2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Ismerősnek ismerős, de meg nem mondanám honnan. Talán csak a folyosón tévedt arcára a tekintetem, vagy az is elképzelhető, hogy valahol a kinti világban, akár Londonban, bárhol. Ettől függetlenül a gyanúm tovaszáll és minden áron segíteni szeretnék rajta. A története akármennyire is hangzik egy bukott hős utolsó monológjának, egyszerűen késztetést érzek arra, hogy a szárnyaim alá vegyem és támogassam. Az már csak olaj a tűzre, hogy a hős arca simán levesz a lábamról és azokkal a szemekkel képes különböző tekinteteket vetni rám, amik egyszerre esnek jól és gázolnak a lelkembe egyaránt. - Oh, akkor ez amolyan félig öröm félig csalódás. Mondjuk meg tudom érteni. – ejtek egy halovány mosolyt. Tisztában vagyok a lányok viselkedésével, ha már én is egy vagyok közülük. És sajnos sok az egysíkú, unalmas lány, akikkel csak egy monoton kapcsolatot lehet alkotni, az meg a srácokat többnyire hidegen hagyja és a végén ráunnak az egészre. Azt hiszem neki is efféle érzéssel van dolga, amit egyrészt megértek, másrészt megvetek, hisz’ ha találsz valakit, akkor minden apró hibájával együtt szeretned kell… Na ez az, ami a férfiak többségében sajnos nem adatik meg, és inkább mennem a testi dolgokra, mint a szívben zajlódó érzelmek felé. - De eltűnt… és ez nekem épp elég ok arra, hogy bűntudatom legyen. Nem tudom mi van vele, de ahhoz, hogy felkeressem, gyáva vagyok. Mindegy is. Ez van, a múltamat nem változtathatom meg, úgyhogy lapozzunk, ha nem gond. – próbálom lezárni ezt a témát, bár ő mégis felhántolgatja, és újabb döféseket ejt, még ha nem is ő miatta, de a szavai képesek felidézni az akkori tetteimet, amivel csak ki akartam tűnni a tömegből, és beilleszkedni abba a nyomorul társaságba. Hibáztam. - Ahogy neked kényelmes. Nem erőltetek semmit, főleg ha nem érzed úgy, hogy együtt kéne mennünk. – mosolygom válaszként az ő arcán megjelenőre. Ha csak egy mosollyal akarnak levenni a lábamról, már nyert ügye lenne, csak azért bennem van az az apró ellenállás, amiért képtelen vagyok beadni a derekam. - Részemről mehetünk együtt, ahogy kényelmes. – szélesedik mosolyom egy pillanatra. Nem ismerem túlságosan, fogalmam sincs arról, hogy a valódi, álarc mögötti srác milyen, de tehetek egy próbát. Kibillentem magam a komfort zónámból és egy új lépést teszek az ismeretlen felé; ahogy esik, úgy puffan stílusban. - Öhm… Rendben, megmutathatod a tánctudásod, remélem nem kell csalódnom. – apró játékos pillantásokkal nézek fel rá, az érintésére egy kicsit összerezzenek, abszolút nem számítva erre, de különösebb érzések nem szöknek ki belőlem. Türelmesen állom tekintetét egészen a kérdések érkezéséig. - Ó, igen. Ház. Hollóhát, nem nehéz megtalálni, az időpont pedig tökéletes. – biccentek felé, majd jobbik kezemet felemelve intek neki búcsút egy lágy mosoly keretében. Tényleg le kéne állnom a folytonos vigyorgással, a végén még idiótának néznek. - Akkor majd nyolc előtt. – hangzik el még a búcsú. Ezután átlépem a könyvtár küszöbét és elindulok a klubhelység felé, teljesen megfeledkezve korábbi célomról.
//Köszönöm a játékot és akkor a bálon megint lesz egy találkozójuk //
◊ zene: Magic ◊ szószám: 466 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha tudtam volna, hogy ma ez vár rám, bizony isten, sokkal jobban megterveztem volna az előkészületeket, de azért így sem sül el rosszul. Végre, évek kitartó munkája után én vagyok az, aki élvezheti a hazai pálya előnyét, és mind külsőben, mind anyagiakban úgy vagyok vele, hogy nem kell zavarba jönnöm a váratlan szitutól, sőt, én tudok az lenni, aki erősnek mutatkozhat. Fordult a kocka, nem arról van szó, hogy depresszióba zuhanok, mert a három lány csak úgy kacag rajtam, miközben a híres és menő Cyra az egész iskola előtt aláz le. Ő látszólag nem fejlődött tovább, még mindig a butuska, szinte egysíkú leányzó, csak valahogy száműznöm kell az érzést, hogy még mindig nagyon tetszik. Talán csak én voltam a túl romantikus, és egyben vesztes is annak idején, és mellé egy erőskezű valaki kell. Ha majd végzünk, eldöntöm, hogy akarok-e tőle valamit, már sokkal tudatosabb vagyok, összeszedettebb lelkileg, képesnek érzem magam arra, hogy uralkodjak a csáberőjéből eredő bódító hatásokon. - Igazából még untam is a dolgot, már ideje lett volna a továbblépésnek, nem tudta megadni, amire vágyom. – Bólintok, ez eddig az összes lányra igaz volt, akivel eddig dolgom akadt. Talán mert mindig a kis barna volt az etalon, még a gonoszsága ellenére is, de nem találkoztam olyan magabiztossággal, szexepillel, amit már a iskolában is sugározni tudott, pedig mostanság felnőtt nőim voltak, de mégse. Magamban megmosolygom, hogy mennyire el van ámulva, tőlem, enyhén lenyügözöm. Elragad a kísértés, hogy elmondjam az igazságot, de nem, ha már belekezdtem, játszuk végig. - Talán nem halt meg, nem feltétlenül roppan bele mindenki. – Jegyzem meg finoman, és sütkérezem a boldogságában, hogy én urrá tudtam lenni a veszteségen, és most ilyen lelkiismeretfurdalást tudok neki okozni. - Naná, mehetünk együtt, ha te is szeretnéd... – Felelem titokzatos mosollyal. Nem adhatom ki azt a gondolatot, hogy rövid ismeretségünknek folytatása is lehet, de benne van a pakliban, hogy ha két fiatal egy hullámhosszon van, talán a következő évszakban is tud közös programot tervezni. - Megtáncoltatlak, és elég majd akkor döntened. – Ettől még nem várom el, hogy csak úgy beleugorjon a kirándulásba, hiszen ha gyanakodna, hogy túl szép vagyok, hogy igaz legyek, akkor nagyon gyorsan esélyt adnék magamnak a lebukásra. El kell altatni a gyanakvását, hogy tényleg tisztességes vagyok, kedveljen meg, hogy vágyjon rám, akkor tudom csak kiélvezni a bosszút. Még mindig fogvatartom a pillantását, ahogyan finoman a derekára csúsztatom a kezemet, mintha csak egy régi ismerősnek köszönnék, holott régen erre esélyem sem volt. - Érted megyek. Melyik házba jársz? A klubhelységed előtt háromnegyed nyolckor? – Ezzel már is adom a választ, hogy nem mondhat ellent. Lassacskán űzött vadból lesz a vadász, és fordítva. Ezúttal nem kegyelmezek.
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Cyra Frostmere
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cyra & Tommy - Régen volt... 2015-12-08, 02:26
Bevallom, nehéz kerülni azokat a szemeket. Egyre jobban megigéznek, hiába próbálok ellenállni, egyszerűen…nem megy. Magával ragad a megjelenése, s valami ismerős csillogást vélek felfedezni tekintetében. Egyelőre nem tudom hova tenni, sőt, nem is tulajdonítok ennek túl sok jelentőséget. A kis története sokkal jobban leköt, és egyfajta szánalmat érzek felé. Rosszfiús arca van, viszont úgy néz ki ez még nem elég ahhoz, hogy távozásra ösztökéljen. Kellemetlen érzés fut végig rajtam, ahogy néha-néha méltat a pillantásaival. Furcsa. Nem tűnik olyannak, akit rögtön el tudnék csavarni és az a közöny, amivel először nézett át rajtam… Ilyen esetekben már rég faképnél hagynék mást, de ő… Valamiért más volt. - Ennyire durva? Oh… - húzom el számat szomorkásan. Ez azért tényleg erős volt attól a csajtól, legalábbis amit is előad nekem, az alapján abszolút rosszul választott magának párt. Ha valaki igazán szereti a másikat, akkor ennek nem így kellene történnie. Veszekedések, sérelmek, háború… Miért is jó ez mindenkinek? A feszültséget nem azon kell levezetni, akit igazán szeretünk. Sőt, inkább senkim sem kéne kitölteni a haragunkat, abból még komoly bajok származhatnak. Nem is értem most miért vélekedek a szeretetről így. Régebben egy jelentéktelenek érzésnek tulajdonítottam, most pedig…csak rám kell nézni és máris leesik mindenkinek, hogy tele vagyok meglepetésekkel. A határozott külső mögött egy tétova leányzó áll, semmi több. - Én nem igazán… - kezdenék bele. Nem akarom kiteregetni a múltam előtte, de ha már itt vagyunk…és már úgyis annyira magával ragadtak az emlékeim, megosztom vele is. – Volt valaki, akit megbántottam. Aztán miután gúnyt űztem belőle, ő eltűnt. Én meg… azt hiszem meghalt. Mindegy. A múlt, túl kéne tennem magam rajta, nem igaz? – akaratom ellenére is elérzékenyülök, s ezt takargatva próbálok arcomra ölteni egy zavart mosolyt. Legalább nem kezdjek el sírni, mert újonnan nagyon érzékeny vagyok minden apróságra. Közeledik a bál, az ünnepek, amit nagy valószínűséggel egyedül kell töltenem vagy maximum néhány barátommal. Nem szeretem túlzottan azokat a társaságokat, mindenki a kis párkapcsolatával van elfoglalva, erre ott vagyok én. Ülök a kör közepén, egyedül… Következő szavaira reményteljesen csillannak fel szemeim. - Tényleg? – pislogok lelkesen. Igen, ezzel tényleg levesz a lábamról, ha már a bálba is el akar vinni. Szeretem az ilyen eseményeket, hiába van tele párocskákkal a parkett, valahogy megnyugtat és kellemes érzést vált ki belőlem. – Illetve rendben. Bízd rám azt a családi kirándulást, igyekszem majd a legjobbat kihozni magamból. Vagy legfeljebb nem fogok sokat beszélni. – mosolygom vidáman. Tekintetét kerülni sem tudom, így egy apró zavar suhan át arcomon, ahogy elmélyülök azokban a sötét szemekben. Nem értem miért, de egyre jobban hatalmába kerít, s lassacskán elvesztem a józan gondolkodóképességem. - Nos, akkor mikor és hol kéne találkoznunk? – utalok a bálra, miközben lassan kicsúsztatom kezeimet az övéi közül. Nyomában a tenyerem, s az érintett pontok helyén apró bizsergést érzek. Kíváncsian nézek fel rá, leplezve a lelkesedésemet. Nem most kéne kitörnöm, még a végén elküldene a francba
◊ zene: Magic ◊ szószám: 468 ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Próbálom magam attól elhatárolni, hogy jót cselekszem. Mert alapvetően egykor jó fiú voltam, most pedig egy nőcsábász, mégis, az eredeti jellemem nem változott, maximum senkit nem engedek közel. Ellenben jó nézni, ahogy örül, hogy talán segíthet valakinek, ha nem lett volna egykor egy áruló kis cafka, akkor nagyon meglágyulnék a gesztusai alapján. Igen csinos, felnőtt nő lett, aki most mégis úgy viselkedik, mint egy kislány, mint akinek már azért is bűntudata van, ha mással történik valami rossz. A gesztusaink mindkettőnknek igen hasonlóak, egymásra tudunk hangolódni egészen gyorsan, nincsen benne semmi monoton. Ha nem lenne íve a dolognak, tökéletesen halálra unnánk magunkat. Külsőleg, a divat alapján nagyon is passzolunk egymáshoz, ráadásul a pillantásából is az derül ki, hogy kedvére való vagyok. Legalább már ezen túlléptünk, nem csak egy kis kékszemű lúzer vagyok, hanem egy tudatosan kiépített arculattal rendelkező srác, akinek akkor lehet új csaj az életében, amikor csak akarja. A sors iróniája, hogy pont most kéne, amikor lelépett az előző. Legalábbis a mesém szerint, amely láthatóan nagyon megállja a helyét. - Nagyon kétlem. A tudtomra adta, hogy az életben nem akar látni. – Megvonom a vállamat, jelzem, hogy részemről nem volt komoly, de azért sérti a hiúságomat, hogy az elején rávilágítottak, milyen is vagyok. Csak bólintok, hogy mélyebben nem akarok belemenni. Nem is várom el, hogy azonnal igent mondjon, elég durva is lenne, ha pár perc alatt sikerülne ledöntenem az ellenállását. Ha a nyakamba ugrott volna, akkor leállítom a tervet, és szépen faképnél hagyom. Ezek alapján viszont valamennyit fejlődött. Nem valószinű, hogy majd egyszer megjavul, de a lépésem ébresztő pofonként jelentkezhet nála. - Azóta biztosan megváltoztál.... Mi történt, hogy más fordulatot vett az életed? – Szelíd erőszakkal manipulálom, hogy még inkább pocsékul érezze magát. Annyi idő azért bőven eltelt, hogy külsőleg biztosan ne emlékezzen rám. Miközben megérintem, rejtélyes kis mosoly játszik az ajkaimon. Végre én vagyok az, aki irányít. Akinek hatalma van a barna boszorkány felett. Elégedett mosollyal nyugtázom, hogy sikerült lenyűgöznöm. Levetem az öltönyzakót, kissé feltűrve az ingujjamat, átgombolom, hogy a könyököm fölé érjen. –Mit szólsz, hogy ha... együtt megyünk a karácsonyi bálba. Ha a végén úgy látod, hogy van kedved ehhez a... családi kiránduláshoz, akkor az nekem elég. Ha nem, akkor szembenézek velük, és ennyi. – Vonom meg a vállamat, nem kurváztam régen sem, most sem így fogom elkezdeni. Mélyen a szemébe nézem, fogvatartom a pillantását, hogy esélye sem legyen nemet mondani. Egyszerre játszom a sebzett áldozatot, és a macsót, aki tulajdonképpen elveszi, amit akar. – Ettől nem félek. Majd útközben kialakul. Rendben? – A bál másnap lesz, lényegében továbbfűzhetem az ördögi akciót, s benne olyan lelkiismeretfurdalást kelthetek, hogy egy életre megemlegeti. Ráadásként terveim között szerepel, hogy ne csak lelkileg leckéztessem meg, meg is kapjam őt, hogy a végén a képébe vágjak mindent.
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Cyra Frostmere
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cyra & Tommy - Régen volt... 2015-11-29, 01:46
Iszonyatosan röstellem, amiért olyan durván nyitottam felé. Nem az volt a célom, hogy megbántsam, vagy éppenséggel a lelkébe tiporjak egy „apró” félreértés miatt, amit nem voltam képes leszűrni szavaiból. Hangjára egy kicsit összerezzenek. Teljesen megértem, hogy már alapjáraton van egy problémája, én meg itt még cukkolom is. Tekintetem egy pillanatra lesütöm, valamiért nem vagyok képes a szemeibe nézni, ám nevetésére kénytelen vagyok felemelni pilláimat. Bizonytalanságára kénytelen vagyok tenni valamit. Lesújtó érzés fut át rajtam, mintha csak velem történt volna meg. Ismerős az, amikor elveszítesz valakit, aki fontos volt neked, vagy épp te lököd őt félre, aztán jössz rá, hogy rosszul cselekedtél. Sajnos számomra már késő szomorkodni a saját múltam miatt. Nem tudok semmit visszapörgetni az eredeti állapotába, pedig ha tehetném, akkor még Beauxbatonsban megváltoztattam volna mindent. Sosem hittem volna, hogy egy olyan valakibe fogok belebotlani, akin ténylegesen segíteni szeretnék. - Oh… Szóval mindez egy félreértés miatt történt. – húzom el szám szomorkásan. – Ne aggódj, lehet, rendbe tudjuk hozni azt. Csak… Próbáltad őt visszaszerezni? Vagy esetleg megkeresni és átbeszélni a dolgokat? – kíváncsiskodok. Tudom, hogy nem rám tartozik, mégis az a tekintet… egyszerűen nem hagy nyugodni. Fájdalmas és csalódott, holott itt van neki ez az arca, amivel bárkit megkaphatna. Miért ilyen kegyetlen egyesekkel az élet. Időközben elindulunk a könyvtár kijárata felé a kezdődő zsúfoltság elkerülése végett. - A szüleid ennyire elvárják, hogy valakit vigyél magaddal? – vonom fel egyik szemöldököm, miközben arcát vizslatom. Persze akadnak olyan családok, ahol a párkapcsolat és a fényes jövő az első. Nos, gondolom neki a fényes jövőjével semmi probléma, ami pedig a párkapcsolatot illeti, egész biztosan talál maga mellé valakit, esetleg visszaszerzi magának a korábbi barátnőjét. Én tényleg szeretném ezt. Segíteni, újra összehozni őket, mert ez így nem állapot. Lehet most nekem magyarázni arról, hogy a stílusom és a naivságom miatt akarom ennyire a szárnyaim alá venni, de ha csak így tudom előcsalni belőle azt a vidámságot, akkor állok elébe. Senki sem élhet így, főleg, ha pácban van a szülei által, ráadásul határidőre. - Ehm… Igen, akad egy pár. – zavartan nézek félre. Akár ebbe a kategóriába én is beletartozhatnék. De már más vagyok. Nem játszadozom másokkal, nem dobom őket félre. Meg akartam szabadulni attól az énemtől, el akartam felejteni, most mégis. Szavaira ismét előtör belőlem a bűntudat, ami miatt hosszú másodperceken keresztül csak némán ballagok mellette. – Függ a partnertől is, nem kell magadat hibáztatni. Régebben egy szörnyű alak voltam, akkor jogosan is hibáztattam magamat. Neked egyáltalán nem kell. Csak a partneredet akarod megtalálni, nincs ebben semmi rossz. – erőltetek egy mosolyt azért, hiába törtek fel bennem a régi emlékek, nem akartam ezt az oldalamat mutatni. - Segítek, ez természetes. – érintésére egy kicsit megremegnek kezeim, ezért is próbálom fenntartani azt a mosolyt az arcomon. Megfogott a természete, ahogy adja a sérültet és szomorút, mégis volt benne valami, ami egy kicsit eltért a nyálas pasiktól. Benne láttam valami mást, talán pont a szemeiben. Egy kis csintalanság a szomorú külső mögött. - Szóval csak… el kéne játszani? – billentem oldalra fejem. Jó, persze, ez lenne az egyszerűbb megoldás, de akkor már miért ne lehetne esélyt is adni neki? Mondjuk találni valakit, akit időközben megszeretne, meglenne az a közös vibrálás és mindenki boldog lenne. Ehelyett színjáték mögé kell bújni. Szomorúan nézek rá, ahogy lemond a dologról. Na azt már nem. Ennyiben azért nem fogom hagyni. Kelletlenül sóhajtok fel, s felkészülök a következőkre, amit úgy isten igazából nem is annyira akartam. De ha neki így lenne jó…akkor legyen. – Jó. Legyen. De előre figyelmeztetlek, hogy béna barátnő leszek. – mosolyodok el szórakozottan. Ha ennyire fontos az, hogy egy álbarátnő legyek, akkor tenni is kell érte valamit.
Összességében ahogyan végigfutok szemmel régi-új ismerősömön, nehéz beismerni – legalább magamnak mégis megteszem – hogy Cyra még mindig csodásan néz ki. Ezt nem úgy értem, hogy már öreg, egyszerűen a külseje mindig is megfogott, a belső tulajdonságait pedig már figyelmen kívül tudom hagyni. Kihasználom majd őt, és ha közben még jól is érzem magam fizikálisan, az már csak egy plusz jó dolog. Ahogy nézem, mintha egy komoly életigenlés sugározna róla, a stílusa merész, mégsem kihívó, igazán azt tudom csak mondani, hogy tudatosan ilyen csinos. - Igazán nem gond, hogy így mellétrafáltál. – Jegyzem meg cseppnyi rosszallásal a hangomban, végül mégis elmosolyodom, majd kipukkan belőlem a nevetés. Nem kárhoztathatom őt ilyesmivel, hiszen a külsőm nekem is kivételesen fontos, elég ha valaki rámpillant, tudhatja, hogy a tükör előtt, és az edzőteremben töltött óráim számra talán még annál is több, mint amit alvásra fordítok. – Hogy is mondjam... – Felelek bizonytalanul, és közben nem tudom nem észrevenni a pillantását. Nagyon régóta kijárt már ez nekem, nem fogok szerénykedni, megdolgoztam érte. Arcom ellenben nem gőgös, állom a pillantását egy darabig. Miután egyre többen szálingóznak a könyvárban a közelünkben, talán elindulhatnánk valamerre folytatni a beszélgetést, hiszen alaposan eltérítettem a korábbi céljától. Ennyire változott volna, hogy képes egy idegen problémájára figyelni? Édes. -Szóval... Egészen jól elvoltunk, már hónapok óta, ami rám nem jellemző. – Kezdek bele, ez akár igaz is lehetne, volt már rá példa. – Ismert engem korábbról, tudta, hogy nem szoktam megállapodni, de amikor egymára találtunk, azt hitte, ez komoly lesz. Az is volt, de én nem haladtam gyorsan ami a lelki dolgokat illeti. Ellenben amikor az anyám szólt, hogy meg akarja őt hívni karácsonyra, a leányzó azt hitte, megkértem ezzel a kezét. Talált nálam egy gyűrűt, amiről azt hitte, eljegyzés lesz. Tehát amikor azt mondtam neked, hogy megkértem... nos, valójában nem kértem meg. Ő hitte azt, hogy ez fog következtni. – Lekonyul a szám, s legyintek. – Egyszerű ünnepi gyűrű volt, nem több. A képembe vágta, amikor közöltem, hogy szó sincsen róla. Ennek három napja, én pedig itt állok... hogyis mondjam, barátnőmentesen, és még a hétvégén indulok haza. Ciki. – Sorolom a búmat, ami végülis akár igaz is lehetne, anyám állandóan zaklat ezzel, ellenben én aztán tényleg nem szoktam ennyire komoly kapcsolatokba kerülni. Viszont ami tényleg meglep, magához képest igen értelmesen válaszol, benőtt volna a feje lágya? Ez tényleg nem rá vall. Bár általánosságot mond, de mégis... figyel arra, amit a másik mond. A zsebembe rejtem a kezem, és felmerül bennem, hogy ha tényleg jó útra tért, akkor nem kéne folytatnom a dolgot, le kéne mondanom a kicsinyes vendettáról. De ha már itt van, meg akarom ismerni, tehát nincsen visszaút. Már a könyvtár bejáratánál állunk, - Semmi baj. Biztosan sok a szemét alak, aki átveri a többit. – Rázom a fejemet, direkt édes-szomorú pillantással illetve őt, s csak belül célzás ez, amellyel a tudatalattiját veszem célba, legyen csak lelkiismeretfurdalása mindenki miatt, akibe hozzám hasonlóan belerúgott. – Az én hibám, hogy nem tudtam eddig megállapodni, de csak mert nem találtam senkit, aki úgy tényleg megfogott volna. – Igazság szerint már nem is kerestem, de ezt neki nem kell tudnia. Pont miatta vagyok ilyen csajmágnes, és nem is fogok erről lemondani, arra viszont tökéletesen alkalmas a pillanat. - Egen... pedig csalódást én szoktam okozni másoknak, úgyhogy ez most alapos öngól. Kiderült hogy én is megjárhatom.. Komolyan segítenél? – Simítom rá a tenyeremet az ujjaira, ahol hozzám ért. Nem játszom a jófiút, az nem is menne, sokkal inkább az összeomlott rosszfiút hozom elő, az valóban szánalmat kelt. A bukott hős egyébként is bugyiáztató kategória. Cyra trófeája valódi megkoronázása lenne annak a hosszú útnak, amit pont miatta kellett bejárnom. - De... nem érted. Én alkalmatlan vagyok... a kapcsolatokra. Komolyra meg pláne. Bőven elég lenne, ha valaki csak eljátszaná, és nyugtom lenne egy időre. Ha úgy gondolod, hogy te csak akkor tennéd meg, ha már senki másnak nem kellek, akkor talán inkább hazamegyek így, és mindegy is. – Nem, nem vagyok sértett, de a játékot én irányítom, még ha tudatosan nem is ezt mutatom felé. Sötéten pislogok, egyértelműen lehet látni, hogy nem az a vesztes típus vagyok, hiszen alaposan játszok a gesztusaimmal, és a külsőmmel, a látszat szerint viszont most nagyon nagy pácban vagyok.
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Cyra Frostmere
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cyra & Tommy - Régen volt... 2015-11-21, 19:07
Lehet, hogy nem egy nyájas és kedves alak, mégis nagyon jól átjön a sértettsége és reménytelensége. Sajnáló pillantásokkal méregetem arcát. Igen, helyes, ezt ki is mondhatom akár, de ott van bennem egy gát, ami nem hagyja, hogy engedjek a jóképűségének. Sokkal inkább el kéne löknöm magamtól, itt hagyni, de ez a szomorú tekintet és csalódottság marasztalni kíván. - Szóval nem erről van szó. Akkor hallgatlak, csak hajrá. - pislogok párat. Kíváncsi vagyok, hogy mi a legfőbb oka annak, amiért így viselkedik. Ha nem felszedni akar valakit, akkor minek ez a bájos pofi és a gyűrűvel való szórakozás? Egyelőre nem értem, csak próbálom elzárni magam olyannyira, hogy ne bolonduljak belé, már az arcából kifolyólag is. Ez is egy rettentő nagy hibám, külső alapján ítélkezem, hiába erőlködök, a múltamból adódóan ez ösztönös és nem vagyok rá büszke. - Megkaptad egy lánytól a "kedves" visszautasítást? - nézek fel rá komolyan, mégis úgy érzem valami mókásabbat kéne mondanom. Ez a letört viselkedés tőle annyira nem dobja fel a napomat. - Vagy anyuci beleszólt a dolgokba? - húzom egy óvatos mosolyra ajkaimat. Nem ismerem, nem tudom hogyan reagálja le ezt a dolgot, mégis valami ismerős van benne, ami arra kényszerít, hogy próbáljak segíteni és mosolyogni. - Oh. Én...Sajnálom. - visszább veszek a mosolyomból, s szomorú tekintettel nézek fel rá. Ez...szörnyű lehet. Át tudom érezni milyen fájdalmas lehetett ez, holott nekem alsós korom óta nem akadt senkim. Mégis fájt az, amit itt most mondott, így automatán emeltem fel kezemet, hogy az övére tegyem. Őszinte pillantásokkal néztem fel rá. - Értem. Meg kell felelni a szülőknek és a csalódásokat lekerülni. Ha erről van szó... Akkor akár segíthetek is. A könyvek pedig ráérnek, annyira nem sürgős, meg amúgy is... Nem vagyok olyan alkat, akinek létfontosságú az, hogy utána olvasson dolgoknak. - bíztató mosollyal próbálom a helyzetet rendezni. Magam sem értem miért megyek bele egy idegen segítésébe, de valahogy úgy érzem muszáj mellé állnom és lenyűgözni azt az anyucit. Persze aztán ki tudja. A végén összekaparok neki valakit, akivel akár komolyabbra is fordulhat a dolog, sőt. - Én viszont mint választás, végső soron fogok maradni, rendben? Megpróbálunk szerezni valakit addig, és hátha komolyabb kapcsolat lesz belőle és akkor még se tettetni kell a szüleid előtt. - büszkén pislogok, hisz' rég nem akadt ilyen jó ötletem -ami lehet csak számomra jó ötlet, de ez van-. Szeretnék segíteni, ugyanakkor magamat nem nagyon akarom belevonni. Még a végén én jönnék ki rosszul, lévén, hogy már így az első pár pillanatban majdnem fülig belézúgtam.
Egyenlőre jól adom a pofáraesettet, mintha azt taglalnám, hogy most jöttem vissza a csatamezőről, ahol kb. csak én éltem túl, és a barátaimnak mind vége. Annyira persze nem drámai a helyzet, de hozzászoktam már, hogy csípőből kell alkalmazkodnia, minden lány annyira más, itt pedig mintha lenne némi előnyöm is, már amennyire emlékszem a csinos barnára, azt talán hasznosíthatom a visszavágóban. Nem az volt a célom, hogy felvágjak, manapság már nem túl nagy dolog, ha az embernek különleges belépője van a tiltott részlegre van. Halványan mosolyogva bólintok, ahogyan pirul, legbelül viszont nagyon nem tetszik, hogy még mindig ennyire a külsőségek rabja. Azon izgul fel, hogy valakinek jól megy, és mindene az, hogyan is fog majd kinézni. Magamban morgok egyet, picit ráharapok a nyelvemre, arcomon viszont színtelen érzelmek hullámzanak, ahogyan figyelem, hogy milyen könyveket keresgélt a könyvtárban. - Még véletlenül sem. Most más a szitu – Kissé elhallgatok, mert látom, hogy ő is rafinált a múltjából adódóan nem akarom elszúrni későbbi esélyeimet egy esetleges türelmetlenkedéssel. Cyra mindig megkapta, amire vágyott ezúttal viszont Tommy bácsi elveszi, amit akar. Elveszi, és befalja. Majd kiköpi. Undorító hasonlataim vannak. - Aha. Általában valóban így működöm, de most nem... Ezúttal teljesen más történt. Megkértem valakit, akit nem kellett volna... – Homlokrácolok, miközben összeszorítom a fogamat, az állkapocscsontom is megfeszül kívülről, végül folytatom a monoton rágózást. A rágónak már van egy fura, cappuccino íze. De már úgy megszoktam. – Volt valakim, akivel végül egészen komolyra fordultak a dolgok, mardekáros dögös csaj, de képes volt megrugulázni. Aztán vége lett. Egy barom vagyok. Végre lehetett volna valaki, aki rendes, én meg eltoltam az egészet. Tulajdonképpen nem is tudom, hogy ki mondta ki, hogy ennek nincsen értelme így. De úgysem számít. – Visszateszem a zsebembe a gyűrűt, és csak elrévedek a távolba, mintha a sorsomtól fosztottak volna meg. Amolyan bukott hős, aki egyébként mindenki megmentője is lehetett volna, de most nincsen senkije. A kérdésre bosszankodva horkantok fel. - Az anyám... Amióta csak élek, azzal nyaggat, mikor komolyodom már meg. Mikor lesz már valakim. És most... azt hitte, hogy meganyasszonyt viszek haza karácsonyra. Szélütést fog kapni, ha megtudja, hogy eltoltam. Mindegy, ennek most nincsen jelentősége, gondolom a könyvek jobban érdekelnek. – intek a visszaszámláló felé, és várom a hatást. A legtöbb lány, bármennyire is szemétláda, valahol mélyen, romantikus alkat. Romantikus, aki nem töri össze anyukák szívét. Lényegében akár igaz is lehetne, hogy volt egy komoly kapcsolatom, de anyám kedvéért erőltettem a dolgot, és nem jött össze.
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Cyra Frostmere
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cyra & Tommy - Régen volt... 2015-11-17, 02:36
Számomra ő csak egy idegen, helyes arccal. És sajnos az ilyen helyes pofiknak tudok a legkönnyebben bedőlni. Tudom mire játszanak és azt is tudom mi a céljuk, nagyon is jól tudom. Régebben én is azt a sötét utat jártam, amiben nincsene érzelmek, csupán a szórakozás. Az a kegyetlen szórakozás. Megbántani másokat, összetörni a szívüket, majd félredobni őket, mint egy koszos rongyot. Ez voltam én, ami valahol mélyen még mindig ott van bennem, amit próbálok elnyomni és a megbízható, kedves énemet mutatni mások felé. Megbántam a bűneimet és azóta senkivel sem voltam. Semmi kapcsolat, semmi, ami emlékeztetne arra, amit Beauxbatonsban műveltem. Viszont most, hogy ő megjelent és a tekintetünk is találkozott, valahogy máshogy érzem magam. Zavarban vagyok és hirtelen azt se tudom milyen baromságot nyögjek ki. Elmélyülök egy pillanatra azokban a barna szemekben... Az a szempár egész ismerősen csillog. Nem tulajdonítok neki nagy figyelmet, csak hagyom, hogy sodorjon az ár és ha netán a kérdésemre mogorván válaszolna, nem fogok megsértődni. Már maga a kisugárzása azt sugallja, hogy nem egy egyszerű, nyájas alak, aki a kedvességéről és helyes viselkedéséről híres. A gyűrűre egy pillanatra értelmetlenül nézek, majd azért elveszem, hogy közelebbről is megnézhessem. Puszta kíváncsiság a kis fémdarab iránt. Meg ha már így ráhibáztam, igazán megnézhetem a probléma okát, még ha nem is az én dolgom. Párszor megforgatom a kezemben azt a következtetést levonva, hogy ha ezt valaki elutasítja, akkor az sík hülye. - Ezzel szoktad lekenyerezni a lányokat? - ejtek egy lágy mosolyt, majd inkább arra a döntésre jutok, hogy visszarakom a polcra, ahol volt. - Tartogasd annak, akivel az egész életed leélnéd, ágyról-ágyra járni nem mindig a legjobb húzás. - állok fel, s pillantok rá. A gyűrű valóban szép, de egy ilyen egyszerű kis mutatvány még nem fog levenni a lábamról. Tartom magam az ígéretemhez, nem akarok újabb csalódást okozni... Eleget szenvedtek már miattam. - Cyra. - mutatkozok be én is egy apró biccentéssel. - Ha annyit mondok, még átgondolom, az megfelel? Attól függ mit terveznél abban a három napban. - mosolygom kedvesen. Nem akarom elhajtani, aranyos a próbálkozása és valljuk be. Ilyen pasit sem találni minden sarkon. A személyiségét meg idővel ki lehet ismerni. Már ha nem leszek annyira naív és buta. Ettől is félek, hogy a végén nekem lesz rossz, mégis az a tekintet. Tényleg levesz a lábamról.
Nem gondoltam volna még álmomban sem, hogy pont az fog csak úgy betoppanni az életemben, aki miatt az vagyok, aki. Sőt, akár még megoldást is jelenthet erre az égető problémára? Na igen, de akkor mellette hogyan gyűrjem le a késztetést, hogy ne akarjam megütni? Mert nő ide vagy oda, egy felképelést minimum érdemelne. A hosszan tartó csábítás pedig ebben az esetben még nekem is idegörlő lehet. De a fenébe is, talán most az új külsőmmel, a rengeteg tapasztalattal a hátam mögött akár meg is ízlelhetem az ajkait, amiről régen sokat álmodoztam, sőt, akár még többet is. Az volna csak az igazán elegáns bosszú. A barna bombázó egyenlőre nem áll tovább, a sors iróniája, hogy nem ismert fel, csak itt hebeg nekem mint valami szüzike, ha leszólítja a helyi macsó. Látom megtartotta a jószokását, hogy csak a külső alapján itél. Hát tegye, kapóra jön majd még ez nekem. Rámosolygok, aztán visszatemetkezem a mélabúba, amit kitaláltam magamnak. Nem olvasni jöttem, csak elodázom az időt, amely még az indulás előbb megadatott, de akár átmehetnék a konyhába is kérni egy kávét a manóktól, hátha az helyreráz A végén még mázlim lesz az itt ücsörgéssel. Egy próbát megérhet. Derűs, és sötét gondolatok váltják egymást az elmémben, valóban érdemes bosszút állnom? Nem nőttem már ki ebből? Már számtalanszor megaláztam nőket, így kitölthettem a mérgemet, nem vagyok már jobb ennél? De ő még nem kapta vissza ami jár, és talán ez szép lezárás lehetne. Utána jó útra is térhetnék akár. Meglátjuk. Látom, hogy felkapolt könyvekből, és bár én nem vagyok egy nagy könyvmoly, van belépőm a tiltott részlegre, amiért nyertem az iskola színeiben nem egy csokibéka kártyás versenyt. Ha pedig úgy alakul, be tudom őt vinni. Végül úgy döntök, hogy nyugalmat erőltetek magamra, pedig hamarosan indulnom kéne. Bár ne kéne, még talán fűzhetném kicsit az agyát. - Hát úgyis mondhatjuk... – Nevetek erőltetetten, és kihalászok egy gyűrűt a zsebemből, és leteszem az egyik polcra, hogy akár el is érheti. Szép, fehérarany gyűrű, amolyan csali, amivel meg tudom kérni a lányok kezét, ha csak ebben látom a megoldást, ezért mindig nálam van. Kb. már ötvenszer vágták a fejemhez a hajnali szakítást követően. Még szerencse, hogy visszakaptam, mert nem egy olcsó darab. - Thomas... és ha csak nem érsz rá a következő két-három napban... – Csóválom meg a fejemet, és zavartan úgy teszek, mint aki nem is tudja, hogy mit tegyen.
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Cyra Frostmere
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Cyra & Tommy - Régen volt... 2015-11-12, 02:52
Nem pont így terveztem a napot. Úgy szerettem volna, ha minden tök simán megy. Én bemegyek a könyvtárba, ahová már alapjáraton szökőévben egyszer járok, aztán leülök a kis ágyamra, majd nagyban elkezdem bújni a köteteket. Nem is én lennék, ha ezt az ütközős jelenetet nem ejtettem volna meg. A könyvek szétrepülnek, nekem pedig szerencsére van egy kis lélekjelenlétem és azonnal guggoló állapotba kerülök. Egy pillanatra nézek csak fel rá, nem tűnik ismerősnek, max ő is a többi szépfiú közé tartozhat, akik nagydobra verik magukat, amiért így néznek ki. És tényleg van mire büszkének lennie, mert így első ránézésre is egész...helyes. Nem sokáig tartom rajta a tekintetem, csupán addig, ameddig elhadarok egy bocsánatot, aztán vissza is térek a könyvek összeszedegetéséhez. A kedves mosolytól csak még szerencsétlenebbnek érzem magam. Mekkora egy béna vagyok, most nem is tudom pontosan miért, de kínosan érzem magam. Nagyon is kínosan. Egy-két könyvet azért a kezembe nyom, nem is igazán figyelem merre kalandozik a tekintete -jelen esetben csak kelletlenül átnéz rajtam-, inkább próbálom visszapolcolni a könyveket, immáron stabilabb helyzetbe. - Miért ne...számítana...? - csupán egy pillanatra nézek fel, ez is elég ahhoz, hogy elmélyüljek a barna szemeiben. Valahogy, egész békés szemei vannak, bár van benne valami, ami egy kicsit megrémiszt. Próbálok észbe kapni, amiért rögtön félre is nézek. - Mármint. Miért? Valami nő ügy? - nézek ismét rá. Fogalmam sincs mi lehet a problémája, az viszont feltűnt, hogy nagyon nincs ínyére a mai nap. Én meg még rátettem ezzel egy pluszt is, remek. Lehet ráhibázok, sok ilyen alkatú srác mászkál, akiknek a barátnőjük elég necces helyzet. Behisztiztek, aztán a szakítás is felmerült. Gondolom neki is hasonló, vagy valami, ami nagyon nem jött össze neki... Nem tudom, nem is akarom piszkálni, csak így ez a helyzet kihozza belőlem a kíváncsit. Jártas vagyok ilyenekben, és abszolút nem vagyok rá büszke. Vannak módszereim, amiket a mai napig is használni tudnék, de nem akarok megbántani másokat. Azóta, amióta az a srác eltűnt... Mindenkiről ő jut az eszembe és hatalmas bűntudat nehezedik rám. - A legkevésbé sem akarok indiszkrét lenni, nyugodtan hagyj figyelmen kívül. - kapok észbe. A taplóságom megint megmutatkozik. Hurrá... - Köszi azért a... segítséget. - ejtek egy óvatos mosolyt, aztán már kerülném is ki, hogy azért hagyjam szegényt. A sok könyv viszont megint megakadályoz ebben. Nem potyognak le, viszont kénytelen vagyok lepakolni őket a legközelebbi asztalra. Kell nekem ennyi könyv? Ennyire megszállott a lényekkel kapcsolatban azért nem lehetek. Vagy igen?
A tarkómra kulcsolom az ujjaimat, és lehajtom a fejem, időnként hátrafeszítve, mintha a rögtönzött mutatvány hirtelen megoldaná a gondjaimat. Vicc, hogy pont a szépen felépített életemet kéne megcsúfolni egy ilyen felesleges családozással. Pont azért nem akarok átlagos lenni, mert már kiderült, miért nincsen értelme. A szüleim egymást sem nagyon tudják elviselni, már lassan tíz éve hogy elváltak. Az öcsém volt mindig is a kedvenc, így nem csoda, ha én mindig is menekültem a családozás elől, amikor csak lehetett, nem láttam értelmét annak, hogy bármit is erőltessek. Mégis neki küldtem baglyot, amikor felmerült, hogy talán hoznom kéne valakit majd a karácsonyi összeröffenésre. Nincs meg az a szokásos testvéri harmónia, mégis azt javasolta, hogy próbálkozzak meg valami régebbi csajomnál, akivel azért megmaradt a kapcsolat. Hát basszus, alig volt ilyen, és kaptam pár visszautasítást. Ilyen az, amikor a fagyi visszanyal. Jól kifinomult eszközeimmel sokakat vittem ágyba, a csajok szinte sosem mondtak nemet, most pedig tucatjával kapom őket. És miután a legjobb haverom jelleménél fogva béna kissé, naná, hogy facér, nincsenek nő ismerősei, akit fel lehetne kérni, hogy tartson velem, és játsza el a barátnőmet. Nem akar ez összejönni. Hogy az ember mennyi hülyeséget meg akar tenni a családjáért. Végül morcosan felállok, nem a könyvtárban fogok találni egy szende szüzikét ebből a célból. elindulok hát kifelé a gondolataimba mélyedbe, ezért sem veszem észre a közeledő „könyvhalmot” . Az összeomló lányban… Cyrát ismerem fel. Azt a Cyrát! Ha lenne pohár a kezemben, hogy biztosan elrejteném. Az ősellenség! Az, aki miatt most ilyen helyzetben vagyok. Nem, ez hülyeség, imádok így élni, de ha nem lett volna az életemben, akkor akár tartós kapcsolataim is lehettek volna némi vakvágány után. Nem vagyok se csúnya, se buta, nélküle is fel tudtam volna magam fejleszteni egy közepesen eladható szintre. Az ajkamba harapok, ahogyan legyűröm a mérgemet, és figyelek, ahogyan a szétszórt könyveket szedegeti össze. Pókeraccal veszem tudomásul, hogy rajtam állapodik meg tekintete, ahogyan elnézést kér. Mindegy, legalább túlesünk a dolgon, hogy elküldöm az anyjába. Ohóó, meg sem ismer? A szemét ribanc! Hát ennyit érek, csak egy strigula vagyok az életében? Magamban mégis elmosolyodom, szánalmas, hogy azzá váltam, amit benne gyűlöltem. Viszont… ez alkalmat adhat egy visszavágóra. Ha nem ismer meg, a külsőm, a stílusom elég lehet ahhoz, hogy magamba bolondítsam. Persze ehhez idő kell, veszélyes nőszemély. De rövidtávon akár rávehetem, hogy elkísérjen a családi fészekbe, legalább ebben a segítségemre lehet. És egyébként is, átkozottul jól néz ki. Azóta sem voltam szerelmes, mert bámulatos csaj volt, amennyire emlékszem. Legalábbis külsőleg, illetve amit a végéig mutatott felém, kár érte. Sokkal többet érhetett volna. Most viszont megalázva végzi majd. Kedvesen elmosolyodom, azonban mellékelek hozzá egy fájdalmasnak szánt, direkt pillantást. De ez már a színjáték része. - Semmi gond. – Kezdek bele, hogy segítsek, egy-két könyvet visszaadok a kezébe, és látványosan átnézek rajta. Most csak egy rövidujjú ing van rajtam, alig észrevehetően erősítek a bicepszemen, és fájdalmas kiskutyaképpel ciccentek fel, mint aki éppen most kapta meg élete legrosszabb telefonját. - Amúgy sem vagyok a legjobb passzban, hogy ez már nem is számít.- Rázom meg a fejemet, aztán mégiscsak rajta állapodik meg a pillantásom, hagyom, hogy elvesszünk egymás szemeiben. Közben pedig mentálisan vértezem fel magam: Álnok kígyó, rusnya, szemét dög! Nem érdekel hogy most mennyire sajnálkozik, ezzel semmi sincsen elintézve. Remélem nem is fogok neki beugrani, mert csak úgy működhet a dolog!
Zene: [You must be registered and logged in to see this link.] || Megjegyzés: back to the past ||
Ameddig nem adsz helyet a lelkedben valakinek, aki éppolyan fontos neked, mint saját magad, addig mindig magányos maradsz. .....................................................................................................
Cyra Frostmere
Reveal your secrets
Tárgy: Cyra & Tommy - Régen volt... 2015-11-08, 23:06
Egy nap, olyan mint a többi. Vagyis csak lenne... Egy kicsit kusza lett az életem a hetedik év után. Átléptem a nyolcadikba, ami már sokkal nagyob súlyt cipel a hátán. Amióta az egyetemi részlegre kerültem, egy kicsit más minden. Új és fura. Az újdonságok persze jók, nemde? Sose árt egy kis változatosság, más dolgokat is érdemes kipróbálni, jelen esetben a könyvtár az, ami anno nem szerepelt túlzottan a listámon. Sose voltam oda túlzottan a könyvekért, viszont a felvett szakom miatt muszáj volt egy kis kitérőt tennem a könyvtár felé. Roxfortba kerülésem óta szerettem az állatokkal, lényekkel foglalkozni, így ebből adódóan a nagyobb darab bestiákkal is hamar kijöttem. Szeretem őket, mindig békések és csodálatosak, sokak szerint ijesztőek és vérszomjasak... Ó, hogy miért mindenki a külső alapján ítélkezik? Nem olyan rosszak ők, csak szeretni kell őket és megérteni a viselkedésüket. Mégis sokan, még diákok körében is csak a külső, csak a külső... Néha már fárasztó, hogy emiatt néznek le másokat. Én nem panaszkodhatok, nem nézek ki szegényesnek, sem szemüveges strébernek, szóval szerencsére engem békén hagynak. Azt nem tudhatom mi lesz a jövőben, lehet mégiscsak az a kiszemelt áldozat leszek, aki éppenséggel nem felel meg másnak kinézetre. Mit ér a külső, ha a belső a velejéig romlott nem? És azért nem kell ragoznom mennyi ilyen akad itt a suli falain belül. Csak annyi gubanc van, hogy én ezt nem veszem észre. Naív lettem, elhiszek mindent, hiába erőlködök és próbálok átlátni másokon, egyszerűen nem megy. Azt tudom, hogy vannak, csak nem szúrom ki őket. Sajnos vagy nem sajnos ez a helyzet, lehet, hogy a mostani barátaim is csak átvernek, de akkor tényleg nagyon jól csinálják. A könyvtár igazából csak azért fontos jelen esetemben, mert akad egy-két kérdésem, amire csak itt találom a választ. Nem úgy születik az ember, hogy hoppá, rögtön minden infó a fejében van. A lények esetében pedig jó tudni, hogy mi hogyan is működik. Hosszú sorok telis tele különféle regényekkel, kötetekkel, amik nem igazán fognak meg, de azért vetek egy pillantást azokra is. És ami a legfontosabb, csend. Békés az egész, csak az itt lévő diákok tevékenységeit lehet hallani itt-ott. Annyi szent, ez nem hasonlít a nagyteremre, egyáltalán nem. De miért is vagyok itt, fókuszáljunk inkább arra, hisz' hamarabb végezni szeretnék. Pár sorral odébb sasszézok, ahol a különleges állatokról szóló katalógusok illetve nagyon kötetek szerepelnek. - Akkor essünk neki. - veszek mély levegőt, s lépek be a két sor közé. Megszokott dolog, hogy magamban beszélek. Nézhetnek furának, ez egy rossz szokás, ami leginkább akkor mutatkozik meg, ha valami nagy dolog előtt állok. Most pedig ez a rengeteg könyv. Háát... valljuk be nem a legbizalomgerjesztőbb, lévén, hogy durván akad belőlük vagy kétezer. Nagy sóhajjal lépek az első kupachoz, ahonnan máris leemelek két könyvet. Úgy kellene készülnöm, hogy nekem mindezt el is kell majd valamikor olvasnom. Nem egyszerű eset, az már biztos. Nagy nehezemre esett ugyan, de sikeresen végigjárva azt a két sort válogattam össze különféle könyveket a varászlényekről. Szép kis kupac gyűlt össze, amit úgy kb. tíz különféle méretű könyv alkotott. Őszintén nem igazán látok sokat, annyira fel van pakolva minden és van is súlya rendesen. Amikor már biztos vagyok az egyensúlyban teszek egy óvatos lépést. Márcsak meg kellene céloznom a könyvtárost, hogy ki tudjam venni ezeket a könyveket. El is indulok a sor vége felé, ahol egy éles kanyart teszek, s mivel a hatalmas könyvkupac miatt nem igazán látok magam elé, valakibe sikeresen bele is ütközök. A könyvek szanaszét repülnek, melyeket az előbb szép sorba pakoltam. Nem kicsit ijedtem meg, egyrészt hirtelen mentem neki, másrészt a vastagabb kötetek tudnak ám fájni. - Oh... Sajnálom...nem direkt volt... Csak jöttem és te csak úgy feltűntél és...puff. Ne haragudj. - guggolok is le, hogy azért valamennyire visszarendezgessem a könyveimet. Hátha nem oltja le a fejemet, amiért nem figyeltem. Mondjuk nem is tudtam volna, ennyi könyvvel eléggé macerás lett volna, meg amúgy is.
//
