2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az asztalok a bál ideje alatt a fal mellé vannak kitolva, ahol természetesen frissítőket találnak a résztvevők, szendvicseket, sütiket. Egy-egy hosszú pad is maradt a teremben, ahová azét aki elfáradt le tud ülni, ha nem állva akar enni.
- Lehet, még nem döntöttem, hogy veled kapcsolatban alkalmazom-e. Lábtörlő biztosan nem leszek. – Lehengerlő vigyorral nyúlok az álla alá, hogy felemeljem picit, nekem igenis számít, hogy az édes és cuki lányka egyben nőies is legyen. Ráadásként kedvemre való, hogy egyre inkább benne van a játékban, csábítani szeretek, erőszakodni nem, abban nem lenne semmi élvezetes, hogy nem a kéjtől torzul el a csinos kis pofija. Nem hiszek a leosztott szerepekben, számomra alapvető, hogy egy lány is akarjon tenni a pasiért, aki bejön neki, na de bizonyos határok között, hiszen állati zavaró lenne, ha olyan szinten fiús lenne, hogy felvágna vele, meg vagánykodna. Láttam már ilyet, hátborzongató volt, ellenben Alysha még bontogatja a szárnyait, s nem annyira naív, hogy ne tudja, hogy mi a tervem vele. A pár évnyi korkülönbség sejteti, nem szándékozom megállni néhány évődőbb csóknál. - Ezt.. ne..! Úgyis tudom, hogy tisztában vagy vele. – Erős a késztetés, hogy minimum a hátsójára rámarkoljak, ám úgy vélem, egy bizonyos nézés sokkal többet sejtető lehet, mint a fizikai kontaktus. Különben pedig nincsen értelme elsietni a dolgokat, ha minden jól megy, kivételesen nem egy egyéjszakás kaland főszereplője lehet a dögös kislány, megtartanám hosszabb távra is. Láthatóan nem olyan, mint akikkel kavarok, talán az, hogy amerikai, és nem olyan sótlan, mint a brit, karótnyelv tyúkok, ez teszi ilyen izgalmassá. S egyértelmű, hogy veszi a lapot, már nem annyira pironkodik mindenen, tudja, hogy mire hajtok, de volt ideje emészteni a dolgot. Végső soron nem vagyok annyira bunkó vele, mint az várható lett volna, akaratlanul is követem a javaslatát már a kezdetek óta, megtartom a saját jellememet, mellette pedig kinyilvánítom az apró figyelmességekkel, hogy nem fogok lemondani róla, és ha ez kell, hogy célhoz érjek, ennyi még belefér, hogy ne adjam fel az elképzelésemet. Miután bekísértem a nagyterembe, az asztaloknál hagyom pár pillanatra, hogy nem sokkal később térjek vissza a gyümölcsös bólékkal. Az enyémet illetően szűrtet választok, nem kívánok eperdarabkákkal találkozni, az övében viszont úszkálnak finomságot, ám ha nagyon akarja, cserélhetünk, nem ezen fog múlik. Étvágygerjesztőnek kiváló, végső soron az egész estét a lánykával szándékozom tölteni. Valami háromfogásos menüre emlékszem, s érdeklődve nézegetem a felszolgáló házimanókat, biztosan nem fogunk éhesen távozni. Még ha vágyaim tárgyát nem feltétlenül az étel is jelenti, nem vagyok annyira merész, hogy az első éles randinkon megigazgassam a bugyiját. - Másnak kell lennie, mert te sem vagy olyan, mint az itteni lányok. Különben pedig mindenki tudja, hogy az amerikaiak sokkal lazábbak. Nem gond neked ez a sok szabály? Tekintve hogy még én is nyomás alatt tartalak? – Vigyorgok kacsintva, a télapós viccen azért elnevetem magam, és egy pillanatra az arcára simítom a kezemet, más lányok most tényleg nem érdekelnek. Ez az ő estéje. Sőt, ha belegondolok, miért változna meg ez holnap? Ha ember talál magának egy dögös lányt, nem kell túl hirtelen lecserélnie. - És nem akartál volna hazamenni a szünetre? Mondjuk nekem csak jó, hogy itt vagy, de tegyük fel, hogy nem lehet mindig önző dög, így a kérdés adott.
Egyre több zavar van a fejemben. Itt van, itt vagyok, de közben még sem érzem azt, hogy érteném ezt az egészet. Annyira furcsa volt, hogy bejárt hozzám, pedig nem ismerem, pedig nem ismer... nem ismerhet. És mégis ott volt szinte minden áldott nap, főleg a vége felé. Madame Pomfrey ezt mondta és akkor vajon ennek mi volt az oka? Próbálom megérteni, ezért nem küldöm el, még a pillantásai ellenére sem, pedig azokból aztán tényleg... sok minden süt, de nem akarok belegondolni, nem akarom megpróbálni megérteni, mert nem biztos, hogy tudnám kezelni. Nem biztos, hogy jól tudnám kezelni. - Nincs olyan sok barátom Luke. Én... nem barátkozom, de azt hiszem ennek tudod az okát. - legalábbis a pillantásából úgy érzem, hogy sokkal többet tud rólam, mint amit én el tudok képzelni. Valahogy olyan a tekintete és a szavai... minden egyes mozdulat, pedig tánc közben sem esik túlzásba, mégis így érzem. Olyan ez, mint valamiféle hatodik érzék, amire próbálsz nem hallgatni, de tudod, hogy igenis muszáj lenne, de vajon... pontosan mit jelent? Motoszkál bennem, de nem kapom meg a teljes infokat, nem kapom meg őket pontosabban és így nem is igazán értem, hogy mi ez az egész. Magyarázatot várok tőle, a felületes beszélgetésen kívül. Igen a szüleim örülnek, de most nem ez a lényeg. Abban nem vagyok biztos, hogy én is örülök. Attól félek, hogy esetleg még sem lesz ez annyira jó így. Mi van, ha megint ez lesz? Mi van, ha... - Nem tudom... talán, de nem számít. - megrázom a fejemet, és nem csoda, ha sikerül lefagynom. Azért az eléggé sokkoló, amit mond és miért nem mondta el előbb egyáltalán? Miért nem mondta el ott és akkor, hogy miért van velem? Hogy miért csókolt meg? Miért úgy kell kihúzni belőle vajon a válaszokat? És most megkapom őket és teljesen lefagyok tőlük. Hagyom, hogy kiterelgessen a táncolók közül, hogy ne legyünk útban nekik, de látszik, hogy ettől még ugyanúgy ki vagyok akadva. Azért ez nem valami egyszerű kis hír, ez... enyhén szólva is durva, főleg, ami utána jön. Nem ülök le, az most nem menne, csak újra a fejemet rázom, mintha ezzel akarnám eltörölni a szavait. Belém szeretett? Nem! Azt nem lehet. Ez... én épp ezt akartam eddig is elkerülni! Még mindig szinte megkövülve meredek rá, ahogy a végén kinyögi azt a pár szót. Mint valami bomba, úgy csap be az eddigi nyugalomnak tűnő állapotomba, pedig eddig se voltam nyugodt. Elképedve nézek rá. Akkor már értem, igen... így már az egész érthető. - Nem szerethetsz, nem... ennek pont ez a lényege... Nem múlt el, nem oldódott meg, bármikor ugyanúgy megtörténhet érted? Nem... nem szerethetsz! - ide-oda cikázik a szemem, mint a csapdába esett vadnak. Kiutat keresek ebből az egész őrületnek ható helyzetből, ezért nem is hagyom, hogy a keze sokáig az arcomon időzzön és nem foglalkozom azzal sem, hogy talán nem a táncparketten kellene most átvágni. Hátat fordítok neki és tényleg szinte már menekülve próbálok eljutni az ajtóig. El innen, ki innen, a friss levegőre, a kilátóba, ahol mindig megnyugszom. Futtában sikerül a vállammal meglöknöm Agnese hátát, aki jó eséllyel, ha nem elég szemfüles, akkor nekikenődik kicsit a táncpartnerének. Egy pillanatra nézek csak vissza. - Bocsánat! - csak nem lassítok, az ajtó a cél, a kiút ebből az egész rémálomból. Ennek nem szabadott volna megtörténnie!
Szíved pihen, a miénk vérzik, a fájdalmat csak az élők érzik.
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Asztalok 2016-02-10, 17:52
Philip & Agnese
Gyors bűbáj elegendő hozzá, hogy szobájába varázsolja az iskola ajándékát: a rövidke kis levelet az új gyakorlati tanterem kulcsával együtt, hogy aztán pálcáját megint boszorkányos ügyességgel rejtse el ruhája valamelyik redőjénél, hogy más biztosan nem veszi észre. Ehhez mindig is nagyon értett. A megszólításra fordítja oda a fejét a férfi felé, mérsékelt érdeklődést színlelve és némi kérdő tekintettel, mint aki már-már el is felejtette, hogy mit beszéltek meg korábban, hogy karácsonykor tényleg "munkaügyben" zavarja a férfi. Ez biztosan nem Philip napja kéznyújtás ügyében, mert Agnese is, mintha csak ötletet kapott volna Leticiától, ő is hezitál kicsit, elfogadja-e, igaz, csak néhány pillanatig. Nem a férfit akarja meggyötörni, hiszen szíve szerint nyakába ugrana itt mindenki előtt - illik vagy sem -, és lelke mélyén örül a táncra való felkérésnek is, még ha meg is lepi. Annyira elszokott már a tánctól, pedig mindig is szerette. De nem érezte illőnek, s nem is kérte fel senki, mintha tartana még a gyászév, holott az már évekkel ezelőtt letelt. Ám mindezidáig nem is érzett vágyat arra, hogy táncoljon. Most meg muszáj a színjáték kettőjük családjának biztonsága érdekében, hogy nincs különösebb közük egymáshoz, csak a véletlen és a kényszerű munka sodorja össze őket időnként. De jobb, ha azt látják, hogy távolságtartóak egymással. Csak pár szívdobbanásnyi ideig latolgatja a kéz elfogadását, végül megemeli saját finom kezét és a férfiba helyezi, apró főhajtással, szinte biccentéssel, mintha rangon alulinak találná a helyzetet, vagy ezzel üzenne a kéretlen zaklatójának, hogy a felkérés elfogadásával ne bízza el magát, tényleg érezze megtisztelve magát. Elvégre ő Lady Yermouth, nemcsak egy sima Samuels mondjuk. - Köszönöm, elfogadom... - Hagyja, hogy a férfi a táncolók közé vezesse, s azon van, hogy nyugodt maradjon, ne pillogjon ide-oda idegesen, vajon meglátja-e őket Leticia vagy sem, s ha igen, mi lesz a reakció? Azzal nyugtatja magát, hogy a lány most egy darabig biztos nem jön vissza, míg úgy érzi, hogy apja is itt lehet. A szobájában maradt a lány vérével megbűvölt tájoló, nem gondolta volna, hogy magával kellene hoznia... Talán nem lesz semmi gond. Túlaggódja magát, de a saját lányaival történtek óta persze, hogy kissé üldözési mániája van. - Igazán csodálatos lánya van. Büszke lehet rá. - Jegyzi meg közben, alig észrevehető finomsággal szorítva meg Philip kezét, hogy azért némi láthatatlan melegséget is küldjön neki a rideg távolságtartáson túl. Mennyivel másabb ez egyébként is az úri osztály báljaihoz képest! Ott még gyakorta tartja magát a szokás, hogy a hölgyeknek kesztyűt illik viselni, sokszor a férfiaknak is, s így nem is lehet érezni a másik érintését. Egyébként a tánctérre érve felveszi a hivatalos tánctartást a megfelelő kartávolsággal, úgy is épp egy keringőhöz hasonló kellemesen lassú, andalító zene szól, még illik is. Ha nem is lépik ki a keringőt rendesen, hanem csak egyet jobbra, egyet balra, akkor is. Mennyivel jobb lenne pedig úgy táncolni, hogy karjait Philip nyaka köré fonja s olyan közel lépni, hogy testük egymáshoz simul, fejét a férfi vállára hajthatná, érezhetné illatát... - Miről kívánt beszélni velem, ami ilyen fontos, hogy nem tűrt halasztást? - Kérdezi, ha a férfi nem kezdené el magától, de halkan beszél. Annyira nem, hogy bizalmas sutyorgással vádolhatnák meg őket, de annyira igen, hogy a mellettük táncolók a zene miatt se értsenek mindent, vagy leginkább semmit. Nehéz megállni, hogy ne kérdezze Philipet, hogy alakultak a dolgok a lányával, mit mondott Leticia? De mint tanár, nem kérdezhet ilyent, s mint nem tanár... nem tudja, merészelhet-e erről kérdezni? Hiszen lehet a férfi felkeresésével is már túlzottan beleavatkozott az életükbe. Oh, meg Leticia túszul ejtésével, már majdnem elfelejtette! Kíváncsi egyébként, mit fog mondani a férfi. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy mi van, ha tényleg nyomra bukkant Philip? De aztán elvetette a csalfa reményt, hiszen ezt biztos nem így közölné a férfi. Ugyanakkor ő is szeretett volna szót váltani Philippel két fontos ügyben, viszont... egyik sem volna itt más füleknek való. Talán a tánc után egy sétát fog indítványozni... Igen, így lesz a legjobb. Lehet a tánc helyett is ezt kellett volna, de most már késő bánat. Ha ismerni az aktuális dalt, akkor lenne esélye megtippelni, milyen hosszú is lesz a táncuk.
A legnehezebb szigorú közönnyel tekinteni a férfira. Sokkal nehezebb lesz ez így az iskolában, mint azt gondolta elsőre. Ha volna rá mód, hogy csak egy percre... Nem, nem, nem és nem! Nem lehet Philip egy órája sem a kastélyban, s máris elgyengülne Agnese az elhatározásban, hogy érzéseiket egymás iránt az iskolán kívül hagyják. S most először jut eszébe, mi lesz majd nyáron?
Nem várom, hogy azonnal döntsön irányomban, úgy tartják, hogy minden sérelmet dupla annyi bűnbocsánattal lehet kitörölni. Ha csak hét évig mellőztem Leticiát, akár tizennégy év távolságtartást is érdemelhetnék tőle, ám remélem azért erről nem lesz szó. Tudom, hogy óriási hibát követtem el, ezt már Agnese előtt is tudtam, mindössze ő ébresztett rá, hogy a család az egyetlen fontos dolog az életben, nem lehet csak úgy félretolni. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha nincs a Lady, soha nem döbbenek rá, hogy rossz volt a megoldásom, éppenséggel csak sokkal később. A karácsony ilyen szempontból kecsegtető alkalom, mindenki hajlamosabb a megbocsájtásra, így talán helyzeti előnnyel indulok, boszorkányosan ravasz kedvesem vélhetően ezt is belekalkulálta. Azonban Leticia most biztosan nem erre készült, nem is várhatom el tőle, hogy velem töltse az estét, pedig én megtenném, s tudom, hogy Agnese megértené a mellőzést. - Ahogy mondod. – Hunyorítok egy aprót, jelezve, hogy erről nem most kéne beszélnünk, ám ha már őszintének kell lennem vele, és elfogadni a véleményét, akkor talán majd megbeszéljük ezt a dolgot is. De nem itt, nem most, egy napra elég egyetlen komoly téma is. Látom, hogy már a barátnőjéért forgatja a fejét, nem is kéne most tartóztatnom, menjen csak. - Tudom. És azt is, hogy most már nem így kezelném. – Ha ad rá esélyt, hogy ismét megpróbáljuk, akkor sem tudom garantálni, hogy mintapa leszek, ehhez nem sok érzékem van pláne női segítség nélkül, de még így is jobb kapcsolatunk lehet, mintha nem is tartanánk a kapcsolatot. És talán, idővel képes lesz egyszer ismét megbízni bennem. Marcangol a tudat, hogy a legszebb éveiről maradtam le, nem féltékenykedhettem az első udvarlóinál, bár ahogy nézem, ebben nem vagyok talán annyira elkésve. Most csupán apró figyelmesség a részemről, hogy puszit is adok, lévén ajándékkal nem készültem. Sokkal többet számít, amiről most beszéltünk. Talán ez éri a legtöbbet. - Menj csak kicsim. Akkor majd beszélünk. – Bólintok, és már el is siet a másik lánnyal. Nagyot sóhajtva igazgatom meg a kalapomat, hogyan is tovább. Nem pillanthatok szándékosan a Milady irányába, ilyen direkt módon tényleg nem. Ám szerencsés a helyzet, miszerint Leticia az előbb pont Agnese-hez ment oda, így tehetek úgy, mintha csupán elnézést kérve térnék vissza a hölgyhöz. Így erőt veszek magamon, hogy ne nézzek olyan csodálóan a nőre, és átszelem a kettőnk közötti távolságot. Végtére is szándékomban állt vele tölteni a karácsonyt, még ha csak így titkolózva is tehetjük meg. - Nos, ahogy említettem Milady, váltanék Önnel néhány szót, ám ha nem haragszik meg... Megtisztelne egy tánccal? – Kérdezem a kezemet nyújtva, miután megszabadultam a vívókesztyűmtől. Udvarias meghajlás is jár hozzá. A hölgy mégiscsak nemes. Tudom, hogy rémesen rideg lesz velem, de valahogy rá kéne vennem, hogy hagyjuk majd magunk mögötta bált, legalább egy néhány, lopott percre. Ugye megoldható? Meghasadna a szívem, hogy ha Leticia távolságtartásán túl még Agnese is elillanna ma este. Nem, az nem történhet meg, tennem kell érte. Itt az ideje, hogy kiálljak végre az érzéseim mellett...
Nem akarok én rátelepedni, csakis a tisztesség kívánta meg, hogy odamenjek hozzá legalább köszönni. Mivel Flora már jól elvan a barátaival, én akár fel is mehetnék a szobámba, nem fogok itt egyedül ücsörögni, ám Andie-t nem unalomból támadom be. Ő is egyedül van, és úgy rámpillogott, furcsa lett volna ezek után csak köszönni, aztán elhúzni a csíkot. Ismét olyan szép... Vagy az ember automatikusan annak látja, akit szeret? De nem, már azelőtt így gondoltam, hogy annyira a torkomban dobogott volna a szívem vele kapcsolatban. Csak egy szellemlány volt, én mégis úgy vitakoztam vele, mintha még élne, úgy meg akartam érinteni, és végül sikerült is, de mégis kénytelen voltam lemondani róla, hátha így boldogabb tud lenni. Most is ott a késztetés, hogy kifésüljek egy rakoncátlan tincset az arcából, ám nem teszem meg, nem vagyunk olyan visoznyban. - Érthető. Csak azt hittem, hogy majd valamelyik barátod mégiscsak elhív. Sajnálom, hogy nem így történt. – Talán a barátai ennyire elfeledkeztek róla, továbbléptek, mert úgy gondolták, hogy már nem kel fel a kómából. Én egyszer sem láttam ott senkit, a családja nyilván bent volt, amennyit lehetett, de egy iskolába mégse lehet olyan sokat bejárkálni, a roxfortosok közül viszont soha nem lepett meg senki, amikor az ágyánál virrasztottam. Jut eszembe, most nem olyan sápadt, egészen pirospozsgás az arca, határozottan jól áll neki, hogy ennyire élettel teli. Bár nem tudom az átok mibenlétét, amely így meggyengítette, ám medimágusnak készülök, tudom, hogy mindig van visszaesésre esély. - Elhiszem. Mégis úgy gondolom, örülniük kell, hogy az egy szem csodaszép lányuk végre jobban van. – Engem nem szükséges győzködnie, ám igaz ami igaz, valahogy a szüleivel se futottam össze, talán annak idején ő kérte meg a családot, hogy ha rosszabbul lenne, ne látogassák, mert nincsen semmi értelme. Én azonban nem adtam fel, csak elfogadtam, hogy engem nem akar látni, és jobb lenne megőrizni úgy az emlékeimben, hogy milyen szép és aranyos volt. Ehhez képest most mindkettőt felülírja valami még tökéletesebbel. Tudhattam volna, hogy úgy sem tudjuk elkerülni majd egymást, fogom látni, és az a legrosszabb, hogy bőven elképzelhető, hogy valaki mással. - Ezt nem tudtam. Sajnálom. Kedvelted őt? – Az biztos, hogy szerelmi szál nem volt, egyszer betippeltem, de Andie kijavított, hogy inkább ismerősök voltak, a vége felé pedig már egyre rosszabb volt a dolog. Látom, hogy a leányzó megáll, ahogyan egyre komolyabb dolgokról beszélgetünk, finoman megérintve a vállát arébb ösztökélem, hogy ne legyünk útban a táncolók között. Leülünk akkor az egyik asztalhoz, persze bármikor visszamehet a szobatársához, ha már úgy gondolja, hogy végeztünk. - Nem tudom. Talán velem találkoztál utoljára, mielőtt eltűntél volna. Én... azért csókoltalak meg, mert reméltem, hogy akkor maradsz. Az én kedvemért. Tudom, hogy butaság. Belédszerettem, de ez mindegy, mert arra kértél, hogy hagyjuk, mivel nem akarsz még nekem is fájdalmat okozni. De közben lettél rosszabbul, és talán.. búcsúcsók is volt egyben. Te mondd meg. – Bár ha semmire sem emlékszik, végtére is lényegtelen, hogy én mit bizonygatok. Igen, szerettem volna együtt lenni vele, akkor is, ha ő szellem, most már nem tudom, hogy mi legyen. Az arcára simítom a kezemet, de nem többet. – Még mindig szeretlek.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Túl hamar is érünk oda az asztalokhoz, de azt nekem is be kell látnom, hogy furcsa lenne, ha egy pillanatra sem mennék el még az egy méteres közeléből sem az este folyamán. Pedig nem esne nehezemre, hogy mindig olyan közel legyek hozzá. Hálás mosollyal fogadom el a felém nyújtott italt és bele is kortyolok. Közben szemügyre veszem az asztalon lévő nem kevés finomságot, és biztos vagyok benne, ha nem lenne minden figyelmem Liané, akkor valószínűleg rögtön lecsapnék az összes édességre, hogy megkóstoljam, és valószínűleg tele is enném magam alaposan. De ez most nem opció, mivel nem vagyok túlságosan éhes, és még egy kis idegesség is van bennem, ilyenkor pedig akkor sem tudok enni, ha akarok. Majd talán később. Ha kicsit magamhoz tértem már ebből az álomból, ha ugyan nem lesz később még álomszerűbb ez az egész bál.
Amikor elkezdek mesélni… hát igen, aki már jobban ismer, az tudja, hogy végtelen mennyiségben tudok beszélni, ha igazán belejövök, és ha kezdek feloldódni valaki társaságában. Most pedig pontosan ez történt. Ilyenkor is képes vagyok sokat mesélni, már pusztán a gondolataimról is, amik nem feltétlenül túl értékesek, vagy hasznosak, ha pedig iszom, akkor a nyelvem még jobban megered, sőt, akkor képes vagyok olyan dolgokat is elmondani, amiket alapesetben biztosan nem. Ráadásul elég alacsony az alkohol toleranciám, úgyhogy nagy általánosságban kerülni is szoktam a lerészegedést. Bőven elég az, ha a bátyám elmond mindenkinek mindent, nem kell még nekem is fecsegni.
Egészen elcsodálkozok, amikor kiderül, hogy soha sem tanulta a táncot. Ez azért nem semmi, hiszen ahhoz képest, tökéletesen vezetett az előbb, szinte semmire sem kellett odafigyelnem, így elveszhettem a tekintetében. - De hát ez nagyon szuper! – Mosolygok rá őszinte elismeréssel. - Mármint, hogy ennyire jól tudsz mindent alkalmazni. Nekem ez nem igazán menne. – De azért elképzelem, ahogy Lian gyerek változata, felkéri az anyukáját táncolni… milyen aranyos lehetett! Nem, nem szabad olvadozni, hiszen ez megint csak egy képzeletbeli kép. Demi, szedd össze magad!
A bókjára önkéntelenül is elpirulok. Mielőtt bármit is mondanék, inkább újra belekortyolok a poharamba. - Köszönöm. Igen, a kviddicset nagyon szeretem, pedig szerintem sokan nem gondolnák, hogy ennyire oda vagyok érte, mikor látszólag abszolút nem hinné senki, hogy imádom. – Mosolyodok el újra. - Hiányozni fog az, hogy játsszak. – Vallom be egy kicsit elszontyolodva, bár egyelőre nem akarok a jövőre gondolni, ami még mindig olyan bizonytalan. Azt sem tudom soha szinte, hogy a következő nap milyen terveim vannak.
Szerencsére megint nem erőlteti azt a témát, amiről nem akarok beszélni. Ezt kifejezetten értékelem, a következő téma viszont már sokkal jobban tetszik. Ezt a széles mosolyom is mutatja, ami hamar visszatér az arcomra. - Igen… egyértelműen beigazolódott. – Jegyzem meg, ha lehet még szélesebb mosollyal, bár ha ennél szélesebb lenne, akkor már nem férne rá az arcomra. Oké. Azt hiszem jobb lesz, ha még egy kortyot iszok, mielőtt még megint valami hülyeséget csinálnék. Mint mondjuk, hogy odahúzzam az egyik fagyöngy alá, ami már jó ideje megragadta a figyelmemet és erőltetnem kell magam, hogy ne csináljak semmit. De most komolyan, vissza kell fognom magam.
*Nem az a férfi vagyok aki tehetetlenül áll a menyasszonya mellett és csak nézi ahogy amaz szenved, ha nem tudnám mit kell tenni akkor sem ácsingóznék addig amíg magától megoldódik a dolog. sok nővel és lánnyal éltem együtt korábban, bár az időm nagy részét a Durmstrangban töltöttem, azért kijutott a jóból a szünetek idején. Tudom mi fán terem nőnek lenni, tisztában vagyok a kamaszkorral és a nővé válás időszakával is, egy röpke hányás nem fog kiüldözni a mosdóból, pláne, hogy - szerencsére - nincs senki odabent, de ha lenne azt is kizavarnám. Magamra vállalom hát a segítő szerepét és nem hagyom Missyt magára, megyek utána, támogatom nehogy megszédülve nekiessen a mosdó falának és amikor kiadja magából a napi menüt, egyik kezemmel fogom a haját a másikkal tartom a homlokánál. Anyám is így csinálta velem, belőlem is jött már ki nem egy vacsora, szóval nem ismeretlen a terep számomra. Eddig rohantam vele a karomban és egyáltalán nem figyeltem, hogy Katherina látott-e minket és utánunk jön-e, mindenkit elzavartam az utamból és hamar megtaláltam a lányvécét, Missynek ideje sem lehetett kint megkönnyebbülni, már ha a rókázás bármilyen helyzetben is lehet megkönnyebbülés. Senki nem látja nyomorúságában csak én és megint egy kicsit jobban beleszeretek mert kiderül - amit azért ennyi idő után sejtettem - hogy nem hisztis és nem zavar ki sipítozva mint annak idején Ludmilla. Talán a negyedik barátnőm volt, említésre sem méltó hiszen kérész életű volt a kapcsolatunk, olyan volt mint egy szép alma ami belül rohad, csak lassan hámoztam és nem jöttem rá az első percekben. Örülök annak, hogy Missy ennyire bízik bennem és igyekszem segíteni ahogy csak tudok, megkönnyíteni a nehezét. Közben hallom, hogy nyílik az ajtó és odafordulva már éppen ráordítanék a belépőre, hogy tűnjön el, de csak Katherina érkezik épp jókor. Nagyot sóhajtok és bólintok válaszképp de jobbára Missyvel vagyok elfoglalva. Mikor úgy tűnik csendesül a roham, elengedem a homlokát és csak a haját igazgatom el az arca körül, a másik immár szabad kezemmel a díszzsebkendőmet húzom ki a zsebemből és nyújtom a húgomnak.* -Katherina te vizezni zsebkendő kérlek. *Nem látom, hogy kellemetlenül érinti bármi is, a szag hát istenem, ezzel együtt jár, engem nem zavar hiszen megszoktam már, számos alkalommal volt szerencsétlenségem hozzá. Az a lényeg, hogy a számon vegyem a levegőt de jobban érdekel az, hogy Missy hogy érzi magát ezek után. Ránézek és ha Katherina elvette tőlem a zsebkendőt akkor mindkét kezemet Missy arcára simítom egészen mellé térdelve, és finoman cirógatom. Ha nem akar felém fordulni akkor nem erőszakoskodom, meghagyom a méltóságát amennyire csak ebben a helyzetben lehetséges, bár azt hiszem, hogy ezek után már teljesen mindegy mennyit látok.* -Missycica nem rontott el semmit. Te lenni jobban? Vagy jönni még? *Nem tudom mi lenne most jobb, ha felállna és eltávolodna a vécécsészétől vagy ha maradna még lent a földön és nem mozogna. Várom a vizes zsebkendőt és ha megkapom a húgomtól akkor a hűvös nedvességgel törölgetni kezdem Missy arcát és nyakát, ez általában jóleső és megnyugtatja a gyomrot is, végül a száját törölgetem ha hagyja, ám ha nem akkor a kezébe adom, hogy ő maga csinálja.* -Missy! Lenni jobb? *Talán a hangomból nem derül ki, de az arcom vonásai megkeményednek, a számat összepréselem, még a szavakat is úgy szűröm a fogaim közül mert ideges vagyok, féltem és aggódom érte. Nem vagyok dühös, dehogy, nálam ez így működik, bármit is segítettem mégis tehetetlennek érzem magam és ezért leszek ideges. Csak mondja azt, hogy jobb és megnyugszom, hogy semmi komoly, de ha még mindig rosszul érzi magát, ha semmi javulás akkor fel kell vinnem a gyengélkedőre. *
Mosolygásra késztet a válasza. Szóval cseppet sem bánja, hogy kissé dilettáns módon tovább vezetem a lassú táncban, mint ahogy a zene véget ér. Hát legyen, engem csak felderít ez a fajta hozzáállása. Jobb, mint ha azt mondaná, "bocsi, de nem hallottad hogy vége a számnak?". Na ugye. Különös néha, hogy mi mindenben meglátom a jót, de ez azt hiszem a neveltetésemnek köszönhető. Soha semmiben nem éreztem hiányt, szükséget és ezáltal az élet nehezebb oldalától is megkíméltek. Csak az utóbbi egy évben érzem azt, hogy milyen az, ha a saját dolgos munkámmal szerzem meg a napi betevőket, a tandíjra valót és úgy mindent, ami általában kell. Illedelmesen megkérdezem, szüksége van-e valamire, amire helyeslő választ kapok. Habozás nélkül nyújtom neki a karom és elindulok vele az asztalok felé. Ahogy nézem, megannyi finomság vár még mindig, mint ha a készlet kiapadhatatlan lenne. Mennyit dolgozhatnak most a házimanók a konyhán. De nem a mi egy falatunk fogja megváltani őket, így habozás nélkül elveszek egy nagyjából három falatos rágcsálnivalót. Majd töltök is két pohárba, amelyekből az egyiket felé nyújtom. Nem inni jöttem most, nem is vagyok az a fajta, aki féktelen bulizás közben csutkó részegre issza magát. Széles mosollyal hallgatom a szinte már élménybeszámolónak számító okfejtését. Még nem is ivott, de már milyen lelkesen megeredt a nyelve. De jelen pillanatban inkább tetszik ez a hozzáállása, mint sok lenne. Alapvetően vannak olyan pillanataim, amikor még az is sok, ami máskor hétköznapi. De most ide bálozni jöttem és én kérdeztem. Legalább megtudtam most valamit róla. - Én sohasem táncoltam. - vallom be végül őszintén. Soha egy tanfolyamra sem jártam, se nem mutatták meg, hogy minél mire figyeljek. Egyszerűen csak ellestem valahonnét. - Én a rögtönzés embere vagyok. Valahol valamit látok, akkor azt jól az eszembe vésem és ha eljutok egy hasonló szituációhoz, megpróbálom alkalmazni. Van amit már sokszor gyakoroltam. A lassúzás mondjuk ilyen, erre kivételesen édesanyám nevelt rá, amikor a nagy családi rendezvényeken nekem kellett felkérnem őt, mert apám épp ügyes-bajos dolgait intézte. - ha már ő kifejti, kifejtem én is a táncos visszatekintésem. Kortyolok egy kicsit az italból, közben tovább hallgatom őt. Azonnal ráncolom a szemöldököm értetlenül és már hangot is adok értetlenkedésemnek. - De hát zseniálisan játszol a pályán. - mondom végül. Talán tavaly bukkant fel először, vagy két éve, nem is tudom. Nem vagyok egy nagy kviddicses, de párszor voltam kint a lelátón. - Igaz nem vagyok nagy hódolója a sportnak, pocsék a seprűirányítási képességem. De párszor láttalak már játék közben és szerintem ez a véredben van. - mondom őszinte mosollyal az arcomon. Azt hiszem olyan témát kezdek feszegetni, amit talán nem kéne. Nem itt van a helye, nem most és feltételezhetően nem is én vagyok az a személy, akivel ezt meg szeretné osztani. Feltételezhetően akkor mindaz ami korábban volt, igaz. Inkább örülnöm kellene annak, hogy egyáltalán nekem igent mondott. - Nos tudod... úgy gondoltam, hogy talán mi ketten jól éreznénk magunkat az este folyamán. - mondom széles mosollyal. Persze mondhatnám azt is, hogy tetszik, de talán a korábbiak árnyékában kissé úgy tűnne, mint ha én is csak valamivel kábítani akarnám. - És látod, beigazolódott, mert a tánc már egy remek pontja az estének.
A moment like this
Demi & Kylian
Szerkó
Demelza Robins
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Asztalok 2016-02-07, 00:17
Ky & Demi
Kifejezetten örülök annak, hogy még egy ideig nem enged el és továbbra is inkább lassúzunk, annak ellenére, hogy már másik szám megy a háttérben. Meg tudnám szokni. Nem lehetne ezen túl mindig csak lassú szám? Biztos vagyok benne, hogy más sem igen ellenezné a dolgot. Ha pedig úgy lenne, ezer százalék, hogy egy pillanatra sem távolodnék el Tőle, és egészen addig, amíg a bál tart, csak táncolnék Vele. Milyen romantikus is ez, most, hogy belegondolok! De nem, nem szabad ilyenekre gondolnom, továbbra sem. Össze kell szednem magam, és megpróbálni figyelmen kívül hagyni azt, hogy mennyire is jó Liannel lenni. Igen, muszáj lesz. De ez a gondolat újra kiröppen a fejemből, amikor megszólal, mintha soha nem is lett volna ott. - Úgy tűnt, mintha bántam volna? – Kérdezem egy nagy mosollyal a bocsánatkérésére, bár azt hiszem ezt sem kellett volna mondanom. Ma minden hibát, hibára halmozok.
- De, igen. – Bólintok rá a kérdésére. Most már úgy sem bújhatok oda hozzá, úgy, mint eddig, így pedig egyelőre nem is vonz annyira a tánc lehetősége. Majd ha újabb lassabb szám jön, na, akkor majd biztosan. De egyelőre úgy látszik, hogy erre még várni kell. Persze egyből elfogadom a kezét, sőt, igazán nehezen engedem el, amikor végül odaérünk az asztalokhoz, habár tudom, hogy kénytelen vagyok. Említettem már, hogy mennyire jó fogni a kezét? Csak akkor eszmélek fel a kellemes gondolataimból, amikor újabb kérdést intéz felém. Egyből megint elmosolyodok, hiszen imádom a témát, ami felmerült. - Igen, járok, már egész kiskorom óta. – Vallom be. - Kicsiként szerettem a hercegnős meséket, és azért kezdtem érdeklődni a tánc után is, mert szinte minden mesében volt valami olyasmi, hogy a hercegnő együtt táncolt a hercegével. Ez a gondolat pedig nagyon tetszett, úgyhogy rábeszéltem a szüleimet arra, hogy tanulhassak. Először nem nagyon akartak belemenni… ismertek már annyira, hogy tudják, általában nagyon tudok érdeklődni valamiféle hobbi után, de aztán ugyanolyan hamar meg is unom, és inkább másba vágok bele. De aztán kikönyörögtem és ezt nem untam meg. – Emlékszek vissza.
- Ha már másban nem igen vagyok tehetséges, akkor már ebben legyek az, habár nem sok alkalom van arra, hogy így táncoljak. Csak ezek a bálok ugye, de hát ezek nincsenek túl gyakran. – Nagy kár, el tudnám viselni többször is. Pláne akkor, ha Lian lenne mindig a partnerem. - De te sem panaszkodhatsz. Nagyon jól táncolsz. Te is tanultál valahol? – Kérdezem kíváncsian. Azt hiszem, kezdek végre kicsit felengedni és nem törődni az idegességemmel, ami akaratlanul is elfog a közelében. A következő mondatra viszont legszívesebben megint bebújnék a csigaházamba. Erre mégis, mit mondjak? Mi lenne a legjobb, hogy ne égessem le magam? Egyik lehetőség sem jó. De valamit mégis kellene mondanom, nem? - Csak… így alakult. – Azt hiszem ennél szűkszavúbb már nem is lehettem volna. - Te miért hívtál meg? – Ezt már azóta meg akartam kérdezni, mióta elhívott, csak valahogy soha nem volt hozzá elég bátorságom.
Aktuális viselet: katt
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Asztalok 2016-02-06, 19:50
Philip & Leticia & Agnese
~ Nem fogadja el a kezét, ajjaj... Ám nem veszekednek hangosan, úgyhogy ez jó jel. Nem fogadta el, de nem is utasította el. Igen, mindenképpen van remény... Kell lennie.~ Járnak gondolatai a látottakról, hiszen hallani ebből a távolságból esélytelen még halláserősítő bűbájjal is. Ha kipróbálná, akkor esélyesen megsüketülne, mert a közelben tartózkodók nevetgélései, a zene és az együttes éneke mind sokkal hangosabbak lennének, úgyhogy ezzel nem lenne előbbre. Marad hát a találgatás és reménykedés. Szeretné, ha rendbe jönnének a dolgok Leticia és Philip között. Több oka is van rá, nemcsak az, hogy szereti látni Philip mosolyát, ha boldog, márpedig biztosan az lenne, ha kibékülnének a lányával. De szeretné Leticia mosolyát is látni, hiszen ezért kereste fel elsődlegesen a férfit Balin, hogy visszahívja a lány miatt. Nem maga miatt, hanem Leticia miatt. És persze talán amiatt is, hogy legbelül valahol enyhítse a bűntudatot, amit Leticiával kapcsolatban érez, még akkor is, ha tudja, az esetleges nagy kibékítés ezen aligha fog segíteni. Elvonják a figyelmét, egy kollégájával kénytelen váltani pár szót, s mire szabadul, addigra Leticiát már nem látja Philippel, a pusziról is lemaradt. Járnak Agnese kék szemei ide-oda, s előbb az említett Barbarát látja meg, majd meglátja a szőke tincseket libbenni s a kettőst távozni. Ránézésre a barátnő nem egészen önszántából megy Leticiával, legfeljebb csak a pletyka iránti vágy fűtheti. Kis szerencsével mikor Agnese újra találkozni tud Philippel, akkor nem látja a férfi díszes öltözetén Leticia poharának tartalmát. Ahogy szorította a lány a poharát, mikor az apja feltűnt a színen, nem volna ez sem meglepő,
bár talán ilyen pimaszságra nem vetemedne, hiszen nem rossz ő. Mindenesetre Agnese vár, láthatóan csak figyeli a táncolókat, mint tavaly is különösebb cél és becsatlakozási vágy nélkül és amire a legjobban ügyel: nem keltheti azt a benyomást, hogy vár valakire. Még ha Philip jelezte is, hogy beszélni kíván vele, ez akkor sem kelthet olyan hatást, hogy Agnese is nagyon vágyik már erre a beszélgetésre, még ha valójában így is van, sőt, maga indulna a férfihoz.
//Én is köszönöm, Leticia! Több ilyen hármas játék kellene Például koszorúslányruha-próba? //
Futólag veszem csak észre, hogy Missy és Darius távozik, azaz konkrétan Darius viszi Missyt. Hogy nekem milyen lovagias bátyám van! Nagyon szeretheti azt a lányt, hogy ennyire segít neki és hát mondtam én, hogy nincs jól. Látszott rajta, hogy nagyon sápadt és tényleg igazam lett. Biztosan rosszul van. Aggódva pillantok utána, ahogyan futtában távoznak a teremből és egy gyors bocsánatkéréssel elköszönök Camytől is. Amúgy is úgy sejtem, hogy csak meg akarta mutatni a ruháját és nem kifejezetten velem akarta tölteni az estét. Az azért nagyban meglepett volna, hiszen eddig se volt velem kimondottan kedves. Ezért iramodom meg a bátyámék után. Cikázom ügyesen az emberek között, átvágok a táncparketten is. Na persze sikerül rálépnem valakinek az épp elém kilépő lábára. Erről úgy vélem nem én tehetek, de azért csúnyán néz, én pedig újfent elnézést kérek. Annak hála, hogy pont hátra is nézek miatta sikerül belefutnom egy másik párosba is, e miatt pedig egy kis adag puncs fröccsen a ruhámra, miután koccanok. Nem sok, a másik illető többet kap, akibe sikerült beleszaladni. Hebegve kérek elnézést és jutok ki végre a táncparkettről, aztán a teremből is. A folyosón már a ruhámat dörzsölgetem, ami persze kb. semmit sem ér, csak nagyobb lesz rajta a rózsaszínes maszat. Körülnézek, hogy merre lehetnek és sejtem én, hogy a legelső mosdót kellene becélozni. Közelítek és amikor meg vannak a hangforrások is, na akkor lököm be szépen az ajtót, és hát kissé el is képedek, hiszen igazam volt, Missy épp a gyomra tartalmát adja ki. Szegény, csak hát a szag... Nem tehetek róla, de befogom az orromat. Nem akarom megbántani, csak hát a végén még rosszul leszek és nem akarom, hogy az én muffinom is visszaköszönjön. - Láttam, hogy kijöttetek, Missy nincs jól ugye? Mi a baja? - a bátyámra pillantok és hát azért kellő távolságból beszélek enyhe orrhangon, mivel csak a számon át lélegzem. Tényleg nem akarok én is itt helyben rosszul lenni, az azért marha ciki egy helyzet lenne. Aggódom, hát persze, Missy fontos a bátyámnak és én is kedvelem. Nagyon kedves lány és láthatóan nagyon nincs jól. Remélem, hogy nem volt romlott a muffin!
- Szerintem túl szélsőségesen gondolkodsz és a határokat is úgy húzod meg. Igen nagy táv és még sok lehetőség van a totális nyersesség és az alantas lábtörlő között. Tudod, az a bizonyos arany középút– mosolyodom el, és vetek kissé ellen szavainak. Na persze az általa leírt papucs alkat valóban nem vonz. Számomra nem tetszetős, ha nekem kell megmondani egy srácnak, mit tegyen, miként viselkedjen. Akkor sokkal inkább érzem magam tanárnak, mintsem lánynak, pedig az a pálya sose vonzott még életemben. És főképp egy olyan sráccal szemben nem szívesen ölteném fel, aki ráadásul tetszik és igényelném a figyelmét. Így hát Dylan modora, még ha kissé nyersnek tűnik is, igencsak tetszetős, vagy jobb szóval élve, megfelelő számomra. Az apróbb súrlódások pedig csak plusz pikantériát adnak, szócsatákat, játékokat, ahogy a mostani felvetés is. Legalább nem válik unalmassá a társalgás. - Rám telepednél? Az milyen? - fordítom felé a fejem menet közben, és noha tágra nyílt szemeim értetlenséget, ártatlanságot sugallnak, úgy sejtem, az ő tapasztalt szemei látják a pajkosságot, incselkedést bennük. Mert azt teszem, játszom, élvezem újonnan felfedezett erőm, lehetőségeim, ahogy mondani szokás, próbálgatom kiscica körmeim, ha már Dylan olyan készségesen előlépett a karomfa szerepében. Aztán elfordítom a fejem, mintha a termet, a bent lévők ruháját, pompáját csodálnám, noha valójában nem akartam, hogy a játék elromoljon, egy mosoly, egy nevetés elvegye erejét, hatását. És nem is bánom, hogy már nem a szemébe nézek, hogy elfordultam, hisz az én ártatlan, még is magaslabda jellegű szavaim azon mód le is csapja, halvány pírba borítva arcom, félő, meztelen vállam is átszínezve kissé. De talán nem tűnik fel, talán a díszes fényeknek titulálja majd, valamely lámpa hatásának. Azt viszont nem tudom, finom kis borzongásom minek tudja majd be, ahogy keze derekamra süllyed. Cseles, roppant cseles, hisz nem lépi át azt a határt, ahol már illendőségre intve húzódnék el érintésétől, még is már azon a mezsgyén sétálgat, mi több ártatlan, baráti érintésnél. És még ha zavarba is hoz, még is hiánnyá válik, ahogy a puncsostálhoz lép, kérésem alapján merítve meg a kanalat, én pedig hálásan fogom ujjaim közé a poharat, elrejtve apró reszketésük, örülvén a dolognak, hogy nem csupán tétlenül lóg magam mellett a két karom. És kortyolok is azonnal az édes italba, pusztán időhúzás címén találgatva, vajon mi is lehet benne? Vajon tettek, vagy inkább csempészett már bele valaki alkoholt? Mennyire figyelnek vajon erre a tanárok? - Más? Szerintem nagyjából semmiben, hisz valamikor angol gyarmat volt, szokásainak java részét az angoloktól eredeztethető. Ugyanúgy díszbe borulnak a házak, bár talán az ittenieknél kissé csicsásabb módon. Főképp mifelénk, ahol havat nem igen látni, de bermudagatyás Télapót igen – nevetem el magam egy régebbi emléken, mi újfent kissé facsar egyet a szívemen. Hisz a barátaim ott maradtak, akárcsak a bátyám, és most itt minden olyan idegen és más, még ha előző szavaimmal élve igazából nem is annyira más. - Szóval ha így nézzük, akár otthon is érezhetném magam az ünnepek alatt. Bár az eső és a hó mindenképp elütő dolog, még ha az utóbbit élvezem is.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Annyira rossz ez így, hogy pont karácsonykor vagyok rosszul. És pont, a leendő medimágus. Mindenkit meg tudok menteni, csak magamat nem? Nem akartam a dianózissal szöszölni, inkább készültem az estére, reménykedve, hogy majd elmúlik, vagy kibírom, ám egyik sem sajnos, egyre jobban az orromba nyomakodik a sok finomság illata, és felfordul tőle a gyomrom, egyre lüktetőbben érzem a hányingert, s biztos, hogy muszáj mennem. Már beteg vagyok, még ha a nap elején még csak kósza rosszullétnek is vettem. Remélem, hogy ezzel nem bántom meg Dariust, hiszen annyira készült a ma estére, ez a virág is olyan szép, és büszkén mérte végig a nyakamba akasztott függőt, amely tényleg amolyan előeljegyzésnek beillik. Tavaly karácsonykor Roy szerencsétlenkedése tette tönkre a karácsonyomat, most pedig én a szerelmemét... Ez annyira... pocsék érzés. Végül nem bírom tovább, muszáj vagyok jelezni kedvenc mardekárosomnak, hogy mennem kell, meghökkenve tartom vissza a lélegzetemet, ahogy felkap, pedig bejelentette már korábban, hogy így lesz. Mégis, egyszerre tündérmesében érzem magam, hogy a lovagom kész az ölében kivinni tűzön-vizen át, amely jelen esetben a tömeget jelenti, a biztonságot jelző cél pedig a női mosdó lesz. Elvileg oda nem jöhetne be, de hát a saját lábamon nem jutok el odáig. Még látom, hogy Kathrine közben végzett a dumcsipartyval Camrise felé, és elindul az irányunkba, bágyadtan mosolygok rá, hogy jőjjön velünk nyugodtan. Átkarolom Darius nyakát, és a mellkasához bújok, hogy minél jobban leszorítsam magamat, akkor nem lesz csak gond. - Arra... és itt jobbra. Köszi! – Teljesen természetesnek tűnik, hogy ő is jön velem, nem fogja senki kirugdosni most innen. Leteszem a lábamat, és már nyitok is be az egyik mosdóba, most nem fogok azzal szerencsétlenkedni, hogy magamra zárom az ajtót, végtére is vagyunk olyan viszonyban, hogy csak nem undorodik meg tőlem. Felfogom a hajamat, mert sajnálatos módon ezúttal nem kontyba tűztem fel, és szinte azonnal megindul a könnyítő folyamat. A szemem könnnybe lábad, ahogyan feljön még a reggeli is. Nem akarom, hogy lássa ezt, de most nem tudok mit csinálni. Amint kis szünet, keresgélek egy zsepit a válltáskámban, hogy letöröljem a számat. S az orromat is fújlálom rendesen, hogy legalább ott ne érezzem ezt a felkavaró szagot. - Jaj... annyira sajnálom, hogy tönkretettem a mait... – Nyúlok hátra a földön térdelve, hogy legalább a kezét megfogjam, közelebb nem kell jönnie, tényleg nem.
Tudom, hogy meg kellene próbálnom elnézőbbnek lenni vele szemben, de nem megy azonnal. Nem hiszem, hogy a karácsonyi bál a legjobb terep arra, hogy megbeszéljük az életünket és az eddig elszúrt dolgait. Nem most kell helyrehoznia, amikor leginkább szórakoznom kellene és jól érezni magamat. Erre ő most áll neki leadni itt a bocsánatkérést és a szomorú apa szerepet, ami eddig nem igen volt a sajátja. Nem csoda, ha nem tudok egyből megnyílni felé. Valahol odabent persze a tíz éves énem azért visít és csapkod, hogy fogadjam el a nyújtott kezet, hogy lejtsem el az első táncomat az apámmal, ha már itt az adódó lehetőség rá, hiszen az is rosszul esett, hogy nyáron egy árva sort sem irt, de még se tudom rávenni magamat, mert a szinte már felnőtt énem sokkal erősebbnek és határozottabbnak bizonyul és tudom, hogy nem engedhetek csak úgy bennem élő gyereknek, akit az apám egész eddigi életem során elhanyagolt. Valahol épp e miatt menekülési út is az, ahogyan visszakérdezek erre az egész ügyre a tanárnővel, mert nem igazán tudtam, hogy bármiféle kapcsolatban is áll vele és ez határozottan meglep és el is odázza azt, hogy konkrét válasszal szolgáljak most neki minden másra. - Értem, szóval a véletlennek hála pont ő vezetett körbe. - bólintok, de azért lássuk be az apám lánya vagyok. Az apámé, aki auror, nem csoda, hogy vizslatom az arcát, de nem megyek ebbe most bele jobban. Tudom, hogy választ kell adnom neki és azt is, hogy nem most fogunk mindent letisztázni. Most nem tehetjük, amúgy sem pont a bálon kellene ezzel az egésszel teljesen felzaklatnia. Szórakozni akarok és az biztos, hogy ez után jó adag puncsot fogok majd magamba tölteni. Remélhetőleg nem okozok valami finom kis botrányt a túlzott alkoholfogyasztással. - Ebben azt hiszem sosem fogunk egyetérteni. - húzom el a számat. Az rendben van, hogy nem mehettem vele, de az nincs, hogy alig látogatott meg, hogy nem szánt rám időt éveken keresztül, azt nem tudom annak betudni, hogy engem védett. Megtehette volna, hogy igenis velem van, elmehettünk volna egy olyan helyre, amit titokbűbáj véd, elrejtőzhettünk volna, ha elmondja az igazat és közben nem taszít el magától, de ezt tette, így döntött és nekem nem volt beleszólásom. Most van, hát nem fogom könnyen adni azt a megbocsátást. - Jól van... átgondolom. - igyekszem higgadt és hideg maradni, mint ahogyan eddig is tettem, még ha ez nem is megy annyira, mert időnként azért megrezzen a szám széle. Nem nagyon figyelem most másra, arra sem, hogy a tanárnő messziről mennyire figyel ránk. Állom a mozdulatot, ahogyan megpuszil, egészen megfeszül a hátam, mint amikor egy állat, akit bántottak végre a vágyott simogatásban részesül és tudja, hogy az jó, közben pedig mégis tart tőle, hogy rossz vége lesz. Még a levegőt is visszatartom, amikor közelebb hajol, mintha az bármin is változtatna. - Akkor én most... te meg gondolom... - megrántom a vállamat. Nem tudom, hogy pontosan miért jött, de az biztos, hogy nekem levegő kell és valami ital, mert a torkom csont száraz és lehetőleg valami alkoholos, ami segít egy kicsit hogy... a fene se tudja. Nem iszom gyakran alkoholt, de állítólag jó ilyen helyzetekben. Ellibbenek előle, hátra sem nézek, nem figyelem, hogy merre megy, vagy mit csinál, csak megragadom Barbie karját, amikor végre megtalálom, hogy magammal rángassam az erkélyre, ahol elég friss és hideg a levegő és persze előtte lenyúlok valami ihatót az egyik asztalról, mert az mindenképpen kell.
//Köszönööm a játékot és a kis részletet szuper volt! Apucira még visszatérünk. És nem leszek koszorúslány, cöh... //
Tudom, pontosan tudom, hogy senki számára nem lehet meglepő, hogy a Miladyt, vagy akár bárki mást elvonok a karácsonyi mulatságtól, az ünnepléstől. Olyannyira kérlelhetetlen vagyok, látszólag nincsen senkim, nem érdekel más, csak a munka, még akkor is, amikor mindenki a szeretteivel van. Így ha Agnese-sel némi lopott időt varázsolok magamnak, azt bűntetlenül megtehetem, és talán még a banya esetleges kémei se húzzák fel rajtuk gyanakodva a szemöldöküket. Ez ugyan nem álarcosbál, mégis állandóan viselnem kell a maszkot, amely arra utal, hogy továbbra is megkeseredett s magányos vagyok. Ez azonban már több tekintetben sem igaz. Fel akarom vállalni a kapcsolatomat a lányommal, immár felnőtt, ketten is küzdhetünk a banya ellen, nem félthetem állandóan, hiszen ha meghalnék, így is a saját lábára kellene állnia, nem bízhatom a gonosz, de szépséges mostoha gondjaira. Még akkor sem, ha a Ladynek jeleztem, hogy ha velem történne valami, ilyen téren számítok a helytállására. Kimért, kurta biccentéssel köszönök el tőle, a kalapomhoz érintem az ujjamat, s eligazgatom az imént visszacsatolt köpenyt, amolyan Operaház Fantomjás lendítássel. A lányom vállát érintve vonom őt arébb, de még olyan távolságba, hogy a hölgy hallja. Leticia kérdése meglep, nem gondoltam, hogy ez fontos lehet számára, s ráadásul teljesen megakaszt a mondandómban. Nem pirulok el, vagy ehhez hasonló gyanakvásra adó viselkedéssel nem illetem, csupán lassítok a beszédben, hogy legyen időm kigondolni a következő mondatokat. - Mint tudod a minisztériumban dolgozom, s bizonyos időközönként a hivatal felülvizsgálatot tart a tanári kar körében. Lady Yermouth volt olyan készséges, hogy körbevezetett az iskolában, amikor hosszabb ideig itt kellett időznöm. – Ez a legdiplomatikusabb felelet, amit adhatok, hiszen a szerelmi vonulat nem merülhet fel, sem pedig a besározás, amelynek révén maga a grófnő volt a vizsgálódásom legfőbb tárgya. Mindez már a múltté, lezárt X-akta. A minisztérium archivumába magam vittem, feltörhetetlen pecséttel ellátva, amely szerint soha többé nem lehet vizsgálatot indítani, s újranyitni az ügyet. S miután egykoron felmentéssel szavaztam, így a nő minden vádpont alól fel lett mentve. - Tudom. És nem azt kérem, hogy máris tedd meg. Csak.. gondolkozz rajta. Elvesztegettem azok a bizonyos gyermekéveidet, amit nem adhatok vissza. Téged akartalak védeni. Úgy láttam egyszerűbbnek, ha távol tartalak magamtól. Talán... lett volna együtt pár hónapunk, ami többet ért volna, mint így. De mégis.. legalább élsz. Ha büntetni akarsz most ezért, nem fogok ellenkezni. Szeretlek kicsim, és... itt leszek, ha majd úgy döntesz. – Engedem le a kezemet, és mégiscsak odahajolok, hogy adjak egy puszit az arcára, ezt akkor is megtehetem, ha nem fogadta el a kezemet. Nem akarom feltartani, biztosan akarna ünnepelni a barátaival, még ha elképesztően vérlázító is a ruhája, most nem tehetek semmit. El kell fogadnom, már lecsúsztam arról, hogy befolyásoljam az életét. Azért valahogy mégis el tudnám képzelni legidősebb koszorúslánynak egy bizonyos esküvőnél...
- Miért kéne álcáznom magamat? Úgy gondolod, hogy nem célravezető, ha nyers vagyok? Te talán nem unnád halálra magad valakivel, akibe beletörölheted a lábadat? – Kérdezek vissza, s nagyon úgy tűnik, szórakoztat a reménykedése. Végtére is magát is álltatja azzal hogy romantikus lovagnak állít be, holott pontosan tudja, hogy a gesztusaim mögött nem is titkolt szándék lapul. Na igen, ez vagyok én, de legalább nem teszek úgy, mintha puszta jóindulat lennék. Nem, bármilyen furcsa is, nekem is kell a visszaigazolás, hogy kellek valakinek, aki tényleg ámulattal figyel. Na nem mintha annyira magányos lennék, eddig főleg a külsejük, és nem az eszük alapján választottam lányokat. Hogy ettől felületes lennék? Meglehet. Ám hiszek magamban annyira, hogy tudjam, ha megláttam volna csíráját egy lányban, amitől úgy igazán érdekes lehetne, nem dobtam volna csak úgy. Alysha azonban egy cseppet más. Úgy tartom nem addig lesz kívánatos, amíg meg nem kapom. Hiszen beszélgetni is izgalmas vele, igaz, van köztünk az a vibrálás, amelyből mindig oda lyukadunk ki, hogy mi is ez. Legnagyobb örömömre, jókat vigyorgok ugyanis a kis szende esetleg botladozásain, ellenben mégis egyre kacérabb, incselkedőbb, ahogyan kezdi átérezni, hogy valahol ő a kulcsa annak, hogy így működjön. Na nem fogom hagyni, hogy irányítson, pusztán minimális önbizalmat adhatok. - Ezt elég soknak érzem. Tekintve azt, hogy mennyire rádtelepszem. – És még finoman fogalmaztam. Oké, hogy igyekszem vele figyelmes lenni, az ártatlan érintések ellenben célzatosak, nem azt jelzik, hogy csak barátkoznék vele, de azt hiszem már korábban leesett neki, így nem is bizonygatom hogy bizony igényt tartok rá, s az adok-kapok lényege az, hogy be fogom hajtani rajta a jogos elvárásomat. Ezzel még barátkozik erőteljesen, ám jó úton van, hiszen eljött, és amilyen dögös rucit vett fel, ha nem is most fordul komolyra a dolog, sokat sejtető, az biztos.
Úgy gondolom, hogy még ha testiségnek is álcázom, összességében várom a perceket, amikor lássam, és beszélhessünk. Néha morgok ezen, ennek nem feltétlenül kellene így lenni, de lassan én is bevallhatom, határozottan tetszik a kis hülye, nélküle már nehéz lenne új vadászatba fogni. Egyszerűen nem volna hozzá kedvem. - Azt elhiszem. Remélve, hogy ismét majd valami privát dolog lesz belőle.. – A derekáról egy pillanatra lejebb csusszan a kezem, de nem érintem a hátsóját, csupán a gerince vonalán húzom végig az ujjamat. Álszent mosollyal persze, majd terelgetem az asztalok felé, ahol szépen kitett tálakban merőkanállal kiegészítt rózsaszín puncs úszik, gyümölcsdarabokkal. Szedek neki, aztán magamnak is. – Na és, ott a jenkiknél miben más a karácsony, mint egy itteni ünnep?
Magam sem tudom, hogy maradt-e meg bennem bármiféle érzés. Furcsa érzésem van,a mikor rám néz, de nem tudom pontosan, hogy ez miatta van, vagy miattam, vagy... egyáltalán mi miatt. Csak érzem és kész, lehet azért is, mert megcsókolt csak úgy, miközben én magamnál sem voltam és nem értettem az egészet. Szerintem teljesen reális az, ha nem tudtam kezelni a helyzet és még most is furcsa. De közben tudni szeretném, hogy mi volt az oka és azt is, hogy miért járt nálam annyiszor, hiszen a Gyengélkedőn ezt mondták, hogy elég sokszor meglátogatott és biztos vagyok benne, hogy ennek azért mégis csak jó oka volt, de vajon micsoda? Ha már megközelít és beszélünk, akkor biztos, hogy meg fogom kérdezni, mert nem tudok csak úgy elmenni a dolog mellett. - A szobatársammal jöttem le, ő is egyedül jött volna és én is... Tudod kissé kiestem a köztudatból, vagy inkább az eddiginél is jobban, de érthető. - kómában voltam méghozzá nem is épp rövid ideit, teljesen érthető, hogy ezt azok, akik ismertek nem kezelik éppenséggel a legjobban, ahogyan igazából én sem. A gondolkodásmódom nem változott meg, hiszen nem emlékszem azokra a dolgokra, amik miatt megváltozhatott volna. Még mindig úgy vélem tartanom kell a távolságot másoktól, mert így nem lesz rossz nekik miattam, közben viszont valahogy Luketól nem akarom annyira tartani a távolságot, csak épp nem tudom, hogy miért és azt sem, hogy csak azért, mert kérdéseim vannak felé, vagy valami másról van szó, amit még nem igazán értek. - Örültek persze, de ez nem ilyen egyszerű. Tudod... rossz nekik ennyi fájdalmat okozni. - ezt is mondtam már neki, de hát én nem emlékszem rá. Épp e miatt volt olyan nehéz rávennie, hogy maradjak. Nem a szüleim miatt tettem, ez csak és egyedül neki köszönhető. Azért vagyok még itt, azért vagyok még ezen a világon egyáltalán, mert miatta akartam maradni, csak épp erre egyáltalán nem emlékszem. A szüleimet nem akartam többet szenvedni nála, de most először mégis valami önzés is beleszólt ebbe az egészbe. Önzés, ami azt mondatta velem... maradnom kell, mert szeretném tudni, hogy milyen vele lenni. - Jack... azt mondták elment az iskolából. - igen rá emlékszem, mivel találkoztam vele már akkor is, amikor még ébren voltam. A tetejében tavaly karácsonykor pont vele voltam itt a bálon, de a Darius név nem mond számomra semmit sem, ez látszik is az arcomon. A dal közben hiába lassú, az én mozgásom most nem követi az ütemet, néha meg is állok, ahogyan gondolkodom. Rémes, hogy nem emlékszem, ő pedig igen és a a Darius nevű fiú is. Azt sem tudom, hogy kicsoda, mi van, ha most itt van és nem érti, hogy mi történt? - Miért csak te láttál? És... azért csókoltál meg? Én... én nem emlékszem és ez... olyan zavaros. - igen most már végleg megállok, hiába szól tovább a zene és ő hiába mozog, nekem most nem megy. Nem értem ezt az egészet, nem értem mi történt, nem értem, hogy mi volt ez az egész egyáltalán. Annyira furcsa és annyira érthetetlen és... nem tudom, hogy mire véljem az egészet. Őt sem és a csókot sem. Valahogy olyan meztelen érzés, hogy olyan mintha ő sokkal többet tudna rólam, mint amit én tudok magamról.
Attól függetlenül, hogy már nem tudom kiírtani a pillantásomból a szerelmet, nem fogom magam ráerőltetni, csakis azért megyek oda, mert láttam, hogy néz engem. Biztos, hogy semmire sem emlékszik, de valami érzés megmaradhatott benne abból az időszakból, amikor még szellemként lebegte be a roxfort folyosóit. Csak egy tánc, ennyit szögezek le magamban, mert nem akarom zavarba hozni. Biztosan nem úgy nézek rá, mint egy átlagos srác, aki mondjuk a külsejét méltatja, ebben azért több van, s amennyire lehet, visszafogom, nem túlzottan sikerül, de reménykedem benne, hogy rövid szám jön. Nem mintha nem akarnék minél több időt vele tölteni, de hát nincsen semmi értelme. - Ugyan. Ez nekem is jó apropó volt. Karácsonykor nem jó egyedül lenni. De máskor sem. Ugye téged azért elkísért valaki? – Ami azt illeti, nem láttam őt mással, ami kettős érzéseket gyújt bennem. Egyrészt örülök, hogy nem kell magamat rosszul éreznem, ha már engem nem szeret. Viszont így meg egyedül marad, és boldogtalan lesz, amit szintén nem akarok, akkor már tényleg találjon magánan valakit. Amikor Marie meghalt, és átgondoltam az életemet, még nem tudtam, hogy mennyire nehéz lesz... másokról gondoskodnom. Erre mondják azt, hogy rossznak lenni mindig sokkal könnyebb. Ám már nem tudok hátat fordítani, és ha Andie nem tart rám igényt, attól még gondolkozhatok a sorsán. - Ez jó hír, biztosan ujjongtak hogy mégis jól vagy, nem jó, ha le kell mondaniuk a lányukról. De...? – Figyelek rá bátorítóan, az egy dolog, hogy nekem elmondta ami történt vele, de mivel nem emlékszik rá, nem csoda, ha ennyire bizalmatlan velem. Az a helyzet, hogy az nem megoldott, hogy csak a barátja legyek, hiszen zavarba hoznám azzal, ahogyan ránézek, ahogyan lerí rólam, hogy megérinteném. Az viszont tényleg érdekel, hogy most milyen a közérzete, így szívesen elbeszélgetek vele. - Nem is tudom. Jópárszor. És nem. Azt mondtad, hogy rajtam kívül még két fiúval beszéltél, Jack és Darius a nevük, de a végén már csak én láttalak. Nem értettük hogy miért. Amíg lehetett, próbáltam veled maradni, aztán végül feladtuk. Legalábbis nem tudom máshogyan mondani. Valami ilyesmi. Az a fő, hogy most már rendben vagy. És ugye nem eshetsz vissza? – A szám annak ellenére, hogy valami pörgősebbre számítottam, elég lassú, de legalább beszélgetni tudunk közben. Nagyon is zavarbaejtő, hogy így kérdezget, mert nem akarom bizonygatni, hogy mi volt köztünk, és úgyse hinné el. Vagy mégis?
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Szélesedik a mosolyom a tanárnő szavait hallva, még majdnem el is nevetem magamat, de a végén még Barbie egész este nem állna szóba velem, hogy én képes vagyok egy tanárral ennyire jó viszonyt ápolni, pedig a tanárnő tök jó fej. Persze szigorú, meg minden, mint a többség, de mondjuk nem fagy meg az ember ereiben a vér olyan szinten tőle, mint mikor Piton mellett megy el a folyosón. Pedig engem a fickó még csak nem is tanított soha, hiszen nem ide jártam, de meséltek róla, no meg olyan hűvös kisugárzása van, hogy szerintem simán funkcionálhatna a konyhában akár hűtő helyett is. - Talán majd találok egy ilyet, de tudja még amúgy sem rohanok a gyors elköteleződés felé. - mosolyogva rántom meg a vállamat, mert hát na fiatal vagyok. Nem érdekelnek olyan szinten a fiúk, főleg hogy lássuk be családi kapcsolatok terén nem is áll előttem jó példa. Oké a nagyszüleim, hiszen őket mindig együtt láttam, nem váltak el, meg semmi, viszont az apám megölte az anyámat... nem valami jó ómen arra nézve, hogy kapcsolatokat építsek ki, mármint szerelmi téren, főleg hogy anya halála óta apa aztán nem is foglalkozott semmi ilyesmivel. Simán lehet, hogy a mi családunknak a nagy szerelem nem adatik meg és kész. Amúgy is most elsősorban a tanulmányaimra koncentrálok és persze arra, hogy kiborítsam az apámat, nem fér ebbe a sok teendőbe még bele az is, hogy fiúzzak. Én se tudok azért ezer felé szakadni na. - Na persze. - az egyik szemöldököm látványosan feljebb szalad. Nem igazán hiszem én el, hogy az apám tényleg azért rukkolt elő ezzel a vállraterítgetéssel, mert annyira aggódik, hogy meg fogok fázni. Simán csak nem tetszik neki a ruhám. Nem tudom mit szólt volna hozzá, ha azt veszem fel, amit Barbie javasolt. Na akkor... tuti, hogy padlót fogott volna és nem csak köpennyel akar takargatni, hanem minimum arra utasít, hogy azonnal öltözzek át. Na persze azt se tettem volna meg. Hm... lehet, hogy mégis csak a másik ruhát kellett volna felvennem? Az azért komolyan érdekel, hogy milyen dolga van az apámnak a tanárnővel, milyen ügy és milyen nyom... Oké tudom apa auror, még biztosan nem nyugdíjaztatta magát, na persze jobb lenne, de miért a tanárnővel dolgozik össze? Főleg, hogy nem is tudtam, hogy ismerik egymást és a tanárnő falazott is nekem, amikor ide érkeztem és amúgy is ő intézte az ösztöndíjamat... Nem csoda, hogy elég rendesen ráncolom a homlokomat, hogy mi a fene van most egyáltalán. - Honnan ismered a tanárnőt? - még az előtt bukik ki belőlem, hogy belekezdene a saját kismonológjába. Hát na számítottam rá, hogy valami hasonló miatt akar majd beszélni velem, de nem igazán gondolkodtam előre, hogy na majd ebben az esetben mit fogok mondani neki, vagy mit fogok reagálni a szavaira. Jobban érdekel most, hogy mi köze van egyáltalán a tanárnőhöz. Persze legszívesebben azonnal rávágnám, hogy nem érdekel, amit akar és hogy igaza van ezzel már régen elkésett, de közben... azt hiszem a tanárnő már szépen rávilágított arra is, hogy nagyon rosszul éreztem magamat, mert egész nyáron még csak nem is jelentkezett. Mit nyáron, nyár óta se! És most erre kellene mondanom valami hasznosat, valami érdemit... de még most sem tudom, hogy mégis mi lenne az. A kezét nem fogom meg azonnal, de el sem fordulok, látszik rajtam, hogy hezitálok. - Hogyan akarsz éveket bepótolni egyáltalán? Tudod, hogy ez... nem ilyen egyszerű. - elhúzom a számat és csak halkan sóhajtok egyet. Nem, ennek az estének nem erről kellett volna szólnia. Kiborítani akartam az apámat, most pedig az arcát nézem, amin szenvedést látok és tényleg úgy érzem, hogy jóvá akarja tenni, de lehet még egyáltalán? Olyan már úgy sem lesz, mint volt... soha sem. - Én... teljesen egyedül hagytál, amikor a leginkább szükségem volt rád érted? Most... neked van szükséged rám, vissza kellene adnom a kölcsönt! - nem fogadom el a kezét. Még nem. Ezt ennyivel nem lehet csak úgy lerendezni, nem lehet így megoldani. Nem és kész! Lehet, hogy elment és szenvedett egy pár napot, de én többet szenvedtem előtte és ezzel is megint nekem ártott. Igaz, hogy én küldtem el, de most nem tudok csak úgy hirtelen mindent elfelejteni. Évekről van szó, a legfontosabbakról. Majdhogynem felnőttem nélküle, még csak azt se tudja mi a kedvenc sütim. Nem is ismer!
Szakadék szélén állok. Vajon elhúzol, vagy belelöksz?
Agnese Yermouth
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Asztalok 2016-01-26, 18:23
Philip & Leticia & Agnese
- Semmi gond, meg tudom érteni Barbarát. Köztudott, hogy a tanárok a legveszélyesebb besorolást kapták a Szörnyek Szörnyű Könyvében. Ezért harapós a könyv. - S talán tényleg karácsony lehet az oka, hogy ennyire megenyhült hangulatban van, mert a végén még egy igazi mosolyt is látni az arcán, amitől azért tényleg barátságosabbak és még szebbek lesznek a vonásai. Ez nem az a féle hideg, kegyetlen mosoly, amitől joggal futna messzire bármelyik diák. Aztán arra gondol, hogy sopánkodhatna azon, hogy Leticiával nem kerülnek olyan közelségbe, mint amilyenre vágyna, de... be kell látnia, hogy tényleg vannak előítéletek a tanárokkal szemben, ám Leticia nem hallgat azokra, legalábbis Agnese esetében nem. Ösztöndíj ide vagy oda, attól még beszélgetésük korlátozódhatna a csak szakmai, tananyagot érintő kérdésekre, mint a másik két alibiből idehozatott ösztöndíjas diák esetében is. - Van, aki pont azt szereti, ha valaki ki meri mondani a véleményét. S elég csak egy ilyent találni, kígyózó sor nem is kell. - Feleli derűsen, hiszen magában azon mulat, hogy Leticia milyen jól megállapította róla, hogy ő is ilyen. Ami azt illeti, erről Philip bőven tudna mit mesélni, de szerencsére a megjelenő férfi nem erről tervez beszámolót tartani a lányának. Valószínűleg az egykori hitvese sem rejthette véka alá a véleményét Leticiát elnézve, úgyhogy Philipnek ez lehet a zsánere.. és a peche is, ha a rá váró beszélgetést nézzük a lányával. A ruha dolgára már nem reagál, nem egészen úgy sült el, ahogy gondolta, így aztán főleg nem fűzi a szavakat hozzá, jobb is ha továbbillannak a témáról és szerencsére Philip sem köti az ebet a karóhoz a köpenyt illetően! - Csakugyan? Még ma? Nos... rendben van. - Bólint rá Philip szavaira előadva a nagy kegyes lady-t, aki hajlandó szót váltani még karácsonyi bál idején is valami igen fontosnak ígérkező ügyben a férfival. Neki is beszéde lenne a férfival valami fontos ügyben, s ez most nem romantikus turbékolást jelent. Sőt, két dolgot is meg kell beszélnie a férfival, így másnem holnap reggel keresné őt fel, ha ma érthető okokból inkább a lányával van Philip. Figyelme visszaterelődik Leticiára, valami mormogás, motyogást hallva, de nem kérdez rá. A lányt ismerve, ha valamit tényleg mindenki fülének szán, azt el is fogja mondani érthetően, mint ahogy apjára förmedt a köpeny ügyében. - Köszönöm, Önöknek is! - Kedves pillantás a lánynak, majd valóban távozik a fához és valóban utána néz annak a kis összetekert kis tekercsnek, amin az előbb körbenézelődés közben meglátta a nevét. Nincs hova sietnie, s nem kell attól sem félnie, hogy felkérik táncolni. Valahogy még kollégái is tartják tőle a távolságot,
talán mert még mindig visel valami feketét a gyász jeleként. Még Dumbledore sem szokta őt felkérni, amiért Agnese kifejezetten hálás is. Nagy ritkán odapillant a kettősre, ha nem mozdultak onnan máshova, de nem bámul feltűnően. ~ Philip a kezét nyújtja neki... Talán táncra kéri fel? ~ Kapja el a pillanatot. Egyébként ha Leticia véletlen felé nézne, akkor mintha csak véletlenül találkozna tekintetük, diadalmas pillantással mutatja fel a kis tekercset és hozzá az ódon kulcsot, miszerint megvan a terem!
Pontosan tudom, hogy a sorrend ezúttal meg kell, hogy forduljon. Bármennyire is óvakodtam, hogy érzelmeket mutassak a lányom felé, be kell látnom, hogy szívem másik hölgyének végtére is igaza van. Ha belegondolok, a rideg úrnő álcája mögött még mindig ott rejlik a szerető édesanya, aki az utolsó lehelletéig gondoskodik a lányairól. S úgy, hogy ki is mutatja feléjük az érzelmeit. Cseppnyit sem változott a véleményem Agnese-ről, amióta sötét titkát felfedte. Negatív irányba legalább semmiképpen sem. Mindig is tudtam hogy valami más áll itt a háttérben, csupán nem tárhatja fel a külvilágnak a szörnyű igazságot. Gyilkolt, de nem úgy, ahogyan az mások szerint véghezvitt volna. Ám nem foglalkozhatok vele. A lányom nem csak egy kegytárgy, akit pakolászhatok, lehetőség szerint jó messze magamtól. Be kell látnom; érző szívű lény, aki az én vérem, és itt az ideje, hogy ezt ki is mutassam. Az, hogy ha ma Agnese-sel nem érintkezem, sajnálatos módon benne volt a pakliban, az iskolában egyébként sem tehetnénk meg, egy-egy lopott pillantás is soknak bizonyulhatna. Ezúttal nem is teszem meg, csak áldom a jó szerencsémet, hogy Leticiához odasietve Agnese-t is láthatom, köszönhetem, hiszen az udvariasság megkívánja. Találkozik a tekintetünk, a törtmásodperc lelkeinkben hosszú óráknak tűnik majd, ha az éjszaka csendjében előhúzom az emléket, hogy újra és újra visszanézzem. Ellenben a köszönésemet sikerül oly módon elrontanom, amennyire lehet, Leticia eddig is utált, most aztán nem tudtam megalapozni azt, hogy ez változzon. Csak hát.. ez a ruha. És mégis, a Lady kijavít, mellém áll, amin nagyot dobban a szívem, hogy csak ha udvarias biccentéssel is reagálom le. - Tulajdonképpen pontosan így értettem, de ha nincsen rá szükséged, nem erőltetem. – Kész, behódoltam mindkét nőnek. Amit eddig oly ügyesen elkerültem, hogy ne a magam ura legyek, most viszont itt állok ebben a gyűrűben, s rá kell ébrednem, hogy ha akarom, a magányomnak vége szakadhat. Vagy betlizek egyet, és továbbra is tartani kell a távolságot a ladyvel, na meg persze Leticia nem szalad vissza hozzám egyetlen szavamra. Egyértelmű, hogy már sok van a rovásomon. Visszaveszem a köpenyt, végtére is felnőtt nő, nem tehetem meg, hogy akár szavakkal is megrovom. - Köszönöm tanárnő. Az este folyamán ha nem gond, váltanék Önnel néhány szót, a múltkori ügyben merült fel néhány további nyom. – Köszönök el súlytalan hanghordozással, remélem még látom az este folyamán, még ha egyikünkben sem akarok ábrándos várakozást előidézni, a lányom most tényleg fontosabb, kár is lenne siettetni a vele való beszédet. Hallom is a motyogást, az az elegáns, ha nem vágok vissza. Nem tudom, hogy Agnese tekintete mit üzen, csupán abból indulhatok ki, hogy támogatja, amit teszek. Így félrevonom a lányomat az egyik falhoz, természetesen nem olyan messze, hogy a nőt már ne lássam, ám figyelmemet Leticiának szentelem. Végül habozás nélkül belevágok, noha nem tanultam be a szöveget, és biztosan zavarosnak tűnik majd így egybe, mintha vagdalkoznék. - Sajnálom, hogy eltaszítottalak Leticia. Úgy gondoltam, hogy akkor védhetlek meg attól, aki tönkretette a családunkat, ha távol tartalak magamtól. Már késő, tudom, úgy véltem, hogy így lesz a legjobb. Azt akartam, hogy önálló legyél, és akkor is élj, ha velem történik valami. Anyád olyan bátor volt, és úgy véltem, nem akarná, ha egy kislánnyal menekülném át a fél világot. Szeretlek, és nem tudom máshogyan jóvátenni, mindazt... Nem kérek mást, minthogy gondold át, hogy van-e még közös jövőnk. Nem akarom erőltetni, viszont az apád vagyok, és itt az ideje, hogy harcoljak érted. Tiszta szívből. – Sóhajtok fel végül, és a kezemet nyújtom, felkészülve arra, hogy gyűlölködve elfordul. Agnese sem állította, hogy mindez könnyű lesz.
- Az első sokkok óta folyamatosan keresem benned. Kitartóan hiszem, hogy ez a nyers stílus csupán álca – ellenkezek látszólag meggyőződötten, ám a következő pillanatban mindez szertefoszlik egy halk nevetés, egy újabb vállvonás kíséretében. Nem, Dylan sose állította, hogy csupa kedvesség lenne, igazából az akaratos, uralkodó jelzők sokkal jobban illenének rá. És valahogy még sem zavar ez az egész, értékelem, ahogy figyel rám, hogy nem hagy elveszni a tömegben. Mert talán ha nem tart így ki, ha egy köszönés után tovább ment volna, tovább folytatta volna azt az életet, amiben még nem ismert, talán valóban elveszek a tömegben. De nem hagyta, fogalmam sincs miért, de én keltettem fel a figyelmét. Talán azok a hollywoodi filmek nem csupán kitalációk, talán mindegyiknek van egy iciripiciri valóságalapja. Hisz minden történetnek, minden könyvnek, mesének kell hogy legyen kiindulópontja, másként hogy kezdődött volna a történet, miként pattant volna ki a megalkotó fejéből, ha nincs egy mozzanat, ami megindítaná a fantáziáját? - Egy kicsit? Hát.. talán egy „Dylan-nyit” - fordulok nevetős mosollyal menet közben felé. Valóban főként miatta érzem magam jobban, azok az apró figyelmességek, amiket ő bőszen palástol, én még is meglátok. A bátorító pillantások az ebédlő asztalnál, az apró mosolyok a folyosón kutyafuttában. Mert azért ennél több még nem nagyon volt, hol egyikünk, hol másikunk szaladt órára, meg hát… ő mégis csak egyetemista már, talán annyira nem akarta közhírré tenni khm.. barátságunk? Ismeretségünk? De azt hiszem, ezzel a bállal ez a kérdés is eldőlt, hisz nem valamelyik csoporttársát hívta, még ha pokróc stílusában fel is emlegette a lehetőséget, az a csipkelődés csak nekem szólt, mások csupán párosunk látják, néhány szemfüles talán a puszit is a lépcsőnél. - Igen, azt hiszem egy kis pohár bólé jó lenne. A tánctért egyelőre még nem szívesen közelítem meg. Ki tudja, ott miféle táncra vetemednék általad – húzom pajkos félmosolyba az ajkam, mintha felemlegetni kellene legutóbbi táncom. Bár valahogy az az érzésem, ahogy én sem felejtettem el azt a délutánt, úgy neki sem kell emlegetni, hogy eszébe jusson.
♫ Zene ♫ ♥ Ruha ♥ Mindent a maga idejében: először meghalni, aztán gondolkodni.
Nem lep meg, hogy Barbie teljesen zavarba jön, hogy a tanárnő hozzá szól. Persze a barátaim között akadnak azért, akik furcsállják azt, hogy én mondhatni barátkozom egy tanárral, de alapvetően a tanárnő kedves és figyelmes és lássuk be nem igazán tudtam volna hol tölteni a nyarat, ha ő nem segít nekem ebben és nincs mellettem, szóval örülök neki, hogy végül is megismertem és hogy át vett ebbe az iskolába az ösztöndíjjal. Egészen jól alakulnak a dolgok, persze ha az apám ügyét leszámítom, ami azért... nem épp mondható a legpozitívabbnak az életemben és attól tartok és mostanában ez nem is igen fog pozitív irányba változni. Ő legalábbis nem tesz érte, felszívódik és még csak nem is ír, mintha ő lenne megsértve, mert csúnyán beszéltem vele, miközben alapvetően... igazam volt, mert hazudott nekem és eldugott egy hülye iskolában, csak hogy így védjen meg. Milyen hülye egy ötlet! - Köszönöm tanárnő! - mosolyodom el, még ha netán csak udvariasságból mondja is, amit mond. Mondjuk tény fiatalabb vagyok nála. Nem tudom, hogy a tanárnő hány éves pontosan, de a korához képes szerintem állati jól néz ki és ezt biztosan Barbie is osztaná, ha meg merne szólalni, de leginkább csak egy elkínzott mosolyt varázsol az arcára, mintha azt is kifejezetten nehezére esne szegénynek produkálni, de becsületére megyen mondva nem lép le azonnal, csak pár perc múlva. Majd utólag úgy is kifaggat, hogy mi volt, ennyire már ismerem. - Elnézést tanárnő, Barbie kicsit tart a tanárok többségétől. Tudja az előítéletek. - elmosolyodom miután már a barátnőm távozott. Jó persze tény, hogy egyébként Agnese tényleg szigorú tanár, de azért tud ő kedve is lenni, ahogyan most is. - Oh hát.. ennyire én azért nem vagyok népszerű, de kedves a feltételezés. Nincsenek kígyózó sorok, tudja nem mindenki viseli jó, ha az ember gyakran mondja ki a véleményét, ezt biztosan ismeri. - megrántom a vállamat, hiszen azért a tanárnőt is egy elég komoly és határozott nőnek ismertem meg eddig. Biztosan fiatalon is ilyen volt már. Kimondja, amit gondol és az emberek ezt ritkán szeretik, no meg persze a határozott embereket nőket a pasik sem annyira. Azt szeretik, ha van kit pátyolgatni és van kire vigyázni és az apám pontosan ezt villantja meg, amikor megérkezik, miután sikerült lefagynom, hogy megláttam, hogy ő is itt van. Nem is igazán értem, hogy egyáltalán miért jött. Nekem persze nem szólt róla, csak úgy beállít. Nem csoda, hogy rendesen fújtatok, amikor erre azzal nyit, hogy a vállamra teríti a köpenyét. Naná, hogy morcosan igyekszem lerázni magamról. Ha kell akkor szépen le is veszem és visszanyújtom neki, vagy lerázom a földre, vagy ha nem veszi el, akkor ledobom a legközelebbi székre, vagy padlóra, nekem aztán édes mindegy. Csak az lep meg, hogy a tanárnő javítja ki az apámat. Na ezért nem szeret egy fiatal egyszerre túl sok felnőtt közelében lenni, mert akkor támogatják egymást... ami nem valami hasznos rám nézve. - Na persze... szerintem meg nem tetszik neki a ruhám, mintha egyébként lenne beleszólásod. - az utolsó szavaknál már az apám felé fordulok. Nem értem, hogy miért gondolja, hogy beleszólhat abba, hogy mit veszek fel, amikor jó ideje természetesen itt sincs. Nincs köze hozzá, hogy mibe öltözöm egy bálon. Másokon is ilyen ruhák vannak. Persze akad azért, aki visszafogottabb, de én igen szándékosan vettem fel ilyesmit. Épp e miatt húzom el kicsit a számat a szavaira. Nekem meg nincs kedvem vele beszélni és hogy tönkre tegye a bálomat, de gondolom úgy se nagyon van beleszólásom igaz? A tanárnőre nézek, hátha marad, vagy kiment, de ő távozóra fogja. - Pedig szívesebben nézném meg én is azt a termet. - szinte csak magamnak morgom csendesen a szavakat, nem igazán úgy, hogy hallani is lehessen rendesen, bár azért van rá esély, hogy az apámhoz van, ami eljut belőle. A köztük váltott rejtett pillantásokat nem igen veszem észre valószínűleg az amúgy is morcos állapotom miatt, az most nem igazán engedné. - Jó szórakozást tanárnő! - köszönök el végül, és megvárom míg kicsit távolabb ér, akkor pillantok megint az apámra, aki nagyon remélem, hogy nem próbálta újra rám erőltetni a köpenyét, mert az biztos, hogy nem fog sikereket elérni vele. - Szóval tényleg úgy véled, hogy magyarázattal tartozol miért szívódtál fel az egész nyárra, hogy még csak egy levelet se küldj miután bedobtad az infot anyáról? Jé! - ingen undok vagyok vele, már megint, de sértett is egyben és megbántott és nagyon fáj az, amit csinált. Az őszintétlenség és ez az egész, ahogyan kezelte. Mintha csak neki lenne rossz, vagy nem is tudom. Mindig is ilyen megviselt és búskomor volt a képe, én meg annak tudtam meg, hogy hiányzik neki anya. Erre kiderül, hogy ő végzett vele, engem meg bedugott egy hülye suliba, hogy védve legyek és ne kelljen foglalkoznia velem évekig, miközben tök egyedül voltam anya és a nagyszüleim nélkül és... nélküle. Nem tudom, hogy ezek után mi az a fontos, amiről beszélni akar, ami ezen javíthatna, vagy változtathatna egyáltalán.
Szögezzük le, annyira udvarias, és jólelkű nem vagyok, hogy körbeugráljam, és romantikus gesztusokkal halmozzam el. Szerintem ő is tisztában van vele, hogy az első perctől kezdve piszkos dolgokat akarok művelni vele, csupán a tempón lazítok olykor, hogy ne sérüljön a lelke, ám ebbe nem férhet bele egy kézcsók, az túl gáláns lenne, és le is rombolná a rólam alkotott képét, amelyben ugyan van bennem egy néminemű pökhendi arrogancia, és lehengerlő sárm, minimál figyelem, de romantika, vagy csöpögős nyáltenger biztosan nem. Minden alkalommal sikerül pírt varázsolni az arcára, és ezt csakis annak köszönhetem, hogy zavarba hozom az odamondásaimmal, véletlennek tűnő érintéseimmel, amiket csak egy igazi férfi tud átvinni a védőpajzson. A csók ellenben túl direkt lenne, ahhoz minimum el kell bújni valahova, titkon fűzni a csajt, és nem a tömegnek szánni teátrális módon, hiszen ahogyan én akarom tenni vele, az már felér egy kisebb előjátékkal, minimum pofonvágna érte, így csak szépen sorjában. - Eddig a kedvességemről ismertél? – Simítok végig az arcán, miért kéne pincsikutyaként loholnom mögötte. Már kifejezte számomra, hogy mennyire magányos, nem találja a helyét, nagyon hiányoznak az otthoniak, én meg figyeltem rá, nem láthatott a folyosón más lányokkal, így egyértelmű, hogy mostanság én sem kavarok másokkal. Ez csak amolyan odaszúrás, amely helyettesíti azt, hogy „most csakis te voltál a fontos”. Virágnyelven na, hát én is tudok, csak lehelletnyi bunkóságba csomagolva. A karomat elfogadja, ügyesen tartom, hogy ha megbillenne, azzal beforduljak mellé, hogy elkapjam a derekát, még véletlenül se essen el, ha rálépne a hosszú ruhára. Az ilyen estélyik tekintetében sosem értettem, hogy mi miért van, csakis a kicsomagolásban láttam fantáziát. Ám tekintve hogy Alsyha még pici, erre nem ma fog sor kerülni, nem tervezek ilyesmit nyálcsorgatva, szóljon ez az ünnepről, a táncról, nagy kajálásról, és ha arról van szó, az este vége felé még lehet mélyíteni azt a bizonyos nyelvtechnikát, amit még nem mutattam meg neki, inkább volt az ismerkedős ajakpuszi, semmint évődős csók. - Sikerült legalább egy kicsit megkedveltetni veled az itteni helyzetet? – Viszonzom a pillantását, ez már egyértelműen nekem szól. Ha belegondolok, nagyon is csinos, nem csak az ártlatlanságot látom benne, valóban szép lány, akivel hosszútávú terveket ugyan nem tudom, hogy van-e értelme dédelgetni, majd a jövő eldönti, hogy mi lesz, eddig nem kötöttem le magamat túlzottan. Nem volt kivel, az elődei felszínes, ostoba tyúkok voltak. - A cél az volt, hogy tovább emeljem a szemedben az ellenállhatatlanságomat. Most már biztos, hogy sikerült. Keressek neked egy frissítő bólét, hogy oldódjon a hangulatod? – Kérdezem az asztalok felé vezetni a kis hercegnőt. Alig titkolt mozdulattal vonom magam elé, hogy megvizslassam hátulról is, ha már a dekoltázsa esetén nem voltam durván megbámulós.
Látom én a pillantását, de azért próbálok vele nem olyan nagy mértékben foglalkozni, vagy legalábbis nem értelmezni, hogy pontosan mit is takar, mert nem hiszem, hogy az most jól jönne egyáltalán. Így is elég kínos volt az a helyzet, ahogyan legutóbb elváltunk és most jó lenne tudni, hogy vajon miért is volt ott a gyengélkedőn olyan sokat. Nem emlékszem semmire sem abból, amíg kómában voltam, de nem is gondolnám, hogy ilyesmi lehetséges, fel se merült bennem, ő mégis úgy néz rám most is, mintha már jól ismerne, mintha valami... nem tudom megmagyarázni, de egyszerűen látszik a szemében és épp e miatt még inkább kíváncsi vagyok rá, hogy miért is van ez az egész, hogy milyen magyarázattal tud szolgálni, mert biztosan van valami magyarázata, én pedig meg fogom hallgatni, bármennyire is képtelenségnek tűnik majd majd. - Szóval segítettél neki, hogy ne jöjjön egyedül? Ez kedves tőled. - halvány mosoly ejtek meg. Elég visszafogott fajtát, már csak azért is, mert érezni szinte minden mozdulatából valamiféle elfojtott nem is tudom, hogy mit. Igazából pont e miatt szeretnék rájönni, hogy miért is van most is itt, mert sokáig nem maradt azzal a Florával és biztosan vannak még barátnői, ismerősei, akikkel szívesen foglalkozni, mégis engem talált meg elsőként. - Köszönöm! Madame Pomfrey szerint is jobban vagyok. A szüleim örültek, megkönnyebbültek, de... - sóhajtok csak egyet, hiszen nem tudom, hogy ismeri-e a sztorimat, én pedig nem akarok nekik rosszat okozni azzal, hogy ezt még egyszer át kell élniük, mert hát ez lesz nem igaz? Újra lehet ilyesmi, kerülhetek megint kómába, lehet megint komoly baj, vagy még komolyabb és azt megint csak nekik kell majd megszenvedni, nekem pedig rossz látni az elrejtett fájdalmat, amit előttem nem akarnak kimutatni. Tudom jól azt is, ha tehetnék akkor otthon tartanának, hogy figyeljenek rám, de a bezártságot biztosan nem viselném el. Az csak felemésztene teljesen. Szépen lassan, ahogyan beszél megállok mozgás közben, megállok a tánc menetében is és nem folytatom tovább, hiszen egészen szorosan ölel és, amit mond... hihetetlennek tűnik. De amit a szüleimről mond igaz, és hogyan tudná akkor, ha nem ismer? - Nem... nem lehet. Ez... azt mondod ismersz és én a testemen kívül voltam és... mennyit beszéltünk? Egyáltalán... akkor mások is láttak? - nem tudok tovább táncolni az biztos. El vagyok képedve, meg vagyok lepődve, főleg hogy ezt ilyen őszintén kimondta. Nem is tudom, hogy mire számítottam igazából, de az biztos, hogy ez, amit most mondott nagyon meglep és nem tudom hirtelen hová tenni. Összezavart, hiszen ismer, azért csókolt meg? Mennyire ismerhet és mennyire... kerültünk közel, amire én nem is emlékszem?
Például koszorúslányruha-próba? 
