Simon és Bells

A kérdésére felnevetek és megcsóválom a fejem.
- Nem, ezt még pont nem próbáltam, de hogyha benne vagy, akkor egyszer kipróbálhatjuk, hogy milyen a Lépcsőház fejjel lefelé! - vigyorodom el, konkrét kihívást intézve a fú felé. Persze sejtem, hogy ő nem lesz benne, hiszen mégiscsak Hollóhátos. Tőlük távol áll ez az egész bátorkodósdi, meg rosszalkodósdi. Igencsak meglepődnék, hogyha bevállalná. Persze hogyha oda jutnánk, akkor lehet, hogy nekem szállna inába a bátorságom, úgyhogy annyira nem piszkálom. Rajta múlik, hogy mennyre veszi komolyan ezt a megjegyzést. Kicsit meglepődök, mikor Simon idősebbnek néz és valamennyire imponál is a dolog. Felnézek rá és egy félmosolyt küldök neki, majd ismét a bagolyra koncentrálok, aki kicsit megcsipkedi a kezemet. Gyorsan csomót kötök a lábára, majd a dobozhoz erősítem hozzá a madzagot. Figyelem, ahogy Simon ujja mozognak, és hogyha befejez ő is a kötözést, akkor a két bagolynak adok egy-egy csemegét, majd figyelem, ahogy útra kelnek. Kirepülnek az ablakon, és habár kicsit megbillenve ugyan, de végül megtalálva az egyensúlyt elrepülnek a távolban.
- Köszi! - nézek hálásan a srácra, majd a koros témához hozzáteszem:
- Lehet, hogy érettebb vagyok, de azt hiszem ezt nem bizonyítottam be a mozgó lépcsős fejjel lefelé lógós ötletemmel. - nevetek fel és megvonom a vállam. A kérdésére szégyenlősen elmosolyodom:
- Csak sima piskótát lekvárral töltve. Nem nagy cucc, de finom. - válaszolok egyszerűen. A bejárat felé nézek. Mennem kellene, de nem akarom itt hagyni Smon-t, igazán kellemes társaság. Egy pillanatig még hezitálok, és remélem, hogy ő s észrevesz rajtam, hogy még nincs kedvem menni...

Elmosolyodom azon, hogy a srác megérzi, hogy ki milyen házba tartozik. Valamilyen szinten természetesen meg lehet jósolni, hogy az illető házát a jelleme, vagy a megjelenése alapján, bár az eredmény közel sem lesz helyes. De van, hogy bele trafálunk a dolgokba és úgy tűnik, hogy Simon is ilyen. Nem hiszem, hogy annyira "Griffendéles" lennék, hogy lerí rólam, bár ki tudja?
- Én csak tippelni szoktam. Aki könyvvel rohangál az valószínű, hogy Hollóhátas, aki meg mogorva arccal, az meg Mardekáros. - vigyorodom el és megvonom a vállamat. Ilyen egyszerű.
- Aki meg a mozgó lépcsőkön lóg fejjel lefelé, az meg biztos, hogy Griffendéles. - teszem hozzá és felnevetek, ahogy elképzelem a szituációt.
Szóba kerülnek az állatkák is, és kiderül, hogy Simon a saját baglyát küldi majd az útra, és ő is hozta a levelet neki. Én elmesélem, hogy nekem egy patkányom van, ami habár nem túl nőies állatka, legalább aranyosabb, mint egy béka, vagy egy kígyó. Simon kérdésére megvonom a vállamat.
- Nem vagyok egy macskás fajta, és a békákat is utálom. Undorodom tőlük, csak úgy mint a kígyóktól. Úgyhogy maradt a patkány. De igazából már megszerettem őt, szóval nincs gondom vele. - mosolyodom el ismét, ahogy válaszolok a kérdésére. A macskákat tényleg nem nagyon szeretem, habár aranyosak, ez tény. A békákat meg ki nem állhatom. Így tényleg nem sok választásom maradt. Közben lassan a doboz súlyát méregetem, és én is arra jutok, amit Simon tanácsol, hogy inkább két bagollyal küldjem fel. Felajánlja a baglyát ő is, de csak lágy mosollyal megrázom a fejem.
- Aranyos vagy, de nem akarom lefoglalni a baglyodat, van itt elég iskolai. - felmarkolom a dobozt, és lassan, de biztosan kiválasztok és magamhoz hívok két baglyot, egy kis bagoly csemegét bányászva elő a zsebemből.
- Segítesz? - nézek kérlelőn a fiúra, hogy az egyik bagolyra ő kösse fel a csomagot, míg én a másikkal bajlódom.
- Még csak ötödikes. De jó, hogy idősebbnek nézel. - vigyorodom el és kihúzom magam. Ha végeztem a baglyokkal, akkor lassan visszaülök az ablakpárkányra. Igazából nincs kedvem még menni, Simon igencsak jó társaságnak tűnik, de nem vagyok benne biztos, hogy nem zavarom-e. Egészen addig, amíg meg nem kérdezi, hogy leülhet-e mellém. Természetesen igent biccentek, és kicsit arrébb húzódom, hogy ő is kényelmesen elférjen mellettem.
- Kíváncsi vagyok, hogy anyának fog-e ízleni a sütemény... - tűnődöm hangosan magamban.

Kicsit kínosnak érzem magam amiatt, hogy ennyire butának tűnök. Hiszen tényleg simán összeköthettem volna a levélírást és a süteményküldést. De amikor elmentünk sütit sütni, még nem gondoltam, hogy küldök majd anyának kóstolót, úgyhogy nem is tudtam hozzá megírni a levelet. Mindegy is, remélem nem tart agyilag zokninak a srác. Elárulom neki, hogy egyszerűen csak egy rövid üzenetet írok majd a papírra és úgy adom fel a süteményt "a postán". Egyet ért velem, amire elfojtok egy mosolyt, majd rákérdez a házamra. Kicsit kihúzom magam, így láthatóvá válik a jelvényem a bal oldalamon, a mellemnél.
- Igen. Honnan tudtad? - kérdezek rá. Vélhetőleg jól tippelt, de nem hiszem magam annyira Griffendélesnek. Simán lehetnék Hollóhátos, vagy Hugrabugos is. De hát van, aki simán ráérez az ilyenekre. Mint a mellékelt ábra mutatja, én annyira nem, hiszen Simon-t is egyből Mardekárosnak hittem. Persze ezt nagyban befolyásolta az előítélet és a sztereotípiák, amit amúgy nem szeretek. De a helyzet az, hogy nekem is volt már néhány kellemetlen élményem a "zöldekkel" kapcsolatban... Minden esetre ez a srác jó fejnek tűnt és még helyes is volt a maga módján, úgyhogy örültem, hogy végül lett társaságom és valahogy sejtem, hogy a levélküldés most kicsit hosszabbra fog nyúlni. Persze kivéve, hogyha a srác is most akarja megírni itt a levelet. Akkor azért természetesen magára fogom hagyni. Látom, hogy olvassa a másik levelet is, így megvárom, amíg végigfutja, utána kérek lapot. Kicsit elpirulok, és ahogy Simon feláll és odasétál hozzám, kicsit zavarban érzem magam. Elveszem a papírt és megköszönöm, majd ráfirkantom azt a néhány szót, amit egyelőre anyámnak akarok küldeni. Közben persze bocsánatot kérek a fiútól, hiszen nem tudhattam, hogy mi áll a levélben, csak az érzelmeit láttam. Rákérdez, hogy gyakran járok-e ide, amin picit elgondolkozom. Nem, azt hiszem nem, van más hely, ahol hamarabb megtalálható vagyok, mint idefenn. Simon elárulja, hogy ő azért gyakran jár ide és meg is jegyzem magamban, hogyha meg akarom találni a fiút, akkor elsőnek ezt a helyet fogom ellenőrizni.
- Aranyos. Nekem patkányom van. - mosolyodom el és kicsit megvonom a vállamat.
- Nem túl nőies állat és levélhordásra sem túl jó. - nevetem el magam.
- De inkább, mint egy béka. Fújj... - ráz ki a hideg és a fintor is kiül az arcomra. Lassan összehajtom az üzenetet, és a dobozhoz erősítem.
- Mit gondolsz, el fogja bírni valamelyik bagoly ezt a dobozt? - nézek kérdő Simon-ra, majd hozzáteszem:
- Vagy lehet, hogy csak kettő?

Kicsit elszégyellem magam, hogy egyből bunkónak és ami még rosszabb, Mardekárosnak hittem a fiút. De hát tényleg úgy jött be, hogy nem is köszönt. Eszembe sem jutott, hogy azért, mert nem akar zavarni, utána meg már azért, mert rossz híreket kapott. Ebben biztos vagyok, hiszen látszik, hogy milyen érzelem ül ki a fiú arcára és ezt tökéletesen le tudom olvasni róla. Végül persze köszönt engem, aminek azért örülök és be is mutatkozom egy kedves mosollyal. Ilyen egyszerűen felül lehet írni az előbbi bunkó benyomásomat róla, hiszen most már kedvesnek tűnik. Bocsánatot kérve átfutja még a levelet, amit kapott, és felajánlja, hogy van még nála papír, amire elnevetem magam és megcsóválom a fejem.
- Nem, azt hiszem, hogy nem küldöm el ezt, egyszerűen csak ráírom egy cetlire, hogy "Jó étvágyat, anya!" - nevetek magamon és ismét megcsóválom a fejemet, majd fogom a levelet és összehajtom.
- A napokban akartam írni neki egy levelet, csak a sütemény nem várhat, arra pedig nem gondoltam, hogy a kettőt együtt küldjem el. - pirulok el egy picit, hiszen ez lenne a leglogikusabb megoldás, de tényleg nem jutott ez eszembe egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy mennyi mindent írnék. Kicsit beharapom az ajkamat, a levelet pedig a farzsebembe süllyesztem.
- Kérhetek egy papírt? - szólalok meg elfojtva a vigyoromat és a kezemet nyújtom a srác felé. Remélem nem tart túl pofátlannak. Hogyha megkapom az üres lapot, akkor félbe hajtom, a belső oldalára pedig tényleg csak annyit írok, hogy "Jó étvágyat, anya! Szeretlek!" Természetesen megértem, hogy nem akar a srác beszélni a levélről, semmi közöm is hozzá.
- Persze, ne haragudj. Nincs is közöm hozzá... - húzom el a számat és bocsánatkérően sütöm le a szememet. A kérdésére elmosolyodom, és kifelé pislogok az ablakon.
- Van, hogy itt írom meg a leveleket, annyira szép a kilátás. De igazából nem, nem túl gyakran járok ide. - rázom meg a fejemet elgondolkodva, majd a baglyokra pillantok.
- A tiéd? - bökök fejemmel az a madár felé, akihez egyből odament.

Eléggé belemerülök a levél írásába, a papíron csak úgy serceg a tollam, ahogy egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlik a levelem. Amikor a lap utolsó sorára írok, felnyögök és mosolyogva csóválom meg a fejét.
~Már megint sok lett Bella~gondolom magamban, ám nm fedem meg magamat ezért, hiszen az csak jó, hogyha sokat írok anyámnak. Bizonyára epekedve várja már a híreket a Roxfortból, és örömmel olvassa bőséges leveleimet. Azonban most tényleg nem akartam ilyen sokat írni. Ezen gondolkozok, mikor egy srác érkezik a toronyba. Felpillantok rá, és habár úgy tűnik, hogy észrevesz, nem köszön. Végigmérem, és figyelem, ahogy célzottan az egyik bagolyhoz megy.
~Biztos a sajátja~gondolom magamban. Végigmérve a fiút elkönyvelem magamban, hogy biztosan Mardekáros és bunkó, ezért nem köszön, de hamar megpillantom a Hollóháta jelképét. Furcsa. Elkezdem újra olvasni a levelemet, a jó részeknél elmosolyodom, de néha fel-felnézek a srácra és halkan megköszörülöm a torkomat. A fiú veszi a lapot, vagy éppen csak eszébe jut, hogy nem ártana köszönni, és ahogy letelepszik a párkányra köszönt engem és bemutatkozik. Felnézek és sikertelenül próbálok elfojtani egy kedves mosolyt.
- Szia! Bella vagyok. Sütit sütöttünk a lányokkal és abból akarok kóstolót küldeni anyámnak. Csak néhány sort akartam neki írni, de... - vonom meg a vállamat és tartom fel a teleírt lapot. Szégyenlősen elmosolyodom, habár vicces, mert ez nem olyan dolog, amit szégyellni kellene.
- De ahogy látom, te rossz hírt kaptál... - jelentem ki, bár enyhén kérdő a hangsúlyom. Habár semmi közöm hozzá, látom asrácon, hogy mintha kicsit feldúltabb lenne, mint mikor bejött.

A hétvége hamarosan beköszönt, ami azt jelenti, hogy szusszanhatok egy kicsit. Elég sokat tanultam mostanában, szinte csak a Könyvtárban lehetett megtalálni engem. Azonban ma úgy döntöttem, hogy pihenek egy kicsit. Néhány barátnőmmel titokban lelógtunk a konyhába és főzőcskéztünk meg sütöttünk néhány süteményt, többnyire palacsintát, meg piskóta sütit, mert azok könnyűek. Nagyon jól szórakoztunk és elhatároztam, hogy küldök haza édesanyámnak is kóstolót.
Számos lépcsőt magam mögött hagytam már, úgyhogy kissé lihegve, nehezen szedve a levegőt érek fel a Bagolytoronyba, ahol számos bagoly mozgolódik, huhogva jelzi, hogy bizony eljött az az idő, amikor aktívak: az este. Egészen besötétedett már, de még messze vagyunk a takarodótól, úgyhogy nem félek. A kezemben egy nagyobb doboz van, ami habár nem nehéz, óvatosan kell vele bánni. Remélem, hogy épen és finoman érkezik meg anyámhoz és a baglyot nem téríti el senki és semmi.
Az utolsó lépcső után kicsit kifújom magam, majd megigazítom hosszú, göndör tincseimet. A loknik, melyeket szintén az egyik barátnőm csinált ma nekem, lágyan omlanak le a vállamra. Fekete szövetkabát van rajtam, fekete farmernadrág és egy lapos talpú csizma. Egyszerű öltözet, de úgy érzem, hogy a bagolyházhoz nem is kell nagyon kiöltözni, a sütéshez meg pláne nem. Körbenézek, és mikor látom, hogy nincs itt senki, az egyik ablakpárkányhoz sétálok, és néhány sort írok anyámnak. Tudom, hogy nem itt kellene megírnom a levelet, de az a nagy lelkesedésben elmaradt. Néhány sort írok csak neki, nem húzom sokáig, majd írok neki a jövő héten egy hosszabb levelet.
A párkányon ücsörögve írom tehát a levelet a dobozon, néha meg-megállok, és végignézek az izgatottan huhogó baglyokon. Elmosolyodom, és folytatom a levelet még néhány mondattal.