2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Bólintok a szavaira. Akkor ők is elég sokan vannak, ezek szerint, bár nem tudom, hogy a féltestvérét beleszámolta-e ebbe, vagy sem: de három-négyen vannak akkor is. - Hát, mi is elég sokan vagyunk, ami azt illeti. - felelem elmerengve - És elég mások is vagyunk, az már egyszer biztos - sejlik fel előttem Lioneah mentalitása, modora, vagy épp Astrid kinézete. - De ez így tök jó, mert csomó dolog van bennük, ami bennem nincs, és így remekül kiegészítjük egymást. Igazi megállíthatatlan csapat lennénk, ha akarnánk. - ez a gondolat valahol meg is ragad bennem. Ha többet lennénk együtt, ha komolyan vennénk ezt az egészet, akkor... Szerintem akármire készek lennénk. De tényleg. Ha félszavakból is értenénk egymást, ha közösen csinálnánk bármit, akkor... Talán majd egyszer felvetem ezt, ha mind együtt leszünk. Jó lenne. Akkor talán mernék nekik is sírni a szerelmi életemről, például, és nem félnék attól, hogy kiröhögnek, hogy kicsi vagyok még ehhez, vagy ilyesmi. Nem kérdezem, hogy náluk ez hogy megy: kedves, bájos lány, kiegyensúlyozottnak tűnik, aki lelkesen fogadja a régi-új, ismeretlen anyját, és a féltestvérét, nem tudnám elképzelni, hogy a család többi részével ne lenne tökéletes a viszonya: talán jobb is, mint amilyen a miénk most. - Nem, az tényleg nem, de én akkor sem vagyok igazán goromba, amikor kéne. - magyarázom. Ez nem igaz, néha nagyon, de nagyon undok vagyok: de olyankor azokkal is, akiket szeretek. Olyankor a legmélyebb a depresszióm, és az undokságom igazság szerint nem mindenki más ellen irányul, hanem saját magam ellen: épp csak ennek áldozata sok mindenki más is. És persze, ami még rosszabb is, hogy ez olyankor fel sem tűnik... Csak utólag, amikor már felfelé kapaszkodom, valahonnan félútról visszatekintve borzadok egy pillanatig, de ekkor már nincs megoldás: irány felfelé! De ahogy a színekről és a hajról beszélünk... Sose festettem a hajam, de féltem is, anyu mit szólna. Mármint, ő nem az a fajta asszony volt, aki örülne neki, szerintem, de... - Farsangra? Lilára? - kérdem enyhén meglepetten. A lila a gyengém. Na jó, az egyik gyengém, így tehát... - Hát persze! Ugyanolyan árnyalatúra? És be is öltözünk valaminek?! Na jó, előre szaladtam, majd gondolkozom még, mihez illene a lila esetleg. - vágom rá, és ígérem is meg egyúttal: tűnődni fogom ezen, remélem, ő is. Tök jó lenne, már most várom. Vagy beöltözhetünk jövő Halloweenre is valaminek. - Értem. - felelem kicsit tömören eztán, ami a színezést és a szülők kapcsolatát illeti. Hát, nyilván a mi szüleinknél is létezik "elnyomóbb", én azért örülnék annak az elnyomásnak is akár, ha visszakaphatnám. De nem, erről most nem akarok beszélni, mert akkor újfent bőgnék egy sort, és azt egyikünk sem akarja. Talán majd a szobámban, ha senki se lát... Talán. - Az elején nagyon kedves volt... Aztán egyre kevésbé, azt hiszem, csak nekem nem tűnt fel. - magyarázom. Így visszanézve tényleg így volt, de menet közben nem vettem észre. Jobban mondva talán feltűnt, de nem akartam tudomást venni róla, gondolván, talán mélyponton van, és nem örülne, ha ezen vitatkoznék vele: kivárom, majd jobb lesz. Nem lett. És talán tényleg túl fiatal is vagyok, lehet, nem tudtam megadni neki azt, amire vágyott, vagy... Nem is tudom, tapasztalatlan vagyok, naiv és talán bolond is. Majd idővel talán ez változik, de lehet, hogy nem, és számomra nem tartogat az élet mást, mint újabb és újabb, szívösszetörős szakításokat, csalódásokat. Egyelőre nem is vágyom újabb kísérletre; a bíztatást hallva azért elmosolyodom, és bólintok: igen, biztosan. Eztán azonban ráébredek, hogy nincs rajta kabát, de ahogyan végre valahára sikeresen rátukmálom a sajátomat, kicsit megnyugszom; és talán ő se utált meg még - olyan nagyon. De most már ideje kicsit visszafognom magam, mert én is kezdem érezni, túlragozom a dolgot, nagyon is. - Ó! Értem, hát... Nem is tudom, mit mondhatnék rá. - bukik ki belőlem az őszinte válasz, ahogyan befelé indulunk. - - Talán nem értek hozzá, de ez nem gyengeség kérdése. Ha nem szeretik egymást, miért lennének együtt? Ő attól még látogathatja a papáját, ha szereti őt... Nem? - kérdem bizonytalanul, de eztán nem feszegetem a témát, csak egy bátorító mosolyt villantok felé, majd egy ölelést még kap persze; eztán elválnak útjaink, egyelőre. De fogunk mi még találkozni - ha mást nem, hát azért, hogy visszaadja a kabátomat. Igaz, nekem van másik is. Addig is - egy jó, igazi meleg tea nekem is jót fog tenni, így hát a szobám felé veszem az irányt. Kiegyensúlyozottabbnak érzem magam, azt hiszem.
- Na látod, ez a lényeg! Igen, nekem is van egy nővérem és egy öcsém, és elég mások vagyunk, de gondolom ez nálatok is így van, de ettől még imádom őket. - és persze ott van Gary a féltestvér, de őt nem igazán ismerem még annyira. Majd róla is alkotok véleményt, ahogy oda jutok, de egyelőre még nem igazán tudom, hogy hányadán állunk vele. Nem rossz fej, egyszerűen csak... nem is tudom, olyan, mintha az egész világot utálná és valahogy ezzel együtt engem is... vagy csak rosszul érzem? Mert amúgy meg odaadta az összes cukrát, meg mindent és azt mondta, hogy szép a hangom, úgyhogy egyáltalán nem rossz srác, csak kell egy kis idő, mire őt is rendesen megismerem azt hiszem. - Dehogy vagy gyenge! Az nem gyengeség, hogy nem vagy másokkal goromba, ilyet ne is gondolj. - rázom meg a fejemet egészen hevesen, csak úgy szállnak ide-oda a vörös fürtök. Sosem gondolnám úgy, hogy csak azért, mert én kedves vagyok másokkal máris gyenge lennek, ez tényleg nagy butaság, szerintem az a jó, ha vannak kedves emberek is a világban, akik olyanok, mint mondjuk mi, akiknek nehezen megy az, hogy megbántsanak másokat. - Persze, de én azért így szeretem jobban, valahogy nem is tudom... a színek igen! Imádom a színeket, de ezek szerint te is. Egy lila haj... mondjuk farsangra. Befestjük lilára a hajunkat farsangra? - oh, nekem nem tűnik fel, hogy ennyire előre szaladtam, mert hát na nem vagyunk még talán annyira jóban, hogy egyformára fessük a hajunk színét, de attól még lelkesedhetek igaz? Főleg, hogy olyan valakit találtam, aki úgy fest hasonlóan hozzám eléggé szereti a színeket. Én legalábbis baromira oda vagyok értük, színek nélkül nem is nagyon bírnám ki, de komolyan, az lenne számomra a legnagyobb kínzás, ha hirtelen minden fekete-fehér lenne. Itt a sulit se viselném annyira el, ha legalább a szobámban a saját ágyam környéke nem lenne elég szépen kidekorálva, hogy egyedi és nagyon színes lenne. Így sem olyan, mint a szobám, de legalább közelít hozzá valamelyest. - Igen, eredetileg az, de apa elég lazán kezel mindent, szóval mire végre kiment belőle a szín már megszerettem és valahogy rajtam maradt ez a piros. - kicsit azért úgy veszem ki, hogy az ő szülei inkább szigorúak voltak, de nem merek erről jobban kérdezősködni, mert a végén rosszul érezné magát e miatt, amit tényleg nem akarok, hiszen a szülei mégis csak meghaltak és ezt nem lehet túlságosan könnyű kezelni, szóval... nem, azt hiszem a szülő téma nem az, amit jobban kény fejtegetni. - De hát ha ilyesmit mondott neked, akkor hogy lehetett kedves? Vagy az elején volt kedves? - igazából én se tudom, honnan lehet tudni, hogy más milyen lesz majd velünk hiszen nekem sincs a fiúk terén túlságosan sok tapasztalatom. Nem is tudom... valahogy még igényem sincs rá egyelőre. Majd lehet, hogy lesz egyszer, de egyelőre annyira nem érdekel a pasizás. Jól meg vagyok én a barátaimmal, nem feltétlenül kell nekem most ennél több és ahogy nála is látszott ez azért elég nehéz, én pedig nagyon naiv tudok lenni, biztosan elég könnyen vernének át, vagy bántatnának meg, azért az veszélyes lenne. - Én se hiszem, hogy sokkal jobb vagyok, de... tudod biztos nekünk is megy majd ez idővel. - mármint az emberismeret. Talán ezt is lehet gyakorolni, tudom is én, vagy ha már eleget szívott az ember, akkor hátha majd jobban megy, nem is tudom. Azért nem tudom megállni mosoly nélkül, hogy ezen a kabát kérdésen tényleg mennyire fennakad. Aranyos, de komolyan, pedig azért annyira veszélyesen nem fagytam ám halálra eddig sem. Nem annyira durva az idő, meg hát többször is megöleltem és az is sokat segített. - Tényleg semmi gond. - próbálom még egyszer megnyugtatni, bár láthatóan ez most még mindig nem megy valami könnyen, de hát ne hogy nekem e miatt még rosszabbul érezze magát, vagy valami. Azért a kabátot felveszem, tényleg nem akarok megfázni, vagy ilyesmi, az nem tesz jót az ember hangjának sem és mi pont most akarunk bandát alapítani, szóval... nem szabad itt nagyon elszúrni a lehetőségeket előre, a végén nem én leszek a fonténekes, pedig már egészen beleéltem magam a dologba. - Igazából fogalmam sincs, még tudod nem sikerült vele ezt rendesen megbeszélnem. Én... próbáltam, csak még valahogy nem ültünk le hosszan, hogy tudjam, hogy most akkor mi is van. - vonom meg a vállamat egy cseppnyi ajakbiggyesztés kíséretében. Tényleg nem tudom. Anya... végülis az anyukám, szóval nem haragudhatok rá igaz? És nem is akarok, én igenis örülök neki, hogy visszajött és nem fogom e miatt rosszul érezni magam, vagy bármi ilyesmi, mert mások szerint haragudnom kellene rá. - Ő olyan mérges típus, mert hogy most tudod szétesett a családja, és... nem is tudom azt hiszem gyengének gondolja az apukáját, hogy nem tudja megtartani a mamáját... vagyis ilyesmit mondott. - de igazából én tényleg nem sokat értek ebből. A párkapcsolatok... hát nagyon nem az én terepem. Nem volt még senkim és valahogy nem is érzem eléggé érettnek magamat rá. Majd biztos annak is eljön az ideje valamikor, csak most még egyelőre nem tudom, hogy mikor, de nem is kell ezt siettetni igaz? - Örülök neki, hogy így gondolod, és... hálás vagyok érte. - újra elmosolyodom és nem tudom megállni, hogy ne öleljem meg megint mielőtt még elérnénk az ajtót, hogy aztán végül benyissak. Hát akkor irány az a bizonyos kakaó, vagy tea, ami meleg. És ... volt ennek is értelme igaz. Úgy érzem, hogy Sarahval jóban lehetünk, kedves lány és én szeretem a kedves embereket.
//No úgy gondolom, hogy ez már lehet záró és akkor köszönöm a kiadós játékot, remek volt! //
Én nem tartom ezt a lányt butának. Szerintem az tök jó, ha valaki tud boldog és gondtalan lenni akkor is, ha a zűrzavar teljesen körülzárja akár. Néha nekem is megy, máskor nem. Szerintem ez nem ész kérdése - nem annak hiányán múlik. Ettől még lehet okos, sőt, talán az ilyenek a legokosabbak mind közül, mert vidáman és boldogan élik az életüket, míg a sok okos szenved, és elsüllyed önnön nyomorának mocsarában. Most én is amolyan ingoványos talajon egyensúlyozok, és kicsit megvallom, megsüllyedtem benne, de igyekszem, nagyon is. Eddig is kimásztam belőle mindig, ez után is így lesz: csak néha olyan kilátástalannak látok mindent. De... Tudom, hogy ez nem helyes, ahogyan azt is, hogy ezt nem mutathatom mások felé, ert félő, magammal rántom őket is. Hagynom kell, hogy ők ragadjanak magukkal engem, gondtalanságukkal, vidámságukkal, a nélkül, hogy ebbe ők belefáradnának idővel. Sajnos egynémelyikük belefárad pedig. Ahogy szóba hozza a testvéreim,kicsit még el is szégyellem magam. Mindünknek megvan a magunk baja, én meg itt kesergek. Sasha még túl kicsi, hogy igazán megértse, miről van szó, de tőlem már elvárható, hogy örökké eleven, játékos kislány legyek, aki fényt és vidámságot hoz az ő életükbe is: azokéba, akik túl komolyak és felnőttesek, akik túl mélyen élik meg mindezt, még hozzám képest is. És persze nekem kell vigyáznom Sashára, hiszen én voltam vele otthon a legtöbbet, én ismerem a legjobban őt. Ő nem láthat engem így - soha. - Igen, valóban... Rájuk mindig lehet számítani, nagyszerűek. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük. Neked is vannak testvéreid? Tudod, régebben nagyon utáltam, hogy nagy családom van, mert Sasha kicsi és fontosabb, mint én, Astrid és Lioneah többet tud és tapasztaltabb, ügyesebb, mint én, Nicolas meg mégiscsak fiú, és... Érted. De most... Most már nagyon örülök nekik. - felelem, elmerengve a kérdésen. Mi a francért mondom ezt el neki? Lehet, nem is érdekli, és túl őszinte is vagyok. Amikor ennyire összetörök, bármi miatt is, mindig túl őszinte vagyok. Na tessék. Eddig egyetlen titkot őriztem meg igazán: az animágiát. Féltem, mit szólnának, ha megtudnák, mert elég veszélyes dolog. Így viszont, hogy már sikrrel jártam, végre valamiben jobb vagyok, különleges: vagyok olyan jók, mint a bátyám és a nővéreim, különlegesnek érzem magam. Azért, mert talán most az egyszer tényleg büszkék lesznek rám valami miatt, és én nagyon vágyom arra. - Már ha viszonozzák... De igen, igazad lehet. Én se tudok túl goromba lenni másokkal, pedig néha lehet, hogy kéne. Vagy csak én vagyok gyenge? - pislogok rá. Jobb kedvesnek lenni, igen, de azt nem mondta, hogy ne tudna másmilyen is lenni. Nos, én csak nagy nehezen, én mindenkivel aranyos-bájos vagyok, amolyan kis cuki lányka sokszor, ami rossz, mert ezt sokszor élreértik, vagy kihasznáják: mint most is, a barátom. - Szerintem a barnának is vannak nagyn szép árnyalatai, bár kicsit olyan sötét, mármint maga a szín... Jó, van világosbarna is, csak valahogy mégse... Igen, a vörös egész vidám szín, vagy a lila, a rózsaszín, a zöld... Kék, sárga... - kezdek elmélyülten bele a felsorolásba - De ezek talán hajszínnek túl feltűnőek lennének mondjuk. - állapítom meg. Azt, hogy a talárja színezéséhez Piton, vagy bármelyik másik tanár mit szólna, én ugyan meg nem mondom, bár az arckifejezésük láttán szerintem remekül szórakoznék. Igaz, lehet, emiatt már akadna olyan tanár, aki vele együtt vágna ki arról az órájáról. De szerintem nem baj, ha valaki mer egyedi és különleges lenni, nem csak olyan átlagos, megszokott és "egyen". De hát, ha ez a szokás... Így talán értékelhetőbb a természetes báj és szépség, mert a ruha önmagában senkit sem emel ki a tömegből, nem? Igaz, én mosr senkinek sem akarok igazán tetszeni, csalódtam, és nem akarom, hogy bárki is érdeklődjön irántam csak azért, mert jól nézek ki. Igazából más miatt se érdeklődjön senki, nem vagyok rá kíváncsi. Túl fájdalmas ez a "szerelem" dolog. Mondom ezt most, a nagy élettapasztalatommal... - Ó, már hogy véletlen? - kérdem, felkeltette az érdeklődésemet. Eztán egy picit elmerengek. - A mi szüleink nem voltak túl megengedőek, de azt mondták mnidig, hogy ez azért jó, mert megtanuljuk elfogadni a szabályokat, és akkor nem érhet baj. - elevenítem fel. Én igyekszem is e szerint élni, mindig a jó oldalon, és kerülni a bajt. Már legtöbbször, azért csínyekben néha benne vagyok. Eztán viszont felillantok rá, egy ideig hallgatva. Én és a párkapcsolatok, na tessék. - Ő is okos volt és kedves. Honnan tudhatnám, ki lesz jobb nála? Én nem akarok kísérletezni, próbálgatni... Mások ezt honnan tudják? - kérdem kissé elkeseredve is. Persze, majd lesz jobb, de most se tűnt fel, hogy valami nem jó, hogy ennek nem így kéne mennie, hogy ő nem hozzám való. Márpedig ha megkérdeznek egy lányt, hány kapcsolata volt már, az egynél több szám egyet jelent azza, hogy egy utolsó ribanc. Én nagyon félek ettől, én nem akarom, hogy azt higyjék, egy könnyűvérű, szédelgő ks csitri vagyok, de már maga a lehetőség is nyomaszt. Ráadásul nem is volt semmi köztünk... És, ami még fontosabb is, mint az eddigiek: én nem akarok még sokszor csalódni. - Vagy csak ilyen rossz emberismerő lennék? - teszem még fel a költői kérdést. Eztán viszont végre nekem is leesik, hogy nincs rajta kabát. Hát hogy jöhetett így ki, meg van őrülve?! - Nem tűnt fel?! Hát hogy a fenébe nem, hideg van... - pattanok fel máris, hogy átadjam neki a kabátomat, Merlinre, ő itt jószándékúan segít nekem, aztán meg lehet, holnap már a Gyengélkedőn éjszakázik miattam. Ahogy elfogadja a kabátot, meg is nyugszim. - Legalább addig, helyes! - bólogatok, talán valamennyire felmelegszik. Ó, hogy én már megint milyen egy bunkó tahó voltam, hogy lehetek ennyire önző, hogy egy fél pillantásnyi figyelmet is sajnálok tőle? Istenem, tényleg szar alak vagyok, ezt nem csak úgy mondják... Ahogy felveszi a kabátom, azért kicsit megnyugszom, mert a lelkiismeretem egy kicsit enyhül, olyan, mintha próbálnék egyenlíteni, még, ha talán nem is megy mindez túl fényesen. Így azért megindulok befelé, ha jön ő is, közben persze nem fejezem be végeláthatatlan locsogásomat, abban túl jó vagyok. Főleg, hogy amit mond, az... Az megköveteli, hogy válaszoljak, nem? - Elment? Miért? Mármint, hiába van új családja, ha visszajött... Vagy rájött, hogy az új rosszabb? Nem lenne meglepő, szerintem nehezen találna nálad jobb lányt, például - jegyzem meg. Nem nyalni akarok neki, tényleg ez a benyomásom, de kicsit el is pirulok azért, mert én is rájövök, hogy ez úgy hangzik, mintha csak úgy mondanám, vagy mintha tényleg be akarnék vágódni nála. - Miért, a féltesód is mérges? Szerintem az nem jó, ha valaki folyton csak mérgelődik, az generálja an egatív energiákat, megmérgezi magát, és a többieket is... - ráncolom kicsit szemöldököm. Lioneah ilyen nálunk, pedig nagyon remélem, hogy egyszer megváltozik, mert neki se jó ez. Tudom, hogy nem. - Szerintem... Tök jó dolog. Én nagyon örülnék neki, ha megint lenne egy anyukám, és azt hiszem, fel is pofoznám azt, aki ezt meg akarná nekem tiltani. - jutok álláspontra. Nem vagyok pofozkodós alkat, de... De ezt megérdemelné az illető, nem? - Ráadásul még bővebb családot kaptál, mint, amilyet annak idején elvesztettél, szerintem ez nagyon izgalmas lehet, ha úgy álltok hozzá. - teszem még hozzá. Nekem ez a meglátásom, habár talán, ha benne lennék, máshogy gondolnám. Akárhogy, menet közben kicsit megtörlöm még az arcom, hogy belépve ne azt lássa mindenki, hogy végigbőgtem a napot. Persze ettől még mindenki láthatja, de no... Én mindent megtettem!
Nem tehetek róla, túlságosan sajnálom őt és ezért úgy érzem, hogy muszáj segítenem valahogy, hogy jobban legyen. Tudom én, hogy nem lehet a gondokat csak úgy könnyedén megoldani, tudom, hogy az élet nehéz és tudom, hogy nem oldódnak meg a dolgok maguktól. Nem vagyok annyira buta, mint aminek látszom, vagy... talán mégis? De nem, igazából nem vagyok, tudok én sok mindent, csak tényleg sok minden van, ami miatt nem akarok folyton aggódni, mert attól semmi sem lesz jobb igaz? Nekem is vannak zűrös dolgok az életemben, de remélem, hogy rendbe jönnek majd és végül nem lesz belőlük semmi komolyabb, ahogy majd az ő élete is rendbe jön, csak most tényleg minden bizonnyal mindent rémesnek lát. - Oh... sajnálom! De... de ott vannak a testvéreid igaz? - vannak páran, azért tudnak róluk az suliban, nem is olyan ismeretlen varázslócsalád, viszont azt nem tudtam, hogy a szüleik meghaltak, ennyire azért nem ismerem őt, pedig biztosan nagyon kedves lány alapjáraton és egyáltalán nem lenne rossz tényleg jobban megismerni, amitől neki is jobb lenne és persze nem tudom megállni most sem, hogy megszorítsam kicsit a kezét, vagy még jobban megöleljem. Erre úgyse mondhatsz mást, mint hogy a jelenléteddel próbálod megerősíteni a másikat, ennél több sajnos jelenleg esélytelen. - Dehogynem! Az ember inkább legyen kedves, mint nem kedves, az valahogy sokkal könnyebb és másoknak is jobb lesz tőle. - mosolyodom el végre. Én is örülök, hogy erre jártam és tényleg így is gondolom. Kedvesnek lenni igenis könnyebb, mert ha jót teszel másokkal, attól neked is jobb lesz, míg ha rosszat, akkor a saját lelked is sérül nem? Akkor pedig miért lenne jó direkt rosszat tenni másoknak? Miért lenne értelme nem kedvesnek lenni igaz? Lehet, hogy elég egyszerű, netán naiv az életszemléletem, de attól még én tényleg így gondolom, jobban szeretem az egyszerűséget, mint túlbonyolítani a dolgokat. - A barna is szép persze, de mégis jobban tetszik nekem így, olyan... színes és vidám! - mint általában a ruháim nagy része, de nekem ettől lesz jobb a napom, a kedvem és talán másnak is aki rám néz. Szeretem a színeket, ha tehetném, akkor még a talárom is valami látványos lenne, netán hímezhetnék szivárványmintát a szegélyére, de azt hiszem Piton már akkor is kivágna bájitaltanról, ha csak a feketén egy pici színes folt virítana. - Pár éve már. Először véletlen volt, de megtetszett. Tudod apu nagyon rendes, sok mindent megenged. - szeretem apát és egyáltalán nem azért van, hogy most érdekel, hogy anyu milyen lehet, mert apa ne lenne elég. Ő nagyon sokat tett azért, hogy egy szülővel se érezzük magunkat kevesebbnek. Egyszerűen csak érdekelne milyen lehet egy teljes család, még ha ezzel most Gary is belekerül, meg még egy plusz ő az ő apukája. - Na látod! És tudod lesz majd más, aki okosabb lesz és kedvesebb is, csak ki kell várni, hogy megkerüljön. - biztató mosollyal ölelem át újra. Jobb lesz majd neki. Persze elhiszem, hogy most nehéz. Nem voltam még sosem szerelmes, nem tudom mennyire fáj, ha már nem szeretnek, ha csalódsz, de gondolom ez is olyasmi, ami idővel el tud múlni és idővel jobb lesz majd neki, nem fáj majd annyira. Fiatalok vagyunk még és tényleg nem érdemes olyan fiú miatt sírni, aki ennyire önző és... és gonosz, mert nagyon csúnya dolog, ha nem érti meg, hogy a párjának valami rossz. Még én is megértem, pedig én alig ismerem! Amikor leesik neki, hogy nincs rajtam kabát csak mosolyogva rántom meg a vállamat. Igen, kissé kék a szám, ezért is esett még jobban az ölelgetése egyébként, de hát... nincs gond, kibírom és most az fontosabb volt, hogy ő jobban legyen. - Oh, hát nincs. Nem figyeltem rá, amikor kijöttem, de túlélem. - maximum egy kis megfázás, majd iszom valami rémes ízű löttyöt, amit Madame Pomfray készít és jobban leszek. Nem is tudom megállni, hogy ne szélesedjen ki még jobban a mosolyom, amikor a kabátját nyújtja és átvált teljes hadarásba. Komolyan tök cuki! - Jól van na, komolyan nem ebbe fogok belehalni, de hogy megnyugodj, felveszem, amíg beérünk, jó? - átveszem a kabátot és közben fel is tápászkodom a padról. Egyébként is jobban van, nem sír és most azzal foglalkozik, hogy ne én legyek az, aki halálra fagyok itt miatta, szóval ez jó, elértem a célt igaz? Bár kabát téren nem volt ez szándékos a dolog, csak véletlenül jött ki így a lépés. - Csak játszottunk a srácokkal, én meg kiszaladtam, a kabátom pedig pont nem volt nálam, de tényleg nincs baj. - rántom meg a vállamat, de már nem ülök vissza, csak jobb lenne, ha tényleg bemennénk, mert nem akarom, hogy most meg ő legyen az, aki megfázik itt nekem. - Oh, hát tudod ez elég bonyolult. A mamám kiskoromban elment és lett új családja és... még nem pontosan értem az egészet, de én mégis örülök neki, hogy most megint előkerült, és jó lenne, ha megint lenne anyukám, de... lett egy téltesóm is így, aki szerint azt hiszem mérgesnek kéne lennem, hogy ilyen a családunk. - de én még sem tudok az lenni, örülök ennek az egésznek, és ezért mások szerint nem állok jól hozzá, pedig csak... nem akarok mindent túlbonyolítani. Ha anyu visszajött, akkor az igenis jó, nem az számít, hogy miért tette nem?
Segíteni másokon természetes dolog, szerintem. Én is segítek mindig mindenkinek, már, ha tudok, de a az empíria mást mutat. A tapasztalat azt sugallja, hogy ez egyoldalú dolog, szép dolog segíteni, és vágyni rá, hogy adj a másiknak, ha ő ebből egyfelől nem kér, másrészt pedig esze ágában sincs viszonozni. Ez a lány talán egy kicsit olyan, mint én, és ez akaratlanul is megnyugtat, már önmagában is. Mégis, ahogy a családomról beszél... Kicsit megrezzenek, ajkaim lebiggyednek, és nagyon össze kell szednem magam, hogy ne váljék a szemem is vizenyőssé, de nem válik. Megerősödtem, összeszedtem magam az évek alatt, már apa halála megtanított, hogy nem sírhatok ilyenek miatt, mert Sasha nem láthatja. Más se. Igaz, akkoriban még nem értettem, mi történt, csak azt, hogy apa nem jön, hiába várom, hiába hisztizek, cirkuszolok, csapom magam földhöz. Gyerekes voltam, sőt, hiszen még gyerek is voltam. De a tragédiák mindenkit rákényszerítettek, hogy éveket öregedjenek, főleg persze Nicolast, de én sem voltam, vagyok kivétel. Épp csak, mint náluk, úgy nálam is furcsa ez az egész: úgy vagyok komoly, érett és felnőtt nő néha, hogy a másik pillanatban még a korom indokolta infantilizmuson is messze túlteszek. Nem vagyok hasadt személyiség, csak... Más. - Nem fog, soha. - suttogom neki, talán nem is érti, oly halkan. Összeszedem magam eztán, vannak dolgok, amikkel szembe kell nézni, különben elemésztenek. - A szüleink meghaltak, mind a ketten. - magyarázom meg tehát, miért is nem fog a családom már igazán helyreállni soha. Most talán megint hisztis kislánynak tűnök, pedig én igyekszem nagylánynak tűnni, olyannak, aki elfogadja a történteket, és nem fél kimondani őket. Nem tudom, ő vajon minek lát engem emiatt, és nem is merek felnézni rá, ma már eleget kaptam; nem akarom azt hallani megint, hogy... Semmit se akarok hallani, ami negatív. - Nem, talán tényleg nem. - Felelem. Hogy Alan ne érdemelne meg engem, az én figyelmem? Nem is tudom, én még sose gondoltam el így a dolgokat, és azt hiszem, nincs gaza, de ezt nem mondanám ki nyíltan, inkább csak elfogadom szavait, és bólintok. Mármint mégis, ki vagyok én, hogy ki kéne érdemelni a megtisztelő figyelmem? Nem vagyok több Alannél, és amilyen összetört és szerencsétlen vagyok, talán még kevesebb is vagyok, mint ő. Hiszen tessék, elég volt pár csúnya szó, és hogy összetörtem! Sose leszek olyan, mint Astrid vagy Lioneah, nem, hogy olyan, mint apa és Nicolas. De... Azért igyekezni fogok. Az ölelés ellen nincs kifogásom különben, jól esik, olyan, mintha anya lenne az, ő ölelt át gyakran, főleg apa halála előtt. Utána... Megváltozott, magába fordult, és fontosabb volt neki minden, főleg a munka, semmint én. Pedig én már az előtt is féltékeny voltam Sashára, hiszen mint legkisebb, neki járt a legtöbb figyelem... - De arra sincs, hogy kedves légy - mutatok rá, majd csak elmosolyodom. - Örülök, hogy erre jártál. - na tessék, lassan még szerelmet is vallok neki? Minek nyílok meg ennyire? Nem vagyok teljesen komplett... Kiszolgáltatom magam neki, holott őt mindez talán nem is érdekli, vagy talán csúnyán ki fog használni emiatt! De... Nem tehetek róla; amikor az ember nagyon maga alatt van, akkor a megvigasztalója, legyen az bárki is, sokkalta közelebb kerülhet hozzá, mint amúgy talán hetek alatt tehetné. Legalábbis én így működöm. - Értem. A barna sem rossz... Ez elég feltűnő. - felelem. Hát igen; még két vörös szülő gyermeke sem lesz szükségszerűen vörös, ami azt illeti, úgyhogy ez elég ritka dolog. Olyan, mintha lángolna a hajam. Az övé nem, az övé... Inkább pirosas, azt hiszem. - Nagyon szép ez a szín. Jó ideje? És engedték? - pislogok rá meglepetten. Nekem régen azt se engedték meg, hogy kisminkeljem magam, vagy ilyesmi, amiben talán igazuk is volt annak idején a szüleimnek, de hát miért ne kísérletezgethettem volna ezzel csendes magányomban? Akárhogy is, a hajfestés meg aztán pláne szóba se jöhetett volna, bár nem is kérdeztem: különlegesnek éreztem magam tőle, megfelelt, nagyon is. - Igen... Talán tényleg nem az eszéért szerettem. - felelem a szavaira. Ez gonosz megjegyzés volt, de jól esik kicsit visszaszúrni a fiúnak, még így is, hogy itt sincs. Mégis, én kedvelem őt, nagyon is, és idő lesz, mire megértem, mi volt a baj, és talán még több, mire elfogadom, hogy talán nem nekem kell megváltoznom: hogy talán csak nem illettünk össze már az elején sem. Így csak hagyom, hogy Marisol átöleljen, újra, és ismételten elmosolyodom, apadnak a könnyek, és lassan bár, de kezdek egy elfogadhat lelkiállapotba kerülni. - Hollóhát. Örvendek! - teszem hozzá bemutatkozómhoz, hiszen úgy tűnik, számára ez is fontos, én nem éreztem szükségét, hogy ezt kiemeljem. Számomra az egyének az elsődlegesek, és nem a ház. Akárhogy is, kicsit nekidőlök, talán nem bánja, és persze, talán nem fog úgy fázni se, mert... - Úristen, rajtad nincs kabát! - oké, oké, lassú a felfogásom ma, igen... De talán ennyi nekem is jár, nem? Leszakad a pofám menten, én meg itt feltartom, és a nyomoromról pofázok neki, miközben mindjárt megfázik, felfázik, vagy ki tudja, csak azért, hogy azt hallgassa, milyen tinidrámáim vannak épp. Gratulálok, Sarah, egy csodálatos barátság kezdeményeit tiprod épp sárba, remek úton haladsz, hogy joggal utáljon téged mindenki. Gyorsan elhúzódom tőle, és elkezdem lehámozni magamról a kabátom, és felé nyújtom. - Merlinre, nagyon átfázhattál, mit keresel itt?! - bámulok rá nagy szemekkel - Na, vedd már fel, csak amíg beérünk, elkísérlek a konyhára, és szerzek neked egy bögre meleg teát, ígérem... Úristen, de tahó voltam, sajnálom, bocsáss meg, én tényleg figyelmesebb szoktam leni, csak... Jajj, ne haragudj, nagyon elfeledkeztem magamról, vagy épp másokról, szent ég - váltok hadarásba. Na tessék, kezdem már, a mániám egy sajátos megnyilvánulása. S, ha utolsó szavai ennek ellenére is elhangzanak, még inkább meglepődöm. Remek, tényleg tahó vagyok, neki is megvan a maga baja, én meg itt arról beszélek, hogy más megunta, hogy ugyanazt csináltam, mint most vele. Hát csoda, ha holnapra ő is megunja? - Biztos akad majd, aki megérti - zárom le tehát azt a részt, ami engem érint. Ez a lány baromi jól csinálja: fel se tűnik neki talán, de nemrég még csakis rólam volt szó, és az én keserűségemről, ami felett bőgtem, most meg majdhogynem el is feledtem, ami nemrég még a padlóra küldött. Meg kéne tanulnom tőle ezt a technikát. - Ó... És... Akarsz róla mesélni? - kérdem kicsit bizonytalanul, érezheti ő is, nem tudom, ez mennyire tartozhat rám, kérdezhetem-e, avagy mondhatok-e rá bármit is, vagy jobb, ha most már befogom végre. - De... Amúgy miért ne fogadhatnád könnyen? Biztos oka volt, hogy el kellett mennie. - közlöm. Anya se ment volna el csak úgy soha, ha nem kellett volna. Mármint nem a halálára célzok, de voltak munkái, amik hosszabb ideig tartottak akár, de soha nem hagyott volna el minket, hacsak nem zsarolják, ejtik fogságba, vagy ki tudja. Túl élénk a fantáziám. - Én is nagyon örülnék, ha visszajöhetne. Ha visszatért, és kíváncsi rád, az azt jelenti, hogy sosem akart igazán magadra hagyni, és szeret téged. - vélekedem. Na tessék, az előbb még ott tartottam, hogy semmi közöm ehhez, és nem kéne belefolynom talán, most meg máris a meglátásaimmal traktálom, pedig abszolút nem kérdezett. De azért remélem, kicsit én is segíthetek neki, már, ha szüksége van rá.
Tényleg rossz látni, hogy ilyen állapotban van és hát én már csak olyan vagyok, hogy nem tudom végignézni, ha valaki ennyire ki van borulva, ő pedig láthatóan nagyon is ki van, szeretnék segíteni. Nem voltak még az életemben olyan hű, de nagy katasztrófák, de attól még tudok én együtt érezni és megpróbálni segíteni annak, aki épp ilyesmivel küzd. Úgy gondolom, hogy egy természetes dolog, hogy próbálunk segíteni másoknak. Az lenne az ideális és szép világ, ha ezzel más is így lenne, ha mások is próbálnák szebbé tenni a világot, nem csak néhányan küzdenének érte, de ettől még az a néhány sem kell, hogy feladja igaz? Én legalábbis nem fogom. Éljen a pozitív életszemlélet! - Tudom, hogy ez sablonos, de idővel majd minden jóra fordul. A családod is összeállhat még és ne hallgass a barátodra, aki ilyet mond az nem is érdemli meg, hogy foglalkozz vele! - főleg akkor, ha eleve sok gondja van, akkor teljesen érthető, ha sír e miatt, vagy nehezen visel el minden mást. Nagyon nem fair e miatt még bántani is szegényt, vagy hisztisnek nevezni. Biztosan bárki ki lenne bukva, ha rossz lenne a családja helyzete, vagy ha nagyon egyedül érezné magát. Nem hiszem, hogy ezt le kell becsülni, vagy hogy akár le kéne szólni miatta. Én épp ezért ölelem át finoman a vállát, ha ennyivel segítek, már az is valami. Elég közvetlen típus vagyok, ha neki ez zavaró, hát maximum majd jelzi. - Nincs okom rá, hogy ne legyek kedves. - mosolyogva vonom meg a vállamat, és most már azért csak elengedem őt, hátha zavaró lenne mégis a dolog. Tudom, hogy nem mindenki olyan közvetlen típus, mint amilyen én is vagyok, de nem is baj ez, az a jó, ha az emberek változatosak. A kérdésére valahogy ösztönösen nyúlok a hajamhoz és csavargatom meg kicsit. - Az enyém eredetileg barna, de megszerettem ezt a színt, úgyhogy már jó ideje mondhatni a védjegyemmé vált. - nem is mondható természetes vörösnek, inkább a piros felé hajlik, de nem érdekel engem, ha másnak esetleg nem tetszik, mert túlságosan rikító, vagy túlságosan látványos, én akkor is szeretem. - Nagyon buta fiú lehet és még inkább illetlen, hogy ilyet mondott neked, ne hallgass rá. - bátorítóan mosolyodom el. Persze rossz érzés lehet, elhiszem én azt, nekem is az lenne, ha valaki bántó dolgokat mondana rám, főleg olyan, akit még kedvelek is, netán egyenesen szeretek, de akkor sem volt szép tőle és ha valaki így viselkedik, akkor nem érdemes arra, hogy szeresse. Jó tudom ezt nem lehet csak így kijelenteni, mert neki biztos, hogy ez sokkal bonyolultabb, de idővel majd tovább lép és talál valaki mást, aki tényleg kedves vele, aki tényleg figyel rá, és nem hagyja csak úgy ott a bajban, amikor pont hogy támogatásra lenne szüksége. - Szóra sem érdemes! - a vállát nem engedem el, mióta újra átkaroltam. Ennyivel is ha segítek, hát naná, hogy szeretnék, és a zsepit is odaadom, miután kicsit megtöröltem a szemét. Tudom, hogy én se vagyok kifejezetten valami felnőttes, de mégis olyan érzésem van vele, mintha csak pátyolgatnom kéne, ha már ilyen elesett szegény. Legszívesebben addig ölelgetném, amíg az utolsó könny cseppjei el nem fogynak. - Marisol Naceri vagyok, Hugrabugos. - valahogy automatikusan teszem hozzá a házamat is a bemutatkozáshoz, főleg hogy utcai ruha van rajtam, amin nincs most semmiféle címer. Ha mondjuk lenne nálam kabát és nem fáznék ennyire, akkor se lenne rajta címer, de az már más kérdés. Most arra figyelek, hogy neki jobb legyen, nem arra, hogy mennyire fázom, az egy apróság, amit egyelőre ki tudok zárni a gondolataim közül. - Dehogy vagy hisztis, csak épp most nehéz időszakon mész át, és akinek fontos vagy, annak ezt meg kell értenie. Most egy kicsit nekem is zűrös az életem. Előkerült az anyukám, aki még pici koromban ment el, és mások szerint nem kéne csak úgy könnyedén fogadnom őt. - na igen, én pedig pont ellentétes vagyok vele, nekem a miatt szólnak mások, mert túlságosan egyszerűen kezelem, hogy anyu most hirtelen betoppant az életembe és a tetejében hozott még egy féltestvért is magával. Hát gondolom az ember ezt nem kéne, hogy könnyen kezelje, de én szerettem volna anyukát, mi értelme lenne mérgesnek lennem rá és nem beszélni vele?
Hogy miért vagyok egyedül? Mert egy kibírhatatlan hisztigép vagyok, azért. Hát megmondták ma is, most mit mondhatnék még én? Szeretném, ha nem így lenne, ha senki sem gondolna rólam ilyesmiket, mert én igyekszem, de tényleg. Igyekszem felnőttként viselkedni, mert Sasha, a legkisebb húgunk nem láthatja, hogy én se tudom, mi legyen. És a nagyobbak - ők sem láthatják azt, hogy nem bízhatják rám Sashát, vagy azt, hogy a saját dolgaikra sem lehet idejük, mert itt vagyok én, egy labilis hisztigép, aki az önsajnáltatásból szerez legfeljebb diplomát majd az iskola legvégén... Mindenkinek megvan a maga baja, én pedig igyekszem ezt elfogadni, és senkinek sem a terhére lenni, de... Ilyen vagyok. Egyszer fent, és a végletekig lelkesedve, mikor miért, másszor pedig lent, és a rám telepedő depresszió által eltemetve nem is érzem, hogy épp a hullámvasút alján vagyok. Nem tűnik fel, csak az, hogy sokan elfordulnak tőlem... Másoknak is ilyen nehéz igaz barátokat szerezni, vagy tényleg én vagyok egy tini drámakirálynő? Hiszen tessék, még csak nem is ismerem a hozzám lépő lányt, és máris rázúdítok mindent, ami nem tartozik rá, ami miatt nem neki kell rosszul éreznie magát, és én úgy fogadom el az ő kedvességét, a szép szavakat, mintha évek óta ismerném, és elvárhatnám tőle, hogy meghallgasson. A legszörnyűbb mindebben? Fel sem tűnik, mit teszek. - Rossz napom? - kérdem tőle szipogva. - A családom teljesen széthullott, sok barátom hallani sem akar rólam, mert megváltoztam mindettől, és... A barátom szerint egy hisztis hülye vagyok! - Kész, ennyi. Már épp kezdtem volna összeszedni magam, de így felsorolva már megint a béka hátulja alá lököm magam, és megint rákezdek a sírásra. Jó, jó, ez most a mélypont, igazság szerint - innen az utam felfelé fog ívelni, de tényleg: csak kell pár ember, aki mellettem van, és velem élvezi, ahogy feljebb kapaszkodom, móka és kacagás vár. Csak ezt rajtam kívül senki sem tudja. Igazából én se eléggé - én nem racionalizáltam ezt a fel-le játékot igazán. A következő szavaira felpillantok ismét, megtörlöm a szemeim, és azt hiszem, végre tényleg kezdem összeszedni magam, mert kezdem azt érezni, hogy elfogytak a könnyek. Megtörlöm a szemem, újfent kifújom és megötölgetem az orrom: remélem, ezzel most végzek egy időre, mert elfogyott a zsepim. Most már egy kicsit meggyőzőbb, hálásabb mosolyt villantok felé. - Köszönöm... Te nagyon kedves vagy velem - motyogom. Ezt a zseniális ténymegállapítást, azt a kutya fáját! Hát ilyet se lenne képes akárki megfogalmazni, de talán elnézi nekem, hogy ma nem tudok atomfizikáról társalogni vele. Őszintén szólva máskor se, de ez mellékes. Igaz, ha őt az érdekelné, azt hiszem, megpróbálnék tájékozódni a témában; mármint... Olyan kedves, aranyos velem, megérdemli, hogy viszonozzam egyszer, azt hiszem, szívesen barátkoznék vele, és ha nagyon egyedi az érdeklődési köre, akkor talán a kedvéért annak is utánajárnék. Vagy nagyon előreszaladok...? - Mert, a tiéd milyen amúgy? - kérdem a hajszínére célozva, megpróbálom megragadni a nem túl lényeges részletet, ami ha mást nem, kicsit kiemel a kesergésből, eltereli a figyelmem, amire szükségem van, hogy ne kezdjem el újra a sírást. - A... A fiúm, mármint a volt fiúm mondta, Alan. - teszem azért hozzá. Alan Brandon. Milyen szép, különleges név ez, nem? Szinte rajongtam érte, de na tessék: már megint, minek? Jó, persze, ez nem olyan felnőttes kapcsolat volt ez miköztünk, hanem olyan, mint a legtöbb korunkbelié: hihetetlen nagy összetartozás tudat fűtött, igyekeztünk szeretni egymást, mint barátot, mint bizalmast, olyan kapcsolat volt ez, ahol szerettünk volna, ha évek múltán majd valódi párkapcsolattá fejlődik mindez, ami idilli, és bensőséges. Na pont ilyen nem lesz már soha, legalábbis vele bizonyosan nem. Akárhogy is, eztán kitérek rá, hogy már megint csak locsogok, és feltartom szegény lányt, holott látom, hogy menne, illetve inkább gondolom, mert kije vagyok én neki, úgy mégis? Na ugye... Én meg itt rázúdítok hirtelen mindent. Ó, Sarah, nőj már fel! Látod, már megint elrontottad az ismerkedésnél...! Sajnálom, nagyon megbántottak ma - de ígérem, összeszedem magam. Mint mindig, mert erős vagyok és szívós, és nem tehetem meg magammal szemben sem, hogy a földre kerülve ott heverésszek. És mégis, ahogyan átölel, hozzábújok, és kicsit el is rejtem arcom a világ elől, jól esik az érintés most. - Köszönöm! - suttogom. Szeretnék hinni abban, amit mond. Kicsit lopva pillantok fel rá eztán. - Sarah McCaine vagyok. És te? - kérdem, ahogy kicsit eltávolodok tőle, hogy a szemébe nézhessen, de nem annyira, hogy ne tudja átölelni vállam. S ahogy így újra rám tud nézni, előhúz egy zsepit, és megtörli arcom, könnyeim, ezek szerint van még mit, nem kétlem, igazság szerint, pedig igyekeztem, de tényleg. Eztán átveszem tőle a zsepit, és kicsit kifújom az orrom is, na ez már tényleg kellett, mert már megint kezdett bedugulni az orrom, szörnyű orrhangom is lett, és taknyolok össze-vissza, pedig nem vagyok megfázva egyáltalán. Kicsit esetlenül rámosolygok tehát, hogy lássa, érezze, sokat jelent ez nekem. - Igen... Igen, biztosan, csak... Azt hiszem, nagyon érzékeny vagyok, és magamra veszek mindent mostanában. Talán tényleg túl hisztis vagyok, de igyekezni fogok. Köszönöm, hogy... Törődsz velem, pedig tényleg nem lenne muszáj. Sokat jelent. - magyarázom neki közben. Így is gondolom, és... Próbálom őt fixírozni, felidézni, mit tudok róla, ki is ő pontosan: szóval próbálom lekötni magam, és terelni gondolataim, olyan irányba, amivel már szívesebben foglalkoznék.
Fázom, mint a fene, de mégis legszívesebben addig ölelgetném ezt a kis cuki vöröst, amíg meg nem nyugszik az arcára nem kerül valami mosoly kezdemény legalább. Soha sem tudtam igazán jól elviselni, ha valakinek rossz a kedve, azt meg főleg, ha sír, és ő bizony itt sírdogál egyedül és nem tudom, hogy miért nincs valaki mellette, hogy segítsen neki, vagy vigasztalja. Senkinek sem szabad egyedül lenni, egyedül lenni nagyon-nagyon rossz tud lenni. Bár mondjuk én erről nem tudok sokat, általában könnyen találok magamnak társaságot és nem különösebben veszem fel azt sem, ha ezeknek a nagyobb része elég felületes kapcsolat. Nem veszem túlságosan komolyan a világot, bár vannak minden bizonnyal, akik szerint szimplán csak kissé butácska vagyok, pedig... ez azért nem így van. Jó, nem én vagyok az ész bajnoka, ez tény, inkább afféle intuitív jellem vagyok, ösztönös. Figyelek rá, amíg még szipog, akkor is, amikor még nem mond semmit. Legszívesebben átkarolnám a vállát, pedig azt hiszem akkor csak jobban fáznék, mert nem húznám össze magamat annyira, mint most, de ha jobb kedve lenne tőle, akkor simán megérné, de komolyan. - Oh, dehogy vagy szerencsétlen, csak biztos épp rossz napod van. - mosolyodom el bátorítóan és már komolyan nagyon közel vagyok hozzá, hogy átöleljem a vállát, de végül még mindig sikerül visszafogni magam, annak ellenére is, hogy rám néz azokkal a nagy szemekkel, és én is csak csodálkozva pislogok rá, szólva amikor még el is kezd mellé beszélni, mert hát... nem is értem, hogy egyáltalán hogyan juthat ilyesmi az eszébe, honnan jönnek nála ilyen kérdések egyáltalán. - Dehogy! Nagyon szép vagy! Tudod a vörös haj remek, az enyém csak festett, szóval az nem ér, de a tiéd meseszép, és a szemed... még így pirosan is. Ne butáskodj, nagyon szép vagy és csak mert sírsz még nem vagy hisztis. Ki mondott neked ilyet? Ki bántott meg ennyire? - mert valaki tuti, hogy megbántotta, ha ilyeneket mond és gondol magáról, pedig tényleg szép lány és nem hiszem, hogy mindenki utálja. Azt szokta mindenki utálni, akit nem érdekel, hogy ki mit gondol róla és mindenkit lazán megbánt válogatás nélkül. Ő csak talán most valami miatt nagyon sötéten látja a világot, pedig nem kellene, én nem hiszem, hogy tényleg olyan rémes lenne minden, mint ahogyan gondolja. - Ne butáskodj, nem untatsz! - mosolyodom el, és most már nem tudom megállni, hogy ne karoljam át a vállát. Közvetlen típus vagyok, ha neki zavaró lenne, úgyis a tudtomra adja majd igaz? Közben a másik kezemmel a zsebemben kotorászok, a farmerben, mert a kabát hiányzik - nagyon hiányzik - és végül lelek egy zsepit is, amivel gondolkodás nélkül törlöm meg az arcát, csak aztán adom oda neki. Az orrát nem fújom ki, talán az már kissé meglepné. - Szívesen meghallgatlak és tudod... ez lehet hogy most egy kellemetlen nap, de lesz majd még jobb is. Mindig van jobb. - bátorítóan mosolyodom el. Nekem is vannak zűrös napjaim, főleg most hogy anya hirtelen előkerült, de... ezt is át lehet vészelni. Apa sokat segít, meg persze az öcsém is, szóval nem olyan vészes.
Ahogy üldögélek, egyre inkább kezdek belelendülni az önsajnáltatásba, így csendes magányomban. Úgy tűnik, ebben jó vagyok. Ebben, meg a tanulásban, ugyanis rémesen szorgalmas vagyok, mert szeretnék egyszer felnőni apáékhoz, erős és kitartó, bátor és szívós akarok lenni, és nem lesz semmi, ami ebben az utamba állhat. Semmi! Ha ehhez az kell, hogy mindenfélét vízionáljak egy csésze alján lévő teamaradványba, akkor az is menni fog, nem, hogy más. Ha kell, hát napokat is eltöltök a tanulmányaim felett, habár jellemzően annyit nem kell, könnyen és gyorsan tanulok, szinte ragad rám minden. ...Minden, kivéve a koszt, a szeretetet, a fiúkat, a... Hagyjuk is. Nem lesz jobb. Valaki járkál körülöttem, hallom, lopva fel is pillantok, s megtörlöm szemeim, ekkorra az illető már azonban landol is mellettem. Talán ismerem, illetve láttam már, az lesz a pontos kifejezés inkább a helyzetre: a nevét például nem tudnám megmondani. Na tesék, most magamra hívtam még valakit ráadásul, aki itt fog pátyolgatni, mint valami hülye dedóst. Most mit mondhatnék? Elestem, és felhorzsoltam a kezecském? Olyan gyereknek érzem magam hirtelen... Annyira vágyom rá, hogy valaki meghallgasson, és megvigasztaljon, és annyira jól esik, hogy egy pillanatra úgy érzem, foglalkoznak velem; már épp kezdtem elhinni, hogy soha senki nem fog már... De jó ötlet így nyitni egy ismeretséget? Tényleg olyan vagyok, mint egy óvodás, akinek taknya-nyála egybeér, valami értelmetlen hülyeség miatt. Ami az előbb a világ végét jelentő probléma volt, az... Az számomra még mindig az, de nem vagyok benne biztos, hogy ha kimondom, nem áll fel, és hagy itt röhögve. Igaza lenne, nem? Mit foglalkozzon velem, végül is. - Én csak... Olyan szerencsétlen vagyok. - bököm ki alig hallhatóan, néha szipogva, miközben megtörlöm a szemeimet, már megint, meg kifújom az orrom is - még jó, hogy mindig van nálam papírzsepi. Kicsit lopva pillantok fel rá eztán, nem kezd-e máris unni. Nem akarom untatni, meg feltartani, ezért kicsit meg is rázom a fejem, jelezve: egyébként semmi vész, máris jól vagyok, csak... Női hiszti, ilyesmi. Majd... Szinte bele sem gondolok, ahogy kiömlik szinte a számon a következő mondat, megállíthatatlanul, pedig ő aztán biztos, hogy nem tud erre válaszolni. - Lehetséges, hogy nem vagyok elég szép...? Vagy túl hisztis vagyok? Vagy hülye? Vagy... Csak mindenki utál? Mit rontok el? - kérdem hát, még egy sor szipogás közepette. S már épp nyitnám a számat, hogy folytassam, hogy beszéljek neki mindenféléről, mindenről, ami bánt, még akkor is, ha nem is ismer, és talán hamarost megbánnám mindezt, de ezúttal már idejében észbekapok. - Ó... Ne haragudj, nem szeretnélek untatni... Vagy feltartani... Igazából... Azt hiszem, nincsen semmi baj. - motyogom hát, felvillantva egy kicsit gyengén sikeredett mosolyt is.
Még egy utolsó megbűvölt hógolyót elhajítok sikítva mielőtt bevágnám magam mögött a méretes fa ajtót. Oké tudom ez normális esetben fordítva történne. Mármint az ember kintről menekül be, ha hógolyózásról van szó, de mivel még nincs hó pár srác varázsolt a folyosóra olyat, ami nem nagyon olvad el, így viszont remekül ki lehetett használni azt, hogy bent nincs hideg, viszont legalább lehet szórakozni kicsit. Na persze én eredetileg ebben nem is voltam benne, csak aztán lefelé jövet valahogy bekeveredtem a dologba, és hát azt hiszem élvezték a sikításomat, mert bár már a vége felé kértem én tűzszünetet, de nem nagyon adták meg. Szóval most ezért van, hogy kabát és sapka nélkül csapom be magam mögött az ajtót és rázom ki a hajamból a maradék havat. Hó szerű képződményt, mert hát nem igazi hóról van szó természetesen, nem olvad bele a hajamba, és idővel magától egyszerűen eloszlik, de ez a fej rázás már csak önkéntelen reakció. Kint persze baromi hideg van, mázli, hogy van rajtam csizma, és a pulcsim ujját is lehúzom a kacsóimra, jó, hogy bővebb méret, de azért így is érzem, hogy az a kabát baromira hiányzik. A pálcám... az elvileg valahol nálam lehet, akkor már csak valami melegítő varázslat kell, vagy bélelő a pulcsira, csak hogy... Kutakodom én egy ideig, de fogalmam sincs, hogy esetleg nem bent ejtettem-e el a pálcámat. Sóhajtok egyet és már épp fordulnék vissza, hogy belessek az ajtón, amikor sikerül kiszúrni a kék sapkás lányt a padon ücsörögni és... sírni? Egy másodperc alatt elfelejtem azt, hogy épp halálra akarok fagyni és meg kéne találnom a pálcámat. Pár lépéssel mellette termek és a legbájosabb aggódó mosolyomat varázsolva az arcomra huppanok le mellé. A kacsóimat még mindig a pulcsiba bugyolálva ejtem le az ölembe és pillantok rá. - Ajaj, hát nagyon eltört a mécses, mi a baj? - tudom én, hogy nem ismerjük igazán egymást, szóval nem kötelező nekem elmondani, hogy mi a baja, de hát mégis csak néha jó az embernek, ha kiadja magából a bánatát igaz? Ő pedig szegénykém nagyon csúnyán fest ezzel a rengeteg könnyel, meg a piros szemével és az orrával... Nem szeretem nézni, ha valaki szomorú, van egy késztetésem, hogy mindenképpen tegyek azért, hogy jobb legyen neki, mert a világ akkor szép, ha vidám és boldog emberekkel van tele.
Sokan mondogatták annak idején, hogy az élet szar. Én nem szeretek káromkodni, és mint naiv, ártatlan gyermek, mindig is úgy láttam, hogy túlzóak, sőt, bolondok. Nekem mindenem megvolt: nagy, népes család, sok szerető taggal, két szülő, akikre hősként tekinthettem, sok testvér, akik mellett sosem unatkoztam, és kellő pénz, hogy sose kellett megismernem a nélkülözést, vagy azt, hogy milyen az, ha valamire hiába vágyakozik az ember. Aztán eljött az iskolakezdés, majd a pubertás, és most már úgy hiszem, hogy egyrészt már nem vagyok gyerek, mert nagylány vagyok, érett gondolkodással, másrészt egyre inkább azt vélem gondolni, hogy a világ utál engem. Úgy gondolom, azok, akik akkoriban panaszkodtak, egyszerűen csak nem tudták értékelni azt, amijük van, és üres panaszkodás volt az egész, vagy csak szeretetre, törődésre vágyhattak. Ez utóbbiban hasonlítunk, én is megveszek a figyelemért, a megértésért, törődésért. S, amikor úgy tűnik, hogy mindent megkapom, akkor kiderül, hogy egy nagy fenét. Először meghaltak a szüleim. Szépen, egymás után, rendje és sora van enne, így nem tudhattuk le egyszerre, gyorsan, hanem végig kellett élnünk először apa vesztét, majd látnunk, ahogy anya leépül, és vakon, egyre inkább beleveszve rohan az elkerülhetetlen vége felé... De nem gond, hiszen maradt egy összetartó testvéri köröm! Vagy nem? Lám, egyre inkább széthúzunk, és már nem érzem azt, hogy ők itt lennének nekem. Úgy gondolom, hogy ők is azt érzik, amit én, azokat a kételyeket, bizonytalanságot, és oka van annak, hogy nem egy nagy, összetartó és szerető család vagyunk... Mindennek oka van, ennek is, és... Nem vehetik észre rajtam soha, hogy már nem az a vidám, bolond lány vagyok. Ennek érdekében néha nyugtatót veszek be. Egyre lentebb süllyednék? Ugyan, kezemben tartom a dolgokat. Ez meg még normális, nem? Ami már kevésbé az, hogy most itt ülök, egy eldugott padon, és kezembe temetem arcomat, és sírok. Nem a szüleim miatt, vagy a családom okán úgy alapvetően, azokat a könnyeket már megtanultam elfojtani, megtartani magamnak. Volt egy barátom. Az első fiú az életemben. Úgy volt, hogy együtt megyünk a bálra. Már... Már meg is csókolt! Ennél több nem volt, nem is lehetett volna, fiatalok vagyunk, de nekem ez mindent jelentett, a megértést, a szeretet, a törődést, nekem a csók minden, amiről a kapcsolt szólhatott: fizikai megtestesülése a lelki kapcsolatnak. Erre tessék. Közli, hogy mégse, nem jön velem a bálba, sőt, szakít velem, mert nem bírja a hisztijeimet, és inkább egy másik lánnyal megy a bálba, mert elege van. Én azt hittem... Én annyi mindent hittem, most már fogalmam sincs. Én kértem... Sőt, könyörögtem, de nem. Nem hat semmi. Nálam se: talán majd, ha kisírtam magam, akkor változik ez az egész. De most csak itt ülök, az iskolai egyenruhámban, barna, arany díszítésű csizmámban, és lila, szőrmés kabátomban, meg az elmaradhatatlan, kötött kék sapimban a padon, és végeláthatatlanul sírdogálok, s bár néha megtörlöm szemeim, vagy kifújom az orrom, mire azt hinném, végeztem, már megint pityergek. Így aztán fel sem nézek, ki lát, vagy ki nem; nem számít. Hiszen ki foglalkozik velem? Senki. Hát persze. Örök meg nem értett egyén maradok, attól tartok. Gyakran mondják ezt a tinikre, meg, hogy kinőhető... Remélem, hogy ez igaz, mert itt és most szánalmas vagyok, azt hiszem... Pedig én igyekszem. Tényleg. - Miért? - suttogom magam elé szipogva. Taknyom-nyálam összefolyik, szavaim érthetetlenek, elhalóak. Azt hiszem, ma este is a tanulásba temetkezem majd.
//
//
