2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az asztalok a bál ideje alatt a fal mellé vannak kitolva, ahol természetesen frissítőket találnak a résztvevők, szendvicseket, sütiket. Egy-egy hosszú pad is maradt a teremben, ahová azét aki elfáradt le tud ülni, ha nem állva akar enni.
*Néha azért a pillantásom Katherina felé villan de leginkább Missy most a fontos. sajnálom, hogy ennyire rosszul érzi magát, pedig nagyon készült a mai estére és mivel öt unokahúgom van teljesen tisztában vagyok mekkora csalódás és lelki fájdalom. napokra képes letargiába és ágyba, párnák közé taszítani a finom, női lelket ahonnan aztán ember vagy varázsló legyen a talpán az aki kikönyörgi. Missyre nézek együtt érzőn pedig még lobog bennem az iménti jelenet kiváltotta ingerültség, de igyekszem félretenni. Katherina fontos helyet foglal el az életemben és a tervemet is meg kellene beszélni Missyvel, főleg azok után, hogy szóba került az eljegyzés és már csak anyám gyűrűjére várok, hogy mindezt megszervezzem és véghezvigyem. Missyt is meg kell győznöm erről mert támogatóra van szükségem Camrise-el szemben és amint kijártuk az egyetemet, közös otthont kell szereznünk, a szünetekben pedig….ha minden jól megy Katherina velünk lesz végig. Ám mindezt most félre kell tennem, Missy fontos és ahogy elnézem csak miattam ragaszkodik a tánchoz pedig egyetlen porcikája sem kívánja. makacsságban azonban felvehetné a versenyt egy egész háznyi kamaszlánnyal szemben is, ő nyerne. Többek között ezért is imádom, mert soha nem tér el attól amit eltervezett, sokszor akkor sem amikor már belátja magában, hogy nem volt igaza. Persze ilyesmi ritkán fordul elő. Emiatt a makacssága miatt fenyegetem meg finoman, de természetesen ez is lepereg róla és hihetetlen kedvességgel készül levenni a lábamról, de érzem a kezén mennyire forró a bőre mikor megsimogatja az arcom. Ennek fele sem tréfa, persze korábban nem tűnt volna fel de már minden érzékem ki van rá hegyezve. Nem akartam nekirontani a gyanakvó gondolataimmal, és milyen jól tettem hiszen ha lázas akkor valóban beteg és nem másról van szó. Nem mintha megkönnyebbültem volna, betegnek rosszabb lenni mint várandósnak és az utóbbival sincs semmi gondom, épp csak annyival jobb, hogy nem rontottam ajtóstól a házba. A válasza után azonnal a karjaimba kapom, nem is kell kérnie hiszen az első öklendezésnél már meg is állok és hajolok le, hogy a térdhajlatába támasztva a karomat felemeljem. Óvatosan és lassan teszem nehogy nagyon megmozgassam a gyomrát és elindulok a táncolók tömegében.* -HÉÉÉÉ! TÜNNI UTAMBÓL, GYORSAN, GYORSAN! *Most a legcsekélyebb mértékben sem érdekel Missy szégyenlős lelkivilága, hogy ki mit gondol majd róla és, hogy az egész iskola erről pusmog még a jövő héten is. Elmennek haza karácsonyozni és mire visszajönnek elfelejtik. Az a fontos, hogy minél hamarabb a mosdóba vigyem, na persze fogalmam sincs merre van a lánymosdó, soha nem kellett megtalálnom.* -Missy, merre? Csak mutatni. *És már siklom is a levegőben, hogy vigyem őt és ha már ott vagyunk a lábammal rúgom be az ajtót, aki bent van azt meg kitessékelem egy erőteljes és határozott „SICC”-el. Missyt óvatosan lerakom, ha eddig sikerült úgy elhoznom, hogy nem kavarodott fel a gyomra a torkáig, akkor már helyben vagyunk. Persze eszem ágában sincs kimenni.*
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Asztalok 2016-01-18, 21:47
Philip & Leticia & Agnese
Már éppen kiszúrja a másik asztalon lévő poharakat, amelyek még tisztának tűnnek, eredetileg odahelyezettnek s nemcsak otthagyottnak, mikor nevét hallja, vagyis inkább csak az itteni megszólítását. A hangot viszont rögtön felismeri, s inkább feléjük fordul, mert Leticia nincs egyedül és Agnese lepődött volna meg a legjobban, ha a lány édesapját látja Leticia mellett. Gyorsan, s nem tolakodón fut végig rajtuk a jégkék szempár, bár utóbb kiderül, hogy a Barbie nevű lányt ettől is kitörte a frász. - Nagyon szépen köszönöm, Leticia. De attól tartok, csak elbújhatok Ön szépsége mögött, ahogy Ön is remekül választott ma estére, Barbara. - A tanárnőnek tekintete mosolyog csak, s talán csak egy halovány mosolyféle látszódik a szája sarkában. Lehet mert karácsony van, s ilyenkor megengedheti az ilyent. Nem mellesleg a megnevezett és hamar a távozás mezejére lépő Barbie ruháját egyáltalán nem nevezné jó választásnak jóllehet az udvariasság ezt mondatta vele - s jobb is, hogy nem tudja, mennyi idő volt ezt kiválasztani -, viszont Leticia ruhája tényleg tetszik neki. Egy pillanatra átfut agyán a gondolat, hogy ha ennyi idős lenne, mint Leticia, vajon ő is ilyesmi ruhát választott volna-e? Valószínűleg igen. Bár nem mintha most harminc fölött rejtegetni való teste lenne, de ladyként mégsem illő ilyen viselet hozzá. Egyébként meg a merész, ugyanakkor mégis elegáns megoldású dekoltázs sokkal jobb választás volt - főleg ha fordulás vagy lehajol közben sem mutat többet a kelleténél -, mint szegény Barbie módszere, amivel próbálta nőies vonalait kihangsúlyozni. Ettől még mondjuk Philip agyvérzést fog kapni sejthetően, hiszen az apák már csak ilyenek, nem? Viszont felveti a kérdést, hogy Leticia azért vette fel ezt a ruhát, mert egy lovagjára vár, vagy vadászni akar egyet, vagy titkon reméli, hogy Philip befut és idegesítheti őt vele? - Boldog karácsonyt, Barbara... - Köszön el a másik lánytól. Vajon mennyire nézhetik ki Leticiát a többiek, mert tanórán kívül nem csak tananyaggal kapcsolatban is szóba áll vele? Óriási szakadékot érez kettejük között, de most már mindegy, a karácsonyi ajándékot nem fogja visszavonni, az ott fog majd a klubhelyiség fája alatt várni a lányra vagy fent a szobájukban. Legfeljebb majd Leticia gyors elrejti a kis ajándékkísérő kártyát, s azt mondja, mástól kapta az ajándékot. Mondjuk Philiptől. - És hogyhogy nem látok egy lovagot sem Ön mellett? Vagy a nagyajtó előtt maradt a kígyózó sor, hogy legalább egy fordulóra felkérhessék? - Érdeklődik a lánytól, bár hosszasan nem tervezi feltartani már csak a lány barátnői miatt sem, mielőtt megszólnák Leticiát, de ennyit kérdezni udvariasságból is illik. Viszont az egészen újszerű a lánytól, hogy a kérdése csaknem süket fülekre talál, vagy erős fáziskéséssel fog Agnese választ kapni, ugyanakkor nehéz lenne nem észrevenni Leticia különös viselkedését. Előbb a döbbenet jelei, majd az elfehéredő ujjak a pohár körül, hogy szegény üvegdarab félő, hogy segítségért fog kiáltani, majd azok a szikrákat szóró szemek! Tippje szerint vagy egy kiszemelt srác udvarol éppen egy másik lánynak, vagy ha Agnese arra fogja fordítani a fejét, akkor Philipet fogja látni. S lám, alig fordul arca s tekintete követve Leticia tekintetét, Philip már csaknem oda is ért hozzájuk. Kész szerencse! Legalább nem kellett hosszan sokáig néznie, míg jön feléjük és csak egyszer akart - de akkor nagyon - kiugrani a szíve a helyéről, nem sorozatban többször egymásután! Korábban nem vette észre a férfit a nő, így most csak röviden tud végigpillantani rajta is, s magába kell fojtania mosolyát, mennyire tetszetősnek találja a férfi díszruháját kalapostul, mindenestül. De leginkább a férfit a ruhában találja tetszetősnek. - Köszönöm, Mr. Samuels. Ön is igazán elegáns ma este. Örülök, hogy viszontláthatom. - Büszke, éppenhogy meglátszódó apró biccentés - inkább a köszöntés elfogadása, semmint igazi visszaköszönés -, kimért szavak, mintha bármelyik diákjának az apjáról lenne szó, akinek dicséretét illik megköszönni, a bókot kellő távolságtartással és semlegességgel illik viszonozni és udvariasan ki kell fejezni az örömöt, amit jelenléte okoz. Éppen csak nem veszi vissza jégkék szemeihez illő jeges tekintetét. Ha már karácsony van, ennyi belefér, s ezt talán nem árulja el Leticia vagy más felé, egyedül csak a férfinak, hogy valóban örül neki, hogy itt van. Mit örül! Szíve majd kiugrik a helyéről, de nyugodtnak kell maradnia, legalábbis annak látszódnia. Már most utálja ezt a színjátékot, amibe kényszerültek, de nem volt más megoldás a gyermekeik és egymás biztonsága érdekében. - Oh, milyen sajnálatos, hogy a férfiak nem értenek a női divathoz vagy hogy olykor nem találják a megfelelő szavakat! Édesapja bizonyára csak nem akarja, hogy megfázzon, közel az erkély és vele a huzat... - Jegyzi meg könnyed modorban Agnese, mindkét fél számára érezhetően és láthatóan azért, hogy oldja a feszültséget, amit teremteni fog a Leticiára teríteni kívánt köpeny és az Agnese szerint igencsak rosszul megválasztott szóhasználat hozzá. Hát ha ez volt Leticia célja a ruhával, akkor nyert. Az a baj, hogy ha Philip mindig így reagál, akkor ez a helyzet csak súlyosbodni fog. Nem, Leticiának ennél biztosan több esze van. Vajon észleli majd a férfi a kiigazítás mögött megbújó súgást a részéről? Ez nem volt szerencsés kezdet, ugyanakkor reméli egyik fél sem akarja majd tekintetével megölni őt, amiért közbeszólt. Habár... inkább őrá, mint egymásra tekintsenek így. Szemeiben kedves mosollyal pillant Philipre, majd a végén Leticiára, mikor távozóra kell fognia. - Nem szükséges szabadkoznia! Épp ideje, hogy megnézzem, idén az igazgató úr mivel kedveskedett a tanári karnak! Nagyon figyelmes mindig, így jó eséllyel a karácsonyi szünet után fel is avathatjuk az új gyakorlati termet az alagsorban, ami izgalmas órákat hoz majd Önöknek, Leticia! További szép estét! - Menti ki magát rögtön, mikor Philip jelzi, hogy nem akarja feltartani. Ez akkor lesz csak igazán izgalmas, ha Leticia valamiért marasztalná, bár erre szerencsére Agnese semmilyen logikus, racionális érvet nem talál. Azt meg nem meri bedobni, hogy a feleket emlékeztesse, a karácsony a szeretet és a megbocsátás ünnepe... Hátha Leticia erre az ő fejéhez vágná a poharat. Így hát az elhangzottaknak megfelelően ismét a fa felé indul ellépve Leticia mögött, s azért mögötte, hogy közben szemei tudjanak villanni a férfira az üzenettel: ~ Finomabban! S bátorság!~ Ha neki, a jégkirálynőnek tartott ladynek mert szerelmet vallani a férfi és küzdeni a szeretetéért, akkor legyen méltó a viselt ruhájához és nehogy a lánya elől gyáván megfutamodjon.
Ha a karácsonyfához tud sétálni Agnese, akkor bőven hallótávolságon kívül lesz, de ha Philip és Leticia ott marad, ahol voltak, akkor eltekintve néhány áthaladótól és táncolótól, akik beúsznak a képbe, majd kiúsznak a képből, többnyire odalát Agnese és a gesztusokból fog majd tudni levonni következtetéseket. Persze nem bámul feltűnően, csak lopott pillantásokról van szó, így sok mindenről le fog maradni, marad csak a néma drukkolás... és hogy lopott pillanatokig láthatja a férfit.
Kellemesen csalódom, ha lehet így mondani. Hisz el se kell érnem az asztalokig, sőt, még a lépcső aljáig sem, Dylan már ott vár. Mint a filmekben, amit otthon láttam. Igen, azokat nézve sokszor elálmodoztam róla, hogy egyszer, majd az egyik bálon én is így vonulok le, ahol a lépcső alján már ott az aktuális lovag, mély áhítattal az arcán. Na jó, az áhítat nem egészen stimmel, de talán ennyi szépséghiba belefér, főképp, mert leérve azonnal kapok egy kedveskedő arcpuszit. Bár a filmekben a kézcsók volt a szokás, talán mi egy kicsit már modernebbek vagyunk. De az is lehet, Dylan érzi úgy, már sokkal személyesebb az ismeretségünk, hogy a kézcsóknál előrébb merészkedjen. És igaza van, sokkal jobban esik a puszi. - Tudod, nem túl kedves dolog rögtön az első szavaddal a _többieket” emlegetni – húzom el a számat picit. Persze nem sértődöm, kiéreztem a hangjából az incselkedést, de talán még sem árt, ha finoman az orrára koppintok. Bár látszólag igencsak elememben érzem magam, belül mardos a bizonytalanság. Teli vagyok félelmekkel, nehogy elessek, nehogy rálépjek a szoknyámra és hasonló ínyencségek. És ehhez az ingatag önbizalomhoz nem kell még az ilyen csipkelődés is, mert akkor az első hiba bekövetkeztekor nem fogok mosolyogni tudni, hanem teljesen összeomlik a kártyavár. Közben persze mosolyogva fogadom el a felkínált kart, óvatosan karolok belé, és hasonló óvatossággal kezdek el lépkedni, megosztva a figyelmem közte, a cél és irány, valamint a szoknyám hossza között. Persze annyira azért nem osztódom, hogy ne halljam hangját, ne értsem kérdését, ám elsőre csak egy finom vállrándítás a válasz, ami így, fedetlen létük okán egyértelműen látszik. - Fogjuk rá… Még mindig nagyon hiányoznak az otthoni dolgok és a bátyám. De talán már nem halok bele – nevetem el magam, vidáman csillogó szemeim rá emelve, szó szerint, hisz magasabb nálam, még így, magassarkúban is. És ez valahol tetszik. Hogy úgy érzem magam mellette, ő meg tudna védeni bármilyen helyzetben. Erre pedig már példát is állított a cukrászdában megismerkedésünkkor. - Igazán fess vagy így, öltönyben. A kis propellered meg cuki – mosolyodom el újfent, majd már a nagyterem ragyogását figyelem. Igazán kitettek magukért a rendezők. Nem mintha a varázsvilágban bármi is meglepő lehetne, de hát én olyan kis különleges családba születtem, ahol mindig is a két világ között ingadoztunk, megállás vagy átmenet nélkül.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Természetesen nem várom meg az asztaloknál, ennyire azért a nyilvánvaló leteperési szándék ellenére is lehetek úriember. Vagy tényleg csak erről szólna? A fiatal kislánnyal beszélgetni is jó, és végső soron akkor sem történt volna hatalmas probléma, ha csak elvagyunk egymással, ami felülvizsgálja az érzelmeimet, furcsa de nagyon, nyilvánvalóvá tettem a számára, hogy akarom őt, mert teljesen begerjeszt a belőle áradó naivitás, tapasztalatlanság, és én akarom szinte szó szerint feszegetni a határait. Mégis, vagyok olyan hülye, hogy gyendéd maradok vele, noha nem kéne, valamiért kezdi átvenni felettem az uralmat, és amikor a tükör előtt készülődöm, akkor eldöntöm, hogy ennyi, többet nem engedek neki. Nehogymár egy nő irányítson! Mit nő? Kislány! És mégis, amikor belép a nagyterembe, rendeznem kell a vonásaimat, hogy ne tátsam el a számat. Amennyire igyekszik eltűnni általában mindenki tekintete elől, számomra ő a főszereplő. A minap is láttam a griffendél asztalánál, s szándékozott úgy tenni, mintha része sem volna ennek az egésznek, csak akkor szólalt meg, ha kérdezték, s nem nagyon kapcsolódott bele semmibe. Értem én, hogy más neki ez a világ, ám így teljesen elszigeteli magát. Igaz, ez az én malmomra hajtja a vizet, hiszen bennem fog mindent keresni, és zavar ez engem? Be kell vallanom magamban, kissé igen. Nem mondom, hogy pasizzon, azért lecsavarnám a fejét, de lehetnének barátai, legalább egy-kettő, hogy kitöltse azt az időt, amikor nem én vagyok vele. Most sem hiszem, hogy bárki hívta volna, ha én nem teszem, de ez már késő bánat. Tehát nem az asztaloknál várom, hanem a nagyterem bejáratnál, ide vezet a közvetlen út a Griffendél toronyból. Én magam egyszerű fekete szmokingot viselek, csokornyakkendővel, a pasiknál lássuk be, nem nagyon lehet cifrázni a dolgokat, így nem kell majd megdícsérnie, hogy milyen elegáns vagyok, inkább csak ötlettelen. Amikor meglátom, elé sietek, legalább pár lépést a lépcső aljáig, kezet ugyan nem csókolok, de az arcán igen, csak óvatosan, hogy ne kenődjön el az esetleges alapozója. - Már megérte téged bálra hívnom. Az összes többi jelöltet gyorsan kihúztam a listáról, pedig... – Vigyorgok, de láthatja rajtam, hogy mindez nem komoly, imádok rossz lenni, de ha kiszemelek valakit, akkor tűzön vízen hajtok érte, nem tartok több vasat a tűzbe. Az a legegyszerűbb, ha a karomat nyújtom, hogy belémkaroljon, és úgy közelítjük meg a bálteremet. – Sikerült már akklimatizálódni? – Ez alatt nem az óráit értem, logikusan az ünnep kapcsán nem akarom a tanulással fárasztani, inkább a közérzetére vagyok kiváncsi.
Vajon hogy a fenébe tudnám eltitkolni, ahogyan ránézek? Már régen nem megy nekem, hogy szemét legyek, egyetlen szerencsém, hogy messziről azért nem láthatja (remélem) az olvadozós mosolyomat, vagy hogy könny gyűlik a szememben, hogy egészségesnek látom. Amíg odaérek hozzá, addig sűrűn pislogok, hogy ez utóbbi gyorsan elmúljon, már alaposan sikerült zavarbahoznom, így ezt nem tetézném. Miközben utat vágok magamnak a tömegen át, köszöngetek az ismerősöknek, akikkel találkozom, de nem ragadok le beszélgetni, elnézést kérően sietek tovább felé. Úgy látom, hogy egyedül van, és rám vár, legalábbis amióta jeleztem, hogy odamegyek, de nem is gondolnám, hogy van valakije, hiszen ez a Jack sem látogatta, és most sem látom senkivel. Nem mondom, hogy ez elégtétel, lényegében úgy hagytam ott, hogy találnia kéne valakit, aki úgy tényleg odafigyel rá, és amíg ez nem történt meg, sajgó szívemben megint az merül fel, hogy én lehetnék az, aki betölti ezt az űrt. Pedig ez butaság, olyan nagyokat veszekedtünk, Marie halála előtt egy bunkó voltam, mi van, ha ez megint előjön? És különben sem az számít, hogy én mit érzek, ha ez fordítva nincsen meg. Lehet, hogy az utolsó napokban mintha ő is kezdte volna ezt érezni, ám mindez eltűnt amikor felébredt, így mit sem számít már. Visszafordulok Flora felé, kár is lenne eljátszanom, hogy ő és én egy pár vagyunk, mert annyira nyilvánvaló, hogy ma már nem találkozunk, pedig lehet, hogy Andie-t megnyugtatta volna, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig tényleg nem... Ugye? - Együtt járunk.. medimágiás gyakorlatra, szinglik lévén pedig gondoltam örülne egy közös bálozós táncnak. – Vallom be, hát ez vagyok én, már őszinte a végletekig, kivéve ha véletlenül felmerülnek majd az érzelmeim vele kapcsolatban, hiszen azt azért tényleg illene eltemetnem, jó mélyre, még ha borzasztóan frusztráló, hogy itt van előttem, még nem olyan hideg a bőre, mint amikor aludt, megérinthetem tényleg, érezhetem az illatát... a fene! - A lényeg, hogy már itt tudsz lenni. Egészen visszanyerted a színedet. A szüleid hogy fogadták az örömhírt? – Buta kérdés, de most ezt tudom hebegni, magabiztosabbnak kéne mutatkoznom, ám ha belepillantok a szemeibe, kb. megroggyan a térdem, és ahhoz képest, hogy ő volt beteg, most én érzem magamat védtelennek, nincsen pajzsom ellene, minden sóhaja szíven talál. Elkezdünk táncolni, most másfelé tudok nézni, holott észre sem veszem, hogy véletlenül szorosabbra fűzöm az ölelést, és úgy mormolom a választ. – I-igen. Érdekelt, hogy hogy vagy... Megismerkedtünk, amíg aludtál. A lelked nem tudott nyugodni, és a folyosókat rótta. Nem akartál fájdalmat okozni a családodnak, és azt akartad, hogy már vége legyen. Reméltem, hogy meg tudlak győzni, hogy maradj még. – Ezzel most kimondom az igazságot, de nem hiszem, hogy nekem köszönhető az egész, még ha csak velem találkozott, mert más már nem látta. Szerintem a családjába vett hite ébresztette fel végül.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Darius észreveszi, hogy nem vagyok túlzottan a toppon, hihetetlenül figyelmes, igazi lovag, az első perctől kezdve, így nem is volt kérdés, hogy vele akarok lenni minden tekintetben, így ha majd egyszer valóban gyűrűre váltja azt a bizonyos előeljegyzést, nem fogom játszani a hisztis libát, hanem szó nélkül igent mondok. S biztosan nem azért, mert nem lenne helyette jobb, és ő csak pótmegoldás lenne, a biztonságot nyújtó. Szó sincs róla. Ő a legjobb, mert törekszik arra, hogy folyamatosan mindenkire odafigyeljen, az elsők között rám, és mert szuper pasi. Nem félnék az oldalán semmitől, és ha szeszélyesnek tart, amiért gyorsan változtatom a hangulatomat, ez miatta van. Mert a rosszból is képes jót varázsolni, pálca nélkül. Kathrine végül elmegy az asztalunktól, hogy a másik testvérével, Camrise-zel karácsonyozzon egy kicsit, Darius láthatóan indulatos, pedig ha jól tudom, a hugrabugos lánnyal nevelkedett a kicsi az elmúlt években, az én mardekáros párommal csak nemrég találkoztak ismét. Mégis, Darius igazi báttyként viselkedik, védeni akarja. Ez azért furcsa, mert nem érzem azt, hogy egy báttynak feltétlenül ez volna az előjoga, én egyke vagyok, nem védett meg senki, mégsem kerültem ádáz támadók karmai közé. De hát kinek mi, végtére is megvan a családi idill. Végül rászánom magamat, hogy táncoljunk egyet, végtére is ezért jöttünk, a bál az bál, legfeljebb nem fogok enni az ünnepi menüből. Kedvesen mosolyogva hagyom magamat vezetni, holott érzem, hogy valami durván kavar a gyomrom, de azért még bírom. - Nagyon kedves tőled, de talán nem rá szükség. – Simítok végig a vállán, majd az arcán is. Érezheti, hogy már teljesen forró a kezem a kesztyű ellenére is, sikerült belázasodnom, holott eddig hősiesen tartottam magamat, már ki vagyok alaposan pirulva. Egy griffendéles viszont sosem adja fel, még hogy engem vinni, ugyan...! Most nem is nagyon figyelem, hogy a válaszát a kicsiről, holott nagyon érdekelne, hogy mi Kathrine véleménye rólam, beleillek-e a családról alkotott elképzelésébe, mert Darius kérdése magamhoz térít, és megrázom a fejemet. – Nem tudom, lehet, hogy ettem valami butaságot. Az ispotályban jártam még tegnap este, és az ünnepre való tekintettel finom halas ragu volt. Isteni volt, kétszer szedtem, és reggelre már görcsölt a gyomrom, most meg... Óistenem.. – Érzem, hogy már az étel említésére is öklendezni kezdek. Nem akarnék akkor blamázst, hogy itt jőjjön ki minden belőlem. Tudom, hogy nem kéne, hogy Kathrine felügyelet nélkül maradjon a bálban, de végtére is Camrise a nővére, így odahajolok Dariushoz, és a fülébe súgom. – A mosdóba, kérlek. Vigyél... – Nézek rá szinte könyörögve, megtörve a tánc lendületét, ez most ilyen vészhelyzet, minden elhatározásom ellenére nem tudok mit kezdeni a helyzettel, csak a megkönnyebbülést jelentő wc fölé akarok hajolni, mert így vagy úgy, de minden ki fog jönni belőlem. Nem akarok Dariusnak sem dilemmát okozni, ha maradna, akkor kiszaladok a saját lábamon.
Ahogyan ücsörgök az asztaloknál, megjön az a fuvallat, amelynek jönnie kell, sötét, gonosz, andalító. Az első kettőt csak láttatni akarja, a harmadik pedig kettőnknek szól. Erőt kell vennem magamon, hogy ne pattanjak máris fel, s eredjek a nyomába, az erkélyek felé intézett pillantása sokat mondó, holott mintha azt beszéltük volna meg, hogy nem szándékozunk az iskolában semmit sem mutatni egymás felé, most pedig holmi tinilányként célozgat? Vagy csak tudja már, hogy ismerem minden rezdülését, és amit én meglátok, az más előtt rejtve marad? Oh, Agnese, micsoda szívgyilkos Lady vagy te, ha már így gondolatban tegezhetlek, a valóságban sosem sértenélek meg ily módon. Elvonom róla a tekintetemet, amelyet csupán egy pillanatig élvezhetett, hiszen úgy illendő, hogy a kalapomhoz érintsem az ujjamat, köszönés gyanánt, hiszen hivatalosan mégsem az ő lovagja vagyok, hogy máris felpattanjak az érkeztére. Mégis, mintha csupán a dolgomra indulnék, emelkedek, hogy a bólés asztalok felé vegyem az irányt, megöntözve kiszáradt torkom, amikor a lányom is belép a küszöbön. Na igen, hova is gondoltam, pontosan tudnom kellett volna, hogy nem hagyna ki egy társasági eseményt, ha már oly sok éven át eldugtam egy nevenincs spanyol bentlakásos iskolába, akkor most nagyvilági életet akar élni. Talán le kéne nyernem a pirulát a merész dekoltázsa láttán, s valljuk be, így kell tennem, egyrészt nincsen jogom ítélkezni, nem éltem olyan életet vele, hogy véleményt formálhassak, ámbár a Lady szavai most felsejlenek, miszerint a lányom azért ilyen ellenséges, mert kellek neki, és minden létező módon megpróbálja magára felhívni a figyelmet, hátha egyszer otttermek. Be kell ismernem, a Lady nem csak csodálatos nő, akiért lassan meghasad a szívem, igazi tyúkanyó, aki nem csak a saját gyerekeit szereti, az enyémmel is úgy bánik, hogy terelget minket egymás felé. Egyszer még ki fogom csókolni a szuszt belőle ezért.. Leticia ellenben nem engem vesz észre, hanem szívem másik hölgyét, és ez olyan helyzetet teremt, amely egyszerre jó, és vállalhatatlan. Ezzel az indokkal ugyan odamehetek hozzá, és mintegy véletlenül belekeverve az események sodrába a Lady-t, másrészt kereszttűzbe keveredhetek, amire ma semmiképpen nem számítottam. Hol vannak ilyenkor a jósálmok? Ej... Nem törhetem meg a mozdulatot, fel kell vállalnom mindazt, ami történt, és ami még történni fog. A nő szemébe nézve biccentek, és amennyire lehet, hűvös maradok, remélve, hogy a kékjeimben táncoló szikrákból is veszi a jeleket. - Milady, igazán csodásan fest, ha szabad megjegyeznem. – Csatolom le a köpenyemet, és egy gyors mozdulattal terítem vele körbe Leticiát, nem foglalkozva vele, hogy még pohár is van a kezében, az is takarásra kerül így. – Visszajöttem kislányom, mielőtt éppen kérdeznéd. Ez a ruha pedig... nem helyénvaló. – Talán nem túl jó ötlet atyai szigorral indítani, vélhetően ezen a Lady sem fog tudni enyhíteni egyik oldalra sem, ám most más nem jut eszembe, amellyel a gondoskodásomat kifejezhetném. Aztán mégis. A nő már bőven feltörte az én pajzsaimat is, ami az érzelmi kinyilatkoztatásokat jelenti, ezért odahajolok Leticiához, és nyomok az arcára egy puszit. - Szeretnék veled beszélni Leticia. Magyarázattal tartozom. De ne tartsuk fel a tanárnőt... – Próbálok mentegetőzni, na nem mintha Agnese nem tudna mindenről. Ám Leticia nem tudja, hogy a Lady tudja. Kezd ez rém bonyolult lenni. Nem lehetne csak megvívni valakivel a hecc kedvéért? Mennyivel egyszerűbb lenne. Kissé elanyátlanodott a tekintetetem, ám most ezt ha törik, ha szakad, végigviszem. Nem csak Leticia járt a Griffendélbe.
Nem tudom pontosan, hogy mit is érezek, amikor azzal a másik lánnyal látom. Nem kellene, hogy zavarjon és valami fura belső késztetés miatt mégis csak zavar. A sütis akcióm pedig ezek után csak még meglepőbb és még inkább nem tudom, hogy miért csinálom egyáltalán. Meglepetten pislogok kicsit, miután letettem a sütit és megtöröltem a számat, pedig csak pár szem morzsa volt rajta, ami nem olyan nagy dolog, mégis úgy érzem, hogy rendbe kell szednem magamat. Nem tudom, hogy miért... még annak a másik lánynak a külsejét is megnézem, mert az én ruhámhoz képest az övé azért egész más, sokkal szebb és olyan báliasabb. Az enyém inkább csak elegáns, vagy szép, de nem olyan nagyon különleges és e miatt valahogy furán érzem magamat, mégis sikerül elmosolyodnom, amikor odaér hozzám, bármennyire is furcsán érint az egész helyzet. - Igen, azt látom. - elmosolyodom végre valamivel őszintébben és kevésbé zavartan. Azért lássuk be furcsa volt a helyzet a Gyengélkedőn is, meg aztán megkérdeztem Madame Pomfreyt is arról, hogy mit tud Lukeról és amiket ő mondott azok nagyon is felkeltették az érdeklődésemet, csak épp nem volt merszem, hogy oda is menjek hozzá és megkérdezzem tőle, hogy vajon miért volt ott olyan sokszor, miért látogatott meg, ha egyszer azt mondta nem ismert igazán. A csókról már nem is beszélve ugye. - Köszönöm, jól. Vannak fura gondolataim és érzéseim, de ez... biztosan a hosszú kóma miatt lehetett, de jól vagyok. - a mosolyom mégis bizonytalan, mert nem vagyok azért ebben annyira biztos, ahogyan kimondom. Talán tényleg rendben vagyok, de nem vennék rá mérget, láthatja is rajtam, hogy ott van valami a nyelvem hegyén még, de még sem tudom rávenni magamat, hogy ki is mondjam, ezért inkább csak megfogom a kezét, a másik kezemet pedig a vállára teszem és felveszem a zene lassú ütemét. Tánc közben nem kötelező beszélni, van pár pillanatom arra, hogy összeszedjem a gondolataimat. - Madame Pomfrey szerint jó párszor meglátogattál, amíg a Gyengélkedőn voltam. - bököm ki végül. Nem kérdés, vagy legalábbis nem nyílt kérdés, de hallatszik a hanghordozásomból, hogy oda lehet képzelni azt a miértet is a végére igazság szerint.
Azért kell párat pislognom a jelenet láttán. Ha nem tudnám, hogy mi a helyzet még azt kellene gondolnom, hogy rajtam veszekednek, ami valahol így is van, csak közben Darius joggal teszi, amit tesz, hiszen Camy nem viselkedett velem éppenséggel a legkedvesebben eddig még, főleg a legelején és azért azóta sem változott meg még gyökeresen a helyzet. Inkább parancsolgat, mint kér vagy segíteni akar. A ruhám is azért ilyen, mert ő akarta főleg, bár mondjuk hogy volt azért beleszólásom és most se nagyon tűrné el, ha nemet mondanék. Nem is akarok ebből bajt, de hát a bátyám azért más vérmérsékletű, ő azért másképp áll a dolgokhoz, meg másokhoz is, nem véletlenül lett Mardekáros, bár azért közel sem olyan, mint az a vörös hajú lány, akivel találkoztunk az erdőben, akit természetesen azóta is kerülök még a folyosókon is, hogy még véletlenül se fussak vele össze, vagy ne maradjak vele kettesben sehol sem. Eszem ágában sincs megkockáztatni, az a lány gonosz! Csak akkor szólalok meg újra, amikor már lépésekkel arrébb vagyunk a bátyáméktól. Kap azért még egy mosolyt, hogy tudja minden rendben és remélem, hogy Missy is tényleg jól van, mert kedves lány, kedvelem és tényleg szegény olyan lerobbantan festett, hogy nagyon. Lehet, hogy beteg, vagy elrontotta a gyomrát. - Köszi! Biztosan, de... engem nem érdekelnek a fiúk. - rántom meg a vállamat talán kissé egykedvűen annak ellenére, hogy bókolt nekem, pedig tudom, hogy ezt értékelni kellene, csak hát elég rosszul indított ezzel a vitával. - Lehetnél kedvesebb is a bátyámmal. - szánom rá magamat végre, hogy kibökjem. Bátor Griffendéles vagyok igaz? Szembenéztem egy húsevő növénnyel... na jó attól főleg a bátyám mentett meg, de aztán álltam a tekintetét egy igazi kentaurnak is, szóval erős és bátor Griffendéles vagyok! Kihúzom magamat kicsit, mintha az a nagy erő és bátorság ettől még jobban eltelítene. - Darius rendes és fontos is nekem és... ne beszélj vele így! - még jobban kihúzom magamat, még egy dacos pillantást is kap. Nem akarok én vitát és rosszat sem, de akkor is kiállok magamért, mert nem szabad így viselkednie. A testvérem ő is és nem fogom utálni, de az biztos, hogy a bátyám eddig sokkal jobban bánt velem és jelenleg mindenképpen ő az, aki közelebb áll hozzám. Végül is ez érthető, az ember ahhoz ragaszkodik jobban, akitől azt érzi, hogy hozzá is ragaszkodik és Darius megküzdött azzal a vörös hajú lánnyal, hogy segítsen és átugrott az égő húsevő növény felett is, hogy megmentsen. Ez azért adott neki még pár plusz pontot, na nem mintha egyébként eddig ne lett volna elég pozitív helyen a szememben. - Végül is igen. Szépek a díszek és finoman a sütik is, meg úgy az egész... elég jól. Te egyedül jöttél? - váltok azért kedvesebb hangnemre, mert mintha ő is próbálkozna, meg egyébként is nem biztos, hogy rosszat akart, csak neki néha kissé furcsa és kellemetlen tud lenni a stílusa, amit lehet kezelni, ha az ember ismeri... legalábbis remélem. Körbenézek azért, hogy van-e valaki, aki épp italt hoz neki, vagy tudom is én. Az az Ed rémlik azt hiszem nyárról, de annyira most nem figyeltem, hogy azt is megnézzem, hogy vajon ő kivel érkezett.
Azt mondják egyedül jönni egy bálra ciki, de én nem egyedül jöttem, hanem egy barátnőmmel és így már talán nem annyira ciki, legalábbis nagyon remélem, meg amúgy is kit érdekel, hogy mások mit gondolnak nem igaz? Eljöttem megnézni legalább az első itteni bálomat, mert azért érdekel, hogy milyen, még sose voltam. A spanyol suliban azért olyan gyakran nem volt ilyesmi, bár ha jól tudom itt csak évente egyszer van karácsonykor, amúgy már általános lenne és nem lenne meg a különlegessége. Persze azért én is kicsíptem magamat. Szép fehérben jöttem, ami ha azt nézzük eléggé ellentétes azzal, hogy igyekszem folyton a frászt hozni az apámra... De kit érdekel? Szeretem a fehéret és jól megy a szőke hajamhoz, meg persze a világos arctónusomhoz is, szóval tökéletes választás. Barbie mellett lépdelek tehát be a bálra, kicsit késve, mert még eltollászkodtunk egy sort. Na jó, főleg ő, én egészen időben elkészültem magamhoz képest. Főleg azért, mert eleve korábban kezdtem a cihelőcködést, Barbie viszont marha lassú volt, mint általában. Az első percekben nem igen szúrok ki senkit sem. Nem lep meg, hogy Troy nincs itt, szegény gondolom nem is merne egy ilyen nagy tömeges helyre belépni. Azért remélem, hogy sikerült levakarnia magáról azokat a rossz arcokat, akik folyton csak piszkálják. Még mindig azt mondom, hogy kereshetett volna magának más szobatársakat is, de nem az én dolgom. Végül is a menekülés se jó megoldás, de az sem, hogy hagyja, hogy piszkálják. De nem különösebben az én dolgom végül is, szóval nem dumálok bele az életébe, amúgy se futunk össze olyan gyakran, hogy erre lehetőségem legyen. És persze meg van a magam baja. Kis körülnézés után indulunk meg az asztalok felé, hogy szerezzek magamnak egy puncsot. - Oh tanárnő! Csodás a ruhája! - állok meg Agnese mellett. Barbie láthatóan zavarban van. Nem igazán viseli jól a tanári jelenlétet és azt hiszem még most sem érti igazán, hogy miért is nyitok egy tanár felé. Jó nem teszem olyan látványosan, de egyébként ő egész rendes tanár létére. Még egy mosolyt is villantok és majdnem elnevetem magamat, amikor a barátnőm a fülemhez hajolva súgja oda, hogy ő inkább elpályázik és majd találkozunk. Látom, hogy eléggé zavarban van, így hát végül kissé vöröslő arccal köszön el a tanárnőtől, én viszont nem moccanok, sőt határozottan megfagy a kezemben a pohár, amiből épp kortyolnék, amikor meglátom nem is olyan messze innen az apámat. Majdnem sikerül félrenyelni a puncsot, ahogyan kikerekedik a szemem. Visszajött és nekem még csak nem is szólt? Szinte elfehérednek az ujjaim a pohár körül, kész csoda, hogy nem roppantom össze, olyan szikrákat szóró szemekkel pillantok el felé, de nem moccanok. A társalgás viszont befagy részemről, jó eséllyel ha a tanárnő hozzám szól, akkor is fáziskéséssel fogok tudni csak válaszolni.
Nem érzem úgy, hogy Andie-t féltékennyé tettem volna azzal, hogy Florával jelentem meg a bálon, hiszen én is úgy döntöttem, hogy jobb békén hagyni a kis beteget, úgysem emlékszik rám. Végtére is azon túl, hogy beleszerettem, a lényeget sikerült véghezvinnem, mégiscsak felébredt, és most, hogy látom, egyértelműen megvan az esély a gyógyulásra, hiszen szépen mozog, a sápadtsága tökéletesen eltűnt, és mit ne mondjak, gyönyörű. Az, hogy most megjelenik a karácsonyi bálon, számomra nagyon is meglepő, azt hittem, hogy még hetekig fogja nyomni az ágyat, gyógytornázik. Vélhetően kőkemény az akarata, élni akar, s ráadásként kaphatatt komoly gyógyítalokat is. Megtehettem volna, hogy figyelemmel kísérem a gyógyulását, mégsem tettem, nem akartam belefolyni, zaklatni őt, vagy éppen a saját szívemet fájdítani. A tekintetünk azonban találkozik, az övé nem siklik át rajtam, ezért bátorságot öntök magamban, még ha ő is a griffendéles, nem pedig én. Flora után nem nézek vissza, nem is biztos, hogy ma már találkozunk, nyugodtan érezze csak jól magát, engem megtalál, ha kellenék, végülis egyedül is leülhetek majd az egyik asztalhoz. Legalább a tánc után, amelyet remélem Andie nem utasít vissza. Megmosolyogtat, hogy törölgeti magát. Láttam én már rosszabb állapotban is, a halál küszöbén példának okáért, igaz, ezt nem feltétlenül tudja. - Ne is. Tűkön ül, hogy mikor megyek már vissza. – Felelem mosolyogva, Flora eközben nevetgélve teljesen másfelé figyel a barátnői körgyűrűjében, neki bőven elég volt, hogy egyet táncolt, s nem magányosan kellett érkeznie. De Andie még mindig visszafogott, s nem akarok én lenni, aki erőltet bármit is, azt már lezártam. Kétszer is megcsókoltam, holott nem volt hozzá jogom. - Hogy érzed magad? – Kérdezek rá, direkt nem akarok bókolni, holott olyan édes, és csinos, de biztosan az a fontos neki, hogy ismét felépítse az életét, a családjával legyen, akik sokáig gyászolták őt. Ezt meg is tudom érteni, én sem gondoltam volna, hogy valaha még szerelmes lesz, de hát Andie tökéletes, csak nem szabad rá túl szépen néznem, nehogy megint rosszul érezze magát emiatt. A derekára illesztem az egyik kezemet, a másikkal pedig megfogom az övét, s lassú, lágyan ringatozó mozgásba kezdünk, szerencsére a többség elég korrekt, és nem vadállat módjára táncol, köszönhető a járkáló tanároknak a tömegben.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Őszintén szólva kissé remegős lábakkal jöttem le a szobámból, és csak örülök, hogy ott nem játékosak a lépcsők. Némi nyugalom, némi biztatás kellett, hogy nem esek hasra a ruhában. Mert azért valljuk be, nem sokszor hordok ilyesmit. Igazából nem is én választottam, anya küldte, miután baglyoztam neki, hogy bál lesz. Még jó, hogy gyakran vásárolunk együtt, így ismeri az ízlésem és a méretem is. Igaz, most nehéz volt az ízlésemre apellálnia, mivel igencsak ritkán hordok báliruhákat. De szerencsére nem holmi habosbabos hamupipőkést választott, akkor inkább már tuti, hogy farmert húzok. Ez a kék viszont... ez csodálatos. Főleg a mellrész díszítése. Igazából se ékszert, se nagyobb frizurát nem igényel, magáért beszél. Bár az elfedett magassarkú már másért. Mondjuk bokatörésért. De valahogy csak túlélem... Szerencsére a lépcsők sem ma szeszélyesek, vagy legalább is nem velem. Talán nekik is tetszik a ruha, talán csak nem akarják elrontani az estém. Talán ez az én napom, illetve az én estém. Végül is.. bálba megyek! Kicsit zavar, hogy se táska, se sál vagy boleróm nincs, így nem tudok mit morzsolni az ujjaimmal, leplezve az idegességem, miközben befelé igyekszem a terembe. Odabent már szól a zene, van, aki már a táncparkettet is uralom alá vonta. Talán kicsit késtem, de hát elég nehéz egyedül öltözni, sminkelni, meg minden egyéb. Meg hát.. kicsit félek is. Nem Dylan-től, inkább az egésztől. Még sose voltam így bálba. Szóval pokoli zavarban lépek az asztalok végéhez, tekintetem végigfuttatva a már bent lévőkön. Remélem nem unta meg a várakozást. Kár lenne ezért a szép ruháért...
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Asztalok 2016-01-08, 20:30
Philip & Agnese
Nem a bál elejére érkezik, részben azért sem, mert kétszer is át kellett öltöznie és végül a haját is máshogy rendezte el és az ékszer helyett is másikat választott. Mindegyikből egy visszafogottabbat, egy komorabbat, egy elegáns özvegyhez illőt, egy távolságtartó lady-hez valót. Muszáj volt, mert különben árulkodó lett volna ruhájával együtt való ragyogása, a tetszeni akarás valakinek és a visszafojtott izgalom, hogy vár valakire a bálon. Nem beszélt erről a férfival, sőt, ami azt illeti a legutóbbi őszi londoni találkozójuk óta nem is váltottak szót. Csoda hát, hogy abban reménykedik Agnese, hogy legalább karácsonykor találkoznak, mint legelső alkalommal is? Igaz, az a kinti zord hidegben volt messze Angliától és egy csontkápolna vendégszeretét élvezhették. Philip még tovább is "élvezhette" Agnese jóvoltából. Akkor még azt gondolta, esküdt ellenségek lesznek örökre, csak Caramel csahos kutyáját látta a férfiban, aki addig jár majd utána, míg nem fog találni valami apróságot, amire a Minisztérium lecsaphat és visszazárhatja az Azkabanba a lady-t. Akkor még nem gondolta volna, hogy a gondolataik, érzéseik ilyen nagy fordulatot fognak venni. Nem hitte volna, hogy egyszer még úgy fog a tükörbe nézni, hogy azon gondolkodjon, vajon elnyeri-e Philip tetszését, ha eljön a bálra? És nem hitte, hogy titkolni akarja, titkolni fogja ezt az érzést, ha már egyszer eljött. S most leengedi ruhája alját, amit eddig felcsippentett a lépcsőknél és egy könnyed mozdulattal simít ki a selyemből nem is létező ráncot. Lassan, orrán át fújja ki a levegőt sóhajtás helyett, mielőtt a Nagyterembe lépne. Rá kell vennie magát, hogy tekintete a szokásos kimértséggel suhanjon végig a jelenlevőkön, mint mikor az osztályterembe lép be és e gyors pillantásból már látni szokta, melyik diákja készült az órára és ki az, aki nem. Aztán kényszerrel feljebb vándorol tekintete a mennyezet felé, s öntudatlanul is költözik némi melegség azokba a jégkék szemekbe: mindig is imádta a hóesést, s a Roxfortot télen szereti a legjobban. Ráköszönnek, s ez rázza vissza a jelenbe, hogy aztán tanártársának biccentsen s kellemes karácsonyt kívánjon és röviden pár szót váltsanak már csak az illem kedvéért is. Közben odabenn nagyon dobog a szíve, nagyon hajtja őt, hogy beszéd közben ne a másik tanárra figyeljen, hanem izgatottan nézzen körbe azonnal elárulván magát: keres valakit. Vagy valakiket. Mert tekintete éppúgy megakadna Leticián, s nemcsak azért mert úgy sejtené, ha itt van Philip, a közelében kell lennie a lánynak. Végülis legjobb időzítés lenne, hogy karácsonykor találkozzon a lányával, ha már korábban nem tette meg. S ha Leticia az iskolában marad a téli szünetre, akkor elég időt tudnak együtt tölteni. Legalábbis arra nem fog tudni hivatkozni a lány, hogy órára kell mennie. Végül nem engedett a kísértésnek, hogy rögvest lebuktassa magát, pár perc beszélgetés után a kollégájától is el tud köszönni. Hogy ne álljon csak ott az ajtóban, beljebb halad, de pont nem az azon az oldalon, ahol Philip is ül. Nem néz a túloldal felé Agnese, helyette inkább ahogy elhalad futólag kipillant az erkélyekre ahonnan hűvös levegő áramlik be felfrissülést hozva a Nagyterembe jótékonyan hűtve a forró fejeket s meglibbenti az ő szőke, leengedett hajtincseit, és finoman halkan surrog tőle a csaknem földet seprő ruhája is, mely szinte feketének látszik, csak ahol törik rajta a fény kecses léptei közben, ott látni meg, hogy valójában mélykék. Csípőtől lefele báli ruhához és egy ladyhez illően bővül, míg csípőtől felfele követi a még mindig karcsú alakját, hogy aztán szabadon hagyja vállait. A dekoltázs feletti rész ürességét nyaklánc töri meg, vékony arany darab, amin a férfi számára már ismerős ovális, összecsukott medál lóg. Már-már hétköznapi darab, ahogy hajviselete is egyszerű, s mivel mindig visel valami feketét, ruhája sem hivalkodó ezáltal. Mintha csak egy karácsonyi bál lenne a sok közül, mintha nem dobogna hevesen a szíve várván az ismerős hangot, az ismerős arcot, mintha nem érezné úgy, hogy örök kárhozatra kerül majd csupán e gondolatoktól is. A karácsonyi fánál állapodik meg végül, tavaly is ennek környékén ücsörgött mint a bálra felügyelő tanár.
Idén szerencsére másra hárult ez a feladat, így lehetősége nyílik, hogy az egyik asztalhoz lépjen, ahol kancsószámra állnak az illatozó forralt borok. De... kupa vagy pohár hozzá sehol? Ide-oda pillantgat az asztalra és a szomszéd asztalokra is, legalább addig is ezzel foglalkozik agyának egy kicsiny hányada, míg a többi folyvást azon örlődik: vajon eljön? Vajon itt lesz? Vajon milyen lesz viszontlátni az iskolában? Kibírják-e? Nem érdekli, ha egész este a lányával foglalkozik Philip, csak egy pillanatig hadd lássa őt!
*Andie-vel már nem foglalkozom, a furcsa érzést ami kerülgetett mikor rápillantottam, eltettem magamban és meg fogom keresni később, de most Katherina is lefoglal és Missy rosszulléte is. Átkozom magam – csak csínján – amiért nem vettem észre, de valóban annyira elbűvölő és dögös a ruhájában, hogy a látvány elvakított. Katherina, akinek még undi a csók, jobban figyel és ő szól nekem is, mire Missy válaszol a kérdéseinkre, már a lelkiismerete furdalásom mocsarában fetrengek. Nem tudom mit tegyek vagy mit higgyek, a húgonak sem tudok válaszolni, de Missy kisegít, bár nem igazán tudom elhinni amit mond, most már odafigyelek rá és látom a halvány árnyékokat a szemei alatt, a néha felvillanó vonásokat melyek épp csak megmutatják magukat mikor jön a rosszullét hullám. * -Már az lenni, Missy családtag. *Nem, még nem meséltem Katherinának a hirtelen eljegyzésről, ami nem igazán annak látszott de én úgy igaznak érzem, de ami még fontosabb, Missy is. Nem azért kértem meg a kezét – hozzá kell tennem, hogy esetlenül – mert máskülönben nem fogadta volna el a segítségemet és ő sem számításból mondott igent. Ám úgy gondolom ez az egész akkor lesz hivatalos és tényleg valóban igazi, ha gyűrűt húzok az ujjára, arra viszont várni kell egy kicsit. Épp azért mert Missy családtag, Katherina még közelebb áll hozzám, szívemből érzett kötelességem vigyázni rá amit Camrise nem tesz meg és tudom, hogy nem is úgy érez Katherina iránt mint egy testvérnek kellene. Nem értem miért ragaszkodik hozzá. Azt hiszem ez egyfajta uralkodási vágy nála, és nincs más aki felett gyakorolhatná királynői téveszméit.* -Ő én húgom lenni! *Azt hiszem ennyire dühös még sosem voltam, csak a fogaim között szűröm felindultan a szavakat, de többet nem mondok mert olyan gondolatok forognak a fejemben melyek nem valók egy bálhoz. Nem akarok jelenetet csinálni, elég ez a rövid kis intermezzo, elengedem hát csak azért tudja elrántani a kezét. Lesz nekem is egy-két szavam ahhoz a „nálunk lakik és nálunk is marad” beszóláshoz. Katherina ígéretére mosolygok és nagyon fogom várni, hogy visszajöjjön, mert egy tánc jár nekem az angyalkától. Számomra most jó ideig csak Missy számít, keze a kezemben, tekintetemet pedig elásom az ő lélektükreinek mélyére. Érzem, hogy titkol valamit, ehhez még a legilimenciához sem kell fordulnom, de nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy nyíltan rákérdezek, a képességemet pedig nem akarom használni egyrészt morális okok miatt, másrészt mert tudom milyen hatása van és pont az nem hiányzik most Missynek a rosszulléte mellé.* -Mondani nem lenni tánc ha Missynek rossz. Ha te szólni akkor mi nem menni hanem én vinni Missyt karomban. Da? *Felállok és felsegítem ha már nyújtja a kezét, és közben figyelem, hogy nincs-e rosszabbul. Ezzel az ölbekapós fenyegetéssel jelzem neki, hogy most van lehetősége visszakozni és akkor csak szépen elsétálunk a gyengélkedőre vagy ülünk egész este, ám ha tánc közben rosszul lesz, akkor mindenki szeme láttára viszem ki a táncteremből. Amennyiben megmakacsolja magát, óvatosan de szorosan magamhoz húzom és nem érdekel, hogy illik-e vagy sem. Lassan vezetem és kerülöm a forgásokat, majdhogynem egy helyben toporgok vele.* -Benedict. Nem olyan mint mi apa. Olyan lenni mint én. Aranyos és cuki. Da…… *Vigyorgok most és ünneplem az egomat ha még nincs rosszul vagy nem tisztelt meg azzal ami belül bántja.* -Katherina nem tudni. Akkor mondani neki ha Missy ujjára húzni szép gyűrű. *Persze én is figyelek arra amerre Camrise elvitte a húgomat, csak annyit látok, hogy illegeti magát a húgom előtt, de ez persze nem bűn. Ám amint Katherina arcán szomorúságot vagy fájdalmat látok vagy bármilyen negatív érzelmet, azonnal közbe avatkozom. Addig azonban a figyelmem Missyé és most, hogy fel lett emlegetve az eljegyzés és a gyűrű, egy kicsit elkezd forogni az agyam ezen a rosszulléten. Nem vagyok érzéketlen, bunkó férfi akit semmi sem érdekel, Missy felé ki van hegyezve minden érzékem, az az iménti kezdés csupán rövidzárlat volt.* -Te mitől lenni rosszul Missycica? Minden nap? Reggel is?
Az egyik asztal mellett állok, a falnál, hogy még se legyen olyan kényelmetlen a dolog. Csak csendes szemlélődő vagyok, aki tudja, hogy úgy se marad túlságosan sokáig. Eleve így számoltam, azt sem tudom, hogy miért jöttem, az lenne a legjobb, ha leülnék megennék pár sütit, csak az íze miatt, aztán már mennék is fel a szobámba. Eleve nem csíptem ki magamat olyan szinten, mint itt sokan. A ruhám jóval egyszerűbb, mint az átlagé, bár azért szép és elegáns, de nem olyan tipikus bált idéző. De nem bánom, nem is akartam túlzottan feltűnő lenni. Fogalmam sincs, hogy nincs-e más is olyan, mint Luke, akire emlékeznem kellene, de még sem emlékszem, mert talán találkoztam vele akkor, amikor... Fogalmam sincs, hogyan megy ez, hiszen láttam, hogy a Gyengélkedőn hogyan nézett rám az a srác. A szavaival teljesen ellentétben állt a tekintete, ez csak később esett le nekem. Most pedig megint meglátom miután tovább siklik a tekintetem Dariusról. Viszonozom futólag a mosolyt, de szinte csak alig, láthatóan zavartan, mint akinek fogalma sincs, hogy kicsoda is az illető. Luke valakivel van, nem kell ezen meglepődnöm, mégis még most is kíváncsi vagyok rá, hogy vajon pontosan miért is volt ott és miért csókolt meg, mert hogy megtette, de még se mondott túl sokat magáról. Érthető, teljesen össze voltam zavarodva, nem is lett volna az a pillanat alkalmas. Felém indul, én pedig még inkább meglepődve automatikusan törlöm meg a számat, egy kis morzsát lesöpörve így, ami a süti után maradt. A fél muffin még most is ott van a kezemben, amit egy gyors mozdulattal leteszek az asztalra, mintha nem szabadna ennem belőle, pedig ez marhaság. Nem tudom miért csinálom. - Szia! - koncentrálj és válaszolj a kérdésre is. Bátor Griffendéles vagyok, ne okozzon gondot egy bál, csak mert valaki felkér táncolni, milyen buta dolog lenne már? - Persze, bár nem maradok sokáig, téged sem vonnálak el a párodtól. - szint már kérdésnek számít, ahogyan elnézek a távolba, hogy ott van-e az a lány valahol, de most nem szúrom ki. Vele jött, gondolom azért van valami köze hozzá, de a jó ég tudja, hogy mi, és én nem mernék nyíltan rákérdezni, meg egyébként sincs az ég világon semmi közöm hozzá. Egyébként is más dolgok jobban érdekelnek, az, ami a Gyengélkedőn történt, amit akkor a zaklatott állapotom miatt nem igazán tudtunk megbeszélni, de ettől még nem felejtettem el és ettől még ugyanúgy érdekelnének a válaszok. Most tegyem fel őket, vagy tánc közben? Vagy... utána? Nem tudom. Egyelőre csak mosolyt varázsolok az arcomra, kissé bizonytalant, de mosolyt és elfogadom a kezét. Végül is egy táncból nem igazán lehet az ég világon semmi baj, akkor meg miért ne?
Pókerarc, szigorúan pókerarc. Az, ami a nyomozásaim során szinte a társamul szegődött, az érzelemmentes, objektív viselkedés, vajon most hol marad? Miért kell ennyire tiniként viselkednem, hogy a torkomban dobog a szívem? Hogy képes rá a nő, hogy ennyire meg tudjon bolondítani? Csak azért, mert gyönyörű? Ugyan, erre már régen rájöttem, hogy a külső nem minden, s ezt nem csupán általánosságban gondolom. Törékeny báját már az első napokban felfedeztem, s bár kiválóan játszotta a szerepét a tárgyaláson, már ott éreztem valami apró rezdülést a rideg álarcon keresztül, amelyet csak a jóstehetségemnek, s legendás emberismerertemnek, s mindez nem osztottam meg másokkal, csupán a szavatomban nyilvánult meg, hogy olyan döntésen vagyok, mint a tanácstagok fele. Éppen én döntöttem el a kérdést, s akkor még nem tudtam, hogy ezzel új fejezet nyílik az életemben. Azt hittem, hogy a szív útjainak kérdését már lezártam magamban régen, s csupán a lányomért élek, erre ez a drága asszony mindent eltöröl bennem, és új fejezet nyit. S ha eddig kénytelenek voltunk színlelni, igazat kell adnom neki, továbbra is ezt kell tennünk a Roxfort falain belül, a nyilvánosságnak azt kell adnunk, amit elvár tőlünk, teljes elszigeteltséget, magányt, amíg mindkettőnk élete nem rendeződik. Mert rendezni kell, ez már nem lehet kérdés. Amíg korábban remeteként elvonultam, hogy a távolból vigyázzak Leticiára, immár felnőtt, és úgy védhetem meg, s lehetek együtt a Lady-vel, ha utánajárok a múltamnak, s elpusztítom a banyát. Csak ezután lehetek teljes értékű ismét. Hiszen akarom, most először, annyi év után. Előbb azonban még a karácsonyi bál, ahol tehát még a gondokat félretéve együtt lehetünk. Ha nem is szó szerint együtt pont a színlelés miatt. Ám láthatom őt, s talán még a lányom is megjelenik. Ruházatnak így igen alaposan ki kell gondolnom, hogy mit is vegyek fel. Miután a Lady már eleve testőrként ismert fel, ezért nem tagadom meg magamat, tollas kalapban, és fekete köpenyben érkezem. A felöltőm vérvörös, arany berakással, vívókesztyűben, és lovaglócsizmában virítok, mindkettő hófehér. Noha ugyan sehol egy ló, de a stílusra adni kell. A csizma is kényelmes viselet, nem lesz benne gond a tánc sem, ha a hölgy még úgy érzi, hogy mindez beleférhet. Nem együtt érkezünk a rend kedvéért, így helyet foglalok a felnőttek egyik kijelölt asztalánál, s még véletlenül sem tekingetek a bejárati ajtó felé, hogy mikor jelenik meg az én imádott fekete hattyúm.
Nem veszem észre, hogy Darius valami másik lányt néz éppen, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy tartsam magam, és ne szaladjak ki a mosdóba kidobni a taccsot. Ám a hugija, Kathrine nagyon kis cserfes, figyelmes, mert látja, hogy gomolyfelhők gyülekeznek, ahogyan ráncolom a homlokomat. Még alig ismerjük egymást mi ketten, és mégis olyan kedves velem, tisztára befogadtak a családjukba. Néha azért van egy kis lelkiismeretfurdalásom, hogy így rájuk telepedek és minden rólam szól, de ha jobban belegondolok, lehetek egy picit önző azzal, hogy üdvözlöm a tényt, mégsem vagyok egyedül a kitagadás ellenére sem karácsonykor. Járatom kettőjük között a tekintetemet, aztán szabadkozva mosolyodom el. - Oh, dehogy, semmi gond nincsen. Enyhe gyomorrontás, azt hiszem. Facsarja az orromat a sok finom illat, ennyiről van szó. – Paskolom meg kedvesen a kislány vállát, Dariusnak csak ingatom a fejemet, azért jöttünk el, hogy jól érezzük magunkat, nem akarom tönkretenni az ő szórakozását is. A kislány lelép Camrise-zel, s mi ketten maradunk a szívem szerelmével. Nekem tényleg nem lenne gond, hogy ha valakivel elmenne Darius is táncolni, innen nézném őket, ám tudom, hogy bármennyire is mardekáros, úgysem hagyna itt. Hát ilyen az én lovagom, akit tavaly még csak álmodtam magamnak, kilépett a vágyaimból, s életre kelt. Sokszor úgy érzem, hogy meg sem érdemlem, hiszen ha körülnézek a táncparketten, nem látok még egy ilyen vállas, szikrázóan kékszemű alakot, így máris jobban vagyok, legalább egy fokkal, mert mosoly, vagy vigyorgás helyett sikerül egy amolyan igazi boldog vicsort villantanom rá, mintha minimum valami nőstényoroszlán lennék. - Hercegnő? Elkényeztetsz. Legyen akkor a tánc édes, összekapom magamat. Ha nem vagyok jól, akkor szólok, és megyünk, jó? – Nyújtom a kezemet. Megvárom amíg feláll, és felsegít, most muszáj lesz rá támaszkodnom. Mosolygok ugyan, de rettentően kavarog a gyomrom, egy táncot azért ki akarok bírni. Egészen lassú szám jön, ebből csak nem lehet baj, csak azon sopánkodhatok, hogy a karácsonyi menüt minden bizonnyal ki kell majd hagynom, mert nincsen az az isten, hogy ma leerőltessek valamit a torkomon. Ha a parketten vagyunk, Dariust vállára illesztem az ujjaimat, a másik kezemet pedig el sem engedtem, csak átfordítom a tartást, és hozzá simulva indulok vele táncba. - Nagyon aranyos a hugod, már nem először tapasztalom ezt. Tudja már, hogy sógornőt akarsz belőle csinálni? – Kérdezem halvány mosollyal a Camrise-Kathrine kettős felé bólintva.
Apró pír jelenik meg az arcomon amikor tovább bókol. Kedves tőle, és persze melyik lány ne kedvelné az ilyesmit. Rám ez olyan hatással van, hogy kissé megnövekszik tőle az önbizalmam, még szebbnek gondolom magam. Szép is vagyok, szebb mint némelyik itteni lány, de azért még kell az a növelő. Megfogom kezét, lassan elindulunk a bál felé és elmosolyodom amikor szerinte jó lesz majd a bál. Remélem. Nem szeretném ha valaki elrontaná, hiszen ez az első közös igazi eseményünk amióta együtt vagyunk. Egy lány életében pedig fontosak az ilyen események. A díszlet csodálatos lett, mint mindig, és minden évben van valami új, amiért érdemes eljönni. Idén még azok az ételek is annyira ki vannak cicomázva hogy a kisebbek biztosan be vannak tőle háborodva. Emlékszem mikor én is fiatalabb voltam még vonzottak ezek a kicicomázott dolgok, de ma már csak szép és kész. Az asztalnál körülnézek, majd átadom Ednek a poharakat és miután öntött nekem, egy apró mosoly kíséretében átveszem tőle. -Köszi. Jónak tűnik. - Nézegetem még kicsit a kék italt, majd miután Ed is, én is belekortyolok. Nem rossz. Nem olyan túlzottan égető alkohol ízű, szóval tökéletesen megteszi egynek, később pedig majd meglátjuk mit dob a helyzet. A kérdésemre megnyugtatgatóan válaszol. - Akkor rendben. Már azt hittem valami baj van. Az elején kicsit bele kell jönni a gondolatba, jól elszokik tőle az ember ha egy évben csak egyszer van ilyen. - Értek egyet a fiúval. Ismét kortyolok egy kicsit az italomból és körülnézek. Elég sokan vannak, de hát ezt az eseményt rengetegen szeretik és ki is használják, mivel tényleg nem sok ilyen lehetőség van egy évben. Aztán kivágódnak az ajtón. Odakapom fejem, és végignézek a lányon. Mivel a ruhát már láttam ezért nem igazán esik le az állam mint ahogy egyeseknek. Felnézek Edre, aki szintén már-már nyálát csorgathatná olyan tekintettel nézi végig Camy bevonulóját, de még mielőtt ezt megkommentálhattam volna, már rögtön szól is hozzám. Most nem mosolygok, csak hallgatom a 'mentségét'. -Hát, szerintem igazából ez nem volt túl meglepő. Úgy hallottam, elég szeles a csaj és mindig ilyesmire törekszik. - Vonok vállat majd bólintok a túlzásra. Ezzel egyet értek, látszik az arcomon is. Nem tudom, hogy Camy is miért van annyira nagyra magával, de nem mintha ez az én gondom lenne. Csak megpróbálom élvezni az első igazi bálom. El is felejtem kételyeimet amikor Ed magához húz. Kellemes érzéssel tölt el és nem bírom ki, hogy ne jelenjen meg halvány mosoly az arcomon ez a lépés után. Persze hagyom magam, követem a fiút és hallgatom tovább kérdését. Mielőtt válaszolnék még szétnézek újra és határozottan válaszolok. -Eddig egészen jónak tűnik. Kíváncsi leszek a végére mennyien fognak majd részegen fetrengeni a padlón, miközben valamelyik tanár szidja őket büntetőmunkával fenyegetőzve... - Gonoszul elvigyorodom és a körülöttünk lévők beszélgetéséből figyelek fel pár szóra, szinte mindenhol csak a pia a barátnő és a bál utáni buli van jelenleg témában. - Na és neked? Később... táncolhatnánk esetleg, ha van kedved. - Nem igazán szeretek táncolni, de azért egy-kettőt mindig meg szoktam ejteni ilyen alkalmakkor. Most pedig még megfelelő partnerem is lenne hozzá, már ha Ed benne lesz persze.
Belépek Florával a küszöbön, és halvány mosollyal jutalmazom a lelkesedését, szinte kitörő az öröme, hogy nem kellett eljönnie egyedül. Van egy olyan érzésem, hogy maradt volna a hollóhát toronyban, pedig csodaszép a ruhája, látszik, hogy sokat gondolkozott rajta, hogy milyet varrjon, és egészítse ki mágiával. Ám hiába oly csinos, mégicsak egy csúnyácska lány, akivel barátok vagyunk, és kollégák is, ő is medimágus lesz, mint én. Van egy olyan érzésem, hogy a lányok esetében nem is az a lényeg, hogy a bálon mi történik, csak hogy úgy érkezzenek, hogy van kísérőjük. Flora mondta is, hogy ha nem érzem jól magamat, majd menjek nyugodtan, csatlakozik a barátnőihez, ha táncoltunk egyet. Végtére is nekem sem volt partnerem, így nem éreztem úgy, hogy nyomasztó lenne ez a döntés, a cél, hogy most ő jól érezze magát. A tánc csak egy tánc, amelyben átadhatja magát az ünnepnek. Így hát nem is vacilálok sokat, miután beérünk a táncpartkettre, kihúzom a kezemet a derekáról, és meghajolva kérem fel, ő pedig szinte úszva a levegőben helyezi a karját a vállamra, s megindulunk. Viszonylag gyors keringő, vagy valtzer? Nem vagyok otthon a báli táncokban, csak annyira, hogy ne lépjek a lány lábára. Sokat sportoltam, ugyan nem kviddicset, hanem főleg mugli labdajátékokat, mint a lacross, így vállas vagyok kellőképpen. Aztán Flora válla felett megpillantom őt, Andie-t. Annak ellenére, hogy elhatároztam, hogy többé zavarom a köreit, most mégis oly szép, hogy nem tudom levenni róla a szememet. Immár élettel teli, bár nem tudhatom, hogy nem betegszik-e meg ismét. Rójuk a köröket a doktrinával, ám lélekben már régen nem vele vagyok, hanem az én édes drága csillagommal. Szememből ismét süt az a régi rajongás, amivel nem akartam letámadni, de most megint kijön rajtam. Végül megköszönöm Florának a táncot, és átvágva a tömegen megközelítem őt. Kicsit félek ugyan belül, ám most magabiztosnak akarok mutatkozni. Meg kell próbálni, végtére is ez most ünnep, hátha nincsen annyira visszautasítós kedvében. - Ha nem árulsz petrezselymet, felkérhetlek? – Nyújtom felé a kezemet, és a sors iróniája, a keringő után most egy lassabb szám jön. Kellemes ringatós, de akkor is lassú. Most nem számít, ha esetleg félreérti, hogy mit kerestem a másik lánnyal, elvileg egy bálban szabad a vásár, és jól érezhetjük magunkat mindentől függetlenül. Nem merem kimondani, de magától értetően gyönyörűnek látom, s ezt nem is fogom vissza. Elmosolyodom, hátha ez mindkettőnkbe bátorságot önt.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tökéletesen alakítom a barát szerepét. Csak egy kis idő kellett, hogy visszarázódjak a régi rutinba, és minden erőltetés nélkül tudjak olyan őszintén szerelmesen pillantani rá. Igaz, egy kis bűntudat még mindig ott lappang a szívem mélyén, de ezt most egy nemesebb célért teszem. Remélem, ez az erőfeszítés tényleg nem fog kárba menni, de ez majd csak a bálon fog eldőlni... Amikor Pansy megérkezik, természetesen elé sietek, bókolok neki, és előveszem a leginkább ide illőbb mosolyomat. Amikor megigazítja a nyakkendőmet, és viszonozza a bókomat, egy pillanatra lehunyom a szemem, és egy vidám félmosoly kúszik fel az arcomra, leváltva az előbbi incselkedőt. - Köszönöm, de szerintem te akkor is sokkal ragyogóbb vagy. - A hangom kicsit sem cseng hamisan, a szememben mintha megcsillanna némi játékosság. Hogy őszinte legyek, kissé még élvezem is a helyzetet. Amióta lekötöttem magam Camrise mellett, és felhagytam a léha életmóddal, azóta kissé talán sivár is lett az életem. Nem mondom, nem volt hiány, de az a játékosság odaveszett, nem akartam, hogy Camy rosszat gondoljon rólam... Most pedig pont ezt használom ellene. A múltkori kiakadása után azt hiszem van is esélyem. Ő sohasem lenne ilyen érzelgős, ha csak nem érezne tényleg valamit irántam, akkor pedig tennem kell valamit. Tényleg sajnálom Pansy-t, nem tehetek róla, de ő akadt az utamba. Ha mindennek vége lesz, azért talán majd hagyom, hogy párszor megüssön, ha ettől jobban érzi majd magát, ennyit megtehetek érte... - Biztos vagyok benne. A bál minden évben izgalmas esemény. - Biztatóan mosolygok rá, de csak a szemem sarkából pillantok le rá. Inkább előre figyelek. Nem utasítom el a puszit, sőt, még kissé el is mosolyodom. Igazán aranyos tőle, biztos vagyok benne, hogy ha megtalálja majd a megfelelő férfit, akkor nagyon boldogok lesznek majd. A terembe érve még én is megcsodálom a díszítést. Tényleg nem aprózták el az idén. Először is az asztalokhoz vezetem, bátorításképpen azt hiszem szükségem van némi alkoholra. Pansy szavaira elmosolyodom. - Valamit biztos találunk, mást nem valakinél valami dugi piát. Egyelőre viszont, szerintem ez is jó lesz - bökök a fejemmel a legerősebbnek tűnő kék italra. Ha beleegyezik, akkor helyette én töltök neki, majd magamnak. Nem illendő dolog, ha a nő tölt. Bele is kortyolok az italomba, és élvezettel konstatálom, hogy az ital megteszi a kellő hatást. Elég erős, legalább is kezdésképpen, bár tény, hogy az este folyamán még erősebb italok is előkerülhetnek. A kérdésére viszont kissé lejjebb engedem a poharat, és egy féloldalas mosollyal az ajkaimon pillantok rá. - Persze, nincs semmi gond. Egyszerűen csak igyekszem ráhangolódni erre az egészre. - A hangom nyugodt, a megszokott, vidám hanglejtésemet használom. Neki nem kell tudnia, hogy min is agyalok pontosan. Épp ismét a számhoz emelem a poharat, hogy igyak, amikor az ajtók kivágódnak... Majdnem sikerül eldobnom, bár, egyáltalán nem lepődtem meg az ajtók kicsapódásán. Még csak nem is az lepett meg, hogy ki lépett be rajta, sokkal inkább az, hogy mennyire ragyogott... Nem, nem, össze kell szednem magam. Pansy-re pillantok, és próbálok rájönni, hogy mire is véli a meglepettségemet, de még őt megelőzve szólalok meg, miközben a poharamat az asztalra teszem. - Igencsak merész belépő, még engem is meglepett - kuncogok, de kissé szárazan, pont, mikor gúnyolódni igyekszem. - Néhányan könnyen túlzásokba esnek... - sóhajtok fel színpadiasan, és még éppen elkapom, ahogy Camrise észrevesz minket, de, egy önelégült mosollyal az arcomon, egyszerűen csak átkarolom Pansy derekát, magamhoz húzom, és hátat fordítok neki, miközben odébb vezetem. Ezzel pedig elkezdődik a show... - Szerinted eddig milyen bál? Elnyerte a tetszésedet? - Kedvesen érdeklődöm, főleg az ő arcát figyelve, csak néha-néha pillantva a tömegre, vagy a díszekre. Egyelőre Pansy-vel kell foglalkoznom, ha pedig kellően húztam az időt, és persze Camy agyát, akkor majd talán odamegyek hozzá, és esetleg egy táncra is felkérem. Kíváncsi vagyok rá, hogy mit fog felelni. Ha minden jól megy, az este végére talán már pár lépéssel még közelebb kerülhetek hozzá. Egyelőre viszont csak annyit akarok, hogy felfogja végre, engem nem dobhat csak úgy félre, sőt, az érzelmei elől sem menekülhet. Tudom, hogy én kellek neki, és nem fogom hagyni, hogy erről másképp vélekedjen.
R U Mine | az a bizonyos bál | Clothes | Words: 666[You must be registered and logged in to see this link.]
Nem volt sok kedvem ehhez a bálhoz, nem akartam itt lenni és semmikép nem akartam látni Eddiet enyelegni azzal a malac képű, ízléstelen, műmájer, elkényeztetett, ribancos kis fruskával. Igaz Kathy-vel sincs annyira jó viszonyom, de kedvelem őt, mert nagyon szót fogadó mostanában és abban a ruhában van, amit én mondtam, vagyis inkább parancsoltam. Nagyon örültem, hogy mostanában még az undokságom ellenére is aranyos, nem adja fel és kedves, talán elkezdhetek vele most már kedvesebb lenni... puhulok, de végül is a húgom és életem része lett, ha elég idős leszek én leszek a törvényes gyámja, nem pedig az a srác.. Nem engedem át, már egy ideje velünk él és hát megszoktam, meg titkon élvezem is, hogy van egy húgom, akit irányíthatok, öltöztethetek és kedvemre szekálhatom. Tudom mostanában nagyon sokat vagyok ilyen változékony, valami miatt, vagyis a múltkori miatt, ami Eddivel történt. Nem! Nem gondolunk erre. A tanár úr még nincs itt és én egyből le is támadom a húgomat, azonban a gyorsaság nem jön össze és ez a ficsúr vagy minek is nevezzem még.. Ennek van mersze hozzám szólni és így beszélni velem? Úgy érzem, hogy vele is el kell majd beszélgetnem, mert ezt a stílust senki sem engedheti meg. Szavaira felvonom kérdőn a szemöldököm, majd elmosolyodom és eldöntöm oldalra picit a fejem. - Kedves Darius tisztázzunk valamit most itt.. Kathy velem él, nálunk van és nálunk is marad! A húgom és akkor rablóm el tőled, mikor akarom, másrészről meg ne parancsolgass nekem! - megfogja a kezem és én azonnal elrántom, ez mindennél több, nem nyúlhat hozzám, de mivel ilyen nemes eseményen vagyunk, nem rendezek jelenetet, azonban ez a pillantás és stílus egyáltalán nem tetszik, jobb lesz ha vigyáz magára. Majd végre otthagyjuk az a ficsúrt és a csinos szőke lányt, akire egyébként rámosolygok kedvesen és integetek is neki, de a srác.. nem, ő semmit sem kap, csak egy rosszalló pillantást. Aztán végül rákérdezek, hogy szerinte milyen a ruhám és válaszára elmosolyodom. - Egyébként remekül festesz te is Kathy, bármelyik kisfiú álla leesik tőled. - kacsintok rá kedvesen és gyorsan meg is ölelem, miközben lehajolok hozzá és egy kósza tincset megigazítok. Na jó, még a ruháján is simítok egyet az esetleges gyűrődéseket elkerülve és kedvesen mosolygok rá, nem is tudom mi van velem. Majd összeszedem magam, megköszörülöm a torkom és ismét felteszek neki egy kérdést, most kedves leszek vele és normális, megfogadom! - Na és tetszik a bál? Jól érzed magad?
a hozzászólás Kathynek készült, túl szót tartalmaz. Ezt a ruhát viselem a banzájon. Ui.: Pansy nem veszi el a pasimat.
Nagyon vártam ezt a bált, hiszen ez nekem az első! Reméltem, hogy szuper lesz és mivel a ruhám jó és a társaság is és minden csillog és villog, nem is lehet kérdés, hogy mesés lesz majd, vagyis már mesés is. A lelkes szaladgálásom is ezt mutatja, Darius pedig szinte már kedvesen atyáskodva törölgeti le a szám széléről a sütit. Oh nem akarom én összekenni a ruhámat, tényleg nagyon oda fogok figyelni rá, hogy ne legyen maszatos, hiszen mégis csak világos a színe, minden meglátszana rajta. Azt viszont nem tudom nem észrevenni, hogy Missy nincs épp a legjobb bőrben. Talán a bátyám is csak nagyon el van mos varázsolva és azért nem tűnt még fel neki, vagy annyira szép Missy ruhája, hogy nem tudott eddig máshová nézni és nem látta meg a sápadt arcát, pedig jól látszik ebben a fényben, hogy nincs teljesen rendben. Lehet, hogy baj van a sütivel? Azt hiszem az már mindegy, én betömtem azt, amit megszereztem és nem éreztem rajta semmiféle furcsa ízt. - Rossz volt talán a süti? Ettél már? Az is lehet, hogy éhes, nem? - a bátyámra pillantok, ő talán jobban tudja, hiszen már előttem jöttek. Talán Missy izgult és e miatt nem evett rendesen, azon viszont lehet javítani, ha mondjuk eszik valamit, de ha meg nincs jól, akkor az nem tenne jót neki. Látszik, hogy aggódom, bár sajnos nehezen tudom sokáig fókuszálni a figyelmemet, időnként elkalandozok és újra a sütik felé siklik a tekintetem, vagy épp lelkesen integetek egy ismerős arcnak, mert hát már sokakkal sikerült összebarátkoznom az évfolyamtársaim közül. Arra is kíváncsi vagyok vajon a morcos Hollin jön-e a bálra, vagy egy olyan fiú, mint ő nem igen foglalkozik ilyesmivel, inkább csak folyton rosszban sántikál? - Most már én is, vagyis... egy ideig az voltam egyke, de most megint nem és ez jó, itt van nekem Darius, de leszek a fogadott húgod, ha szeretnéd és akkor nem leszel egyke. - mosolyogva ajánlom fel lelkesen az ötletet. Végül is miért ne? Persze nem biztos, hogy neki is tetszik a lehetőség és most nincs is időm bővebben megbeszélni vele, mivel közben legnagyobb meglepetésemre a nővérem is betoppan. Hát még nem vagyunk azért a legjobban, hiszen sokszor undok velem és kissé hatalom fitogtató is, de azért varázsolok egy mosolyt az arcorma, bár tény szívesebben maradnék most a bátyámmal, de őt sem akarom megbántani. Darius szavaira zavartan elmosolyodom, nem akarom, hogy valami gond legyen ebből, de tudom, hogy nem vélekedik valami jól a nővéremről. Valahol megértem, de akkor sem akarok semmi feszültséget most. - Persze, nem lesz baj, vigyázok és jövök táncolni! - még egy puszit is adok az arcára és integetek Missy-nek is, mielőtt engedném, hogy a nővérem elraboljon. Biztosan le akar szúrni a miatt, hogy nem figyelek a ruhámra, vagy... a miatt, hogy nem vagyok elég körültekintő a sütik terén, mert gondolom szerinte nem is szabadna ilyesmit ennem. Nem tudom, de már eleve valami rosszra készülök, nem számítok arra, hogy ebből bármi jó is kisülhet, szóval rendesen meglep, amikor végül nem leszúr, hanem a ruhájáról kérdez. - Oh hát nagyon szép, tényleg! Illik hozzád. - na igen olyan nagy és popmás, meglepett volna, ha nem valami effélét vesz fel. Camy nem egy visszafogott lány, de hát ezt eddig is tudtam.
*Úgy nézek a húgomra mintha a lányom lenne, apai érzések ugyan nincsenek bennem, de pont olyan büszke vagyok rá. Főleg azok után ahogyan a rengetegben viselkedett, és utána, azóta is. Kiheverte az a lényeg és nem okozott benne olyan törést ami a későbbiekben hátráltatná, azt hiszem a célomat elértem, bátor de óvatosabb lett. Persze szép is, elvégre az én húgom, gyönyörű és milyen gyönyörű lesz ha majd felnő, amikor a csók már nem undi lesz a számára. Nem igazán várom, addigra távol leszek a Roxforttól, legalábbis annyira biztosan, hogy ne tudjak minden nap ránézni. Elmosolyodom amikor megdicsér, aztán egy kicsit magunkra maradunk Missyvel a nagy tömegben. Nem hagyom, hogy akár egy méterrel is eltávolodjon tőlem, mondhatni villogok vele. aztán jön az újabb gyereknevelés és tisztogatás és végre át tudom adni a csokrot is Katherinának, örülök, hogy egyik tettemet sem utasította vissza mondván, hogy ciki. * -Szívesen, én örülni, hogy Katherinának tetszeni. *A szuszt is kiszorítja belőlem úgy öleli a nyakamat de hősiesen tűröm, mert addig jó amíg ilyen lelkes és aranyos. A hangos zene és a beszélgetések, nevetések együttes zsongása elnyomja a húgom visongását amivel a csokornak örül, különben az összes tanár egybegyűlt volna köröttünk. Ösztönösen nézek körül, hogy mennyire volt feltűnő a húgom és akkor veszem észre Andie-t. Egy hosszú pillanatra megdermedek és csak bámulom őt, most nem szellem alakban van hanem hús-vér valójában. Ezek szerint még is csak sikerült megtalálni a megoldást az átkára, ennek örülök és mennék is, hogy rákérdezzek és persze üdvözöljem, de egyrészt nem akarom Missyt és a húgomat otthagyni, másrészt Andie furcsán viselkedik, rám sem mosolyog, holott én abban az egy pillanatban ami a tekintetünk egybekapcsolódását követte, elmosolyodtam. Ám ő nem, érdektelenül fordult tovább mint aki meg sem ismer. Nincs időm Katherina mellett ezen merengeni, végre nem rohan el újabb sütiért és leülünk mindannyian az asztalhoz, feltételezem nem lesz ez így sokáig, Katherina minden bizonnyal megint elviharzik csodálkozni és különben sincs hozzám kötve, valószínűleg a barátnőivel tölti majd az est nagyobb részét. Megfogom Missy kezét és gyengéden simogatom önkéntelenül, a legtöbbször már észre sem veszem az ilyen megnyilvánulásaimat, persze tudatában vagyok annak, mit csinálok de olyan természetessé vált mint mikor levegőt veszek. Katherina kérdése váratlanul és meglepődöm rajta, Missyre tekintek, csak most látom, hogy a szépsége és a csillogó szemei mögött valami nincs rendben. Ennyire figyelmetlen lennék? nem hiszem, csupán a szépsége kápráztatott el, nem gondoltam, hogy bármi baja lehet ha ilyen tüneményes. Máris aggódom, Katherina felé csak rázom a fejem, Missyre kérdőn tekintek még azután is, hogy válaszolt a kérdésre.* -Biztosan csak annyi? Nem érezni jól magad én kísérni téged hálókörlet vagy Madame Pomfrey. *Missy már egyetemista akárcsak én, sajnálatos módon ez nem elég ahhoz, hogy egy szobában lakjunk, mivel más házakhoz tartozunk. Hitetlenkedve nézek rá mikor elküld minket táncolni, tényleg azt gondolta, hogy itt hagyom amikor nem érzi jól magát? Katherina nagyon jól elvan nélkülem is, nem hiszem, hogy az egész estét velem akarná tölteni, és azt is megérti ha kivételesen nem lejtek vele táncot az első bálján, bár azt nagyon sajnálnám. Ez a bál a meglepetésekről szól a számomra és arról is, hogy semmire nem lesz időm és alkalmam, hogy akár felfogjam mi történik. Először Andie bukkant fel, aminek a húgom vetett véget, aztán Missy rosszulléte amit megint csak nem tudok rendesen feldolgozni és kezelni, mert Camrise érkezik és épp csak a minimális udvariasságot közbeszúrva húzná el a húgomat tőlünk. Természetesen felállok ha már egy lányt vetett a sors és a saját önző akarata az asztalunkhoz, de még üdvözölni sem tudom rendesen.* -Üdv Camrise! Ööö….gyors lenni? Vigyázni rá, és nem bántani! *Tekintetem szigorú, hiszen a legutóbbi híreim is viszonylag régiek, és nem szerepelnek bennük olyan dolgok, hogy „Camrise aranyos” „Camrise kedves”. Pont azt a kezét fogja meg a húgomnak amin a csokor van, odaugrom mielőtt még elvinné, megfogom Camrise kezét, hacsak nem rántja el a húgoméval együtt, de akkor mérgesebb leszek mint alapjáraton és óvatosan lefejtem az ujjait a csokor egy részéről.* -Te lenni óvatos, kérlek. Da?! *Morgok egyet az orrom alatt majd Katherinára kacsintok. *-Sietni vissza, kell táncolni nekünk egyet. Da? *Hozzá kedves vagyok és rámosolygok, aztán el is engedem, hadd menjen. Missy mellé ülök vissza és újfent megfogom a kezét, előrehajolok, hogy minél közelebb legyek hozzá.* -Te mondani mi legyen hercegnő. Menni pihenni vagy Madame Pomfrey. Tánc nem lenni ha Missy nem érezni jól magát.
Eszembe sem jut, hogy Darius miket gondolhat a ruhám alatt rejlő idomaimról, csak az visz most előre, hogy ne legyek még rosszabbul. Próbálok mosolyogni, de alaposan fel van kavarodva a gyomrom, talán egy-két tánc belefér, aztán itthagyom a testvérpárt, végtére is akkor egyiknek sem kell egyedül ünnepelnie. Egyébként úgy vagyok vele, hogy tőlem most az is nagy szó, hogy meg tudtam jelenni, de Dariusra való tekintettel nem mondtam vissza az utolsó percben, ha már ennyire rámtalált a rosszullét. Szóval aprókat lélegzek, igyekszem tudatomból kizárni a befurakodó vacsora egyébként máskor finom illatát, mert most egy levesen kívül aligha fogok mást is enni. Elnevetem magamat, amikor a pici lány elszáguld mellettünk, talán én is ilyen voltam egykor? Végtére is örülök, hogy egymásra találtak, és sajnálom, hogy nekik is ilyen sanyarú családi történetük van, de legalább ott vannak egymásnak. Szinte elfogódott mosollyal szemlélem, ahogyan Darius törölgeti a kislány arcát, egészen van hozzá érzéke, bezzeg az én családom még rám sem volt kiváncsi, csak mert nem lettem auror. Kissé ki van száradva a torkom, innom azért kell, sima víz szerencsére van az asztalon, ezért öntök magamnak, hátha a semleges íz nem lesz rám rossz hatással. - Oh semmi baj, csak egy kis... gyomorrontás. – Legyintek, hiszen én is erre tippelek, nem gondolok még itt többre, holott ma már legalább kétszer sikerült eldobnom a rókabőrt. Darius persze pasi, nem veszi észre, de sebaj, végülis tudom magamat tartani, csak nem viszem túlzásba az ugrálást. Keresztbeteszem a lábamat, és figyelem a táncolókat, egész szép lett a dekoráció, a zene pedig nagyon ide illik, ha nem lennék most pocsékul, biztosan csatlakoznék, így azt gondolom, hogy Dariusnak majd Kathrine-t kell felkérnie, és megtáncoltatni, egy jó ideig itt fogok még ücsörögni. Kár, hogy ennyire hirtelen tört rám, most az egész ruhám így szinte kárba megy. - Nincsen. Egyke vagyok sajnos, szüleim szeme fénye. Vagyis már nem. – Igazából sosem voltam az, de most főleg nem. – Pillantok most Dariusra, nem akarom a kislányt ezzel terhelni. A srác hihetetlenül édes volt, hogy szinte megkérte a kezemet a medállal, vehető afféle előeljegyzésnek, amitől szinte majd elolvadtam. És mégsem ez volt a lényeg, hanem hogy felajánlotta, hogy még anyagilag is támogatva. Itt most nem a pénz számított, sokkal inkább az, hogy a családomként képes viselkedni. A pici lány tekintetében még lesz is egy pöttöm sógornőm, koszorúslányom. Darius úgy kész volt beleegyezni, hogy korrepetálok kisebbeket, így én is beszállok a tandíjba, nem csak neki kell kipótolnia, amit Dumbledore-tól kapok. - Menjetek egyet táncikálni, én rendben leszek itt addig, oké? – Kérdezem a testvéreket, és bíztató mosolyt vetek rájuk, nyugodtan itt hagyhatnak egyenlőre, majd összeszedem magamat hamarosan. Aztán mégsem így alakul, mert a testvértrió harmadik tagja is megérkezik, és kissé elrabolja a lánykát. Intek a hugrabugosnak, mi még annyira nem ismerjük egymást. Aztán amikor már Kathrine nincsen ott, Darius felé fordulok. - Hát kettecskén maradtunk, akkor mi legyen hercegem? - Kérdezek rá, végtére is mehetek én is táncolni, ha már eljöttem, akkor van annyi akaraterőm, hogy megpróbáljak szórakozni.
Mikor belekezd abba a bizonyos kérdésbe, egyből mintha egy jeges kéz szorítaná meg a szívemet. Miért? Miért érzem még mindig ilyen rosszul magam, ha csak visszagondolok arra, ami miatt azokra a bizonyos elhatározásokra jutottam? Már nem azért fáj ez az egész, mert még mindig éreznék valamit Phil iránt. Akkor miért? Azért, mert ennyire porba tiporta a büszkeségemet? Lehet ez a válasz. Egy pillanatra a mosolyom is elhalványodik és a szememen is átsuhan ez a bizonyos fájdalom, de utána visszatérek a régi mosolyhoz. - Nem hívott senki. De, ha hívtak is volna, kétlem, hogy igent mondtam volna. – Mondom halkan. Hogy neki miért is mondtam igent? Jogosan teheti fel a kérdést, de nem hiszem, hogy meg tudnám válaszolni, hiszen alapvetően neki is nemet kellett volna mondanom. Csak egyszerűen képtelen voltam rá. Ez nagyon szánalmas, így jobban belegondolva, de inkább nem is gondolok bele, mert csak elkeserítene, amit nem akarok.
- Persze, hogy rémlik. Imádtam a hangodat. – Mondom ki gondolkozás nélkül az őszinte véleményemet. Pedig az, hogy észrevettem, hogy egyáltalán milyen zene ment, na az tényleg nagy dolog, ugyanis akkor annyira szerelmes voltam, hogy Philen kívül szinte senkit és semmit nem vettem észre magam körül. Meg is jártam vele alaposan, az már biztos, mindenesetre a zenére és Lian hangjára tényleg emlékszem, akármennyire is elborított a rózsaszín köd. - Pontosabban, imádom. De nyugi, nem fogok átmenni őrült rajongóba. – Vigyorgok rá, csak hogy kicsit elvegyem a nagy őszinteségem élét. - Jól teszed, az nem árt, ha idén magadra is szánsz időt és szórakozol, nem csak szórakoztatsz. – Mondom egy újabb nagyobb mosollyal. Azt pedig csak még jobban tudom értékelni, hogy velem teszi ezt és nem mással. Hip-hip-hurrá! Tényleg nagyon boldog vagyok. Hihetetlen, hogy mennyit tud ingadozni a hangulatom egyik pillanatról a másikra.
Akaratlanul is nevetek, mikor megemlíti, hogy ő aztán tényleg nem izgulta ezt az egészet túl, de nem is számítottam másra. - Valahogy nem lepődtem meg. Furcsa, hogy nektek milyen könnyen megy az, hogy jól nézzetek ki. – Bezzeg nekünk, lányoknak, ez nem kis munka. Vagyis általában nem az. Persze, ha nem válogattam volna annyit, szerintem én is hamar elkészültem volna. Bár én szeretek is ilyesmikkel szöszmötölni, hogy minden pontosan passzoljon mindenhez. Főleg egy bálon. Máskor úgy sem nagyon figyelek ennyire az öltözködésemre, mivel nem akarok túlzottan feltűnő lenni. - Ó, az biztos. Amúgy is inkább éjszaka szoktam pörögni. – Árulok el egy újabb apró kis részletet magamról. De ez nálam mindig akaratlan, mert alapból is szeretek beszélni.
- Ne aggódj, bírni fogom. Sőt, nem tudod mire vállalkoztál, mert imádok táncolni. – Vigyorgok rá, miközben habozás nélkül belé karolok. - Mehetünk most. – Egyezek bele egyből. Tényleg imádok táncolni. Egy ilyen pasival meg aztán pláne. Na jó, Demi, térj vissza gyorsan a valóság talajára, mert megint kezdesz nagyon álmodozóvá válni, ami, mint ahogy már régen megtanultuk, nagyon nem jó dolog. S ahogy az sem, hogy magammal beszélgessek a saját fejemben, tanácsokat osztogatva. Sürgősen le kell valahogy nyugtatnom magam. Talán a tánc majd segít valamelyest, ha nem lesz rosszabb az állapotom, tekintetbe véve azt, hogy Lian nagyon is közel lesz hozzám. Merlinre. Talán mégsem volt olyan jó ötlet igent mondani, de most már úgyis mindegy, nem igaz?
