2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Addig még oké, hogy itt ücsörgök egymagamban és játszom a játékomat, de a figyelmem teljesen máshol van. Amióta Albával megtaláltuk azt a sárkányos kötetet, egyszerűen nem tudok másra se gondolni. Ki téphette ki azt a lapot? Meg aztán valóban tartózkodna az iskolában egy sárkány? Mindenféleképpen rá kell jönnöm, ha igen. Ez még csak az első évem, de máris egy fontos célt sikerült kitűznöm magam elé. Az idegen hümmögése egy kicsit megzavar, ezért újra lehurrogom.- Csssh!- emelem is mutatóujjamat a szám elé, aztán ha már nyugtom van tőle, befejezem a számolgatást, a sárkányos sztorit pedig elraktározom az agyam hátsó zugába. Majd csak akkor veszem elő, ha Albával megint találkozhatok. - Tényleg? Szeretted?- sokkal barátságosabb és lelkesebb fejjel fordulok felé. Végre valaki, aki ismeri a kedvenc játékomat és nem tűnik teljesen idiótának. - Bobby Delight!- nyújtom is a kezemet felé illedelmesen. Apró kezeim vannak, így biztosa fura lesz kezet ráznom vele. - Sajnos nem olyan népszerű már... Most kerültem csak a suliba, de már most dög unalom. Senki sem játszik, csak azt az idióta varázslósakkot. Abba mi a szórakoztató?- morgom kelletlenül fintorogva. Utálom a sakkot. Tudnék jó lenni benne, de szerintem halál unalmas egy tábla felett ülni és bábukat tologatni lassan. Legalább a golyókat lökdösheted ide-oda. - Játszanál velem?- hirtelen kapott ötlettől vezérelve nézek rá reményteli csillogással. Ha nem ő, akkor ki fog velem játszani? Ő az első ember, aki legalább ismeri a játékot. Albának csak megemlítettem, de már a leírástól undorodott. Lányok... Annyira kényesek.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Valahogy nem hittem volna, hogy pont egy ilyen helyzet csöppenek bele amikor bemenekültem Joanne elől. Nem mintha ez valami nagyon férfias húzás lett volna a nyáron történtek után. Kicsit saját magamra húzom el a számat és próbálom nem hergelni az eddig is megtépázott idegeimet ezzel. Amúgyis elbaszott ez az egész hiába rágódom rajta a múltat nem fogom tudni megváltoztatni bármennyire is szeretném. Nem tudom mit gondolhat rólam a történtek után, legszívesebben már tényleg kitálalnék mindent, de talán, ha hajlandó lesz velem szóba állni. Miért kell ennyire nyomasztónak lennie a pubertáskornak?! Ekkor veszem észre a kiskrapekot a golyókkal. A válasza nem éppen tiszteletet sugárzó ami némiképp majdnem megmosolyogtat. Hiszen én is elég szépen megtudtam csípni az embereket mikor ennyi idős voltam mint ő. Nem mintha iszonyat nagy korkülönbség lenne közöttünk. Ámbár jobb, ha az ő korában már hamar elkezdődik a nem feltétlenül ildomos visszafeleselni időszak. - Hm… - morranok vissza szinte a kis zsebtörpének, hogy nehogy megint kizökkentsem a nagy számolgatásból. Összefonom karjaimat a mellkasom előtt úgy figyeltem. Tényleg kész bolondok háza volt annakidején ezért a hülye golyókért. Kész Gobstone mérkőzéseket letoltak a többiek, de tán egy-kettő fazon még mindig tolja. - Ismerem. Elég nagy őrületet keltett akkor mikor én voltam elsős. – felelem a kis zsebtörpének és úgy nézek a szemeibe. Kicsit tényleg magamat látom benne még, ha én csendes gyerek is voltam tizenegyévesen. - Hogy hívnak? Én Westley vagyok. – mutatkozom be, hogy elkerüljük a Hé te! kifejezéseket. Bár elég furának hat, hogy egy kölyök sem sertepertél még itt rajta kívül. Nem bandázni szoktak mostanában az első évesek? Vagy az csak régen volt divat? Én leginkább általában Joanne-val voltam elfoglalva és a nyúzásával. Szóval cseppet sem mondható kedves tettnek mikor piszkáltam. Ezen kissé el is merengek, de fel is rázom magamat, hiszen nem most van itt az ideje az ábrándozásnak. - Az ember azt hinné, hogy együtt bandázol a barátaiddal. Még mindig nagy népszerűsége van a Gobstone-nak? – tudakolom tőle, hogy azért valami téma félét feldobjak és ne úgy bámuljak rá mint a kuka. Na nem mintha a modorával nem lennének gondok. Arra rá férne egy alapos kezelés.
Szerettem volna egy kis csendet így két óra között, ha már sikerült elszakadnom az elsős diákoktól és egy kicsit felfedezni a Roxfort eldugottabb zugait. Elő is szedegetem a kis golyógyűjteményemet, majd törökülésbe vágom magam a földön, hogy végül szétteríthessem a készletemet. Meg kell arról győződnöm, hogy mindegyik megvan, még a végén valamelyik tuskó lenyúlja a legjobb darabjaimat. Már éppen bele is merülök a számolgatásba, míg ujjammal bökdösök végig a golyókon. A számolásban csak egy idegen, nálam jóval idősebb hang zavar meg. Elsőre rögtön morcos fintorba vágom magam és amolyan kikérem magamnak stílusban fordítom fejemet az illető irányába. Most nem fogom megadni neki a tiszteletet, még ha ezzel nagyon csúnyán meg is bánnám. - Igen! De hála neked, most kezdhetem újra a számolást.- motyogom a magam gyerekes dühével, aztán vissza is fordulok a golyócskáimhoz, hogy újra nekiveselkedhessek. Csak akkor óhajtok figyelmet tanúsítani az idősebb háztársamnak, miután sikeresen megszámoltam a tizenöt darabos készletemet. - Na, most már beszélhetünk. Ismered talán a játékot?- pillantok fel rá kérdő grimasszal az arcomon. Hátha ismeri, akkor majd kihívhatom őt egy meccsre és kapok majd egy ingyen győzelmet. Szeretem, ha én vagyok a győztes, főképp a kedvenc játékomban, így hát alap dolog, hogy nem fogom hagyni magam. Ezt a srácot elnézve pedig kétlem, hogy olyan profi játékos lenne. Az iskola nyolcvan százaléka azt se tudja mi az a Gobstone. Nagyon nehéz ellenfeleket találni, ha egyszerűen neked kell elmagyaráznod a szabályokat minden áldott alkalommal.
//16+ Obszcén, durva szavak szerepelnek a következőkben//
Valahogy ez a nap is szarul indul mint mindegyik amióta a Roxfortban rohadok megint. Azóta a nyári este óta még rsoszabb lett minden. Jobban emésztem magamat mint valaha és nem tudok még rendes magyarázatot sem adni neki. Még nem igazán lehet és amúgy is van egy olyan tippem, hogy a pokolba kíván. Még félhet is tőlem mert teljesen begőzöltem akkor. Lehunytam a szemeimet majd a hajamba túrok tehetetlen dühömben. Éppen a folyosón kóricálok legalábbis próbálok valami értelmet verni a mindennapjaimba így észre sem veszem igazán, hogy mi zajlik körülöttem ámbár egy nagyon is ismerős hang megüti a fülemet. Szinte megdermedek és hátranézek a folyosóra amikor megpillantom Joanne-t. Így mint egy hülye taknyos kölyök gyorsan megindulok előre, hogy észre ne vegyen. Nem mondom még mindig figyeltetem, hiszen attól, hogy átváltoztattam és a nőstényemként megjelöltem nincs szászázalékos biztonságban. Roxforti védelem ide vagy oda nem bízok én annyira a suliban ami lehet nem a legjobb meglátás tőlem. Viszont ekkor pillantom meg a Tanulószobát és, ha jól számolom most nem igen kéne ott lennie egy évfolyamnak sem. Így mint egy fuldokoló bemegyek és kifújom halkan a levegőt. Nem tudom, hogy ez meddig mehet, de tippelnem kell nem sokáig. Előbb vagy utóbb elő kell állnom az igazsággal mielőtt mástól vagy máshonnan tudja meg. Ne adj isten az a szemétláda keresi fel. Eléggé elástam már magamat ahhoz, hogy kurvára esetleg elhiggye amit mond az a szemét. Kissé fájdalmas grimasz vonaglik meg az arcomon amikor egyszer csak meghallok valamit a szoba egyik végéből és oda is kapom a tekintetemet. Ez a kis szöszölés kiragad a gondolataimból így megindulva meglátok egy kis törpét. Mit keres itt egy elsős? Ennyire szorgalmasan veszi már most az első évét? Igaz annakidején én is elég sokszor el-el kószáltam, hogy magamba legyek. Odasétálva leülök vele szembe. Szöszi gyerek annyi szent amitől majdnem elmosolyodom, hisz gyerekként én is szőke sörénnyel éltem leginkább, de hát aztán bebarnult a hajkorona. - Csak így egyedül? - bököm ki érdeklő tekintettel. Azt hiszem a magányos farkas képe igen csak betalált nálam, ha jól megnézzük. Erre egy kicsit felsóhajtok magamban, hiszen biztos majd jönnek nemsokára a kölyök barátai. Ekkor akadnak meg a szemeim a golyókon. Nocsak. Úgy látom még mindig igen menőnek hat a golyógyűjtés és talán a Gobstone játék. Mikor mi voltunk elsősök a fél évfolyam meg volt érte bolondulva.
Igazából nem akarok ráhozni a frászt, mert azt már észrevettem, hogy iszonyú komolyan vesz mindent és a végén még nekifutna az első könyvespolcnak ijedtében, hogy nem elég, hogy tilosba vitt még olyat is, aki eleve nem itteni tanuló. Arra már rájöttem, hogy az ilyet a házimanók nagyon nehezen kezelik és akkor még finoman fogalmaztam, mert ők képesek és ártanak saját maguknak, ha valami balul sül el, ami lássuk be baromi ijesztő! - Nem igazán, bár tanulni fogok itt, mihelyst valakit mellém osztanak. - gondolom kapok majd egy tanárt, vagy ilyesmi és akkor megindul majd a dolog, de addig türelmesnek kellene lennem. Az a baj, hogy a türelem soha sem volt a legfőbb képességem, úgyhogy egyelőre nem tudom, hogy meddig bírom még a tétlenséget, meg ezt a sok fura újdonságot. A gyanakvó nézésre és a kérdésre azért sejtem, hogy ha most nemet mondanék akkor úgy dobna ki innen, mint annak a rendje, hiába az egész jól alakuló viszonyunk, úgyhogy gyorsan válaszolok, mielőtt még megtenné. - Persze! A Minisztériumból kísért ide egy auror, hogy vigyázzanak rám és ne ártsak senkinek. Pálcám ugyan nincs, de valahogy... jól bánok a tűzzel. Csak ez elég veszélyes, ha nem tanulom meg kezelni. - magyarázom a dolgot, mielőtt még újabb keresztkérdések jönnek, netán arra jutunk, hogy jobb lenne, ha most azonnal elmennénk az igazgatóhoz, vagy csak szó nélkül kipenderít innen, mint betolakodót. Azért remélem, hogy a karkötőt elfogadja és persze a magyarázatot is. Elég rendes kis manó és mégis csak segített nekem annak ellenére, hogy nem szabadott volna neki. Láthatóan örül az ajándéknak, ami nekem is újra mosolyt csal az arcomra. A nagy ölelés azért meglep még így is, mert még mindig fura szerzetnek tartom, akkor is, ha a maga nemében azért cuki is. Finoman meglapogatom a fejét. - Nagyon jól áll neked, kis barátom! - tényleg elég cuki azt meg kell hagyni, még ha időnként ijesztő is a viselkedése, főleg amikor magána próbál meg ártani. Fura szerzet, de ezen a helyen nagyjából minden fura, úgyhogy ezen már nem szabad meglepődnöm. - Hát akkor... tényleg köszönöm a segítséget, megpróbálok találni pár érdekes regényt. Remélem van itt ilyesmi. - villantok rá még egy mosolyt. - Szia Winnie! - intek a kis manónak, aki jó eséllyel úgyis a titkos úton fog majd eltűnni, én pedig már sejtem, hogy nem fogom megtalálni magamtól úgy sem azt a járatot, bár nem is a legkellemesebb úgy közlekedni, hogy ennyire alacsony a plafon.
A tanulószobából végül csak megérkezik a Könyvtárhoz a kis vonat: elől Winnie gyorsan szedve a lábait, hátul pedig Alesha meggörnyedve, lassabb tempóval. Hát igen, aki magasabb, mint egy méter, annak azért nehéz lehet ezekben a járatokban közlekedni, valószínű, ezért nem is terjedt el ez a járatrendszer a diákok körében. Aki tud is róla, egyszerűen nem nagyon fér be és nem is használja. Egy hosszú kis menetelés kellett hozzá, hogy Aleshából kiszakadjon, hogy mi is nyomja a lelkét és talán úgy érzi, hogy ez a kis manó úgysem mondja el senkinek a dolgot, nem fogja hülyének nézni, hanem egyszerűen csak meghallgatja. Tanácsot sem fog kapni tőle, ez biztos, hiszen Winnie valahogy mindent tárgyilagosan kezel. A Roxfort Express ekkor indul, a kvibli a varázstalan varázsló gyermeke, a felettesei a roxforti tanárok és diákok. Nem sok érzelem kerül bele a beszélgetésbe – vagyis nem olyan, mint amit egy embertől elvárna egy másik ember. Winnie inkább csak fél, aggódik, valamint kíváncsi is részben, hogy ki is ez a lány és miről hadovál össze. Csak hamar kiderül a turpisság. Nem kvibli, azt sem tudja mi az, ellenben mugli varázserővel. Kimeredt szemmel pislog a házimanó Aleshára, majd hangosan felsipít, végül összehúzza magát és nyüsszögve bújik a sarokba. -A Kisasszony nem roxforti boszorkány-tanonc? –– teszi fel az egyszerű, tárgyilagos és konkrét kérdést. Persze, ha már itt van az iskolában, valószínűleg okkal és engedéllyel. Bár ki tudja… -Dumbeldore Professzor tudja, hogy itt van a Kisasszony a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolában? – fordul a lány felé bátorságot tettetve a manó. Totál úgy látszik, mintha saját feladatának érezné azt, hogyha a lány engedély nélkül van itt, akkor kipenderítse innen. Mint előzményekből tudjuk, meg tudná tenni, habár elég szánalmasnak hat a bátornak tűnni akaró reszkető kis lény. Gyanakodva lép közelebb a lányhoz és végigméri. Vajon hogyan tud varázsolni És mit? -Van pálcája is, Kisasszony? – teszi fel a kérdést a kíváncsi házimanó. Alesha meglepődhet ezen, de Winnie egyszerűen kíváncsi, hogy hogyan is varázsol egy… mugli. Uram atyám! A kis karkötőre, amit a lány felé nyújt viszont meghatódik. Értetlenül, majd enyhén homályos szemmel néz a lányra és elmosolyodik. Nyújtja a kezét, és hogyha Alesha ráakasztja a karkötőt, az hamarosan a karján díszeleg, oda annyira nem nagy. -Ez csodaszép Alesha Kisasszony! Köszönöm! – sipítja a manó és hogyha a lány engedi, akkor egyszerűen odaugrik hozzá és átöleli a lábát. -Winnie szívesen lesz varázsló mugli barátja! – Úgy tűnik, hogy a harcias énjét csak hamar levetkőzte a házimanó és simán meg lehet nyerni egy csili vili színes-szagos ékszerrel. Így őrizzék a manók a Roxfortot!
Bár hezitálok kissé, de végül csak kibököm a lényeget. Sejtem azt is, hogy nem fog majd különösebben örülni neki, hogy nem vagyok boszorkány és itteni tanuló sem. Az már kiderült, hogy nagyon komolyan veszi a kötelezettségeit, viszont a fene tudja, hogy mennyire bukik ki, hogy igazából felém nem tartozik semmivel sem, mert nem vagyok hivatalosan a felettese, vagy mi. - Igazából végülis.. itt tanulok, csak kicsit másképp, mint a többiek. - az utolsó szóra a kérdésre végén viszont már kénytelen vagyok értetlenkedve ráncolni a homlokomat, hiszen gőzöm sincs, hogy mi a fene az a kvibli... a bilivel cseng össze, de valahogy kétlem, hogy ahhoz köze lenne valamilyen módon, de akkor mégis mit akar ezzel? - Nem nagyon tudom, hogy az micsoda, de nem hiszem, hogy az vagyok. Úgy tudom inkább mugli lennék, csak tudok varázsolni mégis ezt-azt és most azért vagyok itt, mert próbálják kitalálni, hogy ez mitől van. Nagyjából ez a helyzet. - próbálom elmagyarázni, amit még ugye én sem értek teljesen pontosan. Azért remélem, hogy nem akar ki teljesen, sőt nekem még egy kicsit fel is derül az arcom. Legalábbis azok alapján, amiket eddig mondott erről az egész házimanó kérdéskörről, ha én nem vagyok szó szerint véve diák, akkor nem tartozik ugyanúgy felelősséggel irányomba, mint a sima diákok irányába nem? - Viszont ez azt is jelenti, hogy nem kell ugyanúgy állnod hozzám, mint másokhoz itt. Akár... lehetünk barátok is. - mosolyodom el, csak hogy nehogy nekem megint elkezdjen itt polcoknak rohangálni, vagy tudom is én. Aztán hirtelen gondolva egyet lecsatolok egy karkötőt a csuklómról. Neki gondolom még nagy lesz, de... nekem van még egy csomó ilyen. Gyöngyös, kissé sokak szerint biztosan giccses darab, mert színes is, de én szeretem az ilyesmit. - Hálám jeléül, amiért olyan rendes voltál és segítettél idejutni. - nyújtom aztán felé remélve, hogy ezzel nem teszek semmi rosszat, sértem meg, vagy tudom is én. Még mindig alig tudok valamit az itteni szabályokról, úgyhogy a fene tudja, hogy lehet-e ilyet. Azt látom, hogy rajta azért elég sok apró kis kacat van, szóval hátha szereti az ilyesmit és örülni fog neki és akkor talán kevésbé akad ki majd a miatt, hogy mugli vagyok és nem boszorkány és nem is olyan kvibliizé.
Való igaz, hogy a házimanó igen sietősre fogja a dolgot. Nagyot kockáztat ezzel, hogy ezt a diáklányt behozta ezekbe a járatokba és nagyon reméli, hogy Alesha nem fog emlékezni majd a titkos ajtóra, és vélhetőleg azt sem fogja tudni, hogyan kell kinyitni, hiszen Winnie kitárta neki az ajtót. A házimanó hallja, hogy a leányzó igen csak szuszog, de azért csak megy, siet, kanyarog és fordul, nem is sejtettve a lánnyal, hogy mekkora kitérőt tettek az egész kastélyban. El kell kerülnie az apróbb lakhelyeket, mert a többi házimanó bizony megsértődne rá, hogyha megsértenék a privát szférájukat Vagy valami ilyesmi... Hamarosan Winnie lassít, majd megáll egy zsákutcában, és lassan résnyire kinyitja a titkos ajtó és közli, hogy a Könyvtárban vannak, a Mágiatörténeti részen, ahol több a pókháló, mint a könyv. Úgy tűnik, hogy a lányból végül kiszakad, hogy mi nyomja a lelkét és a szívét , de a házimanó - természetesen - tárgyilagosan érti a dolgokat. Aztán kiderül a lelki része is: Alesha nem boszorkány. Winnie értetlenül húzza fel a szemöldökét és néz a lányra. -Akkor a Kisasszony nem itt tanul a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolában? - teszi fel a kérdést a házimanó és látszik rajta, hogy azért egy nemleges válasz elég kellemetlen lenne neki. Gyakorlatilag egy "tök random" embert vezetgetett a Roxfort legeldugottabb bugyraiba.Bár ez lehet előny is, hiszen ha a lány diák, nem marad itt huzamosabb ideig, tehát nem fogja használni ezeket a járatokat. Ettől függetlenül érdekes információ ez. -A Kisasszony... kvibli? - suttogja az utolsó szót a házimanó, hiszen tudja, hogy azért nagyon sok máguscsaládból származó embernél a kvibli igenis sértő és rossz jelző. Winnie egyre inkább megbánja tettét, és kezd félni attól, hogy mibe is keverte magát. Az érzelmi részét az egész témának annyira nem érti, de látja a lány arcán, hogy neki ez elég nehéz és érthetetlen. Winnie-nek fogalma sincs, hogy mit kellene mondania, és ha Aleshának a rossz érzések és a félelem, Winnie-nek a tanácstalanság ül ki az arcára, amit jelez az is, hogy összefonja a kezeit és tanácstalanul toporog.
Tényleg simán elhiszem, hogy faképnél hagy és már épp azon agyalok, hogyan jutok vissza a szobámba, amikor aztán mégis felbukkan valami fura járat bejáratánál. Na jó erre se számítottam, de a mai nap úgy fest tele van meglepetésekkel. Egy hónapja még sose merült volna fel bennem, hogy beszélgetni fogok egy manóval, aki képes saját magának ártani, ha olyasmit tesz, amit szerinte nem szabadna. Tök félelmetes azért! Mindenesetre inkább görnyedek, mint hogy a térdemet koptassam, annak még így is időbe telik míg rendbe jön az ajtón való beeséstől. Persze így valamivel lassabb vagyok, mint a manó, de szerencsére valamelyest csak sikerül haladni, ha néha le is maradok. - Próbálok, de nekem azért nehezebb. - szusszanok egyet, mert még sürget is. Persze értem én, ha most lebukna más manók előtt, akkor bajba kerülne, de hát attól még én nem tudok ennél gyorsabb lenni, hiába igyekszem nagyon. Úgyhogy határozottan örülök, amikor végre megállunk az ajtó előtt és remélhetőleg ott már tényleg a könyvtár vár rám. Na és persze remélem, hogy vannak ott olyan könyvek is, amik esetleg engem is érdekelhetnek és nem csak száraz és unalmas tankönyveket tartanak. - Oh hát én... nem vagyok boszorkány. - bököm ki végül, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb dolog, pedig hát itt a Roxfortban ez nagyon nem így van tudom én. Azért is érzem mindig azokat a figyelő szemeket a hátamban, ha csak kilépek a szobámból, pedig igazából nincs a homlokomra írva, hogy "mugli", csak olyan érzésem van, mintha e nélkül is mindenki tudná. Aztán persze jó eséllyel szegény Winnie is rendesen le fog majd döbbenni, hogy nem vagyok boszorkány. Biztosan nem is lenne szabad foglalkoznia velem, főleg nem rejtett utakat mutatnia, amikor még csak nem is vagyok hivatalosan ide járó diák. - Köszönöm a segítséget! Nagyon rendes házimanó vagy! - mosolyodom el végül, amikor megmutatja nekem a kifelé vezető ajtót és végre kinyújthatom a derekamat már a könyvtár egy eldugottabb részén. Persze majd még innen vissza kell jutnom a szobámba, de azt majd megoldom, esetleg amikor úgy látom, hogy csendesebb a folyosó, mint amikor jöttem.
Winnie nem akarja ott hagyni a lányt egyedül a Tanulószobában. Látszik rajta, hogy habár határozottnak tűnik, azért tart ettől az egész helytől és tényleg nem igazán van kedve kimenni a folyosóra, hogy ott aztán megint eltévedjen. A házimanóknak nem szabadna ilyet tenniük, de Winnie, mint tudjuk , nem közönséges házimanó. Ő kíváncsi természetű, nyitott, ismerkedős és hát... Szeret segíteni és ott lenni, ahol nem feltétlenül kellene. riadtan tűnik el a Tanulószobából, hogy aztán az egyik rejtett, titkos járatban feltűnjön, intve Aleshának, hogy tartson vele. Tudja, hogy ez tilos, és hogyha bárki is meglátja őket, vélhetőleg nagy megrovásban fog részesülni (persze azon kívül, amit majd magának okoz, ha egyszer a helyére kísérte a diáklányt). Ez azonban nem tartja vissza, csak egy picit remegnek a fülei, mikor beinvitálja a lányt a szűk járatba. Winnie elfér a járatokban, nem kényelmesen, de neki nem kell lehajolnia, vagy behúznia a hasát, egyszerűen tud sétálni, ügyelve a lába előtt lévő dolgokra. Míg Aleshának elég picike lehet a járat, így van négy kézláb folytatja az útját, vagy guggolva, de úgy tűnik, hogy utóbbi megoldást választja. A kis házimanó gyorsan szedi a lábait, és habár Aleshának nem biztos, hogy feltűnik, elég nagy kerülővel, üres járatokon keresztül közelítik meg a Könyvtárat. Winnie hallja, hogy a lány egyre jobban fáradt, kérdésére pedig folytatja tovább sietős útjukat, csak hátraszól: - Már nem annyira, Kisasszony. Jöjjön, jöjjön, gyorsan! - int kis kezével, és ismét befordul pár sarkon. Mikor a lány kicsit kifakad, Winnie pont megáll egy aprócska kis deszkázott ajtó előtt, ahonnan fény szűrődik ki. De értetlenül fordul a lány felé. - Nem tart sokáig? De hát Kisasszony, a boszorkányság nem múlik el. - vonja össze értetlenül a szemöldökét a házimanó. Tényleg nem igazán érti, hogy mi történik. Úgy gondolja, hogy Alesha egyszerűen az iskolát utálja, mint a legtöbb diák. -A Roxfort Express a tanév vége után 3 nappal indul vissza Londonba. - tájékoztatja a diáklányt, mintha egyszerűen csak azt kérdezte volna, hogy mikor fog tudni hazamenni. Mintha letudta volna a témát és a kérdést a válasszal, lassan kikukucskál a rejtett ajtón, majd visszanéz a lányra. -Itt vagyunk, ez a Könyvtár. Egy eldugott sarok, a Mágiatörténet könyvek legszéle, ahova nem jár senki. - tudosítja a lányt a házimanó és jelzi neki, hogy hogyha nincs több kérdése, akkor kimehet. Persze eszébe sem jut, hogy Aleshának nagy megkönnyebbülés mesélni magáról, a történetéről és nem sietteti a lányt. Ha az még mond valamit, akkor nem hagyja ott. //bocsi a kései válaszéééért! //
Nem nagyon tetszik ez az önbántalmazás dolog. Elég félelmetes, hogy mit ne mondjak és most már tényleg megpróbálok odafigyelni rá, hogy ne kérdezzek olyat, ami miatt aztán megint erre kerülne sor. Bár nem egyszerű, mert ha véletlenül magától kotyog el valamit, akkor nem sok mindent tehetek ellene, hogy fejjel nekirohanjon valaminek, mint az előbb. Jesszus, totál agyrém! Ahogyan az is, hogy csak úgy fogja magát és szó nélkül eltűnik. Nem tudok még rendesen megbékélni ezzel a varázsvilág dologgal, pedig tudom jó lenne, ha legalább valamelyest utána olvasnék, de az olyan unalmas! Bár talán vannak olyan könyvek is, amik érdekesebbet, nem csupa rémes szöveg, amitől kifolyik az ember szeme. A képregényeimet például imádom, de amikor Hermione ajánlott a Roxfort történetét, amivel konkrétan gyilkolni lehetne... Hát nem kösz, ennyire még nem unatkozom, bár talán még pár hét múlva erre is sor kerülhet. Azért remélem, hogy nem! Viszont úgy fest végül még se maradok magamra, mert kinyílik valami rejtett ajtó, ami bár nem túl nagy, de talán tényleg segíthet, hogy ne kelljen összefutnom másokkal a folyosón. Na persze azért nem akarom, hogy e miatt megint önbántalmazás jöjjön, akkor inkább bevállalom a tömeget. Szóval óvatosan kérdezek rá és lépek csak be. - Remélem tényleg... - kukkantok be a járatba. Elég kicsi és szűkös. A négykézlábas megoldás annyira nem szimpatikus hiába agyalok, hiszen nem rég sérült meg a térdem, ha most azon kezdenék el mászni könnyen lehet, hogy mire odaérünk alig maradna rajta bőr és fájna mint a fene. Marad tehát a görnyedős megoldás és a pislogás, amikor a fura kis tárgyakat szúrok ki itt-ott, pedig erre aztán gondolom nem nagyon járnak sokan. - Messze van még? - kezdek azért pihegni rendesen. Amúgy sem vagyok kifejezetten nagy sportember, de ha tudom, hogy ilyesmi vár rám akkor elkezdek valamit, mondjuk barlangászni? Az passzol ehhez a legjobban, viszont nem olyan sport, amit túl könnyen űzhetne az ember. Jó hát nem gondoltam, hogy valamikor titkos járatokon fogok próbálni eljutni a könyvtárba. - Amúgy kösz, hogy segítesz, rendes dolog tőled. Tudod odakint annyira sokan vannak, én meg... mindig pocsékul érzem magam, mintha folyton néznének csak, mert nem tartozom ide. A szüleim szerint remélhetőleg nem tart sokáig, de senki se tud semmit. Annyira szeretnék hazamenni! - ered meg csak úgy akaratlanul a nyelvem, miközben próbálom követni a manót, akinek sokkal könnyebb dolga van, hiszen nem kell görnyedve haladnia a járatban, nekem viszont igen. Kicsit amúgy is jó kiadni magamból a nyűgömet, még ha jó eséllyel nem is tud majd rá mit mondani. Nem az ő dolga, már így is beverte miattam a fejét, én meg elestem mert megijedtem tőle.
Sajnos egy házimanónál a kommunikáció nem egyszerű. Még Dobby manó is, akire Winnie felnéz, sokat bántja magát, pedig neki már van egy minimális önbecsülése. Még mindig a béka segge alatt, de legalább nem kettővel. Így hát Winnie-nek is teljesen ésszerű, hogyha valami titkot kotyog el – ami sajnos elég gyakran meg szokott történni – akkor meg kell büntetnie magát. Persze vannak titkok, amiket ki sem mondhat, szerencsére ezeket az információ áramlásokat minimális mértékben korlátozzák. Mikor Alesha kijelenti, hogy hallgatni fog a titokról, Winnie megáll, majd kicsit kóvályogva ugyan, de elmosolyodik. -Az jó. – válaszol. Mintha kicsit megnyugodna és eszébe sem jut az, hogy egy varázsló vagy boszorkány egyszerűen hazudik. A házimanóknak mindig igazat kell mondaniuk, maximum ferdíthetnek információkat. Ezért másokból sem nézik ki, hogy hazudnának nekik. De hát ki is akarna hazudni egy szerencsétlen házimanónak, akinek az életcélja az, hogy szolgálja a gazdáját? Amint az ütlegelés abba marad, a könyv az asztalra kerül, Winnie pedig válaszol arra a kérdésre, hogy kiknek lehet házimanója. Látja a lányon, hogy nem feltétlenül érti a szituációt, és nem tudja, hogy kik az aranyvérűek, de elengedi ezt a gondolatot a füle mellett. Nem fog kioktatni egy boszorkányt! A lány egy rövidebb, kevésbé zsúfolt utat keres a Könyvtárba, és voltaképpen Winnie tud is egyet, azonban szigorú szabályok kötik a házimanókat ezeknek az utaknak a használatához. Gyakran ezekben a titkos utakban élnek, és gyűjtögetik személyes tárgyaikat, így senki fia nem járhat arra. Régen volt egy ikerpár, akik a legtöbb titkos utat tudták, de Winnie már régóta nem találkozott velük. Talán mert kívácsisága miatt, és a többi manó tiltása ellenére már többet járkál a „felszínen”. Minden esetben amikor sipítással karöltve eltűnik, bűntudat költözik a lelkébe és elbizonytalanodik. Láthatóan a lánynak fogalma sincs a dolgokról, és bizonyára el is téved. Azt Winnie nem tudja, hogy mit akar a még nagyobb és labirintusabb Könyvtárban, de ez nem is rá tartozik. A bűntudat egyre inkább mardossa a kicsi házimanó lelkét, így végül visszakerül a titkos ajtó mögé, amit lassan kitár. -Nem gáz… - mondja ki bizonytalanul a szlenget, amit a lány használt. Elég vicces hatást kelt egy aprócska, szégyenlős manó ilyen mondattal, de csak megismétli Alesha szavait. - Jöjjön Kisasszony, gyorsan! – amint Alesha belép a valóban szűk titkos folyosóba, a titkos ajtó kattan egyet és sötétség telepedik rájuk. Winnie kezében egy fénygömb tűnik fel, amit előre küld és a fénygömb vezeti őket. Elindulnak hát a titkos folyosón. Winnie-nek nem kell lehajolnia, de Aleshának igen, talán jobban is jár, ha négykézláb ereszkedve mászik tovább a szűk járatban, bár ha nagyon lehajtja a fejét, talán nem veri be. Winnie gyorsan szedi a lábat, vélhetőleg Alesha ha nincs jó kondiba, pár perc után már lihegni fog. Pár perc. Igen, elég sokáig haladnak a titkos járatban, kanyarognak ide-oda, és Aleshának feltűnhet, hogy néhány elkallódottnak tűnő tárgyon kívül nem botlik bele semmibe. Fogalma sincs, hogy iszonyat nagy kerülőt tesznek azért, hogy Winnie elkerülje házimanó társait.
Nem ismerem én a helyet és amúgy is iszonyú nagy, úgyhogy simán komolyan veszem a manó költői túlzását a számukról, főleg hogy eddig észre sem vettem őket és ha ilyen jól rejtőzködnek, akkor aztán ki tudja, hogy hányan lehetnek! Azért ha hosszan nézem az első ijedelem után egészen kis cuki feje van, nem is olyan rémisztő. Tény, hogy kissé azért ráncos a bőre és fura a tekintete, de igazából egészen aranyos, ha egy bizonyos szögből nézzük és ha épp nem néz rám annyira furán, mint most. Nincs mit tenni tényleg nem tudom, hogy tanulok-e itt, mert elvileg fogok, na de hogy mikor és mit, azt még nem tudom pontosan. Nem úgy vagyok diák, mint mindneki más, ez az, ami biztos. - Ígérem hallgatok róla, csak... csak kérlek hagyd abba! - kerekedik ki megint a szemem, amint ütlegelni kezdi magát azzal a könyvvel. Jesszus! Azért elég ijesztő, amikor ezt csinálja. Attól már nem félek, hogy nagy hevességében mondjuk nekem jön, bár az első ilyennél még ez is megfordult a fejemben, na de most ez a könyves dolog is... Ha én minden alkalommal bántottam volna magamat, amikor valami rosszat tettem már nem is élnék jó eséllyel. Ő azért elég jól bírja, hiszen ez már a második aztán alig csak néhány perce akadtunk össze. - Aha, szóval az aranyvérűeknek. - ráncolom rendesen a homlokomat, elég egyértelmű, hogy igazából gőzöm sincs, hogy miről beszél, mi a jó élet az az aranyvérű. Az tuti, hogy Hermione nem az, hiszen szerintem nekik nincs házimanójuk, de akkor létezik olyan varázsló, akinek arany a vére? Mármint, amikor megvágja magát? Azért az nagyon fura lenne! Vagy úgy vegyem, mint amikor valaki nemesi származású és kékvérűnek mondjak? Hm... Morfondírozok ezen egy kicsit, de aztán elengedem fejben a témát és rákérdezni sem merek, főleg hogy pont most ütlegelte magát és ki tudja, hogy mikor történik megint hasonló fiaskó, mert olyat kérdezek, amit nem kellene, ő meg válaszol véletlenül. - Bocsánat, igazán nem akartam... - fejezném be, de aztán egy szempillantással később már ott sincs, nekem pedig nem marad más, mint a pislogás, meg a kezemben gyűrkélt szakadt harisnyám és a felmosó cuccok, amikkel a manó dolgozott itt még nem rég. - Francba! - morranok csak úgy magamnak az orrom alá, hogy aztán feltápászkodjam és az ajtó felé pillantsak. Nem a legjobb ötlet, de ha más nincs. Hátha már elült odakint a zajt és a tömeg. Bár jó eséllyel inkább visszakommandózok a szobámba az a biztos. Mielőtt viszont elindulhatnék meghallom a zajt és mire odakapom a fejemet, már újra látom a kis manó fejét és a csapóajtót is. - Hű! - kerekedik el a szemem közelebb lépdelve, de aztán csak megtorpanok. - Tuti nem gáz? Ha e miatt megint bántanod kell magad, akkor inkább itt maradok. - tényleg igazán nem szeretnék neki gondot okozni és nem szívesen nézném végig, hogy esetleg megint nekiáll megfejelni egy falat, vagy hasonló. Szóval csak akkor megyek utána és lépek be, jól behúzva a nyakamat, ha alacsony a járat, ha tuti, hogy ezzel nem okozok gondot és nem kell megint saját magát bűntetnie.
Valóban aki a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolában tanul, tanít, vagy él, az a házimanók gazdái. Minimális hatáskörrel persze, de így van. Ha minden diáknak ugyanannyira gazdája lenne minden házimanó, vélhetőleg olyan feladatokat kapnának, hogy elszabadulna az iskolában a pokol. Ezért is fontos, hogy minél kevesebben tudják, hogy ők léteznek, itt vannak és teszik a dolgukat. Ezért is mérgesek néha Winnie-re a többiek, mert ő gyakran locsogja el a diákoknak, hogy ők léteznek és itt vannak. Mikor felteszi az egészen egyértelmű kérdés-kijelentést a házimanó, furcsa bizonytalanságot lát a lány arcán. Nem tudja, hogy itt tanul-e? És még azt mondják, hogy a trollok buták. Micsoda érdekes népség ez az ember! A furcsa válaszra Winnie kicsit oldalra fordítja a fejét, és úgy néz értetlenül a lányra. Nem mer rákérdezni pontosan, hogy hogy is érti a lány, de azért nagyon kíváncsian pislog rá. A kis pukli lassan enyhülni kezd, legalábbis a fájdalom és az érzet mindenképpen, a látvány meg… Úgyis mindegy egy házi manónál, nemde? Winnie elárulja, hogy nagyon sokan vannak itt a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolában. Persze a több százával költői túlzás és amúgy sem hiheti senki, hogy a házimanók tudnak ennyire jól számolni. --Hát igen. Elég sokan. De ez titok! – tapasztja be a száját hirtelen a házimanó. Kikerekedik a szeme, majd ismét az asztalhoz siet, és felkap egy könyvet. --Ez… titok!... Winnie… nem mondhatja… el… - ütlegeli magát minden egyes szónál a házimanó, majd lassan a fenekére huppan enyhén szédelegve. Pár pillanatig csak néz maga elé, majd szomorkásan felnéz a lányra és összetapasztva a száját megrázza a fejét. Nem mondhatja el. Nagyon kevesen tudják, hogy a házimanók a konyhában élnek, a gyümölcsös tál portré mögött. Nagyot nyel a házimanó, és örül, hogy valami nyugisabb témához és vizekre eveznek. Reméli, hogy a lány nem firtatja sokáig lakhelyüket és valójukat. A feje már így is sajog. --Nem minden varázslónak van házimanója. Csak a tiszteletnek örvendő arany vérű családoknak. – válaszol Winnie a lány kérdésére és fel sem merül benne, hogy ezt minden ép elméjű varázsló, vagy boszorkánytanonc tudja. Jól sejti a diáklány, a házimanók igen sok titkos utat tudnak a kastélyban, azonban ezeket arra is használják, hogy egyedül lehessenek, apró kis „fészkeket” alakítanak ki maguknak. Így ezekben a furcsa járatokban megannyi házimanóva lehet találkozni, idegen szemeknek azonban mindig rejtve maradnak. Winnie a kérdésre elhúzza a száját, majd lesüti a szemét. Megrázza a fejét, fülei csak úgy lifegnek. -Egy jó házimanó soha nem fedi fel a Roxfort titkait, Kisasszony! Soha! – sipítja az utolsó szót, majd egy hangos pukkanással eltűnik a Tanuló szobából, ott hagyva csapot papot, Aleshát. … Csak hogy pár másodperc múlva az egyik furcsa falrész lassan nyikorogva kinyíljon egy tompább puffanás után. Aleshe, ha jól fülel, megláthatja a sarokban a kis kinyíló titkos csapó ajtót, és Winnie szégyenlős fejét, ahogy kidugja a lyukon.
A kis manó kérdésére elgondolkodom, mert igazából nem is tudom, hogy pontosan én minek számítok. Végül is tanulni fogok itt. Tanulni, hogyan kell kezelnem ezt a tűzdolgot, de hogy ettől diáknak számítok-e, na arról valójában gőzöm sincs. Főleg, hogy én nem önként jöttem ide, hanem gyakorlatilag hoztak, a diákok meg azért általában azért érkeznek, mert tanulni akarnak. - Hát ez elég bonyolult kérdés. Olyasmi, de zért mé gse teljesen. - vonom meg végül a vállamat. A lábam már nem fáj annyira és kint is kezd lassan elülni a hangzavar. Talán elmegy mindenki órára és akkor lesz egy kis időm, ha akarok, hogy mégis csak kiosonjak, bár ezek után lehet, hogy jobban járok, hogy visszamegyek a szobámba. Na nem mintha nem lenne már rég halálosan unalmas az ott töltött idő, úgyhogy mégis csak kellene kezdenem magammal valamit. - Több százával? - kerekedik el a szemem, mert azért az elég durva! Oké tény, hogy a hely sem éppenséggel kicsi, szóval végül is elférnek itt olyan sokan, de a több száz azért még is elég sok. Az én suliban a takarítók maximum ha egy tucatnyian voltak, de ebben benne volt kb. mindenki, még az éjszakai váltás is, meg a gondnok, meg aki csak iskolai személyzetnek számít. - Ez azért nagyon durva és hol laktok? Van valami külön manó szárny is itt? Még bevallom nem néztem annyira körül. - ezzel már valahol célzok arra, még ha akaratlanul is, hogy nem rég érkeztem, azért is vagyok sok mindenben ennyire értetlen bár gondolom, ha ledobom neki a bombát, hogy igazából nem is vagyok boszorkány rendesen el fog majd képedni. Pedig egyébként is elég fura arca van, ha még erre rá is dob egy nagy meglepődést hát végképp nagyon érdekesen fog kinézni. - Hogy nekünk? - nevetem el magamat, de aztán gyorsan el is hallgatok. A végén még megint azt gondolja, hogy valami rosszat tett és elkezdi nekem ütlegelni magát, amitől csak frászt kapnék. - Mármint nem, nekünk nincs. Anya egyszer gondolkodott rajta, hogy lehetne bejárónőnik, de aztán elvetették az ötletet. Annyi nem nagy a ház, úgyhogy meg tudjuk oldani a takarítást. De miért a varázslóknak mindig van, minden családnak? - nem, Hermionééknak nincs, bár lehet hogy jól rejtőzik. Habár az ő szülei ugye muglik, mint én, tehát lehetséges, hogy csak azoknak van mindig, akik eleve boszorkák és varázslók és nem mugli születésűek. - Nem tudsz esetleg valami titkos utat, ahol úgy el lehet jutni a könyvtárba, hogy nem futok össze senkivel? A szünetekben irdatlan sokan vannak odakint. - ő mégis csak manó és mint kiderült csomóan vannak a kastélyban, viszont én még egyet se láttam. Gondolom elég jól tudnak rejtőzni, talán ismernek titkos utakat. Arra persze egyelőre nem gondolok, hogy simán csak bizonyára láthatatlanul közlekednek és tevékenykednek. Az ilyesmi nekem azért koránt sem evidens.
Sok embernek, sok munglinak meg pláne! zavaros lehet a házi manók logikája, életvitele és életcélja. Ezek a fura, érdekes és különös lények azonban tényleg a gazdájukért élnek, léteznek és tesznek minden mozdulatukkal. Nehéz ezt elmagyarázni, nehéz ezt felfogni. Azt, ami a házi manóknak a zsigereikből jön, a szívükből dobban. Mikor Alesha kijelenti, hogy ő nem is a házi manó gazdája, Winnie összevonja a szemöldökét. -De hát... A Kisasszony is a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskola diákja, nemde? – teszi fel az igen egyértelmű kérdést a házi manó. Hogyha nem lenne ilyen alázatos, talán valamiféle számon kérő, unott hangsúlyt is vélhetne felfedezni a lány a kérdés mögött, hiszen annyira triviális, hogy minden házi manó a Roxfort igazgatójának felel, emellett a tanárok és a diákok is a gazdájuknak számítanak. Winnie igyekszik elengedni a füle mellett a további megjegyzéseket és az okozott seb kezelésére összepontosít. Vizet hoz, majd figyeli Alesha mozdulatait és mikor a lány valamiféle bort emleget, kicsit rosszallóan jegyzi meg, hogy az iskolában tilos alkoholt fogyasztani. Talán a szőlőlé megteszi… - gondolkozik magában a manó és reméli, hogy kis gazdájának valóban elég a szőlőlé és nem valamiféle komoly alkohol problémái vannak ilyen korban. Látott már a manó sok mindent takarítás közben a diákoknál. Olyan dolgokat is, hogy ketté állt a füle. Ami most nem lehetséges, mert jókora dudor terül el a fejének bal hátsó felén. Hamarosan hála Aleshának ez is kezelésre kerül és a jól eső hideg tényleg jól esik a házi manónak. Nem nyomja a púpra a lány a nedves zsepit, lehet az fájna is a manónak. Mikor Alesha közli, hogy szóljon, ha fáj, Winnie csak halkan hümmög egyet. Az eddig összeszorított szemeit lassan ellazítja, és egy lágy mosoly jelenik meg csuparáncos arcán. Tényleg jól esik neki. Alesha kérdésére lassan kinyitja a szemét, habár látszik rajta, hogy még élvezné egy kicsit a törődést, de azért válaszol: -Nem, Kisasszony. Több százával élünk itt a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolában. Angliában itt vagyunk a legtöbbet egy helyen – válaszol enyhe büszkeséggel a hangjában a házi manó és ismét elmosolyodik. -Az Ön családjának nincs házi manója? – kíváncsiskodik Winnie, bár nem tudja, hogy egyáltalán illik-e ilyet kérdezni egy boszorkánytól.
Ráncolom a homlokomat rendesen, miközben ő eléggé komolyan magyaráz arról, hogy miért is gondolja normálisnak, hogy saját magát kezdi el bántani csak, mert én elestem... mert hát nem csinált semmi rosszat, de ha amúgy csinált volna akkor se gondolnám, hogy jogos az, hogy ártani akar saját magának. Nagyon fura ez nekem és képtelen vagyok felfogni, hogy ilyen tényleg van. - De hát én nem vagyok a gazdád. - még kutyám se volt soha, anyuék szerint nem tudtam volna gondját viselni, amiben igazuk volt, mert amikor lett egy hörcsögöm pár hét után megszökött és sose láttuk többet. Pedig neki még ketrece is volt, a kutya meg szabadon lófrál. Szóval én meg, hogy valakinek a gazdája legyek totál esélytelennek tűnik. - Ez az önsanyargatás dolog akkor se normális. - rázom meg végül a fejemet, de nem fogom kötni az ebet a karóhoz, mert így is fura itt nekem minden, a végén még megsértődne, vagy azért kezdené verni magát valahová, mert nem értek vele egyet. Most már egyértelmű, hogy jóval óvatosabban kell kezelnem őt, ha nem akarom, hogy megint ilyesmit műveljen. Így is épp elég nagy lett a púp szegény fején. Ahogy sejtettem kés itt nem lesz, bár nem is lenne jó ötlet. Ki tudja mit művelne magával ez a manó, ha még kés is lenne, ő meg azt gondná épp elrontott valamit? Na nem! Nem kockáztatnám meg. A visszakérdezésre csak finoman felnevetek, de aztán megrázom a fejemet, kétlem, hogy el tudám neki magyarázni, hogy pontosan hogyan is értettem. - Ja nem köszi, ez csak... mindegy is. - inkább lekezelem a sebemet, legalábbis kimosom, aztán majd úgyis megyógyul magától. Nem valami nagy horzsolás, hogy ne jöhessen rendbe pár nap alatt és ha már behegedt akkor a víz sem fogja csípni. Azon azért elmosolyodom, ahogyan félve várja, hogy a púpjához érjek a hűvös vizes ronggal. Kezdem már sejteni, hogy ő épp annyira nem ért engem, amennyire én nem értem őt. Ez viszont egészen megnyugvással tölt el, hiszen itt mindenkinek minden annyira egyértelmű, én meg tök hülyének érzem magamat folyton. Nem rossz érzés olyasvalakivel beszélni, aki nem néz hülyének, még ha amúgy nagyon fura dolgokat is művel. - Nem fog fájni becs' szó, csak jót tesz majd neki a hűvös, de ha fáj szólj, rendben? - óvatosan helyezem csak a hűvös rongyot a fejére, de nem nyomom le meg semmi, hiszen nincs sebe, nem kell átmosni csak a hűvös lesz jó hatással a sérülésre, nyugtatja a bőrt és a bedagadt részt. - Szóval nem csak te vagy ilyen... manó-takarító itt? - még az elmúlt pár hétben nem láttam mást rajta kívül, de ha jól értettem az alapján, amit mondott nem kifejezetten kerülnek a szemünk elé, inkább csak rejtve végzik a dolgukat. Azért ez marha unalmas lehet! Folyton csak takarítani minden áldott nap? Jesszus! Én még pár havonta is utáltam csinálni a szobámban, amikor anyu szólt, hogy most már muszáj, nem hogy minden nap.
Winnie kíváncsian hallgatja a lány szavait a büntetés ostobaságáról. Látszik rajta, hogy a kis agytekervényei bizony igencsak füstölögnek, csoda, hogy a füst nem tör utat magának a fülén keresztül a külvilágba. Kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, majd összezárja. Szemeit összehúzza, és még több redő jelenik meg amúgy is ráncos homlokán. Majd sóhajt egyet. Hmm. -Kisasszony, a házimanónak teljes mértékben és kifogástalanul kell a gazdáját szolgálnia. Egy házimanónak a legnagyobb öröm az életében az, hogyha a gazda mindig elégedett. És a legnagyobb szégyen, hogyha nem. Ezért emlékezteti magát minden házimanó, hogyha valamit rosszul csinál, fájdalommal. – magyarázza hozzá értően és komolyan a lánynak Winnie a dolgokat. Egy házimanó csak így tud élni, nem is tudna máshogy. Hiszen ez a dolga, ezért született és ez büszkeséggel tölti el őket. -Winnie büszke, hogy egy gazdát szolgálhat, és rémesen szomorú és szégyelli magát, hogyha valamit nem úgy csinál, ahogy kérik tőle. Akkor Winnie rossz házimanó. És ez minden házimanó legféltettebb félelme. – fűzi hozzá még, hátha a diák nem értette meg teljes mértékben a dolgot. Miután Winnie elmagyarázza a házimanók fő életfilozofiáját, rákérdez a kékses-púpos dologra. Nagyon kíváncsi lélek, és hogyha már beszédbe elegyedik egy diákkal, akkor már kihasználja a dolgot. Utána úgyis majd kap a fejére, de legalább amíg ott van, érdeklődik és tanul. Így tudja meg, hogy hideg pengét tenni a púpra igenis kifizetődő. Azonban tényleg nincs itt kés, maximum a konyhában találnának, ami eléggé messze van most innen. -Ez egy Tanulószoba, Kisasszony. Kést a konyhában találhatunk – erősíti meg Winnie a lány gondolatát, hogy itt valóban nincs kés. Megcsóválja a fejét és eszébe sem jut, hogy elugorjon a konyhába. Enyhe önös érdekek miatt sem, mert akkor magyarázkodhatna a többi manónak, azt pedig nem szeretne. Egyelőre. A víz azonban megtalálható itt helyben, így hamarosan oda is viszi a diáklánynak, koszosan, törlő rongyokkal telve. Szerencsére a fintor nélkül is rájön, hogy a koszos-poros víz nem feltétlenül jó a sebek tisztítására, úgyhogy egész egyszerűen megtisztítja a vizet. A humoros megszólalásra értetlenül néz a lányra. -Kisasszony szeretne bort? Tilos alkoholt fogyasztani a Roxfort Boszorkány-, és Varázslóképző Szakiskolában. De szőlőlét tudok hozni, ha a Kisasszony azt inna – húzza össze dorgálva a szemét a házimanó, de az utolsó mondatot már kíváncsian és lelkesen kérdezi, hiszen a gazda az első. Észreveszi, hogy kicsit eltértek a témától, így ismét a vízre koncentrál, és kíváncsian figyeli, ahogy Alesha egy zsepivel próbálkozik tisztábbá varázsolni a sebét. Néha felszisszen, Winnie pedig kíváncsian figyeli, hogy mi történt. Miután a lány végez a saját lábaival, Winnie felé nyújtja a nedves zsepit. A házimanó kíváncsi, és habár tudja, hogy Madam Pompfrey-nél lehet, hogy hamarabb végezne, lehuppan a lány elé és felé tartja a füleit és a fejét. Majd szorosan összeszorítja a szemét és várja a fájdalmas kezelést. Hiszen Alesha is szisszegett…
Képtelen vagyok felfogni, hogy ez a kis lény komolyan gondolja, amit mondott. Hibázott és ezért meg kell büntetni magát? Hát, ha nekem így kellene élnem, akkor naponta többször rohangálhatnék asztaloknak, főleg most itt, ahol annyi minden új és nem értem a dolgokat, de fel sem merül bennem. Vannak, akik önként okoznak maguknak fájdalmat, hallottam már ilyesmiről, de az is elég durva dolog és ennyire azt hiszem, legalábbis remélem, hogy sose lennék magam alatt. - Hogy mi? Komolyan, ha nem jól csinálsz valamit, akkor megbünteted magad? De miért? Ez... ez butaság. Hibázunk, én is szoktam, oh baromi sokszor is! Ne csinálj ilyet máskor, tökre ijesztő volt. - húzom el a számat. Nem tudom, hogy van-e akinek ez normális dolog, de én nem tudom, hogyan is kell kezelni egy házimanót és azt sem, hogy náluk mi a normális és mi nem, de hogy ezzel nem fogok tudni megbarátkozni az biztos. Csak, mert nem tudta hogyan kezelje a sebemet. Segíteni akart és ez a fontos nem? Főleg, hogy még csak nem is miatta horzsoltam le a térdemet. A saját ügyetlenségem és kapkodásom miatt volt. - Anya így szokta, tudod mert a púpnak jót tesz a hideg és ha lenyomjuk egy hideg késsel, akkor kevésbé lesz púp belőle, de ezt gyorsan kell csinálni, ha sokat várunk akkor már felesleges. És itt gondolom amúgy sincs kés. - pillantok körbe, hiszen ez nem egy konyha. Könyveket látok inkább, azok pedig nem helyettesítik a késes megoldást. Meg aztán őszintén szólva ezel után ennek a manónak nem is szívesen adnék a kezébe egy kést, vagy a közelébe se tenném. Mi van, ha úgy gondolja, hogy rosszat tett és tudom is én megpróbál azzal ártani magának? Kész horror lenne és a mai nap már így is eléggé félresikerült, úgyhogy baromira nincs szükségem még arra is, hogy előttem végezzen magával egy ilyen kis lekonyult fülű bigyó. Amikor aztán végre hoz vizet azért elég rendesen megnyúlik az arcom. A történtek után nem is tudom, hogyan mondjak el neki, hogy ezzel aztán nem lehet lekezelni egy sebet, meg egy púpot sem, de végül szerencsére hezitálok a megszólalással addig, hogy magától is rájön. - Oh, király! - mosolyodom el, amikor simán tisztára varázsolja a vizet. - Ha borrá is tudod változtatni, akkor máris olyan lehetsz, mint Jézus. - vigyorodom el, már megint nem gondolva arra, hogy talán sejtelme sincs arról, hogy miről, vagyis kiről is beszélek. Mindenesetre kicsit hezitálok, de aztán belenyúlok a vízbe, hogy kicsit lemossam a sebemet. A zsebemből sikerül előtúrnom egy nagyjából működő képes zsepit is, amivel le tudom törölni a maradékot. Kicsit azért időnként felszisszenek, de szerencsére annyira nem vészes, csak picit csíp a víz. Aztán persze elbizonytalanodom, amikor újra a vízbe mártom a zsepi még tiszta részét. - Öhm... szabad? Hozzád érhetek, vagy...? - gőzöm sincs, hogy lehet-e, van-e errre szabály, de ha engedi, akkor közelebb húzodom, jelenleg a földön ücsörögve, hogy a púpját is egy kicsit a hideg vizes zsepivel áttöröljem.
Amikor a lány megmagyarázza, hogy ugyan semmi dolga nincs a földön, csupán elesett, a házimanó szomorkásan lebiggyeszti az ajkait. Érti, hogy mi történt, habár kicsit oldalra fordított fejjel elgondolkozik, hogy mi köze annak, hogy sokan vannak kint a folyosón ahhoz, hogy a lány gyakorlatilag beesett a szobába. Valóban nem ijesztő, inkább szánni való látványt nyújt a kis házimanó, mert most ő is meg van ijedve. Jobban, mint a diáklány. Habár ki tudja, hiszen mugliként a Roxfort-ban elég nehéz és stresszes, sokkos lehet az élete. Ha Winnie tudná, hogy a lány mugli, talán már itt sem lenne. Azonban a házimanók szabályai annyira nem tiltják a kommunikációt és a megjelenést a diákok előtt, csupán nem feltétlen szeretik, hogyha csacsorásznak a diákokkal és nem is tartják magukat annyira fontosnak és különlegesnek, hogy bármit is mondhatnának egy varázslónak, vagy boszorkánynak, ami őket érdekelhetné. Winnie ebből a szempontból is különleges, habár nem olyan értelemben, hogy ő akarna mesélni a diákoknak, hanem inkább egyszerűen kíváncsi rájuk, és úgy gondolja, hogy ők mesélhetnek neki érdekes dolgokat. A lány kérdésére Winnie elhadarja az általuk betanult és oly jól ismert szöveget, hogy bizony ők a Roxfort Boszorkány-, és Varázlóképző Szakiskola szolgálatában állnak mint házimanók. A megjegyzésre, miszerint nincs egy porszem sem sehol, a manó elmosolyodik és határozottan kihúzza magát. Aztán mintha észrevenné magát és szégyenlősen ismét görnyedve húzza össze magát, mintha valami rosszat csinált volna és nem lehetne magára büszke. Hiszen nem is, neki ez a dolga, ez a feladata és alap, hogy nem hagy sehol sem egy porszemet. Különben meg kellene büntetnie magát, és habár Winnie-ben is benne van a házimanók által oly jól ismert és "szeretett" szokás, nem szereti bántani magát, ezért igyekszik mindig jól szolgálni. Azonban néha muszáj emlékeztetnie magát, hogy ő csak egy házimanó, semmi különleges, vagy extra nincs benne. A sebkezelése sem a tökéletes megoldás, hiszen a lány közli vele, hogy ez így nem lesz jó. Winnie bepánikol, majd egyszerűen, hogy büntesse magát nekirohan az asztal lábának. A büntetés viszont nagyobbra sikeredik, mert a még nem elpakolt könyvek egyszerűen a házimanóra hullanak az asztalról. Miután sikerül utat törnie magának a vaskos könyvek közül, a pukliját babusgatva biztosítja a lányt, hogy megérdemelte ezt. -Winnie jól van, de hibázott és ilyenkor meg kell büntetnie magát. Nem jól segített a Kisasszonynak. Winnie sajnálja, hogy nem jó házimanó. - nyüsszögi a manó lehajtott fejjel és lekonyult füllel. Egyik kezével a fülét kezdi el markoszálni, húzogatni és tényleg úgy néz ki, mint aki élete bűntettének találja ezt a hibát. Egy kívülállónak elég érdekes és megdöbbentő látvány lehet. Mikor a lány közelebb sétál, a házimanó szégyenlősen néz fel a fülei mögül, könny csillan a szemében, majd egy lágy mosoly jelenik meg a szája sarkában. Már nem is problémázik a púpja miatt. De hát miért is tenné, hiszen teljesen jogosnak véli. - Kést tenni egy púpra? Miért? - kérdezi őszinte érdeklődéssel a házimanó, és kíváncsi tekintetét a lányra emeli. Lassan török ülésbe helyezkedik, mintha azt várná, hogy a diáklány most mesébe fog kezdeni a varázlsatos kés varázslatos erejéről, amivel segít a bajba jutott hercegnőkön púpokon. A víz többedszeri kérésére viszont a házimanó érdeklődését felül múlja az, hogy kis gazdája kér valamit. Felpattan, majd mint valami őrült kezd el rohangálni az asztalok között. Megtalálja a kis takarító kocsit és egy lavór vízzel tér vissza. Alesha teljesen jogosan fintorodhat el, hiszen a koszos törlőkendőket megtisztító víz kerül az orra elé, amelyben undorítóan úszkálnak pordarabkák és az egész víz mocskos. -Ez így nem lesz jó... - motyogja a házimanó, majd leteszi a lavórt a földre, amely szinte akkora mint ő. Félő és egyben kérdéses, hogy hogyan si bírja el ezt a nagy lavórt tele vízzel. Belemártja az ujját a vízbe, ami néhány másodperc alatt tisztán csillog. Vár egy pár pillanatot, mintha bizonytalan lenne benne, hogy tökéletesen tiszta lett-e a víz, majd kérdőn, kíváncsian mosolyogva pillant fel a lányra, hogy megfelel-e.
- A földön? Nem, én csak nem akartam kint lenni, aztán meg elestem. Nagyon sokan vannak a folyosón. - magyarázom. Szóval már itt tartok, hogy magyarázkodni próbálok egy pici nagyfülű valaminek, ami talán nem is érti, hogy mit akarok, a jó ég tudja! Azért, ha jobban megnézem annyira nem is ijesztő. Bár a nagy fülei, meg a formája, a ráncos bőre eléggé, de a kis cincogó hangja és a mérete... és mintha ő jobban meg lenne ijedve tőlem, mint én tőle. Na ilyet itt még nem tapasztaltam, eddig úgy tűnt, hogy minden csak nekem iszonyú fura és ijesztő, másoknak meg tök normális, hogy szellemek vannak a folyosókon, meg mozognak a festmények. - Szóval valami titkos takarító féle vagy? Pedig már gondolkodtam rajta, hogy a fenébe nincs itt soha egy porszem, pedig még nem láttam takarító brigádot, de gondoltam ezt is valami varázslattal oldják meg. Minden öntisztító, vagy ilyesmi. - vonom meg a vállamat. Ha már itt minden egyszerű, akkor miért ne? Vagy akkor ezek szerint én már túlegyszerűsítettem a dolgot? Az is meglep, hogy ennyire kiborul azon, hogy nem jó volt a megoldása, aztán meg még neki is rohan az asztalnak. Csak már-már majdnem tátott szájjal nézem, hogy mit csinál. Mint valami forgószál, vagy inkább valami zakkant forgószél. Azért kiszökik a számon egy aucs helyette is, amikor még a könyvek is ráesnek és totál kiborulva húzódik arrébb. - Ez fájhatott, de miért érdemelnéd meg? Nem tettél semmi rosszat. Azért jól vagy? - kicsit megfeledkezve a saját bajomról, bár már levettem a harisnyát legalább, de közelebb megyek a kis lényhez, bár azért nem merem megérinteni, vagy ilyesmi. A fene tudja, hogy harap-e! - Ezt jegelni kellene. Anya mindig hideg kést tesz a púpokra, bár nekem nem volt még sokszor. Nincs... - gyorsan el is harapom a mondatot. A kis szélvésztől nem biztos, hogy jó ötlet kést kérni, a végén még megöli magát, vagy engem... Nem, határozottan nem lenne jó ötlet! - Figyelj nincs itt egy kis víz valahol? A fejedre is jól jönne, meg a lábamra is. - próbálozom azért még mindig tartva az egy lépés távolságot a kis manótól, mert ezek szerint manó, házimanó történetesen, takarítómanó. Annyi biztos, hogy nagyon fura szerzet és nem tűnik veszélyesnek, főleg hogy még ő ment neki az asztalnak, pedig én estem el, amihez aztán semmi köze se volt. Ez a nap már nem is lehetne ennél furább, és még csak délelőtt van!
A házimanó munkáját egy eltévedt diáklány zavarja meg. Pedig már majdnem befejezte, amit be kellett. A házimanók élete elég kötött, minden percük be van osztva, hiszen nagyon kevés olyan idő van, amikor valahol nincs éppen senki. A tanulószoba is csupán akkor üres, amikor a legtöbb diáknak órái vannak. Nagy ritkán téved be ide valaki ilyen tájt, de úgy tűnik, hogy vannak még botorkálók. Egy diáklány zuhan be – szó szerint – a terembe. Látszik, hogy kissé megszeppent arcot vág, és igazából fogalma sincs, hogy hol van. Arról meg pláne nincs fogalma, hogy ki is az a kissé koszos, nyüzüge, ráncos, nagy fülű lény, aki sebesen törölgeti az asztalokat, hogy egy szem por, annyi se maradjon rajtuk. Winnie, a házimanó tehát serényen takarítgat, amikor Alesha beesik a terembe. A házimanó ijedten ugrik egyet, majd mikor meglátja, hogy a diáklány megsérült, szempillantás és egy tiszta törlőrongy kutatás után már oda is pattog-szökken a lány elé és a sebére nyomja a törlőrongyot. Ne aggódjon Kisasszony, ez tiszta! – cincogja kissé ijedten. Nagyon szeretne segíteni, és nem akarja, hogy „kis gazdájának” fájdalma legyen, de nem is szeretne itt maradni vele. Nem szabad, hiszen mondták már neki a többiek is. -Winnie segít, aztán nem zavarja a Kisasszonyt, bármit is csinál… a földön. – jelenti ki kihúzva magát a házimanó jelezve, hogy tudja ő a rendet, és tényleg nem fog zavarni. Bár a mondat végén kicsit elbizonytalanodik, nem igazán érti, hogy mit keresett a diáklány a földön. -Winnie egy házimanó, Kisasszony. Itt dolgozik a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. A házimanók feladata tisztán tartani a kastélyt úgy, hogy a kisasszonyok és úrfik ne is lássák őket. – mondja fel a betanultnak tűnő szöveget a házimanó. Tényleg úgy hangzik, mintha lenne egy sablon, amit a házimanók megtanultak, hogyha bárki megkérdezi őket, hogy kik ők és mit csinálnak, egysége és tiszta választ tudjanak adni. Beszéd közben egyre inkább tapogatja Alesha térdét a ronggyal, aki azonban elutasítja a segítséget. Van igazság abban, amit mond, hiszen a harisnya könnyen beleragad a sebbe, amin már alvadni kezd a vér. -Ajajj. Rossz Winnie! Winnie mindent elront. Pedig csak segíteni akar… - cincogja a házimanó lekonyuló fülekkel, majd eldobja a rongyot és nekirohan az egyik asztalnak. Nagyot koppan a feje, elszédül, majd az asztalról könyvek kezdenek záporozni rá. Hangos áú és jajj hangokkal borítják be a házimanót a könyvek, majd pár másodperc múlva megjelennek a hosszú fülek és a kis manó test négykézláb arrébb mászva a földön. Leül és a fején nőtt puklit kezdi el tapogatni. -Winnienek fáj. De megérdemelte. Rosszul bánt a Kisasszonnyal. Winnie sajnálja. – szipogja fájdalmasan a házimanó és könnytől ázott nagy szemekkel pislog fel a lányra, meg sem hallva a kérdését.
Ennyire nem szúrhattam el és aztán mégis. Nagyon remélem persze, hogy legalább a szobában nyugtom lesz majd, aminek sikerül megtalálnom az ajtaját, de ekkora szerencsém nincs ugyanis nem vagyok egyedül. Azzal most nem is foglalkozom, hogy vérzik a térdem, apróságnak tűnik ahhoz képest, hogy mekkora tömeg volt kint, arról nem is beszélve, hogy mi van itt bent! A fura kis szerzet, aki még úgy is kisebbnek tűnik nálam, hogy én ülök. Eléggé szedett vedett az egész kinézete, a haja tele mindenfélével, mintha mindent beletenne, amije csak van, a ruhái meg... Hát nem sokat ad a külsejére annyi biztos, de hogy mit csinál itt arról gőzöm sincs, kivéve persze, hogy rám hozza a frászt. - Kisasszony? - szökken fel a szemöldököm értetlenkedve. Kell pár pillanat, amíg leesik, hogy rólam, vagyis hozzám beszél azon a cincogó hangján. Oké már az is fura nekem, hogy itt mindenki, vagy legalábbis sokan egymást a családnevükön szólítják, na de ez a kisasszony dolog... És sikerül még kétszer elismételnie, miközben még valami ronggyal is közelít hozzám. Kis fintorral próbálok még jobban hátra húzódni, lassan beépülök az ajtóba, amikor közelít, de olyan gyors, hogy nincs időm megállj parancsolni neki, felpattanni meg végképp nem sikerül ilyen hirtelen. - Winnie? Az vagy te? Mi is vagy pontosan? - bököm ki végül, amikor úgy fest, hogy rosszat tényleg nem akar, és bár tényleg nem fest valami szépen, de ha így közelebbről jobban megnézem még egy kicsit talán aranyosnak is mondható. Támadólag meg nem lép fel, szóval ha azt nézem a kinti tömeg a sok köpenyes diákkal, vagy egy fura szerzet idebent... akkor nem is kérdés, hogy inkább maradok. - Oké, így csak belenyomod a sebbe a harisnyámat, nem lesz jó. - rázom meg a fejemet. Hezitálok egy sort, mert hát nadrággal könnyebb lenne persze, felhúzod térdig aztán kész, de én szoknyában jöttem, aminél ez már jóval macerásabb. Valójában a haja alapján ez a valami lány lehet, de mivel igen furán néz ki erre nem mernék mérget venni. - Elfordulnál... egy kicsit? - igyekszem feltápászkodni, és hogy ha teljesíti, amit kértem, akkor kicsit feljebb húzom a szoknyát, hogy kihámozzam alóla a harisnyát és letudjam venni kibújva a cipőmből is. Most már földre azért nem ülök vissza, hanem kissé sántikálva elbotorkálok a legközelebbi székig a harisnyámmal, a cipőmmel és a ronggyal, amit adott. Víz kellene, legalább nagyjából kimosni a sebet. - Nincs esetleg itt valami csap? - őszintén szólva nem merészkednék ki, és azt sem tudom, hogy merre van a mosdó, legalábbis a legközelebbi, no meg Hemione magyarázott valamit egy olyanról is, amibe nem érdemes menni, mert ott van valami szellem. Nagyon nem akarnám a mai napot megkoronázni valami szellemlakta wc-vel is.
A tanulószoba csendes egészen addig, amíg vége nem lesznek az óráknak. A kis házimanó tudja, hogy már csak egy tanórányi ideje van, hogy mindent szépen nyugodtan rendbe tegyen a tanuló szobában, utána érkeznek ide a diákok. Még egy óra… Ez a hangzavar is hamar el fog ülni, ami a folyosóról érkezik be. Olyan hangosan rohannak a diákok erre, meg arra. Ilyenkor az amúgy is láthatatlannak tűnő házimanók meg sem próbálnak kimerészkedni az iskola zajosabb, forgalmasabb részeire, hiszen azonnal eltaposnák őket. Szerencsére a legtöbb valamire való roxforti házimanó pontosan tudja, hogy a kastélynak mikor melyek a csendesebb, kihaltabb részei. Egy valamire való házimanó sem kezd el takarítani vacsora után a klubhelyiségekben. Természetesen Winnie is ilyen, így tökéletes időpontban teszi rendbe a tanulószobát. Az idő bőven elég, hiszen a varázsereje segíti őt. Törlőrongyokat cserél, majd hamarosan a második, harmadik és negyedik asztal is csak úgy ragyog és egy felesleges porszem sincs rajtuk. A hangzavar erősödik, és Winnie kissé ijedten pislog az ajtó felé, mert mintha erősödne a zaj. Nem is csoda, hiszen valaki egyszerűen beesik az ajtón. A zaj kicsit kisebb lesz, azonban Winnie így pontosan hallja, mit is mond a lány. Ijedten pislog a diáklányra és kissé megszeppenve lép hátrébb egyet, beleütközve az asztalba, ami kicsit meg is billen. - Szép napot Kisasszony! Elnézést a zavarásért … - szólal meg vékony, de halk hangon a házimanó és mondja a megszokott szöveget, amit egy roxforti házimanónak tudnia kell, ha diákkal találkozik. Hiszen nekik „láthatatlanul” kell rendben tartaniuk a kastélyt és csak akkor elegyedhetnek beszélgetésbe az emberekkel, hogyha ők igényt tartanak a társaságukra. Ahogy végignézi a lányt, ijedten sipítozva fedezi fel a vérző sebet. - Jaj Kisasszony! Hát maga megsérült! Winnie segít.- visítja a manó és felkapva egy még tiszta rongyot a lányhoz pattan, rászorítva a sebre a rongyot, majd kétségbe esetten rázza a fejét, amitől a fülei libegni kezdenek. - Jaj Kisasszony! Ez így nem lesz jó… - látszik rajta az ijedtség, és a küzdés, hogy nem szeretne beavatkozni és itt lenni, másrészről egy kisgazdája megsérült…
Na jó, ezt nem gondoltam át teljesen. Azt hiszem muszáj lenne valamiféle időbeosztást kérnem Hermionétól, hogy jobban betudjam lőni, hogy mikor érdemes és mikor nem érdemes elhagynom a szobámat. A mostani pillanat tökéletesen alkalmatlan rá, vagy legalábbis azzal nem számoltam, hogy esélyem sem lesz eljutni A-ból B-be, ha egyszer épp az után öt perccel lett vége egy csomó tanórának, hogy én elindultam. Egyszóval tömeg van! Őrült nagy tömegnek érzem, ahogyan hömpölyögnek a folyosókon, egymást kerülgetik, vagy rossz esetben lökdösik, hangoskodnak és a fura köpenyeikben is el lehet akadni. Nem is értem, hogy mire jó ez a palást dolog, totál feleslegesnek tűnik és mégis mind ezt viselik. Megpróbálok a fal mellé legalább eljutni, átverekedve magamat a diákok között. Hiányzik a sulim, ott valahogy nem zavart az ilyesmi, pedig ott is előfordult, hogy nagyobb volt a tömeg. Na de itt most egyszerűen rettenetesnek tűnik a káosz. Nagy nehezen végül sikerül elérnem egy ajtót. Erősen reménykedem benne, hogy oda bejuthatok és vége kicsit szusszanhatok egyet. Elérve a célt lenyomom végül a kilincset és majdhogynem sikerül ezzel a lendülettel beesnem az ajtón, amikor épp fordulnék, de valaki rálép a cipőm sarkára. Az ajtót már lényegében hason fekve a lábammal rúgom be, hogy kizárjam a csendet, meg persze azokat a pillantásokat, amik égetik a hátamat ezúttal is. Már épp állnék fel, de csak négykézlábig jutok, amikor meglátom az ide-oda surranok... izét. - Mi a jó élet?! - azonnal sikerül legalább térdelésből ülésbe vetődnöm visszatolatva egészen az ajtóig és onnan nézem meredten a kis mitugrászt. Akkora, mint valami törpe, de a nagy fülei, meg a fura ábrázata... Na jó, elkezdtem olvasni a könyvet, amit az unokatesóm adott a Roxfortról, de az az igazság, hogy nem jutottam benne túlságosan sokáig. Félelemmel vegyes döbbenet ül ki az arcomra, ahogyan még mindig merdeten bámulom a kis lényt. Észre sem veszem, vagy hát meg sem érzem, hogy a térdemet sikerült lehorzsolni, mert a harisnya, amit viselek szép lassan kezd pirosodni a szivárgó vérnek hála, ami a világos rózsaszín anyagon elég jól látszik.
//