2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egyre furábban nézek rá, majd csak finoman megvonom vállaim. – Hát persze, hogy nem – közlöm valahol kioktatóan – ugyanis az udvarlás a fiúk dolga! – kicsit sem haladó szellemű ez a meglátás részemről, de sokkalta meghittebb és romantikusabb alapokat nyújt ez, mintha egy lány töri magát egy fiú kegyeiért, nem? Az olyan... Utcalányos. Asszem'. Eztán elindulunk, a vezetői szerepet magamra vállalom, ha kell, noha általában ezt szívesen meghagyom a fiúknak, ezúttal kifejezetten örülök, hogy magamhoz tudom ragadni a lehetőséget. Szavaira csak egy szégyenlős, pironkodós biccentéssel felelek, túltárgyaltuk, még egyszer nem kérek elnézést. – Ezt vettem észre – motyogom következő szavaira, a mondat még az előtt kicsusszan ajkaimon, hogy igazán végiggondoltam volna. Hogy taplóságom leplezzem, vagy talán csak a nevetése teszi magam is elmosolyodom, apró, rövid nevetésre is futja talán, de ez már tényleg halovány. – Akkor nem tanulsz eleget, vagy csak nem jól – kezdek magyarázni eztán viszont, egészen komolyan – Mármint, ennek megvan ám a maga módja, meg minden. Vágod, tényleg, szal' izé... Én is csomó mindent megjegyzek, ha mondjuk hallom, szóval izé... Felolvasom, meg néha csinálok ilyen elmetérképet, vagy mi az, nem tom', hogy hívják, de tök fasza, mert emlékszem, mi hol volt, meg kulcsszavakra, és az se rossz, ha párban tanultok, és egymásra nézve mondjátok fel, mert akkor nem tudsz lesni, meg lapozgatni, meg a nehéz dolgokból lehet vicc, és akkor az megragad, ami tök jó... – kezdek kicsit hadarni is. Erről a témáról egészen szívesen magyarázok - hiszen végre valami, amiben jó vagyok. – A számmisztika jó, azt én is szeretem... Meg az SVK-t például... – merengek el – Bár van, amihez nekem sincs túl nagy tehetségem, mondjuk engem az mindig bánt, ha valamit nem értek, vagy nem tudok – teszem hozzá. Ha őt nem érdekli, akkor senki se tanulhatja meg az adott dolgot helyette. Pedig szerintem rémesen izgalmas és érdekes az összes óránk... Nem is értem azokat, akik tesznek az egészre. – Tényleg? De kiráááály! Mutass valamit! – kérem szinte azonnal. Talán ha nem ragaszkodnék olyan görcsösen az aurori pályához, engem is érdekelne a látványmágusi szak. Vagy a tanári. – Szerintem nem annyira nehéz fizikai meló... Mármint, muglinak lenni nagyobb szívás mondjuk... – igen, szinte minden muglit úgy képzelek el, aki napi szinten izzad a sok fizikai teljesítménytől, amit produkálnia kell, hogy megélhessen, és csak szenved a mágiamentes léttől. Gyerekes, de nem tudok elszakadni ettől a képzettől. – Édesek...? Nem tudom, inkább... Nagyok... – motyogom. – A róka nem macska – jegyzem meg, de végül nem folytatom tovább, így az sem derül ki, még mely állatok tetszenek - pedig akad még pár -, meghökkenését látván vállat rándítok. – Nem. Hatodikos vagyok... Miért?
Jobb későn, mint soha... ◊ zene ^^ ◊ szószám: 415◊ credit by ◊
Gondoltam, hogy félreérti, bár az én össze-visszafecsegésem miatt. Nem is udvarlóimat akartam mondani, hanem ismerős, vagy barát, vagy már nem is tudom pontosan, de véletlenül ez csúszott ki a számon. - Na látod! Nekem bezzeg sose udvarolnak. – mondom szórakozottan, mert persze mindenki tudja, hogy a fiúknak nem szokás udvarolni, hacsak nem meleg srácról van szó, bár az igen bizarr lenne, én még nem találkoztam olyannal, nem is nagyon szeretnék úgy… soha. Nem akartam én vezetni, nekem lényegtelen hová megyünk, ezzel szemben a lányokkal való igen kevés tapasztalatomból az derül ki, hogy jobb szeretnek ők dirigálni, meg, ha nem oda megyünk, ahová ők akarnak, akkor egyenesen fel vannak háborodva, hogy de miért oda megyünk ahová és miért nem máshova. Csak igazodna ki rajtuk az ember! - Ugyan semmi gond nem volt vészes. – mosolyodom el barátságosan, tényleg nem zavartattam magamat azért, mert felhúzta magát, bár nem kellett volna ilyen hevesen reagálnia, de már megszoktam, hogy a hülyeségeimmel többnyire mások agyára megyek, így ez nem okoz különösebb szívfájdalmat nekem. -Ugyan, csak annyit kell, hogy nem csak a hajam szőke, hanem az agyam is. A többi dolog meg csak mellékes. – nevetek fel saját viccemen, ami nem is volt olyan szórakoztató, de én azért röhögtem, mert muszáj volt. - Tanulok, csak nem minden marad meg az agyamba. – A válasz egyszerű volt és igaz. Tényleg hamar kiesnek a dolgok, pedig én elég sokszor tanulok, csak olykor lusta vagyok alaposa, inkább csak úgy körülbelül tudom az anyagot, amivel át megyek, de nem hajtom szét magamat. - Hát én hiába fektetek bele energiát, a tanárok nem igazán színlelnek, nem próbálnak meg bíztatni, egyedül a Számmisztika az, amiből annyira jó vagyok, hogy talán az egyik legjobb, azt sem értem hogyan csinálom, egyszerűen felfogom aztán kész. A többi tantárgyhoz nincs ilyen nagy tehetségem sajnos, pedig jó lenne. – Látszik, hogy a csaj lelkes, én pedig mosolygok, mint a tejbe tök, bár nem szeretem különösebben a tanulós témát, ha gondolja beszélhetünk még róla, de nem túl sokáig, mert egy idő után fájni kezd tőle a fejem, vagy itt helyben elalszok az unalomtól. -Aha olyasmiket és tényleg érdekesek, meg könnyen megérthetőek, szerintem ezt direkt nekem találták ki. – mondom nevetve. - Auror? Azok azok akik olyanok mint a mugliknál a rendőrök ugye? Menő állás, csak sok tanulással jár, meg persze nehéz fizikai munkával, ami nekem nem jön be, de ha te neked ez tetszik, akkor jó, hajrá! – Egy bíztató vigyor, aztán lépünk is tovább, lassan el kéne jutni azokhoz a kérdésekhez, amik komolyabb témákról szólnak, csak még nem tudom hogyan, vagy miként. - Kár pedig nagyon édes állatok. – És az egyik kedvenceim! Olyan csodás teremtmények. Ha tehetném én is annak születtem volna, de nem így lett, mindegy legalább képes vagyok azzá átalakulni. - Az ilyen cica fajtákért? – kérdezek vissza kissé zavartan, Nem, soha nem szerettem a macskaféléket, mindig kirázott tőlük a hideg, meg a karmaiktól, meg a fogaiktól. A szemöldököm az egekbe szökik, amint meghallom mit is mondd. - Te nem vagy egyetemista? – De ha nem ő az a lány az, akkor ki?
Zavartan pislogok rá a szavait hallva. Ez... Hát ez határozottan ijesztő. Kissé bizonytalanul pislantok körbe, valamelyest nyugtat, hogy nem vagyunk kettesben. – Udvarlóim? – kérdem, majd bájos félmosolyt erőltetek ajkaimra – Hát persze, rengeteg udvarlóm akad... – közlöm. Jajj, basszus, csak neveket ne akarjon hallani, mert akkor gondban leszek, azt hiszem... Ezzel együtt is kicsit bizonytalanul méricskélem. Talán azért viselkedik ilyen furán, mert bejövök neki? Aztán ha nem vigyázok, akkor hamarosan mennyasszonyi fátyol is kerül rám, vagy mi? – Remek – felelem eztán kicsit oldottabban, s meg is indulok, de nem vezetem eldugott, sötét, magányos zugokba persze. Nem azért, mert benne nem bízom, hanem mert egyébként se vagyok gyakori vendég azokon - csak akkor, ha épp depresszív pillanatom van. Az nincs, ellenben szinte fél pillanat alatt durran el az agyam, ami rám pedig nem jellemző. Kicsit nyugszom eztán, ahogy visszakozni kezd, halkan szusszantok, majd biccentek. – Jól van... Erm... Bocs, hogy úgy letámadtalak... – motyogom, kicsit beletúrva hajamba. Pedig nem szoktam ilyen lenni, mint a keserűdió, vagy nem is tudom... Még egy szégyenlős mosolyt is villantok felé. Valamennyit engedek is, leheletnyi feszültség marad, de idővel talán ez is elmúlik majd. – Hát... Talán, de sok mindent nem tudok rólad. – vonok vállat. Igazából semmit se tudok róla. Eztán csak megingatom a fejem. – Direkt nem tanulsz, hogy híresen hülye lehess? – kérdem bizonytalanul. Nem is értem - mármint, miért akarna valaki szándékosan ostoba maradni? Sötét? Mikor itt tanulhat, olyan tudást szívhat fel, amire szüksége van, és... Egyszerűen nem értem. Kérdésére felsóhajtok. – Talán egyszer ki kéne próbálnod – felelem szórakozottan – Egyébként... Remek érzés, sőt! Úgy értem... Ez egy visszaigazolás, az elismerése annak, hogy amit csinálsz, az jó, és ahogy csinálod, az elismerésre méltó. Azt méltatja, hogy egyszer sokkal többre leszel alkalmas és képes, mint hinnéd, olyan utat nyit eléd, amilyet csak álmodni mersz magadnak, megalapozza az ehhez szükséges önbizalmat és kitartást, és értelmet ad a tanuláshoz kellő időnek és energiáknak. – magyarázom, most már egészen lelkesen. Úgy tűnik, erről szeretek beszélni, pedig őszinte kérdést ez ügyben még soha senki nem intézett hozzám. Fura. Ezzel együtt is lelkesen magyarázok, ilyenkor egész édes vagyok, szinte olyan, mint a nádcukor. – Látványmágus... Akkor tudsz csomó ilyen illúziót, meg egyéb érzéki csalódásokat, meg ilyeneket? Azok tök érdekesek lehetnek amúgy, majd én is akarok olyanokat tanulni, egyszer, ha lesz annyi időm. – magyarázom neki – Mert én auror szakra akarok majd menni, ott nem tudom, hogy mennyi ilyesmit tanítanak, de gondolom nem olyan szinten, szóval majd egyszer, mert amúgy ez tökre érdekes izé, téma, tök menő érteni hozzá, úgyhogy tök jó lehet... – merengek el. Én is akarok olyan illúzióképeket bűvölni, mint ők. Én is érteni akarok ezekhez, és ezt azzal igazolom magam előtt, hogy aurorként is bármikor jól jöhet, ha úgy van. – Az elefántok... Azokról nem sokat tudok, igazából – vallom be eztán kissé szégyenlősen – Nekem más állatok tetszenek. Mint a róka, vagy a tigris, meg ilyenek... – de aztán elakad a szavam, ahogy a nevem kérdi. Felszalad szemöldököm, de aztán kissé megenyhülök, ahogy mégiscsak emlékszik rá. Nem nevetek, de azért elmosolyodom. – É még nem vagyok egyetemista – rázom meg eztán a fejem – Úgyhogy nem tom', hogy átlagban mire mennek az emberek, de nem hiszem, hogy minden évben annyian mennének tanárnak. Bármihez értenek, ami csak érdekli őket, szóval gondolom, tetszés szerint azt választhatnak, amit csak akarnak, mert semmi sem elérhetetlen nekik, ha tényleg komolyan akarják. De köztünk is van, aki lusta, és csak azt tudja, ami érdekli is, nem pedig azt, ami még kéne ahhoz, hogy később az lehessen, ami akar, például... – magyarázom neki.
Jobb későn, mint soha... ◊ zene ^^ ◊ szószám: 568[You must be registered and logged in to see this link.]
- Azért jobbnak láttam tisztázni hátha akadnak más udvarlóid is. – Várjunk csak. Udvarló? De hát én nem csajozni jöttem, hanem infókért. Mindegy nem volt annyira félreérthető a mondat ezt a szót bárhogy értelmezheti. Szóval nem félek attól, hogy esetleg még azt hiszi flörtölni, szeretnék vele, mert nem. Hozzám senki se illik igazából, magamnak való srác vagyok. - De persze ahová csak akarsz. – Ha ennyire nem szeret álldogálni, akkor nekem nincs ellenemre a séta, csak akkor jobban kell majd figyelnem ki előtt mit mondok, mert nem csak egy laza cseverészésre hívtam a lányt, hanem fontos dolgokat kéne megbeszélnünk, amikről ő még nem tud, de hamarosan azzal is előhozakodok, csak előbb inkább teremtek valami olyan hangulatot, ahol nincsenek ilyen csendek. - Hé nyugi van oké? Egy szóval sem mondtam, hogy nem szép, nekem nincs semmi bajom vele, csak mikor rád néztem nem ez jutott elsőre eszembe. De oké akkor marad Sarah. – Nem szoktam a nőkön kiakadni, teljesen megértem az érzéseiket, de én csupán megjegyeztem, hogy nekem nem ez a név ugrik be arcról. De ha ennyire felhúzza magát ezen, akkor én meg se szólaltam inkább. Na most szépen elszúrtam a mi kis könnyed beszélgetésünket. Azért bízom benne, hogy hamar elmúlik ez a kis feszültség, különben még válaszok nélkül megyek el és akkor csak még egy alkalommal kell elviselnie. - De engem, ahogy látom nem éppen. – Talán nem is baj. Így nincsenek előítéletei, nem kell paráznom, hogy különös lesz neki a komolyabb viselkedésem. - Nem? – nézek rá kérdő tekintettel. - Pedig már azt hittem elég nagy a hírnevem. Akkor bizony rosszabbul kéne tanulnom. – Ami jelen esetben nem lehetséges, ugyanis most is csak épphogy nem bukok mindenből, kivéve persze a Számmisztikát, ami akaratom ellenére is olyan jól megy, hogy nem tudok belőle rossz lenni. Biztos ez is a barátom műve, másképp nem hiszem, hogy nagyon értenék hozzá. Én úgy veszem, hogy ez a hálája, amiért segítek neki. - Az biztos jó. Én nem tudom milyen, ha az embert csak dicsérik. Tényleg amúgy milyen? – Őt nyilván nem szidják le minden órán, ha elkésik, vagy nem csinálja meg a feladatott, esetleg ha éppen elszúr valamit. Nem, a Hollósok arról híresek, hogy ők mindenkinél jobbak és azokkal, akikkel eddig találkoztam, azokra igaz ez, így valószínűleg rá is. - Ő… aha. – Nem tudom honnét jött ez a nagy döbbenet, általában én szoktam ilyet csinálni. Ahogy tovább beszél. csak az egyik szemöldökömet felvonva nézek rá. Ezt még én se veszem be, de hadd higgye, hogy jól játszik. - Hát nem tudom, mire gondolsz, én Látványmágus szakon vagyok, de nem annyira nem nehéz, ha belejön az ember. Nem tudom egyébként. – vakarom meg idegesen a tarkómat. Még sose gondolkodtam el ezen. - Igazából csak amióta azt a cseppnyi eszemet tudom, azóta bírom az elefántokat, mert olyan nagyok és okosak, meg sose felejtenek, azt mondják és én is ilyen akarok lenni, mert most túl sok minden esik ki a fejemből. Tényleg hogy is hívnak? – kérdezem meg újra, de rögtön el is nevetem magamat. - Ne haragudj. Csak vicceltem. Sarah tudom. – mosolyogok továbbra is a lányra és remélem, most megtudom nevettetni, ha nem akkor meg mással próbálkozom. - Amúgy mesélj már nekem te milyen szakon is vagy az egyetemen? Egy Hollós átlagban hová megy? Tanárnak?
– Öhm, igen, sejtettem – felelem nagy elmésen. Ahogy odalépett hozzám, s köszöntött, természetesen felálltam, s mivel jelét sem adja, hogy leülne, hát én sem teszem, ám a kínos csend, az a már-már durva vigyor kínossá teszi a csendet, zavarom fokozódik, míg végül a kínos, de szinte már önkéntelen ficergést, melybe kezdek, egy esetlen kérdéssel töröm meg. – Izé, nem megyünk valamerre? Nem szeretek egy helyben szobrozni... – rá bízom, hogy merre. Mindegy. Eztán bemutatkozom azért, szavaira azonban egyáltalán nem számítok. A helyett, hogy bemutatkozna, a nevem méltatja, jobban szólván a szüleim választását. Hirtelen paprikázom fel magam, még engem is meglep. – Szerintem meg nagyon is szép név, jó? Ha nem tetszik, lehet Sally, de ez az utolsó ajánlatom. – nincs második nevem. Vagy nem tudok róla, de az azért mégiscsak furcsa lenne... Szóval szerintem nincs. Akadnak a Sarah-nál szebb nevek, de ha az a kérdés, hogy apuék jól döntöttek-e, mikor elneveztek... Igenis jól! Ezt csak ne akarja csak úgy elvitatni bárki. Akárki. – Vic... Örvendek. Névről... Névről sokakat ismerek – felelem lassan, ahogy visszatérek a kiinduló állapothoz, s mikor kellőképp lecsillapodom, ajkaimra is visszatér a barátságos mosoly. – Ha ez vigasztal, a mi óráinkon biztosan nem – felelem még. Arra emlékeznék. Igaz, szerintem ő már egyetemista lehet, és talán azért. A tanároknak az az érdekük, hogy minél többen maradjunk itt az egyetemen, nekik is kínos lenne közölni, hogy még ott se sikerül az anyagot az emberek fejébe verni... Bár, hogy akkor az illető minek marad, ha sügér? – Meg a mi osztályunk elég jó, általában azt mondják, aztán ki tudja mondjuk... – Amiben meg nem voltam jó, azt már rég leadtam. A repülést, a legendás lényeket, a jóslást... Eztán szinte követhetetlen sebességgel vált témát. Egy pillanatra már nyelvemen a mondat, na és, én is, nem szeretem a nagyzolást. Igaz, én nem elefánt vagyok... – Fú, tényleg? – kérdezek vissza inkább, ahogy igazán tudatosul bennem a tény, amit mondott. – Tök durva, mármint, az animágia nehéz azért, meg minden, akkor te izén vagy, mi? Azon az átváltoztatós szakon, érted... És rendesen hogymondják, bejegyzett animágus vagy? És tényleg elefánt? Honnan jött, hogy pont elefánt? – kérdem, ahogy kezdek oldódni a korábbi, hirtelen stresszből. Na tessék, rajtam igazodjon ki - a hangulatingadozásaimon néha én sem tudok.
Jobb későn, mint soha... ◊ zene ^^ ◊ szószám: 358[You must be registered and logged in to see this link.]
Mosolygott. Ez jó jele, valószínűleg tényleg őt kerestem, bár még mindig nem stimmel a személyleírás, de ez már csak mellékes. Lehet csak megpróbáltak félrevezetni, mert a mit tudom is én a kije és, hogy biztosan ne bántsam, illetve Lélektelen srác, mert én ugye amúgy sem bántanék semmit, de még a partnerem sem lenne rá képes. Csak vele szemben álltam, nem akartam leülni, bár egy kicsit elfáradtam ebbe a rohanásba, de nem éreztem úgy, hogy annyira fáradt lennék, hogy muszáj legyen ülnöm szóval csak ott ácsorogtam és folyamatosan vigyorogtam. Hangosan felnevettem mikor közölte velem, hogy vár valakit. - Naná! Méghozzá engem. – Nem eset le neki abból, hogy idejöttem hozzá? Szegény lány biztos furcsállta, hogy egy ilyen síkhülye hívta ide, de nem vagyok olyan szórakozott, csak nem szeretek komoly lenni. Illetve ez sem teljesen igaz, mert tudok az lenni ha kell, csak vagy nem szükséges, vagy én még olyankor is megpróbálok vidáman hozzáállni a dolgokhoz. Fő a pozitív gondolkodás, igaz? - Sarah? Fura. Inkább nézel ki egy Lindsey – nek. – Persze megint csak mutatom, hogy mennyire idióta is vagyok és lököm a süketeléseimet, de a fontosabb dolgokat majd csak később teszem fel, mikor már elmerültünk a cseverészésben és észre sem fogja venni, hogy milyen sokat segít nekem, de addig maradok a szórakoztató beszélgető hangnemnél és megpróbálom őt is nevetésre bírni. - Vic. Talán nem ismersz? Mert engem mindenki ismer, ha másról nem is a bénázásaimról, vagy a tanárok engem szoktak felhozni a rosszpéldának órákon. – Tényleg nem értem, hogy lehetséges, hogy nem ismert. Ha csak a szőke loboncomat is, de látnia kellett volna már egyszer. Én mindenhol megfordulok, kivéve a könyvtárban. Oda nem teszem be a lábam. Na persze lehet, hogy mivel ő asz okos tojások házába tartozik, pont azért inkább ott időzik, így érthető, hogy még nem futott velem össze. - Szereted az elefántokat? Mert én imádom őket, régebben az akartam lenni, aztán feladtam, de animágusként fel tudom ölteni azt az alakot, szóval mondhatni, hogy teljesült az álmom. – Ez most teljesen önkénytelenül csúszott ki a számon, de végül is ez is egy téma a beszélgetés kapcsán. Még néhány ilyen megszólalás és már tutira hülyének fog hinni szóval nem lesz semmi akadálya annak, hogy megadja a szükséges infókat, bár Hollóssal még nem volt dolgom, lehet őt nem lesz olyan könnyű átverni, de majd próbálkozom.
A várakozás egykedvű percei nyomasztóan hatnak rám. Vannak dolgok, amiket nem bírok, így a várakozást sem. Ülök egy padon, lóbálom a lábam, néha felállok, sétálok egy kicsit, céltalanul flangálva, mint valami idióta, ajkaimon kelekótya félmosollyal, amit időnként feszült figyelem vált fel, majd kissé mereven visszaülök a helyemre. Nem sokat beszélek a sráccal, aki idehívott. Miért is tenném? Úgy értem... Nincs közöm hozzá, és ez végül is jól is van így. Az már zavaróbb, hogy nem az vár itt rám, aki hívott. De fogalmam sincs, igazából kit keresek, és senki se jön ide hozzám. Lehet, hogy hülyét csináltak belőlem? Öltözetem egyszerű, óráról jöttem, így az iskolai egyenruhát viselem. Hajam lófarokba fogva, elől egy-egy hosszú tincs szabadon hagyva, hogy arcom keretezze. Nem vagyok még egyetemista, bár senki értesülései sem tökéletesen. Igazság szerint még az se biztos, hogy ő az, akit én várok. Én csak egy üzenetet kaptam... – Ööö... Helló! – köszönök, mikor hozzám szól. Akkor csak őt vártam, no. Ajkaimon aranyos, visszafogott mosoly ragyog fel. Végre! Igaz, az a mosoly, amit villant rám, már kezd ijesztőbe hajlani, szerencsére nem annyira félelmetes, hogy elinaljak rémülten, de azért megrezzen a térdem, végül mozdulatlan maradok. Egy auror-palánta csak ne csinálja össze magát mindentől. A kérdése meglep, talán mégse őt vártam. Vagy összekever valakivel. – Hát én izé, várok valakit... – közlöm végül, nem említem, kit. Elvileg közölni fogja, ha őt. Gondolom én. Következő kérdésére még inkább ráncolom homlokom. Szed valamit, vagy mi? Végül könnyeden elmosolyodom, ahogy továbblendülök eme aggasztó gondolatoktól – Sarah vagyok – mutatkozom be csilingelő, bájos hangon – ...Te pedig? – pillantok rá érdeklődve. Ritka, hogy valakinek ne tudnám az nevét, de ő nincs meg. Eddig talán bujkált előlem?
Vic Carthya
Reveal your secrets
Tárgy: Sarah & Vic 2015-11-08, 15:45
Szinte rohantam végig a folyosókon, hogy el ne késsek. A tőlem egyáltalán nem megszokott módon komoly képet vágtam, így lehajtottam a fejemet és csak néha pillantottam fel, hogy mennyien tartózkodnak az épületen belül. Szerencsére csak pár kósza diák volt bent és ők is többnyire egymással voltak elfoglalva, így senki se vette észre a szokatlanul csendes elviharzásomat. De ma nem tudtam senkinél se eljátszani a hülye gyerek szerepét. Az egyik ismerősömet pár napja elég durván megszívatta egy Griffendéles. És ahhoz, hogy a karácsonyi szünetben el tudjam intézni több információt, kell beszereznem róla, mint ahogy az alapból sikerülni. Így ismét ellátogattam az én kedves Mardekáros ismerőseimhez, akik szívesen segítenek nekem a munkám kapcsán. Illetve nem is én mentem, hanem Lélektelen srác. Azonban ők nem sokat tudtak nekem segíteni, de tudtak ajánlani valakit, aki tudna. Valami Hollóhátas lánykát kellett keresnem. Ő hozzá nem a rosszabbik énem ment el, hanem inkább a mindig szórakoztató felem, aki most is jelen lenne, ha nem kéne sietnie, mert elkésik. Mielőtt azonban a Bejárati csarnokba értem volna, megálltam, vettem egy nagy levegőt és egy hatalmas vigyorral a számon sétáltam, amíg a találkozóhelyre nem értem. Meg is láttam egy csajt a kék egyenruhában, de el is nézegettem egy darabig. Leírás alapján én teljesen másképp képzeltem el a csajt, meg belőle nem néztem volna ki, hogy egyetemista, de rajta kívül más nem viselte a ruháján a Hollósok címerét, plusz még el is késtem szóval igen valószínű, hogy ő lesz az. Így csak fütyörészve odasétáltam hozzá és közben fejben felkészítettem magamat arra, hogy ismét eljátsszam a szórakozott idiótát. – Hali! – köszöntem és még szélesebben mosolyogtam a lányra, pedig eddig sem éppen kicsi volt a vigyorom, de ez már szabályosan fájt is. – Szóval, mi újság? – Nem is értem miért tettem úgy mintha ismerném. Mert lássuk be, még sose láttam a csajt. – Amúgy hogy is hívnak? – Talán ezzel egy kicsit még adtam arra, hogy minél bolondabbnak tűnjek, hogy egy vadidegennel beszélek. Elvégre nem tűnhet fel senkinek, hogy én valójában nagyon komoly kérdéseket szoktam feltenni, csak mindig elviccelem valahogy, így nem jönnek rá, hogy tulajdonképpen nem is vagyok akkora sügér, mint azt ők gondolják. De így a biztos, mert ha rájönnek, hogy én vagyok Lélektelen srác, abból igencsak nagy botrány fog kiütni, nem mellesleg minden barátomnál elveszítem a belém vetett bizalmukat. Szóval csak megtudom, hol lakik a srác, aztán én léptem is. Ha szimpinek tűnik a lány, lehet majd dumálok vele egy kicsit, de nem hiszem hogy sokáig fogok maradni.
