2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Parancsolgatás? Ugyan kérlek, ez még meg sem közelíti azt a szintet, de nálad most kivételesen elnézem ezt a fajta tudatlanságot. – legyintettem egyet felsőbbrendű képet vágva, teljesen ignorálva a cukiságát, melyet itt produkál előttem. – Nem mindenki? Az esetek többségében mindig bejön. Én ilyen vagyok, ha meg valami nagyon kell, ki tudom könyörögni , viszont utálom azt az énemet adni, aki másik talpát nyalja. – egy pillanatra el is fogott az undor, ha csak belegondolok mennyire szánalmas tudok néha lenni másokkal, csupán azért, hogy elérjem a céljaimat. No de, az a lényeg, hogy el is érem azokat nem igaz? A szánalmas melléklet részlet kérdése, abba úgyse fogok most belefolyni. - Na végre, sokáig tartott. – forgattam szemeimet egy fáradt sóhaj után. Ha itt esküdözik, akkor tartsa is be, de ha már engem tart undoknak, akkor jobb lenne ha magára is vetne egy pillantást, mert kettőnk közül ő az, aki nem tiszteli a másik társaságát. Mert hát, oké, egyik fülén be a másikon ki, de nem csinálja ezt ilyen feltűnően, mert azzal azt éri el, hogy még inkább szétárad bennem a düh és az undor. - Hmm… Szóval így gondolod? Legyen, pattogsz, tényleg olyan vagy, mint egy energiaital, vagy mint egy mókus. Vörös, gyors, hadar… Minden passzol. – sóhajtottam fel fásultan. Úgy éreztem, mintha fokozatosan szívná el a maradék életerőmet, ami lassan tényleg eltávozik belőlem örökre, ha csak nem sikerül hárítanom a többi energikus megszólalását. Gőzöm sem volt hogyan férhetett belé ennyi energia és életerő. Kész csoda, hogy még egyben van és nem esett eddig baja. - Dai, eh…? Aish, ki engedte meg, hogy így hívj?! – egy pillanatra kiakadtam azon, amiért ilyen nyugisan elkönyvelt magában Dainak. Jó, nem mintha ellenemre lett volna, de azért pár perc ismeretség után nem rajongtam a becézésekért – Áh, most komolyan. Én ilyen vagyok, néha próbálkozok, ennyi. A Dairól meg annyit, hogy ez egyszer tényleg elnézem neked, de ameddig nem adok rá engedélyt, kizárólagosan csak is Daisuke-nak hívhatsz. Értve vagyok? – mutattam rá felvont szemöldökkel, várva a jelenetet, amikor elfogadja ezt az apró kis problémámat. - Hagyjuk, pontosan. – helyeseltem bólogatva. Csak zárjuk már le ezt a témát, kezd idegesítő lenni, főleg azért, mert elfogadtam a bocsánatát, amit lassan kezdek megbánni. - Nem leszel vörös ciklon. Az túl menő név hozzá. Inkább illene rád a mókus. – húztam el számat oldalra billentett fejjel. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire lelkesedne ezekért a jelzőkért. - Elise, Elise… Mindig csak ő. Mondd meg neki, hogy vele még számolok. – eléggé kihoztak a sodromból, csoda, hogy nem vertem ki még ennél jobban a balhét. Közel sem volt kellemes érzés közeli találkozót átélni a talajjal, ami jelen helyzetében be volt borítva jéghideg hóval. - Hogy honnan jön? Csak úgy, általában gúnynak szánom, hogy másokat sértsek meg vele, de azt hiszem neked ez tetszik. – kissé csalódott arcot vágok, ám nem sokáig tarthatott ez a pillanat, ugyanis nevetve megjegyzéseket tett rám. - Buta kép? Hé! Az én arcom tökéletes, nem buta. Vond vissza. – húztam ki magam tettetve a sértődöttet. Nem vettem komolyan a megjegyzését, de azért tudja kivel van dolga, ha már ilyen önfeledten el kezd taperolni. Az arcomat. Világos? Az ARCOMAT! - Nagy kár. – tettem hozzá ahhoz, hogy nem gondolatolvasó. Így legalább nem fog tudni rájönni a múltamra, ami nekem nagyon is nagy előny. Tehát rohanásba kezdtem, mert miért ne. Ez a csaj komolyan kikészít, még el is taknyolt az orrom előtt. Naná hogy segítek, valamiért késztetést éreztem rá, amire egy gyors köszönömöt kaptam, majd elviharzott. Percekig álltam még ott, egymagamban, azon tűnődve, hogy hány ilyen varázslóval lehet még tele ez a furcsa, különös iskola.
//Hááááááááát, köszönöm a játékot. Egy élmény volt Moirával, szegény lefárasztotta a srácot, de vicces volt. //
szószám: 585 ♚ zene: Silence in the Snow ♚ My perfect face! ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Moira Taggart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dai & Moira - Hócsata és Jingle bells 2016-02-22, 03:56
Dai & Moira
Ártatlanul néztem rá. Rafinált? Én? Hiszen azt se tudtam mit jelentett az a szó, bár reméltem, hogy nem valami csúnyát mondott, mert ha igen, akkor már csak azért se kérdeztem rá, mert nem akartam előtte sírva fakadni. ‒ Azzal, hogy parancsolgatsz másoknak? ‒ billentettem oldalra a fejemet, mint valami cuki bolyhos bagoly. ‒ Tudod, ha valamit szeretnél elérni, még mindig a kérés a legeredményesebb eszköz, de te tudod, csak akkor törődj bele, hogy nem mindenki engedelmeskedik neked ‒ rándítottam meg a vállamat, aztán értetlenül meredtem rá. Kikészítettem volna? Pedig én nem akartam az agyára menni, tényleg, de ő olyan kis konok meg undok volt. Talán nem szokta meg a hozzám hasonló embereket. ‒ Igyekszem odafigyelni, becsszó! ‒ esküdöztem, még az egyik kezemet a szívem felé is helyeztem. Nem garantáltam neki semmit, nem tudtam százszázalékosan biztosítani, hogy nem ütöm le őt többször, de… Azért az igyekvés megvolt bennem, hiszen tényleg nem bántottam szándékosan. ‒ Engem nem érdekel, senki kedvéért nem fogok megváltozni. Ha nem kedvelsz, szíved joga, én nem fogom ráerőltetni magam senkire ‒ mosolyogtam rá szelíden, hiszen én tényleg úgy voltam vele, hogy nyugodtan lehetett utálni, vagy szeretni. Egyik ellen se fogok semmit se tenni. Ha Daisuke nem kedvelt, hát az az ő dolga. Legfeljebb igyekszem majd a későbbiekben elkerülni, hogy ne zavarjam. ‒ Mondja ezt az, aki fölényesen és önzőn viselkedik, és másokra akarja erőltetni az akaratát. Ugyan Dai… Hívhatlak Dainak? Na, mindegy, szóval Dai, neked is megvannak a hibáid, nekem is megvannak, szóval szerintem nem kellene ezzel vagdalkoznod. Én elfogadtam, hogy ilyen vagy, eszem ágában sincs megváltoztatni téged… De azért örülnék, ha kevésbé lennél kötekedő, hiszen én egyáltalán nem akarok ártani ‒ tettem csípőre a kezeimet egy széles mosoly kíséretében. Lehet, hogy irritáló voltam, ezt elismerem, de nem felelhettem mindenkinek, így ennek a fiúnak sem. Mint már említettem, legközelebb messziről elkerülöm, vagy legfeljebb majd csak köszönök neki, és annyiban hagyom a dolgot. ‒ Meglehet ‒ kuncogtam. Párszor már megkaptam ezt, bár én inkább életvidámnak tartottam magam, mint gyerekesnek, hisz tudtam én komoly lenni, csak éppen nem akartam. ‒ Ha szóban csak most mondtad ki, szóóóval… Jó, jó hagyjuk… ‒ kezdtem, majd felcsillantak a szemeim, amikor új jelzőkkel illettek. Imádtam új neveket kapni, így nem csoda, hogy vidáman tapsikolni kezdtem. ‒ Juj, vörös ciklon, ez tetszik, nagyon-nagyon tetszik ‒ bizonyítottam, hogy mennyire szelektív a hallásom, és a mérgelődő panaszáradatra nem is reagáltam. ‒ Igen, mert Elise itt hagyott ‒ intettem ismét csak a torony felé, hiszen, ha az unokatesóm nem hagyott volna magamra, akkor nem történt volna semmi extra. Az akcentusomra csak megvontam a vállamat, szerintem ez is aranyossá tett, persze, ha azon múlott, hogy megértsenek, hajlandó voltam más szavakkal is kifejezni a gondolataimat. Aztán ismét ragyogni kezdtek a szemeim. ‒ Juuuj, energiabomba! Ez a hasonlat is annyiiiira jóóó. Mondd csak, honnan jönnek ezek? ‒ nevetgéltem. Vörös ciklon és energiabomba, illettek hozzám, és tööök cukik voltak. Ezek után az ujjaim közé csippentettem a bőrét, aztán amikor elengedtem az arcát, láttam, hogy mennyire lesokkoltam. Magamban halkan kuncogva megjegyeztem: ‒ De buta képet vágtál! ‒ Bizonyítsd! ‒ öltöttem ki rá a nyelvemet, hiszen láttam én, hogy megakadt, és nem tudta bizonyítani az állítását. ‒ De hát pont ezzel az utálatos és beképzelt viselkedéssel éred majd el, hogy ne kedveljenek ‒ pillantottam rá értetlenül. Nem tudtam, hogy miért volt olyan, amilyen, csupán szerettem volna, ha nem utálják ki a viselkedése miatt. ‒ Nem ismerlek annyira, hogy „képes legyek a dolgok mögé látni”, gondolatolvasó pedig nem vagyok ‒ fontam össze a karjaimat magam előtt. Nem sokkal ezután a szatyromat lóbálva megiramodtam a kastély felé, és a folyosókon kacagva kergetőztem a fiúval, egészen addig, amíg egy galád lovagi páncél az utamat nem állta. Ügyesen belerohantam. Egy ideig a földön fetrengtem, majd miután túllendültem a sajgó tagjaim fájlalásán, nevetésben törtem ki. Nagyjából ekkor ért oda Daisuke is, és mosolyogva köszöntem meg neki a segítségét. Előhúztam a pálcámat, és takarítottam magam után, majd a folyosón kiszúrtam valakit. ‒ Izé! Most mennem kell, de köszi mindent, szia! ‒ öleltem át Dait, majd Theo nevét kiáltozva, a szatyrot lobogtatva megiramodtam a mardekáros fiú után, mert kérdezni akartam tőle valamit a mágiatöri anyaggal kapcsolatban.
- Hah. – fordulok el egy röpke pillanatra, csak azért, hogy kereshessem a szavakat a következő megszólalásomhoz. Itt áll ezzel az alázatos, naiv kis fejével és teszi a szépet, mint akit bárányok neveltek. Ha nem is a szatyorral való fejbekólintástól, de ettől a viselkedéstől is simán felrobbannék. Legalább elismerte, hogy hibázott, a dolog ott fordult át másik irányba, amikor engem is belevont a bűnösök sorába. - Teee… Nagyon rafinált vagy, de tényleg. Én nem vagyok gonosz, szimplán így mutatom ki mások számára, hogy megértsék; velem nem lehet szórakozni. Te pedig már több szempontból is kikészítettél, ez egyszer megtisztellek ezzel és elfogadom a bocsánatodat, de ha még egyszer sikerül ilyen módon fejbe vágnod, nem állok jót magamért. – szögezem le egy morcos képpel, s karjaim összefonva hallgatom további magyarázkodását. Az újfent nevetgélése sem nyeri el a tetszésemet, csak bambán meredek rá, mialatt újabb és újabb idiótaságot hord össze. – Tudod. Nagyon is számít az, hogy mások mit gondolnak rólad és hidd el, jelen helyzetünkben egy fikarcnyit sem vagy szimpatikus. – húzom el számat egy kelletlen grimaszba váltva. Számomra túl pörgős, fárasztó, amit nem tudok követni, másrészt itt pattog a bocsánatával, ami önmagában kiengesztelő és kielégítő, mégis a falra tudnék mászni, ha még egyszer megjegyzi a bocsánatkérését. - Ööö… Aha. Látom a jó modor nálad nincs a listán. Érthető, miért is ne lenne az? Csak próbáld magad visszafogni a vérszívók előtt, mert a rikácsolásod ezzel a mutogatósdival néha elég irritáló. – bökök egyenesen felé, aztán egy sóhajt kiengedve emelem csípőmre kezeimet. - Attól még gyerekes vagy. – ingatom fejem egy vállvonással. – Én pedig már ezerszer elfogadtam a bocsánatkérésedet. Ha nem is szóban, de fejben már biztosan. Korábban ki is mondtam, kár ezen tovább rágódni, de ha még egyszer ilyet művelsz, komolyan kihozol a sodromból. Pedig már azt hittem a mai napom jó lesz, erre egy vörös ciklonnak muszáj felborítania és tönkretennie a tervezett perceimet. Az ilyenekre kényes vagyok. – szögezem le részemről. Nem akarok tovább ezzel foglalkozni, így is úgy érzem, mintha egy energiavámpír állna itt előttem. Nem akar még elfáradni? - Egyelőre te voltál az, aki olyan nagy hévvel eredt meg a torony felé, nem én. A skót akcentusoddal nincsen problémám, mint ahogy a sulin belül tartózkodó diákok többségével sem, hisz’ számomra ez az angol teljesen más, mint amit gyerekkorom óta ismerek. – mondom egyszerűen. - Oké, akkor én szimplán energiabombának foglak hívni. Tele van energiával, de ha robban, nagyot tud ütni. Mint ahogy te a szatyorral. – ejtek felé egy bájos vigyort, s kacsintok egyet felé. Egy pillanatig tart csupán, majd visszaváltok a hétköznapi arckifejezésemre. Ameddig önmagam csillogásával vagyok elfoglalva, pár pillanat után megérzem a hideg ujjak érintését arcomon, majd azt a kellemetlen mégis ismerős archúzogatást, melyet még régről ismerek. Megszeppent fejjel meredek rá, aztán ha eléggé kiszórakozta magát, elkerekedett szemekkel hátrálok el tőle és nézek úgy rá, mint aki szellemet látott. - Tudok én másokkal is foglalkozni. – itt el is akadok egy pillanatra, miközben ujjamat a magasba emelve töprengek el egyetlen egy alkalmon, mikor segítettem bárkin is. – Mindegy, ameddig nem vagyok közutálat tárgya, nekem így is megfelel. Több imádóm van, mint utálóm, mellesleg ha képes lennél a dolgok mögé látni azt is megértenéd, hogy az emberek miért olyanok, amilyenek. – jegyzem meg, aztán értelmezze úgy, ahogy szeretné. Nem fogom kitálalni neki az életem minden egyes szakaszát, hogy miken kellett keresztülmennem, ameddig ez a személyiségem ki nem fejlődött. Kénytelen vagyok üldözőbe venni. Késztetést érzek arra, hogy elkapjam, holott sokkal jobban féltem önmagamat a csúszós jégtől. A következő kanyarban hallom a koccanást és az utána hallatszódó fájdalmas nyöszörgést, valahonnan a földről. Még időben fékezek le előtte, a cipőm talpán lévő hó olvadni kezdett, így még pár métert csúsztam, még mielőtt teljesen megálltam volna. - Aish. Látod, a hülyeséged miatt. – szúrom le, ám ahelyett, hogy faképnél hagynám, megragadom a karját és álló pozícióba helyezem.
szószám: 622 ♚ zene: Silence in the Snow ♚ My perfect face! ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Moira Taggart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dai & Moira - Hócsata és Jingle bells 2016-02-16, 04:28
Dai & Moira
Én tényleg nem értettem a fiút. Annyira, de annyira túlreagálta a dolgot, hogy néha már attól féltem, hogy felforr az agyvize, aztán olyankor el kellett hessegetnem azt a gondolatot, amikor elképzeltem, hogy a füleiből gőz csapna ki, és tényleg megpróbáltam komoly képpel állni a dologhoz, csak hát, nem jött össze. ‒ Igen, mert többnyire csak gonoszkodsz, és Kendrick mondta, hogy ha nem akarok állandóan verekedni meg idegeskedni azon, hogy mások miket szólogatnak be, akkor inkább meg se halljam, így meg se hallom a piszkálódásodat. Meg aztán nem értem, hogy miért vagy ilyen morcos, de nem illik máson levezetni, és bocsánatot is kértem, szóval igazán túllendülhetnél a dolgon… ‒ hadartam el egy szusszal, majd értetlenül pislogtam rá, aztán kitört belőlem a nevetés. ‒ Bevágódni? Én? ‒ böktem magamra kacagva. ‒ Én nem akarok senkinél se bevágódni. Vagy elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, vagy nem. Én nem fogok senkire semmit se erőltetni ‒ vontam meg a vállamat. Nem tudom honnan jött neki, hogy annyira tepernék, hiszen én csak szerettem volna kiengesztelni azért, mert leütöttem, de semmi több. Nem terveztem térden állva csúszni a kegyeiért, az ellentmondana az elveimmel. ‒ Fontosat? Hát, tudod, ha majd fontosat mondasz, akkor majd megjegyzem, addig meg egyik fülemen be, másikon ki ‒ magyaráztam továbbra is, és heves gesztikulálásokkal elő is adtam, hogy miként megy be a mondandója a fülembe, és hogyan távozik a túloldalon. ‒ Hé, nem vagyok kislány! Idősebb vagyok nálad! ‒ pillantottam rá morcosan, majd felsóhajtottam. ‒ Már ezerszer mondtam, hogy sajnálom, és figyelek rád, amikor éppen olyat mondasz. Akkor nem figyelnék rád, ha szó nélkül továbbmentem volna, de nem tűnt még fel, hogy sokadjára is elnézést kértem? ‒ pillantottam rá szkeptikusan, és csípőre tettem a kezeimet. Tényleg nem értettem a srácot néhanapján. Mivel a csokimat se fogadta el, így aztán tényleg tanácstalan voltam, hogy mivel engesztelhetném ki. ‒ A japán ismerőseim megértik, és az a lényeg ‒ vontam meg vállamat. ‒ Én meg skót vagyok, természetes, hogy sajátosan beszélem az angolt. Ezen nem tudok változtatni, és sokak szerint aranyos, és szerintem is cuki, szóval, ha téged zavar, akkor nyugodtan elmehetsz, én nem foglak feltartani ‒ hadartam ismét. Miért kellett mindenbe belekötnie? Ennyire szomorú élete lehetett, hogy azzal segített magán, hogy ha mások lelkébe gázolt bele? Mert akkor az elég csúnya húzás volt a részéről. ‒ Akár, szoktak így is hívni, bár én életvidámnak és energikusnak vallom magam ‒ válaszoltam szelíden. Lehet, hogy lüke voltam meg gyerekes, de többször csaltam már mosolyt az emberek arcára, mint ez a fiú. Mondjuk, a babás megszólalásával neki is sikerült megmosolyogtatnia, sőt szabályosan kitört belőlem a röhögés, hiszen olyan vicces hangzott az egész, hogy büszke volt arra, hogy olyan a bőre, mint egy baba fenekének. Amikor azt mondta, hogy le is tesztelhetem, ha nem hajolt el, akkor lábujjhegyre álltam, az ujjaim közé csippentettem az arcát, ahogy a nagymamám szokta, és úgy húzogattam az arcát, ha nem hagyta, akkor csak ártatlan szemeket meresztettem rá. ‒ Persze, persze, én meg egy boldog nyuszi vagyok ‒ kuncogtam. Ha ő nem volt hiú, akkor én egy aranyos, bolyhos nyuszika voltam. ‒ Nem gondolod, hogy ilyen viselkedéssel többnyire csak utálni fognak? Szerintem ideje lenne észrevenned, hogy az egoista és önző embereket nem szeretik ‒ billentettem oldalra a fejemet. Igazam volt, tényleg nem szerették az ilyeneket, és én csak jót akartam a fiúnak. Ha egy pindurit kedvesebb lett volna, akkor nem lett volna semmi baj vele, de azt hitte, hogy körülötte forog a világ, és ezt nagyon-nagyon sokan nem szokták tolerálni. De mindegy is, hiszen fogócskázni kezdtünk, és a rajtam lévő kevéske felesleghez képest meglepően fürge voltam ám. A kiabálásán többnyire csak nevettem, de amikor rám kiáltott, akkor megszeppenten pillantottam hátra a vállam felett, így belerohantam egy lovagi páncélba, a földre estem, a páncél darabjai meg rám estek. ‒ Áááucs ‒ dörzsölgettem a halántékomat, de meg se próbáltam felállni. Most már mindegy volt, hiszen pillanatok alatt beérthetett, esélyem se lett volna elfutni, ráadásul beütöttem mindenemet.
Szórakozni én is tudok, ha nagyon kedvem van hozzá, de amit ez a hugrás csaj művelt az kész katasztrófa. Ennyire semmib venni engem, előtte meg játszani az ártatlan és arra az Elise-re fogni mindent… Most tényleg, ez az iskola csak ilyen energikus kölykökkel van tele, akik szabadidejükben bajba kevernek másokat? És igen, az a szatyor igen tud fájni, szóval jogos a kiakadásom felé. Ha meg nem tetszik a stílusom, magára vessen, ezek szerint nem tudja kivel áll szemben, én nem vagyok holmi semmirekellő Hugrabugos diák, én Daisuke Walker. A nagyothallása már meg sem lep. Szemüveget és hallókészüléket is használnia kéne, vagy tényleg nem fogja megértetni magát senkivel, sőt, már rég kiszaladtam volna a világból tőle, ám jelenleg jobban leköt a szidása, mintsem a menekülés. - Kilencvenöt százalékát? – billentem oldalra fejemet egy pillanatra, elgondolkodva a százalékos értékeken, majd újabb szúrós pillantást vetve rá húzom ki magam. – Ha ezzel akarsz bevágódni, nagyon rossz úton haladsz. Azt még nem mondták neked, hogy jobb figyelni minden részletre? Még a végén valami fontosat hagysz ki, sose tudhatod. Mellesleg, igen is ki vagyok akadva, mert holmi kislányok csak úgy szatyrokkal rohangálnak, oda se figyelve a másikra. Ez itt a bajom, a gyerekességed meg csak hab a tortán. – morgom duzzogva. Hogy merészel figyelmen kívül hagyni a szavaimat? Még ha csak részletekre figyel fel, mi van a maradék kilencvenöt százalékkal? Legszívesebben belenyomnám a képét a hóba, vagy eltemetném jó mélyre, aztán majd ott ignorálhat másokat. A mosolya meg tényleg csak szította bennem a tüzet. Szavaira kénytelen vagyok egyet nyelni. Nem tagadhatom, a csoki egy gyenge pont volt nálam. Vér és csokoládé, ez a kettő az, ami leginkább le tud venni a lábamról. - Ch… Még hogy japán, akcentusod akkor is maradni fog. – vetem oda. Nem tetszett, hogy ennyire jól elvolt a japánnal, holott számomra az volt szinte a második anyanyelvem. – Ilyen? Mármint… ilyen ketyós? Lüke? Dinka? – pislogok rá nyűgösen. Kit akarok álltatni? A vak is látja, hogy nem érdekli egyetlen szavam se, ő jól elvan a kis gyerekes birodalmában. - Olyan a bőröm, akár a babáké. Le is tesztelheted, sima, egyetlen ránc sincs rajta a természetes ráncokon kívül, másrészről nem vagyok hiú. Magammal vagyok megelégedve, akik nem szeretnek, így jártak. Minden áron azért nem fogom elérni, hogy mindenki imádjon, túl fárasztó és macerás lenne. – vonok vállat egykedvűen. Ezután kezdődik el az akció. Hócsata, jingle bells és fogócska?! Automatikusan pattanok fel, amikor a hó adag az arcomon landol. - Na meg állj csak, ha elkaplak még bajok lesznek! – kiáltok utána, egyenesen berohanva a torony ajtaján. A folyosó kissé csúszósabb volt, lévén, hogy a talpamon lévő hó szép lassan olvadozni kezdett. – Moira!!! – csúszok be az egyik kanyarban. Nem tévesztem szem elől, egy ilyen pandás sapkával ellátott vöröset bárhol ki lehet szúrni. Tapasztalat… Khm…
szószám: 453 ♚ zene: Silence in the Snow ♚ My perfect face! ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Moira Taggart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dai & Moira - Hócsata és Jingle bells 2016-02-09, 08:44
Dai & Moira
Kuncogva figyeltem a srác reakcióit, nagyjából Theo is ennyire ki szokott készülni tőlem, szóval már meg sem lepődtem, sőt jót nevettem mindkét srácon. Arra nem tehettem, hogy a fejük felett folyton egy morogva felhő figyelt, ami nem engedte nekik, hogy akár egy percre is elmosolyodjanak. Arról meg végképp nem tehettem, hogy mások számára túlságosan is energikus voltam. Voltak olyan emberek, akik ezt nem tolerálták, teljesen megértettem őket, de ettől még nem fogok megváltozni. Értetlenül meredtem a fiúra. Nem értettem, hogy megint mi nem tetszett neki, bár igaza volt, a pandás sapkám meg a rengeteg hajam alatt igencsak nehezen hallottam. Talán nem ártott volna az se, ha a múltkori hajmosásnál kimostam volna a fülemet, de most már mindegy volt. ‒ Ja, hogy szemüveg! ‒ csaptam a homlokomra nevetve, amikor végre leesett, hogy mi volt a problémája. Majd a következő kérdésére csak némi szünet után tudtam válaszolni, miután sikerült abbahagynom a röhögést. ‒ Én figyelek, figyelek, csak szelektív a hallásom. A sértegetéseket jótékonyan elengedem a fülem mellett, így a mondanivalód úgy kilencvenöt százalékát ignorálom ‒ feleltem bájosan mosolyogva. Ha a lelkembe akart gázolni, akkor nyugodtan próbálkozhatott, hiszen igencsak kevés dolgot vettem magamra. Felajánlottam neki azt is, hogy adok neki a csokimból, de makacsul ellenállt. Megvontam a vállamat. ‒ Ahogy gondolod, én nem fogom rád erőltetni, pedig nagyon finom… ‒ feleltem csendesen, aztán ismét zavartan néztem rá. Nem értettem min akadt fenn megint, de a következő magyarázatára fölényesen elmosolyodtam. ‒ Nem beszélünk olyanról, hogy ázsiai nyelv, legfeljebb nyelvek vannak, s mint látod, japánul igenis tudok ‒ csacsogtam japánul, majd a további magyarázatán jóízűen nevettem. ‒ Sajnálom, én ilyen vagyok ‒ tártam szét a karjaimat, majd a hátam mögött összekulcsoltam az ujjaimat, és pipiskedve ringattam magam. A nevem elismétlésére bólintottam, majd ismét kitört belőlem a nevetés az újabb panaszáradat hallatán. ‒ Tudod, a kisbabáknak érzékeny a bőre, neked nem hiszem, hogy az lenne. Arról nem tehetek, hogy hiú vagy, azonban ne hidd, hogy hízelegni próbálok, én mindenkivel így viselkedtem ‒ vontam meg a vállamat, majd lebiggyesztett ajkakkal, szomorú szemekkel néztem rá, amikor lekövérezett. Na, ez most tényleg nem esett jól. Azonban a hócsata hamar elfeledtette velem Daisuke gonosz szavait. Utána meg már annyira lefoglalt a hóangyal készítése, hogy már el is felejtettem mit mondott. Bár azért még játékosan havat szórtam rá. Miközben a torony felé futottam, a hátam mögött hallottam a fiú mérgelődését. Nevetve szaladtam előtte. Nem féltem attól, hogy elesnék, amikor jeges részre értem szimplán csúszkálva haladtam előre. Egy srác pont akkor nyitotta ki az ajtót, amikor odaért, így nevetve slisszoltam be mellette, majd megindult a lépcsők irányába, csak azzal nem számoltam, hogy a ruhámról meg a hajamról rengeteg havat ráztam le. Mindenesetre felértem az egyik emeletre, ott kihajoltam a korláton, és lekiáltottam: ‒ Kapj el, ha tudsz! ‒ kacagtam, majd szaladva folytattam az utat a toronyból kivezető folyosón.
Senki se várja el tőlem azt, hogy olyan könnyen szemet fogok hunyni efelett. Mégis hogy jön ő ahhoz egyáltalán, hogy csak úgy fejbe kólint? Mi lett volna akkor, ha komolyabb bajom esik? Az ilyen nem játék, ez a csaj meg mégis úgy fogja fel, mint valami megbocsátható baleset. Hah, ha nem lenne ilyen naiv és gyerekes, azt mondanám, hogy szándékosan akarta a fejemet szedni. Azzal az Elise-szel együtt. - Áh már… Komolyan. – kapok a fejemhez reménytelenül. Kezd felhúzni, az idegeskedés meg mint tudjuk közel sem tesz jót nekem. Már csak külsőleg sem. A belső az más tészta. – Valóban? Nekem úgy tűnt, mintha valami baj lett volna a hallásoddal, mert valahogy az előzőeket sem akarod felfogni. - Erről beszéltem… - ingatom fejem visszafojtva az indulataimat. Nem kellene jelenetet rendezni, ezért csak szépen lenyelem, veszek egy mély levegőt, majd valamennyivel kedvesebben szólalok meg ismét. Persze a magam stílusában, ami a kedvességtől távol áll, sokkal inkább kioktató és gúnyos. – Na látod, nem csak szemüveg, de hallókészülék is kelleni fog majd. Komolyaan… Hogy tudod azt megcsinálni, hogy nem figyelsz arra, amit mondok? – húzom el számat egy cseppnyi sértődöttséggel. Ha valaki velem beszél, legalább arra méltasson, hogy figyel is arra, amit kiejtek a számon. Nem szokásom feleslegesen dumálni a levegőnek. A csoki varázslatos szava kicsit kibillent a korábbi nyavalygásomból. Még egy pillanatra le is blokkolok, ingázva a két lehetőség között: vagy kunyerálok csokit, vagy folytatom a duzzogásomat. Utóbbi kerül választásra, bármennyire is ellenkezik a gyomrom és a szemem. Az eszemre kell hallgatnom, nem pedig holmi feneketlen gyomrokra, amik csak ennének és ennének, ameddig szét nem robbannának. – Nem fogok tőled elfogadni egy darabot se…. – látszólag nehezen bukik ez ki belőlem, mert hát, pont a mazsolás a kedvencem, most mégis makacsul ellenállok és kitartok a sértődöttségem mellett. Na talán majd máskor… - Aissh? – kérdezek vissza meglepett arccal. – Jaaa. Tényleg, ti európaiak nem ismeritek az ázsiai nyelvet. Ez leginkább arra utal, hogy már baromira elegem van, mert nem tudlak se követni a dolgaidban, se pedig megértetni veled az én álláspontjaimat. – pillantok rá szúrós szemekkel. Hisz’ az előbb kezdett el nekem papolni mindenféle pattogtatásról, hogy én aztán nem ugráltathatom. Hát ójaj, van egy rakat másik személy, aki pattogna csak az én kedvemért, őt majd valami más célra befogom. - Moira, he? – rágódok el egy kicsit a nevén, végül félrerakom a bemutatkozósdit. Holnapra úgyis csak egy diák lesz a sok közül, minek raktározzak el értelmetlen neveket a fejemben? - A bőröm érzékenyebb az áltagnál. Két dolog van, amit a legjobban utálok. Egy, ha bármi a ruhámra kerül, és kettő, ha ennyire próbálnak hízelegni. Te pedig szépen elintézted mind a kettőt. – sziszegem ingerülten. A bőröm is lényeges volt, de az, hogy a kabátom ki se látszik a hóból… Még inkább lesújtó érzés. – Tulajdonképpen… Vehetjük úgy is – töprengek el egy időre a kövérségen, ám időm sincs tovább tesze-toszázni. Elkezdődik a hócsata. Mint valami gépfegyver, úgy lövöldözöm a hólabdákat, az se rettent vissza, amikor az ő adagjai is szépen betalálnak. Az viszont nagyon is kiakaszt, mikor a földre ránt, ismét bele a hóba, ismét eláztatva a kabátomat azzal a fehérséggel. Már majdnem elönti fejemet a vér és robbanok ki, mint egy időzített bomba, amikor tudatosul bennem, hogy maga a helyzet mégis csak vicces és nem véresen komoly. - Ezzel legalább egy véleményen vagyunk – támasztom alá azt, amit mond. Akik utáltak azok felett szimplán átnéztem és inkább támaszkodtam arra a maradékra, akik még mindig rajonganak értem. Meg aztán, el tudom érni, hogy az utálóim egyszer imádjanak. El is gondolkozok ezen egy darabig, aztán jön egy kisebb hó adag az arcomba, ami megint csak azt bizonyítja, hogy ez a csaj ki akarja húzni a gyufát. - Hékás! Állj meg! Ezért még megfizetsz! Hallod?! – kiáltok utána. Ingerülten pattanok fel és szitkodózok még egy darabig, aztán csak azért is utána eredek. Nehogy azt higgye megússza majd ilyen szárazon. Egyszer már belenyomta a képemet a hóba, most meg megint ujjat akar velem húzni. Na azt már nem. Rohanok utána, egyenesen a torony irányába, kicsit lassabban futok, de azért tartom a távolságot. Ez sem azért van, mert nem menne, pusztán nem akarok eltaknyolni a jeges talajon.
szószám: 677 ♚ zene: Silence in the Snow ♚ My perfect face! ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Moira Taggart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dai & Moira - Hócsata és Jingle bells 2016-02-02, 05:10
Dai & Moira
Nem értettem a kiborulását. Én tényleg nagyon sajnáltam, és nem akartam ártani neki, innentől kezdve már az ő dolga volt, hogy képes-e továbblépni, vagy még lovagol egy ideig a témán, és nagyon úgy nézett ki, hogy még hallgathattam a morgását. ‒ Mindhárman ‒ feleltem konokul, majd el kellett fordulnom, hogy kikuncoghassam magam. Oké, oké, volt benne valami, de nem kellett volna ilyen drámaian előadnia magát. Értettem én, hogy csorba esett a hiúságán, ettől függetlenül nem kellett volna ennyire nyűglődnie. ‒ Nem vagyok se süket, se buta, így nem kell tagolnod a szavaidat. Elsőre is megértettem. Értetlenül pislogtam rá, amikor valami napszemüvegről kezdett hadoválni. Télen minek viselnék azt? Megvontam a vállamat, egyszerűen nem tudtam kiigazodni rajta. ‒ Nem értem miről beszélsz. Télen semmi értelme viselni, meg aztán, annak a lencséje sötétít, még annyira se látnék, mint most ‒ feleltem tétován, majd amikor visszakérdezett, lelkesen csaptam össze a tenyereimet. ‒ Igen, van fehér, fekete, tej, epres, krémes, mogyorós, mazsolás, mogyorókrémes, cseresznyés, konyakos meg még egy pár ‒ soroltam lelkesen, miközben a szatyromban turkálva kutattam az édességek után. Ismét lebiggyesztettem az ajkaimat, amikor elutasította a csokoládét. ‒ Te nem szereted a csokit? Nem hagytam annyiban, mindenképpen rá akartam tukmálni egy keveset, ez lett volna a minimum. ‒ Aissh? Az mit jelent? ‒ billentettem oldalra a fejem, miközben bizonytalanul méregettem. Biztos valami ázsiai szó volt, de szerintem nem japán, mert akkor már beugrott volna. Azt, hogy nehéz velem, jótékonyan elengedtem a fülem mellett, sőt, szinte meg se hallottam. ‒ Nem fogok ugrálni, mert nem szeretem, ha parancsolgatnak másoknak. Kérni lehet, de parancsolgatni, azt nem ‒ ingattam a fejemet, majd egyetértően bólintottam. ‒ De ezt mondtam is, csak nem kellett a csokim… Azon kezdett töprengeni, hogy megírhatnám a leckéjét, már ez a gondolat alapból humoros volt. Én meg a leckeírás… De kis aranyos volt. Látszott, hogy nem ismert. Nevetve feleltem hát az ítélete után. ‒ Egyrészt, még mindig parancsolgatsz, szóval nem írom meg a házidat. Másrészt, én a helyedben nem akarnám olyasvalakivel megíratni, aki a sajátjaihoz is lusta, és nem mellesleg három tárgyból is korrepetálják ‒ magyaráztam, és tényleg nem füllentettem, ez volt a színtiszta igazság. Ha egy kicsit is körbekérdezett volna, akkor tudhatná, hogy tényleg így volt. Láttam, hogy milyen jót tett az önbizalmának, hogy ismertem őt. Azon nem lepődtem meg, hogy nem ismert, nagyon más a baráti körünk, bár, csodálom, hogy nem figyelt fel a rokonaimmal való hangoskodásokra a klubhelyiségben. ‒ Moira vagyok. Moira Taggart ‒ húztam ki magam büszkén, és már majdnem magyaráztam, hogy amúgy skót vagyok, azért van akcentusom, és Edinburghben élek, és van egy kneazle-öm meg három tesóm, és szeretem a könyveket meg apukámat, de végül megfékeztem a nyelvemet, és mást nem mondtam a nevemen kívül. ‒ Ugyan, a bőrödre legfeljebb a sok napfény, vagy a sós víz lenne ártalmas, de itt egy sincs, szóval feleslegesen izgatod magad ‒ mondtam szelíden, miközben a sarkamra nehezedre ringatóztam. Ezt azonnal abbahagytam, amikor ismét sértegetett. ‒ Most arra célzol, hogy kövér vagyok? ‒ pillantottam rá, már-már könnycseppek csillogtak a szememben. Tényleg volt rajtam egy icipici felesleg, ami ráadásul zavart is, nem kellett volna rá felhívnia a figyelmemet. Épp eléggé utáltam néha magamat érte. De a hógolyózás miatt hamar túltettem magam a dolgon. Kacagva futottam, hajoltam, ugrottam el a hógolyók elől, amikor eltalált, felvisítottam, de nem hagytam olyan könnyen magam, én is rendesen dobáltam őt. Aztán, egy óvatlan pillanatban a földre rántottam. Nesze neked, hogy lekövéreztél! A nyakába csimpaszkodva makacsul tartottam magam, aztán kamikaze merényletet elkövetve magammal rántottam. Nekem mindez szórakozás volt, csupa játék, bele se gondoltam, hogy ő tényleg nagyon-nagyon irtózik a hótól. Én imádtam a telet, meg úgy minden évszakot, de csak ilyenkor tudtam hóangyalt készíteni. Daisukéval együtt nevettem, amikor kitört belőle a röhögés. ‒ Tudom, de mit számít az? Az a lényeg, hogy jól érezd magad. Mások véleménye nem annyira fontos. Ha valakinek nem tetszik, menjen el, némítson el, vagy kérje el, hogy hallgassak ‒ mosolyogtam, majd arra, hogy tiszta hó lennék, felültem, és végigtekintettem magamon. ‒ Csakugyan, de nem baj. Majd elolvad, a ruhám megszárad ‒ kuncogtam. Ez a fiú nagyon sokat adott a külsőségekre, biztos azóta mindig ilyen harapós, mert nem érezte jól magát a bőrében. A fenyegetésére kiöltöttem a nyelvemet, és egy marék havat szórtam az arcába, majd visítva-kacagva feltápászkodtam, felkaptam a szatyromat, és megiramodtam az óratorony irányába. Közben természetesen a Jingle bellst énekeltem.
Hogy mindig ki szoktam e borulni ilyen helyzeteknél? Még szép! Engem ne vágjon fejbe senki csak úgy, így is szép sallereket kaptam már másoktól és az élettől is, nehogy már egy szatyor kezdjen ki velem. Ennek a hugrás csajnak is szerencséje van, hogy a suli területén vagyunk, más különben nem hogy hógolyóval, de vagy több tíz tonnányi szatyorral bombáznám. - Mindhárman? Hah… Ajánlom, hogy a lelkiismereted legyen az a harmadik. Én…itt…áldozat…vagyok. Vágod? Ál-do-zat! – taglalom neki szép lassan, hogy valamelyest sikerüljön felfogni a helyzetet. Hogy jön az ide, hogy én vagyok a hibás? Ha nem szórakozott volna azzal az Elise-szel, akkor nem vágott volna fejbe. Nekem elég lélekjelenlétem sem volt ahhoz, hogy egyáltalán figyeljem ezt a kis termetű vörös valakit. Meg már megszoktam, hogy engem kerülnek ki, úgy voltam vele, hogy csak észrevesz. – Vagy vegyek neked egy szemüveget, hátha úgy hamarabb kiszúrod, ha jövök? – vetem oda püffögve. - Képzelem mennyire igyekezhetsz… - pillantok rá morcos szemekkel. Bár egy kicsit meghat a szomorkás ajakremegtetése, amit az imént ejt, ezért valamennyivel visszább veszek. Vagy. Miért is érdekelne, hogy mi van vele? Az ő hibája volt, érezze magát hibásnak! - Csoki? – egy rövid időre nagy szemeket meresztve nézek rá. Na igen, az édességeket imádom, még akkor is, ha nem ez a fő táplálék, amit be kell vinnem a szervezetembe. Mégis ellenállok, bármennyire nagy legyen a kísértés, és inkább makacsul megrázom fejemet. Szerencsére a következő határozott kijelentése elkergeti a csoki iránti vágyamat és inkább előcsalogatja belőlem a pökhendi énemet. – Aissh, de nehéz veled! – ciccegem feszülten. – Ha nem is fogsz ugrálni nekem, amit igazából totálisan megérdemelnék ezek után, akkor is lógsz nekem valamivel! – jelentem ki még mindig ingerülten. Mi az hogy nem fog ugrálni? Hah, nevetséges. – Talán… Hasznodat vehetném a leckékben. – töprengek el. – Akkor, térjünk a lényegre. Egy hétig te írod a leckéimet és tökéletesen ki leszek engesztelve. Megfelel? - számító mosoly terül szét arcomon. Ha ez se felel meg, hát magára vessen. Marad a pattogtatás opció, amit nem akart. - Te kis… - szívom vissza a továbbiakat. Komolyan, valahogy röhejes is volt a helyzet, mégis idegesített, hogy ilyen könnyelműen röhögcsélt rajtam, holott nekem komoly problémáim voltak az ő hibájából. Gondolok itt az arcomra és a kupán vágott pontra a szatyor által. – Csak ugyan? Ezt örömmel hallom, de én még mindig nem tudom te ki a fene vagy. –billentem oldalra fejemet, mialatt türelmesen várom a kis bemutatkozó szövegét. Valamennyivel visszább is veszek a stílusomból. - De akkor is! Rossz hatással van a bőrömre! – zárom le. Hogy is érthetné meg? Nem sokat törődhet magával, ha ilyen dolgokra se figyel oda. – Elég rád néznem. – vetem oda gúnyosan összefont karokkal. Zavart, hogy ilyen könnyen vesz mindent, mintha neki csak egy játék lenne. Aztán jön a hógolyók hada. Mindenhol csak fehér labdák repkednek, hol felém, hol pedig felé. Már azt se tudom hány darab talált be nálam, de mindkettőnk kabátját fehér hógolyómaradványok takarják. A következő pillanatban lehajolok, hogy újabb támadófegyvereket gyúrjak magamnak, ám mire felegyenesednék a vörösnek hűlt helyét találom. Értetlenül nézek körbe, egészen addig teszem ezt, míg nem megérzem, ahogy egy kissé nehéz valaki ugrik a hátamra. Kétség kívül az a hugrás csaj lesz. - Héé! Szállj le! Szállj le! – forgolódok, erre csak annyi választ kapok, hogy magával ránt a hóba. Egy pillanatig reményvesztett arccal nézek fel a kék égre, végül teljes sokkban találom magam a hóban fekve. - Te… - ejtem ki halkan. De minek is tagadjam. Valahol vicces volt a helyzet, mármint. Pont hogy ő maga volt az. Ahogy ott énekelgetett, mialatt lábait és karjait csapkodva formázta azt a hóangyalt. Kibukik belőlem a röhögés. – Tudod, hogy hamisan énekled? Ráadásul tiszta hó vagy! – már-már a könnyeimmel küszködve nevetek a nyakig havas vörös hugráson. - Mellesleg. – szólalok meg komolyabban. – Ha még egy ilyet csinálsz belenyomom az arcodat a hóba. Értve vagyok?
szószám: 622 ♚ zene: Silence in the Snow ♚ My perfect face! ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Moira Taggart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dai & Moira - Hócsata és Jingle bells 2016-01-27, 03:19
Dai & Moira
Ismét ügyesen bebizonyítottam, hogy milyen kétbalkezes vagyok. Sebaj Moira, talán a következő életedben nem leszel béna. Legalább is, ezzel a gondolattal nyugtattam magam, mert amúgy egy csomó dologba tök ügyes voltam, mint a gyógynövénytan, gyógyítás, vagy éppen könyvkötészet. Vagy a tánc! Imádtam skót szoknyában táncolni a tradicionális napjainkon. De amúgy a kertészkedéshez, az édességekhez és mászok mosolyra fakasztásához is értettem. Csak nem voltam olyan menthetetlen, ugye? ‒ Igen Elise ‒ bólintottam, majd amikor kioktatott, nagy szemekkel néztem rá, majd félénken megszólaltam. ‒ Tulajdonképpen, mindhárman hibásak vagyunk… Én azért, mert leütöttem, ő azért, mert nem figyelt oda, Elise meg azért, mert magamra hagyott, kifakadtam, és leütöttem a fiút. Mindannyian sarasak voltunk, de én legalább elismertem, és bocsánatot kértem. Arra, hogy egy házba járnánk, bólintottam, majd tétován hozzátettem, hogy egy évvel felette járok. ‒ Én… Én igyekszem, de… Hagyjuk ‒ remegtek meg az ajkaim. A korábbi mosolyom legörbült. Nem akartam vitázni vele. Nem szerettem a konfliktusokat. ‒ Hát, mit szeretnél még? Adjak a csokimból? ‒ kérdeztem naivan, majd valamivel szigorúbb pillantást vetettem rá. ‒ Nem tudom honnan vetted, hogy csakúgy szolgasorba állíthatsz másokat, de engem nem fogsz! Nem szép dolog másoknak parancsolgatni, ha szeretnéd, hogy kiengeszteljek valamivel, hát mondd meg, de nem hagyom, hogy ugráltass!‒ álltam a sarkamra, mert Grace meg Kendrick is mindig az mondta, hogy ne hagyjam magam, ha ilyen alakokkal találom szembe magam. Nem akartam megbántani, de ez a megszólalása igencsak egoista, és középkorias felfogású volt. Ezek után azonban azonnal megenyhültem, sőt a fiú nevetésre is fakasztott. A helyzeten az sem segített, hogy fenyegetőzni kezdett, ami szintén viccesre sikeredett. ‒ Akkor nevetek, amikor akarok ‒ öltöttem ki rá a nyelvemet, majd a háború indításra megvontam a vállamat. Csak nem tenné meg, ugye? ‒ Tudom, hogy ki vagy, nem kell bemutatkoznod. Sok embert ismerek, az háztársaimat pedig arcról és névről egyaránt, nincs kivétel ‒ rándítottam meg megint a vállamat. Sokan tanultunk ebben a suliban a családomból, más évfolyamokon voltunk, a baráti körünk egy egész nagy kapcsolatháló volt, így alig akadt valaki, akinek ne tudnám a nevét. ‒ De hát miért ártana? Nincs megátkozva, nincs benne se mumus, se szellem, nem eszi le az arcodat, vagy ilyesmi, akkor meg nem értem… ‒ billentettem oldalra a fejemet értetlenül. Majd a sértésére halványan elmosolyodtam. ‒ Nem is ismersz, akkor pedig feleslegesen ítélkezel ‒ válaszoltam szelíden. Ezután nem sokkal talált el a hógolyóval, és hát hideg volt, na. Azonban hiába volt kárörvendő, én mindezt szórakozásnak vettem, sőt hangosan nevettem az egészen, miközben hógolyókat gyúrtam. Az se zavart, hogy az első sikertelen dobásom után kinevetett, vagy sértegetett. Kacagva vontam vállat, és dobtam felé újabb és újabb hógolyókat. Én is dobáltam őt, ő is engem. Én nevettem az egészen, ő inkább komolyan vette, de nekem ez játék volt. Poén, vicc, szórakozás. Jólesett gyereknek lenni, gyerekesen viselkedni, így aztán megpróbáltam a háta mögé osonni, hogy a hátára ugorhassak, teljesen mindegy volt, hogy sikerült-e az akcióm, mindenhogyan a hóban kötöttem ki. Megpróbáltam magammal rántani őt is. Az udvaron elfeküdve, a Jingle bellst hamisan énekelgetve hóangyalt
És amikor végre azt hinné az ember, khm, „vámpír”, hogy nyugta van, akkor persze pont ilyen pillanatokban kell random vörös csemetéknek fejbe vágniuk szatyrokkal. Komolyan, nem akar jönni még belőle vagy száz, ugyanígy szatyrokkal és az én fejemre pályázni? Mert hogy ez a pofára esés iszonyat kellemetlen, nem csak a bőrömet ért fájdalom a hó csípése mellett, hanem a szatyor által fejbekólintott pont is baromira fáj. Elsőre azt hiszem vérzik, vagy valami, ezért kétségbeesetten kapom kezemet az említett pontra, miután lekaptam egyik kezemről a kesztyűt. Lassan azért leesik, hogy semmilyen folyadék nem ömlik még a fejemből, úgyhogy morcos, s villámokat szóró tekintettel küzdöm vissza a kesztyűt korábbi helyére. - Elise? Hékás! Itt te vagy az, aki hibázott. Ne próbáld meg másokra fogni. Egy házba járunk, igaz? Légy egy kicsit figyelmesebb, főleg, ha én járok erre. – igazítom meg szövetkabátomat magamon, s ki is húzom magam a hatás kedvéért. Hát igen, egóból van rendben, de hát van mire büszkének lennem, még ha ez a szatyros csaj nem is veszi észre. Azért egy kósza pillantást vetek a bökött irány felé, viszont nem különösebben hat meg. Sem a próbálkozása, sem a bocsánata. Túlságosan is nagy sokk uralkodik el rajtam, mert hát… Ja, az arcom a mindenem, nem is arra való, hogy szatyrokat dobáljanak felé, ezért jogos a kiakadásom. - Hah, még hogy bocsi? Ennyivel el akarod intézni? Minimum egy heti szolgasorba vonulás, és akkor még kedves voltam. – hitetlenkedve tátom el számat a próbálkozásán, majd egy kelletlen szájhúzás mellett mutogatok rá. - Te. Ne nevess, mert komolyan mondom háborút indítok. Tudod te kivel beszélsz? Daisuke Walker, jól jegyezd meg ezt a nevet! – vonom fel szemöldököm, s meresztem rá barna szemeimet. Hogy merészel kiröhögni? Hah, megáll az eszem, de tényleg. – Akkor majd én leszek az első, akinek ártani fog. Nem akarok kockáztatni, oké? Veled ellentétben én törődök a kinézetemmel. – püffögöm egy hógolyó formázása közben. A reakcióját látva gonosz vigyor terül szét arcomon, majd egy pontos célzással találom vállba. – Hahahahah! Megkaptad, ennyiiiiiiiiii, na gyere. – vigyorgok, szemeimben a bosszú tüze ég. Itt az arcom a tét és visszafizetni azt a szatyor által okozott pillanatnyi fájdalmat. Az első általa kreált hógolyó lazán mellém pottyant, mire hangos nevetésben törtem ki, s gúnyosan megjegyeztem. – Így sose fogsz eltalálni – csóválom fejem, már-már rájátszva a helyzetre, ám a következő adag hógolyó támadást nem tudtam kivédeni. A szöveten maradt fehér darabokra pillantva arcom komolyabbá vált. Ez már nem csata, háború! Kreáltam még pár hógolyót, majd sorozatban dobáltam felé, kezdetben csak apróbb lendületet véve repítettem el a fehér labdákat. Nem akartam erőt belevinni, már az is büszkeséggel töltött el, amikor a kupacból minimum három mellkason, lábon és ismét vállon találta.
szószám: 435 ♚ zene: Silence in the Snow ♚ My perfect face! ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Moira Taggart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dai & Moira - Hócsata és Jingle bells 2016-01-21, 14:46
Dai & Moira
Én tényleg nem akartam senkinek se ártani. Puszta… Véletlen volt. Elise hibája, amiért itt hagyott! A fiú pont úgy kapálódzott a talpon maradásért, mint én, de ő szépen a hóba zuttyant. Először annyira megijedtem, hogy hátráltam egy picit, majd megindultam felé, hogy felsegíthessem, de olyan hirtelen és gyorsan pattant fel… Megijesztett, na. Hátrálni kezdtem, de a havas arcának, a hisztérikus hangjának és a dühödt mutogatásának a kombinációja kuncogást váltott ki belőlem. Próbáltam elfojtani, tényleg igyekeztem, de olyan cuki volt, hogy nevethetnékem támadt akárhányszor ránéztem. ‒ Igen, igen. Az unokatesóm, Elise… Ha ő nem hagyott volna itt, akkor nem lóbáltam volna a szatyrot, nem csaplak le vele, és akkor nem estél volna a hóba… ‒ bólogattam serényen, és az óratorony bejárata felé böködtem, hogy arra keresse a bűnöst, és ne az én fejemet harapja le. Mellé villantottam a nagy, zöld, könyörgő kiscica szemeket is, hogy aztán tényleg ne haragudjon rám annyira. ‒ Mondtam már, hogy bocsiii? Ártatlanul pilláztam, hátha az meghatja, de ehelyett teljesen másképp reagált, mint vártam. Amikor belefogott a kis monológjába, és mutatott az arcára, értetlenül billentettem oldalra a fejemet, aztán egy pillanatra, de csak egy icipici pillanatra összerezzentem, amiért ingerülten szólt hozzám, majd kitört belőlem a nevetés. ‒ Nyugi, nyugi, nem lesz tőle semmi bajod… ‒ emeltem fel védekezően a kezeimet, vészesen meglendítve a szatyrot. Az egész testemben rázkódtam a nevetéstől. Hogy lehetett egy fiú ilyen… Lányosan hisztis? ‒ Meg aztán, egy kis hó senkinek nem ártott még… ‒ tettem hozzá szelíden. Sokkal inkább aggódtam azért, hogy nagyon fejbe kólintottam azzal a szatyorral, és nem volt magánál, minthogy az bőrének baja esett volna. ‒ Hé… Ugye, nem? ‒ tettem hátra felé pár lépést, amikor lehajolt egy maréknyi hóért. Próbáltam kitérni előle, de vállon talált. Nevetve sikkantottam fel, majd a szatyrot a földre ejtve én is leguggoltam, hogy két-három hógolyót készítsek. Az első mellé ment, de ha nem volt elég ügyes, akkor a második mellkasba, a harmadik pedig karon találta. Hát annyira hógolyózni akart, egye fene, de kettőnk közül ő fog többet nyavalyogni majd.
Mily’ felemelő nap a mai. Süt a nap az égen, a tájat hó borítja be, én pedig –mint mindig- most is a legjobb formámban bandukolok a kinti csípős levegőn. Hidegnek hideg van, de a rajtam lévő sál és kabát valamelyest tompítani tudja a levegő hűvösségét. Ettől függetlenül vigyáznom kell magamra. A hidegtől simán kiszáradnak a kezeim, még az arcomban is komolyabb kárt tud okozni. Ezért sem maradhat el a téli sapkám és a kesztyűm, ami még az otthoni vásárlásból származik. Két tenyeremet összedörzsölve, s lehelgetve lépek le a lépcsőről, majd célba veszem az udvaron helyezkedő kutat. - Aish… Miért kell ilyen hidegnek lennie? – szitkozódok egy darabig, mialatt összébb húzom magam. Mindig is imádtam a havat, csak hát volt az az apró bökkenő, miszerint állati hideg időben marad csak meg. Magyarán, vagy elviselem a hideget hóval együtt, vagy mehetek vissza az ágyamhoz kínlódni az unalomtól. Újonnan Charlenet se piszkálom sokat, fogalmam sincs miért. Talán a tóparti lebukásom játszhat közre, azóta kicsit észbe kaptam, báááár… Egy „szolga” nélkül Daisuketópia mit sem ér. Érdekes felállás, na mindegy. Ezúttal egyedül vágok neki a havas tájnak. Az égre pillantva sétálgatok tovább, s már-már megszoknám ezt a fagyos időt, amikor valami úgy fejbe talál, hogy még az egyensúlyomból is kibillent. Kalimpálok párat a karjaimmal, hátha sikerül egyensúlyban tartanom magam, ám a havas talaj szép tempóban közeledik felém. Tompa puffanás, én pedig arccal a hóban végezve időzök el egy darabig. Át kell gondolni a helyzetet, legalábbis jelenleg olyan szinten sokkban vagyok, hogy bárkinek nekiugranék. Na, jó… Túlzok… Nem ugranék én neki, mondjuk csak szépen elküldeném őt melegebb éghajlatra. A hó nem tesz jót a bőrömnek, kiszárítja és rettentő csípős érzés, amikor huzamosabb ideig tapogatja az ember meztelen kezekkel. Akkor most képzeljük már el, hogy az arcommal mi lesz!!! Dühösen pattanok fel, arcomon pár odaragadt hópamacs, amik szép fokozatosan olvadnak el, ezzel együtt totál fagylalttá fagyasztva arcomat. - Te! – mutogatok a vörösre fenyegetőzően, szemeimben már-már hisztérikus tűz lobban fel. – Unokatesó? Hah… - mérgemben sóhajtok egyet egy keserű félmosoly keretében, majd tekintetemet visszavezetem a csajra. – Csak hogy tudd… Ez az arc… - kezdek bele, s mutatok mindkét mutatóujjammal az említett testrészre. – Nem arra van, hogy kislányok dobálgassák a szatyraikat, hogy aztán napokig kenegessem mindenféle vacakkal. Ha?! – szólok rá valamennyivel ingerültem, bár inkább sopánkodásnak tűnhet. Automatikusan hajolok le, s söprök kezeimbe egy adag havat, amit szép kerek formára gyúrva emelek a magasba. – Te akartad. – jegyzem meg még így a végén, majd egy ügyes célzással dobom felé a hógolyót, ami amint vállba találja, szétesik.
szószám: 413 ♚ zene: Silence in the Snow ♚ My perfect face! ♚ [You must be registered and logged in to see this link.] ♚
Moira Taggart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dai & Moira - Hócsata és Jingle bells 2016-01-15, 00:04
Dai & Moira
Az unokatesómmal, Elise-szel éppen Roxmortsból tartottunk visszafelé, ugyanis a múltkori csajos este után megfogyatkoztak az édességkészleteink. Szóval, hogy elkerüljük a világvégét, lerohantuk a Mézesfalást, és mondhatni, a fél boltot magunkkal hoztuk. Három hatalmas, mézesfalásos szatyrot cipeltünk fel a kastélyig, ráadásul Hagrid kunyhójának a környékén olyan témáról kezdtünk beszélgetni, amibe Elise nem akart belemenni. Pasi-ügy, persze. Nem akarta elárulni, hogy ki hívta el randira, én pedig jó rokonhoz mérten ügyet sem vetettem a kérésére, miszerint hagyjuk a témát, és továbbra is nyaggattam. Miközben felfelé kaptattunk a domboldalon magamban karácsonyi dalokat dúdolgattam. Fogalmam miért, hiszen rég elmúlt karácsony, mégis a Jingle bellst képtelen voltam kiverni a fejemből. Még szerencse, hogy egyszerre több felé tudtam figyelni, így miközben a „Szikrázik a hó” strófára zendítettem rá, (igaz, csak fejben), közben be nem állt a szám. ‒ Elise, légyszi-légyszi, áruld már el! ‒ hadartam mellé jól elnyújtva a szavakat, de még a nagy, könyörgő zöld szemeim se hatották meg. Megrázta a fejét. Nem érdekelték a boci szemeim, sem a lebiggyesztett ajkaim. Ott battyogtam mellette a zöld szövetkabátomban, a sárga-fekete sállal a nyakamban, a pandás sapkámban a szatyrot lóbálva, de semmi, ismétlem semmi nem volt hatással rá. - Jó, ha nem akarod elmondani, akkor kiderítem. Tudod, hogy sok-sok embert ismerek a suliban, szóval nem marad olyan sokáig titokban a dolog ‒ dünnyögtem duzzogva, mire legyintve közölte, hogy csak nyugodtan nyomozzak utána, de akkor váljak meg attól az epres csokitól, amit az imént vettünk. ‒ Naaaa, de, Elise! Ne legyél gonosz! Könnyítsd meg mindkettőnk dolgát, és áruld el! ‒ Az unokatesóm a hídon járva megszaporázta a lépteit, így loholhattam utána. Egy kis gyorssétával még senkinek nem sikerült leráznia. Lehet, hogy nem én voltam a világ legvékonyabb lánya, de attól még futni azt tudtam. Gőzöm sincs hogyan sikerült hiperszuper sebességre kapcsolnia a magas sarkú csizmáiban, de mire átértem a hídon, addigra ő megkerülte az udvar közepén álló szökőkutat. ‒ De… De… Elise, ne hagyj már magamra! ‒ kiáltottam utána, pedig nem is volt igaz, mert mások is voltak az udvaron. Sőt, egy háztársunk pont akkor sétált el mellettem, amikor felháborodottan megemeltem a kezeimet, és ezzel a szatyrot is, amivel jól sikerült fejbe vágnom szegény srácot. Rémülten ugrottam hátra, és majdnem hanyatt vágódtam, mert elvesztettem az egyensúlyomat. Pár pillanatig még kapálódzva egyensúlyoztam, majd a torony felé fordultam, ahová épp készült bemenni a rokonom. ‒ Elise, csakhogy tudd, miattad leütöttem valakit! ‒ kiabáltam utána, de valahogy még ez se tudta érdekelni. Gonosz, gonosz Elise! Na, várjon csak, majd elmondom a bátyjának, hogy milyen undok volt velem meg azt a randis dolgot is, és majd Kendrick kiszedi belőle a nagy titkot! Duzzogva fontam össze a karjaimat, majd a tekintetemet a srácra siklott. A kezemet a szám elé téve halkan felsikkantottam. ‒ Juj, ne haragudj! Nem akartalak lecsapni, csak tudod, az unokatesóm, és izé… Minden oké? ‒ kezdtem mentegetőzni, még a zöld kismacska szemeket is villantottam, reméltem, hogy meghatja, és nem harapja le a fejemet olyan nagyon.
Egy élmény volt Moirával, szegény lefárasztotta a srácot, de vicces volt. 
//
