megnyugtatva a lányt. Nem állt szándékomban kárt tenni senkinek a dolgaiban sem, így a könyvre is ügyeltem. A ruhája miatt is volt bennem némi bűntudat, de ezzel kapcsolatban nem estem túlzásba. Rendben, én voltam az oka annak, hogy tiszta kosz lett szerencsétlen lány, de lehetett volna annyi esze, hogy az erdőben történnek balesetek, és akkor nem ebben indul útnak. Még ha én nem is bukkanok fel, akkor is érhette volna némi meglepetés a dolgokat illetően. Elszakad, megég, vagy bármi. - Még hogy nem vagy különleges? - valódi csodálkozás hallatszott a hangomban, hiszen hozzá hasonló lánnyal sem találkoztam még. - Buta vagy, ha azt hiszed, hogy nem vagy az. Már maga a külsőd is felhívja magára az ember figyelmét, de a személyiséged még érdekesebb. Elmosolyodtam. A lány tényleg csodaszámba ment. Elsőként ott volt az, hogy mardekáros, de mégis ilyen jól el tudok vele beszélgetni. Különös, nem igaz? A két ház sose jött ki igazán jól egymással, és igaz, hogy a legjobb barátom is ebbe a házba járt, de az más volt. Seant gyermekkora óta ismertem, vele nem tudtam rosszban lenni csak a háza miatt. Ian emellett sokat vigyázott ránk annak idején, számomra egyfajta példakép lett. Elképzelhető, hogy miatta voltam én is ilyen nyomulós. Emellett a lány tele volt titkokkal, láttam a szemén, és a viselkedésén. Kínosan ügyelt arra, hogy ne fecsegjen túl sokat magáról, ez már egy árulkodó jel volt a részéről. Nem faggattam, hiszen egy titok nem véletlenül titok, ha úgy gondolja, hogy megosztja velem, akkor megteszi, felesleges lenne erőlködnöm. - Remek! - szólaltam meg, és igazán örültem a dolognak. Cealena következő kérdésére azonban némileg vonakodva bólintottam: - Igen, az. De hidd el, nagyon kedves asszony. Nem hittem volna, hogy Cel képes lenne ezek után faképnél hagyni, de kissé azért megijedtem. Úsztak az esélyeim, ha a lány is olyan, mint a társai. - Mondjuk úgy, hogy különleges – mosolyodtam el sejtelmesen. Eszem ágában sem volt kiteríteni a lapjaimat, miszerint majd megveszek Carolért, de Cel emlékeket idézett bennem. A lány nagyon hasonlított Susanra. Nem stimmelt sem a külső, sem a belső, de valamiért mégis olyasmit éreztem vele kapcsolatban, amit csak Suenál, amikor először összefutottam vele. Az a furcsa boldogság, hogy beszélhetek vele. Elég különös dolog volt. - Most miért ne? - nevettem fel a lány kérdését hallva. - Csak egy csók volt... Kettő... Semmi több, nem volt más, akkor miért ne lehetne? Sose vágytál még arra, hogy valakire a saját testvéredként nézhess? Ha nem barátkozol, akkor nehezebb a magány. Így persze kilövöm, hogy ágyba vihessem, de ha arra van szüksége, hogy legyen mellette egy testvérként szerethető barát, akkor megteszem. Szimpatikus volt számomra a lány, úgyhogy még ezt az áldozatot is meghoztam volna érte. Elvégre, szenvedett már eleget szegény, miért okozzak neki feleslegesen fájdalmat? - Hát, nem tudom ismered-e Michael Gladwint – szólaltam meg némi szünet után. - Nagy nőcsábász a szentem, kissé móresre kellene tanítani. - Áh, akkor hagyd – legyintettem némileg csalódottan. - Jó lenne még mostanában. De a hajszáladnak nagyon örülnék. Mit kérsz cserébe? Korrepetálást nem vállalok, azt még most leszögezhetem. Szótlanul nyúltam a zsebemhez, majd átnyújtottam Celnek a pálcám. Reméltem, hogy nem fordítja ellenem a ruháért cserébe. - Parancsolj. Bűbájt nem tudok, és egyébként sem merek pálcával hadonászni feléd, ha már ez a ruha van rajtad. De ha kérhetnélek, ne fordítsd ellenem, arra szívesen visszaadom a könyved... Még mindig kellemesebb egy púp a fejemen, mint egy csalánártás bizonyos testrészemen. - A Tom Stewart-féle sármmal - nevettem el én is magam, majd tenyeremet a lány combjára helyeztem, végül megcsókoltam a nyaka hajlatát, és a fülébe súgtam: - Látod, milyen nehéz nekem ellenállni?
- Hát… Te másztál rám. – vonom meg a vállam. Nem ütöttem volna a fejére, ha nem támadnak piszkos kis gondolatai és akkor most nem is fájna. Szóval, ha valakit hibáztatni szeretne, akkor nyugodtan mutogasson magára.
- De ha baja lesz, akkor még a fejbe verésnél is rosszabb fog veled történni. – nézek rá összeszűkült szemekkel. Ezt figyelmeztetésnek szántam, hiszen ez volt a kedvenc könyvem. Az összes olyan méreg benne volt, amit előszeretettel készítettem volna, de nem lehetett. Majd egyszer megcsinálom őket, aztán „véletlenül” pont azoknak a poharába löttyintek belőle, akiket utálok. Még jó, hogy csak a családomban voltak ellenségeim. Nagyra nyílt a szemem, mikor a zsebébe rakta a könyvemet. Hogyan fért bele? Bizonyára bűbájt használt, én is azt szoktam, ha el akarom rejteni a pálcámat a zsebembe. Amúgy sem terveztem, hogy elveszem tőle, de így meg végképp elvetettem a lehetőséget.
- Nem hiszem, hogy olyan kivételes lennék. – mondom váll rángatva. Nincs bennem semmi különleges. Pontosan olyan vagyok, mint amilyenek a szüleim voltak. Már amennyire emlékszem. Már majdnem tizenöt éve annak, hogy eltűntek és az emlékük kezdett halványulni. Még emlékszem rájuk, minden nap magam előtt látom az arcukat, de maga a hajuk színe vagy az alakjuk már annyira nem rémlik. Talán apám volt szőke, ha jól emlékszem ezt tőle örököltem. De az biztos, hogy nem vagyok kivétel, a legtöbb finn lány olyan volt, mint én. Szőke hajú, kék szemű. Mugli településen? Egy varázsló? Mit ne mondjak elég érdekes.
- Hát… talán majd nyáron benézek. – Persze ha addig nem un meg. Vagyis nem is az, hogy megunni, csak nem tudom, hogy most pontosan mit akar tőlem. Komolyabb kapcsolatot, vagy csak azt, hogy megszerezzen, aztán meg szépen kidobjon. Mert abból isten igazából csak neki lesz baja. Nem vagyok haragtartó, nem azért, csak ha átvágnak, akkor könnyen bedurvulok.
- Anyukád mugli? – kérdezek vissza meglepetten. Hát félvér lenne? Nincs bajom velük, én nem vagyok olyan előítéletes, mint a háztársaim, engem aztán pont nem érdekel, hogy most valaki aranyvérű vagy sárverű. Varázsló és kész. Ettől még senki sem lesz rosszabb vagy jobb. De gyakran fenn kellett tartanom a látszatott, hogy nagyon is irritál az, akinek nem mindkét szülője varázsló, csak azért, hogy ne közösítsenek ki teljesen. Így sem tartoztam igazán közéjük, de azt nem akartam, hogy éjszakára kizárjanak vagy elvegyék a cuccaimat.
- Rendesnek lehet, hogy rendes, ha tehetem, inkább nem állok szóba velük. Egyébként ki neked ez a lány? Csak barát, vagy talán több? – A hangomban volt valami furcsa. Talán féltékenység? Badarság, nem lehetek féltékeny, hisz nem ismerem Tomot, nem kéne annak lennem. De az tény, hogy inkább a háztársaimtól minél messzebb akartam kerülni. Vannak ugyan néhánya, akik elviselnek, de a legtöbben nem bírják az őszinteségem, mert nem tudják elfogadni a kritikát. Az ajánlatára felvont szemöldökkel néztem rá.
- A bátyám? Ez komoly? Ezek után? – Hát az biztos, hogy nem fogadtam volna el annak. Világ életembe egyke voltam, nem kell nekem egy testvér. Jobb inkább egyedül lenni.
- Mit akartok ti azzal a főzettel? – nézek rá kérdőn. Százfűlé? Egy szimpla szívatáshoz minek kéne olyan? Bár mikor kér, egy hajszálat azt hiszem, kezdem sejteni a dolgokat.
- Az italt végül is be tudom szerezni azt hiszem. Az nem lesz nehéz, csak kell egy kis idő. De a hajszálnak ára van. – mosolyodok el ravaszul. Bár itt jelen esetben az italnak van nagyobb árbeli összege, de ha valaki azt akarja, hogy az én testembe bújhasson, akkor annak egy kicsit nagyobb az ára. Nem kérnék sokat tőle, de azért mégiscsak rólam van szó.
- De azt nem látja senki, a ruhámat meg igen. – Nem tudnám jól elmagyarázni neki, de irtó ciki, ha egy csaj egy tök koszos ruhában megy vissza a hálókörletébe. Rögtön arra fognak gondolni, hogy milyen béna voltam, hogy így összekoszoltam magam, vagy éppen egy rosszabb dologra.
- Nincs nálad a pálcád és nem tudsz valami tisztító bűbájt véletlenül? – Hátha szerencsém van aztán tud valami megoldást, mert ez így nem állapot. Rémesen festek és szegény ruhámat meg majd ápolgathatom, amíg haza nem küldöm kimosni. Nem tudom minek csókoltam meg megint. Az előbb nem azért tettem, mert, hű de nagyon akartam, de most azért csináltam, ami furcsa volt. Nem szerettem a pasik közelébe lenni, engem annyira nem vonzottak, Tom az első, akinél ez megtörtént, de azért még mindig nem vagyok az övé, ennyitől nem kap meg, annál többet kéne tennie. Az viszont nem játszott, hogy letapiz. Oké, csak a derekamat fogdosta, de nem, ez azért mégsem úgy van, ahogy ő azt gondolja.
- Miért eddig nem voltam elég eredeti? A srác megszólalására csóválni kezdtem a fejemet.
- Itt nem az ismertségről van szó. Senkinek se mesélek erről. Nem az a bajom, hogy most találkoztunk, hanem az hogy egyszerűn nem szeretek róluk beszélni. – Jó erősen az ajakamba haraptam. Na igen, pontosan ezért nem akartam. Emlékeket idéz fel, ami talán még önmagában nem is akkora nagy baj, de ha kimondom őket hangosan, vagy csak megemlítem, akkor már rosszul érzem magamat. Most ugyan nem álltam közel a síráshoz, de nem szerettem volna tovább erről beszélni. Az ujjait érezve kissé megszeppentem, de hagytam, hadd csinálja, majd mikor megszólalt összeráncolt homlokkal néztem rá, aztán elnevettem magamat. Várjunk csak… nevetni?
- Hogy csináltad? – kérdeztem tőle miközben a tekintetét fürkésztem. Mikor is volt utoljára? Talán öt éves koromban volt mikor igazán nevettem? Hogy nem tettem vagy esetleg mások kárán, hanem mert boldog voltam.
- Lehet, hogy egyszeri alkalom, de nekem azóta is fáj a fejem – mutattam rá a tényekre, majd kissé mérgesen pillantottam a lányra, de nem tudtam rá sokáig haragudni. Tudtam jól, hogy kiharcoltam magamnak a dolgot, mindenesetre nem szerettem volna ismét megkockáztatni egy jól irányzott ütést. - Ne aggódj, ha végeztünk, visszakapod. Ezt mondva zsebre dugtam a könyvecskét. Nem aggódtam, hogy nem fér el benne, hiszen tágító-bűbájt alkalmaztam rajta, sok minden bújkált benne. Nagyanyám, kiskutya, kiscica, na meg halott német katonát is talált volna az az ember, aki átkutatja. Celaenának nem lesz egyszerű dolga, ha esetleg ki szeretné kapni a zsebemből. Előbb bukkana rá egy Weasley-féle harapófogóra, semmint a verőeszközére. - Jaj, te – csóváltam meg a fejem mosolyogva. Édes pofija volt, amikor durcáskodott, akár egy ötéves kislány. - Hát, nem is tudom, akkor te kivételes példány lehetsz. Jól összeraktak, bárki is tette ezt. Úgy tűnt, a lány kezdett kiszabadulni abból a burokból, amelyben eddig volt. Ahhoz képest, ahogy eleinte viselkedett, már egész barátságos a stílusa, és még mosolygott is. Mondom, hogy én vagyok a lányok kedvence. Bevetem a bájaim, és már senki sem tud nekem ellenállni. Pedig Celaenával – sejtéseim szerint – Gladwin sem boldogulna, hiába lenne nála az a fura itala. - Egy kis mugli településen, nem messze Londontól. Ha gondolod, egyszer eljöhetsz hozzánk... Nem hiszem, hogy igényt tartott volna a meghívásomra, nem tűnt közösségi embernek, nagy eséllyel csak kevés barátja volt, és azokat is szigorúan megválogatta. Mindenesetre, meg kellett próbálnom a dolgot, kíváncsi voltam arra, hat-e annyira a Tom Stewart-bűbáj, hogy Celaena száján az igen szó is kicsússzon. - Anyu elég tehetségesen süt, az ember el se hinné, hogy nem tud varázsolni – kacsintottam rá cinkosan. A mágusok megszokták már a varázslatot, a legtöbb ismerősöm anyja bűbájt alkalmazva sütött-főzött, így eléggé ki voltak akadva azon, hogy pálca nélkül is lehet finomságokat készíteni. Én nem voltam ugyan otthon a mugli módszerekben, de a végeredmény magáért beszélt. - Ó, kösz – töprengve néztem a lány arcát, szinte el sem jutott a tudatomig, hogy miről beszél, annyira magával ragadtak a vonásai. Tipikus északi szépség-jelleg volt. Világoskék szemek, szőke haj, világos bőrszín. - Hm... Pedig Carol elég rendes csajszi... Ami azt illeti, túl rendes, mert Michaellel is szóba állt. Megkönnyebbültem. Hála az égnek, nem ismeri! Ennyi előnye azért van annak, ha az ember egy ilyen csajba botlik, mint Celaena. - Számomra népszerű vagy – Újabb lehengerlő mosolyt küldtem irányába. - Már beloptad magad a szívembe, remélem tudod. Hát, én itt vagyok neked, ha gondolod. Lehetek a bátyád. Na, igen, abban veszett jó vagyok, már tökélyre fejlesztettem az ilyesmit Carol esetében is. Meghallgattam, ha baja volt, tanácsot adtam neki pasi ügyben, és közben reménykedtem, hogy egy kapcsolat sem jön össze neki. Akkor Celaena esetében már nem mindegy a dolog? Egy húggal több vagy kevesebb, nem oszt, nem szoroz. - Százfűlé ital – vigyorogtam a lányra, miközben reménykedtem abban, hogy akad neki egy a hálószobájában. Nem szerettem volna, ha Sean túl sokat kockáztat. Piton egyszer elkapja, és mindennek lőttek. Pluszban még én is mehetek vele büntetőmunkára, mert a szavamat adtam rá. Elég nagy hülyeség volt tőlem, de a fiú a barátom volt, nem hagyom benne a pácban, ha már egyszer így belerángattam. - És adhatnál egy hajszálat is, ha gondolod... Rákacsintottam a lányra. Ha Celaena testében megyek oda a fiúhoz, tuti a siker. Az az idióta nem tud ellenállni két mellnek, két formás lábnak, és egy gyönyörű lánynak. Na, várjunk, én sem! - Az én fantáziám is mocskos, nincs abban semmi rossz – jegyeztem meg vigyorogva. Amikor Celaena ajkai ismét közeledtek, kissé móhon kaptam le, de azért élveztem a pillanatot. Lágyan csókolt, így én se siettem. A karjaim önálló életre keltek és ide-oda vándoroltak a lány derekán, kiélvezve a pillanatot. Még jó, hogy a könyve nincs a keze ügyében. Igaz, hogy ő kezdeményezett, de ki tudja, bármikor megsorozhatna vele. A csók abbamaradt, én pedig egy elégedett vigyorral szólaltam meg: - Na, ugye! Már sokkal eredetibb vagy, mint eddig voltál. - Rendben, nem kérdezek – emeltem fel megadóan a kezeim, majd sóhajtottam: - Sajnálom, hogy ilyesmiről faggatlak, hiszen még csak nem is ismerlek. Azt bezzeg nem sajnáltam, hogy megcsókoltam, hiába ismerem csak pár perce. Fura, nem igaz? Ezért nem volt bűntudatom. Ujjaimmal gyengéden végigsimítottam a lány arcán: - Hé, te búsképű lovag... Ne szomorkodj, elvégre találkoztál velem. Életed legboldogabb napjának kellene lennie. Jaj, Tom, jó hülye vagy. Azért az egódat nem ilyenkor kellene fényezned.
Bár nem szokásom elpirul, most mégis úgy éreztem, hogy az arcomba szökik a vér. Persze ez tudtam jól, hogy nem lehetséges, mert egyszerűen képtelen vagyok rá, így inkább csak elmosolyodtam. Lehet meg tudnám szokni, hogy minden nap vidám legyek, bár biztosan időbe tellene, meg a társaságnak is olyannak kellene lennie, de most kifejezetten jól esett kimutatni a fiúnak az érzéseim. Mikor felvette a könyvemet azt hittem azért teszi, hogy visszaadja nekem és már nyúltam is érte, de e helyett, inkább megtartotta.
- De az csak egyszeri alkalom volt! – nézek rá kérlelően. Abba voltak a kedvenc mérgeimnek a receptjei.
- Hát jó… - mondom végül durcisan. De ha bármi baja lesz, akkor leszedem a csinos kis fejét a helyéről és egy mókus testére rakom rá.
- Igen Finnország. – sóhajtottam fel. Imádom azt a helyet, de szinte már évek óta nem jártam ott. Túl sok emléket idéz fel.
- Hát köszi. De hidd el ott is akadnak rondaságok. – borzongok bele a tudatba, hogy talán még az itteni banyáknál is rosszabbak vannak arrafelé. Hiba volt említeni, nem szabadott volna neki ezeket elmondani. Most biztosan kérdezgetni fog, amit nem akarok. Nagyon régen sírtam utoljára, nem akartam, hogy egy visszaemlékezés miatt megint ez történjen. Én marha! Hogy csúszhatott ki a számon? Pedig én a hallgatásomról vagyok ismert, sose fecsegek feleslegesen most meg mégis… de nem tudom miért, ez teljesen érthetetlen és hülyeség.
- Tényleg? Hol? – kérdezem tőle. Igen, talán most végre visszatérhetünk rá és engem békén hagy. nem akarok neki mindent elmondani magamról, annyira még nem ismerem, meg ezek azért mégiscsak féltve őrzött titkok, másról meg nem tudnék beszélni. Minden, amit mondanék újabb kérdést vetne fel, ami végül ahhoz vezetne, hogy kiderít róla m mindent, amit nem akartam.
- Szép neve van a húgodnak. – Erre mit lehet mondani? Egyálatán minek mondja el? Én nem kérdeztem meg nem is nagyon érdekel.
- Nem hiszem. Tudod, nem vagyok valami népszerű az ő körükben. – És már megint. Fecsegés, fecsegés, de minek? Csak a saját helyzetemen rontok ezzel az egésszel és én mégis folytatom. Bájitalt adott be nekem vagy mi?
- Nekem nincs senkim. Se barátok, se család. – Most már mindegy igaz? Meg ha már egyszer így magától elkezdett mesélni a családjáról, akkor én is megmondom neki tömören az enyém milyen. Semmilyen. Nincs családom, a szüleim eltűnt, a keresztszüleim nem is varázslók, a rokonságom fele pedig gyűlöl, azért ami vagyok. Nekem már nincs semmim. Figyelmesen hallgatom, miért keresik a csajt, akire azt hitte én vagyok. Mit ne mondja érdekes egy ok, de végül is én magam is szeretek rémisztgetni időnként, meg amúgy sem tartozik rám ez isten igazából.
- Milyen főzet kéne? – kérdezem. Talán tudok nekik segíteni, otthon vagyok ebbe a témába, a hozzávalókat meg csak nem olyan nehéz beszerezni, elvégre pénzért bármit meg lehet venni.
- Eredeti? Inkább mocskos. Ő volt a kedvencem. – mondom duzzogva, hogy éreztessem, hogy ez végül is az ő hibája, hiszen miattam estem a földre, ha kezdetektől fogva azt csinálta volna, amire kérem, akkor most nem lenne ez az egész. Bár az is igaz, hogy akkor nyilván nem is csókoltam volna meg, és nem szabadulok fel ennyire. A kijelentésére kissé elszégyelltem magam. Igen, megcsókoltam, de csak saját magam miatt tettem, hogy ne kelljen tovább a földön feküdnöm. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz. A következő mondatára ránéztem és oldalra billentettem a fejem. Ennyire hülye nem lehetek igaz? Ismét megcsókoltam ezúttal több ideig és sokkal finomabban. Nem tudom miért élveztem. de tényleg, ez egészen más volt, mint amit valaha elképzeltem. Azt hittem életem első csókját egy olyan sráctól kapom, akit több ideje ismerek majd, mind fél óra, de ez is elég jó volt. Sőt talán még jobb is. De azért tudom, mikor kell leállni, el is húzódtam, majd a másik irányba kezdtem bámulni, mintha semmi sem történt volna.
- Azt hiszem igen. – mondom kissé zavarva. Hogy ezt mesélték-e? Igen. Hogy tényleg így lett volna-e? Nem tudom.
- Nagyon kérlek Tom erről ne kérdezz. – nézek rá a fiúra. Nem akartam elmondani. Senkinek. És kimondani sem akarom újra azokat a szavakat. Így is épp elég, hogy minden nap eszembe jutnak.
- Nincs mit – válaszolom a lány mondatára, miután felsegítettem. Volt némi bűntudatom, hogy ennyire kihasználtam az adódó helyzetet, de most mit kellene tennem, ilyen vagyok. Szeretek a csajok után futni, azt hiszem ez egy olyan jellemző, melyet a velem egykorú srácok gyakran birtokolnak. Ehhez pedig nekem egy jó adag sárm is jutott, ezt azért ne felejtsük el. A könyvét – amely tőle nem messze hevert, gyorsan felkaptam: - Ha nem bánod, ez most egy kis ideig nálam marad. Nem szeretném, ha újra rásóznál egyet a buksimra. - Ó, Finnország? - Felcsillant a szemem, hiszen odáig voltam az északi országokért. - Állítólag ott nagyon szépek a lányok. Te vagy rá az élő bizonyíték. Elmosolyodtam. A lány csókja még mindig elég intezíven égett az ajkaimon, és hatalmas erőfeszítésembe tellett, hogy ne rohanjam le újra. Többet akartam belőle, mint amit eddig mutatott magából, de jól tudtam, hogy ez nem megy egyik percről a másikra, idő kell hozzá. Ráadásul, Celaena sem adta könnyen magát, ez a kis csók csupán étvágygerjesztő lehetett számáról. Mindegy, még ha nem is sokat, de valamennyit puhult, ez itt a lényeg. Kemény és áldozatos munka lesz, de előbb vagy utóbb az én ágyamat fogja melengetni, ebben teljes mértékben bizonyos voltam. Olyan nincs, hogy egy lányt ne kaphassak meg... - Londonban laksz? Én is onnan nem messze élek – Szívesen faggattam volna még a lányt, de ő időközben zavartan a szája elé kapta a kezét, így inkább ráhagytam. Úgy néz ki, nem szeret másoknak fecsegni az életéről. Valahol megértettem, de nem bántam volna, ha egy kissé több hajlandóságot mutat a dolog felé. Én azonban folytattam, hátha ismét megnyílik: - Van egy húgom, Lacey. Meg egy csaj, aki a barátnője, Carol. Ismered? Ő is mardekáros. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, miközben az előttem álló Celaenára pillantok. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem ismeri Carolt, mert ha igen, akkor nagy eséllyel beszámol neki a kis csókunkról az erdőben. Valamiért nem szerettem volna, ha ez a fülébe jutott volna. Igaz ugyan, hogy nem voltunk együtt, de akkor is... Kellemetlen helyzet lenne, annyi szent. Oké, ismert annyira, hogy tudja, nem vagyok szent életű, de jobb, ha ő sem tud mindent. - Sean meg én egy kis kiruccanásra készülünk – válaszoltam a lány kérdésére, miközben ő hátat fordított nekem, és a kő felé indult. Szemeim követték a legbájosabb domborulatát, és elképzeltem, milyen lenne, ha a lány beadná a derekát, és egymásnak esnénk, itt, ezen a szent helyen. Ahhoz kétségem sem fért, hogy nem felejteném el egyhamar azt az élményt. - Meg szeretnénk leckéztetni egy srácot, és ehhez szükségünk lenne egy igen bonyolult bájitalra. Reménykedtem abban, hogy te vagy az a lány, mert akkor megkérhettelek volna rá, hogy adj nekünk egy-egy fiolával, de így nem számít. Nem igen hittem, hogy az utóbbiak fényében szívesen segítene, de már tárgytalanná is vált a dolog. Hiába kilencedikes, nem hiszem, hogy akadt neki a Százfűlé-főzetből. Akkor marad Ian, ha nincs más választásunk. Esetleg Sean kilop egyet Piton szekrényéből, ahogy megegyeztünk. - Annyira nem – válaszoltam, miután jobban szemügyre vettem a lány sáros ruháját. - Nem vagy vészes, még jól is áll. Olyan eredeti. Valójában a mugli nők iszapbirkózása jutott eszembe róla, bár nem hittem, hogy jártas volt a témában. Azért szívesen elnéztem volna, ahogy Carol és Celaena egymást ölelgetik egy iszapfürdőben, miközben az én nevemet sikoltozzák egyre-másra. Kezdtem elgondolkodni azon, hogy talán az lenne a legjobb, ha a két lány eggyé állna össze. Akkor legalább nem kellene attól félnem, hogy Carol fülébe jutnak a dolgok. - Ahhoz képest megcsókoltál – huppantam le mellé egy félszeg mosoly kíséretében. - Félre ne értsd, nagyon örültem neki, talán még párszor meg is ismételhetnénk, ha nem bánod. Nem sok lány akadt, aki ennyire jól kezelt volna engem, de úgy tűnt, Celaena nagyon is jól értett hozzám, még ismeretlenül is.Tudta, hol kell abbahagyni, és mit kell tennie ahhoz, hogy leszálljak róla – legalább két percre. - Szóval apukád auror volt – állapítottam meg mélázva. - Mi történt a szüleiddel?
Ha tényleg azt hiszi, hogy tényleg olyan ártatlan vagyok, mint amilyennek kinézek – megjegyzem, egyáltalán nem úgy nézek ki – akkor nagyon téved. Képes lettem volna ölni, ha akartam volna, mert a családom néhány tagjánál kevés embert utálok jobban. Csak azért ítélnek el engem és a szüleim, mert nem vagyunk muglik. Nevetséges! Ez nem valami átok, mint ahogy azt ő gondolják, ez inkább áldás, amiben ők nem részesülhetnek, és csak ezért piszkálja a csőrüket az, hogy képesek vagyunk varázsolni. Azonban a szüleim eltűnése után nem marad más áldozat, mint én. Engem ugyan nem érdekelnek a megjegyzéseik, amiket rám tesznek, de apát és anyát nem merjék a szájukra venni.
- Nekem? – kérdezek vissza meglepve. Ártatlan lennék az ő szemében? Ez különös, még nem mondták ezt nekem. A magyarázatára elmosolyodom.
- Na igen, így tényleg érdekesen hangzik. – Igazából csak meg akartam győződni, hogy tényleg érdekli-e a munka, vagy csak bemagyarázza magának, hogy szereti és így akar menőzni. Mindenkinek szíve joga mit választ, de szerintem azt érdemes, amiben az ember jó és szívesen csinálja, mert különben nem fogja élvezni és akkor hiba volt az egész és ezzel akár a saját életét is jól elszúrhatja.
- Tudod, ha jól emlékszem apám is auror volt. Legalábbis így mesélték nekem. – A keresztszüleim is varázstalanok voltak, de ők elfogadtak annak, aki vagyok. Ők meséltek nekem a szüleimről, miután nekem nem árulták el, hogy varázslók. Nem tudom, hogy csak túl fiatalnak gondoltak-e még vagy nem is állt szándékukban elmondani, de ezért haragudtam rájuk egy ideig, most meg azt kívánom, hogy bárcsak visszajönnének, nem számít mit tettek.
- Nem tudom, talán úgy gondolják, hogyha nem tudnak felkészíteni, nincs értelme a gyakorlatnak. – Közben pedig sejtelmem sincs, hogy mi játszódik le a tanárok fejében az auror szakon, én nem oda jártam, így sejtelmem sincs, hogy ott hogyan mennek az órák. Lehet az a baj, amit én mondok, lehet az, hogy nincs elég hely vagy idő rá, mások az alapkövetelmények a tanítás szintjén és több elméletre van szükségük… Akár mi lehet. Én csak találgatni tudok, de igazán maximum a tanárok tudják.
- Akkor kérdez rá egy tanárnál, hogy miért van ennyi elmélet. Ezeket a kérdésekre csak ők tudnak választ adni, mi most kitalálhatjuk, de nem biztos, hogy az a megoldás. – Akárhogy is nézzük, minden út a tanárokhoz vezet, mert az oktatást csak ők tudják, hogyan megy. Van egy tanmenetrend, az alapján kell haladniuk, nincs mese.
- Azt gondoltam. – kezdtem el forgatni megint a szemeimet. nem vagyok rá kíváncsi milyen őrült gondolatok és képek játszódnak le a fejében nap, mint nap, de volt némi fogalmam arról, hogy mi lehet. A férfiak ilyen korban egy dologra szoktak gondolni, ami nem a tanulás sajnos.
- Azt mondod gyönyörű vagyok? És… honnan veszed, hogy titkolózom. – teszem karba a kezemet. Igen, sok titkom volt, rengeteg, de nem ezekről senki sem tudhat. Maximum azt tudják, hogy nem szívesen beszélek a szüleimről, de azt nem is sejtik miért. Néhány ember azt mondja azért, mert nem bírom őket, én pedig hagyom, hadd terjedjen ez a pletyka, mert még mindig jobb, mint az igazság. De ő nem is ismer, nem szabadna tudnia, hogy valamit titkolok.
- Nem az! Tom kérlek, tegyél le. – nem ez nekem kicsit sem volt mókás, sőt inkább idegesítő. De lényegében nekem minden az volt, ami romantikus volt, vagy a pasik dolgai. Én ilyen lány voltam, jobb szerettem az ijesztő dolgokat, nem pedig a nagyon csajos cuccokat. Az öltözködés ez alól persze kivétel, hiszen ott a nadrágot rühellem és a csipkéért odáig vagyok. Dühösen pillantottam rá a válaszát hallva. Ha már nem tudja, akkor magyarázza meg. Nem szeretem, mikor ezt csinálják. Nyögje ki, nem fogok megsértődni viszont az idegesít, ha nem mondja el, pedig megkérdeztem. Persze, hogy teljesítettem a kérését, különben nem tudtam volna fölkelni, márpedig a föld tényleg hideg volt, nekem meg nem állt szándékomban beteg lenni. A legundorítóbb dolog, mikor valaki megfázik, és folyik az orra, meg köhög. Ezért igyekeztem ezeket a lehetőségeket elkerülni. De azért tényleg jó volt, nem arról van szó, de dühösen nem élvezem az ilyet.
- Köszönöm. – mondom mikor végre fölsegít, majd a kérdésére összeráncolom a homlokom.
- Ismerem a lányt, de nem én vagyok az. Én Finnországban éltem aztán öt éves koromban Londonba költöztem. – kezdem el mesélni, majd a számra teszem a kezemet. Én most tényleg elkezdtem neki a múltamról beszélni? Be fogok golyózni még a végén.
- Na szóval a lényeg, hogy nem én vagyok. Miért? – kérdezek vissza, majd elindulok a kő felé. Gondolkodtam rajta, hogy esetleg újra megkérem, hogy segítsen, de végül inkább magam sétáltam el odáig. Mielőtt azonban leültem volna végignéztem magamon. Gyanítottam, hogy hátul csupa mocsok leszek, de elől is elég rendesen össze volt koszolva a ruhám.
- Remek. Hogy szedem ki ebből a sarat? – morgolódtam magamban.
- Nagyon hülyén nézek ki? – teszem csípőre a kezemet, de meg sem várva a fiú válaszát leülök a kőre. Hagyjuk, majd kimosatom valamikor, mert egyébként nem vészes, csak imádom ezt a ruhát és nem szerettem volna, ha koszos lesz.
- Egyébként bocsi a könyves fejbevágásért, de… nem szeretem, ha tök ismeretlen srácok nyomulnak rám, márpedig fél órányi ismertség nem túl sok. – fordulok ismét a fiú felé. Nem is értem miért kértem bocsánatot, az ő hibája volt, magára hozta a bajt, mégis úgy éreztem, hogy ezt kell tennem. Talán mégiscsak meg tudta lágyítani a szívemet. Nem hiszem, bár… előfordulhat. Mindenesetre megmosolyogtatott, amit ritkán és már régen csináltam.
- Nem akarsz leülni? – bökök a fejemmel a mellettem lévő hely felé.
- Hát igen, rólad nehezen tudnám elképzelni, hogy gyilkos szándékaid lennének – vigyorodok el, hiszen a lány nem hasonlított egyetlen vérszomjas gyilkosra sem. Szép volt, csinos, ártatlan tekintetű, egyszóval nem gondolta volna róla senki sem, hogy pont a méregkeverés érdekelné. Jobb lesz ezt megjegyeznem, a későbbiekben talán hasznomra is válik, ha ilyesmivel akadok össze az aurori munkám során. Hiába szép valaki, attól még lehet bűnös, nem szabad bedőlnöm a bájos külsőnek. - Olyan ártatlan képed van. - Miért ne lehetne izgalmas? - pillantok csodálkozva a lányra. Szöget üt ugyan a fejembe, hogy mégis honnan tudhat a rendőrökről, hiszen az aranyvérűeket nem szokta érdekelni a muglik világa, de egyelőre nem kérdezem meg, helyette fellelkesedve folytatom: - Folyamatos kihívások, új emberek, új tapasztalatok, új helyszínek, na meg persze az érdem, ha olyasvalakit kerítesz kézre, akire már régóta vadásztak. Kicsi az esélye annak, hogy pont egy újonc kapja el az illetőt, de ami azt illeti, történtek már csodák ebben a világban is. Mintha pont egy-két héttel ezelőtt olvastam volna az egyik mágusmagazinban, hogy egy fiatal gyógyító új főzetet talált ki a farkaskór ellen, ami hatékonyabban kezeli a tüneteket, mint az eddigiek. A srác még csak két hete volt a szakmában, de a bizottság már Merlin-díjra jelölte. Nem tudni, hogy megkapja-e egyáltalán, de szép dolgot művelt, annyi szent. - Lehet, hogy nem tudnak felkészíteni, de nagyobb sikerrel tudnám alkalmazni, ha gyakorolnánk is, és nem csak a könyvek lapjain látnám őket viszont – szólaltam meg, mintegy védve a teóriámat. Celaenának igaza volt ugyan, de ezt nem fogom az orrára kötni. Valóban nem készíthetnek fel arra, ami kint vár ránk, mindenesetre sokkal több dolog lenne a tarsolyomban, ha az átkokkal kissé jobban tisztában lennék. - Magabiztosabban tudnék fellépni, ha nem csak akkor jutnának eszembe az ütőképes varázslatok, amikor életveszélyben vagyok. Az auroroknak a magabiztosság is a fegyverül. El kell hitetniük másokkal, hogy jobbak náluk. - Ó, sok mindent elképzelek magamban, ne aggódj – Újabb cinkos mosolyt küldök a lány felé, de a részleteket azért nem kötöm az orrára. Nyilván megint csak fintorogna, vagy megjegyzést tenne a dologra. Sikerült egy kissé megismernem ebben a pár percben, és kamatoztattam is eme tudásomat. Carolt is elképzeltem már jó párszor ruha nélkül, szóval a fantáziámra igazán nem lehet panasz. Egész jó voltam benne. Ha Celaena csak sejtené, hogy most min jár az eszem, akkor nagy eséllyel egy egész könyvtári szekrénysorral találnám szembe magam perceken belül. Szerencsére, ezt pálca nélkül nem tudta megoldani. - Jobb lenne, ha egy út menti kóró lennél? - nevettem el magam. - Olyan vagy, akár egy rózsa... Gyönyörű, veszélyes és titokzatos. Nekem ezek a tulajdonságok ugranak be róla, és te is ilyen vagy. Abbahagytam a nevetést, és elmosolyodtam. A maga kis morcosságával igazán bájos kis teremtés, és ha nem lenne ilyen jégkirálynő fóbiája, akkor talán még olyan is lehetne, mint Carol. Megérinti az ember szívét, még ha nem is szándékosan, de ezt teszi. - Szerintem nagyon is az! - kacsintok a lányra, aki foggal-körömmel tiltakozik az ellen, hogy az ölemben cipeljen. Inkább élvezhetné a pillanatot, mert nem fog örökké tartani. Istenem, a nők olyan akaratosak. Aztán meg panaszkodnak, hogy a férfiak nem romantikusak, de amikor a kedvükre szeretnénk tenni, jönnek a kifogások. - Nem tudom, és kész – vonom meg hamiskásan a vállam Celaena kérdésére, de amikor teljesíti a csókra való kérésemet, döbbenten meredek magam elé. Oké, én kértem, de hogy megtegye... Nem, azt nem hittem volna. Mindenesetre, kiélvezem a pillanatot, tetszenek az ajkai, puhák, hívogatóak, legszívesebben visszacsókoltam volna, de türtőztettem magam. Nagy eséllyel Celaena nem örülne a dolognak. - Így már mindjárt más – vigyorodtam el, és felpattantam, majd felhúztam a szőkeséget is. - Figyu már, te nem jártál véletlenül a Durmstrangba? Az egyik haverom mesélt egy csajról, aki méregkeverő, kilencedikes, és járt abba a suliba. Nem te lennél az véletlen? Még az undok viselkedés is passzolt, bár ezt inkább jobbnak tartottam, ha nem mondom ki hangosan.
Egyes fiúk szeretnek táncolni, vagy rajzolni, ami szerintem elég lányos, akkor a lányok is foglalkozhatnak fiús dolgokkal. Bár szerintem a mérgek nem éppen a srácoknak valók, ott oda kell figyelni a pontos összetevőkre és mennyiségükre és a csajok jobbak az összpontosításban. Szóval nem kéne ennyire meglepődnie.
- Egy ilyen csinos pofiról pont nem feltételeznék, hogy valakit kinyír. – Illetve rólam pont el tudták ezt képzelni, bárkit megöltem volna lelkiismeret-furdalás nélkül, akit utálok, csak azért rokonokat mégsem bántanék. Vagyis most még nem.
- Miért érdekel? Hiszen olyan mintha rendőr lennél csak varázsolsz közben. Szerinted ez olyan izgi lenne? – Nem gúnyolódás miatt mondtam most ezt, csak kíváncsi voltam rá. Az auror szakra járók közül, talán ha a 20%-uk jutott be a Minisztériumba. Azt mondta őt ez tényleg érdekli, de vannak olyanok, akik csak elhitetik magukkal, hogy izgalmasnak találják, aztán később jönnek rá, hogy mégsem az. Ezért kérdeztem meg, bár az arcvonásaimból lehet azt szűri le, hogy megint csak kötözködök, de nem.
- Arra még nem gondoltál, hogy nem tudnak felkészíteni titeket a gyakorlati életre? Gyakorolhatod a varázsigéket bábukon, de úgysem fogsz tudni felkészülni arra, ami kint vár majd rád. – Hiába az a közmondás, hogy gyakorlat teszi a mester, nem fogják tudni őket mindenre megtanítani, majd szépen maguktól megtanulják a bevetéseken idővel, de most teljesen fölösleges szerintem különböző technikákat megtanítani, mert akkor azon fognak gondolkodni, hogy akkor most melyiket is használják. Ezért jobbak a bájitalok. Ott is el lehet szúrni, de csak egyféle recept van, nem pedig helyzettől függően több.
- Akkor, ha szereted, mindenképpen megéri. – mosolyodtam el halványa. Csak ma többet mosolyogtam, mint egész évben. Most mi van? Miért nem vagyok olyan kifejezéstelen? Ez így nem jó, újra föl kéne vennem a szokásos stílusom, még a végén elhiszi nekem, hogy van esélye. Bár ha normális és elhív randira, ki tudja, talán még igent is mondok neki a végén.
- Ő… Próbáld meg elképzelni a fejedben hátha úgy izgibb lesz? Vagy esetleg játszd el. – A képzeleterő sok mindenre képes. Sokkal jobb lesz tőle az ember hangulata, ha mondjuk, elképzeli, hogy úgy tanul, hogy közben párnáról párnára kell ugrálnia, de csak akkor mehetett tovább, ha megadja a helyes választ, és ha lelép, akkor meghal. Vagyis én régebben ilyet játszottam, akkor biztos voltam benne, hogy tudni fogom az anyagot, bár kétlem, hogy egyetemistaként pont ilyennel fogja megtanulni az anyagot.
- Te most egy rózsához hasonlítottál? – Bár mondjuk szeretem azt a fajta virágot, nagyon szépek, csak sose nekem sose volt, pedig sokszor próbáltam magam nevelni, de mindig meghalt. Azt hiszem nem bírta az aurám negatív kisugárzását, vagy mit.
- Tom! Ez nem vicces! – Nem bírom, ha hozzámérnek, illetve, ha így hirtelen és ilyen közvetlenül. Az ölelést sem díjazom, sem a kézfogást, nekem ezek olyan visszataszító dolgok, persze ha már jól ismerem az illetőt, akkor elviselem, de egyébként, ha nem muszáj akkor nem. Nem elég, hogy épp akaratom ellenér fölvett, most még le is ejtett, ráadásul pont nekem kellett a koszos földre esnem. Ezért még kapni fog annyi szent.
- Mi az, hogy nem tudod? – kérdezek vissza idegesen. Nem fogalmazok elég világosan? Majd az ujját a számra teszi. Örüljön, hogy vissza tudom magam fogni és nem harapom le. Aztán jón a kérdés, mire csóválni kezdem a fejem. Csókot? Minek? De ha ez az ára, hogy föl tudjak kellni! A felsőjét megmarkolva húztam magam föl hozzá majd az ajakamat az övéhez érintettem. Nem tudom mitől lesz jobb, ha kiharcol egy jelentéktelen csókot, de ő tudja. Egy perccel később azonban elkaptam a fejemet. Nem volt rossz, ha nem lennék dühös, talán még élveztem is volna.
- És most húz fel, mielőtt gyomorszájon talállak vágni. – mosolygok rá idegesen. Remélem ezek után nem fogja azt hinni, hogy akkor meg is szerzett, mert nagyon nem, szimplán nem szerettem volna tovább a földön feküdni.
- Dehogy kell, ne fáradj! - csóváltam meg egy lágy mosollyal a fejem, amikor a lány forgatni kezdte a szemeit a kérdésemre. Mit ne mondjak, tényleg meglepett, de úgy tűnik, számára nem olyan hihetetlen, mint másoknak. - Csak tudod, nem egy szokványos képlet, ha egy ilyen csinos pofi a mérgek felett görnyed. Valóban nem hétköznapi, no de ő tudja. Talán a szülei erőltették rá, esetleg egyszerűen csak érdekelte. Bár, az utóbbit kevésbé tudtam elképzelni, habár az sem állt nekem igazán össze, hogy valaki miért szeretné, ha a gyereke ezt a szakmát választaná. Mindenesetre, nem firtattam tovább a dolgot, hiszen a lány már így is elég paprikás hangulatban volt a hitetlenkedésem végett. - Megtennéd, hogy nem gúnyolódsz? - szólaltam meg némileg rosszallóan: - Lehet, hogy mostanában felkapott szakma, de attól még ugyanúgy érdekel engem is. Arról pedig nem tehetek, hogy többek csak a divat miatt állnak be aurornak. Valóban ez volt a helyzet, manapság nagyon menő volt azt mondani, ha valaki aurornak készült. Nem is tudom, kissé jobban kezdték becsülni ezt, mint régebben. Gyanúm szerint a három lány osztálytársam is csak azért ment ilyen irányba tovább, mert milyen menő már, ha ezt mondják másoknak. Gyakorlatban elég gyérek voltak, szerintem valakinek nagyon benyaltak, ha mégis felvették őket. A lány következő kérdését hallva, némileg sandán pillantottam rá, majd óvatosan válaszoltam: - Mert túl sok az elmélet – vontam meg a vállam.- Nem szeretek magolni, én inkább a tettek embere vagyok, és az aurorok egyébként sem könyvekkel harcolnak, és nem is szócsatát vívnak. A gyakorlattal többre mennénk, nem értem, miért kellett a Minisztériumnak ennyire elméletközpontúra tervezni a dolgot. 80% magolás, 20% gyakorlás. Tiszta vicc! Felháborodva legyintettem egyet, mintegy ezzel is jelezve a lány felé, hogy nem igazán tartom méltónak arra a dolgot, hogy tovább beszéljek róla. Valóban, mégis mi közöm nekem a mágusok jogaihoz, miért kellene fejben tartanom, hogy miként bánhatok olyasvalakivel, aki ártatlan emberek életét vette el? Nekik esetleg voltak jogaik? Nem! De még a legutolsó aljas gyilkost is több jog illette, mint az áldozatait. Nem sértegethettem szóval, nem bánhattam vele durván ok nélkül, és nem hányhattam a szemére a bűneit. Droidok írták esetleg a törvényeket? - Szeretem, hiszen érdekes – nevettem el magam a lány hatalmas tekintete láttán. Mint egy kiscica, egyenesen úgy nézett ki ilyenkor. Végül töprengve túrtam bele a hajamba: - Ebben igazad lehet. Mindenesetre, egyszer nem ártana megpróbálnom. Celaena nem is mondott butaságot. Noha, nekem Binns nem tűnt olyan embernek, akit esetleg érdekelné a diákok véleménye, ha a lány szerint menne a dolog, akkor teszek egy próbát. Csak nem átkozza le a fejemet. Pluszban még nekem is jól jött volna, ha lenne miért bennmaradnom az órákon. Valóban nem szerettem volna életem nagy esélyét elpuskázni. - Az elméleti részre is van valami ötleted? - kérdeztem rá a dologra, hátha. Talán megkérhetnénk egy szaktanárt, aki segíthetne, de eléggé el voltak havazva, ami azt illeti. Abban azonban biztos voltam, hogy nekem lenne rá időm délutánonként. Elvégre, most is az erdőben csatangolok! - Nincsen rózsa tövis nélkül – jegyeztem meg vigyorogva. Valóban, ettől lesz izgalmas a dolog. Fene se bánja, néhanapján kellenek is az embernek a kihívások. Ez tartja őt formában. Amikor a fájdalomról érdeklődött, csak biccentettem. Kicsi a bors, de erős. Felettébb erős. - Majd meglátod – feleltem a lány kérdésére, miközben a karomba kaptam, és elindultam vele. Szegény, elég erősen tiltakozott, de sokra nem megy vele. - Dehogy teszlek, hülye lennék... Alighogy kimondtam a mondatot, már a földön találtuk magunkat. Remek, még rendes cipőben sem lehet közlekedni, tényleg nem szerencsés itt járkálni. Celaena alattam feküdt, és szikrázó szemekkel meredt rám. - Hát, nem is tudom – feleltem elmélázva, miközben mutatóujjamat gyengéden az ajkára tettem, ezzel is jelezve, hogy igazán elhallgathatna már egy kicsit. Közelebbről nézve még szebb volt. - Talán megteszem, talán nem. Kaphatnék egy csókot?
- Talán betűzzem is le? Mi olyan hihetetlen ebbe? – Hát egy lány már nem is térhet el a hisztis kis fruskák stílusától? Mert ha azt gondolja, hogy minden lány egyforma, akkor bizony hamarosan fel kell világosítanom, hogy én az átlagtól nagyon eltérek. Nem volt szipi-szupi életem, sem ezernyi pasim és nem áll szándékomban egy munkanélküliként végezni, akit a gazdag palija tart el, közben pedig minden második sarkon megforduló lánnyal csalja. Egyértelműen nem akartam ilyen életet.
- Milyen meglepő! Ó várj, mégse. – Manapság minden ötödik ember auror akar lenni. Nem mondom, hogy nem érdekes egy hivatás, de nekem annyira nem jön be. Jobban szeretem mérgekkel elintézni az embereket, mintsem átkokkal. Bár ha arról van szó azt is szívesen alkalmazom, csak azt mondom, hogyha valakit meg akarnék ölni, akkor sokkal elegánsabb szerintem egy régimódi méreg. A gyilkos átok túl feltűnő, míg a bájital csendben intézi el az áldozatot. Legalábbis nekem ez a véleményem. De ahány ember, annyi szokás, nekem ez az életem, neki pedig az.
- Tévedni emberi dolog! De kíváncsiságból, miért? – Most az egyszer tényleg ezért kérdeztem vissza, nem pedig udvariasságból, vagy pimaszkodásból. Én nagyon szerettem a professzort, tényleg, nem értem mi a baj az előadásmódjával, szerintem egész jó, bár nem szeretem végighallgatni, mert a tárgy unalmas nekem. Egyedül a Bájitaltan és a Sötét Varázslatok Kivédése mozgatja meg a fantáziámat semmi más. De lehet, hogy maga a tárgy érdekelné?
- De egyébként szereted a tárgyat? – kérdezem nagyra nyílt szemekkel.
- Mert akkor egyszerű, csak menj oda hozzá és kedvesen közöld vele, hogy ti már másmilyen korba vagytok belenőve, és esetleg ha ezt meg ezt megváltoztatná az előadásmódjában, akkor jobban figyelnétek. Hidd el, örömmel fogadja majd. A tanár a diákkal fejlődik. – Vagyis én ezt vettem észre. Mert mondjuk, mikor én mondom meg a tanárnak, hogy talán azt az anyagrészt kicsit jobban el kéne magyarázni, akkor utána már úgy csinálják. Mert ez egy visszajelzés nekik, hogy van, aki még figyel, velük és értük érdemes dolgozni és akkor változtatnak. De ha szemét a tanár, akkor meg sértésnek veszi. Tudni kell, kinek lehet ezt megmondani. Mondjuk Piton professzornak nem kéne. Meglep a helyeselése. Vajon most arra értette, hogy nem mindenki néz ki ilyen jól, vagy arra, hogy ez genetika függő is? Mert valaki önhibáján kívül teltebb, mint mondjuk én, de ettől még lehet szép és kedves, csak éppen nem vékony. A fiúkkal meg az a legtöbbször a baj, hogy csak a külsőre koncentrálnak, nem pedig a belsőre. Pedig az is nagyon fontos. Mondjuk, ha igazán ismerne, akkor szerintem kétszer is meggondolná, hogy tényleg jó ötlet-e velem próbálkoznia.
- Nézd drága, engem nem érdekelnek a fiúk nyálcsorgatásai, vagy megjegyzései. Szimplán így érzem jól magam. – az arcom komollyá válik, bár mindig az, illetve semmilyen érzelem nem tükröződik rajta, de most látszik, hogy az arcvonásai masszívvá válnak. Ha van egy csöpp esze és esetleg az arcomat is nézi időnként, nem csak a testemet, akkor látni fogja, hogy ezt komolyan gondolom és veszi a lapot.
- Azt hiszem pontosan tudom. – válaszolom egy halvány mosollyal. És bármily hihetetlen tényleg jobb szerettem volna kimaradni ebből. Nem vagyok az a fajta, aki az ilyeneket élvezi, illetve nem úgy, hogy most találkoztunk és akkor már rám is hajt.
- Tudom. De pont ettől szórakoztató nem? – kérdezek vissza kíváncsian, miközben a pillantásom olyanná válik, mint egy ártatlan kiscicáé. Kíváncsi voltam a válaszára. Vajon tényleg akar, vagy csak amolyan egyszeri alkalomnak szán? Nem jutott jobb eszembe, mint a fejbevágás. Valahogy érzékeltetnem kellett, hogy nagyon nem tetszett, amit mondott, és hogy fogja vissza magát. De végül picit megsajnáltam.
- Nagyon fáj? – kérdezem tetetett érdeklődéssel. Jó, azért agyrázkódást csak nem kapott, elhiszem, hogy fájt, de nem vészes, meg ő akarta magának ezt. A válaszára összeráncoltam a homlokom, de mielőtt végig gondolhattam volna mit is akar, már felkapott.
- Tom te meg mégis mit csinálsz? – Na ehhez már tényleg túl rövid volt ez a szoknya.
- Tom tegyél le. Most! – kiálltok rá, de kárvolt ezt kérni, mert utána megbotlott és velem együtt esett a földre. És még szép, hogy én kerültem alulra. remélem, hogy a föld száraz volt, ahová estem, mert ha koszos lesz a ruhám, akkor nem csak a feje fog fájni. A következő kérdésére mosolyt erőltettem az arcomra.
- Ahogy mondod. – A hangom lágy volt és bár vigyorogtam, a szemem szó szerint szikrákat hányt.
- De tudod mit? Egész cuki vagy. – billentem oldalra fejemet.
- Szóval most kedves leszek és kapsz tőlem öt másodpercet, hogy talpra állj és utána engem is fölsegíts. – És ha jót akar magának, akkor habozás nélkül megteszi. Vagy csúnya világ lesz.
- Méregkeverő? Elmosolyodtam a gondolatra. Csinos és veszélyes. Ez nem egy mindennapi kombináció, be kellett látnom, nem találkoztam még hozzá hasonló kaliberű lánnyal. Úgy tűnik, a szép külső egy igazán bonyolult személyiséget takar, hiszen ki se néztem volna belőle, hogy értene a mérgekhez. Praktikus, mit ne mondjak? Mindenesetre, nem ártana óvatosabbnak lennem, nehogy egyszer mérget keverjen a vajsörömbe. - Engem az auror szakma vonzott ide – válaszoltam Celaena kérdésére. Az enyém azért valamivel átlagosabb szak volt, sok ember választotta magának az aurori hivatást, de csak az igazán tehetségesek tudták sikeresen letenni, ráadásul a Minisztériumba is csak azok kerülhettek be, akik némileg jobban teljesítettek az átlagnál. - Bár, kezdem azt hinni, hogy tévedtem a dolgokat illetően. Nem tudom, miért éreztem szükségét annak, hogy ezt megosszam a lánnyal, de attól a tény még továbbra is tény marad: elegem lett. Az elméletből, a mindennapos számonkérésből, úgy mindenből. Láttam ugyan a többieken is, hogy kezdenek belefásulni a dologba, elég kemény volt, de egyikük se volt letörve annyira, mint én. Apám igazán boldog lenne, ha visszalépnék ettől a szaktól. Végre lenne valami, amivel a kedvére tehetnék. - Nem a mágiatörivel van itt a gond, hanem azzal a monoton előadással, amivel néha előadja a dolgokat – vetettem ellen. - Álmosító, unalmas, végeláthatatlan. Nem szeretek ott lenni az óráin, nekem nem megy. Aludni meg a hálókörletben is tudok, most minek kellene külön elmennem az órájára is? - Hát igen – helyesek a lány válaszára, habár magamban megállapítom, hogy a jobbik fajta jelző igen szerény értékű volt az ő esetében. Talán véla is lenne a felmenői között? Á, nem, akkor már nem látnék a szerelemtől. Habár, így is rendesen megdobogtatta az ember szívét a csajszi. Cuki, kiismerhetetlen, dögös, veszélyes. Miért nem lehet az embernek egyszerre több barátnője? Jó, Carollal még nem jöttem össze, de mellette talán Celaena lehetne a második. - Valóban? - Próbáltam úgy tenni, mintha valóban meglepett volna az, hogy nem miattam igazgatja a szoknyáját, de gondolataimban már pont az oltár előtt mondtuk ki az igent. Hárman. Plusz volt még pár menyasszonyom kinn, akikre később szántam sort keríteni, egyelőre csak a két szőkeség foglalt helyet mellettem. Később jöhetnek a barnák, vörösek, feketék. Csak szépen sorban, nem kell tolongani, jut Tom mindenkinek. - Nem tudod, mit hagysz ki – jelentettem ki nemes egyszerűséggel ama válaszára, hogy ő inkább a Tomnál maradna. Pedig milyen jól esett volna hallani, ha a fülembe suttogná a nevem, miközben remeg a teste... - Nem vagy egy egyszerű csaj, ugye tudsz róla? A legtöbb lány ilyen esetben már ölre ment volna értem, de ő nem tette. Nem baj, ha kemény dió, a kitartó munka mindig meghozta a gyümölcsét. Volt már dolgom pár makacs lánnyal, de ők is hamar beadták a derekukat. - Áú! Ez fájt! - fakadtam ki, miután a könyv lesújtott a fejemre, és némileg könnybe lábadt szemekkel pillantottam a mérges lányra. Hupsz, ez így nem lesz jó. Tényleg nem lesz vele könnyű dolgom, annyi szent. Tényleg mázli, hogy pont pálcahiányban szenvedett a leányzó. - Ó! Még többet is! - csillant fel a szemem a lány kérésére. Még mielőtt észbe kaphatott volna, felnyaláboltam, és elindultam vele a kő felé. Félúton azonban beakadtam a lábam valamibe, és Celaenával a karjaimban terültem el a földön. Szemem-szám is telement homokkal, én azonban nem bántam, hiszen a lány közvetlenül alám került, igaz, nem pont olyan módon, mint szerettem volna. Két karomat azonban megvetettem a feje mellett, miközben a szemeibe meredtem: - Nem túl szerencsés ez a nap, nincs igazam? Felnevettem, hiszen tényleg nem szándékos volt a dolog. Kedvem lett volna megcsókolni a lányt, de tanultam a nemrég történt esetekből, és nem kockáztattam a dolgot. Mindenesetre, felállni se igazán siettem.
A fiú tekintetét elemeztem, mikor a kérdésemre válaszolt. Könnyű meglátni azt, mikor hazudnak. Legalábbis elég egyszerű szokott lenni, nekem nem tudnak kamuzni. Most volt némi szikra a szemében, de az nem az igazság elhallgatásának a jele volt. Így csak forgatni kezdtem a szememet, miközben hangosan kifújtam a levegőt. Nem is érdemes erről tovább beszélni, hisz nincs miről.
- Pedig igazán megtehetnék. Látod, én is elég nőies vagyok, és itt járkálok. – mondom, miközben megrándítom a vállam. Tisztában vagyok vele, hogy az igazán lányos lányok többsége nem járkál ilyen helyen, mert félnek, hogy tönkremegy a ruhájuk, vagy a cipőjük, vagy találkoznak valami vadállattal. De én szerettem a veszélyeket, illetve ez egy nem pontos, csak az olyan dolgokat, amikre mások nem vevők, mert akkor biztosan egyedül maradhattam.
- Hahaha! Mondták már neked, hogy vicces vagy? – Várjunk csak! Mégsem az. Nem volt jó poén. Na jó egy picit tényleg az volt, de én szoktam nevetni, csak ha tényleg valami olyanról van szó, amiért érdemes. Mondjuk ha valakit lerántok magammal egy szakadékba és azt hiszi meg fog halni, pedig nem csak meg akartam viccelni. Na az tényleg jó poén.
- De igen nagyon szeretnék, de amint látod, az a kő ott van, én pedig itt és nincs nálam pálca. – A logika miért hiányzik ennyire sok emberből? Hiszen látja, milyen cipő van rajta, épp az előbb panaszkodtam miatta, de azért megkérdezi, hogy nem akarok-e leülni. Ahelyett, hogy segítene vagy valami persze. Mi történt azokkal a lovagias srácokkal? A következő kérdésére egy aprócska mosoly ül ki az arcomra, de tényleg csak akkora, hogy azt alig lehet észrevenni.
- Méregkeverő. – mondom mézes – mázos hangon. Nagyon szeretem a bájitalokat, még inkább a mérgeket, ezért is mentem ilyen szakirányra. Bár még nem tudom, mihez fogok vele majd kezdeni, de biztosan valami jó fog kisülni belőle, hisz ez az erősségem.
- Na és te? Jól sejtettem, hogy ő is csak egy diák, mint én, mást nem is nagyon néztem ki belőle.
- Binns professzor? Pedig ő egészen kedves. Bár tény, hogy a tárgy, amit tanít nem éppen a legérdekesebb. – De egyébként nincs vele semmi bajom. Mindig is készültem az óráira, ezért jó jegyeket kaptam, meg néha beszélgettem vele óra után, ha valamit nem értettem és elmagyarázta nekem. Az már más kérdés, hogy nem lelkesedem a tárgyért, de ez mindenkinek egyéni, hogy mit szeret és mit nem. Következő mondatára felhúzom az egyik szemöldököm. Egészen normális. Nem túl nyomulós, inkább csak dicséret féle. Ha nem szúrja el talán még meg is kedvelem.
- Hát köszönöm, ezt most egy bóknak veszem, de nem mindenkinek lehet ilyen alakja. Tudod ez genetikán is múlik, nekem szerencsém van, hogy a jobbik fajtából jutott. – Szóval én igen szerencsésnek vallhatom magam, bár nekem nincs bajom azokkal, akik nem vékonyak, vagy esetleg túlságosan is azok, csak éppen nem állok velük szóba. Bár azt is csak a házam miatt, mert azért figyelnem kell, kivel barátkozok és kivel nem, attól mert nem vagyok túl népszerű, még nem akarok kiközösített lenni. A hangjára felpillantok rá, majd szerényen elmosolyodom.
- Nem azért húzogatom, mert téged zavar drága. – A fenét se érdekli a véleménye, szimplán rövidnek érzem, és nem akarok mindent megmutatni neki, így is pont eleget lát belőlem nem kell hogy még többet is.
- Nahát szórakozató és nagylelkű! De azt hiszem, maradok a simán Tomnál. – Na igen ez most apró mellélépés, de még nem esett le a szakadékba, még mindig normálisabb, mint a többi srác, csak el ne veszítse az egyensúlyát és le ne essen. A vállvonására csóválni kezdem a fejemet. A férfiaknak miért kell megnézni a nőket ennyire? Értem én, hogy olyan ruhában vagyok, amiben mutatósan festek, ezt el is fogadom, de legalább ne ennyire feltűnően tenné. Mert igazából nem lenne baj, csak ne látnám, ahogyan néz, mert az engem irritál, ha megbámulnak. Nincs bennem semmi különleges, vannak más lányok is, akik jól néznek ki, miért pont engem kell. Persze megint előjön a figyelmetlenségem hátránya, majdnem elesek, de végül sikerül állva maradnom, azért díjaztam volna egy jól vagy? Vagy egy ne segítsek? De várhatok én erre, inkább magam kérem meg. Akkor talán előrébb leszek a szós szoros értelmében. Mikor azonban odajön azt várom, hogy kezet nyújt, hogy segítsen erre ő mégsem teszi, csak néz. Nem voltam elég érhető? Aztán jön a kérdés amire én csak tágra nyitom a szememet. Elment a józan esze? Aztán még egy aminek a válaszán elgondolkodok. Majd a kezemben lévő könyvet kezdem szemlélni és végül ráütök vele a fiú fejére.
- És örülhetsz, hogy nincs nálam a pálcám. – Ha nem hagytam volna a szobámban, most már egész biztosan valahol az erdő túl felén feküdne félholtan.
- Nem erre kértelek, hanem, hogy kísérj oda a kőhöz. Szeretnék leülni. Nagyon fáj a lábam, meg állni se bírok lassan. Szóval megtennéd ezt nekem? – kérdezek rá ismét, most már talán ő is felfogta mit akarok. Ha segít akkor nyilván az ő társaságában megyek oda, de ha nem, akkor valahogy elbotorkálok, miközben végig mellettem vannak a fák, hogyha megbotlanék ott legyenek.
- Csak merő kíváncsiságból, miért gondoltad, hogy azt akarom? – Egyre inkább úgy vettem észre, hogy a pasikat csak ez hajtja, ami rám nem igaz, én az ilyesmi kalandokból inkább kimaradnék, köszönöm.
- Ja és csakhogy tudd. A ruhámat senki sem teheti tönkre. – térek vissza az előző kérdésre, hogy lemetszheti-e. Hát nem. A ruháimat imádom, főleg az ilyeneket, nem nyúlhat hozzájuk, még inkább nem vághatja szét.
- Amúgy ha adhatok egy tanácsot, akkor a hozzám hasonló lányokkal ne mindjárt így kezdj, hanem mondjuk előbb hívd el randira, járjatok egy ideig és utána kérdezd ezt meg. Úgy valószínűleg igent fognak mondani.
- Dehogy követtelek! - szólaltam meg tettetett felháborodással, mintha tényleg teljes mértékben ártatlan lennék. Mondjuk, az is voltam, hiszen a fene se követte a lányt, nekem erre volt dolgom. Jó, ezt túlzás mondani, ez a hely jutott eszembe a tanórák helyett. A csaj még mindig a fára támaszkodott, és ettől olyan kis esetlennek tűnt, csak még édesebbé vált a szememben. Valamiért vonzottak az ügyetlenke lányok, nem értem, miért. Olyan édes volt, ahogy ott egyensúlyozott, hogy fel ne essen. - Hát, nem hiszem, hogy a csajos lányok erdőket találnának fel. Talajokat – javítottam ki magam, és szélesen elmosolyodtam, amikor a lány felemelte a lábát, hogy megmutassa a cipellőjét. Fenét sem érdekelte a magassarkúja, én inkább a formás combjait vettem szemügyre. Ezúttal azonban igyekeztem nem túl feltünően csinálni, így – miután végeztem – együtt érzően biccentettem, majd megszólaltam: - Jaj, megértelek, én már ezért nem veszek fel magassarkút, amikor erre van dolgom. Felemeltem a lábam, hogy megmutassam a cipőmet, ami azért némileg alkalmasabb az ilyen jellegű túrákra. Sosem értettem a csajokat, hogy miért kell nekik állandóan tűsarkúban tippegni fel-alá, főleg, ha olyan helyekre mennek, ahová nem illik. Oké, jól néztek ki benne, de hagyják meg olyan helyekre, ahol tényleg szükségük van rá. Például az ágyba. Egy pasi mellé. Leengedtem a lábam, majd a szöszi következő kijelentésére elhúztam a szám: - Gondoltam, rákérdek – vontam meg a vállam, amikor pedig a lány döntögeti ide-oda a fejét, ismét megszólalok: - Jól vagy? Nem szeretnél inkább leülni? Még szélesebben elmosolyodok, amikor ezt mondom. Szerettem bosszantani a csajokat, és örömömet leltem a dologban. Ő pedig annyira jó célpontnak tűnt. Tudtam ugyan, hogy semmi baja, de kíváncsi voltam, mit szól a dologhoz. - Aha – szólaltam meg a lány következő kérdésére, miszerint ő kimenőt kapott. Mi miért nem kapunk soha? Miért kell állandóan az órákon lennünk? - Milyen szakra jársz? Talán át kellene jelentkeznem, ha már ennyi szabadidejük van. Jó, nem igazán állt szándékomban, okkal választottam a megadott szakirányt, de akkor is... Ez így egyáltalán nem fair játék. Neki miért lehet, ha nekem nem? - Tanulok – szólaltam meg készségesen. - Engem inkább csak a tanárok készítenek ki. Most pont Binns professzorral lenne órám... Upsz, elszóltam magam. Fenéért nem tudom néha tartani a szám, mint minden normális ember. Mindenesetre csak reménykedem abban, hogy a lány megérti a dolgot, hiszen neki is ismernie kellett a tanárt, más mágiatörténet-oktatót nem lehetett találni a kastélyban. Minek is két szaktanár ennyi diákra? Teljesen felesleges. - Ó, én egyáltalán nem bánnám! - vágom rá lelkesen, amikor a lány válaszol arra a kérdésemre, miszerint mindig ilyen hacukában szokott-e járni. Csillogó szemekkel folytatom: - Ha minden csajon így állna, mint rajtad, akkor kötelezővé tenném. Hiú ábránd, hiszen ez aligha volt lehetséges megoldás. El sem akartam ilyen szerelésben képzelni pár lányt. A lány eközben igazgatta a szoknyáját, hogy semmit se mutasson, amit nem kellene, de persze szinte rögtön odatévedt a tekintetem. - Hagyd csak! - legyintettem megértően. - Engem nem zavar. De tényleg. Thomas Stewart a nevem, de a lányok csak úgy hívnak: Ó, istenem, Tom, ez nagyon jó! Nyugodtan hívj te is így. Amikor a lány megkérdi, mit bámulok, csak megvonom a vállam, de nem válaszolok rá. Megszoktam már, hogy minden adottságukat kipakolják, és még ők vannak felháborodva, ha valaki szemügyre veszi a kirakatot. Talán ha kötött pulcsiban járkálna fel-alá, megérteném, de így nem fogom. Amikor majdnem felbukik, pont elmélázva szemlélem a hátsóját, így némileg váratlanul ér a kérdés: - Mi? Ja, igen, persze... Odamegyek hozzá, majd nézni kezdem, hol vehetem le a ruháit, de sehol sem találok olyasmit. Rántsam le róla? Nem szeretném tönkretenni a cuccot, de neki sem okozhatok csalódást: - Figyelj már, nem bánnád, ha lemetszeném? Ruhában nem menne úgy a dolog, de majd ráfekhetünk, mert hideg a föld, nem szeretném, hogy felfázz. Istenem, én annyira odaadó vagyok a lányokkal szemben, hogy néha még magam is meglepődtem a dolgon. - Alul vagy felül? - teszem fel a következő kérdésemet, miközben tűnődve bámulom a ruhát. Hát ebbe hogy passzírozta bele magát?
Fel sem tűnt, hogy talán valaki követ, vagy, hogy valaki más is itt van. Akkor nyilván nem szitkozódtam volna hangosan, de így sikeresen meghallotta az illető, aki az egyik fa mögött volt.
- Te követtél? – kérdezem tőle az egyik kezemet csípőre téve, a másikkal még mindig nem engedem el a fát, még mindig nem biztos az állásom, inkább megvárom, amíg visszatér az egyensúlyom és majd csak akkor eresztem el. Elég ciki lenne, ha pont egy srác szeme láttára esnék el. Nem, nem azért mert annyira bejönne, bár nem néz ki rosszul, talán értelmesebb, mint a többi, de ez majd idővel elválik, viszont ha pont előtte esek hasra, akkor nyilván kitör belőle a nevetés, amit rühellek, mert nem bírom, ha engem tartanak viccesnek. Egyszóval az ő érdekében inkább támaszkodom még egy kicsit, mert ha bizony csak kuncogni mer rajtam, akkor esküszöm megverem.
-Egyébként, hogy kérdésedre válaszoljak, egy olyan lánynak, aki elég csajos és tudja, hogy ilyen talajon nem lehet ilyen cipőbe menni. – emelem fel az egyik lábam, hogy megmutassam neki a lábbelim, de közben ügyelek, hogy ne emeljem túl magasra, a szoknyám így sem a leghosszabb, nem kéne még többet mutatni a lábamból, mert így is, ha a combom felének a feléig ér már talán sokat is mondtam. Ilyenkor szoktak azok a megjegyzések jönni, hogy egy hülye kis picsa vagyok, holott nem is, egyszerűen nekem ez a kényelmes, az meg pont nem izgat, hogy a fiúk mit gondolnak rólam, a legtöbbjük csak egy üres fejű báb, akiket egy dolog hajt, arra én meg nem vagyok vevő. De persze most én is belátom, hogy nem volt okos húzás ezt a ruhát felvenni, mégis ezt vettem, ez van. A beszólásokat elviselem, ő meg azt gondol, amit csak akar.
- Drágám, ha nem akarsz tolakodó lenni, akkor ne légy. – döntöm oldalra a fejemet és bár az arcom még mindig kifejezéstelen a szemeimet nagyra nyitom, hogy azért valamennyire érzékeltessem, hogy nem ugyan azzal a érzelemmel mondom a mondatokat. Bár ezt így neki nehéz lehet észrevenni, azért próbálkozom és remélhetőleg ő is fog. Bár én már rég nem várom el senkitől, hogy engem megértsem, nem is tudnának azzal a múlttal, ami nekem van.
- Egyetemista vagyok. Bármikor kijöhetek. Mára szabadkimenőt kaptam. – Természetesen magamtól, de attól még kaptam. Bár a tanároknak többnyire szót fogadok, azzal sose volt baj, én rendes kislány vagyok a házam ellenére, csak az a baj, hogy őszinte is vagyok, és emiatt bunkónak gondolnak. Nem szokásom hazudni, még akkor se, ha barátról van szó, vagy egyszerűen kedvességből kéne, mert nincs értelme, Valamikor valahogyan úgyis kiderül az igazság, és szerintem jobb előbb, mint utóbb.
- Egyébként te meg mit keresel itt, ha tanítás van? Kétlem, hogy tanár lennél, ahhoz fiatal vagy. Vagy talán csak valami bolti eladó lennél? – teszem fel neki a kérdést, ha már egyszer ő megkérdezte tőlem, hogy mit keresek itt. Tanárnak tényleg nem gondoltam, nem néz ki annak, vagy ha igen, akkor gyanítom nem azzal kezdtem volna, hogy kérdezget, hanem, hogy menjek vissza. Így maradt a diák vagy a boltos, esetleg kocsmás. Mindhármat el tudtam képzelni róla, bár… Inkább a tanulóra szavazok. A következő mondatára összeráncoltam a homlokom.
- Talán… téged is? – nézek rá kíváncsian. Eddig normális a srác, remélhetőleg nem fogja elszúrni. Bár kár volt reménykedni, mert mikor ismét megszólalt forgatni kezdtem a szemeim.
- Az órákra egyenruhába kell járni, de egyébként igen, ilyenbe szoktam. Talán baj? – kérdezem tőle, majd elkezdtem lehúzni a szoknyám, bár hiába való volt, mert nem megy lejjebb, bármennyire szeretném. Mindegy amíg állok, addig nincs baj, meg amíg nem jön közelebb. A nevemet kérdezi, mire egy pillanatra elgondolkodok, hogy melyik nevemet mondjam meg neki. Az elsőt mindenki ismeri, hamar kideríthet rólam pár dolgot, de a másodikat szinte senki se tudja.
- Ross. Celaena Ross. Hát a tied? – Ha már egyszer elárultam neki, akkor illene neki is az övét, bár ha nem mondja meg, akkor is kiszedem belőle, vagy utána járok. Szeretem, ha egyenlőként kezeljük a másikat, és ha ő elmond valamit, akkor azt mi is elmondjuk. Nem is tudom miért, talán mert a szüleim annak idején nem árulták el, hogy boszorkány vagyok és az óta, zavar, ha titkolóznak előttem. Közben nem tudtam nem észrevenni, ahogy a srác néz. Tényleg nem látott még lányt, vagy mi?
- Mit bámulsz? – kérdeztem tőle miközben az arcom ismét kifejezéstelenné vált. De meg sem vártam a válaszát elindultam a kőhöz, amire az előbb akartam leülni, de pár lépés után ismét megbotlottam és csak egy hajszálon múlt, hogy elessek.
- Ő… furán fog hangzani, de… tudnál segíteni? Kérlek. – nézek rá a fiúra és egy halvány mosolyt erőltetek a számra, vagy valami hasonlót.
Ami azt illeti, kezdek zavarba ejtően kevés időt tölteni az iskolában. Persze, ez se engem hoz zavarba természetesen, inkább csak a tanárokat. Engem nem igazán érdekel a dolog. A tudatom legmélyén érzem ugyan, hogy ez így nem helyes, de nem tudok mit tenni. Szeretném letenni az aurori képzést, és végre azt csinálni, amit igazán szeretek, de sokkal jobban lelkesedtem volna a választott szakomért, ha nem kell ilyen bődületesen sok elméletet bemagolni. Mágiatörténet? Azt meg mi a jó fenéért nem adhattuk le hetedikben? Nem volt elég Binns professzor hét éven át tartó, végeláthatatlan monológja, még a nyolcadik évemben is azt hallgassam? Mi köze egy aurornak ahhoz, hogy ki mit talált fel, mikor és hol. A varázslók és boszorkányok, akiket a jövőben üldözni fogok, talán kvízkérdéseket tesznek fel nekem? Nem? Na, ugye. Istenemre mondom, tényleg nem értem a tanterv logikáját. Így hát fogtam magam, és leléptem mágiatörténetről. Nem hiányzott nekem még egy heti büntetőmunka azért, mert ismét elaludtam az órán. Épp elég volt egyetlenegyszer kibírnom azt, hogy Binns levelet diktál a családjának, amit nekem kell megírnom helyette. Unalmasabb, mint maga az óra... Ha választanom kellene Piton, és közte, minden bizonnyal örömmel vetném magam a bájitaltan tanár karjaiba, noha ő se volt piskóta. A legutóbbi gőteszem válogatás óta visszafogtam ugyan magam, de ha kell, ismét kihúzom a gyufát, hogy biztos, ami biztos alapon elkerüljem a kísértet büntetését. A közeli erdők felé vettem az irányt, úgy gondoltam, nem árt ma túráznom egy nagyot a friss levegőn. Roxmorts már kezdett unalmas lenni számomra, ráadásul oda se mentem túl szívesen társaság nélkül. Most azonban senki sem akadt a hálómba, egy leányzó sem tetszett meg nekem az elmúlt két napban, aki meg mégis, az egyelőre talonban maradt az unalmasabb napjaimra. Majd akkor előrángatom valamelyik az agyam rejtett zugából, és elmegyünk valamerre. Ki tudja, talán még az italát is fizetem... Szinte rögtön elmosolyodtam erre a gondolatra. Teljes képtelenség volt, hogy az én pénzemből igyanak a lányok, hiszen akkor már elitták volna a családom összes vagyonát. Kétszer. Ezúttal a szokásos iskolai egyenruhám volt rajtam, no meg egy sötétkék farmer, egy hófehér ing, és egy manósapka, ami – ha megrántottam az oldalán csüngő zsinórt – szakadatlanul énekelte a Jingle Bells-t, de olyan átéléssel, hogy rögtön elkapott az ünnepi hangulat, még így, februárban is. Az órák közti szünetben szoktam általában daloltatni, és sokszor rásegítettem én is a repedtfazék hangommal, de akadt olyan alkalom is, amikor elkapott az ihlet, és a tanórákon rángattam a zsinórt, ezzel is fel-felrázva a lelkes diákközönséget. A tanárok már kevésbé voltak azok, de készüljünk az ünnepekre, na... Léptek zaja ütötte meg hirtelen a fülem, én pedig gyorsan beiszkoltam egy fa mögé, mert magamban azt hittem, egy tanár jött erre, hogy összeszedje a kóborló lelkeket. Jó, kissé abszurd volt ugyan a gondolat, hiszen a tanároknak jobb dolguk is van a diákok hajkurászásánál, de sose lehet tudni, igaz? Amikor azonban egy női hang ütötte meg a fülemet, egyből elkapott a lelkesedés... Imádom a nőket, és ők is imádnak engem, az élet szép. Akárki is tévedt ma erre, minden bizonnyal az én zsákmányom lesz. - Kinek kellett volna? - léptem ki a fa mögül, ártatlan képpel, a lány következő kérdésére. A válasza azonban nem érdekelt, helyette pofátlanul szemügyre vettem, tetőtől-talpig. Finom fogás, meg kell hagyni, jó csomagolásban. A feszülős ruhák a kedvenceim, említettem már? Na, persze nem mindenkin, nyilván Fricsnek, Pitonnak, esetleg Hagridnak nincsenek ilyen jó vonásai, mint az előttem álló lánynak, akin kifejezetten jól mutatott a szerelés, ráadásul elég szépen ki is hangsúlyozta a szépségét, no meg a domborulatait. Szőke haj, világos szem és bőr, nagy mellek. Srácok, megütöttem a főnyereményt! Istenem, ha beszámolok Iannek erről a csajról, dobni fog egy hátast, annyi szent! - Nem szeretnék tolakodó lenni, de mit keresel idekinn? - Rohadtul nem érdekelt a válasza, de lerohanni sem akartam egyből. Elég bizarrul nézett volna ki, ha rögtön engedek az ösztöneimnek, és a földre döntöm. - Mármint, tudtommal, tanítás van, neked is ott kellene lenned... Meg őszintén szólva nekem is, de én Tom Stewart vagyok, említettem már? A menő gyerek, aki bármit megtehet anélkül, hogy bárki is beleszólhatna a dolgokba. Mindenesetre, nem mutatkoztam be, a lány mardekáros volt, velük szemben pedig nem ártott egy bizonyos fokú óvatosság. Lehet, besúgó volt, és azért lébecolt össze-vissza, mert megbízták vele, hogy ellenőrízze a birtokot, és jelentse, ha valakit órák közben kinn lát. Persze, az is lehet, hogy unta már ezt az egészet, akárcsak én. Nem csodálnám. - Kikészítettek a többiek, igaz? - mosolyodtam el, majd hirtelen eszembe ötlött a ruha, így a következő kérdésem már teljes mértékben arról szólt: - Figyu már, te mindig ilyen szerkóban nyomod? Mert ha igen, szívesen venném, ha beülnél némelyik óránkra. Vagy akár mindre, nekem az is bőven megfelel. A többi sráccal legalább lesz mire csorgatnunk a nyálunkat. Igaz, volt vagy kemény 3 lány osztálytársunk is, de ők buták voltak, mint a föld, nekem ez nem tetszett bennük. Persze, megnézi őket az ember, ha éppen nincs jobb, de ha nem muszáj, akkor kösz, kihagyom. - Mi a neved? - szólaltam meg bájos mosollyal, miközben hátam a fának vetettem, és úgy méregettem a lányt. Hogy nem vettem eddig észre?
