2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
‒ Hadd ne kelljen ezt most kifejtenem… ‒ megerőltető volt a korábbi kis mutatványom miatt a válaszadás. Normális esetben nem fárasztana ennyire a tűzírás, de megint átléptem egy határt, amit követően nem tudtam teljesen uralni a képességeimet. Fáradt voltam. Ez nem a szokásos életuntság volt, amely belőlem áradt, hanem a betegségemből adódó kimerültség. ‒ Könnyű lehet mindig ezt az utat választani. Ezt a nemtörődömséget, ahelyett, hogy szembenézel azzal, hogy miként is vélekednek rólad mások. Veled ellentétben, én minden kibaszott napot úgy élek meg, hogy mások kéretlenül is a fejemhez vágnak dolgokat: bolond, őrült, fogyatékos, bizonyára sorozatgyilkos is… Holott semmit nem tudnak rólam, és kibaszottul nem tudsz te sem semmit. Én se vagyok kíváncsi a véleményetekre, mégis megkapom, hát azt mondom, basszátok meg! ‒ írtam fel remegő kézzel. Idegesített. Felhergelt, hogy ilyen könnyedén lerázott magáról mindent, és megint a szemeire hivatkozva ítélt el valaki. Pedig nem voltam teljesen őrült. Nem, nem, csak a kis hangok, csak a kicseszett, utálatos suttogások kergettek az őrületbe. Most is duruzsolni kezdtek, úgy zúgott a fejem tőlük, mintha egy méhkas közelében állnék. Már… Megint nem láttam tisztán. ‒ Attól, hogy mentálisan betegnek állítanak be a muglik, nem jelenti azt, hogy tényleg az lennék. De te ezt úgyse érted, szóval tényleg, tégy meg egy szívességet, és maradj annál, hogy egy pszichiátriai eset vagyok ‒ gyűlölettel írtam fel ezeket a szavakat. Egyszer többször dörzsöltem meg a mellkasomat, hiszen megint lüktetni kezdett a heg. Ostoba lány! Nem érthette, hogy azért kikészülök ki, mert néhány szerencsétlen évek óta rajtam élősködik. Ha ők nem lennének, akkor nem lennének rohamaim se. Újfent csak annál a taktikánál maradtam, hogy nem erőlködök, inkább ráhagyom a dolgokat, hogy minél kevesebbet kelljen kommunikálnom. Ez perszer nem jelentette azt, hogy nem idegesített, amit mondott. Sőt, minden egyes szavával csak továbbszította bennem a haragot, amely abban a pillanatban tört, amikor melegnek nevezett. Szuszogva húzódtam el. Megrémültem magamtól, és az erőmtől. Nem mindig volt ez így, korábban sokkal magabiztosabb voltam, azonban, amióta Elaine komolyan űzi a kis játékaikat, és a non-verbális varázslásra vagyok rákényszerülve, azóta gőzöm se volt arról, hogy pontosan mikre is voltam képes. Viszont egy valamit Quinn elért, ezzel a kitöréssel elszállt minden dühöm, amely miatta gyűlt össze bennem. ‒ Mint említettem, nem is érdekelnek… ‒ vetettem oda néhány hanyag pálcamozdulattal. Mégis miből gondolta, hogy én a lányok miatt jöttem ide? Örültem, ha egyedül lehetettem, vagy olyanokkal tölthettem a szabadidőmet, akik nem kaptak sikító frászt tőlem. Meg aztán sokkal jobban érdekelt a származásom kiderítése, hogy ez az egész szarság, amit az öregemék csináltak, megérte-e. A következő kérdésére megrándítottam a vállamat: nem. Ezt akarta jelenteni. Nem akartam, hogy ő is csesztessen. Azt akartam, tudja hol a helye, hogy kivel beszélt, és csak így tudtam kimutatni, hogy leszórakozzon velem. Vagyis, lettek volna még módszereim, de nem akartam élni velük. Újabb vállrándítással reagáltam le azt, hogy reménytelen lennék. Mondták már páran. Velük ellenszemben viszont ott volt négy ember, akiknek tényleg adtam a véleményükre. Nos, ők nem tartottak annak. Frusztrált, ahogy méregetett, így karba tett kézzel vártam az ítéletét, majd felvont szemöldökkel pillantottam rá. ‒ Nem hiszem, hogy az segítene a helyzetemet illetően. ‒ Ha annyira barátnőt akartam volna, erősen kételkedtem benne, hogy pont az önbizalomhiányom miatt kerülnének. Hah, igazán édes volt, hogy annak tudta be a népszerűtlenségemet. ‒ Nem szokásom duzzogni ‒ feleltem kurtán. Nem voltam már gyerek, hogy megsértődjek. Sőt, talán sose voltam az. Egy kibaszottul elcseszett életet éltem. A múltamban nem volt helye boldog gyerekkornak, ahogy most is csak akkor lehetek boldog, ha elzárkózom azoktól, akik meg sem próbálják felfogni a helyzetemet. ‒ Szar ügy. Rosszabbakat is túléltem, te se fogsz ebbe belehalni ‒ mutattam meg neki ezúttal, hogy milyen az, ha valaki cseppet sem empatikus az irányodba. Akaratlanul is összerezzentem, amikor ezeket leírtam, mert hirtelen az arcomon éreztem Ashworth-ék tenyerét, vagy a hátamon azt a pálcát, amivel néha rám sóztak az intézetben. Mint mondtam, rosszabbakat is megéltem, nem fogom azért sajnálni, mert az egyik barátnője nem ebben az országban tanul. ‒ Ha nem idegesítesz fel, nyilván nem öllek meg ‒ pillantottam rá komolyan, s bár nem tettem hozzá, de örültem volna annak, ha tanít. Azonban már tényleg egyre inkább nehezemre esett a pálcát megemelni, és szavakat formálni vele. Ezután felrángatott az iskolába. Azt hittem, ott köpöm ki a tüdőmet valamelyik lépcsőfordulóban. Normális esetben bírtam volna az iramot, de most már igencsak megfogyatkoztak az energiáim. Ha túlleszek ezen, akkor valahogy visszabotorkálok a Hollóhát-toronyba, és ledőlök aludni. A csaj eleinte keménykedni próbált, és a sziszegésére hangtalan nevetéssel intettem a tűzírás irányába, ahogy másik szöveg jelenjen a helyén. „Igazad van, ez nem a középkor. Akkor villamosszéket szeretnél? Egy golyót a szívedbe? Megbotozást? Verést? Akasszunk fel, vagy csak szimplán vágjuk el a torkodat? Nem ijesztesz meg, kicsi lány. Jegyezd meg, ha lopni mersz, velem gyűlik meg a bajod!” Ez volt a válaszom az erőlködéseire. Láttam a szemeiben a félelmet. Élvezettel töltött el, hogy ilyen reakciót váltottam ki belőle. Pedig a szavaim egyelőre pusztán üres fenyegetőzések voltak. Még akkor is, ha ezt az iskola vezetősége nem nézné jó szemmel. Amúgy se bántottam volna, csak ráijesztettem. Szórakozottan néztem utána, amikor elfutott. Talán automatikusan mozdultam volna utána. Vadászösztön, vagy minek mondják. Nem szívesen engedtem el a prédámat, de nem árthatok senkinek. A köszönet mondásra csak legyintettem, majd egy bólintással jeleztem, hogy én is pihenni terveztem. A szoborral kapcsolatos szavakra halványan elmosolyodtam, aztán egy intéssel elköszöntem tőle. Megvártam, amíg eltűnik, majd a falnak támaszkodva, vérző orral megindultam felfelé. A klubhelyiség felé menet magamat átkoztam, amiért ma már másodjára ilyen helyzetbe hoztam magam. Csakhogy néha feleslegesnek éreztem azt, hogy figyeljek arra, mennyire erőltetem meg magam, hiszen percről percre éreztem, ahogy a saját átkom lassan felemészt. Talán néhány évvel később már semmi nem lesz belőlem.
Zene ϰ 941 ϰ Köszi a játékot ^^ ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Mert hogy? – húztam fel a szemöldököm. Nem értem, hogy mi alapján lettem hirtelen elvakult is. – Miért tenném? Már mondtam, nem érdekel, hogy mit gondolsz rólam. – Csak azt az egyet nem értem, hogy ő mi alapján osztja itt nekem az igét, amikor öt évig rohadt egy pszichiátrián, totál antiszoc lett, és a személyisége semmivel sem jobb nálam. Mellesleg egyre rondábban ír. – Tudod, lehet, adnék is valamit a véleményedre, ha nem rólad lenne szó – Elvégre is először nézzen tükörbe, aztán szövegeljen nekem. Nyilván utána se érdekelne, hogy mit gondol. – Mert az – válaszoltam. Szerintem tökre magától értetődő, de úgy tűnik, képtelen felfogni néhány dolgot. Épp kezdett volna magyarázni valamiről, amikor megint bekattant, miután feltettem az utolsó kérdésem. Nem értem mit van ezen úgy kibukva, hogy tönkre kellett tennie a hajamat -mellesleg emiatt egyszer még tuti kinyírom-, egy egyszerű ’nem’ is megtette volna, nem kell ilyen drasztikusan tudatomra adni, hogy nem érdeklődik a fiúk után. Nem mondom, hogy nem ijedtem meg a heves reakciójától, de hajam tönkretétele jobban zavart. Amikor lenyugodott rendbetettem a hajam, de már nem fontam újra össze. – Amíg ilyen vagy, tényleg tartsd magad távol a lányoktól – jegyeztem meg sértetten. Látszik, hogy tényleg nem sok lánnyal találkozott szánalmas élete során, hisz akkor tudná, hogy utáljuk, ha tönkreteszik a hajunkat. – Mellesleg nem lett volna egyszerűbb, ha egyszerűen csak nemet mondasz? – érdeklődtem. – Reménytelen vagy – sóhajtottam fel. Az meg, hogy egyik nem iránt érdeklődött, az teljességgel kizárt, max csak nem tudja, mit takar az. Néma, meg néha süket, de nem vak. Válaszadás előtt újra végig mértem. – Csak annyit mondanék, hogy szedj magadra valahonnan egy kis önbizalmat. – Nem mondom, hogy ő minden lány álma, de láttam már nála sokkal rosszabb pasikat is, meg mellesleg az hogy nem tud beszélni, nem akadályozza semmiben, meg ha nem bámul mindenkire gyilkos tekintettel és mosolyog, akkor határozottan jól néz ki. – Befejeznéd a duzzogást? – Oké felfogtam, hogy belegázoltam a pici lelkébe, de tegye már túl magát rajta, és válaszoljon normálisan, ha kérdezek tőle valamit. – Mert őt a szülei mindenképp a Beauxbatons-ba akarták járatni, nem bírják ezt a vén bolond igazgatót. – válaszoltam a kérdésére. – Na, majd ha egyszer nagyon ráérek, és nem mellesleg még nem nyírtál ki, akkor szívesen felvilágosítalak egy-két dologról – ajánlottam fel. Újra megízlelhettem a bosszúvágy édes ízét, amikor Lucas megkért, hogy mutassam be neki. Ha azt hitte, hogy egy szimpla hajtépéssel megúszta a dolgot, akkor hatalmasat tévedett. Egy őrült elemista srácot fogok bemutatni annak a kis libának, előre látom, hogy vissza fogja sírni a hajtépést, ha Lucas lesz olyan drága, és elintézi nekem a csajt. Amikor megtudtam, hogy hajlandó kicsinálni a lányt, örömmel rángattam végig az úton a klubhelyiségemig. Fel sem tűnt nekem, hogy gyakorlatilag rohanok, de amikor szólt, hogy lassítsak, akkor visszavettem a tempóból. Hát hiába, a legtöbb embernek a szerelem ad szárnyakat, nekem meg a bosszúvágy. Láttam rajta, hogy nincs túl jól, de nagyon remélem, hogy csak azután fog kidőlni, miután elintézte azt a ribancot. A folyosóra érve, otthagytam, hogy előkerítsem drága „barátnőmet”, és közben reméltem, hogy összeszedi magát. Visszatérve Lucashoz másodmagammal, gúnyos mosollyal az arcom olvastam el a falon lévő feliratot. A falnak dőlve figyeltem, ahogy Lucas nekitaszítja a falnak a lányt, jajj szegényke, biztos fájhatott neki. Rémült tekintettel pillantott rám, miután ő is elolvasta a szöveget, de én csak mosolyogva megvontam a vállam, ő döntse el, hogy melyiket válassza, bár én személy szerint ötvöztem volna a kettőt. Halkan nevetve ráztam meg a fejem, amikor próbálta a kemény csajt játszani, azzal, hogy valami olyasmit sziszegett a srácnak, hogy nem a középkorban vagyunk. De feleslegesen próbálkozott, tisztán látszott rajta, hogy teljesen be van parázva Lucastól. Az biztos, hogy egy életre elvette a kedvét attól, hogy más dolgai között turkáljon vagy, hogy egyáltalán egy légtérben tartózkodjon velem. Amikor a fiú elengedte, rémülten rohant vissza a klubhelyiségbe. Gonosz mosollyal az arcom, követtem végig a tekintetemmel, ahogy visszamenekül a klubhelyiségbe, majd visszafordultam a sráchoz. – Köszönöm, de tényleg. Drága vagy – mosolyodtam el, majd ellöktem magamat a faltól. – Menj, pihend ki magad – mondtam, miközben én is elindultam a klubhelyiségem felé. – Ó, és köszi még egyszer a szobrot – fordultam vissza, majd integettem egyet búcsúzásképp, és beléptem a rejtekajtón. Fura volt, hogy ennyi időt eltöltöttem egy nem normális társaságában, anélkül, hogy bármi bajom lett volna. Meg Lucas nem is annyira vészes társaság, mint azt az elején gondoltam, szóval, ha legközelebb összefutnánk, nem fogom levegőnek nézni, és elsétálni mellette.
A megállapítására bólintottam. Nem akartam továbbragozni a témát, miszerint őket tartom az igazi szüleimnek, vagy mennyi mindent köszönhetünk nekik. Tényleg egy életre leköteleztek a feltétlen bizalmukkal, azzal, hogy mennyire hittek abban, hogy Linkkel az állapotunkat tekintetve képesek vagyunk normális életet élni. Nem akartam csalódást hozni nekik. Talán egyszer majd ez a lány is megtanulja milyen az, ha valakivel jót cselekszik, és ha a szükség úgy hozza, akkor a másik majd viszonozza a gesztust. Lesújtó pillantással illettem. „Kis szívem”. Nekem csak ne mondogasson ilyeneket, pláne nem ilyen lekezelően. Szusszantottam egyet, majd valamivel indulatosabban írtam fel. ‒ Akkor nem csak beképzelt vagy, hanem elvakult is ‒ állapítottam fel, majd arra, hogy önző dögnek tartanám… Nos, ténylegesen így gondoltam, és addig így fogok vélekedni róla, amíg be nem bizonyítja az ellenkezőjét. ‒ Rajtad múlik, hogy milyen kép alakul ki bennem rólad. Mondjuk, megmutathatnád, hogy nem vagy az ‒ jelentek meg valamivel hanyagabb betűk a levegőben. Fáradtam. Nem volt kedvem a kézírásom olvashatóságával, vagy éppen egyszerűségével törődni. A betűk ide-oda dőltek, némelyik túlságosan szimpla volt, de akadt ott olyan karakter, amit túlbonyolítottam. ‒ Nos, eddig még semmit nem mutattál fel, amitől elállt volna a lélegzetem, vagy azt gondolnám, különleges vagy. Az én szememben pont olyan hétköznapi vagy, mint mindenki más ‒ vontam meg a vállamat. Azt persze nem tettem hozzá, hogy ellenség is. Az egész világ az ellenségünk volt, nemcsak ő, nemcsak az itt tanulók. Csak egy különös véletlennek köszönhető, hogy most éppen vele társalgok. ‒ Nem értem miért lenne hülye kérdés ‒ pillantottam rá kérdőn. Szerintem teljesen értelmes volt, maximum az ő gondolkodásmódjának nem megfelelő. ‒ Pedig nem érdekelnek ‒ kezdtem felírni a magyarázatomat, de az ezt követő szavai kiborítottak. Engedtem az engem kísértő lelkek nyomásának. A tekintetem elsötétült, ahogy megéreztem Elaine jeges érintését a vállaimon, fagyos leheletét a nyakon, és amikor meghallottam a hangját, tudtam, hogy elvesztem. Nem voltam teljesen ura a cselekedeteimnek. A mellkasomon húzódó heg lüktetett, éreztem, ahogy a forróság szétterjed az ereimben. A szél feltámadt körülöttünk, a kabátomat, a lány ruháját és haját cibálta. Teljesen mindegy volt, hogy milyen gonddal fonta be, a belőlem áradó energia szétcibálta, és az arcába fújta a hajtincseit. Egy pillanatra elfogott a vágy, hogy akár fel is gyújtsam, de ekkor egy új hang ért el hozzám. A hang tulaját korábban is éreztem már, de eddig még sose szólított meg. Most mégis oly’ kivehető és tiszta volt, olyan parancsoló, hogy megrémültem tőle, de leginkább önmagamtól. Levegő után kapkodva léptem hátra, így egészen a móló szélére kerültem. Megráztam a fejemet, majd a következő szavakat intéztem Quinn-hez: ‒ Nem azzal van bajom, hogy független vagy, vagy szókimondó, hanem azzal, hogy érzéketlen, öntelt és önző. Továbbá, egyik nem sem érdekel túlzottan. Ha egy kicsit is átgondolnád, tudhatnád, hogy tizenegytől tizenhat éves koromig az intézetben voltam. Nem is lett volna alkalmam lányokkal foglalkozni. ‒ Miután ezeket felírtam, keserű mosollyal folytattam. ‒ Meg aztán, nézz rám… Ki tudna szeretni egy ilyen embert? Véleményem szerint senki. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán én képes lennék-e a szerelemre. Nem tudtam eldönteni, néha semmit nem éreztem, néha pedig olyan hevesen tomboltak bennem az érzelmeim, hogy már-már kezelhetetlenné váltam. Röhejes, hogy a lány arra gondolt, hogy ilyen kinézettel, némán azzal lennék elfoglalva, hogy csajozzak. Megjegyzem, én nem Lincoln voltam. Ilyesmiken járt az eszem akkor is, amikor azt a mosolyt villantotta. Annyira felbosszantott a korábbival, hogy nem tudom milyen hatást akart elérni nálam, de ezúttal nem vált be. ‒ Nyilván ‒ feleltem kurtán, még mindig az előzőek hatása alatt. Én tényleg nem akartam a frászt hozni rá, de ő akarta! Ő provokálta ki! Én… Én nem akartam senkinek se ártani… Kész csoda, hogy ennyivel megúszta. Tettem már rosszabbat is… Még mindig letaglózott az előbbi tettem, így aztán nem tudtam eléggé érdeklődőnek mutatkozni, vagy bármi más reakciót kicsikarni magamból. ‒ Akkor miért nem jött át a harmadik lány? ‒ kérdeztem, majd az újabb némi tétovázás után lassan bólintottam. Nem tagadtam, hogy vannak még hiányosságaim, és szerencsére emellé kellő tudásvágy társult, hogy megpróbáljam bepótolni a kimaradt éveket. Amiket valljuk be, igen nehéz, ha öt-hat lélek zargat állandóan. Egyszerűen képtelen voltam visszatartani a röhögésemet, igaz, csak hangtalanul nevettem, de ennyi épp volt ahhoz, hogy kiborítsam. Azonban, a lesújtó pillantásaival nem ért el semmit. Annyiszor néztek rám így, hogy nem hatott meg. Ezután beavatott abba, hogy mégis miért volt ma olyan idegbeteg, és lássuk be, én se bírnám az ilyen házi szarkákat a szobámban. Már voltak arról elképzeléseim, hogy miként hozhatnám a frászt a csajra, csak tényleg az kellett volna, hogy Quinn bemutasson neki. Arra igazán nem számítottam, hogy láthatom a lány kedvesebbik oldalát. Tényleg tartogatott még meglepetéseket. Talán emiatt döntöttem el, hogy még addig kéne móresre tanítani a csajt, amíg friss az incidens, így maradandóbb marad. Ezt például az elmegyógyintézetben tanultam. A tervemet szövögetve, lassan visszakormányoztam a csónakot a mólóhoz. Amikor megfogta a kezemet, és maga után húzódott, egy pillanatra ledermedtem, és az a kép villant fel előttem, amikor a húgom csinálta ezt kiskorában. Mindenesetre, hogy végigrángasson a csónakház-kastély távon, de amikor kezdtem fáradni, olyankor megkértem, hogy lassítson egy picit. Nem voltam jól. Még nyúzottabbnak tűnt, mint amilyen alapból vagyok. Az alagsorba érve elég hangosan szuszogtam. Nekidőltem a falnak, és a kezeimmel a térdemre támaszkodtam, de lassan felegyenesedtem, és széttárt karokkal pillantottam rá, amikor azt mondta, hogy ne csináljak hülyeséget. Körbepillantottam, láttam egy kisebb leágazást, így odamentem. Neki támaszkodtam az egyik falnak, majd tűzírással ráírtam: „A lopásért a középkorban úgy büntették az embereket, hogy levágták a kezüket. A boszorkányokat elevenen máglyára vetették. Melyiket választanád?” Tudtam, hogy percekig még ott marad a varázslatom, így a félhomályban megbújva vártam, hogy Quinn visszatérjen a lánnyal. Amikor megérkeztek, szótlanul becsalogattam a lányt arra a részre, amit előkészítettem. Akármit is akart mondani, vagy csinálni, légmágiával nekitaszítottam a falnak, majd a vele szemben lévő feliratra irányítottam a figyelmét, miközben elvetemült mosollyal az arcomon végigfutattam az ujjaimat a pálcámon, mint aki csak a válaszára várna.
Zene ϰ 972 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ha én a szüleim miatt bekattannék, tuti megkeresném, és kicsinálnám őket. – De legalább most már normális nevelőszüleid vannak – vontam meg a vállam. Az is jobb, mint a semmi, meg a testvérétől sem választották el, szóval annyira nincs rossz élete. – Nézd kis szívem, ha engem nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam, akkor téged se érdekeljen. Önző dögnek tartasz? Csak nyugodtan. – Azt hittem már tisztáztuk, hogy hidegen hagy az aljanép véleménye. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány ember véleménye számít nekem, a többi meg csak szövegeljen, ha ennyire unalmas az éltük. A kérdését hallva felnevettem. – Miből gondolod, hogy igen?– kérdeztem vissza értetlenül. – Hülye kérdésekre nem szoktam egyébként válaszolni, csak hogy tudd. Amúgy meg pasi vagy, ne mondd már, hogy érdekelnek a lányok. Ja, és ha nem bírod az olyan erős, független, szókimondó, önbizalomhiánytól mentes, szép csajokat, mint én, akkor még mindig ott vannak a kevésbé szép, de annál csendesebb lányok. Vagy neked a fiúk az eseteid? – kérdeztem végül, mivel csak ez lehet a magyarázat arra, hogy miért nem ért lelkesen egyet velem abban, hogy szép vagyok. A hurrikánok miatt annyira nem aggódom, ha arról van szó, tudok vigyázni magamra. De ettől függetlenül, aranyos, hogy aggódik értem, bár fogalmam sincs, miért teszi. Minden esetre, kapott tőlem egy mosolyt, a zavarba ejtős fajtából, bár Lucasnál mindegy mit csinálok, mindig zavarba jön. Ó, gazdag nevelőszülők? Kezdhette volna ezzel is. – És ő tud olyan varázslatokat, amiket te nem, abból kiindulva, hogy ő tud beszélni? – érdeklődtem. Vagy legalább is az lenne a logikus, hogy a testvérének több mindent kellene tudni, mert nem kell non-verbálisan varázsolnia. Nem gondoltam volna, hogy egyetértünk valamiben, ami velem kapcsolatos. Még úgy kábé tíz év, és talán abban is egyet fog érteni, hogy gyönyörű vagyok. Bár az is igaz, hogy ebben nehéz lenne vitatkozna velem, mivel tök egyértelmű, hogy hajszínem tökéletesen passzol a tűzhöz, és ezt egy olyan is meg tudja állapítani, aki csak egyszerűen féltékeny rám. – Hát jó, de mivel hárman vagyunk legjobb barátnők, sokkal jobb lenne, ha mind a hárman egy helyen tanulnánk. Mert így csak a szünetekben lehetünk együtt, amiből nem sok van – húztam el a szám. Miután előadtam, hogy mit szeretek Franciaországban, nem nagyon érkezett reakció a sráctól, így felmerült bennem egy kérdés. – Fogalmad sincs, hogy miről beszélek, igaz? – Az idegbeteg Quinnt akarta? Hát akkor megkapta. Dühösen pillantottam rá, miután kiröhögte magát. – Örülök, hogy jól szórakozol – sziszegtem, még mindig idegesen. Azért az ember elvárna valami együttérzést. Viszont, amikor megkaptam a kívánt reakciót, a mérgem egy pillanat alatt elszállt, és visszatért a megszokott Quinn. – Na ugye, hogy igazam volt! – értettem vele egyet. – Ó mindenképp – nevettem fel. Hát ez nem hangzott túl meggyőzően, de nem álltam le kötekedni vele, csak bólintottam. Szórakozott mosollyal az arcomon figyeltem, ahogy elpirul, és nem tud mit kezdeni a nagy zavarával. Könnyebb zavarba hozni, mint egy egyszerű lányt. Felnevettem a kérdését. – Is. De ha nagy nehezen elvonatkoztatok attól, hogy milyen szép vagyok, és hogy a szobor engem mintáz, akkor csak a szoborra értve is nagyon szép. – válaszoltam. Ne akarja megtudni, hogy milyen erőfeszítésekbe telt, hogy figyelmen kívül tudom hagyni azt, hogy engem mintáz. Amikor elkezdett vérezni az orra, óvatosan oda mentem hozzá, hogy segítsek, ami egyáltalán nem volt könnyű, tekintve, hogy magas sarkú van rajtam, na meg a csónak sem épp a legstabilabb. Dolgom végeztével, visszaültem, és azon tűnődtem, hogy mivel kellene megjutalmaznom magam, ha már egyszer ennyi jót teszek egy nap. Megjegyzését hallva visszatartottam egy ’tisztában vagyok vele’ megjegyzést, és halvány mosollyal az arcomon vállat vontam. A visszaút lényegesen hosszabb időt vett igénybe, de én jól elvoltam a szobrom nézegetésével, így nem panaszkodtam emiatt. Várakozva néztem rá, de egy jó ideig nem mondott semmi, sőt a földet bámulta. Ne már, ennyire nem lehet zavarba. Meglepődve pillantottam rá, amikor felajánlotta, hogy, hát ne szépítsünk, elintézi nekem azt a ribancot. Boldog mosollyal az arcomon fogtam meg a kezét és húztam magam után. Sokkal rövidebb idő alatt értünk le a pincefolyosóra, a klubhelyiségem elé, mint általában szoktam, de ez most betudható annak, hogy mindennél jobban akartam, hogy az a csaj megfizessen azért, amiért hozzányúlt a mocskos kezével az ékszereimhez. Ó, erről jut eszembe, el ne felejtsem majd megtisztítani őket. – Csak egy pillanat – mondtam Lucasnak, miközben elindultam a klubhelyiségünket rejtő ajtó felé. – És ne csinálj semmi hülyeséget – pillantottam vissza rá, mielőtt beléptem a helyiségbe, utalva arra, hogy ne kattanjon be itt mindenki szeme láttára. Nem is kellett messzire mennem, ott ült az a nyomorék a kandallónál. Elég volt annyit mondanom, hogy egy fiú várja kint, máris pattant fel a foteléből. Gonosz mosollyal az arcomon léptem ki utána a folyosóra, és Lucas elé vezettem.
Amikor a szüleimről kérdezett, kelletlenül elfintorodtam. Nem nagyon akartam elárulni neki az igazságot, ráadásul, már csak az említésüktől bizseregni kezdett a mellkasomon húzódó sebhely, amit igyekeztem alig észrevehetően dörzsölgetni. ‒ Olyan dolgot csináltak, ami az amerikai Minisztérium emberei szerint nem helyes, így elvitték őket. Nem tudom mi lett velük, mert a jóvoltukból a testvéremmel kórházba kerültünk, és onnan állami gondozásba ‒ válaszoltam neki tétován. Tényleg nem tudom mi lett velük, de remélem, hogy már jó ideje a föld alatt rohadnak. Ha nem lett volna az a baromságuk, akkor most Linkkel normálisak lennénk, és nem cseszegetnének minket. Nem értettem ezt a lányt, igaz, sok mindent nem értettem ebben a világban. Sok dologról nem voltak pontos ismereteim, hiába próbáltak minket többen is felzárkóztatni. Így aztán a nagyanyja iránt táplált gyűlöletét sem voltam képes felfogni. Elvégre, mégis mit tehet egy vénasszony, amikor be akarnák záratni? Szerintem semmit. Szóval, a nevetése hallatán csak összeráncolt homlokkal meredtem rá. Ennek a lánynak a szavai kapcsán csak még több kérdőjeles dolog jelent meg az elmémben vele kapcsolatban. Mégis mi tette azzá, amilyen? Ráadásul, hiába próbáltam jobb belátásra bírni ‒ bár, nem is érdekelt volna, hogy mennyire empatikus, ha nem arról „beszéltünk” volna, hogy be akarna záratni valakit, elvégre én se vagyok az empátia élő szobra ‒, azonban továbbra is kitartott az elképzelései mellett. ‒ Nem azt kértem, hogy engem sajnálj. Nem kell a szánalmad. Hanem arra akartam kilyukadni, hogy ha nem foglalkoznál annyit magaddal, akkor mások számára is szimpatikusabb lennél, és nem tűnnél ez önző dögnek. Látszik, hogy te még sose tapasztaltad meg milyen tehetetlennek és kiszolgáltatottnak lenni ‒ csóváltam a fejemet. Nem lett volna semmi bajom a lánnyal, tényleg, de ez a túlzott önimádat néha kiborított. És nem csak engem. Ha nem lennék képes elnyomni Elaine-t, akkor már lehet, hogy rég a torkának ugrasztott volna. Azt pedig nem akarnám… Ezután az egyik kezemet a kabátom zsebébe csúsztatva, némán ‒ nem is tudtam volna másképp ‒ hallgattam a lányokról tartott kiselőadását. Amikor magáról beszélt, éreztem, hogy felvont szemöldökkel pillantok rá, majd ez a pillantás értetlenkedésbe csapott át, amikor azt mondta, hogy „ha ilyen lányt keresnék”. ‒ Két kérdésem lenne. Az egyik: Miből gondolod, hogy nem vagy alaptalanul beképzelt? A másik: Miből gondolod, hogy bármilyen lányt keresek? Csak kíváncsi voltam.‒ Türelmesen vártam a válaszát. Ezalatt a rövid idő alatt annyiszor hangoztatta már, hogy ő milyen különleges, hogy már érdekelt, miért is volt az. Épp ezért reméltem, hogy válaszolni is fog, bár mivel ő volt a téma, nyilván megteszi. Ezután a véremről kérdezett, s mivel annyira nem voltam járatos még az itteni házak közötti viszonyban, így még nem tudtam, hogy azért faggatott erről, mert mardekáros volt. ‒ Nincs mit. Csak vigyázz a hurrikánokkal. Azok kellemetlenek tudnak lenni ‒ vontam meg a vállamat. Tényleg nem örülnék neki, ha az én lelkemen száradna az ő vére is. ‒ Ebben nem kételkedem. A mostani nevelőszüleim elég gazdagok, ráadásul ők is elemisták, szóval csak tudnak valamit ‒ tettem hozzá. Vagyis, az apám biztosan az volt, hiszen a new orleans-i iskolában ő tanította azt a tárgyat, meg hát anyám is szokott néha légmágiát alkalmazni, szóval nem csak az anyagi forrásaim voltak meg a kutatáshoz. Arra, hogy a tesóm is az lenne-e, bólintottam. Azt már nem tudtam volna megmondani, hogy melyikünk képességei a jobbak, ugyanis én hamar kifáradtam, sőt fizikai tünetei is voltak annak, ha túlterheltem magam, Link meg egyszerűen képtelen volt koncentrálni, a saját elméjének a rabja volt. A kedvenc elememről faggatott, s habár ismét visszatért ahhoz, hogy magáról beszélt, mégis sikerült megmosolyogtatnia. Tényleg szép haja volt, nem olyan élénkvörös, mint az újonnan keletkezett lángok, de ettől függetlenül mégis emlékeztetett a tűzre. ‒ Csakugyan ‒ értettem egyet vele. Talán nem értettem a divathoz, hogy mi mihez passzolt, de ha a természeti elemekről volt szó, akkor képes voltam megállapítani, hogy mihez illik valami. A lány haja pedig csakugyan emlékeztetett az én szeretett lángjaimra. ‒ Akkor mégsem olyan szörnyű, hogy nyavalyognod kelljen miatta ‒ pillantottam rá szelíd tekintettel, ha már a hangom nem lehetett olyan. Ha tényleg itt volt az egyik legjobb barátnője, akkor nem láttam értelmét a panaszkodásnak. Elvégre, amikor mi mentünk szörnyűségeken keresztül, akkor Link mindig mellettem volt, támogattuk egymást, épp ezért sikerült túlélnünk. Ezután Franciaországról kezdett el beszélni. Nem ismertem annyira azt az országot, ráadásul, csupa lányos dologról beszélt, így hát nem is csigázott fel túlzottan. Mindenesetre, biccentettem, próbáltam úgy tenni, mint aki tudja, hogy miről beszélt a másik, holott fogalmam sem volt arról, hogy a francia parfümök miért lennének olyan különlegesek, vagy pontosan mi az a Provence… Szórakozottan néztem, amikor kirobbant belőle egy panaszáradat. Nem is tudtam elfojtani a kaján a vigyoromat, sőt, magamban jókat nevettem rajta. ‒ Igazad volt, tényleg idegbeteg vagy ‒ írtam fel, bár annyira remegett a kezem a nevetéstől, hogy sokkal olvashatatlanabbak lettek a betűim. Azért bíztam benne, hogy így is ki tudja őket bogarászni. ‒ De megértem. Én se örülnék neki, ha a cuccaim között turkálnának ‒ jegyeztem meg, majd ismét némán röhögtem egy sort, amikor elképzeltem azt a bizonyos hajtépést. ‒ Egyszer mutass be neki ‒ kértem, bár nem ismerkedés céljából. Egyszerűen csak volt egy olyan késztetésem, hogy megneveljem azt a csajt. Meg aztán, ki tudja… Hát ha az ő hajához is passzolna a tűz… Tényleg megdöbbentett, hogy csatlakozott hozzám, de örültem is neki. ‒ Ok nélkül senkit nem akarok bántani ‒ vontam meg a vállamat, majd a csónakázásra tett megjegyzés ismét zavarba hozott. Éreztem, hogy az arcomat elönti valami ismeretlen forróság. Még nem éreztem ehhez foghatót, Elaine pedig nevetve a fülembe suttogta „elpirultál”. Mégis mit takar az? Lesütöttem a szememet, és csak a fejemet ráztam válasz gyanánt. Inkább arra koncentráltam, hogy a csónakot eljutassam a tó közepére. Közben próbáltam nem azon rágódni, hogy Quinn direkt akar-e folyton zavarba hozni, és egyáltalán miért éri meg neki az, hogy ilyen szituációkba kerülök miatta. Meg aztán, hogy ne kelljen kommunikálnom vele, inkább bepillantást engedtem neki a Fekete tó mélységeibe, hiszen eredetileg is ez volt a szándékom. Közben pedig elkészítettem azt az apró szobrocskát, amely őt ábrázolta. ‒ Ezt csak azért mondod, mert téged mintáz? ‒ írtam fel valamivel vidámabban, miután sikerült megnyugodnom. Néha azért szerettem ugratni a beképzeltségével, ha már egyszer az volt, akkor legalább kihasználtam az alkalmakat, amikor sikerült rajta fogást találnom. Azonban a nehezen visszaszerzett nyugalmam egy csapásra megszűnt, amikor aranyosnak nevezett. Ismét elöntött a forróság, de ezúttal sem a sebhely miatt, hanem Quinn szavai váltották ki belőlem ezt. Csak legyintettem, hogy semmiség volt az egész, miközben a másik kezemben a zsebkendőt tartottam. Meglepetten pillantottam rá, amikor felállt a csónakban. Megbolondult? Bele fog esni a vízbe… Nekem meg nem nincs erőm arra, hogy a csónak ringását megakadályozzam, így kíváncsisággal a tekintetemben, némileg elhűlten pillantottam rá. Nem ellenkeztem, amikor el akarta venni a zsebkendőt. Eleinte sejtésem se volt afelől, hogy mit akart a pálcájával. Ledöbbentem, amikor elállt az orrvérzésem, de a döbbenetem csak fokozódott, amikor egy újabb pálcaintéssel el is tüntette a vért az arcomról. Elkerekedett szemekkel figyeltem, ahogy visszaült, és azt is, hogy mennyire ragaszkodott ahhoz a jégszoborhoz. ‒ Ez igazán szép gesztus volt tőled ‒ jegyeztem meg, elvégre, korábban állandóan önzőnek, beképzeltnek neveztem, aki csak magával foglalkozik, de úgy tűnt, neki is van szíve. Felsóhajtottam, és valamivel lassabban ugyan, de megindítottam a csónakot a móló irányába. Több időt vett igénybe az, hogy kiérjünk, és szuszogva kapaszkodtam fel a fadeszkákra, de szerencsére, nem lettem rosszabbul. Kisegítettem a lányt a csónakból, majd egy darabig a nyakamat masszírozgatva a cipőinket bámultam, majd lassan felemeltem a fejem, és a következőket írtam fel a levegőbe: ‒ Segítettél rajtam, most én is segíteni akarok. Mutasd meg azt a lányt, aki felbosszantott, és ígérem, többet nem fog a holmijaid között turkálni. ‒ Valamivel határozottabb volt a mozgásom, ahogy írtam, a betűim az ismeretlen csaj ellen táplált gyűlölettől égtek, és a tekintetem se volt már olyan békés, mint korábban. Engedtem a kísértésnek, engedtem a lelkeknek. Habár Quinnt nem terveztem bántani, de attól még a szobatársát móresre taníthatom.
Zene ϰ 1307 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Szóval akkor húsz körül van most, hát idősebbnek néz ki, de gondolom ez annak tudható be, hogy beteg, meg hogy öt évig „kezelték” a drágát. – Mennyire indiszkrét a kérdés, hogy mi lett a szüleiddel? – Bár az, vagy sem, már úgy is megkérdeztem. Most már csak rajta múlik, hogy elmondja-e vagy sem. A feltételezésén keserűen felnevettem. Fogalma sincs, hogy miért utálom annyira azt az öregasszonyt, szóval ne akarjon már annál is nagyobb dögnek beállítani, mint amilyen alapból vagyok. Az idióta kérdésére dühösen villant rá a tekintetem, de nem válaszolok a kérdésére, mert semmi köze hozzá, bőven elég, ha én meg a barátnőim tudjuk. – Mert mivel lenne például neked jobb, ha el kezdenélek sajnálni? Semmivel, szóval hagyjuk ezt az empátiás dolgot. – Amúgy meg törődnék én másokkal, de túl sok időt vesz el az, hogy magammal foglalkozom, így másokra nem marad időm. És azért valljuk be, én mégiscsak fontosabb vagyok. – Hát három féle lánytípus van. Az egyik, aki beképzelt, de nem alaptalanul, ez lennék én. A másik, aki beképzelt, de valójában nincs mire, ez úgy a lányok hatvan százaléka. És vannak azok, akik tudják magukról, hogy rondák, ostobák és unalmasak, ilyen minden második lány, szóval, ha ilyet keresel, akkor a lehető legjobb országba jöttél, mert a brit lányok bűn rondák. És bár én is brit vagyok, de én ugye gyönyörű vagyok, erre mondják, hogy a kivétel erősíti a szabályt. – Ha ezt most hallaná Charlotte meg Gabrielle, biztos kiakadnának, de na, valljuk be, hogy hármunk közül én vagyok a legszebb. Máris szimpatikusabb lett a srác. Jó érzéssel tölt el az, ha olyan nem mardekárosokkal találkozom, akik szintén aranyvérűek. mert ugye az alap, hogy a házamba csak aranyvérűek járnak, de a többibe vannak a sárvérűek és félvérek zömmel, és csak igen kevés az aranyvérű diák. – Hát Amerikán még nem gondolkoztam, de kösz a tippet. – Ha Amerikába mennék, akkor szerintem mindenképp valami bulis város jönne szóba, és annak New Orleans megfelel. Én igazából mindig is Franciaországban, azon belül is Provence-ban gondolkodtam. – Ó, hát egyszer biztos összejön. És a tesód, ő is elemista? – érdeklődtem. Kíváncsi vagyok, hogy a kinézeten, az őrültségen másban is hasonlítanak-e. – A tüzet én is szeretem. Megy a hajamhoz. – Amikor kicsi voltam, én is szerettem a tüzet a kandallónkban. Aztán felnőttem, és azóta már nem köt le, meg amúgy sem szívesen megyek a közelébe, amióta egyszer megégettem a kezem. Lucast jobban bírtam, mint a másik hollóhátast, mert amíg az utóbbi olyanokról szövegelt nekem, ami engem untatott, vagy csak szimplán nem érdekelt, addig Lucas képes olyat mondani, ami érdekesen hangzik. – Anyát annyira nem hatja meg a hisztim, apa meg akkor hetekig nem volt otthon, szóval kénytelen voltam beletörődni, hogy a Roxfortba kell járnom. Ami abból a szempontból annyira nem rossz, hogy az egyik legjobb barátnőm is ide jár. – Ha apa otthon lett volna, akkor most nem beszélgetnék itt vele, hanem a Beauxbatons-ban élvezném az életet. – Nem tudom, mindig is imádtam Franciaországot, Provence, a parfümök, a divat, tudod, az ilyen csajos dolgok miatt. Meg oda jár a másik legjobb barátnőm, és az a suli csodaszép – magyaráztam mosolyogva. Ha engedtek volna a francia suliba járni, akkor Charlotte is jött volna velem, és akkor mind a hárman ott tanulnák. De sajnos nem így alakult, így csak a szünetekben tudunk találkozni Gabrielle-lel. – Ó csak egy kis ribanc, aki azt hiszi, hogy neki mindent szabad – fintorodtam el az említésére. – Tök jó volt a napom, erre arra megyek be a szobánkba, hogy az a liba, az én ékszereim közt turkál, és fel is veszi őket. De most ez mi már? Hogy jön ahhoz, hogy más cuccaihoz nyúlkál, főleg úgy, hogy tudja, hogy utálom, ha ilyet csinál. És akkor még ő volt felháborodva, hogy mit hisztizek! Szóval megtéptem azt a kis lotyót, és ott hagytam a francba. – foglaltam össze a ma történteket. Látszik rajta, hogy meglepődött, amiért vele tartok, hát nem véletlenül mondtam, hogy nem ismer. – Tartsd meg ezt a jó szokásod – nevettem fel. – Mellesleg tudsz róla, hogy ez a kis csónakázás felér egy randival? – érdeklődtem mosolyogva. Nagyjából a tó közepéig evezett, ahol valami elképesztőt varázsolt. Igyekeztem úgy kihajolni, hogy azért ne essek bele a vízbe, de a látávny ami fogadott csodálatos volt, már ha a dögöt nem vesszük figyelembe, aki alkalmazkodva a nevéhez a tó fenekén döglött, rontva az összképet. Lehetett látni az összes kis vízi élőlényt, a ronda kákalagokkal együtt. Pár percig tartott a varázslata, így amikor véget ért, visszafordultam a fiú felé. Egy kis jégszobrot lebegtetett felém, de csak amikor elvettem tőle, akkor láttam, hogy egy mini-Quinnt tartok a kezemben. – Úrsiten, de szép! – nézegettem elbűvölve a kis Quinnt. Néznem kell valamilyen bűbájt, amivel megakadályozhatom a szobor olvadását, mert most így hirtelen nem jutott eszembe semmi használható. – Aranyos vagy, köszönöm – mosolyogtam rá. Ahogy felpillantottam rá, feltűnt, hogy vérzik az orra. Párpercig néztem, hátha elboldogul nélkülem is, de végül óvatosan felálltam és oda mentem hozzá. – Add azt ide – vettem el tőle a zsebkendőt, és előhúztam a pálcámat. Egy egyszerű pálcaintéssel elállítottam az orrvérzését, és egy másikkal megtisztítottam az arcát a vértől. Dolgom végeztével visszaültem a helyemre, és úja kézbe vettem a szobromat.
‒ A mostaniak a másodikak. Hat év az igazi szüleimnél, három év állami gondozásban, megint három a mugliknál, aztán öt év az intézetben és három éve vagyunk a mostaniaknál ‒ magyaráztam némi gyors fejszámolást követően. Eltűnődve pillantottam a levegőben lévő számokra. Öt év. Akkoriban a végtelenségnek tűnt az ott töltött idő, most pedig egy rossz rémálom árnyéka. Még nem teljesen hevertem ki, gyakran kísértettek azok az emlékek, de már korántsem rettegtem annyira másoktól, mint annak idején. Még mindig szörnyülködve tekintettem rá. Ez a lány semmit nem értett. Nem fogta fel a szavainak súlyosságát, ahogy azt sem, hogy milyen lelketlen kifejezéseket tesz. ‒ Nem hinném, hogy bármi olyat tett, amiért megérdemelné, hogy bezárják oda ‒ ingattam a fejem. Én senkinek nem kívántam, hogy beutalják egy elmegyógyintézetbe függetlenül attól, hogy kedveltem-e vagy sem. Ha tudtam volna, felhorkantottam volna, de így csak egy szusszanásra futotta tőlem. ‒ Igazán? És akkor miért nem érdemeltem meg, ha a saját rokonodat bezáratnád oda? Tudod, néha foglalkozhatnál többet másokkal, hogy empátiát gyakorolj ‒ néztem rá még mindig hüledezve. Mellette az az érzésem volt, hogy az ő lelke sokkal romlottabb, mint az enyém. Nem akartam felette ítélkezni, de olyan témáról beszéltünk, amely igen kényes volt a számomra, ez a lény meg olyan könnyedén tönkretenné mások életét, hogy én éreztem magam rosszul helyette. Minden fenyegetésem ellenére nem tudtam volna bántani. Most nem. Most túl tiszta volt a fejem, és a lelkeket se hallottam olyan erőteljesen, hogy bármire is rá tudjanak venni. ‒ Mondd, minden lány ilyen beképzelt, vagy csak te ülsz túl magas lovon? ‒ érdeklődtem, mert igazán érdekelt volna, hogy vajon minden brit csaj ennyire egoista, mert akkor még egy okkal több lenne, hogy kerüljem az emberek társaságát. Ez a lány például nagyon elégedett lehetett magával, ha ilyen kijelentéseket tett. Ráhagytam a dolgot. Nem volt kedvem vitatkozni azon, hogy a túlzott beképzeltség torzítja a személyiségét. Meg hát, pont én beszéltem volna, aki szintén szörnyű tulajdonságokkal volt megáldva. Épp a nyakamat vakargattam, amikor feltett egy újabb kérdést, amivel megint csak bizonyította a kékvérűségét. ‒ Mint két szülőm varázsló volt ‒ válaszoltam, holott számomra evidens volt, hogy ha a druidákról beszéltem, akkor aranyvérű vagyok. Arról kezdett magyarázni, hogy mennyire utálja ezt az országot. Szerintem nem volt semmi gond vele, bár voltak furcsa dolgaik a briteknek, de végső soron mindegyik megszokható. ‒ Javaslom Amerikát. New Orleans környékén szinte mindig meleg van, csak számolj a hurrikánokkal. A nevelőapám szerint azért van Amerikában sok forgószél, mert sok olyan kis hülye van, aki úgy próbálkozik be komolyabb elemi varázslatokkal, hogy nem is tudják azokat kordában tartani. ‒ Írtam fel, majd összeráncolt homlokkal azon tűnődtem, hogy Quinn vajon engem is lehülyézett-e azzal a Longbottommal egyetemben. De végül is, kijavította magát, így nem lovagoltam túlságosan a témán. Szíve-joga, ha őrült mellett még hülyének is tart. Csak a fejemet csóváltam az újabb egoista megjegyzése hallatán. Most már sikerült bizonyítania a sznobságát, szóval igazán ugorhatnánk. ‒ Próbáltam már, de még nem vagyok elég képzett hozzájuk, mármint, non-verbálisan nem tudok akármit varázsolni, így nekem kétszeresen nehezebb elsajátítani azokat a varázslatokat ‒ vontam meg a vállamat. Ha nem némultam volna meg, akkor talán képes lennék valamelyikre, de jelenleg megragadtam egy szinten. ‒A tűz. Szeretem hallgatni a faropogását, vagy egy unalmas téli estén elnézni, ahogy a vöröses-narancsos lángok a fahasábokat nyaldossák, de azzal sincs különösebb gondom, ha más ég. Láttam már testközelből erdőtüzeket. Lenyűgöző volt. Néha furcsa belegondolni abba, hogy micsoda hatalom van a kezemben. Képzeld el, amikor a felperzselt földet visszahódítja a természet, és te ott vagy, segítesz a növényeknek áttörni a hamurétegen, felgyorsítod a növekedésüket, és jelen vagy, amikor minden újjászületik… ‒ A kezemben lévő pálca halkan sistergett, olyan fürgén és lelkesen magyaráztam erről. A szemeim is izgatottságtól árulkodtak, hiszen felidéztem azt az emléket magam előtt, ráadásul, nem is én voltam a tűz okozója. Megállíthattam volna a lángokat, de tudtam, hogy a természetnek erre van szüksége. Hirtelen megráztam a fejem, majd egy grimasz kíséretében leengedtem a pálcámat. Biztos megint bolondnak tartott. Nem baj, már hozzászoktam. ‒ Különös. Kinéztem volna belőled, hogy kihisztized a másik iskolát ‒ jegyeztem meg némileg szórakozottan. Próbáltam elképzelni őt kislányként, ahogy a szüleinek nyivákol, azok meg jól rendreutasítják. ‒ Miért pont Franciaország? ‒ Nem tűnsz idegbetegnek. Ki idegesített fel? ‒ érdeklődtem, jótékonyan figyelmen kívül hagyva az utolsó tagmondatot. Ezek után magamhoz hívtam egy csónakot, és beleszálltam. Meglepett, hogy Quinn úgy döntött, velem tart, ahogy az is, hogy elfogadta a segítő jobbot, így, ha elvesztette volna az egyensúlyát a beszálláskor, akkor megtartottam. Ezután helyet foglaltam, megvártam, hogy a lány is így tesz, majd hangtalanul elnevettem magam. ‒ Nem terveztelek megölni ‒ jegyeztem fel szórakozottan vigyorogva, majd a másik kezemmel a csónakot a tó közepe felé kezdtem navigálni. Óvatosan kormányoztam, nem akartam, hogy bármelyikünk is a vízbe essen. Amikor úgy ítéltem meg, hogy nagyjából megfelelő helyen vagyunk, eltettem a pálcámat, feltűrtem a kabátom ujját, és a lélekvesztő két oldalánál a kezeimet a vízbe merítettem. Lehunytam a szemeimet, ügyeltem arra, hogy egyenletesen vegyem a levegőt, és nem engedtem elkalandozni a gondolataimat. A véremben vibráló varázslat átáradt a vízbe, lassan, mint valami betegség szétterjedt, és az egész tavat átlátszóvá tette. Vagyis, a varázslat hatására egész a tófenékig lehetett látni. Mikor kinyitottam a szemem, és lepillantottam, láttam a lent lustálkodó polipot, a kákalagokat, a fenéknél sellőket, hínárt és egyéb vízinövényeket. Egészen kihajoltam, hogy megcsodálhassam a Fekete tó titkait. Hátradőltem, a varázslat néhány percig tart ki, így reméltem, az eléggé leköti Quinnt, amíg én kiemeltem egy kisebb darabot a vízből, és egészen addig formáltam, amíg a folyadék nem hasonlított a lányra. Ezután óvatosan végighúztam az ujjamat rajta, és az érintésem nyomán jéggé változott. Odalebegtettem a lányhoz az apró szobrot, ha annyira gyönyörködni akart magában, akkor tessék, ott volt a miniatűr jégmása. Óvatosan leeresztettem a szobrot, még a vízformálása közben is éreztem, hogy valami nem stimmel, így az orromhoz nyúltam. Meleg, ragacsos folyadék folyt a számra, vért volt. Már megint túlhajszoltam magam. Elfordultam, a kabátom zsebében kezdtem kotorászni, és amint sikerült egy zsebkendőt találnom az arcomra nyomtam azt, hogy megtörölhessem azt, és elállíthassam a vérzést.
Zene ϰ 998 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Hány nevelőszülőd volt? – Egyáltalán, ki volt olyan hülye, hogy örökbe fogad egy mentálisan igencsak sérült gyereket? Nincs az a pénz, amiért én ezt megtenném. Amúgy is utálom a gyerekeket, nem hiányozna nekem, hogy még őrült is legyen. Az idióta feltételezésére csak unottan megvontam a vállam. Kizárt, hogy egy pszichiátria tanulságos lenne bármilyen szempontból. Elvégre ott csak betegek vannak, meg hasonlóan nem normális orvosok meg ápolók, szóval semmi olyan, amiből tanulhatnék valamit, ha akarnék. Értetlen pillantására, csak kérdőn néztem rá. Mit zavarja az őt, hogy mit akarok tenni azzal a banyával? – Hm, lássuk csak. Talán mert megérdemelné, hogy ott kössön ki? – Nem kívánok mindenkinek rosszat, de ő aztán nagyon is megérdemli. – Nézd, értem én, hogy fáj a kis lelkednek, mert te ott voltál azon a helyen, de te nem érdemelted meg, viszont az öregasszony annál inkább. – Azt, hogy leeresztette a pálcáját, egy ’nem’-nek vettem, így máris nyugodtabban álldogálok a sráccal szemben. A pillantását állva azon gondolkoztam, hogy ölt-e már egyáltalán embert, de akár igen, akár nem, nyilván nem a suliban fog kinyírni. Meg gondolom, Dumbledore se vette volna fel, ha random nekiáll gyilkolászni, bár a vén bolondban se lehet megbízni, szóval kitudja. De a lényeg, hogy nem parázok feleslegesen, csak van annyi esze, hogy nem itt öl meg. – Ó, én több vagyok, mint egy egyszerű ember. Én felérek egy istennővel – mosolyodtam el elbűvölően. De ettől függetlenül nem fogok utána rohangálni, mert annyira hiányzik a felemelő társasága. Meg van nekem a saját baráti köröm meg a kis nyomorékok, akikkel remekül elvagyok. – Tudom – nevettem fel. – De nem is alaptalanul. – Elképesztően gyönyörű vagyok, ráadásul aranyvérű, a felmenőim között voltak királynők és nem kevés pénzem van. Hülye lennék, ha nem lennék ilyen háttérrel beképzelt. – Te amúgy milyen vérű vagy? – érdeklődtem. – Ez az ország úgy szar, ahogy van. Amint végeztem, első dolgom lesz valami naposabb, barátságosabb országba költözni. A kastélyt meg meglehet szokni. Longbottom már hét éve idejár, mégis mindig eltéved, de ő szimplán nem normális, egy komplett idióta meg két lábon járó szerencsétlenség – nevettem fel gúnyosan. A föld még nem hordott a hátán olyan ostoba embert, mint Longbottom. – Vagyis, te sem vagy normális, de ő rosszabb értelemben véve nem az, és neked van eszed, szóval majd megjegyzed, mi hol van – pontosítottam egy kicsit az előző válaszomon. Úgy tudtam, hogy hollóhátas a srác. Valamiért vonzzom a hollósokat, ami nekik áldás, hisz találkozhatnak velem, de én annyira nem vagyok oda értük. Bár még mindig jobbak, mint a hugrabugosok vagy a griffendélesek. – Az biztos – bólintottam egyetértően. – Épp ezért nem szoktam tévedni – nevettem fel. Persze nyilván én is tévedhetek, úgy száz évben egyszer, de a világért se adnék igazat a másiknak, az olyan gáz. Ha már téved valaki, akkor legyen annyi esze, hogy nem vallja be. – És csináltad már valamelyiket? – érdeklődtem. Ha én ilyeneket tudnék, tuti kipróbálnám. Főleg mert ezzel a szívrohamot lehetne hozni a nagyanyámra, és akkor lehet, hamarabb megszabadulnék tőle. – Amúgy hozzád melyik elem áll a legközelebb? – Mondjuk így ránézésre, vagy a vizet vagy a tüzet mondanám. Kapott tőlem egy bájos mosolyt, amiért elterelte a szelet a közelemből, bár már összefontam a hajam, de attól még nagyon cuki, hogy képes volt rám is gondolni. – A suliban azért szívok már hét éve, mert a szüleim nem akarták, hogy túl messze legyek, pedig szerintem Franciaország nincs is annyira messze – húztam el a szám. – Ide meg azért jöttem, mert valamiért túl aranyos voltam, és úgy gondoltam, hogy megkímélem a többieket az idegbeteg-Quinntől, és egy darabig egyedül leszek. De, mint az elég hamar kiderült, eléggé uncsi, meg amúgy is itt vagy te. – Türelmetlenül várakoztam, hogy megtudjam, mire készül, mert ugye nem mondott… vagy is, nem adta semmilyen módon tudtomra, hogy mit akar. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy egy csónak úszik a móló felé. Na ne, ez most komolyan csónakázni akar? A döbbenetem még ennél is nagyobb, volt, amikor ezt az egészet velem képzelte el. Egy darabig gondolkoztam, hogy megéri-e ez nekem, de úgy voltam vele, hogy hadd legyen egy jó napja, így megfogtam a kezét, és a segítségével beszálltam a csónakba. – De csak hogy tudd, ha vízbe fojtasz, kinyírlak – közöltem vele, miközben helyet foglaltam.
Unottan megvontam a vállamat. Igazán gáz lett volna? Szerintem rosszabb lenne, ha a valódi szüleim neveltek volna fel, vagy Ashworth-ék. Mordrake-ék mindig rendesek voltak velünk, türelmesek, elfogadóak. Belőlük tényleg áradt az a fajta szeretet, amelyet korábban nem kaptunk meg. Nekik érezhetően fontosak voltunk, ha már kockáztattak mindent, és ideengedtek minket. ‒ A mostaniak rendesek. Kedvelem őket ‒ jegyeztem meg. Nem voltunk teljesen magunkra hagyatottak, sőt, néha az volt az érzésem, hogy a dokink túlzásokba is esett. Mindezek ellenére igyekeztem türelmes lenni mindenkivel, és próbáltam elfojtani az Elaine jelenlétéből fakadó agresszivitást. ‒ Nem vágyom rá, hogy újfent lássam azt a helyet. ‒ ingattam meg a fejem, miközben újabb betűket formáltam. ‒ De te tanulhatnál belőle. ‒ tettem hozzá, elvégre ha a lány a saját szemeivel látná, hogy mik zajlanak egy olyan helyen, akkor talán másképp kezelne minket. Bár… A szánalmára egyáltalán nem vágytam. Egy kicsit se. Utáltam, ha sajnáltak. Azonban lehetséges, hogy legalább arra rájönne, hogy nem szánt szándékkal vagyunk ilyen elcseszettek. Legalább is, erre jutottam, főleg a nagyanyját illető szavak miatt. Megrökönyödve pillantottam rá. Mégis miféle szörnyeteg lett volna képes a saját rokonát olyan körülményeknek ki tenni? ‒ Miért mondasz ilyeneket? ‒ pillantottam rá értetlenül. Elvégre, igen nagy kegyetlenségre vall, ha valakit állandó veréseknek, „terápiának” és gyógyszeres kezelésnek tesznek ki, méghozzá szánt szándékkal, vagy éppen puszta gyűlöletből. Nem válaszoltam. Leengedtem a pálcát tartó kezemet, és hosszasan fürkésztem az arcát. Habár nem emlékszem rá, de állítólag öltem már. Hát, akkor miért ne tudnám megint megtenni, ha a testvéremet akarják bántani? Talán kettőnk közül Link volt a dominánsabb mióta megnémultam, de a régi, csökönyös énem még az őrület leple alatt rejtőzött. Ritka pillanatok egyike, hogy hosszú ideig képes vagyok megőrizni a hidegvéremet. Biztos az írásra való koncentráció teszi, hogy alig érzékelem a lelkeket. Felvontam a szemöldököm. Most mégis miért akadt ki? Mindenesetre, lassan bólintottam. Bocsánatkérés elfogadva. De ha még egyszer megtudom, hogy az öcsémet ócsárolja… ‒ Nem hinném, hogy olyan sűrűn össze fogunk futni. Ha tehetem, kerülöm az embereket. ‒ vontam meg a vállamat. Amúgy is jobb szerettem kint tartózkodni, vagy éppen állatok közelében. A hippogriffeknél, és a thesztráloknál gyakori vendég voltam. Ezzel a két lénnyel meg a tóban lakó polippal foglalkoztam a legtöbbet. ‒ Szörnyen beképzelt vagy ‒ állapítottam meg a tényt. Nekem aztán magyarázhatott arról, hogy milyen szép volt. Nem igazán tudtam megállapítani, hogy az volt-e, vagy sem. Számomra éppen olyan volt, mint a többi. Nem láttam túl sok különbséget, azonban azt érzékeltem, hogy önbizalomból nem szenvedett hiányt. ‒ Még nem, de egyelőre jobban leköt az, hogy ne tévedjek el. Amúgy is fura ez az ország‒ Gyakran eltévedtem ebben a kastélyban. Hiába jártam ide másfél éve, még mindig kaotikus volt számomra. Voltak olyan helyek, amikről nem is tudtam hogyan bukkantam rá, megint másoknál a lelkek mutatták az utat, míg máshová emlékezetből találtam el. Sokszor megesett, hogy olyan helyeken ébredtem, ahol korábban nem is jártam, és csak hosszas bolyongás után találtam vissza a klubhelyiséghez. Arra, hogy hollóhátas lennék-e, bólintottam. Nem volt kedvem állandóan írogatni, így is zsibbadt már a kezem tőle, és kimerítő volt így kommunikálni. ‒ Nos, tévedni emberi dolog. ‒ Nem állítottam, hogy tévedhetetlen lennék, sőt, ha tudom, hogy hibáztam valamiben, elismertem a tévedtem, és másnak adtam igazat, de a jelenleg inkább Quinn járt tévutakon. ‒ Földrengés, hurrikán, árvíz… Ilyesmikre gondolj, de olyat is olvastam már, hogy egy földdel foglalkozó elemista a puszta akaratával lebontott egy hegyet, mondjuk ez középkori sztori, nem tudom mennyire valóság alapú ‒ magyaráztam. Persze, kisebb dolgokra így is képes voltam, mint például a vízformálása, dolgok felgyújtása, robbantása, a szelet is tudtam irányítani, hogy merre és mennyire fújjon, sőt, ha nagyon megerőltettem magam, akkor a növények növekedését is megtudtam volna gyorsítani. Igyekeztem elterelni a témát, mielőtt még inkább kellemetlen helyzetbe hozott volna. Láttam, hogy idegesítette, ahogy a szél az arcába fújja a haját. Engem nem zavart, hogy összekócolt, de arra gondoltam, most az egyszer rendes leszek a lánnyal, és a találkozásunk után ne úgy emlékezzen rám, mint egy beszámíthatatlan őrültre. Ismét az övembe tűztem a pálcámat, hogy a két kezemmel egy láthatatlan burkot formáljak Quinn köré, így bár nekiállt összekötni a haját, mégis elértem, hogy a fuvallatok elkerüljék őt. Miután ezzel megvoltam, folytattam a levegőbe való irkálást. ‒ Is-is. ‒ A csónakház felé pillantottam. Arra gondoltam, hogy ha ennyire lenyűgözték a képességeim, akkor esetleg mutathatnék neki mást is, ami kevésbé megerőltető. Lehunytam a szemeimet, elképzeltem, ahogy az egyik csónakot tartó kötél szép lassan kienged, és a csónak apró hullámokat gerjesztve odasiklik a móló végéhez, ahol voltunk. Mire kinyitottam a szememet, a lélekvesztő valóban ott volt. Leguggoltam, majd a jobbommal kitámasztottam magam, és leereszkedtem a csónakba. Magabiztosan álltam benne minden imbolygása ellenére. A lány felé nyújtottam kezemet, így hívtam, hogy csatlakozzon hozzám. Nem akartam bántani őt, semmilyen hátsó szándékom nem volt.
Zene ϰ 789 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem elég, hogy őrölt, meg néma, de még ezek mellett árva is a srác. Ez a szerencsétlen valami nagyon rosszat tehetett előző életében, mert a mostani élete totál szívás. – Hát ez gáz – reagáltam le egyszerűen, de annál lényegre törőbben. Nincsenek szülei, a nevelőszülei muglik és idióták voltak, akik bedugták egy elmegyógyintézetbe, ami látszólag rohadtul többet ártott, mint használt. Mondtam már, hogy úgy szívás az élete, ahogy van? – Hát, még mindig nem vonzz a dolog, szóval bocs, de keress mást, ha annyira mehetnéked van – húztam el a szám. Kizárt dolog, hogy betegyem a lában egy olyan helyre, főleg egy ilyennel. Ha nyáron hajlandó voltam elmenni egy másik országba egy olyan fiúval, akit nem tartottam teljesen normálisnak, akkor biztos majd egy alapból őrülttel fogok egy pszichiátriát meglátogatni. Lucassal még Roxmortsba se mennék le szívesen, nem hogy valahova Amerikába. – Bár, ha még egyben van az a hely, lehet, elküldöm oda nyaralni a nagyanyámat – húzódott gonosz mosolyra a szám. Senkinek nem hiányozna az öreglány a dagadt macskáját leszámítva, meg max apámnak, de ő úgy is túl tenné magát rajta, hiszen itt vagyok én, aki sokkal fontosabb, mint egy ezeréves öregasszony. – Az, hogy nem nézed tétlenül, az azt takarja, hogy kinyírsz? – érdeklődtem, és amikor felém lépett, tettem egy lépést hátra. – Amúgy meg, mondtam már hogy, bocs – pillantottam fel rá dacosan. Úgy tudtam csak néma, és nem alkalmi süket. Szóval van egy ikertesója, aki még ennél is kattantabb, hát ez valami csodálatos. De legalább tudom, hogy kit kell kerülni. – Ó, ne aggódj. Eszemben sincs találkozni vele. Bőven elég vagy nekem te. – Na, nem mintha Lucassal akartam volna találkozni, csak ez most egy ilyen szar nap. – Egyik se. Miért akarnék meghalni, ha egyszer így nézek ki? – mutattam végig magamon. Hogy miért „beszélgetek” vele? Nem tudom. Talán, mert ő az első, a szó minden értelmében őrült, akivel valaha is találkoztam. És ha már egyszer így belé botlottam, akkor minek hagytam volna itt szó nélkül? Inkább boldogítok egy kattantat a társaságommal, mint sem hogy unatkozzak. – Aha. – Hát legalább neki van valami normális indoka, hogy miért dekkol itt ebben a szürke, unalmas országban, meg suliban. – És találtál már valamit, ami bizonyítja ezt? – érdeklődtem. Ilyen ősökkel nem mindenki rendelkezik, nem csoda, hogy tudni akarja. Ellenkezésére unottan forgattam meg a szemem. – Csak nem egy hollóhátashoz van szerencsém? – sóhajtottam fel. Ilyen szöveget csak egy hollós mond, szóval kizárt dolog, hogy tévedek. Eddig akárki ismeretlennel futottam össze, mindegyik hollóhátas volt. Ott volt az hülye kislány, akinek fogalmam sincs mi a neve, de valami irtó röhejes volt az tuti, na meg a magát istenkirálycsászárnak képzelő Aaron. Feltételezésén felnevettem. – Ezt már más is mondta, és tévedett az illető, pedig ő nagy emberismerőnek tartotta magát. – Csak ne bízza el magát velem kapcsolatban, mert egyáltalán nem ismer. Érhetik még meglepetések a kis drágát. Az, hogy rájött, hogy a negatív vélemények leperegnek róla, még nem teszi őt jó emberismerőnek. Erre még a hülye is rájön, szóval ő, mint hollóhátas, jó hogy kitalálta. Bár ugye ott van a már emlegetett idióta kiscsaj, akinél kábé Crack és Monstro is okosabb, már persze ha egynek vesszük őket. – Mint például? – kérdeztem kíváncsian. Halványan elmosolyodtam lányos zavarán, látszik rajta, hogy nincs ehhez szokva, és ez teszi az egészet még szórakoztatóbbá. – Nincs mit – mosolyogtam rá, miközben a fülem mögé tűrtem a hajamat. Megint feltámadt a szél, és így állandóan az arcomba fújja, és ez már kezd nagyon idegesíteni. Kap még egy utolsó esélyt, mielőtt összefonom az egészet a francba. – Itt, mint a suliban, vagy itt, mint tónál? – kérdeztem vissza, miközben már vettem is elő egy hajgumit, mert már megint az arcomban kötött ki a hajam. Míg a válaszára vártam, gyorsan összefontam a hajam halszálkás fonásba, mert igaz, hogy tovább tart, de sokkal szebben, és jobban néz ki, mint a hagyományos.
A kérdésére üres tekintettel pillantottam rá. Hogy kik zárattak be? Azok az ostoba muglik, azok a gyűlöletes muglik, akik a szüleimmel együtt tönkretették a gyerekkoromat. Érthető hát, hogy milyen undorral válaszoltam a lánynak. ‒ Az első nevelőszüleim ‒ fintorogtam. Viszolyogva írtam fel ezeket a szavakat, miközben ismét fellobbant bennem a harag lángja. Csak annak köszönhették az életüket, hogy általuk végül jobb helyre kerültünk, és hogy a lányukat annak idején a húgomként kezeltem. Máskülönben Linkkel megkerestük volna őket. ‒ Muglik voltak, így amikor megjelent egy tanár a közeli varázslóiskolából, akkor végre volt alkalmuk megszabadulni tőlünk. Problémás kölykök voltunk, számukra furcsák is, így bedugtak minket egy elmegyógyintézetbe „remélve, hogy ott tudnak minket kezelni”. ‒ Magamon is meglepődtem, hogy miért nyilatkozom ilyen könnyedén a múltamról egy vadidegennek, de azt hiszem, azzal, hogy képes volt kizökkenteni a rohamomból, megérdemelt ennyi magyarázatot. ‒ Nem biztos, hogy romos. Elvégre, csak felgyulladt, lehet, hogy újjáépítették ‒ jelent meg egy torz mosoly az arcomon. Akaratlanul is felidéztem milyen gyönyörű volt az az éjszaka, amikor a lángok kicsaptak a földszinten. Azonban nem én sem szándékoztam visszamenni oda. Túl sok kellemetlen emlék, túl sok gyötrelem és attól is tartottam, hogy még lélek akaszkodna rám. Így is, vagy öt kísért az utamon, és egyiket se tudtam lerázni, azt se tudtam, hogy mit akartak tőlem. Gyilkos tekintettel méregettem, amikor a testvéremet becsmérelte, senkitől nem tűrtem el, hogy a fivéremet cseszegesse. ‒ Ő az egyetlen, aki tudja miken megyek keresztül, hogy mi történt velünk, hogy miért vagyunk olyakon, amilyenek, nem várd, hogy tétlenül nézem, amint ilyen szavakkal illeted. Elhiheted, nem mi tehetünk arról, hogy ilyenek lettünk. ‒ Miután ezeket felírtam, fenyegetően közelebb léptem hozzá, hogy tudassam vele, nem szórakozok. Tisztában voltam azzal, hogy Linkkel valami nem stimmelt odabent, de én sem voltam sokkal normálisabb a hangok miatt. Most is duruzsoltak. Kicseszett suttogások. Ha nem lennének halottak, már rég megöltem volna őket, amiért bosszantanak… Nem, én nem vagyok ilyen. Elaine akar felcseszni, ő akarja, hogy bántsak másokat, mert neki szar. Megráztam a fejem, majd szusszantva visszahúzódtam. ‒ Az ikertestvérem, de neki egészséges színe van és tud beszélni. Forrófejű, nem hergelném fel. ‒ Ennél többet nem voltam hajlandó közölni vele, érje be ennyivel. Bőven elégséges, ha tisztában van vele, hogy kerülje, vagy éppen ne szórakozzon vele, mert Link nem olyan békés, vagy türelmes, mint amilyen én vagyok. A válaszára csak megforgattam a szememet. ‒ Akkor te meg nyilván mazochista vagy, vagy öngyilkos hajlamú ‒ vágtam vissza, elvégre, ha egy bolonddal kommunikál, egy őrülttel beszélget, akkor vagy nagyon bátor, vagy nagyon hülye, vagy éppen meg akar halni. Legalább is, én ezeket a lehetőségeket venném számításba. A következő kérdésére megvontam a vállamat. ‒ Nem találtam más iskolát, ahol lett volna egyetemi képzésen elemista szak. Olyan iskolába meg nem akartam menni, ahol az utolsó egy-két évre esnék be. Eddig magántanulók voltunk. Ráadásul, Angliában sok a druidákra utaló jel. Tudni akarom, hogy igaz-e az a felvetés, hogy a felmenőim között vannak-e olyanok . ‒ Nem volt ez olyan bonyolult dolog, ráadásul, nem is találtam olyan unalmas a helyet. Békés volt, megnyugtatott. De nyilván, az, aki már hosszú éveket töltött itt, igencsak utálhatja a helyet, vagy éppen a tanárokat. Nekem egyikkel se volt bajom. ‒ Te nem érted, de nincs kedvem elmagyarázni ‒ ingattam a fejemet. Már így is túl sokat mondtam magamról. Nem kellett volna még a szüleim ügyködését meg az átkot is elmesélni. Ezekről senkinek nem kell tudnia. ‒ Nincs igazad, ugyanis nem vagy tisztában a körülményekkel. Így aztán hiába jelented ki, hogy igazad lenne, tévedsz. A megfelelő információk hiánya nélkül csak azt hiheted, hogy jól vélekedsz bizonyos dolgokról, de valójában fogalmad sincs azokról ‒ pillantottam rá kétkedve. Ebből nem engedtem, mert tudtam, hogy téved. Nagyon is tévedett velem kapcsolatban. Nem volt ott, nem látta miken mentünk keresztül, így halvány lila gőze sincs arról, hogy milyen érzés egy ilyen gyenge testbe zárva tengetni az életemet. ‒ Ahhoz képest, hogy nem értek az emberekhez, te könnyen kiismerhetőnek tűnsz ‒ jegyeztem meg tűnődő arccal. Kevés embert ismertem, azoknak is inkább csak a rosszabbik oldalát láttam, mégis ez a lány könnyen megfejhetőnek tűnt számomra. ‒ Nem az, mert nagyobb dolgokra is képes lennék ‒ ráztam meg a fejemet, majd a dicséretére megszeppenten pillantottam rá, és zavartan a hajamba túrtam. A kezemet a tarkómra csúsztattam, és zavaromban már azt masszírozgattam. Nem tudtam mit felelhetnék. ‒ Hát… Kösz ‒ írtam tétova mozdulatokkal. Szokatlan volt, hogy valaki megdicsért, nemigen tudtam mi kezdeni vele. Quinn szándékosan akart zavarba hozni. Amúgy is, röhejes, hogy a kinézetem, vagyis inkább mosolyom kapcsán bókolt. Nem néztem ki olyan jól, sőt, inkább Lincolnnak kellene ezeket mondania, nem nekem. ‒ És te? Miért vagy itt? ‒ próbáltam el terelni a témát. Felőlem akár érhette úgyis, hogy ha annyira utálja ezt a helyet, akkor miért pont itt tanult, de akár úgyis, hogy mi késztette arra, hogy ilyen időben a tónál tegyen látogatást.
Zene ϰ 803 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Azért ezt már én is embertelennek tartottam, pedig engem pont nem érdekel, hogy mi van másokkal, azon az egy-két kivételen kívül. Akárki is dugta be a srácot arra a helyre, vagy nagyon utálhatta, vagy fogalma sem volt róla mi folyik a falak között. Mert hát, nagy valószínűséggel, ha annyira ön-, és közveszélyes lenne, akkor most nem itt „beszélgetne” velem a tóparton, hanem egy pszichiátrián töltené unalmas mindennapjait. – Ki záratott be oda egyébként? – kérdeztem. – Ó, nem köszi, inkább kihagyom. Nem rajongok a koszos, poros, romos helyekért. – Arról meg nem is beszélve, hogy tuti bekattanna, ha visszamenne arra a helyre. És én nem szívesen lennék akkor ott. – Jól van már, bocs. Nem kell nekem támadni. – Nem értem a baja. Ha orvos kell a tesójának, akkor több mint valószínű, hogy nem azért fogadták fel, mert minden oké vele. Nagyszerűen megtanultam ignorálni a gyilkos tekinteteket, így fel sem tűnt volna, ha nem néztem volna fel rá. Szegényke, leordítani nem tud, és értelem szerűen megfojtani sem, - vagyis azt tudna, csak jobban jár, ha nem teszi meg - így maradt neki a hatástalan nézése. – Mit lehet tudni a tesódról? – kérdeztem barátságosabban, mint az előbb. Jobb előre tudni, hogy kit kell elkerülnöm, ha visszamegyek a kastélyba. – Hát, nyilván te – nevettem fel, kivételesen mellőzve a gúnyt a hangomból. Egyébként nem arról volt szó, hogy nem tartottam tőle, de most nyilván nem leszek olyan hülye, hogy ezt meg is osztom vele. – Minek akartál pont ide jönni? Ez a hely nem ér semmit. – Én már hetedik éve szívok itt, és semmi haszna. Szívesebben jártam volna a Beauxbatons-ba, de anyámék nem akarták, hogy olyan messzire menjek, meg nem bírják azt az óriás igazgatójukat. – De attól, hogy beteg vagy, attól még nem… – szusszantottam fel ingerülten. – Jó, oké. Nem vitatkozok veled. – Felesleges mondanom bármit is neki, mert úgy sem érti, hogy mit akarok mondani, meg amúgy is, az idegesség árt a szépségemnek. De egyébként azt nem értettem, hogy hogy függ össze az, hogy amerikai meg hogy fényérzékeny. Épp hogy örülnie kellene, mert Angliában csodaszámba megy, ha kisüt a nap. Vagy a fényérzékenyeknek minden fajta fény káros? De érdekel is engem. A lényeg, hogy én nem vagyok fényérzékeny. – De csak hogy tudd, nekem van igazam – teszem hozzá. – Még szép, hogy nem – nevettem fel. Amúgy sem találkoztam még semmiféle negatív kritikával magammal kapcsolatban, vagy ha még is elő fordult volna valami hasonló, az csak féltékenységből kaphattam. Az meg nem is rossz dolog, mert így ismerik el, a nagyszerűségemet. Elképesztő volt látni, amit a különböző elemekkel művelt. Nem csoda, hogy teljesen fellelkesedtem, hiszen még soha nem láttam, még csak ehhez hasonlót sem. Amint visszaérek a kastélyba, első dolgom lesz előkeríteni Lottie-t, hogy elújságoljam neki. – Nem olyan nagyszám? – kérdeztem megrökönyödve. – Lucas, ez több mint nagyszám. Ez eszméletlenül király! – Igazán lehetne egy kicsit beképzeltebb vagy valami. Nem minden második ember rohangál az Abszol úton ilyen mágiával a vérében. – Egyébként mosolyoghatnál többet, mert jól áll – jegyeztem meg. Lényegesen jobban néz ki, ha mosolyog, mint amikor idegbeteg pillantásokkal méreget.
A lány szavaira hanyagul megvontam a vállamat. Ó, számára üres szavak voltak azok: gyógyszer, verés, elektroimpulzív kezelés, kényszerzubbony, pszichiátria. Ezen szavaknak már csak a gondolatától is kirázott a hideg. Én a saját bőrömön tapasztaltam milyen áldozatnak lenni, neki pusztán megfoghatatlan, talán elképzelhetetlen dolgok lehettek. ‒ Az Isten háta mögötti helyeteket nem nagyon ellenőrzik, továbbá, nem elektrosokk néven futott a dolog. Minden szabályt meg lehet kerülni ‒ szolgáltam félig-meddig magyarázattal a számára, de én sem tudtam többet. Hiába hallgattam és füleltem, azért én se tudtam kihallgatni mindent és mindenkit. ‒ Ha annyira érdekelne, elvinnélek oda. Már ha a robbanás után még egyben van a hely ‒ rándítottam meg a vállamat közönyösen. Valójában, fogalmam sincs miként reagálnék arra, ha nekem vissza kellene mennem oda. Talán végleg becsavarodnék. Gyakorta vannak rémálmaim attól a helytől, de senki nem hallja az üvöltésemet. Még szerencse, hogy néma vagyok. Link tuti kiakadna, ha tudná. A megjegyzésére azonban dühösen felszusszantottam. Mögöttem a hullámok erőteljesebb mozgásba kezdtek, már-már morajlottak. ‒ Értékelném, ha nem ítélkeznél másokról úgy, hogy nem is ismered őket ‒ írtam fel valamivel lendületesebben, és még mindig bosszús pillantásokat vetettem felé. Tudja miket beszél a jelenlétemben. Tudja miket hord össze a testvéremről. ~ Hülye picsa ~ morogtam magamban, ezúttal egyik kísértetnek se kellett manipulálnia, hogy ezt gondoljam róla. Ó, ha megtehetném, a haja élénkebb vörös árnyalatban tündökölne a lángoktól, amiket rászabadítanék. De nem szabad. Ez nem helyes, így csak a tekintetemmel sugalltam neki, hogy álljon le, konkrét választ meg már a korábbi megnyilvánulásommal adtam a testvéremet illetően. ‒ Érdekes vagy. Úgy húzódsz el tőlem, mintha rühes lennék, bolondnak tartasz, mégsem félsz. Akkor kettőnk közül melyikünk is a nagyobb bolond? ‒ pillantottam rá kérdőn, igyekezve elvonatkoztatni attól, hogy „édinek” nevezett. Talán ironizált, mégis zavart, hogy ilyeneket gondolt rólam. ‒ Két éve nem beszélek. Azután roncsolódtak a hangszálaim, miután letettem a különbözeti vizsgát, hogy átjöhessek ide. Azóta így kommunikálok ‒ foglaltam össze tömören a helyzetemet, ezzel azt is kijelentettem, hogy nem vagyok idevalósi, soha nem is voltam, csakis az egyetemi részleg miatt vagyok, vagyunk itt. Ismét megrándítottam a vállamat. Máshogy nem tudtam kifejezni az érdektelenségemet. ‒ Amerikából jöttem, kissé fényérzékeny vagyok, elhiheted nekem, hogy nem segít. Amúgy sem azért vagyok sápadt, mert kerülném a napot, hanem azért, mert beteg vagyok. ‒ Miután ezeket is felírtam, végigmutattam magamon, majd folytattam az írást. ‒ ‒ Mindaz, amit látsz, a betegségnek köszönhető. Nem tudok mit csinálni vele, azonkívül, hogy együtt élek vele. ‒ Nem nagyon mentem bele a részletekbe, épp annyit árultam el neki, amennyit szükséges volt. Reméltem, így megúszhatom az újabb kérdéseit. ‒ Te sem tűnsz olyannak, akit izgatnának a negatív vélemények. ‒ A negatív szócskát szándékosan kétszer is aláhúztam, hogy ezzel is nyomatékosítsam a mondandómat. Elvégre, Quinn olyan lánynak tűnsz, aki csak a pozitívumokat volt hajlandó meghallani, egy picit talán hasonlított ebben Rowenára, ezért tudtam nagyjából következtetni a személyiségére. Talán az se tetszhetett neki, hogy ha tudtam volna nevetni, akkor hangosan kiröhögtem volna a nevét illetően, de ez már csak puszta spekuláció. Ezután tartottam neki egy kis bemutatót, bár mivel a természettel való kapcsolat fenntartására koncentráltam, így nemigen volt alkalmam a reakcióit figyelni. Talán a vízzel volt a legtöbb gondom, elvégre az állt a legtávolabb tőlem, de a szellőkkel könnyedén játszadoztam, ahogy pillanatok alatt meggyújtottam a távoli fáklyákat. Meglepett, hogy mosolyogni láttam, ez arra késztetett, hogy én is hasonlóan cselekedjek, majd a lelkesedésére csak legyintettem. ‒ Nem olyan nagyszám, minden kezdő elemista képes rá. Ezeket gyerekkoromban is meg tudtam tenni ‒ reagáltam le szerényen. Tényleg nem tartottam olyan marhára impresszív dolognak. Elvégre, elméletben az effajta mágia a véremben csörgedezett, tudtam, hogy nagyobb dolgokra is képes lennék.
Zene ϰ 598 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Mondtam, hogy nagyon para a srác? Mi a fenének kellett nekem… vagy miket beszélek. Mi a fenének kellett ennek, pont a tóhoz jönnie? Komolyan, ha egy ujjal is hozzám ér, azok után, hogy szórakozik az elemekkel, én tuti kinyírom, vagy valami hasonló. – A gyógyszer még hagyján, de a többi nincs betiltva? Főleg az elektrosokk? Milyen ezer évvel ezelőtti pszichiátrián voltál te? – kérdeztem döbbenten. – Mi ez a királyi többes? Van egy hasonlóan nem normális tesód? – Az ilyenből még egy is bőven sok, szóval nehogy már többen legyenek. – Ezt most fenyegetésnek szántad? Mert akkor irtó édi vagy – mosolyodtam el gúnyosan. Amúgy így belegondolva, tök fura, hogy gyakorlatilag magammal beszélgetek, mert ő egy szót sem szól hozzám. – Te sosem beszéltél? – érdeklődtem. – Ajj, ne mondd már, hogy egy kis napfény nem segít a sápadtságodon. – Bár amúgy kinézem belőle, hogy nem szívesen megy ki a napra. Vágtam egy ’na nem mondod’ fejet az élőhalottas megjegyzésére, a meglepettségén meg elmosolyodtam. Hát lenne mit javítani az önértékelésén, meg az önbizalmán. Én szerencsére helyette is mindkettővel bőven meg lettem áldva, szóval nincs itt baj. De amúgy most kivételesen nem játszottam azt a ’legyünk aranyosak és mondjunk minden szerencsétlennek valami szépet’ lányt, mert tényleg helyesnek találtam, de persze miután csak elvonatkoztattam arról, hogy egy őrülttel van dolgom. – Ja, észre vettem – nevettem fel. Gondolom, olyan szinten tesz mások véleményére, hogy nem is akar változtatni a dolgon. Viccesnek találja a nevemet? Normális esetben már pofon vágtam volna, de abból kiindulva, hogy verték az elmegyógyintézetben, biztos hozzászokott, szóval fel sem venné. Na meg amúgy sem éri meg, hogy felhúzzam magam egy ilyen miatt, főleg, hogy ma már egyszer felidegesítettek. Kérdésemet szó nélkül hagyta. Haha, na nem mintha nagyon tudott volna mást tenni. De a lényeg, hogy nem reagálta le, és már épp tettem volna megjegyzést a bunkóságára, de még időben becsuktam a számat, miközben ő a tó felé fordult. Először nem tudtam eldönteni, hogy most megint bekattanni készül, vagy mégis mit művel, de aztán amikor kiemelte azt a ronda dögöt a tóból egy hangtalan ’wow’ hagyta el a számat. Gonosz vagyok, ha abban reménykedtem, hogy miután vissza rakja azt az undorító izét a vízbe, az majd belerántja a tóba Lucast vagy valami? Amikor felém fordult elgondolkodtam, hogy ugye az őrültsége mellé nem párosult gondolatolvasás, de miután csak a hajammal kezdett el játszani megnyugodtam. Mosolyogva figyeltem, ahogy a hajam táncol a szélben, olyan szép volt. Mármint a hajam, persze. Hátra fordultam, miközben nagy valószínűséggel az arcába fújta az összes hajamat a természetes szél, de igazából kicsit sem érdekelt, mert az sokkal jobban lekötött, amit a fáklyákkal művelt. Őszinte lelkesedéssel fordultam vissza felé. – Úristen ez… – kerestem a megfelelő szavakat. – Te jó ég ez irtó klassz! – lelkesedtem, mint kábé egy tízéves, de mentségemre szóljon, mégis melyik tízéves lát ilyet? Na, hát nem sok. Én meg csak hét évvel vagyok idősebb, az nem olyan sok.
ruci ♕ zene ♕ I can't decide whether you are psychopath or just simply crazy ♕
Az önelégült mosolyára összeráncoltam a homlokomat. Miért volt olyan elégedett magával, amikor nem tett semmi olyat? Oké, sikerült kizökkentenie, de semmi több. Egy hang a fejemben hülye picsának hívta. Talán Elaine, vagy a többi kellemetlenkedő alak sugallta ezt. Mindenesetre, elfogott a vágy, hogy letöröljem azt az egoista mosolyt az arcáról. A megszólalása miatt sötét tekintettel pillantottam rá. Az ujjaim belefehéredtek a varázspálcám szorításába, a hátam mögött pedig összecsaptak a hullámok. Talán egy pillanatra még az égbolt is sötétebbé vált. ‒ Ha kezelés alatt gyógyszereket, verést, magánzárkát, kényszerzubbonyt és elektromos kezelést értesz, akkor igen, kezeltek ‒ sziszegtem volna, de helyette gyűlölet teljesen véstem a levegőbe ezeket a szavakat. ‒ Most saját orvosunk van ‒ jegyeztem fel a korábbiak mellé, észre sem véve, hogy megint többes számban beszélek magamról és Linkről. De a lány akár hihette volna azt is, hogy a hangok miatt írtam a királyi többest. ‒ Azonban, nem vagyok ártalmas senkire. Egyelőre. ‒ Az ujjaim között megpörgettem a pálcámat, majd miután ezeket a feljegyeztem, a tó irányába fordultam. Ha már a lángok melegét és lobogását nem élvezhettem, legalább ez megnyugtatott. Pedig Elaine erősen ösztökélt arra, hogy ragadjam meg a lány torkát, de egyelőre ellenálltam a kísértésnek. De hamar elszakadtam a hullámzó víztől, és ismét a lányra szegeztem a tekintetemet. Zavarba hozott a bámulásával, a megjegyzését mégis csak egy vállrándítással reagáltam le. Kifogásolja az a viselkedésemet, aki vissza akart volna dugni abba a szörnyű intézetbe. Hát, ne lepődjön meg, hogy nem fogok a karjaiba omolni a nagyszerűségétől. A szavaira felvont szemöldökkel, kissé vonakodva pillantottam rá, majd ingattam a fejem. Kissé letörve mozdítottam a kezemet, hogy újabb vörös betűket fessek a levegőbe. ‒ Amióta az eszemet tudom, ilyen a bőrszínem. Hidd el, eleget alszom. Beteg vagyok, nem élőhalott ‒ csóváltam a fejemet, majd őszinte meglepettség ült ki az arcomra. Vagy, valami hasonló. Nem is gondoltam, képes voltam még ilyesmiket érezni. Az meg, hogy helyesnek tartott volna… Én nem voltam helyes. Talán Lincoln, de én és a jóképűség két külön fogalom voltunk, még pedig az imént felsoroltak miatt. Ismét megvontam a vállamat. ‒ Nem igazán érdekel mások véleménye, mindegyik ugyanazt gondolja, mint te. Engem viszont ez cseppet sem izgat ‒ jelentettem ki, jelezve, hogy kicsit sem érdekel az, amit mond. Tisztában voltam vele, hogy már akkor elkönyvelt bolondnak, amikor meglátott, és nem volt rólam jó véleménnyel, így nem is törtem magam, hogy változtassak ezen. Ezután az engem üldöző kísértetek ismét meg akarták mondani nekem, hogy mit csináljak, de ezúttal kontrolláltam magam. Emberfeletti akaraterőre volt szükségem, hogy elcsendesítsem őket. Nem hatottak meg a lány kérdő pillantásai. Nem tartoztam magyarázattal. A bemutatkozására biccentettem, és megengedtem magamnak egy gunyoros félmosolyt. Röhejes vezetékneve volt. Az újabb kérdésére nem feleltem, pusztán a tó felé pillantottam, az övembe tűztem a pálcámat, hogy mindkét kezemet használhassam. Lehunytam a szemeimet, és erősen koncentráltam a tó mélyén rejtőző polipra. Elképzeltem, ahogy a víz körbeöleli a testét és a csápjait, majd a tenyereimet az ég felé fordítottam, és felfelé toltam a kezeimet. Ezzel egy időben lassan kibukkant a vízből a polip is, aki szemmel láthatóan nem élvezte a varázslatomat, így finoman visszaejtettem a tóba. Ezután, a lány felé fordultam, a levegőt felhasználva az ujjaimat mozgatva játszadoztam a hajtincseivel, majd a csónakház fáklyáira szegeztem a tekintetemet, és néhányat csettintve meggyújtottam az ott lévő fáklyatartókat. Rendes föld nem volt a közelben, így azt nem volt alkalmam felhasználni. Előhúztam a pálcámat. ‒ A kérdésedre a válaszom: igen, az vagyok.
Zene ϰ 565 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Válaszára csak önelégülten elmosolyodtam. Mindig is tudtam, hogy én egy angyal vagyok, csak ezt valamiért a legtöbben nem így gondolják. Szívesen a képébe vágtam volna Aaronnak, hogy még sem vagyok annyira lelketlen, mint amilyennek ő gondol, hiszen feláldoztam a kezem tisztaságát, hogy segítsek egy zakkanton. De inkább nem is gondolok rá, mert még a végén érzékeli vagy valami, és itt terem az én nagy örömömre. Még mindig hihetetlen volt számomra, hogy valaki ilyen lazán alkalmazza a tűzírást. Gondolom, amennyire látványos, annyira lehet nehéz is. – Hát ez nagyszerű. És kezelnek téged valahol? – Ha ennyire megszokta, nyilván mindennapos lehet a dolog, viszont akkor meg nem értem, hogy mit keres szabadlábon. Az ilyet minimum lekötözve kellene tartani, valamelyik intézetben. Hogy lehet az ilyet megszokni? Ha a helyében lennék, eutanáziát javasolnék magamnak, mert ki akarná ilyen betegen leélni az életét, én már akkor inkább meghalnék. Szórakozottan figyeltem a zavarát. Nem szokhatott hozzá, hogy ilyen gyönyörű lányok hozzá szólnak, vagy, hogy egyáltalán ránéznek. – Lehetnél barátságosabb is – jegyeztem meg sértetten, miközben keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt. Az előbb segítettem rajta, erre most meg nekem támad. Ha ilyen, amikor hálás, akkor köszönöm, inkább nem kérek belőle. – Ha lenne egy kis színed, meg többet aludnál, akkor az embernek nem az tűnne fel elsőre, hogy nem vagy normális, hanem hogy egész helyes vagy – válaszoltam készségesen az előbb feltett kérdésére. – Aztán persze észre veszi, hogy valami nem oké, de biztos hallottad már, hogy fontos az első benyomás. – Amikor lehunyta a szemét, és a fejéhez emelte a kezét, megforgattam a szemem. Ne már, hogy megint bekattan. De amíg nem kezd el megint remegni, meg hajat tépni, addig nem csinálok semmit, hátha magától is lenyugszik. Inkább a körmeimet kezdtem el fixírozni. Olyan jól nézett ki, direkt ünnepire csináltam, úgyhogy most piros, arany és zöld színekben pompázik. Csak akkor pillantottam fel ismét a srácra, amikor hallotta, hogy már zihálva veszi a levegőt. Ellenséges pillantására csak felvontam a szemöldököm, de nem szólaltam meg, bár fogalmam sem volt, hogy már megint mivel érdemeltem ki ezt a pillantást. – Quinn de Lacy – mutatkoztam be én is mosolyogva. Imádtam a nevemet, mind a két nevemet, de nem éreztem szükségét, hogy megosszam Lucasszal a Vivienne-t is. Anyáék jól döntöttek, hogy ezeket a neveket adták nekem. Tökéletesen illik hozzám mindkettő az szép, és előkelő hangzása miatt. – Te ilyen elemista, vagy minek hívják vagy? – mindig is gondban voltam ezekkel a dolgokkal, mert mivel nem érdekeltek, ezért nem is törtem magam, hogy megtanuljam a nevüket. De azok után, amit a vízzel művelt, muszáj volt megtudnom.
ruci ♕ zene ♕ I can't decide whether you are psychopath or just simply crazy ♕
Nem szerettem emberek között lenni. Amúgy is irtóztam a tömegtől, mégis bevállaltam az iskolát, mert az egyik legjobb elemista akarok lenni a világon. Azonban, arra nem számítottam, hogy még jobban tartózkodni fogok az emberektől. Ők tehetnek róla, a bíráló arckifejezéseikkel, a vesébe látó tekintetükkel, a fintorokkal, grimaszokkal, hogy összesúgnak a hátam mögött. Süt belőlük az undor és a gonoszság. Talán követtem el hibákat az életemben, talán nem voltam teljesen olyan, mint ők, de nem voltam olyan súlyosan mentális beteg, mint amilyennek beállítottak. A felbukkanó idegen pedig első pillantásra nagyon is olyannak tűnt, aki a korábban felsoroltak táborát gazdagítja. Így lehetőségeimhez képest illendően köszöntöttem egy apró biccentéssel, majd foglalkoztam a magam dolgával, amíg Elaine megint lázította fel a többieket. De lehetséges, hogy tévedtem a csajjal kapcsolatban. Hozzám ért, holott képzelem milyen fenntartásai lehetnek velem szemben, pedig nem én voltam mentálisan beteg, hanem Link. Miután ráncba szedtem magam, feltápászkodtam, mert nem akartam kitörni a nyakamat azzal, hogy állandóan felnézek rá. Szociálisan alulfejlett voltam. Nem tudtam mit mondhatnék, vagy miként kezdeményezhetnénk, vagy hogy egyáltalán meg akarom-e ismerni azt, aki az imént kisegített. Voltak emberek, akiknél nem volt választásom. Például, Rowena is ilyen volt. Ő kérés nélkül ránk akaszkodott, és azóta a nyakunkon van, de ettől függetlenül örültem neki, hogy vele kapcsolatban ez így alakult. Felvont szemöldökkel pillantottam rá. Nem értettem, hogy milyen olyan meglepő a tűzírással kapcsolatban. Az, hogy így kommunikáltam, vagy az, hogy nonverbálisan varázsoltam? Kérdő pillantások övezték a lányt a rándítása után. Tényleg kíváncsi lettem volna, hogy miért segített. Nem értettem a motivációját. A válaszára egy pillanatra lehunytam a szemem, majd a pálcámmal ismét a levegőbe írtam. ‒ Hálás vagyok a segítségedért. Köszönöm ‒ jelentek meg ismét a korábbi, egyszerű, letisztult betűim, amelyek talán kissé oldalra dőltek, de eddig még senki nem firtatta az olvashatóságát. Megtehettem volna azt is, hogy rövidítek, ezzel gyorsítottam volna a kommunikációt, de szerettem mindent kiírni. Ahogy elnéztem, nem győztem meg azzal a kijelentésemmel, hogy minden rendben van velem. Ismét felsóhajtottam, bár hang ezúttal sem hagyta el a torkomat. A szabad kezemmel legyintettem egyet, majd megint írni kezdtem. ‒ Az… Nos, már megszoktam ‒ jegyeztem fel tétova mozdulatokkal. Nincs olyan nap, hogy ne hallanám őket, vagy éppen ne szórakoznának velem. Ó, ha ez a lány tudná, hogy mennyire mindennapos dolog ez nálam! Azonban nem tudtam mennyire bízhatok benne, így végül nem taglaltam a dolgot. Zavartan mocorogtam, amikor végigmért. Feszélyezett a vizslató tekintete, igyekeztem elhúzódni, vagy valahogy kikerülni a látóteréből. ‒ Miért bámulsz ennyire? ‒ Elismerem, ostoba kérdés volt. Tudtam, hogy miért bámult meg, mégis hallani akartam a szájából, hogy mi a problémája velem. Legalább illessen megjegyzésekkel, ha már ennyire bámészkodik, ne csak magának tartogassa azokat. A fejemben lévő nyomás ismét erősödni kezdett, a bal kezemmel megérintettem a homlokomat. Pár röpke pillanatra lehunytam a szemem, és gondolatban elüvöltöttem magam. A hangom végigterjedt azon a téren, amelyben félig-meddig a lelkekkel osztoztam. Tűz formájában éreztem a rajtam eluralkodó haragot, amiért most se voltak képesek békén hagyni. Egyre szaporábban vettem a levegőt, fújtattam, majd felpattantak a szemhéjaimat, és a lánnyal találtam szembe magam. A tekintetem talán elsőre kissé szúrósnak hathatott. Nem ellene szólt, tényleg, csupán azoknak az idiótáknak, aki folyamatosan duruzsolnak, és már az agyamra mennek. ‒ Hogy hívnak? ‒ Ezeket a szavakat formálta a következő betűhalom, amelyeket a levegőbe szórtam. Közvetlenül ezután csak ennyit írtam: ‒ Lucas Mordrake. Furcsa mód, ezt a nevet éreztem leginkább a magaménak. A vérszerinti szüleimre alig emlékszem, csupán annyi maradt meg, hogy mániákusok voltak, és miattuk vagyunk olyanok, amilyenek. Ashworth-éket teljes szívemből gyűlöltem, azonban a mostani családom elfogadó volt, szerettek minket. Gyakran azt kívántam, bár oda születtünk volna eredetileg is.
Zene ϰ 595 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Őszintén? Fogalmam sincs, hogy miért akartam segíteni rajta. Mert hát mit érdekel engem mások szenvedése? Az oké, hogy anya az ilyen kattant emberekkel foglalkozik, de én semmi pénzért se lépnék a nyomdokaiba. Mielőtt végig gondolhattam volna ezt az egész helyzetet, már a fiú mellett álltam. Közelebbről ez a roham, vagy mi, csak még ijesztőbbnek tűnt. Elképzelni se tudom, hogy mi ütött belé, de biztos nem kis pillangókat meg szivárványos unikornisokat lát vagy hallucinál, vagy tudom is én, mi van vele ilyenkor. Amikor hozzáértem a sráchoz, abba maradt a rohama. Nem tudom eldönteni, hogy magától maradt abba, vagy én járultam hozzá a dologhoz, de akárhogy is, nem fogok tiltakozni, ha halálom után majd szentté akarnának avatni. Mindegy, mára, sőt erre az évre letudtam az egyszeri jócselekedetemet, szóval, ha legközelebb összefutnék a para-sráccal hagyom, hadd szenvedjen a drága. Idegesített ez a csend, nem is tudom, miért gondoltam, hogy jót fog tenni nekem, egy kis egyedüllét, amikor utálok egyedül lenni. Hát társaságom legalább akadt, még ha nem is annyira közlékeny. Unottan néztem végig, ahogy beköti a cipőfűzőjét, meg lassan feltápászkodik. A köszönésemre se reagált, csak folytatta a bámulásomat. Ez amúgy nem is lett volna baj, ha normális lenne a srác, mert csini vagyok meg ilyenek, de nem biztos, hogy az ilyen őrülteknél jónak számít, ha megbámulnak. Először nem értettem, hogy mit akar a pálcájával, de tanulva a múltkori esetből, inkább nyugton maradtam. Bár tény, hogy Aaron nem volt őrült, legalább is nem olyan értelemben, mint ez itt, szóval lehet nem ártana odébb állnom. De még mielőtt bármit is tettem volna, tűzírással, vagy mivel a levegőbe írt. Lefagytam és csak meredtem a feliratra. Hogy a fenébe csinálta? De mindegy is, rohadt jól néz ki, és megy is a hajam színéhez, szóval gyorsan felocsúdva a döbbenetemből, elmosolyodtam a „köszönésére”. A kérdésére csak vállat vontam, hisz hogyan válaszoljak egy olyan kérdésre, amire én se tudom a választ. – De amúgy egy ’köszönöm’ is megteszi. – Szerintem, a tizenhét évem alatt, még nem találkoztam sem őrülttel, sem némával. A kettő ötvözésével meg aztán főleg nem. Mondjuk, mindig van egy első alkalom, de remélem, hogy ebből nem lesz rendszer. A megjegyzésére felvontam a szemöldököm. – Ja, látom. – nevettem fel. – El is hinném, ha nem az előbb kattantál volna be. – Még hogy nincs olyan szarul. Bár mondjuk, kinek mi számít szarnak. – Tudom – jegyeztem meg. Oké, hogy nem járok be anya munkahelyére, de azért otthon hallok dolgokat, és egyszer sem hangzott el olyan, hogy az őrültség ragályos lenne. Újra végig mértem a fiút. Nem az a, hű de helyes pasi, de határozottan cuki feje van. Sokat javítana a megjelenésén, ha nem lenne ennyire sápadt, meg karikás a szeme.
ruci ♕ zene ♕ I can't decide whether you are psychopath or just simply crazy♕
Ha nem lettem volna tisztában azzal, hogy Elaine halott, akkor a saját kezeimmel intézném el. Annak ellenére, hogy nem vagyok az erőszak híve, ő mégis gyakorta rákényszerített, hogy olyanok tegyek, amik elveimbe ütköznek. Azonban, most jó ideig nem ért el hozzám a hangja, és áldottam azokat a perceket, amikor lehetőségem volt figyelmen kívül hagyni őt. Ezt az esélyt azonban elvesztettem, amikor zajt hallottam, és ezáltal kizökkentem abból az üresjáratból, amelyben eddig léteztem. Igencsak meglepett a lány felbukkanása. Nem számítottam társaságra, pláne nem egy olyan csajéra, aki szemlátomást sokat ad a külsőségekre. Biccentés közben keserűen elmosolyodtam. Képzelem miket gondolhatott rólam, de valamiért mégsem zavart ez az egész. Ha bolondnak akart tartani, csak bátran, papírom volt róla. Nem cáfolhattam volna meg az ellenkezőjét. Csak azt sajnáltam volna, ha külsőmért ítél el. Arról igazán nem tehettem, hogy ilyen pocsékul festettem. Bizonyára félt tőlem, vagy legalább leprásnak tartott, mert tartotta a távolságot. Nem bántam. Sose szerettem, ha ismeretlenek bemásznak a személyes terembe. Így egy vállrándítás kíséretében elfordultam. Nem volt mondanivalóm, nem is tudtam volna megszólalni. Bár nem azért, mert annyira lélegzetelállító lenne, hanem pusztán azért, mert képtelen voltam beszélni. Ráadásul Elaine hangja egyre erősödött, már-már olyan hangos volt, mint egy zakatoló mozdony, vagy éppen egy dübörgő vízesés. Kínomban a falat kapartam, de mivel az nem volt, hát nem maradt más, mint a jó öreg hajtépés meg hangtalan ordítás. A többi hang is erősödni kezdett. Képek villantak fel előttem, majd suhantak tova. Alig érzékeltem a külvilágot. Egyszerűen képtelen voltam szabadulni az elmémet fogságban tartó béklyóktól. Legalább is, egyedül képtelen voltam rá. Azonban amikor megéreztem a vállamon az ismeretlen lány kezének melegét a tudatom és a tekintetem egy csapásra kitisztult, az ordítások elcsendesedtek, és visszazökkentem a csúf valóságba. Nem csoda, hogy meglepődtem, amikor megérintett. Azt hittem, félt tőlem, vagy legalább is, rühesnek tartott. Elhúzódtam tőle. Feszélyezve éreztem magam a közelében. Aztán a gyanúm beigazolódott, mert nagyjából, amikor én odébb csúsztam, akkor ő is elkapta a kezét. Újabb hangtalan sóhaj. Újabb hosszú percekig tartó néma bámulás. Na, nem mintha nekem bajom lett volna a némasággal, egészen megszoktam már. A cipőimért nyúltam. Kivettem belőlük a zoknijaimat, felhúztam őket, majd a cipőkbe bújtattam a lábaimat, miután megkötöttem a fűzőket, feltápászkodtam, és leporoltam a nadrágomat. A köszönésre egy darabig még az arcát fürkésztem, majd oldalra, a víz felé tartottam a kezemet, hogy annak segítségével szavakat formáljak, azonban az túl macerás lett volna. Hátranyúltam a farzsebemhez, előhúztam a pálcámat, hogy tűzírást alkalmazzak. ‒Hello ‒ égettem a betűket a levegőbe. Már egészen gyakorlott voltam ebben, így képes voltam viszonylag gyorsan írni. A lányra pillantottam, majd a köztünk lévő teret ismét megtöltöttem szavakkal. ‒ Miért akartál segíteni nekem? Hiszen félsz, nem? Kíváncsi szemekkel néztem hol rá, hol a tűzpiros betűimre. Ha a helyében lettem volna, én biztosan elkerülném magamat. Ő mégis idejött hozzám. Vagy merész volt, vagy ostoba. Nem tudtam viszonozni a mosolyát, nem volt erőm a bájolgáshoz, ellenben őszinte kíváncsiság töltött el. Legutoljára ehhez hasonlót akkor éreztem, amikor anyáékhoz kerültem, és ismerkedtem az új környezettel, emberekkel. Ez volt a második évem itt, mégis alig ismertem valakit. Egyrészt, mert senki nem merne a közelembe jönni, másrészt óvni akartam őket magamtól, vagy éppen Linktől. ‒ Mellesleg, megnyugodhatsz. A kinézetem ellenére nem vagyok olyan szarul. És nem is ragályos ‒ jegyeztem meg továbbra is irkálva. Nem voltam benne biztos, hogy gondolt-e hasonlóakra, de Rowenának is az volt az első kérdése, hogy milyen fertőző beteg vagyok, így ezért vélekedtem úgy, hogy leprásnak tarthatott.
Zene ϰ 564 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem gyakran tudnak kihozni a béketűrésemből, sőt, eddig csak egy embernek sikerült felidegesítenie, de őt szerencsére nyár óta nem láttam. Az az elv szerint élek, hogy az idegesség árt a szépségnek, de miért nem tud senki tekintettel lenni erre? Miért kell minden áron felhúzni? A reggelem teljesen jól indult, csini voltam, mint mindig, és az idő is a hangulatomhoz igazodott. Valahogy végigszenvedtem az órákat, amiből ma hál istennek nem volt sok, sőt még Mágiatörténet is csak holnapután lesz, ami olyan mintha örök életig tartana. Szóval a délelőtt hamar, és nyugodtan telt el. Még az ebédemet is nyugiban ettem, helyes fiúk társaságában, akik nem győzték egymást túllicitálni a bókok terén. Na és innentől kezdődött a baj. Lementem a szobánkba, hogy megszabaduljak ettől az undi sulis egyenruhától, amikor megláttam, hogy az egyik „barátnőm” az ékszereim között turkál, és egy-kettőt fel is próbált. De és mégis ki engedte meg neki, hogy hozzányúljon a dolgaimhoz?! Ráadásul neki nem is áll jól, de persze amikor ezt közöltem vele, még ő volt az, aki megsértődött, amikor neki semmi oka sem volt rá. Én meg ezen annyira felhúztam magam, hogy hát gyakorlatilag megtéptem azt a kis libát. És akkor még ő nevezte magát a barátnőmnek? Idegesen faképnél hagytam, fogtam a ruháimat és mentem átöltözni. Piros-fehér-fekete skótkockás szoknyámat egy szürke kötött pulcsival vettem fel, fekete harisnyával és szintén fekete, fűzős magas sarkú bokacsizmával. A hidegre való tekintettel az egyik kedvenc, prémes kapucnis kabátomat és egy téli mintás sálat tettem a nyakamba. Nem szokásom egyedül lenni, mert nem szeretek, de most még is arra volt szükségem, mert éreztem, hogy akárkivel futnék össze, arra csak rátámadnék. Ha meg olyanhoz lenne szerencsém, akit ki nem állhatok, akkor különösen rosszul járna. Az udvar mellett döntöttem, mert ilyen hidegben kinek van kedve kint lenni? Na, hát elég sok mindenkinek, mint utólag kiderült. Egyébként említettem már, hogy az időjárás alkalmazkodik a hangulatomhoz? Tuti, hogy nem véletlenül lett most ilyen pocsék az idő. Hát nem hiába mondják, hogy különleges vagyok. Na, de visszatérve az udvarra, mivel viszonylag sokan voltak ott, inkább elindultam lefelé a lépcsőkön, a tó felé. Lefelé haladva egyre csak fokozódott a szél ereje, de nem volt még olyan vészesen erős, hogy az összes hajamat az arcomba fújja. A partra leérve először fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül, annyira beleolvadt a tájba. Nem lehet mindenki olyan tündöklő egyéniség, mint én. Az ismeretlen srác már az első pillantásra sem tűnt normálisnak. Ki az, aki december közepén, ilyen hidegben mezítláb, lehúzott dzsekiben álldogál a mólón? De őrültség ide vagy oda, varázsolni azt tud a gyerek. Valami elképesztő, volt az, ahogy a vízből alakokat formált. Még egy lépést is alig tettem felé, amikor az a hatalmas víztömeg nagy csobbanással esett vissza, és a fiú ijedten fordult meg, egyenesen rám nézve. Eddig se tartottam normálisnak, na de ahogy kinéz, az vagy triplán dobott az őrültség-faktoron. Sápadt, beesett arc, sötét karikák a szemei alatt, már messziről látszódik, hogy jobb tartani tőle a távolságot. Biccentését nem viszonoztam, és inkább visszaálltam az eredeti helyemre, hogy még ha fél centivel is, de minél messzebb legyek tőle. Viszont ami, ez után jött, na arra nem számítottam. A srác konkrétan bekattant, nagyon para volt az egész. Percekig néztem, ahogy szenved, meg a haját tépi meg tudom is én miket csinált, aztán lassan elindultam felé. Megálltam a fiú mellett, és óvatosan a vállára tettem a kezemet, miközben azon voltam, hogy minél kevesebb helyen érjek hozzá, mert mi van, ha fertőz, vagy valami. Amilyen hirtelen jött ez a fura rohama, olyan hirtelen fejeződött is be. Ijedten kaptam el a kezemet róla, és odébb léptem, hogy tartsam a tisztes távolságot. Percekig bámultuk egy mást. Én eközben megállapítottam, hogy közelebbről, csak még, a szó mindkét értelmében betegebbnek néz ki, és egyre inkább erősödött bennem a gyanú, hogy valami elmegyógyintézetből szökött. Kezdett zavarni a nagy csend, így a hajamat megigazítva megtörtem azt. – Hali – köszöntem, egy mosoly kíséretében.
ruci ♕ zene ♕ I can't decide whether you are psychopath or just simply crazy ♕
Mezítláb álltam a mólón, és elgondolkozva figyeltem a fodrozódó hullámokat. A víz hullámzó mozgása elterelte a gondolataimat, a halk csobbanások és a susogó szél megnyugtatott. A cipőim a zoknijaimmal együtt lábaim mellett hevertek a fadeszkákon, a dzsekim zipzárját lehúztam, így normál esetben megborzongtam volna a csípős decemberi levegőtől, de ezúttal másképp volt. Üresnek éreztem magam. Nem dumált senki az elmémben, nem akartak olyan dolgok megtételére rákényszeríteni, amiket nem akartam. Minden békés volt, s talán túlságosan is csöndes. Eltűnődtem azon, hogy vajon akkor is ilyen higgadt lennék-e, ha nem talált volna el az a varázslat, ami megváltoztatta az életemet és Linkét. Vajon ilyen hidegvérű lennék, vagy pont az ellenkezője? Normál esetben kerültem a vizet, nem volt vele semmi bajom, azonban a tűz, mint természeti elem jobban kapcsolódott hozzám. Azonban az iskolában nem gyújtogathatok ok nélkül, a klubhelyiségben pedig mindig elfoglalják a legjobb helyeket a kandalló körül, így idejöttem. Sejtettem, hogy kevesen merészkednek ki ilyen időben, így nem kellett attól tartanom, hogy bárki is megzavarna. Ha nem kapcsoltak volna ki az érzékeim, talán még élvezni is tudtam volna az engem körülölelő természet békességét. Csakhogy valóban nem éreztem semmit. Üres tekintettel néztem magam elé, tűrtem, hogy a fokozódó szél a kabátomat cibálja és a hajamat borzolja, hogy a deszkák apró szálkái a talpban fúródjanak, mert egyik se jutott el a tudatomig. Kinyújtottam az egyik kezemet, a víztükör felé tartottam, majd lehunytam a szememet. Hosszasan kifújtam a levegőt. Koncentráltam, hogy képes legyek ráhangolódni a hullámok lüktetésére, aztán, amikor úgy éreztem, hogy a víz engedelmeskedik nekem (ez vagy jó húsz perces huzavona lehetett, bár fogalmam sincs, ebben az állapotban könnyen elveszítem az időérzékemet), mozgatni kezdtem a kezemet. Kövér cseppek szakadtak ki a nagy egészből, és tartottak a tenyerem felé. A levegőben összeálltak egy kisebb egésszé, amelyet kedvem szerint formázhattam. Akármerre mozdultam a víz idomult a mozdulataimhoz, akár egy hűséges kiskutya. Egyre nagyobb tömegeket emeltem ki, még végül el nem jutottam addig, hogy szobrász módjára alakítgattam azt. Amióta megpillantottam Laurent elbizonytalanodtam őt illetően. Nem olyan volt, mint amilyennek megismertem. Így hát először ő öltött testet az átlátszó folyadékban, aztán az öcsém, majd Rowena. Rowenát se tudtam hova tenni. Nehezen viseltem az ő változását is. Komolyabb lett, kevésbé hebrencs, ez nem tetszett. Miután a levegőben elkészült a Rowenáról mintázott víz-szobor, egy ideig még bámultam, hogy vajon tényleg élethű-e, hogy odafigyeltem-e minden részletre, aztán zajt hallottam a hátam mögött. Kizökkentem az iménti nyugalmi állapotomból, a víztömeg hangosan csobbanva hullott vissza a tóba, én pedig megperdültem a tengelyem körül. Nem is tudom miért rémültem meg annyira, csak egy lány volt az. Hangtalanul sóhajtottam egyet, majd egy biccentés kíséretében visszafordultam. Összekulcsoltam a tarkómon az ujjaimat, és ismét a tóra szegeztem a tekintetemet. De ezúttal nem tudtam visszatalálni az iménti állapothoz, sőt a tarkómról hamar a homlokra kúszott a kezem, és azt masszírozgattam. Erősödtek a hangok. Eleinte kis alapzajként fogtam fel őket, de éreztem, ahogy egyre inkább lüktet a fejem a fájdalomtól. Nem akartam ezt, egyáltalán nem hiányozott. Átkozott lány! Miatta kizökkentem, ha nem jött volna, ha nem zavar meg, akkor most nem szenvednék ennyire, és tessék, idejött, aztán megint kezdődik minden elölről. Leültem a móló végére, magamhoz húztam a cipőimet, a lábaimat a víz felett lóbáltam, miközben a fejemet fájlaltam. Bárcsak megszűnne ez az átkozott érzés… A hajamba markoltam. Szaporábban vettem a levegőt. Pánikroham azt hiszem. Vagy legalább is valami olyasmi volt. Nevetést hallottam. Gonosz kacaj társult a suttogások közé, képek villantak fel előttem. Fájdalom és vérszag vibrált a levegőben. Kétségbeesés. Szomorú. Düh. Gyilkos indulat. Egy arc. Egy haldokló arca… Egy maszkos alak. Megint fájdalom. Halál. Halál. Megint csak halál. Ez terjengett a levegőben. Remegtem. A testem kezdett kihűlni, körülöttem a hullámok egyre magasabbra csaptak, mintha magukkal akarnának rántani a mélybe, de ott mozdulatlanul, hangtalanul reszketve ültem ott. Fel sem fogtam mi történik velem. Fel sem fogtam, hogy amit láttam, azok valaki másnak az utolsó percei voltak. Tehetetlenségemben hol a hajamat tépkedtem, hol a fejemet csapkodtam a kezeimmel. Aztán ez az egész érzés megszűnt. A lány ismét kizökkentett valamivel. Elkerekedett szemekkel fordultam felé, hogy alaposabban szemügyre vehessem azt a személyt, aki képes volt elkergetni előlem ezeket a rémképeket.
Zene ϰ 678 ϰ Vigyázz szegényemre ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
ϰ 