Nem szabad kihagyni!

Az új küldetés
hamarosan kezdetét veszi
Kalandra jelentkezők
⊰ 1 - Játékos neve
⊰ 2 - Játékos neve
⊰ 3 - Játékos neve
⊰ 4 - Játékos neve
⊰ 5 - Játékos neve


ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ
 
HomeHome  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Üdvözlet!


1999-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy a '98-99-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, lassan négy éve végleg megszűnt létezni. Megmaradt hívei bujkálnak, és az auroroknak hála egyre ritkábbak az ex-halálfalókról szóló hírek is. Úgy tűnik, hogy a varázslóvilágot jelenleg béke és nyugalom övezi, de vajon meddig? Légy részese te is az új kalandoknak!

Az oldal alapítása:
2014. október 2.
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Promóink




Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)

Legfrissebb



ϟ Avatárfoglaló
  Today at 09:38
Duncan McFayden


ϟ Duncan McFayden
  Today at 09:21
Duncan McFayden




ϟ Megan & Tommy
  Yesterday at 13:40
Megan Smith
A hónap posztolói
Megan Smith
 
Elijah Crowfield
 
Quessena Melchys
 
Dane Seoras
 
Calista Merrick
 
Cody Armstrong
 
Nox Djarum
 
Sheree Parks
 
Draco Malfoy
 
Luna Lovegood
 
Statisztika

Összesen 579 regisztrált felhasználónk van.

Legújabb felhasználó: Duncan McFayden

Jelenleg összesen 33659 hozzászólás olvasható. in 3128 subjects
Ki van itt?

Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 2 Bots



A legtöbb felhasználó (77 fő) 2014-10-02, 18:29-kor volt itt.

Share|

Lucas Mordrake

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down
SzerzőÜzenet
Lucas Mordrake
Reveal your secrets

avatar

Hollóhát

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 71

TémanyitásTárgy: Lucas Mordrake 2015-12-17, 03:12



Lucas Mordrake

[You must be registered and logged in to see this image.]
"Minden ember lelkében vannak sötét helyek, amiket zárva kell tartani. Normális esetben az ajtó csukva van, de olykor kinyílik, s akkor a sötétség veszi át az uralmat. Ez az őrület."

Főkarakter: A.P.
Teljes név: Lucas Mordrake (eredetileg Lucas Dalais, majd később Lucas Ashworth)
Születési hely és dátum: 1978.02.20., Richmond, Virginia, USA
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Prériróka
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 9. évfolyam (Elemista)
Képesség:Kísértetvadász
Kiemelkedő tudás: Rúnaismeret ‒ Kiemelkedő


Jellemed kifejtése

„A beteg mióta megérkezett az intézményünkbe egy szót se szólt. Dacosan, ellenállóan viselkedik. Nem hajlandó az együttműködésre. Az esetek többségében nem volt gond vele, de megesett, hogy elveszítette az önkontrollt, ilyenkor vagy elektrokonvulzív kezelésben részesítettük, amikor nem hatottak rá a pszichosztatikumok, vagy kényszerzubbonyt adtunk rá, és egy magáncellába zártuk. Az orvosai se tudják, hogy mi vált ki belőle dührohamokat, amikor olyan békésnek tűnik. Legalább is, a fivérével ellentétben jóval nyugodtabb természetű. Ha engedjük neki, hogy olvasással, firkálással, vagy egyéb szerinte hasznos dolgokkal töltse el a szabadidejét, egy szavunk se lehet rá.
Fokozott éberséget követel a jelenlétük. A nevelőszüleik, akik idehozták őket, előrefigyelmeztettek minket az ikerpárt övező furcsaságokról, így meg sem lepődtünk, amikor a Lucasnak nevezett fiú a haját tépve hangtalanul ordított, vagy csapkodott, vagy amikor éppen rejtélyes oknál fogva a közös társalgóban lángokban állt az összes függöny, ő pedig csillogó szemekkel nézte. Piromán hajlamokkal rendelkezik.
Ahogy telnek a napok egyre inkább az az érzésem, hogy valami nincs rendjén ezekkel a fiúkkal… Mármint, nem csak mentálisan és fizikálisan, hanem… Mintha nem is evilágiak lennének… Mintha ők maguk lennének az ördög…”


A rólunk firkáló nővérnek igaza volt. Nem vagyunk muglik, de nem is vagyunk ördögök. A vérünkben egyfajta ősi mágia csörgedezik, ami lehetővé teszi számunkra azt, hogy elemi mágiát alkalmazhassunk. Abban is igaza volt, hogy betegesen vonzódom a tűzhöz. A lángokhoz, amik felemésztenek mindent, amik olyan telhetetlenek, hogy csak kevesek képesek megfékezni, és amelyek a föld felperzselésével arra késztetik a természetet, hogy újjászülessen, akár egy főnix.
Nem tagadom azt se, hogy okkal küldtek minket abba az intézetbe. Akik nem ismernek minket, nem érhetik meg, hogy miken mentünk keresztül Linkkel. Így aztán nem terveztem dilidokiknak beszélni olyan dolgokról, amikről fogalmuk sincs. Akkoriban ennek volt köszönhető a szótlanságom, ma már inkább egy félresikerült varázslatnak, és annak, hogy megöltem valakit.
Sose voltam bőbeszédű, így hát nem is hiányzik a hangom. Ha valamit közölni akarok, akkor mutogatok, vagy leírom. Linkkel pedig szavak nélkül is megértjük egymást. Más kapcsolatom (őt és Mordrake-éket leszámítva) úgysincs ezzel a világgal, a másikkal annál inkább. Most éppen mindenki kussol, de marha nehéz koncentrálni, amikor egy rakat másik embert hallgatsz. Nem lehet őket kizárni. Állandóan fecsegnek, zaklatnak, követelnek dolgokat, parancsolgatnak, és egyszerűen képtelen békén hagyni. Néha azon tűnődöm, hogy meg fogok bolondulni. Aztán rá kell jönnöm, hogy már most az vagyok…
Megesik, hogy nem tudok uralkodni magamon. Elveszítem a kontrollt a testem felett, és olyankor olyan dolgokat teszek, amiket nem akarok. Link azt mondta, hogy egy ilyen roham alkalmával öltem meg azt az illetőt is. Én nem akartam. Nem is ismertem. Nem volt okom bántani őt. Linknek annál inkább… Ő szokott bántani másokat… Mégis én vagyok a rossz ember.
Sok rossz szokásom van, például, ezek a testen kívüli élmények, az alvajárás, és, hogy hagyom, hogy Lincoln parancsolgasson. Kettőnk közül ő a határozottabb és a talpraesettebb. Ő igazi vezető, én meg senki vagyok hozzá képest.
A sok baromság miatt, amiken átvergődtük magunkat, nincs is senkink. Csak benne bízom meg, nem akarok rá semmilyen tekintetben szégyent hozni, így szorgalmasan tanulok, fejlesztem a képességeim, és edzek, annak ellenére, hogy beteg vagyok. Néha hajlamos vagyok ezért túlhajszolni magam, de ha nem fizikailag merülök ki, hát akkor a hangok gondoskodnak arról, hogy szellemileg ne legyek a toppon. Olyankor kialvatlan vagyok. Jobban megvisel az, hogy nem hagynak békén, mint az, hogy valamiért nem érzek bűntudatot a gyilkosság miatt. Igazából… Gyakran nem érzek semmit. Csak úgy létezem. Nem érzek fájdalmat, örömöt, szomorúságot, bűntudatot… Semmit. Néha meg olyan intenzitással gyötörnek ezek az érzések, hogy a fejemet a falba csapkodnám, hogy megszűnjenek végre.
Most már tényleg nem tudom eldönteni, hogy melyik a valóságos. Hogy az érzelmek nélküli világ a maga sivárságával a valódi, vagy éppen ez a túlzásokkal teli, túlcsorduló valóság. Összezavarodtam. Kétségek gyötörnek, nem tudom mitévő legyek. Most még úgy… Viszonylag normálisan tudok gondolkozni, de érzem a rajtam eluralkodó pánikot, hogy magányos vagyok, hogy senki nem segíthet, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok, a föld alá temetnek, ahogy a lángok a húsomba marnak, majd az a hamvaimba belemarkolnak a szél jeges karmai, és elrepítenek, és vért látok magam előtt… Sok-sok vért. Vöröset. Tűzpirosat. Ahogy elkenődik, majd meggyullad, aztán lángra kapok én is, és… És… és… Az egész világ lángokban áll, én nem tehetek semmit, mert már régóta csak por és hamu vagyok. Por és hamu.


Megjelenés

„Látszólag a két fiú olyan volt, mint két tojás, de ha közelebbről megszemléljük őket, igenis különböznek. Míg az egyik majd’ kicsattan az egészségtől, a másiknak feketés-vöröses karikák húzódnak a szeme alatt, és olyan sápadt, mintha kísértetet látott volna. A fertőtlenítés közben a betegeskedő mellkasán egy hosszú heget fedeztem fel. A clavicula sinistrától egy félkörívet téve a jobb crista iliaca dextráig tart a sebhely. Hiába faggattam őt, vagy a fivérét, hogy árulják el, honnan szerezte a sérülést, egyikük sem beszélt róla.
A fiún rengeteg tesztet végigfuttatunk, mégsem tudtuk diagnosztizálni a betegségét. Ilyet még soha nem tapasztaltam. Nem elég a furcsa viselkedése, de még a külseje is rémisztő volt. Kirázott tőle a hideg. Tulajdonképpen, már csak attól borzongok, ha rá gondolok.
A szemei a leghátborzongatóbbak: hol egészen fekete, máskor pedig olyan borostyánsárgák, hogy már nem is tudom eldönteni milyen színű is valójában… A tekintete fátyolos, gyakran mered a semmibe, mintha látna ott valamit, azonban, ha az orvosaira, vagy a nővérekre pillant, árad belőle a gyűlölet.”


A bőröm olyan sápadt, mint a márvány, vagy talán inkább krétaszínű. Nem mindig volt ez így. Azóta érzem magam betegnek, hogy eltalált az a rohadt átok. Attól a naptól fogva percről percre gyengébbnek érzem magam. Erőtlennek, esetlennek, épp ezért edzek annyit. Nem akarom úgy végezni, hogy egyik nap csak úgy összeesek, és nem kelek fel többé. Nem vagyok kigyúrt. Korántsem. Nem duzzadnak az izmaim, épp annyira vagyok erős, amennyire kell. Különben is, hamar kifáradok, nem is bírom sokáig a testedzést.
A nővérke írásában említett heget egyébként akkor szereztem, amikor eltalált a szüleim őrült varázslata. Mondhatni, a seben keresztül szivárgott belém az őrületük. Nem is tudom, hogy irigyeljem-e Linket, amiért ő rendesen néz ki. Gőzöm sincs melyikünk járt jobban. Ő mentálisan beteg, én fizikailag. De nem hagyom, hogy ez bármiben is meggátoljon.
A szemeim barnák, akár a frissen ásott földé, nem tudom, hogy a nő mit dumált folyton a színárnyalatokról. Nekem mindig olyan színű szemem volt, mint a földé, és kész. Nem volt semmi csokoládé, felkelő nap, vagy feketeség.
A hajam olyan 8-10 cm hosszú lehet, szintén barna. Nem szeretem levágatni, ugyanis az arcformám miatt elég hülyén áll a rövid haj. Ez van. Engem sose zavart különösebben, legalább volt mit kitépni, amikor az idióta szellemek az agyamra mentek a suttogásaikkal.
A homlokom magas, ezért is jó a hosszú haj, ugyanis vagy ellensúlyzom vele, vagy eltakarom. Az orrom széles, azonban szerencsére megmaradt egyenesnek, holott egyszer majdnem eltörtem. Mázlista vagyok, nem?
184 centivel magasnak mondom magam, azonban néha nem tudom eldönteni, hogy Link túlnőtt-e rajtam, vagy csak a haja hosszabb, így azért tűnik nálam nagyobbnak. Bár kifejezetten sose érdekelt a dolog, sőt semmilyen testvéri versengés nem állt fenn a részemről.
Öltözködés terén nem vagyok túlságosan otthon. Azt hordom, ami kényelmes és tetszik, nem izgat, hogy mennyire trendi, vagy éppen mennyire passzol az öltözékem többi részéhez. Azonban, azt nem mondhatnám, hogy ócska göncökben járunk, ugyanis Linkkel egy aranyvérű pár fogadott gyerekei vagyunk, így nem kell szégyenkeznünk a megjelenésünk miatt. Vagyis, Linknek nem kell, nekem annál inkább a sápadt képem miatt. Segáz, legalább egy idióta csaj se akar rám mászni, épp elég csapás nekem, hogy valami testetlen tyúk állandóan osztja nekem az észt, mintha csak az lenne a hobbija, hogy engem cseszegessen.


Életed fontosabb állomásai

Lucas Dalais

A nevem Lucas Dalais. Legalább is, hat éves koromig így szólítottak. A virginiai Richmondban születtem egy aranyvérű család elsőszülött gyermekeként. A szüleim állítása szerint a kelta druidák leszármazottai vagyunk, azonban, hogy miként keveredtek el az őseink Amerikáig, azt már nem volt alkalmam megkérdezni. Ugyanis, ez a fene nagy druida-mánia annyira az eszüket vette, hogy mindenféle varázslatokkal kísérleteztek.
Kicsi voltam még. Akkoriban fel sem fogtam, hogy mit csinálnak. Nem csupán elemi varázslatokkal és bájitalokkal szórakoztak, hanem háborgatták a holt lelkeket, szeánszokat tartottak, és vélhetően feltett szándékuk volt megidézni a felmenőinket, hogy minél több hatalomra tehessenek szert a tudásuk által. Csakhogy, az egyik varázslatukban megzavartuk őket, éppen veszekedtünk valami kapcsán Linkkel, amikor berontottunk hozzájuk, ezáltal a varázslat félbeszakadt. A házat hatalmas robbanás rázta meg. Nem sokra emlékszem ezután… Annyi megmaradt, hogy hátrarepültem, nekicsapódtam a falnak, előtte pedig valami felsebezte a mellkasomat. Olyan forrón égetett a seb, mintha lángok hatoltak volna a testembe. Nem volt elég, hogy kiskorom óta hangokat hallottam, most már az őrület tüze is belülről emésztett.
Tényleg kevés dologra emlékszem. Annyit tudok, hogy megpróbáltam megvédeni az öcsémet, fel tudom még idézni azt is miként vergődtem a padlón a kíntól ordítva, hogy idegenek elviszik a szüleimet, aztán… Képszakadás. A legközelebbi tiszta emlékem az volt, hogy bekötözve feküdtem egy sárgafalú szobában, szinte majd’ elvesztem a párnák között, és habár nehezemre esett megmoccanni, a félelem, miszerint elszakadtam a testvéremtől, arra késztetett, hogy felüljek. Pokolian fájt, a varratok is felszakadtak, de legalább megnyugodtam, hogy a fivérem mellettem volt.
Amíg otthon voltunk, csupán suttogásokat hallottam. Letűnt korok embereinek az emlékfoszlányait, de itt, a kórházban akkora volt a zsivaj, hogy majd’ szétrobbant a fejem. Link nem értette mi bajom van. Ő nem hallotta őket, nekem viszont éjt nappallá téve duruzsoltak. Azóta utálom a kórházakat, és elutasítok minden orvosi segítséget.
Ezután állami gondozásba kerültünk, közel három évet kínlódtunk, mire egy mugli pár örökbefogadott minket.

Lucas Ashworth

A nevem Lucas Ashworth. Legalább is, ezt a nevet viseltem, amíg a nevelőszüleim vigyáztak ránk. Hogy milyen indíttatásból fogadtak örökbe minket, senki nem tudja. Amióta kikerültünk a kórházból, egyre pocsékabbul festhettem, és mégis mi kellettünk nekik, pedig nagyon jól tudták, hogy mit vállalnak egy olyan betegeskedő gyerekkel, mint amilyen én vagyok.
Nem sok teret hagytak nekem. Állandóan a sarkamban lihegtek, aggodalmaskodtak, amivel az agyamra mentek. A hangok itt se hagytak nyugtot nekem, ráadásul, most már két élő is zaklatott a baromságaikkal. Gyűlöltem őket. A lányukkal, Laurennel nem volt bajom. Sőt, valamennyire még ragaszkodtam is hozzá, törődtem vele, ahogy a testvérnek illik, de a szüleit még kedvelni se tudtam.
Főleg azok után, hogy mindig felpofoztak, amikor épp az őrület határán álltam az átkozott suttogásoktól. Két kezemen nem tudnám megszámolni hányszor csattant a kezük az arcomon, ahogy az se, hogy hányféleképpen törtem borsot az orruk alá. Ha bántottak, hát olyat tettem, ami nekik rosszul esett. Felgyújtottam Mrs Ashworth díjnyertes azáleáit, összekaristoltam Mr Ashworth autóját, tönkretettem a holmijaikat, azonban a kislányukat sose bántottam. Még a dührohamaim alatt se voltam képes kezet emelni rá. Fogalmam sincs mi tartott vissza, de őt képtelen voltam megütni.
Link viselkedésében is találtak kivetnivalót. Azonban csak azon tizenegyedik születésnapunk utáni nyáron szabadultak meg tőlünk miután egy férfi jött hozzánk New Orleansból. Már az első perctől fogva tiszteletet ébresztett bennem a megjelenése. Azzal a szándékkal jött, hogy értesítsen bennünket arról, hogy felvettek minket egy varázslóiskolába. A nevelőszüleink azonban ostoba tréfának tartották, és kidobták a fickót, s mivel ép ésszel nem bírták felfogni, hogy az a sok furcsaság mind varázslat volt, így Linkkel egy Briarcliff nevű elmegyógyintézetbe küldtek. A testvéremmel nem is sejtettük, hogy miféle szörnyű napok várnak ott ránk, ahogy azt sem, hogy a new orleansi tanár később fontosabb szerepet tölt majd be az életünkben.

Lucas, a senki fia

A nevem Lucas. Csak Lucas. Amióta a nevelőszüleink bezártak minket ebbe az átokverte intézetbe, azóta nem vagyok hajlandó használni azt az undorító vezetéknevet. Azt hittem, őket utálom a legjobban a világon, de tévedtem. Az itteni orvosok ezerszer rosszabbak voltak. Állandóan gyógyszerekkel tömnek, megvernek, kezelésekre hurcolnak, vagy éppen leszíjaznak, ha dührohamom van. Néha kísérleti patkánynak éreztem magam, amikor számtalan vizsgálatot végeztek rajtam. Szerintük ugyanis beteg vagyok. Nem mondják? Ezt azóta tudom, hogy eltalált az a kicseszett varázslat. Teljesen tönkretesznek. Nem segítenek rajtam, a helyzetem egyre rosszabb. Itt persze megint erősebbek a hangok…
Legalább megengedték, hogy egy füzetbe lejegyezhessem a gondolataimat. Abba szoktam firkálni. Eleinte tényleg naplót írtam, de amikor rájöttem, hogy valószínűleg olvassák, elkezdtem lényegtelen dolgokról írni, vagy éppen a szövegben elrejteni a tényleges mondanivalómat. Így, félig-meddig kódolva jegyeztem le azokat a dolgokat, amiket hallottam. Amiket megtudtam a Briarcliffben kísértő szellemektől. Elég hátborzongató dolgokat meséltek, de legalább nem mindegyik traktált azzal, hogy szabadítsam meg a szenvedéseitől. Mégis miként segíthettem volna rajtuk, amikor magamon se tudtam?
Az élőkkel szemben elutasító voltam. Megtanultam figyelni és hallgatni. Mondhatni, ezek mesterévé váltam. Egyedül Linkkel álltam csak szóba, annyi kommunikáció épp elég volt, hogy ne csavarodjak be teljesen.
Éveket töltöttünk odabent. Visszatekintve… Az egész rémálomnak tűnik. A szabadulásunk pedig… Kész csodának.
Éjjelente a képességeinket fejlesztettük Linkkel, bár megesett, hogy akaratomon kívül nappal is varázsoltam, ennek eredménye volt például az, hogy a közös társalgóban lángra kapott a függöny. Sose volt varázspálcám, de az elemi mágiához nem is nagyon kellett. A természetet és annak építőelemeit érezni kell. Ezekhez nem szükségesek szavak, vagy varázsigék, így hát a mai napig azokat a varázslatokat alkalmazom a legjobban.
Visszatérve a szökésünkre… Felrobbantottuk a kazánt, a zűrzavarban pedig meglógtunk. Nem volt nehéz dolgunk, amíg én a tűzzel bántam jól, addig Link a földet uralta, így azt megmozgatva átvergődtünk a kerítéseken. Kicsit távolabb megálltunk, hogy levegőhöz jussak, hátrapillantottam. A főépület felét lángok nyaldosták. Sose láttam még szebbet, mint azon az éjszakán. Bűntudatot sem éreztem az ott lévők iránt.
Néhány órás bujdosás után azonban megtaláltak minket. Az amerikai Mágiaügyi Minisztérium emberei voltak azok, akik bár érzékelték korábban is a varázslatainkat az elmegyógyintézetben, mégis csak most intézkedtek, mert ez alkalommal erőteljesebben érzékelték az erőnket. Linkkel sikerült elhitetnünk velük, hogy pusztán azért kerültünk oda, mert a nevelőszüleink muglik voltak, és rettegtek tőlünk, azonban teljesen normálisak vagyunk.
Ostobák voltak. Bevették a mesénket, azonban magukkal vittek minket, és kerítettek nekünk egy rendes varázslócsaládot. Ők voltak Mordrake-ék. A new orleansi tanár és a felesége.

Lucas Mordrake

Tizenhat évesek voltunk, amikor elszöktünk az intézetből, és a Mordrake házaspárhoz kerültünk. Később elmesélték, hogy azért fogadtak be minket, mert egyrészt, nem lehetett saját gyerekük, másrészt segíteni akartak rajtunk, harmadrészt, látták bennünk a lehetőségeket és a kihívást.
Szeretem őket. Már ha képes vagyok még a szeretet érzésére, azt hiszem, akkor szeretem őket. Vagy legalább is, tisztelem őket. A családjuk részeként boldog lehetek. Mindent megadnak nekem, amire szükségem van, és ami a legfontosabb, ők nem úgy viszonyulnak hozzánk, mint a legtöbb ember. Igaz, a kitöréseinkkel nem tudnak mit kezdeni, de sose ütöttek meg minket. Hihetetlen mennyire türelmesek, és segítőkészek.
Úgy ítélték meg, hogy nem lenne szerencsés, ha iskolába járnánk, így a pálcáink megvétele után otthon tanítottak minket, vagy áthívták a szomszéd lányt, Rowenát, hogy segítsen, ha éppen elfoglaltak lennének.
Rowena nagyon talpraesett és határozott csaj, és mint kiderült, bestiamesternek készül, ugyanis a szülei vérfarkas-vadászok. Sose mondta el, hogy pontosan most akkor a Minisztérium emberei-e, vagy fejvadászok, de van egy olyan érzésem, hogy inkább az utóbbi. Rowena tisztában van a képességeimmel, gyakorta csüng a nyakamon, hogy hadd beszélgessen túlvilági lelkekkel, de nem engedek neki. Számomra ez kényes téma, ráadásul elég kimerítő fenntartani a kapcsolatot egy élő és egy halott között.
Rowenának köszönhető az is, hogy egy hang se hagyja el a torkomat. Én ugyan nem emlékszem az esetre, de azt mondta, hogy egyik éjjel rátámadtam. Mintha nem lettem volna magamnál, és rárontottam. Azt mondta, önvédelemből csinálta az egészet, bár nem értem, miféle átokkal sikerült roncsolnia a hangszálaimat. Az az éjszaka különösen kimaradt nekem. Két emlékem volt vele kapcsolatban: az egyik, hogy álmatlanul forgolódtam a takaró alatt, a másik pedig, hogy a nappaliban feküdtem véresen. Nem az én vérem volt, ebben biztos voltam. Halálra rémültem, mert eddig még nem történt ilyesmi. Az se segített, hogy Link szerint megöltem valakit, a szavait meg közvetlenül megerősítette a rádió, hogy a teliholdat követő éjjel egy megcsonkított és megégett férfi holttestére bukkantak. Közvetlenül ezután rontott át hozzánk Rowena, aki számon kérte rajtam a tegnapi összetűzésünket, amelyre egyáltalán nem emlékeztem.
Amikor magyarázkodni akartam, akkor tűnt fel, hogy nem stimmelt valami: nem volt hangom. Utólag nem is bánom. Ez az én büntetésem a tettemért, és el is fogadom azt. Egyáltalán nem hiányzik a hangom. Mivel főként elemi mágiát alkalmazok, így nem nagyon szorultam még rá más varázslatokra, de azért sikerült elsajátítanom a non-verbális varázslás alapjait. Főként a kommunikációt segítő varázslatokat, vagy egyszerűbb, a bűbájtan körébe tartozó bűbájok mennek csak, tekintve, hogy nagyjából két éve szorulok arra, hogy így használjam a mágiát.
Mielőtt megtörtént volna a baleset, sokszor nyaggattam a nevelőszüleinket azzal, hogy komolyabb szinten akarok elemi mágiát tanulni. Addig erősködtünk, amíg keresni nem kezdtünk hát olyan iskolákat, amelynek a képzési ideje hosszabb volt, mint az átlagé, így bukkantunk rá a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolára. Mivel magántanulók voltunk, különbözeti vizsgát kellett tennünk, ami akkoriban még nem okozott számomra nehézséget, elvégre még képes voltam hangosan varázsolni. A vizsgának mindketten feleltünk, azonban Mordrake-éknek volt egy feltételük: csakis azzal a kikötéssel engedték meg, hogy a házi gyógyítónk ‒ aki pszichiáteri képzéssel is rendelkezett ‒, velünk tart az iskolába, így aztán külön kérvényezték az igazgatótól, hogy az orvosunk velünk tarthasson. Elvégre, amióta a Mordrake pár vigyázott ránk, nem voltak olyan komoly gondjaink, mint például annak idején a mugliknál, vagy az elmegyógyintézetben, így vonakodva ugyan, de engedtek a kérésünknek. Tehát, az orvosunknak jelen kell lennie az iskolában, továbbá a feltételeik szerint az ottani pszichológushoz is járnunk kell majd, hogy maradhassunk.
A némaságom meg… Nos, sose voltam az a varázsló, aki agyba-főbe mágiát használ. Ha valami problémám volt, akkor más módszerekkel oldottam meg. Az elemek irányítása elméletben ‒ az állítólagos druida felmenők miatt ‒ úgyis a véremben csörgedezett, nem igazán kellettek ahhoz szavak, hogy ráérezzek. A természetet úgyse lehet szavakkal irányítani, hiszen egy makacs, szeszélyes és nagyon élő dolog, amit nem olyan egykönnyen uralom alá hajtani, ha nem találod meg vele a közös hangot, akkor nem is tudod irányítani. Legalább is, én így vélekedtem róla. Azonban, használok néhány non-verbális varázslatot, például, az egyik segítségével a pálcámmal írok a levegőbe, ha valami közlendőm van, de a mágia többi részét sose akartam komolyabban megismerni, így nem is zavar ez a fogyatékosságom. Engem csakis az elemi mágia érdekel, épp ezért választottam ezt a szakot is. Csupán tudni akarom, hogy ténylegesen van-e hozzá tehetségem, de sose terveztem munkát vállalni a varázslóvilágban.
Nem tagadom, hátrányban vagyok a többiekkel szemben. Csakhogy a legkevésbé sem izgat a véleményük. Talán szemtől –szembe nem tudnék visszavágni, ha ártanának nekem, de vagyok annyira kreatív és találékony, hogy megoldjam. Különben is, ha olyan bajba keverednék, amit magamtól ne tudnék megoldani, akkor ott van Link, vagy Rowena, hogy kisegítsen egy-két jól irányzott átokkal.
Két éve járunk hát a Roxfortba, folyton eltévedek, zavar a zsúfoltság, az emberek és az, hogy még itt se hagynak nyugodni a holtak. Viszont, igyekszem viselkedni, és a tanulásra koncentrálni, hiszen azért jöttem, jöttünk. Még mindig kielégíthetetlen tudásszomjjal rendelkezem, pedig szabadidőmben így is eleget olvasok az elemi mágiáról, és kutatok a felmenőim után. Újabban érdekelni kezdett, hogy vajon a vérszerinti szüleimnek igaza volt, vagy szimplán a hülyeségük levét mi ketten ittuk meg.
Azonban ebben az évben máris két meglepetés ért: az egyik, hogy úgy július közepe tájékán Rowena felbukkant, hogy szüleit megölték, és vélhetően őt is keresik, így hát a Mr Mordrake befogadta a lányt, sőt velünk együtt őt is iskolába küldte. A második megdöbbentő dolog pedig az volt, hogy az iskolában, mintha Laurent láttam volna. De ki tudja… Lehet agyamra mentek a tévképzetek és a folyamatos suttogás…



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ruth Amesbury
Reveal your secrets

avatar

Mardekár

ϟ Kor : 21
ϟ Hozzászólások száma : 228

TémanyitásTárgy: Re: Lucas Mordrake 2015-12-19, 19:34


Elfogadva!

Hoppá, egy zakkant kari (sőt kapásból kettő!), ráadásul piromán elemi mágiás! Máris szimpi, talán Ruth még kedvelni is fogja (vagy utálni, ha Lucas jobb lesz nála Very Happy). De visszatérve rád, igazán olvasmányos ET lett, s nagyon jó színesítő elemek lettek nemcsak az előtörténetnél, hanem a jellem és kinézet leírásánál is a nővérke feljegyzései, remek ötlet! S ha nem volna elég az elemi mágia, még a kísértetek is üldözik Lucast. Egészen kár, hogy ők nem felgyújthatók, nem? Very Happy A Voldemort-os tűzírásért külön pirospont!
Tetszett az is, hogy bár utálta a mugli nevelőszülőket, a gyilkosság az életében nem a klisés családi mészárlás volt, és hogy ha normálisan kezelik őt/őket, akkor tud(nak) rendesen is viselkedni. Talán mégsem olyan ördögtől valók.. Smile
Összességében izgalmas karakter, szóval nem is tartalak fel tovább, irány a játék, s remélem egyszer összefutunk! Wink


Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése

Lucas Mordrake

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
ϟ Harry Potter - Days of future past ϟ :: Karakterek részlege :: Hollóhát-