2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem olyasvalakitől, mint én... Ez még is mit akar jelenteni? Utálhat, megvethet mindenért, ami én vagyok, de ez a kijelentés szíven üt egy pillanatra. Lehet azért, mert reménykedtem egy pozitívabb végkifejletben? Talán akartam, hogy számítson neki a csók legalább annyira, mint nekem. Mély levegőket kell vennem, hogy tovább bírjam ezt a beszélgetést, mert valóban úgy tűnik, a legkisebb Bradbury lány a háta közepére sem kíván. De ez miért tölt el ekkora mértékű csalódottsággal? Tényleg azt vártam volna, hogy visszaérkezik egy szünet után, ahol látszólag eszébe sem jutott, mi történt, mielőtt elment volna és a nyakamba ugrik? Elmondja, milyen sokat jelentett ez neki és fontos személy vagyok a számára? Ennél nevetségesebb gondolatok soha nem fogalmazódtak meg bennem, még is be kell valljam magamnak, reménykedtem benne, hogy így lesz. Elképesztő, mennyire képtelen vagyunk a rendes kommunikációra. Még is hevesen dobog a szívem és elegem is van egyszerre. - Nem tudom milyen közegben nőttél fel Bradbury, vagy , hogy honnan veszed ezt a "nem számít mit akarok" attitűdöt. Tudod csak azokat lehet ilyen módon eltaposni, akik hagyják, hogy elnyomják őket az életben. Nekem sosem mondtad, mit akarsz. - Dünnyögöm két mondat erejéig, mikor épp nem sipítozik és elégedetlenkedik. Felismerem magamban ismét a legrosszabb tulajdonságomat. Én sosem hagytam, hogy elnyomjanak és mindig kinyitottam a számat akárkivel szemben, ha ezt megpróbálta. Vagyok ennyire határozott. Talán nem is ez a legrosszabb bennem... Inkább az elvárás mások irányába, hogy ők se hagyják magukat elnyomni, vagy ha még is engedik, akkor legalább ne hangoztassák. Aki csak hisztizik, annak még nem fáj eléggé. Ezt az elvárást mások irányába talán sosem fogom tudni levetkőzni magamról. Ahhoz túlságosan önfejű vagyok és hiszek abban, én csinálom jól a dolgokat. Így kevesebb barátom is van, a családom sem fogad el, de legalább önmagam lehetek és senki jó tanácsaira nem kell hallgatnom, ha döntést kell hoznom. - Ezek szerint ártasz te magadnak eleget, nincs szükség rá, hogy még én is keresztbe tegyek. Megteszed magadnak ezt a szívességet. - Sóhajtom a levegőbe. Közben pedig reménykedem benne, hogy rosszul látom a dolgokat, különben a lánynak van elég baja nélkülem is. Mások elvárásait teljesíteni minduntalan a legrosszabb sors, ami bárki részére kijuthat. Látom a döbbenetet az arcán és meg is lep. Mire számított tőlem? Teljesen összezavar, nem képes mondani egy értelmes magyarázatot szinte semmire és le kellett vonnom egy értelmes következtetést. Egészen a pofonig nem gondolom komolyan a szándékait, vagy bármit a lánnyal kapcsolatban. A pofon hirtelen és váratlanul ér, de ha előre láttam volna sem akadályoztam volna meg. Ha ő rajtam akarja ezt leverni, nem állok az útjába, talán meg is érdemlem. Illetve egy apró lánynak nem tudok elképzelni megalázóbb dolgot, mintha meg akarja mutatni, mennyi erő van benne lelkileg és fizikailag is egy pofonhoz, még sem tudja kiadni vele a dühöt, mert lefogják. Sosem gyakorolnék erőfölényt egy lányon csak azért, mert megtehetem. Alapvetően minden nő társamat tisztelem, de Jenna... Ő azért más tészta ilyen tekintetben. Szavai szinte lyukat vájnak belém és amint magamra maradok, eszembe sem jut utána menni, vagy megállítani. Elég volt a civódásból mára. Mélyet sóhajtok és kell pár perc, amíg rendbe szedem a gondolataimat. Leülök a lépcső aljára és mereven bámulok az előttem lévő falra, miközben próbálom értelmezni szavainak jelentését. Ilyennek még sohasem láttam őt. Büszkén, erősen állta minden szavamat, de most úgy tűnt, mélyre sikerült szúrnom. Arcomon még mindig ég érintésének vonala, mintha csak megbélyegzett volna büntetésből, amiért azt mondtam, amit. Két oldalról hajamba túrva, térdeimre könyökölve próbálom kibogozni ezt az istenverte szituációt, de csak sóhajok törnek ki belőlem, válaszok nem. Miért akadt ki ennyire? Nem jött volna össze a fondorlatos terve, hogy kiröhöghessen és ezért eljátszotta ezt a melodrámát, hogy bűntudatot okozzon? Mennyi esély van rá, hogy valóban közölni akart valamit azzal a csókkal és én reagáltam rosszul? Képtelen vagyok önmagamból válaszokat kisajtolni, mert ehhez Jennára is szükségem lenne. Próbálom arcvonásaimról eltüntetni a levertséget és egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy megkeresem... De mit tennék? Magamhoz ölelném, hogy ne haragudjon? Miért nem öntött valamit, bármit, akármit szavakba? Kettőnk közül még is csak én vagyok a férfi, nekem esik nehezebben az érzelmek kifejezése. Mi ehhez túlságosan egyszerűek vagyunk, ez pedig már több, mint bonyolult. Mivel válaszokat nem találok és már régóta várnak rám, megemberelem magamat, sóhajtok egy utolsót, majd pár lépést követően belépek a nagyterembe, ahol hatalmas zsivajgás vár rám a több száz diák miatt, akik együtt esznek és megosztják egymással a gondolataikat és élményeiket a szünetről. A triumvirátusunk női tagja lép hirtelen mellém a hátam mögül, ezek szerint ő is megérkezett. Sokat sejtetően néz rám én pedig elbizonytalanodok azzal kapcsolatban, mennyit hallhatott, vagy láthatott ebből az egészből. - Ha van kedved, meséld el. De nem fogok kérdezni. - Szólal meg végül, én pedig bólintok. Ezért becsülöm mindennél jobban a két barátomat. Tudják milyen vagyok és sosem faggatnának, mert az nálam komoly nehézségekbe ütközik és csak felhúzom magam rajta. Ennyivel lezárva kettőnk között a Jennával történteket sétálunk a helyünkre és kezdünk önfeledt társalgásba, mintha mi sem történt volna.
♫ Hangulat zene ♫ • Öltözet • [You must be registered and logged in to see this link.]
- Mert nem olyasvalakitől akartam csókot kapni, mint te. – vontam vállat egyszerűen. Elborzaszt, és undorít a dolog, de ki kell mondanom, nem kedvelem Sinclairt. De se a szeretethez, se a gyűlölethez nem kell kedvelniük egymást az embereknek. Talán mert nem ismerem, talán mert olyan régóta szívjuk egymás vérét, de nem hiszem, hogy ez változna. Lehet azt hiszi, most hazudok. Lehet azt gondolja, hogy többet jelent nekem, mint egy egyszerű nagyszájú griffendéles. De téved. Lassan már magamat is meggyőzöm erről. - Hah! Számít az bármit is, hogy én mit akarok? – horkantottam fel gúnyosan, hangomba keserűség vegyült. – Hidd el kisebb bajom is nagyobb ennél. – például, meggebednék, ha bárki is rájönne, hogy élveztem a csók minden egyes percét, és amióta megtörtént, újabb és újabb csókokra vágyom. Tőle. – Azt hiszed árthatnál vele? Hogy a családom, a barátaim csalódnának bennem? És ha mégis, azt hiszed ez érdekelne? Túl fogom élni. – mindig, mindent túl fogok élni. Idő kérdése, és mindenki túlteszi magát a dolgon. Még én is. – De ha tényleg így gondolod, ha tényleg azt hiszed, hogy ártani tudnál nekem vele, és meg is teszed, semmivel sem vagy jobb, mint egy átlagos mardekáros. – mosolyodtam el kedvesen. Ott van a lehetőség, hogy megszégyenítsen, hogy kiteregesse a titkomat mindenki előtt. De ha így van, ha csábítja a gondolat, akkor azt kell mondanom, a Süveg tévedése időleges volt csak, hiszen a benne csordogáló mardekáros öntudat valahogy mégis utat tör magának. És mint tudjuk, a vér nem válik vízzé . Éreztem a vérét a nyelvem hegyén, és bár elég furcsa, és számomra is alig megmagyarázható, ez még vadabbá tette csókunkat. Minden porcikám beleremegett, és rájöttem, hogy sokkal jobban vágytam rá, az érintésére, mint ahogy azt gondoltam. Tudnék nélküle élni? Nem. De lehet, hogy muszáj lesz. Nehezen engedtem el, és nehezen szakadt el ajkam az övétől. Mintha fájt volna, de nem távolodtam el. Ugyanúgy kapaszkodtam a nyakkendőjébe. Nem szeretném elengedni. Nem mintha aggódnék, de nem biztos, hogy képes lennék megállni a lábamon. Gyengének de mégis erősnek érzem magam. De feltámadtak a kétségek, hogy mi lesz most? Egy darabig némán figyeltem az arcát. Féltem? Nem kicsit. És sajnos aggodalmam megvalósulni látszott. Egy néhány percig csak a döbbenet rúgott gyomorszájon. Nem is tudtam hangot adni a bennem dúló érzelmeknek. Csak meredtem rá, hosszan pislogás nélkül. Tekintetem kiüresedett és annyi minden gondolat robbant a fejembe, hogy hiába nyílt szólásra az ajkam, egy hang nem jött ki rajta. Hányingerem volt. Megszédült a világ és vele együtt én is. Bőgni szerettem volna, de annyira gyerekesnek és feleslegesnek éreztem, hogy még könnybe se lábadt a szemem, noha az akarat megvolt. Azután a sértettség vett uralmat rajtam. Megsértett ő, és én is magamat, azzal, hogy nem hallgattam az okos szóra. A nővéreimnek végig igaza volt. Eszedbe se jusson kiadni magad bárkinek is. Főleg ne olyan melegszívű pojácáknak, mint amilyen Sinclair maga is. Egyetlen botlás volt, halvány megingás, de attól még megtörtént, és ő ezt ki is használta. Szemből támadt de mégis sikerült tűrt döfnie a hátamba. Pofozzam fel? Átkozzam meg? Hah. Semmivel nem okozhatnék akkora fájdalmat neki, mint amekkorát ő okozott most nekem. Vagy… Próbáljam meggyőzni? Lépjek oda hozzá, simítsam meg az arcát, és nyugtassam meg? Magyarázzam ki magam? Írjam le a bennem dúló érzések végtelen, háborgó, bonyolult egyszerűségében csodálatos mindenségét? Reménykedjek, hogy megérti, és nem lök el megint? Kockáztassak? Megérné? Egy parányi részem azt suttogta igen. De belőle is csak az az ostoba hit szól, aminek nincs biztos alapja, és a semmiből indulva a semmibe enyészik el. Értelmetlen. Kihúztam magam. Rendeztem vonásaimat, eltűnt róla minden negatív érzelem, egy gyengéd mosoly maradt csak. Mély levegőt vettem és visszaléptem elé. Az utolsó pillanatig kétségek gyötörtek. Egyik felem sírva fakadt volna, hogy megmutassam, igenis képes vagyok arra amire ő, és igenis bennem is megfogalmazódtak azok az érzések amik benne, de elborzaszt a tény, hogy ő ezt nem ismeri fel, és játéknak hiszi. De döntöttem. Egy gyengédnek cseppet sem említhető pofon éles csattanása hasította ketté a nyomasztó csendet ami fölénk borult. Még engem is meglepett. Arcomra kiült minden, ami idáig felbolydult bennem. – Szégyelld magad. Hogy gondolhatod, hogy ez csak… – csak ennyit tudtam mondani, még a mondat végét sem mertem befejezni. Ő kezdte, ő rántott bele ebbe, ő ébresztette fel bennem azt, amit eltemettem, és ő volt az, aki a remény mézesmadzagát elhúzta előttem. Játék volt csak? Keserűen elmosolyodtam. Biztosan. Nem vagyok szörnyeteg, legalábbis nem olyan vagyok, mint amilyennek te gondolsz Sinclair. Azt hiszed színjáték? Óriási bolond vagy. Bár bevallom, lehet a pofon egy kicsit túlzás volt. De nem! Még a legrémesebb átok sem lett volna túlzás. Válaszát, reakcióját meg sem várva hátat fordítottam neki, és elindultam. Ha vissza is próbált tartani, nem engedtem neki. Egyszerűen képtelen lennék lefolytatni vele egy beszélgetést ezek után. Elindultam. Hová? Még magam sem tudom. Nem volt semmi hangulatom a klubhelyiséghez, vagy a szobám édes magányához, mégis egyedül akartam lenni. Felszaladtam a lépcsőn, végig a folyosón. Követett-e? Nem tudom. Ha mégis, gondolom a lánymosdóba csak nem jön utánam. Bár miért is remélném, hogy utánam szalad. Remélni? Ugyan. Nem akarom, hogy bárki is lássa mik voltak a következményei a szavainak. Bezárkóztam az egyik fülkébe, és az ülőkére kuporogva, végre egyedüllétemben sírva fakadtam. Nem lett volna szabad, és értelmetlen is, tudom. De még soha, soha nem éreztem magam ennyire megszégyenítve. Úgy éreztem magam, mint egy hisztis kislány. Mint egy hisztis, összezavart, becsapott kislány. Tehát ilyen, ha kikosaraznak. Még nem történt velem ilyen, mindenesetre érdekes, hogy mennyi mindent tud kiváltani az emberből egy hülye mondat egy idióta griffendéles szájából, akinek nem is kellene számítania semmit. Egy porszem, egy senki.
Hogy tócsányi lelkem lenne, abban egyáltalán nem vagyok biztos. Nem sokat láthat belőlem, mert nem szoktam senkit igazán közel engedni, de sok minden van bennem, ami érdekelheti és ezt biztosra veszem. Hallgatom őt és ha kielemezni nem is próbálom, vagy megérti, de felfedezni mindenképpen. Talán ennyire bensőséges beszélgetés, még ha ez nevetségesen hangzik is, sosem játszódott le közöttünk és ez szerintem nem csak engem lep meg. Elmosolyodom, majdnem fel is nevetek a kijelentésen, hogy mindent jobban tudok és nem méltatom válaszra. Lehet csak az igazság fáj a fekete hajú szépségnek, de ez már közel sem az én dolgom. Furcsa, hogy ennyi év után mérteket akar kiszedni belőlem, mikor neki is bőven lenne mit megmagyaráznia. De mivel már hozzászoktam a fekete bárány bánásmódhoz, tőle sem várok sokkal többet, mert nem közeli barát, akinek bizonyítanom kéne. Meg is lepődnék rajta, ha valaha válna olyan fontossá számomra, hogy azt akarjam, jót gondoljon rólam és ne értsen félre, vagy higgyen másmilyennek, mint amilyen valójában vagyok. Aztán a következő mondatra összeugranak szemöldökeim és értetlenség ül ki az arcomra. - Megszoktam, hogy kétértelműen beszélsz, de most ez mit akar jelenteni? Miért akkora csapás, hogy tőlem kaptál csókot? Miért jelentek neked bármi mást most mondjuk a többi Griffendéles? - Főleg, hogy szinte csak Mardekáros vér folyik az ereimben, de ezt már csak magamban jegyzem meg, nem mondom ki hangosan. Talán éppen emiatt lehet sokkal több közös bennünk, de ezt is nehezen tudom elképzelni. Ő élre törő, ízig-vérig Mardekáros, én pedig épp az ellenkezője, szívből jövő Griffendéles. - Ha tényleg csak tőlem nem akarnál kapni csókot kedves, akkor biztosan nem akarnád azt sem, hogy mindenki megtudja mi történt. Kár áltatnod magad az ellenkezőjével. - Jegyzem meg unottan és én is kezdem érezni, mennyire nem kéne ennek a beszélgetésnek tovább folytatódnia, a vágy még is egy újabb csókra ösztönöz. Sejthettem volna, hogy ha a nyelvemre nem is harap rá, valamilyen módon tudtomra adja nem tetszését. Épp, csak hátra tudok hőkölni, de letörölni sincs időm a vért a szám széléről, mert az ajkaim után kap, ezúttal viszont, még ha nem is a leggyengédebb csókot váltjuk, sokkal érzékibb és nem okoz fájdalmat. Percek alatt egy világ dől össze bennem és minden racionálisan kigondolt szarság értelmét veszti. Hogy miért? Mert bizonyosságot nyer rengeteg dolog bennem, még is még több kérdés merül fel a lánnyal kapcsolatban, mint eddig valaha. Ha eddig összezavart a viselkedésével, még ha én is bonyolítottam tovább a dolgokat, ha egyáltalán nem kérne belőlem, sarkon fordult volna és elszaladt volna, jobb esetben odaköp még egy keserű megjegyzést ami a szíve mélyéről jön és magamra maradok, valószínűleg megalázva a gondolattól, hogy Jenna Bradbury nem viccel és tényleg pont nem érdekli, bennem milyen érzések fogalmazódnak meg. A csók ugyan rövid, de ajkaim nehezen válnak el a lánytól és a lehető legpozitívabb értelemben kenném fel most a falra, teljesen felfalva őt mindenestül. De ezek a gondolatok már az abszurditás szélét súrolják, nekem pedig le kell állnom. Meg kell nyugodnom, különben olyan katyvasz keletkezik a fejemben, ami minden éjjelem és nappalom megkeserítője lesz. Veszek egy mély levegőt, de Jenna nem távolodik el tőlem, úgy kapaszkodik a nyakkendőmbe, mint aki fél valamitől. Hatalmasat nyelek, véres ízt érzek a számban és le kell hunynom egy pillanatra a szememet, mert ha ránézek, olyan arcot és képet látok, amit még sosem láttam tőle. Végül ráterelem a tekintetemet és azt veszem észre, egyáltalán nem haragszom rá, amiért megharapta a számat. Ő figyelmeztetett, én pedig tovább löktem őt minden határnál. De akkor miért csókolt meg megint. Hiába próbálom kibogozni a szálakat, egyszerűen képtelen vagyok válaszokat találni, de nem visz rá a lélek, hogy megkérdezzem, mi a franc történik. Valószínűleg ő sem tudná megmondani, a néma csend pedig még mindig rosszabb egy egyszerű, angolos távozásnál. Aztán, akár csak egy villámcsapás, úgy üt arcon a felismerés. Hiába mutatja egy pillanatra sebezhetőnek magát, majdnem bedőltem a játékának. Nem lehet ennyire bonyolult ez a helyzet, ha csak nem szórakozik velem. A kialakult gondolatra olyan düh ragad magával, hogy kezét egy hirtelen mozdulattal tüntetem el a nyakkendőmről és lépek egyet hátra. - Büszkén lehetsz a Mardekár tagja. - Mondom neki minden szégyenérzetemmel együtt a hangomban. Majdnem hagytam neki, hogy bepalizzon, hogy hülyére vegyem és biztos csak pár perc választott el attól, hogy ha beadom a derekam és kinyögöm, mit akarok, vagy hogy érzek, kiröhögjön. Nem tette meg, semmi sem történt meg ebből, még is a fülemben, az elmémben visszhangzik nevetése.
♫ Hangulat zene ♫ • Öltözet • [You must be registered and logged in to see this link.]
--Örülök, hogy jól szórakozol. – sóhajtottam a plafonra bámulva. Most kinevet? Nem hisz nekem. Annyi baj legyen. Most már legalább biztosra mondhatom, ha megint bepróbálkozna véres véget érne csókcsatánk. Különös. Miért érzem egyre dühösebbnek magam? Azt hiszi mindent megtehet, büntetlenül. Oh, de nem ismer engem. Legszívesebben bemostam volna neki. Egy másodperc alatt fellobbantja minden zsigeremben gondosan elrejtett és tartalékolt agressziómat. Istenem az az arccsont üvölt egy pofonért.
-Óh, mondanám, hogy rajta, de sajnos halálra unnám magam, én ugyanis nem tudnék olyan remekül elmerülni egy hozzád hasonló Griffendéles sekélyes, tócsányi lelkében. – hah hogy ő meg én leüljünk egymással és elbeszélgessünk? Nagyon humoros. Még a kutya- macska barátság is könnyebben elképzelhető mint ez a kis jelenet. De az a döbbenetes, hogy mégsem. Valami azt súgja, hogy mi ketten remekül meglennénk, de valamiért olyan hevesen tiltakozunk ellene, hogy csak eltaszítjuk egymást. Mint a mágnes. Vonz is, de taszít ezzel együtt, és ez a kettősség lassan felőröl. -Azt hiszed mindent jobban tudsz mi? – vetettem oda neki sziszegve. Viszkető tenyeremet ökölbe szorítom talárom zsebében. Még nem. Biztos, hogy lesz még alkalom, amikor kibulizza magának a pofont. Érdekes, mert eddig egyszer sem éreztem ennyire leküzdhetetlennek a vágyat, hogy megüssem. Sőt, meg sem fordult a fejemben. Elegendőnek éreztem, hogy a szavaimmal árthatok neki. De most. Most a lehető legnagyobb fájdalmat akartam okozni neki. – A bocsánatkérést elfogadom. – bólintottam nagylelkűen. – De nem azért, mert egy griffendéles vetemedett erre, hogy melyik ház tagja, engem abszolút nem érdekel. Hanem te, konkrétan te, mert a te csókod volt az. – gúnyolódtam. Sokkal kevésbé esett volna rosszul, ha mondjuk egy egyszerű hugrás, vagy valaki más a griffendélből esik nekem. De ő. Tőle többet vártam. Végigmértem. Igen, határozottan többet. – Nyugodtan világgá kürtölheted. Mint mondtam, legalább valami jó is történt veled. Mi értelme van így, ha nem kötheted mindenki orrára ezt az óriási teljesítményt, hogy megcsókoltad a legkisebb Bradbury lányt? – vizsgálgattam meg a körmeimet érdektelenül. A nővéreim kivájnák a szemeim. Még apám szemében is apróvá zsugorodnék. Nagyanyám pedig szíjat hasítana a hátamból. Azt hiszed Sinclair csak neked borzasztó hazatérni? Azt hiszed nekem könnyű? De veled ellentétben én nem futottam el gyáván. Nem fogom a Süvegre a félelmeimet. Én próbálkozom megfelelni annak, amit elvárnak tőlem. Még ha látszólag lehetetlen is. Istenem, mennyivel könnyebb lenne elmenekülni, és úgy tenni, mint ő. - - Én nem arról beszélek. Hanem a csókról. Az pedig teljes egészében a te hibád. – tudom, hogy ezt a civódást nem kenhetem rá. Nem tudom ki kezdte, és miért, de nekem folytatnom kellett. Eleinte azért, hogy meggyőzzem a nővéreimet, semennyire nem kedvelem Sinclair-t, később pedig, amikor már elhagyták az iskolát…nem tudom. Megszokás? Inkább még magamat is meg akartam győzni erről. Olyan szép hosszú volt a lista, és én élvezettel bővítettem ki. Kifakadásomat mély, és kényelmetlen csönd követte. – Most mi az? – néztem rá furcsán. Kezdtem zavarban lenni. Most gurult volna el a gyógyszer? Vagy ennyire megdöbbentette a tény, hogy én is érzek? Mi az? Ez egyedül a griffendélesen privilégiuma? Gúnyos mosolyra húzódott a szám. Ilyennek még nem láttam. Szerintem ő se engem. – Na jó, nekem nincs erre időm. – ráztam meg a fejem, mikor meguntam a néma fejének a bámulását. Éppen indultam volna, mikor megtörtént, amitől annyira rettegtem, és mégis az első alkalom óta vágytam utána. De most nem húzol csőbe. Fogaim mélyen ajkába vájtak, ahogy erősen ráharaptam és elszakadtam tőle. Szemeim dühösen lángoltak sűrű szempilláim alatt, ahogy rámeredtem. Hogy merészeli? – Figyelmeztettelek, leharapom. – sziszegtem, hátrálva tőle. Elrohanhatnék. Ezt várják tőlem. Kik? Mindenki. Még Sinclair is. De azt hiszem most azt teszem, amit én jónak gondolok. Ujjaim a nyakkendője után kaptak, ahogy lehúztam magamhoz. Egyetlen másodpercig még számomra is kétséges volt, hogy most megütöm, vagy megcsókolom, de inkább az utóbbi mellett döntöttem. Ajkaim mohón tapadtak az övéire. Remegve adtam meg magam a fullasztó izgalomnak, amivel azóta küszködök. Gondolkodás nélkül merültem el a csókban, és élveztem is. Kisöpört minden aggasztó gondolatot a fejemből. Aztán ez a perc is véget ért. Egy apró, csalódott sóhaj szalad ki belőlem. – Most jobb? – kérdezem, markomban még mindig a nyakkendője gyűrődött. Arcomról eltűnt a szokott gúnyos mosoly, szememből elillant a fölényes csillogás. Én voltam. Abban az öt percben nem akartam ártani neki, csak tudni akartam mi ez az egész, ám megkérdezni nem mertem.
Hangos nevetés tör ki belőlem szavai hallatán, miszerint leharapná a nyelvem, ha ismét megcsókolnám. De nem csak egyszerűen felnevetek, alig bírom abbahagyni a nevetést és talán fél percig el is tart, mire sikerül lenyugodnom. Azt nem tudom eldönteni, hogy tényleg ennyire viccesnek, ironikusnak találtam-e volna a megjegyzést, vagy csak a lány jelenléte okozta feszültséget próbálom-e így palástolni, minden esetre remekül szórakozom első szavain. Valahol pedig kecsegtető ajánlat egy próbára, hiszen jól ismerem saját magamat, szeretem a határokat feszegetni, de talán idáig nem mennék el. Még is, csábító a gondolat, még megfontolom a jövőre nézve. - Engem nagyon nehéz megbántani Bradbury, szóval emiatt egy percig sem kell aggódnod. De ha esetleg álmatlan éjszakákat okozna a lelki világomért való aggódásod, oszd meg velem egy töklé mellett, de tőlem mézsör is lehet. Szívesen elmerülnék a hozzád hasonló kígyó Mardekárosok elméjében, hátha találok egy okot arra, hogy miért jó nektek mások lelki világát tönkretenni, de tényleg. - Mondom a lehető legtöbb gúnnyal a hangomban, mikor azt veszem észre, hogy magas labdát dobtam a lánynak szavaimmal, de talán van annyi esze, hogy lássa, nem randira hívtam, mindössze próbáltam a lehető legironikusabb módon kifejezni nem tetszésemet. A viselkedéséből pedig tisztán látni, rátapintottam a lényegre. - Akkor még is csak az első volt. Akkor viszont kérlek bocsáss meg. Neked nyilván nehezedre esik elfogadni a tényt, hogy megcsókolt egy Griffendéles. De nem kell aggódnod, nem mondom el senkinek, ez akkor a kettőnk titka marad. - Forgatom meg szemeimet és hiába lép egy lépést hátra, hosszú évek óta most látok egy kis utat arra, hogy sarokba szoríthassam. Voltak elég csúnya megjegyzései, a csókot is egy ilyen miatt kapta. Mindenki tudja a varázslóképzőben a múltamat, tudják mennyi gyötrelmen kellett keresztül mennem a családom és a jelenlegi helyzetem miatt. Egyesek lesajnálnak, a közelebbi barátok együtt éreznek, de nyilván van, akit nem érdekel és aki kihasználja. Jenna az utóbbiak széles Mardekáros társaságát gyarapítja. Talán nem kellene együtt éreznem vele azért, mert kap tőlem is néhány keresetlen szót. - Te sem gondolod komolyan, hogy mindez az én saram. Nem tudom, sosem tudtam és őszintén megvallva már nem is érdekel, hogy mit ártottam neked vagy mi a bajod. Az évek során betudtam annyinak, hogy a Mardekár ház színeiben virulsz és a két ház közötti ősi ellentét miatt műveled mindezt. De az elég érős kijelentés, hogy ez mind az én saram. - Világítok rá az általános helyzetre. Mondhattam volna, hogy talán ez egyikünknek sem hibája, csak áldozatai vagyunk egy régi, kissé talán már eldurvult versengésnek, de ez egyikünknek sem ad okot arra, hogy így viselkedjen. Itt valami más is van a levegőben és éppen ezért tartunk most itt. Néhány őszinte szó talán segítene, de ez nekem nem kenyerem, talán a lánynak sem. Így marad ez, megragadtunk itt és ennyi. Mielőtt megszólalnék, szavai mélyen érintenek, még csak tagadni sem próbálom. Mintha megtörtnek látnám, mintha őt is mélyen érintette volna ez az egész és ezt sem tudom hirtelen hova tenni. Máskor csak erősnek mutatta magát, visszavágott valami frappánsat, most viszont... Valami más, egészen más és ez szokatlan. Megsértődött volna? Jenna Bradbury-t meg lehet bántani? Egy ártalmatlan csókkal össze tudnám zavarni? Ugyan már, ez egyáltalán nem lenne rá jellemző. Megjegyzése a barátnőkről egyik fülemen be, a másikon ki, mert szavainak nem ez volt a lényege. Voltak barátnőim az évek során, egy komolyabb is talán aminek én magam vetettem véget mert túl közül került a lány a bátyámmal őrzött titkunkhoz. Azt sem miattam tettem, őt akartam ezzel védeni. Szerencsére Szeptemberben már nem jött ide vissza, mert a tavalyi év végével befejezte az iskolát és nem maradt itt tovább fejleszteni magát. Bekerült egy minisztériumi posztra az apjának hála és most él mint hal a vízben. Jobb is neki nélkülem. Hosszú percek után végre képes vagyok megszólalni és a percekkel ezelőtt érzett vágy egy újabb csókra szinte lángolni kezd bennem. Az adrenalin fűtőanyagként tüzeli a vágyamat arra, hogy minden határon túllépjek kettőnk között. Talán nem harapja le a nyelvem. Ebben a hitben lépek közel hozzá és ha nem ver agyon, mielőtt tarkója mögé nyúlhatnék, közelebb vonom magamhoz az üres folyosó kellős közepén és ajkaimat az övéire tapasztom. A vágy, amint ismét érezhetem, végigsöpör a testemen. Álmodtam erről, folyamatosan az előző csók járt a fejemben az ünnepek alatt és képtelen voltam kikapcsolni. Ez a nő olyan, akár a drog, abból is a legédesebb, legveszélyesebb. Nem tudom meddig csókolom, az időérzékem sosem volt a legjobb, most pedig totális csődöt mond. Elengedem őt, el is távolodom kicsit. Hogy egy pillanatig tartott-e, vagy percekig, nem tudnám megmondani. - A második is az enyém. - Szólalok meg halkan és várom, hogy elküldjön a francba, aztán pedig elfusson a saját házának klubhelyiségébe. Más eszembe sem jutna most. Vádolhat is, szitkozódhat, megkérhet, soha többet ne menjek a közelébe, de biztosan nem fog itt maradni. Ha nem lenne bennem ennyi hév és több lenne az akarat, nem csókoltam volna meg ismét. De utóbbi tulajdonságnak is csak addig vagyok birtoklója, míg a saját céljaim elérését tűzöm ki magam elé.
♫ Hangulat zene ♫ • Öltözet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Miért tudtam, hogy nem fogom megúszni ennyivel? Bolond, önfejű, nagyszájú griffendéles, hogy nem képes egyszerűen csak annyiban hagyni az egészet? És bolond én, amiért nem mentem el mellette egyetlen szó nélkül. Azt kellett volna. De sajnos képtelen vagyok lakatot tenni a számra. Vagy egyszerűen csak leküzdhetetlen vágyat érzek, hogy halálra szekírozzam Alexandert. Nem tudom. De kezd elegem lenni. Ahogy elkapta a karom, gyomrom apróra zsugorodott, és gerincemen elkezdett fodrozódni a…mi is? Izgalom? Térdemből pedig elszállt az erő. Mi van velem? - Figyelmeztetlek, ha megint megcsókolsz, most leharapom a nyelved. – fontam keresztbe mellkasom előtt a karjaim. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ilyesmitől nem kell tartanom. Merlinnek hála, mert nem vagyok biztos benne, hogy tudnám-e tartani magam a kijelentésemhez. - Óh, nem kell izgulnod Sinclair, számodra mindig jut a mérgemből. – mosolyodtam el negédesen, hangom szinte kedves volt, de túlcsordult belőle a gúny. – De ugye nem bántottalak meg nagyon? Nem bírnám el a terhet, amit egy megtört lelkű griffendéles látványa okozna…- arcomra hirtelen mímelt meglepődés, és ijedtség költözött. Kétlem, hogy éjszakánként álomba sírná magát egy-egy megjegyzésem után, bár tény ami tény volt egy két nagyon durva húzásom, de nagyfiú már. El tudja viselni. Ha pedig nem, így járt. - Feldúlt? – nevetek őszintén. – Egyáltalán miből veszed, hogy az első volt? – egészen konkrétan igaza van, de ezt nem fogom az orrára kötni. Száradjanak le a karjaim, minthogy elismerjem a tényt. – De ne izgulj. Tőled nem sajnálom a csókomat. Legalább veled is történik valami jó. – gúnyolódtam. Na jó, ezt tényleg komolyan gondoltam. A griffendéles bagázsból nem tudnék megemlíteni egy olyan lányt sem, akivel versenyeznem kellene. Eléggé ingerszegény lehet az a ház számára. Másra nem tudok asszociálni. Mit akar? Miért vagyunk itt? Beszélni? Megbeszélni? Akkor mégis miért mocskolódunk? Már szóra nyitnám a szám, amikor belekezd. Remek. Szem forgatva hallgatom. Közben nem mulasztok el az órámra pillantani. - Ki csókolt meg kit? – köptem felé a szavakat. - Te kezdted Sinclair, ez a te sarad. Miért csókoltál meg egyáltalán? Az a maradék értelem is töklévé poshadt odabent? – emelkedtem lábujjhegyre és kocogtattam meg a homlokát. – Egyébként meg egy szóval sem mondtam, hogy kellemetlen volt. Én a kéretlen jelzőt használtam. – javítottam ki – De meg ne próbáld rám fogni. Igen, visszacsókoltam. Véletlenül. – vontam vállat, ahogy hátraléptem tőle. - És zavart vagy? Akkor most képzeld el én, hogy érzem magam. Egyik percben még remekül elvitázunk, aztán téged elkap a kangörcs, vagy nem is tudom mi, és nekem rontasz. Mit akarsz? Keressünk neked egy barátnőt? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Ami azt illeti alaposan rád férne. – morogtam a bajszom alatt, természetesen olyan halkan, hogy éppen meghallja.
A tömeg lankad, egyre kevesebb diák sétál be a főkapun, de a barátunk még mindig sehol. Eszembe ötlik, mennyire késős típus, viszont az, hogy ne érjen ide az étkezésre időben, nem rá jellemző. Szereti a hasát, többet eszik valamennyi diáknál, még sem hízik egy grammnyit se. Vannak lányok, akiket megáld a sors ilyesmi képességekkel, de azért elég ritka. Már épp készülnék besétálni a többiek után, hisz úgy is tudni fogja, hova kell jönnie és a helye is mindig foglalt. Már elindulnék és azonnal átkozom is magamat, amiért nem teszem meg, mert egy ismerős, baromira idegesítő, még is ironikusan édesen csengő hang üti meg a fülemet. Az elmúlt hetekben csak álmaimban hallottam ezt a hangot, csak a képzeletem játszotta el néha velem, hogy szembe jön velem a folyosón, mert nem volt itt. Ebből látszik, mekkora hatást fejt ki rám az az istenverte csók... Mert még is itt volt velem. A gondolataimban, a lényemben, ahogy ez évek óta így van. Morfondíroztam, hogy beszéljek-e vele, kezdjük-e el normális társalgást, mert amit évek óta művelünk már jelentene valamit... Aztán lehet még sem és tényleg csak a zavarodottság beszélne belőlem, ha kezdeményeznék egyfajta közelséget. Ez a lány már milliószor és ezerféleképpen játszott az idegeimen. Viszont ez egyfajta tánc, amiről talán nem akarnék lemondani. Lehet másként nem is tudnánk funkcionálni, lehet azért kommunikálunk így, mert ez az egyetlen módja. Gondolataim lángja azonnal füstté válnak, amint a régi jól megszokott módon egy csípős megjegyzést kapok tőle. Először körbenézek a folyosón, de senki sem fül, sem szemtanúja nem lehet a megjegyzésnek, mert mindenki elment enni, gondolom a hosszú út alatt megéheztek. Érzem, ahogy szívverésem azonnal felgyorsul, de nem az izgatottságtól, hanem az idegességtől. A lány művészien képes szinte azonnal kihozni a sodromból, bár annyira még nem sikerült, hogy üvöltsek vele. Ez többek közt a bátyám kiváltsága, vele voltak igazán durva összeröffenéseink, amik még anyámat is megrémítették... Készülne ott hagyni, de egyszer hagytam, hogy megússza visszaszólás nélkül, az is hatalmas baklövést követett, így többet nem fog előfordulni. Apró lány lévén nem halad pár lépés alatt annyit, mint én teszem a magasságommal, így hamar meg tudom akadályozni, hogy elsétáljon a pincerész felé, ahol a Mardekárosok osztják meg egymással, milyen módon keserítik meg diáktársaik életét. Olyan játékot játszik velem a lány, minek már régóta egyikünk sem vezetője, sokkal inkább elszenvedője. A kérdés csupán az, mennyire vagyok mazohista, hogy mindezt még élvezem is. Karja után nyúlok, de nem durván, hisz nem akarom bántani, de elég erőteljesen ahhoz, hogy megállítsam vele. Visszahúzom magam mellé és odafordítom magammal szembe, karját elengedve. Arcomra olyan vigyor telepszik, mint aki elégedett a helyzettel, közben egy őrült énem még örül is, hogy viszont láthatja. Ha nem lennék nyugodtabb a szokásosnál, vagy nem pihentem volna most eleget, a zavart helyzet biztosan megszédítene. - No lám, a Mardekár egyik oszlopos kígyója visszatért köreinkbe, hogy megmarja környezetét mindennel, amire épp a mérgéből futja. Csak azon csodálkozom, hogy nem fogytál még ki belőle ennyi harapás után. - Hányom a szemére a jelleméből általam ismert foszlányt, hisz mást még nem kaptam tőle, mint mocskolódást és beszólásokat. Hogy mit rejt a lány igazi jelleme, már ha van neki ilyesmije, az számomra talány. Lehet ki akarnám deríteni, milyen is ő valójában, emiatt esszük egymást évek óta. A gyűlölet és a szeretet amúgy is nagyon vékony határral rendelkezik. - Csak nem azért vagy ilyen feldúlt, mert egy Griffendéles lopta el az első csókodat? - Nézek szemeibe enyhe bájvigyorral a képemen, alig bírom megállni, hogy ne nevessek. Közben ahogy ott áll előttem, legszívesebben ismét megcsókolnám és ha megkérdeznék miért érzem ezt, csak üvölteni tudnék válaszul, hogy nem tudnom. Mert így is van. Jenna szétmarcangolja az utolsó kis önfegyelmemet is és ezek a képtelen reakciók sosem voltak rám jellemzőek. - Bátorkodnék megemlíteni Ms. Bradbury, hogy az Ön által annyira kellemetlennek ítélt csók viszonzásra lelt. Így összeségében azt a következtetést kell levonnom, hogy örömét lelte benne, ami viszont zavarodottsággal tölt el engem. Tudni illik ha atrocitás ér bennünket, van lehetőségünk nemet mondani rá, amit Ön nem tett meg így, ojbá tűnik, csak az a lehetőség maradt, hogy örömét lelte benne. - Vigyorgok udvariasan, mert az eszmefuttatás nem kicsit sikerült mérsékeltre és gúnyosra, valamint egy újabb őrült részem már várja a revanzsot a lány részéről. Teszek egy lépést közelebb, hátha elszalad és akkor az én revanzsom is meglenne, aztán ki tudja. Annyira nem ismerem a lányt, hogy konkrét reakciókat lássak tőle előre, ami talán nem is baj, mert ez tesz izgatottá és merem állítani, hogy mindkettőnket. Aztán jön részemről a felismerés, hogy megemlítette a csókot, ami furcsa érzéseket vált ki belőlem... Gondolkozott volna rajta? Biztos nem olyan bolond, hogy még álmaiban is megjelenjek úgy, ahogy ő tette az enyémekben, de egyelőre ezekkel az érzésekkel és képekkel képtelen vagyok mit kezdeni. Viszont tagadhatatlanul pezseg a vérem, amint ismét egymást őröljük talán teljesen értelmetlenül.
♫ Hangulat zene ♫ • Öltözet • [You must be registered and logged in to see this link.]
Általában fortyogó izgalommal, a torkomban dobogó szívvel várom a visszautat. Lelkesen, kíváncsian, és eltökélten az özönvízként hirtelen a nyakamba szakadó rengeteg új feladat miatt. Most azonban… Túl rövid volt ez a szünet, és túl sok órát, napot áldoztam Alexanderre. Vajon mit tartogat nekem a találkozás? Hogy fog reagálni amikor meglát? Egyáltalán mi a véleménye, hogy érez a csókkal kapcsolatban? Megbánta? Mennyire? Vagy talán el is felejtette. És nem tudok nem szomorúan gondolni erre az eshetőségre. Ah, legszívesebben felpofoznám magam. Miért keseredek el? Egy tucat griffendéles, tucat csókja. Hogy is ne, hogy majd én leszek a kivétel? Hogy megzabolázzuk egymást, és szent a béka dínom-dánom? Hülyeség. Körbepillantottam a kocsiban. Mit hajíthatnék most a falhoz? Két könyv, egy váza és egy üveg mézsör szenvedte el Alexander Sinclair gondolatát a fejemben. - Jenna, indulunk? . - Persze.- . sóhajtottam leverten. Nincs semmi kedvem ehhez az egészhez. Elkerülhetetlen, hogy találkozzunk. Ez szinte teljesen biztos. Ideges vagyok. Félek? Nem. De tartok tőle. Egyáltalán hogy képzeli, hogy ezzel az idióta húzásával engem sakkban tartson? Szándékos lett volna? Össze akar zavarni? Sikerült neki. Felfújtam magam, a düh óriásira tornyosult bennem. Aljas. Sietve csörtettem a többiek után. Messze lemaradtam, ahogy magamban őrlődtem, így az utolsók között fordultam be. Már messziről kiszúrtam. Igazából úgy terveztem, hogy egy szó nélkül kikerülöm és otthagyom. Sértődötten, pedig igazán nem is vagyok az. Mindössze szeretném látni ahogy szenved a kétségektől, amit ébresztek benne. Legyek ártatlan? Sajnáltassam magam? Az annyira olcsó lenne. Inkább levegőnek nézem. De persze nem tudtam megállni… - Mi az Sinclair? Lesben állsz, hogy ártatlan lányokat támadj le kéretlen csókoddal?- . vetettem oda neki már messziről, fölényes mosollyal. - – Ennyire kétségbeesett vagy? Ennyire nem érdeklődnek utánad? –. gúnyolódtam, egy pillanatra sem torpanva meg csak úgy otthagytam. Nem vártam meg a válaszát. Nem is érdekelt őszintén szólva. De vajon kire vár? A barátaira….ja, persze. Neki vannak. Sóhajtottam. Azért milyen kellemes lenne, ha rám is így várnának a szünet után…akár más, akár…Elég Jenna, verd ki a fejedből. Észre sem vettem, de a folyosó teljesen kiürült. Mindenki az ebédlőben van. Mindegy. Amúgy is elment az étvágyam. Majd később leszökök a manókhoz elcsenni egy szendvicset, vagy valamit. Ezzel sarkon fordultam, hogy visszamenjek a mardekáros klubhelyiségbe.
Elképesztő mennyit tud változni az iskola légköre pár óra leforgása alatt. Az új évet egy éjszakai kilógással ünnepeltük meg a barátaimmal, kellett egy kis kikapcsolódás, mielőtt az egész előlről kezdődik. És ezt nem csak arra értem, hogy megint vizsgázni és tanulni kell majd. Jenna és visszatér majd az összes diákkal együtt, kik hazautaztak, hogy az ünnepeket a családjukkal töltsék. Hiába a baráti társaság és a kimerültség, mikor visszalógtunk a titkos kis átjáróinkon keresztül, nem tudtam álomra hajtani a fejemet. De még is mit várok a találkozástól? Ahogy mondtam, elképesztő a változás. Tegnap még csak pár diák lézengett az előcsarnokban, mikor pedig ebédelni voltam, csak egy-két diák volt ott rajtam kívül. Máskor olyan hangzavar járja át az egész épületet, hogy egymás hangját sem halljuk étkezések közben, most pedig annak a néhány diáknak szinte minden mozdulata kiéleződött bennem. Inkább rájuk koncentráltam, mint hogy gondolataimban elveszve ismét egy olyan kérdésre próbáljak választ találni, amire egyszerűen nincsen. - Sinclair! - Hallom nevemet a betóduló tömögen át hozzám eljutni, mire azonnal hátra fordulok. Egyik közeli barátom tért vissza a szünetről. Egy erős, "hiányoztál, rég láttalak tökfej" féle hátbaveregetés következik és hiába a társaság, szinte rettegek, mikor hallom meg a lány hangját a tömegből, ahogy ismét a szájára vesz valamit, ami nekem kedves. Bátornak tartanak és tartom magam, de az érzelmek felderítése és az ebből kifolyólag történő ostoba cselekedetek kezelése sosem volt az én asztalom. - Remélem élvezted a szünetet. Az iskola ismét a miénk, jöhetnek az állati nagy hülyeségek. - Elnevetem magam a kijelentésre. Az előttem álló fiú hiába Griffendéles, a legnagyobb balhék és kihágások kiötlője. Én pedig a motora vagyok minden hülyeségnek. Ha a barátaim el is bizonytalanodnak, rám számíthatnak, hajtom őket míg le nem bukunk valamivel. - Ki mondta, hogy eddig nem volt a miénk? Tartottam a frontot, amíg te otthon tömted magad barátom. - Vágok vissza, mire oldalba bök és elhagyja ajkait egy "Ez a beszéd" stílusú dícséret. Váltunk még pár szót az ünnepek hogylétéről, a családja egészségéről és arról, hogy ha összeszedtünk a harmadik felünket, akkor ebédeljünk együtt. Bólintok és mire magamra hagy, már egészen megfeledkezem a lányról és a csapásról, amit a visszatérte jelent majd számomra. Az előcsarnok széle felé húzódom, hátha időközben a triumvirátus női fele is megérkezik közénk és beavathatom őt a terveinkbe az ebédet illetően, bár ezeket egymás között sosem beszéljük meg, már megszokott és szinte elvárt az ilyen jellegű összetartás, még sem okoz gondot. Erre a két emberre az életemet is rám bíznám. Volt is olyan baki a kis csínyeink során a hét év alatt, mikor erre szükség is volt. Nekitámaszkodom a falnak, a bejárati lépcső bal oldalán és várom, hátha megpillantom őt. Ahogy az idő telik azt veszem észre magamon, hogy nem is a barátomat, sokkal inkább Jenna ébenfekete haját keresem a tömegben, amit talán azért nehezebb kiszúrni, mert harminc centivel kisebb nálam és vagy tíz centivel bárki másnál az iskolában. Megrázom a fejemet, mintha csak egy bűvöletnek próbálnék véget vetni. Az a fránya csókot akkor sem fogom tudni kiverni a fejemből, ha Piton katyvaszt nekem valamit, amitől jobb esetben elhányom magam. Szép kilátások.
♫ Hangulat zene ♫ • Öltözet • [You must be registered and logged in to see this link.]
