2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Úgy tűnt, Quinn nem nagyon akart hinni nekem. Pedig tényleg nem volt félnivalóm, legalább is, a saját életemet illetően. Az már más kérdés volt, hogy a nevelőszüleim és a fivérem miatt aggódtam volna. De ha csak az életem forogna kockán, az nem érdekelne. Talán még tárt karokkal is fogadnám a halált, amiért idő előtt értem sietett, és megszabadított a kínjaimtól. De ez inkább nem mondtam el a lánynak, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy továbbra is korholjon valami miatt. ‒ Majd igyekszem megfogadni ‒ bólintottam, bár közben eléggé szkeptikus, kétkedő fejet vághattam. Elég logikátlannak tartottam a szavait, de azt mondta, hogy ne vitatkozzak egy nővel, és nem is láttam értelmét ezen vitatkozni, ezért úgy tettem, mint aki tényleg hallgatott volna rá. Meglepetten pillantottam Quinnre, amikor említette, hogy néha sikerült viccelődnöm, majd lemondóan a fejemet ingattam, amikor kijavította magát. ‒ Hát, kösz. Ez már majdnem elég biztatóan hangzott ‒ írtam fel a levegőbe a következő szavakat. Nem igen hittem abban, hogy valaha is sikerülni fog, vagy legalább is, addig nem, amíg néma voltam. Egyre inkább zavart, hogy a kísérteteken kívül más nem hallotta a hangomat. Erre sürgősen valami megoldást kellett volna találnom. S míg ezen gondolkoztam, nem is esett le a dicsérete, csak sokkal később, amikor visszagondoltam a beszélgetésünkre. Talán jobb is, hogy abban a pillanatban nem tudatosultak bennem a szavai, mert újfent zavarba hozott volna velük. ‒ Pedig tévedsz. Figyelek rád ‒ pillantottam rá jelentőségteljesen. Elképzelése se volt arról, hogy néha mekkora erőfeszítésekre került, hogy képes legyek figyelni a környezetemre, azonban vele kapcsolatban nagyon sok mindent megjegyeztem már, és igenis érdekelt, hogy mi volt vele. Épp ezért, rosszul esett, ahogy azt feltételezte rólam, hogy nem törődöm vele eléggé. ‒ Ha szeretnél, helyet cserélhetünk, akkor talán megértenéd ‒ grimaszoltam. Rá kellett volna már jönnöm, hogy hiába próbáltam megértetni Quinn-nel a helyzetemet, helyzetünket, annyira magával törődött, hogy nem tudta beleképzelni magát másokat helyébe. ‒ Mutass egy embert! ‒ böktem rá a pálcámmal, majd egy félkörívet írtam le vele miután befejeztem a tűzbetűimet. Erősen kételkedtem benne, hogy a kastély falain belül talált volna bárkit is, aki nem a pszichiáterünk, vagy az iskola pszichológus. A következő kérdésére lefagytam, majd szimplán megrándítottam a vállamat. Felrobbantottam egy kazánt, és? Ártatlanul kerültünk oda, semmi keresnivalónk nem volt ott! Csak azok az átkozott muglik… Mérgesen felszusszantottam, majd kelletlenül válaszoltam Quinn-nek. ‒ Igyekszem, tényleg. ‒ Rendben, és köszönöm ‒ fogtam bele az írásba valamivel higgadtabban, és hálásan elmosolyodtam. Pár pillanattal később a lány kiborult, hogy szerinte nem bíztam benne eléggé, a kezeimet feltartva próbáltam neki jelezni, hogy higgadjon le. ‒ Tudom, hogy nem adtad tovább, csak arra kértelek, hogy a jövőben is tartsd meg ezt a jó szokásodat ‒ próbáltam csitítgatni, bár eléggé megsértődhetett. Azért reméltem, nem örökké tervezett haragudni rám. ‒ Már megszoktam. Meg nem szoktam mindenkinek elmondani ‒ vontam meg a vállamat egykedvűen. Természetesen, sokszor néztek rám furcsán, amikor egy-egy kísértetre reagáltam, de amúgy is bolondnak tartottak, így hát nem kérdezősködtek. ‒ Szóval, azt várod, hogy majd a leendő férjed eltartson? ‒ érdeklődtem. Hogy is mondják? Ez igencsak középkori felfogás volt a részéről, nem? De én nem szóltam bele az életébe, és ezért nem is tűnt kisebbnek a szememben. ‒ Á, értem. Pedig el tudtam volna képzelni neked egy húgot. De ha ennyire nem szereted a gyerekeket, akkor talán jobb is, ha nincs testvéred. Akkor ezek szerint gyereket se akarsz? ‒ kíváncsiskodtam. Egész érdekesnek tartottam a lány felfogását a világról. Arra, hogy ne faggassam tovább a nagyanyjáról, csak bólintottam, nem kellett kétszer kérnie. ‒ Nem tudom eldönteni, hogy szerencsés, vagy szerencsétlen lesz az a fickó ‒ ugrattam egy tétova mosoly kíséretében. Ha én valaha megházasodnék, biztos nem venném fel a feleségem nevét. Mondjuk, szerencsére ez a veszélyt nem állt fenn. ‒ Sose ettem még olyanokat. Milyen az ízük? Édes? ‒ jegyeztem meg, tényleg örültem volna, ha készített volna nekem belőlük. Utoljára nem is emlékeztem már, hogy mikor ettem süteményt. ‒ Akkor igazi világjáró vagy. Biztos vagyok benne, hogy az idei nyárra is kitalálsz majd valamit ‒ vigyorodtam el, és még készültem volna írni valamit, amikor meghallottam a testvérem hangját. Akaratlanul is összerezzentem, majd szedelődzködni kezdtem, miután az öltözékem az elfogadható kategóriába került, gyorsan még odafirkantottam a levegőbe a következőket: ‒ Nekem most mennem kell. Örülök, hogy időt szakítottál rám, további jó szórakozást a barátnőiddel. ‒ Ezek után egy intés kíséretében elbúcsúztam a lánytól, a vázlatfüzetemet a hónom alá csapva elindultam megkeresni a fivéremet.
//Köszi szépen a játékot! ^^//
Zene ϰ lusta vagyok megszámolni ϰ Remélem, megfelel ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kijelentésére csak megvontam a vállamat. Mindenki fél valamitől, akár bevallja akár nem. Nem ismerem túl régóta, de az öcsikéjét biztos nem szeretné elveszíteni. De mindegy is, én nem fogom erre felhívni a figyelmét, de aztán ne is lepődjön meg, ha majd egyszer eltűnik a testvére. – Nekem mindig igazam van – mosolyodtam el bűbájosan. – Egy jó tanács, ingyen és bérmentve. A nőknek mindig igazuk van. Még amikor nincs igazuk, akkor is igazuk van, és sosem tévednek. Ezért is ne vitatkozz egy nővel. – – Néha azért összejött… – jegyeztem meg elgondolkodva. – Jajj, várj az nem te voltál. Kevertelek egy másik hollóhátas sráccal. De ha neki összejött, ami nála nagy szó, akkor neked garantáltan sikerülni fog. Már most szórakoztatóbb társaság vagy, mint ő – nevettem fel. A másik hollóhátas is azt állította magáról, hogy nincs humorérzéke, de néha azért tényleg sikerült elsütnie egy-két viccet. – Hát néha pedig ez az érzésem – vontam meg a vállam. Elképzelni se tudja, hogy milyen erőfeszítésbe kerül nekem az, hogy a nap huszonnégy óráját nem azzal töltöm, hogy magammal foglalkozom. Értékelje, hogy vagyok olyan rendes, és rászánok a napomból mondjuk félórát, és meghallgatom. – Szép hozzáállás – jegyeztem meg gúnyosan. Nem volt még dolgom ilyen lehangoló emberrel, de nem is szeretnék hozzá szokni ehhez. Szóval vagy sürgősen összeszedi magát, vagy nem fogok tovább igényt tartani a társaságára. – Nem fél mindenki tőletek… gondolom – bizonytalanodtam el a végére. De végül is igazam van, mert ha tényleg mindenki félne tőlük, akkor például nem is lennének örökbe fogadva. – Mi?! Várjunk, te megszöktél onnan? – rökönyödtem meg. Ezt az aprócska részletet elfelejtette a múltkor megemlíteni. Ha ezt tudom, hogy nem csak hogy pszichopata, de még meg is szökött abból az intézetből, tuti nem állok szóba vele. – Minden esetre, legyél kicsit pozitívabb – válaszoltam végül a kérdésére. – Na, ez a helyes hozzáállás – mosolyodtam el büszkén. Elvégre is, az én érdemem, hogy legalább megpróbál máshogy viszonyulni a helyzetéhez. – Tedd ezt, aztán ha még mindig szükséged lesz rám, majd szakítok rád időt – ígértem meg neki. – Ezt most úgy mondod, mintha eddig továbbadtam volna azt, amit nekem mondtál. Kösz, Lucas, rohadt jól esik ez a nagyfokú bizalom – jegyeztem meg sértetten. Oké, értem én, hogy nem bízik senkiben, de ennyire, hogy alaptalanul megvádol? Mi okom lenne szétkürtölni az életét a suliban, amikor nekem abból semmi jó nem származik? – Nem fura, hogy olyanokat láttál/látsz, amit mások nem? – kérdeztem. Én nagyon utálnám, ha ilyen képességem lenne. Tökre para az egész. Bőven elég nekem a suli kísértetei, nem hiányzik, hogy minden sarokban összefussak egyel. – Hát ja eléggé. Nekem is valami ilyesmit szánnak, de nekem semmi kedvem dolgozni, meg továbbtanulni. Ez az egész nem nekem való – húztam el a számat. – Abba ugyan beleegyeztem, hogy itt maradok, amíg végigjárom az egyetemet, de az tuti, hogy nem fogok dolgozni. Azért lesz a férjem, hogy dolgozzon – osztottam meg vele a véleményemet. – Nem, sose hiányzott egy kishúg. Nem vagyok oda a gyerekekért, az az igazság. Hisztisek, idegesítőek, és kicsik – válaszoltam. – Ő hát – nevettem fel, cseppet sem örömtelin. – De mindegy ne beszéljünk róla. Kölcsönösen utáljuk egymást, elég ennyit tudnod.– Következő kérdésén elnevettem magam. – Még szép. Nem sok választási lehetőséget fogok adni neki. Vagy felveszi a nevem, vagy felveszi a nevem. – A másik meg, hogy alapból hozzá nem megyek egy olyanhoz, aki nem felel meg az elvárásaimnak. Márpedig közte van az engedelmesség. –Mindenfélét. De a cupcake-ek meg a macaronok a kedvenceim. Azok olyan kis cukik, meg szépek. Ha jó fiú leszel, talán csinálok neked – vontam meg a vállam mosolyogva. – Túl sok helyen, hogy mindet fel lehessen sorolni – nevettem fel. – De Franciaország, Görögország, Olaszország és Egyiptom az abszolút kedvenceim között van. Tavaly nyáron például Hawaii-n voltam a barátnőimmel, csaptunk egy kis csajos nyaralást – válaszoltam a kérdésére. – Nem is tudom. Bali vagy Thaiföld nem hangzik rosszul – jegyeztem meg kis gondolkodás után. – De mindegy is, van még bőven időm eldönteni, sajnos túl messze van még a nyári szünet – húztam el a szám kedvetlenül.
‒ Ne nézz így rám! Nem rettegek semmitől ‒ csíptem el a pillantását. Egyetlen dolog volt talán, amitől nap, mint nap rettegtem, hogy idő előtt elveszítem a testvéremet, de az olyan általános dolgoktól való félelem, mint mondjuk a sötétség, a lángok, vagy maga a halál… Nem ébresztett félelmet a szívemben. Tudtam, vagy legalább is sejtettem, hogy szélsebesen közeleg az életem utolsó órája, épp ezért nem érdekelt a saját életem, vagy épségem. Jobban izgatott, hogy másokban ne okozzak kárt, és a fivérem visszataláljon a valóságba. ‒ Hát jó, legyen neked igazad ‒ hagytam rá a lányra. Semmi kedvem nem volt ilyeneken vitatkozni vele. Ha ő így látta helyesnek, hát engedtem neki, hogy gondoljon azt, amit akar, magamban pedig én is ragaszkodtam a saját véleményemhez. ‒ Sose voltam túl humoros. Már az kész csoda, hogy egyáltalán viccelődni „próbálok” ‒ vontam meg a vállamat egy fanyar kíséretében. Hiszen az életem nagyon nem úgy alakult, ahogy eleinte indult. Nem volt se móka, se kacagás. Már az is ritkaság számba ment, hogy volt ilyen kijelentéseim. ‒ Ezt úgy mondod, mintha én nem figyelnék oda rád ‒ villant morcosan a tekintetem. Véleményem szerint, ő többet foglalkozott sajátmagával, mint velem, de ez fordítva nem volt igaz. Minden figyelmemet neki szenteltem, amikor találkoztunk. Megerőltettem magam, hogy a háttérben lévő suttogásokat elnyomjam, és semmi ne zavarjon be a képbe. ‒ Mert nem látom értelmét. Előbb-utóbb mindenki elárulna. Nem bízok az emberekben, meglepő, hogy neked ennyit meséltem magamról… De nem bízok bennük. Tudom, hogy milyen aljas és undorító népség vagyunk. Nem akarom, hogy bárki is ártson nekem, vagy a testvérem ‒ írogattam kelletlenül grimaszolva. Eleget szenvedtünk már más emberek előítéletei miatt. Én csak magunkat akartam védeni. Senki nem értené meg Lincoln helyzetét. Nem ő tehet arról, hogy ilyenné vált, nem ő… Az én problémáimat se értenék, erre itt volt élő példáként Quinn. Apropó, Quinn, a testvéremre tett megjegyzést jótékonyan figyelmen kívül hagytam. ‒ Épp ez az, nem akarom, hogy mindenki féljen tőlünk ‒ ráztam meg a fejemet. Kifakadt, hogy szerinte idiótán viselkedtem, és rosszul állok az élethez. Lehet, hogy igaza van. Nem tudom, fogalmam sincs mit gondoljak. ‒ Bölcs döntés ‒ biccentettem. Ha megütött volna, akkor lehetséges, hogy elszabadult volna a pokol, így jobban jártunk mindketten, hogy inkább nem emelt rám kezet. ‒ Ugyan, Quinn, nézz csak rám! ‒ forgattam meg a szemeimet, és végigmutattam magamon. ‒ Beteg vagyok, pocsékul nézek ki, kimerít a varázslás, megnémultam, szellemeket látok és hallok, és mindezek mellett egy elmegyógyintézetből szöktem. Szerinted ilyen háttérrel miként kellene hozzáállnom az élethez? ‒ pillantottam rá kérdőn, miután összegeztem, hogy lényegében az egész lényemmel probléma volt, és nem is lenne szabad léteznem. A következő szavaira némán, elmerengve fürkésztem az arcát, majd egy néma, beletörődő sóhaj után már neki is veselkedtem, hogy papírra vessem a válaszomat. ‒ Rendben, próbálkozni fogok. Majd beszélek anyámékkal, hogy kerítsenek egy orvost. Ha… Esetleg jobban lennék, akkor segítenél nekem a többiben? ‒ kértem meg a lányt, bár szinte biztos voltam benne, hogy nem nagy kedvvel foglalkozna velem. Azonban ő volt az egyetlen a pszichológuson és a pszichiáteren kívül, aki segíteni akart nekem. ‒ Egy szóval se mondtam, hogy én lennék. Csak örülnék, hogy ha már valamit elárulok neked, akkor az „kettőnk” között maradjon ‒ válaszoltam, majd a következő kérdésre fejrázással reagáltam. Nem, csak én láttam szellemeket, ő inkább hallucinált. De ezt már nem közöltem Quinn-nel, elégedjen meg a fejrázással. ‒ Nekem meg a viselkedése, de egyik se érdekli ‒ vigyorodtam el. Majd, hogy négyen lennének, bólintottam. ‒ Ők évek óta követnek. De, ha a közelben van még más kísértet, akkor azt is látom. Ki mondta, hogy nem szoktam becsavarodni? De nagyjából megszoktam. A többségük békés, csendben van. Csak nagyon ritkán akarnak valamit, Elaine-nel van folyton probléma… ‒ magyaráztam, azonban azon a kérdésen, hogy mióta látom őket, el kellett gondolkoznom. ‒ Nem emlékszem mikor szegődtek mellém, de azt tudom, hogy amióta az eszemet tudom, azóta hallok, vagy látok olyan személyeket, amiket mások nem. Link állandóan hülyének nézett emiatt meg a szüleink is furcsállták, amíg rá nem jöttek a képességemre. Szóval, nincs olyan időszakról emlékem, amikor ne lettek volna itt ‒ írtam lassabban, el-eltűnődve, mielőtt Quinn-nek megmutattam volna a válaszomat. Ezután hátradőlve hallgattam, ahogy mesélt magáról. Egészen megeredt a nyelve, már-már boldogan fecsegett, én pedig szórakozottan vigyorogva hallgattam őt. Igyekeztem minél több dolgot megjegyezni róla, bár elsőre így túl sok volt az információ, ezért apró jegyzeteket kezdtem készíteni, amikről majd beugranak a kérdéseim. ‒ Akkor a családodban mindenki elég fontos munkát végezhet. Mondjuk, sejtettem, hogy nincs testvéred, de… Sose akartál mondjuk egy kishúgot? Érdekes… Ez az a nagyanyád, akit szeretnél holtan látni? ‒ körmöltem a gondolataimat, amik eszembe jutottak, majd akaratlanul is szélesen elvigyorodtam a névfelvétel-kérdésnél. ‒ És szerinted ebbe a leendő férjed is beleegyezik majd? ‒ hunyorogtam rá mosolyogva. Már-már láttam magam előtt, ahogy Quinn közölné szerencsétlen férfival a nagy hírt, hogy kötelező felvennie az ő nevét. Ezután nem írtam semmit, a pasikról, a bulikról, a kutyáról és a barátnőiről tudtam. Azokkal kapcsolatban nem volt kérdésem, viszont, amikor megjegyezte, hogy szokott süti, igazán meglepett. ‒ Tényleg megleptél vele, de azért nem olyan hihetetlen. Mondjuk, egyszer kíváncsi lennék, miként ügyködnél a konyhában. Miket szoktál sütni? ‒ érdeklődtem, majd felhozta az utazást is, mint kedvenc időtöltést. ‒ És merre jártál még? Ázsián belül hova mennél? ‒ folytattam a kérdezősködést, meg úgy elejtettem, hogy én eddig csak Amerikából költöztem át Nagy-Britanniába.
Zene ϰ lusta vagyok megszámolni ϰ Remélem, megfelel ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Kijelentésére felvontam a szemöldököm, de nem válaszoltam. Milyen ember az, aki nem fél semmitől? Még a szent és sérthetetlen Aaron is félt a bukástól - amire amúgy azóta is várok, hogy tanúja lehessek -. Én is félek, több mindentől is. Tuti ő is fél valamitől. Oda meg vissza van az öccsétől, biztos nem akarná elveszíteni… – Nyilván én ítélem meg, de csak is az alapján, hogy hogyan viselkedsz. Szóval ugyan úgy múlik rajtad is, mint rajtam – vontam meg a vállam. – Legyél jó fiú, és meglátjuk – mosolyodtam el angyalian. – Pocsék humorod van – közöltem vele. Meg amúgy is, honnan kellene tudnom, hogy mikor gondol valamit komolyan és mikor nem? Az írásból nem jön át az irónia, beszélni meg nem tud, szóval ne csodálkozzon, ha megsértődök egy-egy mondatán. – Nem feledkezem el róla. Én egyesekkel ellentétben figyelek arra, amit a másik mond – vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást. – De ettől függetlenül nem értem, hogy miért törődsz ebbe bele. Lehet, hogy félnek tőled, meg a tesódtól, bár hál’ istennek hozzá még nem volt szerencsém, és ezt most ne vedd rossz néven. Én is félek tőled, hülye is lennék, ha nem tenném, de még is itt boldogítalak, és hidd csak el, hogy nem én vagyok az egyetlen olyan, aki hajlandó szóba állni veled. – Válaszára megcsóváltam a fejem. Nem lehet valaki ennyire… ennyire szerencsétlen, vagy nem is tudom, minek kellene neveznem. Inkább nem is válaszoltam a kérdésére, úgy is csak megint fennakadna valamin, és kezdené a sajnálkozást előröl. Kezdem azt hinni, hogy élvezi, hogy van kinek siránkoznia. Hisztiztem neki egy sort amiatt, hogy mekkora hülye. Meg is érdemelte, csak szerintem megint annyit értem el vele, hogy újra meghallgathatom, hogy milyen szar élete van. Nem gondoltam volna, hogy képes hozzám érni, de nem húzódtam el tőle. Azt mondják, a szem a lélek tükre. Lucas szemében a szomorúságon keresztül a fájdalomig mindent láttam, csak boldogságot nem. Márpedig a mocskos kis sárvérűeken kívül, mindenki megérdemli, hogy boldog legyen. – Tudod, legszívesebben lekevernék neked egy hatalmas pofont, amiért már megint hülyeségeket beszélsz, de inkább nem teszem, mert még a végén rám támadnál. Tisztában vagyok vele, hogy beteg vagy, de ez nem ok arra, hogy ilyen idiótán állj hozzá az élethez. Oké, lehet, hogy nem lehet full normális életed, de legalább megpróbálhatnád. És rohadtul ne fogadd el hogy jelenleg ilyen az életed, varázslattal sok mindent helyre lehet hozni. Nem biztos, hogy teljesen meggyógyulnál, de ne mondd nekem, hogy nem lehet semmit se tenni. – Komolyan mondom, pénzt kéne kérnem mindezért. Túlságosan is megerőltető lelket önteni valakibe, főleg egy olyanba, aki ennyire pesszimista mindennel kapcsolatban. – Persze, de nem csak a lányok. Meg amúgy is, hidd el, nem te vagy az állandó beszédtémánk – vontam meg a vállam. – És az öcséd is ilyen, vagy csak te? – érdeklődtem. Bár még mindig teljesen hidegen hagyott a testvére, ha már így szóba került ez a képessége, miért ne kérdezhetném meg. – Nem tetszik a neve – jegyeztem meg. Olyan öregasszony hangzása van. Bár ha már régóta halott, akkor érthető, hogy miért van ilyen béna neve. – Négyen is vannak? Hogy hogy nem csavarodtál még be? Meg amúgy mióta látod őket? – Tök fura amúgy olyan dolgokról beszélgetni, amit én például nem látok, meg ráadásul most találkoztam olyan valakivel a tizenhét évem alatt, akinek ilyen képessége van. Gyorsan végigfutottam a kérdéseit, hogy olyanok-e amire akarok válaszolni, de nem találtam bennük semmi kivetnivalót, sőt a második kérdésnek külön örültem, mert nem elég, hogy ilyen rövid idő alatt megjegyezte, hogy mik fontosak a számomra, de még a sorrendet is tökéletesen tudja. – Hát anya meg apa irtó klasszak. Imádom őket, meg ők is imádnak engem, főleg apa, mert ugye lány vagyok. Apu auror, anya meg gyógyító a Szent Mungóban. Tesóm nincs, egyke vagyok, de nem tudom, sose hiányzott, hogy legyen. Meg apáék sem akartak több gyereket, annak ellenére, hogy lány lettem, mert ugye így nem tudom tovább vinni a családom nevét, legalább is a nagyanyám már tizenhét éve ezen van fennakadva – forgattam meg a szemeimet az öregasszony említésére. – Pedig amúgy tök egyszerű, majd a férjem az én nevemet veszi fel, azt meg van oldva a probléma. Hogy mit szeretek ezeken kívül? – gondolkodtam el egye pillanatra. Nem volt könnyű kérdés. – Nem tudom, a pasikat, fogalmam sincs – nevettem fel. – Meg a bulikat – teszem hozzá. – Ha a suliban van szabadidőm, akkor a barátnőimmel vagyok, vagy a pasimmal, bár most épp szingli vagyok. Ha meg otthon, akkor Chany-val töltöm szinte az egész napom. Aztán persze bulizok, de általában Chanel az első – mosolyodtam el. – Ó, meg amúgy bármily’ hihetetlenül is hangzik, szoktam sütit csinálni. A főzést nem voltam hajlandó megtanulni, de sütni szívesen sütök. – Legtöbben, sőt szinte senki se nézi ki belőlem, hogy értek az ilyesmihez, mivel mindig divatos ruciban vagyok - még otthon is -, meg ugye a körmöm is minden nap meg van csinálva. Pedig amúgy sütit csinálni tök szuper, főleg ha a barátnőimmel együtt csinálunk valamit. – Ja, meg imádok utazgatni. Eddig még csak Ázsiában nem jártam, de nyáron jó lenne ezt is megejteni. És asszem nagyjából ennyi. Kérdés? –
‒ Nincs félnivalóm ‒ pillantottam rá komoran. Azzal fenyegetett volna, hogy a családja lecsukatott volna? Csak tessék, idő kérdése, és onnan kijutottam volna. Kijutni… Dehogy. Meghaltam volna. Tisztában voltam vele, hogy szélsebesen haladok a halálom napja felé, hogy minden egyes nappal rövidebbé válik az életem, talán még gyorsabban múlik felettem az idő, mint mások felett. Tehát akármivel fenyegethetett volna, nem hatott volna rám. ‒ De te ítéled meg, hogy megérdemlem-e, magyarán, a döntésed legkevésbé múlik rajtam ‒ vontam meg a vállamat, majd további tétován megrajzolt betűk jelentek meg a levegőben. ‒ Ettől függetlenül szeretnélek megismerni. Hiszen, hosszú idő óta ő volt az első, aki nem menekült el a közelemből. Tény, a stílusával voltak még gondok, de elfogadtam őt ilyennek. ‒ Higgadj le, vicceltem ‒ vetettem rá jelentőségteljes pillantást. Nyilván nem gondoltam komolyan, ezt a mosolyom is alátámasztotta, csak ugrattam picit. Nem kellett ezért egyből gúnyolódnia, szerintem ő is nagyon jól tudta, hogy igyekeztem odafigyelni rá. Különben sem voltam valami vadember, hogy hölgyeket sárral dobáljak. Következő szavaira megrándítottam a vállamat. Nem érdekelt különösebben a dolog, azonban az már jobban zavart, hogy kinevetett. A fejemet ingatni máris írtam neki a válaszomat. ‒ Azt hiszem, folyton elfeledkezel arról az apró tényről, Quinn, hogy három évet állami gondozásban éltem, majd egy ideig mugliknál, akik öt évre becsuktak egy elmegyógyintézetbe, utána pedig nem sokkal megnémultam és elköltöztünk Amerikából. Ha voltak is kapcsolataim, két-három emberen kívül mindegyik megszakadt. Ez nem annak a kérdése, hogy antiszociális vagyok-e, vagy sem. A múltban nem sok ismerősöm volt, itt pedig sokan félnek tőlem meg a fivéremtől. Nem akarnak megismerni. Nem fogom rákényszeríteni az embereket, hogy ismerjenek meg ‒ magyaráztam neki, elvégre, nem én tehettem arról, hogy így alakult, akármennyire is próbálta meg úgy beállítani a dolgot. Alapból barátaim alig akadtak, azt se tudtam, hogy Quinnt minek nevezhetném. ‒ Mint mondtam, félnek tőlem. A kinézetem miatt, a némaságom miatt és az előforduló rohamaim miatt. Ha akarnék barátokat, akkor is nehéz lenne ezen a helyen bárkit is találni, aki megértené a helyzetemet ‒ tettem hozzá a következő kérdését megválaszolva, bár leginkább csak önmagamat ismételtem. Keserűen elmosolyodtam, amikor arról beszélt, hogy egyszer meg kellene állapodnom. Saját család… Szerinte sose gondoltam erre? De felesleges volt ilyenekről ábrándozni, amikor tudtam, nem leszek hosszú életű. ‒ Nem tervezek ennyire előre. Nem éri meg ‒ fordítottam el a fejemet. Nem kellett a levegőben lévő betűimet figyelnem ahhoz, hogy egy pálcaintéssel át tudjam formálni őket. Felhúztam a lábaimat, átkaroltam őket, és kedvetlenül az államat a térdemre támasztottam. ‒ Nem úgy értettem. Miért érdeked, hogy legyen barátnőm? Neked nem teljesen mindegy? ‒ emeltem fel a fejemet. Hiszen, ő többnyire nem magával foglalkozott? Mit érdekelte őt a magánéletem? Úgyse lesz soha barátnőm, akkor meg nem értem miért erősködött ennyire. Lesütött szemekkel, a rajzaimat bámulva hallgattam a lány kifakadását, majd hirtelen előremozdultam, a vázlataim a hóba estek ‒ bár a vízlepergető bűbáj miatt nem esett bajuk ‒, és óvatosan megérintettem a lány arcát. Már-már könyörgően tekintettem rá, és azt kívántam, bárcsak hallaná a gondolataimat, bár képes lennék megszólalni, de képtelen voltam erre. Némán sóhajtva húzódtam el tőle, felemeltem a füzetet, és serényen írni kezdtem belé. ‒ Nincs értelme, hogy foglalkozzak magammal. Még mindig nem érted? Nem érted, hogy miért nézek ki így? Beteg vagyok, Quinn. A betegségem nem mentális eredetű, és nem hiszem, hogy gyógyítani lehetne. Minek tervezzek előre, ha nincs értelme? Hidd el, mindenkinél jobban vágyok egy normális életre, de ez jutott. Elfogadom, így jártam ‒ vontam meg a vállamat. Ha lett volna némi esély arra, hogy tényleg átlagos embert tudna faragni belőlem, még el is fogadtam volna a segítségét, de rajtam senki nem tudott segíteni. Ideje lett volna neki is belátnia. ‒ Úgy hírlik, a lányok többsége pletykás ‒ jelent meg egy fanyar mosoly az arcomon, majd amikor rákérdezett a képességemre, magamban felnevettem. ‒ Nem vadászok rájuk, hülye megfogalmazás, de tulajdonképpen igen ‒ bólintottam. ‒ A leghangosabbat és a legutálatosabbat Elaine-nek, a másik három többnyire nyugodt, nem csinálnak semmit, csak követnek. Elaine az, aki rajtam keresztül akar bántani másokat ‒ írogattam, bár néha vetettem a kísértetre oldalpillantásokat, hogy figyeli-e miket írogatok róla. Arra, hogy a dolgom lenne az ő szórakoztatása, összeráncoltam a homlokomat, de inkább nem kommentáltam. ‒ Mesélj a családodról! Milyenek a szüleid, van-e testvéred… Miket szeretsz önmagadon, Chanelen, a barátnőiden, a divaton kívül… Miket szoktál csinálni a szabadidődben… Mesélj, akármiről, amiről szeretnél, amihez kedved van, szívesen meghallgatnálak ‒ írtam gyorsan a füzetbe, majd ismét nekidőltem a kőszobornak, és vártam, hogy Quinn mondjon valamit, akármit.
Zene ϰ lusta vagyok megszámolni ϰ Remélem, megfelel ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Ha nem élem túl, akkor jársz csak igazán rosszul – vontam meg megint a vállam. Nyilván tartottam a fiútól, mert nem vagyok bolond - egyesekkel ellentétben ugyebár -, de nyugodt vagyok amiatt, hogy ha egy ujjal is hozzám mer érni, azt nem fogja megköszönni. – Tévedsz. Rajtad múlik. Ha megérdemled, akkor hagyom, hogy megismerj, ha nem akkor így jártál. Szóval döntsd el, hogy meg akarsz-e ismerni, vagy sem, aztán ahhoz mérten viselkedj. – Eddig olyan öt százalék esélye van arra, hogy megismerhet, de csak is a szobrom miatt. Az az öt százalék is valami, van, aki már évek óta a nullán van. – Ó, ez máris sokkal jobb! – jegyeztem meg epésen. De ha tényleg hozzám mer vágni egy adag sarat, akkor tényleg megfojtom. A hó az legalább csak víz, és nem annyira látszódik, na de a sár… Hihetetlen egyébként, hogy majdnem annyira sértődékeny, mint mondjuk én. Ő egy pasi elvileg, ne hisztizzen már. – Nem az én bajom, ha félreértettél valamit – vontam meg a vállam. – Mi? Ne már – nevettem fel hitetlenül. – Nincs egy barátod se, aki fiú? Nem lehetsz ennyire antiszoc. – De most tényleg. Már elég régóta van itt ahhoz, hogy tudjon barátokat szerezni. Én például már az első héten rengeteg új barátot tudtam a magaménak, de a nyomorékok is legvégső esetben találnak maguk mellé legalább egy magukfajtát. Gondolom, nem örülne, ha lenyomorékoznám, szóval lehet össze kéne szednie magát mind a csajok, mind a pasik terén. – Ez tök aranyos meg minden, de tényleg ennyire nem igényled, hogy másokat is megismerj, az öcséden kívül, és ne adj isten barátok legyetek? A családról nem is beszélve. Mármint oké, az öcséd a családod jelen pillanatban, de kellene, hogy legyen majd egy saját családod is. – Na ezt az utóbbit pont én mondom, akinek csak egy helyes gazdag férj kell, meg max egy gyerek, ha nagyon muszáj, de az alapján, amit Lucasról tudok, ő nagyon nem ilyen. A gyilkos pillantási leperegtek rólam, a megjegyzésére meg csak vállat vontam. Ha ő mondja. Mondjuk, az azért érdekelne, hogy honnan szedte az ilyen jellegű tudását, ha évekig egy pszichiátrián aszalódott, és egyik lány ismerőse sem az az igazi csajos csajszi. – Mert pasi vagy? – válaszoltam, bár inkább kérdésnek hangzott. Ha múltok kiakadt azon, mert azt feltételeztem, hogy esetleg a fiúkat szereti, akkor meg próbálkozhatna meggyőzni, hogy tényleg hetero. Köztudott, hogy a meleg pasiknak sokkal több a lány ismerőse, mint a fiú. Íme, egy újabb érv amellett, hogy miért is volt múltkor igazam. – Azért mert egy idióta vagy! – közöltem vele kissé idegesen. Kezd már nagyon felhúzni, ezzel a szerencsétlen fejével, meg az önbizalom hiányos megjegyzéseivel. – Meg valakinek foglalkoznia kell veled, ha már te nem teszed ezt. De bocs, ha próbálok belőled egy normális, átlagos húsz éves fiút faragni belőled. Ha nem akarod, hogy segítsek, nem fogok – hisztizem neki egy sort, és sértődötten húztam fel az orrom. – Hát az szívás – jegyeztem meg még mindig duzzogva. – Miért mondanám el? – kérdeztem. Amúgy se hinne nekem senki, meg akár hiszi, akár nem, nem szoktam róla beszélni a csajoknak. Egyszer említettem csak meg, amikor a szobromat mutattam nekik, de akkor se számoltam be nekik úgy bővebben. Annyit tudnak, hogy Lucasnak hívják, hollóhátas, meg hogy elemista szakon van. – Várjunk. Ha te látsz olyan kísérteteket, amiket átlagember nem, akkor te kísértetvadász vagy? – Valahol mintha már hallottam volna erről a képességről, de csak most ugrott be, amikor tudatosult bennem, amit korábban mondott arról a csajról. – Hogy hívják? Mármint a kísértetedet. – – Hát még szép, ez a dolgod – nevettem fel. – Oké, kérdezz, aztán majd eldöntöm, hogy válaszolok-e rájuk – vontam meg a vállam.
A kérdésére elmerengve vizsgáltam az arcát, majd megrándítottam a vállamat. Na, és ha beteg voltam? Mit érdekelte volna őt? Ha akart volna, akkor se tudott volna mit tenni ellene, a sajnálatára meg fikarcnyit se vágytam. Szóval, nem írtam választ egyik kérdésére sem, amik a betegségemet boncolgatták. Elég volt rám néznie, hogy tudja, pocsék állapotban voltam. Mégis milyen egészséges ember nézne ki úgy, mint én? Semelyik. Feleslegesnek is találtam megválaszolni a kérdését, döntse el ő maga, hogy mennyire tartott betegnek. Engem meg hagyjon békén a belülről felemésztő lángjaimmal, amik úgy pusztítottak el engem, mint valami férgek. ‒ Kezdjük ott, hogy ha rád támadok, nem biztos, hogy túléled ‒ jegyeztem meg grimaszolva. Elvégre, bár én nem emlékeztem tisztán arra az estére, de amikor felébredtem, valaki másnak a vére borított be. Nem lehetett véletlen, sőt szinte biztos voltam benne, hogy én öltem meg valakit. Így aztán könnyedén kinéztem volna magamból, hogy addig szorítottam volna a lány vékony nyakát, míg végül nem kap majd levegőt. Azért aranyos volt a feltételezése, hogy szerinte életben hagynám, miután elveszíteném az eszemet, és nekirontanék. ‒ Ez nem rajtam múlik, hanem azon, hogy te hagyod-e, hogy megismerjelek ‒ pillantottam rá. Elvégre, ő volt az, aki folyton bolondnak nézett, bár, már az csoda volt, hogy egyáltalán hosszútávon elviselte a társaságomat. De azt sose gondoltam, hogy akár többek lehetnénk ismerősöknél, elvégre teljesen más világokban éltünk. A következő kérdésére elgondolkoztam, majd egy kaján mosoly kíséretében égettem a levegőbe a válaszomat: ‒ Sárral dobállak majd. Természetesen nem gondoltam komolyan, csak viccelődtem, elvégre, ha már egy kis hótól ennyire kiakadt, akkor, ha sárral dobálnám, akkor egyenesen megfojtana. ‒ Egyébként nem tudom, majd megoldom valahogy ‒ vontam meg tanácstalanul a vállamat. Ezen még sose gondolkoztam, de legfeljebb majd az illető után rohanok majd, remélve, hogy nem fulladok ki, és utolérem őt. A következő megjegyzéseire mogorván megrándítottam a vállamat. Ha nem hajlandó elolvasni, nem leszek hajlandó írni, és akkor akár mehet is a dolgára. Elvégre, ő meg Elaine cukkolt állandóan, és ha valamit közölni akartam, azt csak ezen a módon tudtam megtenni, szóval vagy minimálisan odafigyel arra, amit írok neki, vagy tényleg mehetett a barátnőihez. ‒ Te. ‒ Vagy legalább is nagyon úgy beszélt, mintha ez olyan csak csajokra jellemző dolog lett volna. A pasis-csajos programok kapcsán megráztam a fejemet. ‒ A lányoké annyira nem érdekel, hiszen úgyse fogok részt venni olyanokon, a pasis program meg azért nem izgat, mert főként lányokat ismerek, az egyetlen közeli srác ismerősöm az öcsém ‒ magyaráztam, hogy miért nem szükséges belemennie a magyarázatba. A szememet forgattam a nevetése hallatán. Ez a lány elképesztően egoista és öntelt volt, mégis szívesen időztem a társaságában. Kellemesebb volt őt hallgatni, mint Elaine-t, vagy Rowenát. Elkerekedett szemekkel pillantottam rá, amikor azt merte feltételezni, hogy elszakadok majd az öcsémtől. Micsoda képtelen gondolat! ‒ De igen. Vele nőttem fel, vele éltem át minden nehézséget, és mellette is fogok meghalni. Az ikertestvérem, az öcsém, soha nem hagyom magára. Neki nagyobb szüksége van rám, mint nekem egy kutyára ‒ ellenkeztem. Azonban most szimplán csak átrendeztem a korábban felírt betűket, mert nem volt kedvem állandóan írogatni. Mióta tudom manipulálni a felírt szavakat, azóta kevesebbszer használom a pálcámat írásra. Bár szinte biztos voltam benne, hogy Quinn ezt nem érti meg majd, elvégre, neki feltehetőleg nem volt testvére, pláne nem ikertestvére, így nem tudhatta milyen kapcsolatom van a fivéremmel. Ismét kinevetett. Már kezdtem megszokni, hogy ilyen jól szórakozott rajtam, de azért még vetettem rá pár gyilkos pillantást, hátha azzal képes leszek elhallgattatni őt. ‒ Az alapvető tudásom meg a szociális kapcsolataim nem függenek össze ‒ feleltem grimaszolva. ‒ Miért akarod, hogy csajozzak? ‒ érdeklődtem. Nem értettem a lány motivációját. Ráadásul, megkérdőjeleztem magamban az épelméjűségét, amikor megpróbált a barátnőjére tukmálni. Nem akartam senkit se felszedni, sőt az ismerkedésre is nehezen szántam rá magam. Általában meghagytam Linknek a csajozást. Nem hittem, hogy valóban képes lenne-e elcibálni bármilyen buliba is, sőt, vélhetően, amint beköszönt a nyári szünet, elfeledkezik majd a bolond hollóhátas srácról, és vígan éli tovább az életét, míg én a saját démonaimtól gyötrődöm majd. Nem mondanám, hogy nem vágytam teljes, normális életre, de nekem ez nem adatott meg, így hát beértem Belinus ajándékával, az új családommal, és azzal, hogy visszakaptam a kicsi Laurent. Némán kiröhögtem a lányt, de egyelőre nem szóltam egy szót se. Fontolgattam, hogy eláruljam-e neki a dolgot. ‒ Miért kellene hallgatnom rád? Egyáltalán, miért törődsz azzal, hogy milyen véleménnyel vagyok magamról? ‒érdeklődtem, amikor az önértékelésemet kritizálta. Majd a vázlatfüzetemet felcsapva egy üres oldalra odafirkantottam a következőket: ‒ De itt van, ugyanis halott. Amióta megszöktünk az intézetből, követ engem, hülyeségekre bír rá, bosszant és kínoz. Eléri, hogy bántsak másokat, csakhogy a saját fájdalmát és az enyémet enyhítse. Mindenhol ott van. ‒ Miután befejeztem az írást oldalra pillantottam, arra amerre a szellem gubbasztott, és a hajával játszadozott. Furcsán csendes volt. Voltak ilyen napjai, de nagyon ritkán hallgatott. Ezek után ismét Quinnre pillantottam. ‒ Szóval, nem tetszik, szimplán csak kísért. Ő az én személyes démonom ‒ vontam meg a vállamat. ‒ De erről, kérlek, hallgass mások előtt! Hihetetlen, hogy mennyire öntelt, de talán valahol mélyen csodáltam azért, hogy mennyire nem érdekelte mások véleménye, és mennyire ragaszkodott az önmagáról kialakított képéhez. Én erre nem lettem volna képes. ‒ Mindig nekem kell szórakoztatnom téged… Inkább mesélj te magadról, kérlek ‒ kértem, immár áttérve arra, hogy a füzetbe írogassak. Semmi kedvem nem volt további varázslatokkal megerőltetni magam, a szerencsétlen életem meg biztosan nem érdekelte.
Zene ϰ lusta vagyok megszámolni ϰ Remélem, megfelel ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Beteg vagy? – érdeklődtem felvonva a szemöldököm. – Mármint nem mentálisan, hanem úgy alapból? – Határozottan emlékszem, hogy a múltkor, a csónakháznál, amikor többször is megállapítottam, hogy milyen szép vagyok, annyit mondott, hogy átlagos vagyok. Oké, most is kimondta, de előtte azt mondta, hogy csini vagyok. Tudtam én, hogy hatással vagyok mindenkire. – Ha rám rám támadsz, nem nagyon fog érdekelni, hogy mennyire tetted önszántadból – vontam meg hasonlóan hanyagul a vállam. Elmúlt tizenhét, csak egy rossz mozdulat, és elintézek neki egy szép kis cellát az Azkabanban. A pszichiátriájához képes, kész szálloda lesz a börtön. – Egyszerű. Ismerj meg – feleltem. Még csak az kéne, hogy legilimentor legyen. Mondjuk, az nem zavarna, ha megtudná, miket gondolok róla, de azért vannak olyan dolgok, amik a privát véleményemhez tartozik, és ahhoz neki semmi köze. – És amikor nincs hó, akkor mihez fogsz kezdeni? – érdeklődtem, csak hogy előre tudja, mire számítsak, ha megint hiányozni fogok neki. – Egyre rondábban írsz – közöltem vele a nyilvánvalót. – Ha így folytatod, nem fogom venni a fáradságot arra, hogy elolvassam – vontam meg a vállam. – Ki mondta, hogy nem csinálnak? – kérdeztem értetlenül. – Én most a csajos programról beszéltem, nem a pasikéról. De ha téged az érdekel, csak szólj – jegyeztem meg egy halvány gúnyos mosollyal az arcomon. – De mivel nincs, úgy veszem, mint ami meg sem történt – nevettem fel. A hallgatás beleegyezés. És ez most akár milyen gonoszul hangzik az ő esetében, mégis egyet ért velem abban, hogy cuki vagyok. – De nem fogsz mindig a tesóddal lakni, gondolom. Szóval, ha külön vagytok, akkor már lehet neked is kutyád. – Legalább is az lenne a normális, ha egyszer különköltöznének, mondjuk az egyetem befejeztével. És akkor nem lenne ott a nyakában a testvére, aki bármelyik másodpercben bekattanhat. Megjegyzését hallva konkrétan kinevettem a szerencsétlent. Jó egypercnyi röhögés után, úgy ahogy összeszedtem magam. – Na jó, de ki gondolná, hogy ismersz divatmárkákat, ha a lányokhoz egyáltalán nem értesz – jegyeztem meg. Én legalább is biztos nem. Az hogy ismeri a Chanel márkát, önmagában is fura, de az hogy ennek ellenére fogalma sincs, hogy miből van egy lány, az még furább. – Akkor ismerkedj vele – próbáltam győzködni. – Körül vagy véve egy csomó szép lánnyal, csinálj valamit, kezdeményezz. Lottie pont nem az a fajta, aki elhajtana. – Charlotte sokkal türelmesebb meg toleránsabb, mint én, és ha én nem hagytam ott a srácot az első pillanatban, akkor ő meg aztán főleg nem fogja. Mondjuk, azt nem garantálom, hogy bejön neki Lucas, mert nem a sötét hajú srácok az esetei, bár a lányoknál sose lehet tudni. – Hát oké – vontam meg a vállam. Mondjuk, fogalmam sincs, hogy milyen démonokról szövegel, ez biztos valami szaknyelv az őrülteknél. Mit meg nem adnék, ha el mehetnék megint egy jót szórakozni, de most várhatok nyárig, hogy tarthassunk egy oltári nagy nyárnyitó bulit. – Köszi, meg lesz – mosolyodtam el. – El foglak vinni a nyárnyitóra, szóval úgy készülj – közöltem vele. Még nem tudom, hogy, de el fogom cipelni abba a buliba. Ha ott bekattanna, úgy se venné észre senki, ha meg igen, másnapra teljesen kiesne neki. – Most nincs itt – mutattam rá a lényegre. – Hányszor mondtam már, hogy kezdj valamit az önbizalmaddal és az önértékeléseddel? Mi lenne, ha mondjuk, hallgatnál is néha rám? – sóhajtottam fel. Nem lehet valaki ennyire szerencsétlen. – De ne mondd már, hogy nem tetszik – nevettem fel hitetlenül. – Róla álmodsz, kiscsillag. Ha nem jönne be neked, nem lenne ott még az álmaidban is. – Nem értem én ezt a srácot. Állítólag nem tetszik neki, de azért lerajzolgatja, meg álmodik arról a lányról. – Tudom, már más is mondta – nevettem fel. Nyilván nem jó értelemben értette, de az írásból nem lehet kiolvasni az iróniát, a gúnyos kis mosolyát meg csak egyszerűen nem veszem figyelembe. – Nem tudom, találj ki valamit. – Szembefordultam vele, nekidőltem a szökőkútnak és várakozóan pillantottam rá. Itt az ideje, hogy kitalálja, mivel lehet elszórakoztatni egy lányt, hiszen nem mondhatok el neki mindent. Nem vagyok az anyukája, hogy mindenhol ott legyek, találja fel magát, hogy legközelebb ne érje meglepetésként, ha ilyet hall valakitől.
‒ Egyáltalán nem tartalak csúnyának. Csinos vagy, de átlagos, mint mindenki más ‒ jegyeztem meg. Az én szememben mindenki, még a mások szerint legrondább emberek is szokványosak voltak. Nem volt jogom ilyen kinézettel bírálni másokat, amit pedig Quinn-nek mondtam, az puszta vicc volt, semmi több. Elfeledkeztem arról, hogy milyen hiú és sértődékeny. Kérdőn emeltem siklott a tekintetem a lány arcára. Nem értettem, hogy mit talált olyan viccesnek a mostohahúgomban, vagy a régi szomszédomban. De ezúttal semmi kedvem nem volt Elaine segítségét kérni, hogy tanácsot adjon. ‒ Nos, ezt rád bízom. Csak figyelmeztetni akartalak, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudok befolyásolni, és nem is önszántamból teszek ‒ vontam meg hanyagul a vállamat. Azt csinált, vagy gondolt, amit akart, csak annyit szerettem volna, ha tudja, egyetlen ballépés, és nem tudnám garantálni a személyes biztonságát, holott nem állt szándékomban bántani őt. ‒ Mivel nem ismerlek túlzottan, honnan kellene tudnom, hogy mivel bosszantalak fel? Sok mindenre képes vagyok, de nem vagyok legilimentor ‒ vágtam vissza békés arccal. Nem féltem a haragjától, mert tudtam, hogy vannak felsőbb hatalmak is a világban, amiktől bölcsebb volt óvakodni. ‒ Én viszont úgy oldom meg, ahogyan képes vagyok rá. Más módszert nem fogok kidolgozni a kedvedért ‒ írtam fel hanyagul, bár talán azt is mondhattam volna, hogy odahánytam a betűket. Rendezetlenek és kevésbé szépek voltak. ‒ És miből gondolod, hogy a pasik nem csinálnak ilyeneket? Csak gondolom, ők nem a divatról beszélnek, de a célja az ilyen programoknak vélhetően ugyanaz, akármit állítasz ‒ cáfoltam meg a szavait. Talán a szavaim kissé nyersek voltak, de a tekintetem szelíd volt, és az arcomon se látszott semmilyen negatív érzelem. ‒ Remélem tudod, hogy ha lenne hanem, akkor ez egy horkantás lett volna ‒ írtam fel közvetlenül egy hangos szusszantás után, amely arra vonatkozott, hogy szerinte tudatlan lennék meg, hogy ő aranyos volt. ‒ A testvérem miatt inkább nem kockáztatunk ‒ rándítottam meg a vállamat. Hiszen Link gyakorta nem tudta elkülöníteni a valóságot az elméjében ragadt démonoktól, féltem, hogy megölné azt a kutyát, vagy, ami még rosszabb lett volna, ha Elaine ölette volna meg velem. A kutyájára tett megjegyzésre csak serény bólogattam, hogy én is hasonlóképpen gondolkoztam, mint ő. A divatmárkával kapcsolatos megjegyzésére meg hangtalanul kiröhögtem. ‒ Attól, hogy öt évet voltam bezárva egy intézetbe nem vagyok se analfabéta, se retardált, akármilyen nehéz is elhinni ‒ jegyeztem meg utalva arra, hogy folyamatosan érezteti velem a hiányosságaimat, és már-már tapintható volt, hogy idiótának tartott. ‒ Értem. Nem volt nehéz kitalálni a további indokokat, hogy miért esett arra a névre a választása, sőt meg sem lepett vele. Ezután viszont áttértünk a hollóhátas barátnőjére. Tétován voltam meg a vállamat. ‒ Nem ismerem, de valamilyen szinten biztos rendes ‒ feleltem. Valóban nem ismertem annyira, hogy véleményt formálhassak róla. ‒ Egyszerűen szeretném azt hinni, hogy ez az igazi arcod, és nem szeretném meglátni a démonaidat. Épp eleget láttam már. ‒ Egyáltalán nem akartam csalódni benne, vagy kellemetlen emlékeket őrizni róla, így is volt „szerencsém” rengeteg embernek a rossz oldalával megismerkedni. Nem akartam, hogy ő is közéjük kerüljön, mindegy volt hát, hogy állítása szerint miket csinált részegen. ‒ Sok sikert ‒ Nem hitte benne, hogy sikerülni fog neki, különben is, nemrég soroltam fel, hogy miért kerülöm azokat a helyeket. Nem örültem volna, ha a lelkem mélyén lakó szörnyeteget bármi is felébresztené. ‒ Nem tapad rám senki rajta kívül, de ő se úgy közeledik hozzám. Szimplán akar valamit, maga se tudja, hogy mit, ezért folyton követ. De nem szeret. A múltkor igazam volt, engem senki nem tudna így elfogadni ‒ válaszoltam, miközben oldalra, pontosabban Elaine-re vándorolt a tekintetem. Tőle is számtalanszor megkaptál már ezt, és tagadhatatlanul igaza volt. ‒ Mert mindenhol ott van. Főleg, amikor portrét akarok készíteni, vagy szimplán megjelenik az álmaimban. Valahogy mindig a rajzokra kerül ‒ vontam meg a vállamat, de nem akartam bővebben belemenni a témába. ‒ Igazán nagylelkű vagy ‒ jegyeztem meg gúnyosan mosolyogva, majd valamivel szelídebb mosollyal fészkelődtem a szökőkút szélén. ‒ Hát jó. Mivel szórakoztassalak? ‒ érdeklődtem, mert egyelőre semmi ötletem nem volt, viszont azt se akartam, hogy elmenjen innét.
Zene ϰ lusta vagyok megszámolni ϰ Remélem, megfelel ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Válaszára egy jó darabig meredtem rá. Nem lehet valaki ennyire érzelmileg alulfejlett, hogy még fel sem tűnik neki, ha valakit sérteget. – Ó, már megbocsáss, hogy sértésnek vettem azt, hogy lecsúnyázol. De, biztos velem van a baj – jegyeztem meg gúnyosan, és még mindig sértetten. – Oké, nincs több kérdésem – nevettem fel. Ilyen példákkal nem csoda, hogy nem tud semmit a lányokról. Bár az a kisebb lány lehetett éppenséggel lányos, de mondjuk attól is függ, hogy Lucasnak mi számít annak. Őt ismerve annyi, hogy szoknyát vesz fel a csaj. – Kezdjek beparázni a királyi többes hallatán, vagy csak egyszerűen hagyjam figyelmen kívül? – érdeklődtem. Fogalmam sincs, hogy a tesójára gondolt-e, vagy valaki másra, akit őrültségéből fakadóan csak ő lát. De akár hogy is van, jobb tartani tőle a tisztes távolságot. – Ha nem adnak rá okot, nem idegesítem fel magam. Szóval ne adj rá okot – vontam meg a vállam. – Ez nem az én problémám. Te akarod felhívni a figyelmemet magadra és nem fordítva. Ez a te gondod, oldd meg – jegyeztem meg közönyösen a körmeimet nézegetve. Imádom az ilyen kis körömdíszeket, olyan szépek, és egy pillanat alatt fel tud dobni egy sima manikűrt. Tényleg nem értem, hogy miért nyavalyog. Szerintem tökre jogosan akadtam ki azon, ahogy felhívta magára a figyelmet. Fordított esetben ő se lenne olyan boldog tőle, csak ő még pluszban ki is nyírna. Szóval ja, tökre igazam van, és igen is változtasson módszert, ha azt akarja, hogy rá pazaroljam az értékes időmet. – Hát van mit – válaszoltam. Nem tudom, hogy melyik tanácsomra értette, de lényeg, hogy nem szoktam csak úgy mindenkin segíteni. Szóval a minimum, hogy próbálja megfogadni valamelyiket. – Azért mert ez nem csak egy szimpla „beülsz valahová az ismerőseiddel beszélgetni” dolog, hanem sokkal több annál. Ilyenkor szoktunk pletykálni, kibeszélni másokat, meg a divatról meg mindenféle csajos dologról beszélgetni – javítottam ki. – Amúgy meg nincs mit. Túl cuki vagyok ahhoz, hogy hagyjalak tudatlanként meghalni – mosolyodtam el. – Ó pedig egy kutyus biztos jót tenne – húztam el a szám. Szoktak az emberek ilyen terápiás célzattal kisállatot tartani, szóval lehet Lucasnak is használna, bár ha egy kattant pillanatában kinyírná, akkor tényleg ne legyen kutyája. – Ugye? Szerintem is – mosolyodtam el boldogan. Máris van még egy jó pontja a másik hollóhátas sráccal szemben. – De az. Honnan tudod? – ráncoltam össze a szemöldököm. Pont nem néztem volna ki belőle, hogy ismer ilyen márkákat. – Imádom a parfümjeit, meg úgy mindenét, ezért kapta ezt a nevet Chany. – – Tényleg? Ugye milyen aranyos? Néha nagyon badass tud lenni, de úgy alapvetően kedvesebb, mint én – mutattam be röviden a barátnőmet neki. – Most miért? – kezdtem el nyavalyogni. – Hidd el, nem látszik rajtam, ha be vagyok rúgva. Ugyan olyan csini vagyok, csak max csinálok egy két hülyeséget, de semmi gázos dolog. – A legtöbb lány valami elképesztően szörnyűen tud festeni részegen, de mivel én nem vagyok olyan, mint a többség, ezért rajtam tényleg nem látszik. – Hát te tudod. – vontam meg a vállam. – De egyszer majd elrángatlak egybe, akár akarod akár nem – – Mi? – nevettem fel. – Ennyire tapadnak rád a csajok? A múltkor azt mondtad, hogy téged nem tudna senki se szeretni, de erre itt ez a csaj, aki nem száll le rólad. – Nem értem mi van. Ez a csaj gyakorlatilag rá van kattanva Lucasra, akkor meg nem tudom, hogy mi van, mert ha idegesítené, akkor nem rajzolná le többször is a csajt. – De ha ennyire idegesít, és állítólag nem is tetszik, akkor minek rajzolod le? – adtam hangot a korábbi gondolatomnak. – Nem is kéne. Meghagyom neked, hogy legyen mit nézegetned, ha megint hiányoznék – nevettem fel. – Nem. Hidd el, ha zavarna, hogy feltartasz, akkor már rég nem lennék itt. – vontam meg a vállam. A lányok tudnak várni. – De ha már itt maradtam, hogy boldogítsalak, akkor te meg szórakoztass. Utálok unatkozni – közöltem vele.
Értetlen pillantásokat vetettem Quinnre. Nem gondoltam, hogy sértegettem volna, meg aztán, most kivételesen jókedvemben talált, de ha neki már az is baj, hogy nem akarom Elaine sugallatára megfojtani, hát bocsánat, amiért létezem. Szerintem Quinn csak felfújta a dolgot, és feleslegesen nyavalygott. ‒ Eszem ágában sem volt sértegetni téged, az már a te problémád, hogy magadra vetted ‒ írtam fel lassú kézmozdulatokkal a levegőbe. Valóban nem állt szándékomban kiborítani őt, pusztán túlságosan is érzékeny volt az őt illető dolgokkal kapcsolatban. A magyarázkodására kérdő pillantásokkal illettem, de nem feleltem. Úgy éreztem, hogy ha kifejteném a véleményemet a témában kapcsolatban, csak még jobban felhergelné magát. Ettől függetlenül a kérdés mellett kétkedés is tükröződhetett a tekintetemben. Lassan bólintottam. Nem értettem miért volt olyan nagy szám. Elvégre, három évig volt egy húgom, tizenhat éves korom óta meg egy igen csak bosszantó, de segítőkész szomszédom. ‒ Az egyikkel akkor éltünk együtt, amikor gyerekek voltunk. Mi tizenegy, ő kilenc. Azóta nem tudom mennyire lett lányos lány. A másik azóta a szomszédom, amióta az új szüleinkhez kerültünk. Nála változó, ha olyan kedve van, lányos lány, de simán képes lenne kinyírni valami bestiát. A szülei is vadászok voltak, ő is az ‒ vontam meg a vállamat. Így aztán tényleg nehéz lett volna megmondani, hogy Lauren meg Rowena mennyire lányos. ‒Ha nem idegesítesz fel minket, nem támadok neked ‒ legyintettem, bár a királyi többes ezúttal Elaine-re vonatkozott, és nem a fivéremre. A hisztije hallatán megfordult a fejemben, hogy nem is nekem kellene pszichológus, hanem Elaine mellett még Quinn-nek is. Rendben, volt néhány feldolgozatlan dolog az életemben, és néha nehezen bírtam, ha hergelnek, de ettől függetlenül hidegvérűbb voltam, mint bármelyik lány. ‒ Pontosabban, ha nem idegesíted fel magad, akkor nem lesz ‒ jegyeztem fel, hogy miként helyesbíteném a következő szavait. ‒ Könnyű azt mondani. Tudod milyen nehéz volt ezt az írást megtanulni? ‒ pillantottam rá szörnyülködve. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy Belinus ajándékával, a tűzmágiával képes voltam megtanulni ezt a fajta kommunikációt, de még így is sok energiát vett ki belőlem a folytonos varázslás. A kisugárzással kapcsolatban csak megrökönyödve néztem rá, hogy miért hordott össze ilyen butaságokat. Különben is, szerinte én örülök neki, hogy a kinézetem, a némaságom és a múltam taszítja az embereket? Nem. Marhára nem. Ráadásul, még a nyakamba szakadt szellemek se segítettek rajtam, mégse hisztiztem emiatt, hanem elfogadtam. ‒ Kösz a tanácsot ‒ jelentek meg hanyagul a betűim, miközben oldalra fordítottam a fejemet. Jelenleg nem érdekeltek a sértegetései, se az, hogy felhívta azon hiányosságaimra a figyelmet, amikkel én is tisztában voltam. A nevetése is zavart, lenézőnek hallottam. Gúnyosnak. Utáltam ezt a nevetést. ‒ Valóban nem értem, hogy miért lenne „csajos” dolog, hogy beülsz valahová az ismerőseiddel beszélgetni, bár tény, mint sok minden más is, ‒ amikre szíveskedtél felhívni a figyelmemet ‒, kimaradt az életemből ‒ mondtam volna epésen, ha egy árva hang is elhagyta volna a torkomat. Csupán a stílusom változott vele szemben, de én nem kezdtem el sértegetni, vagy olyan dolgokat mondani neki, amik rosszul esnének neki. Nem akartam olyan lenni, mint ő, vagy a többi ember. Némán nevettem az arca láttán. Jól sejtettem, hogy ezzel a kis megmozdulásommal majd alaposan kiborítom majd, és nem tévedtem. A lábam a hóban csattant, de nem érdekelt különösebben a fagy. Néha meg se éreztem, hogy milyen hideg is volt valójában. Nemlegesen ingattam a fejem, amikor visszakérdezett. Valóban nem mesélt semmi ilyesmiről, de a múltkori alkalommal nem is nagyon volt rá lehetősége. Azonban a tekintete pont olyan vészjóslóan ragyogott fel, mint amikor Rowena azt szokta ecsetelni, hogy éppen milyen prédát sikerült elejtenie, így nem sok jót vártam Quinntől se. ‒ Értem… Nekem még sose volt kutyám. Mindig akartam volna egyet, aztán mindig rá kellett jönnöm, hogy a tesóm meg egyéb tényezők miatt nem lenne érdemes ‒ folytattam a beszélgetést. Az áradozáshoz nem tudtam mit hozzáfűzni, de amint a kezembe kaptam a kutyáról készült képet, halványan elmosolyodtam. ‒ Hát, hozzám nem passzolna, de hozzád tökéletesen illik. Tényleg barátságosnak tűnik ‒ válaszoltam. Semmi bajom nem volt a kutyájával. Kistermetű, igazi lányos kutya, de kép alapján szeretnivalónak tűnt. Az ilyenfajtánál meg ez a szempont, nemde? ‒ Chanel? Az nem valami márka? ‒ jutott eszembe, hogy korábban miféle gondolat motoszkált a fejemben, amikor még mesélt róla. A többi képre pillantottam, majd arra böktem, akit Charlotte-nak hívott. ‒ Őt ismerem. Látásból. Nem sok közünk volt hozzá. De gyakran szoktam látni ‒ meséltem. Egyike volt azon kevés arcnak, akiket a tömegből is képes lennék kiszúrni. Azt hiszem, Lincoln szemezett vele egy darabig, de nem tudom, hogy végül mi lett az ügy vége. Békésen hallgattam, amikor a szilveszteri partiról beszélt. Olyanon se voltam még, de őszintén, nem is vágytam rá. A tömeg, a villódzó fények, az alkohol meg az üvöltő zene nem nekem lett kitalálva. Így is elég nagy káosz volt a fejemben, nem kellett volna, hogy valami rátegyen még egy lapáttal. ‒ Hát, nem szeretnélek látni egy ilyen buli után. ‒ Valóban nem volt kedvem meglátni a másik arcát. Attól féltem, csalódnék benne, elborzasztana… Nem, inkább csak ilyen hisztisnek lássam, mint részegnek. ‒ Rosszul érzem magam a tömegben, nem szeretem a zajt, és legfeljebb csak bort iszom. Nem nekem való ‒ ismételtem meg magam, de ezúttal a levegőbe is írtam a gondolataimat. Vicces, hogy félig-meddig normálisnak feltételezett, amikor nagyon jól tudta, hogy honnan jöttem. Akármi képes lenne kiváltani valamilyen rohamot. ‒ Nekem ez a pihenés ‒ jelentettem ki. Nem is volt annál megnyugtatóbb, hogy otthon az anyám kertészei által kialakított lugasokban járhattam, vagy hogy leülhettem a kis kerti tó mellé olvasni, esténként pedig a tűznél melegedtem. Nekem a természetben való lét jelentette a „lazulást”. Vetettem egy pillantást Elaine felé, majd néma röhögésben törtem ki. Még a könnyem is kicsordult a gondolatra, hogy Elaine az esetem lenne. ‒ Maradjunk annyiban, hogy nem száll le rólam. ‒ Azért túlzás lenne azt állítani, hogy tetszett, pusztán mindig a közelemben volt, amikor nem volt kiről portrét rajzolnom. Átadtam neki a vázlataim, majd a lábaimat felhúzva, a térdeim fölött lestem az arcát. ‒ Nem tetszik. Mindenhol ott van. Nem tudom lerázni, nem hagy egyedül ‒ vontam meg a vállamat, és ismét oldalra pillantottam, ahol kivételesen csendesen ücsörgött. Halványan elmosolyodtam. A lány még mindig nem szűkölködött önbizalomhiányban, de örültem, hogy elnyerte a tetszését. ‒ Ettől függetlenül nem kapod meg ‒ viccelődtem. Boldog voltam, hogy másoknak is tetszett a jégszobor, bár nem azért készítettem, hogy a képességeimet dicsérjék, pusztán örömet akartam okozni a mellettem ülő lánynak. ‒ Ennek örülök, és köszönöm ‒ biccentettem, majd visszavettem a füzetemet. ‒ Biztos nem baj, hogy feltartalak? ‒ kérdeztem, de immár a pálcámat ceruzára cseréltem, a levegő helyett pedig a papírra írtam. Megint kezdtem rosszul lenni, ezért váltottam.
Zene ϰ lusta vagyok megszámolni ϰ Remélem, megfelel ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
– Mi bajod van ma neked? Előbb hajigálsz, most meg már sértegetsz is? – fakadtam ki sértetten. Bár tény, hogy nem áll jól az idegesség, meg köztudottan öregít is, de neki nincs joga ezt közölni velem. Lucas egy igazi, vérbeli tapintatlan tuskó. – De, de, de… Ajj, nem érted – sóhajtottam fel. – Igen ki lehet tisztítani, és igen, rengeteg ruhám, de mindenből csak ez egy. – De magyarázhat neki az ember. Pasi, totál antiszoc, és egy igazi csajos csajjal sem találkozott még előttem. – Komoly? De ha együtt laktál lányokkal, akkor miért vagy ilyen reménytelen? Miért nem ragadt rád semmi tudás? Csajos csajok, vagy fiús csajok? – érdeklődtem. Ha az utóbbi, akkor az mindent megmagyaráz, de ha az előbbi, akkor tényleg nem értem, hogy miért ilyen szerencsétlen. – Nem, csak… mindegy inkább nem mondom, mert megint nekem támadsz, és tönkre teszed a hajamat vagy valami. – Majdnem egy órát töltöttem azzal, hogy ilyen varázslatosan nézzek ki, szóval igen is legyen tekintettel erre, na meg arra is, hogy épp a barátnőimmel készülök talizni. – Ja, nem véletlenül voltam a szokásosnál jobban kiakadva – vontam meg a vállam. Akkor is hasonlóan nagy hisztit csapok, ha egy saját magam által vett ruhám lesz koszos, vagy valami, de mivel ő vele még csak most találkoztam másodjára, nem csoda, ha nem tud különbséget tenni. Bár, abból kiindulva, hogy rohadtul nem ismeri a lányokat, el tudom képzelni, hogy még mondjuk tíz évnyi - még csak az kéne – ismeretség után se tudna megérteni se engem, se semelyik nőtársamat. – Ha nem idegesítesz fel nincs hiszti, ezt már most jobb, ha megjegyzed – vontam meg a vállam. – Akkor gyakorolj, vagy találj ki más megoldást, ha fel akarod hívni a figyelmemet magadra. Mondjuk, szerezhetnél egy jó kisugárzást, az se lenne hátrány – – Ú, ilyen nagyfiú vagy? Sürgősen hozd be a lemaradásod a csajok terén – nevettem fel. Azért majdnem húsz évesen, kicsit nagyon gáz, hogy egy normális „párbeszédet” nem folytatott még lánnyal, arról nem is beszélve, hogy semmilyen értelemben nem érintkezett még velük. – Az is, de te ehhez megint nem értesz. Ez amolyan csajos dolog, hogy fogjuk magunkat és beülünk valahova beszélgetni. – Felháborodva kaptam levegő után, amikor a lábait az ölembe rakta. Minek néz ez engem? – Vidd már innen a lábad – taszítottam le ingerülten a lábait az ölemből, és kisimítottam a meggyűrődött szoknyámat. – Ó neked még nem is meséltem? – ragyogott fel azonnal a szemem. Hát hiába, ha a kis szívem kerül szóba, mindig jó hangulatom lesz. – Képzeld el a legeslegédesebb, a legeslegaranyosabb és a legeslegaranyosabb kiskutyát a világon. Na, ő lenne az én kis szerelmem, Chanel – mesélem lelkesen. – Tavaly kaptam a szülinapomra apáéktól. Annyira kis tündér, nagyon imádom. És még ilyen kis picike, és majdnem egy napon van a szülinapunk, és annyira kis baba. – Beletúrok a táskámba, hogy előkerítsem a pénztárcám, és amikor megtalálom, kiveszek belőle pár képet. – Na, ő itt Chany baba – adtam oda neki. – Ők meg a barátnőim, Gabrielle és Charlotte – mutattam meg a lányokat, ha már múltkor szó volt róluk. – Ja, és igen, Gabrielle az – válaszoltam a másik kérdésére. – Dehogy is – nevettem fel. – Totál királyság volt a buli, jó zenékkel, meg irtó helyes pasikkal. Csak kicsit sokat ittam, így az éjfél után történtek totál sötétség. – Jó lehet, hogy nem illik egy lánynak sokat innia, de hát szilveszter a buliról szól. Meg egy évben egyszer bőven belefér. – Egyszer menj el bulizni is – javasoltam neki. – Nem rossz a nyugis szünet, de nem árt néha egy kis lazulás. – Én személy szerint halálra unnám magam, ha nem a pörgésről szólna a szünet. – De tetszik neked – mosolyodtam el. Ez inkább kijelentés volt, mint kérdés. – Aha, mutathatod – válaszoltam és elvettem a felém nyújtott füzetét. Sokféle rajz volt benne, tájképek, portrék. – Neked tényleg tetszik ez a csaj – nevettem fel, amikor már vagy a negyedik rajzot találtam meg arról a lányról. – Ú de szép vagyok – csillant fel a szemem, saját magam láttán. – Mindenki oda meg vissza volt amúgy a mini Quinntől – jegyeztem meg mosolyogva, mikor a rajzokat látva eszembe jutott a szobrom, ami azóta meg lett bűvölve, hogy ne olvadjon el. – Tényleg tök szépen rajzolsz – adtam vissza neki a füzetét, miután átlapoztam.
Arra, hogy vicces lennék, szórakozottan elvigyorodtam. Még sose mondták ezt rólam, és vélhetően nem is gondolta komolyan, de attól még egy pillanatra jól esett eljátszani a gondolattal. ‒ Hiába a házad címerállata a kígyó, hidd el, nem áll jól neked a sziszegés. Elcsúfítja az arcodat ‒ jegyeztem meg a levegőben betűket formálva. Azért nekem is volt szépérzékem, és így nem átlagosnak, hanem csúnyának találtam az arcát. Nem is csúnyának, eltorzultnak. ‒ Tragédia ‒ írtam fel elhűlt fejet vágva. ‒ Ugyan, mindent ki lehet tisztíttatni, és gyanítom, nem szűkölködsz ruhákban, szóval attól sem kell tartanod, hogy nem tudnál mit felvenni. Nem értettem a hisztizését, pláne, amikor már hisztérikus magasságokba emelkedett a hangja. Már szinte éreztem, hogy Elaine szeretné, ha őt is kinyírnánk. Legalább is, egyikünk se viselte túl jól ezt az irritáló hangmagasságot. ‒ Hát nem ‒ ingattam a fejem, megerősítve a korábbi véleményemet. ‒ London környékén egy hatalmas birtokon. Különben is, ne hidd, hogy nem volt közöm lányokhoz. Volt egy mostohahúgom, a szomszédom, Rowena is lány, ő pedig most nálunk lakik mióta elvesztette a szüleit, de még akadnak egy páran ‒ vontam meg a vállamat, miközben elröhögtem magam. Meg aztán, Elaine-t nem is említettem, pedig ő bőven az ötmérföldes körzeten belül volt. Arra, hogy gazdag lennék-e, bólintottam. ‒ Olyan hihetetlen? ‒ kérdeztem vissza. Nem értettem, hogy ez miért lenne olyan nagyszám. ‒ Ó, ha ajándék, akkor mindjárt más. ‒ „O” betűt formáltak az ajkaim, miközben meglepetten pillantottam fel rá. Ha tényleg ajándékba kapta, akkor már jogosabb volt a kifakadása, de még mindig nem gondolt bele abba, hogy másképp nem tudtam volna magamra hívni a figyelmét. Felvont szemöldökkel pillantottam rá. Nem duzzogtam. Szimplán felbosszantott. Nem szokásom gyerekesen viselkedni, távol álljék tőlem. Újabb kétkedő tekintetek. Hiányzott volna? Talán. Azonban a további szavai kapcsán szimplán hülyének néztem. ‒ Lehetséges, bár ha igen, nem éppen a hisztidre vágytam ‒ írogattam szórakozott mosollyal. ‒ Á, sajnos még telepata nem vagyok, szóval kötve hiszem, hogy eljutna hozzád, amit gondolok rólad. ‒ Ugyan, nem utállak. De mint te is tudod, néma vagyok. Képtelen vagyok utánad szólni ‒ vontam meg a vállamat, majd ismét furcsa pillantásokkal illettem. Még mindig nem hisztiztem. ‒ Tizenkilenc. Február végén töltjük be a húszat ‒ helyesbítettem, a számokat direkt nem írtam ki betűvel, így ezzel is energiát spóroltam. A hanghordását meg jótékonyan figyelmen kívül hagytam, mielőtt még engedtem volna a csábításnak, és falhoz nem vágtam volna. ‒ „Izgalmasnak” hangzik ‒ kommentáltam a szavait, bár inkább csak gúnyolódtam. Egy csapat lány mégis mihez kezdene egy kocsmában? Vetettem rá néhány gyilkos pillantást, amikor lelökte a lábamat, majd lerúgtam a bakancsaimat, és kaján mosollyal az ölébe pakoltam a lábaimat. Hogy zavart-e a hideg? Pokolian fáztam, de nem érdekelt. Elvetemült lettem volna? Mondjanak rám újat. Ugyan folytattam a rajzolást, de néha-néha felpillantottam Quinnre, amolyan jelzésképp, hogy még figyelek rá. ‒ Kis drága? ‒ kérdeztem. Gőzöm se volt arról, hogy miről, vagy kiről beszélt. ‒ Gabrielle a Beauxbatonsban tanuló barátnőd? ‒ tettem fel egy újabb kérdést, hogy jól emlékszem-e. ‒ Unalmas volt, vagy mi? ‒ érdeklődtem. Még sose ittam nagy mennyiségben alkoholt, így nem volt alkalmam megtapasztalni a „jótékony” hatásait. ‒ Békés. Hazautaztunk a szüleinkhez. Nem nagyon mentünk el. A szüleink elfoglalt emberek, mi pedig nem császkálunk el csakúgy. Még mindig ismeretlen ez az ország, hiába élünk itt másfél éve. Vagyis, karácsonyi szünetben betoppant a régi szomszédunk. Mivel elvesztette a szüleit, befogadtuk őt. Ő is itt fog tanulni. Más nagyon nem történt ‒ vontam meg a vállamat, majd ismét elöntötte az arcomat az a fajta forróság, mint akkor a tóparton, és a hajamba túrva, zavartan „nevettem”. ‒ Dehogyis. Ő csak… Valaki, aki régóta a nyakamon van ‒ rándítottam meg a vállamat. Nem akartam elmondani, hogy most itt ült közöttünk, hallotta minden szavunkat, mert talán még inkább bolondnak nézett volna. ‒ Köszönöm. Akarod látni a többit? ‒ Halványan elmosolyodtam, és felé nyújtottam a vázlatfüzetemet. Ha átlapozta, különféle tájképeken át portrékig mindenfélét talált ott. Többek között egy középkorú párt ‒ ők voltak Mordrake-ék ‒, aztán ott volt Rowena a maga vérfagyasztó mosolyával, Elaine-ről több rajz, a kicsi Laurenről, Lincolnról és jómagamról is voltak összehasonlítások. Az utolsó oldalak között akadt egy-két rajz magáról Quinnről is. A tájképek között akadtak távoli hegyekről készültek, de lerajzoltam anyám kertjét is. Az itteni tavat, a kastélyt is megörökítettem, és az elmegyógyintézetről is volt pár vérfagyasztó rajz. Rókákat, farkasokat, hollókat, kígyókat, lovagokat, sárkányokat, arc nélküli isteneket, fakó kísérteteket is papírra vetettem. A tűz, a föld, a víz és a levegő valamilyen formában mindig megjelentek. Ilyesfélék keringtek az agyamban nap, mint nap.
Zene ϰ 746 ϰ Remélem, megfelel ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
A fene se gondolta volna, hogy már rögtön az újévben, fel fognak idegesíteni. Azt meg főleg nem képzeltem, hogy már megint Lucas lesz az. Kezed azon gondolkozni, hogy a két hollóhátas srác közül melyik az idegesítőbb. Bár még mindig Lucast bírom jobban, mert tőle kaptam egy mini-Quinnt, míg Aaron mit is? Ja igen, unalmas kioktatást. A dühöm, csak még nagyobb lett, amikor láttam, hogy ő a kifakadásomon jól szórakozik. – Nagyon vicces vagy – sziszegtem mérgesen. – Nem, képzeld, koszos lesz a ruhám. Ha nem tűnt fel fehér van rajtam. – Tudatommal a némasága és alkalmi süketsége mellé nem párosult színvakság is, bár nála kitudja. – Nem a világ közepe? – A hangom megütötte a hisztérikus magasságot. – Hol élsz te? Egy lánynak a kinézete után a haja és a ruhái a legfontosabbak. Bár beszélhetek én neked, eddig nem nagyon láthattál lányt öt mérföldes körzeten belül – válaszoltam ingerülten. A következő kijelentésén meglepetten pillantottam le rá. – Ó, komolyan? – Aranyvérű és gazdag. Ha nem lenne őrült és néma, még lehet jóban is lennénk. – Amúgy meg persze, hogy számít, ajándék volt. – – Megint duzzogsz – jegyeztem meg mosolyogva. – Amúgy meg ennyire hiányoztam? Egyébként meg elég lenne szépeket gondolnod rólam, azt mindig megérzem – adtam egy tippet arra, hogy hogyan kellene felhívnia a figyelmemet rá. – Az ellenkezőjét is megérzem, de nem utálhatsz annyira… bár, tűzgolyót akarsz rám hajigálni, szóval még is csak ennyire utálsz – jegyeztem meg az utóbbit inkább magamnak. Megjegyzésére elnézően mosolyodtam el. – Egy tizenkilenc-húsz éves nagyfiú már nem hisztizik – utaltam arra, olyan hangnemben, mint ahogy a kisgyerekekkel szokás beszélni, ha rosszat csinálnak, hogy szerintem most igen is hisztizik, amiért így letámadtam. – Amúgy a barátnőimmel fogok talizni a Három Seprűben – válaszoltam, majd lelöktem a lábát a szökőkútról, és leültem vele szemben. – De ha ennyire hiányoltál, akkor boldogítalak egy kicsit, ők tudnak várni. Amúgy a szünetem nagyon szuper volt. Végre újra láthattam az én kis drágámat, meg Gabrielle-t, meg irtó nagyot buliztam a barátaimmal. A buliról ne nagyon kérdezz, nem sok mindent tudnék mondani róla. – adtam választ a másik kérdésére. – Neked milyen volt a szüneted? – érdeklődtem, majd vetettem egy pillantást a rajzára. – Becsajoztál? – kérdeztem vigyorogva, fejemmel a rajzolt lány felé bökve. – Egyébként tök szépen rajzolsz. – Nem volt egy szokványos rajz, de tényleg jól nézett ki, tetszett, ahogy a lányt körülvette a tűz.
Utáltam az egyedüllétet, még akkor is, ha a fejemben lévő suttogások sosem csitultak, így aztán hálás voltam Elaine-nek, amikor felhívta a figyelmemet Quinnre. Attól tartok, ha a mardekáros lány tudna a lidércem létezéséről, akkor ő már kevésbé lett volna hálás neki. Magamban kacagva figyeltem, ahogy megtorpant, és körbepillantott engem keresve. Ártatlan képet vágva integettem neki, sejtve, hogy ez még inkább felidegesíti majd. A sejtésem beigazolódott, úgy rontott oda hozzám, mint egy dühödt jávorszarvas. Szerencse, hogy nem tett ki egy csordát, így nem tudott átgázolni rajtam. Arra a kérdésre, hogy normális lennék-e, serényen bólogattam, majd arra, hogy elment-e az eszem, csak a fejemet ráztam. Igyekeztem visszatartani a röhögésemet, de már így is rázkódtam a nevetéstől, amikor pedig a hajáról és a ruhájáról kezdett hisztizni, nem bírtam elfojtani a vigyoromat. ‒ Hadd gondolkozzak… Havas leszel? ‒ írtam fel hanyag kézmozdulatokkal miközben úgy tettem, mintha ezen a válaszon komolyan elgondolkoztam volna. Még a tóparton se láttam ilyen kiborultan, pedig ott aztán tényleg volt miért hisztiznie. ‒ Ugyan, a ruhád meg a hajad nem a világ a közepe ‒ legyintettem az egyik kezemmel, míg a másikban a pálcámat tartva ezeket a szavakat formáltam. Valóban nem láttam értelmét ezért kiakadni, bár tény, nekem sose kellett az öltözékemmel törődnöm. Eleinte a szüleim öltöztettek, Ashworth-éknél azt viseltem, amit kaptam, az elmegyógyintézetben meg nem nagyon volt választék. ‒ Mellesleg, ha annyira számít a ruhád, akkor felesleges idegeskednek. Kifizetném. Tudod, attól, hogy bolond meg néma vagyok, még nem vagyok csóró ‒ forgattam meg a szemeimet, majd élesen villant a tekintetem, amikor arról beszélt, hogy nem lennék magamnál. De, nagyon is magamnál voltam. ‒ Bocs, hogy nem tudok utánad kiabálni. Legközelebb egy tűzgolyót küldök rád, hogy észrevedd a létezésemet‒ jegyeztem meg neki grimaszolva miközben kényelmesen kinyújtottam az egyik lábamat a szökőkút szélén. ‒ Amúgy is csak annyit akartam kérdezni, hogy hová igyekszel, és hogy miként telt a szüneted, de nem is tartalak fel tovább ‒ írtam fel rideg tekintettel, majd az ölembe ejtettem a pálcámat, fogtam a vázlatfüzetemet, hogy befejezhessem a rajzomat. Téved, ha azt hiszi, bocsánatot fogok kérni a semmiért, inkább folytatom az Elaine-ről készült rajzomat, ő meg akár mehet is a dolgára.
Zene ϰ 355 ϰ Remélem, megfelel ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Imádtam otthon lenni. Ezért is örültem a téli szünetnek, ami viszonylag hosszú volt, mert ilyenkor nem csak, hogy leléphettem a suliból, de Gabrielle is haza utazott az ünnepekre, és így végre, hónapok után újra találkozhattunk. Na meg persze újra láthattam az én kis drágámat, annyira hiányzott már Chanel. A karácsony első napját anyámékkal, és a legjobb barátnőim és szüleik társaságában töltöttem. Másnap pedig egy hatalmas karácsonyi partit szerveztek a szüleim, a barátoknak, munkatársaknak, szóval eléggé sokan voltunk. De nem panaszkodom, mert imádom a nagy társaságot, meg a bulikat, még akkor is, ha ez egy kulturáltabb parti volt. Viszont a szilveszter, na az nem volt semmi! Már amennyire emlékszem belőle. Egyik barátom szervezett egy kis házibulit, amire én meg a barátnőim el is mentünk, és végre tudtunk egy jót bulizni. Nem mondom, hogy sokat ittam, mert akkor a Szent Mungóban kötöttem volna ki, de azért nem is csak egy feles ment le, szóval nagyjából az éjfélről vannak még halvány emlékeim, de onnantól kezdve teljes sötétség. Arra sem emlékszem, hogy jutottam haza. De szerintem ez tök normális, mert szilveszter arra van, hogy mindenki lazítson egyet. Meg aztán nem is lett semmi bajom a rettenetes másnaposságon kívül, szóval apáéknak sem lesz majd semmi kifogása az ellen, hogy legközelebb is elmenjek egy jót bulizni. Rettenetes volt újra visszatérni a Roxfort unalmas falai közé. El tudtam volna viselni még egy hónap szünetet. Megbeszéltük pár barátnőmmel, hogy a szünet utáni első hétvégén, lemegyünk Roxmortsba, és vajsör mellett, megbeszéljük, hogy kivel mi történt a szünet alatt. Az egyik új, karácsonyra kapott összeállításomat vettem fel, hadd irigykedjen mindenki. Egy halvány acélkék pulcsit vettem fel, egy szürke tüllszoknyával, mire kis kövek voltak ragasztva. Egy vastagabb fehér színű harisnyát, és a pulcsimhoz hasonló színű magas sarkú bokacsizmát húztam a lábamra. Kiegészítőként, egy csodaszép, köves, csillogós nyakláncot tettem a nyakamba, a körmeimet pedig sötét bordó színűre lakkoztam, kis ezüstköves díszítésekkel. A hajamat kontyba tűztem fel úgy, hogy pár tincsemet szabadon hagytam lógni az arcom mellett. Felkaptam egy fehér színű kabátot, és késznek nyilvánítva magam, elindultam, hogy találkozzak a többiekkel. A kisudvar felé indultam el, hogy lerövidítsem az utamat, amikor valami elzúgott a fejem mellet. Áldottam a reflexeimet, amiért sikerült időben megállnom, így az a hógolyó a falnak csapódott. Dühösen néztem körbe, hogy melyik volt az a nem normális, és persze hogy Lucas volt az, tekintve hogy ő semmilyen értelemben nem normális. És még volt képe, vigyorogni? Na, majd adok én neki. Idegesen rontottam oda hozzá. – Normális vagy? Ja bocs, hülye kérdés. Teljesen elment az eszed? Mi van, ha eltalálsz engem, vagy a ruhámat? Van fogalmad róla hogy mennyibe került mind ez, ami rajtam van? Persze, hogy nincs, mert nem értesz hozzá. Szóval rohadtul örülnék, ha amikor rád jön az öt perc, akkor máshogy foglalnád el magad, és nem hógolyóval dobálózol – hadartam el egy szuszra, pár oktávval magasabb hangon. Jelenleg az sem érdekel, ha a többiek nélkülem indulnak el, mert amíg ez a tahó nem kér bocsánatot, addig nem megyek sehova. Karba tett kézzel vártam, hogy reagáljon valamit.
Link megint eltűnt valahová, attól tartottam, hogy megint büntetőmunkára fogták. Nem csodálkoznék, tényleg, egy kicsit sem. Így megint magamra maradtam. Vagyis, nem voltam teljesen egyedül, mert Elaine most is boldogított, bár most nem volt olyan ingerlékeny, mint általában, sőt kifejezetten jókedvű volt. Még arra is vette a fáradtságot, hogy alakot öltsön mellettem, ami nála igen nagy jókedvre vallott, hiszen leginkább egy testetlen hangként kísérteni. A mai nap mégis más volt. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Tanulnivalóm nem volt, ismerőseim szintén nem voltak, bár az orvosunkkal váltottam pár szót, és jól nevelt gyerek módjára ma is benéztem az iskola pszichológushoz, de nem volt sok kedvem velük társalogni, így aztán hosszas bolyongás után az óratorony udvarán kötöttem ki. Az úton Elaine szórakoztatott, talán néha halványan mosolyogtam is egy-egy megjegyzése kapcsán. Amikor kiléptem az udvarra, a szél összeborzolta a hajamat, de nem zavart, magamban kedves ismerősként köszöntöttem. Néhány diák furcsa pillantásokkal illetett, mert most se húztam össze a vékony szövetkabátomat. Nem fáztam. A testemben pulzáló varázslat egyszerűen nem hagyta, hogy kihűljek. Néha olyan melegem volt, hogy már izzadtam, és amolyan élő kazánként működhettem, és ezalatt nem azt kell érteni, hogy a pasikhoz vonzódnék. A szökőkúthoz sétáltam, hónom alatt a vázlatfüzetem, ugyanis azzal indultam útnak. Lesöpörtem a havat a széléről, hogy helyet foglalhassak, majd a lábaim felhúzva, a hátamat az egyik griffnek vetettem. Elaine előttem szórakozott a hóban, halkan dúdolgatott, majd kíváncsi pillantások kíséretében fordult felém, amikor mentálisan megkértem, hogy álljon meg egy picit, és emelje a karjait az ég felé. Úgy állt ott, mint az álmomban, bár itt hó vette körül, s nem lángok, de a lényeg ugyanaz volt. A lány. Mindennek ő volt a középpontjában. Először őt rajzoltam meg, ahogy a szél belekap a hajába, és hátradobja azt, a rajta lévő öltözéket valamivel szakadtabban jelenítettem meg. A tekintete elszánt volt, az arca átszellemült, mintha várna valamire. Lángok csaptak fel körülötte, nem… Inkább szárnyaknak tűntek. Az álmomban lángoló, karmazsinvörös szárnyak voltak. Igaz, színezni nem tudtam volna, egyszerű grafit volt nálam, de így is megtette a hatását a kép. Főleg, miután befejeztem a szárnyakat, a lány mögött két vonalat húztam, amely a szárnyak tulajdonosához tartozott. Miután ezzel megvoltam, ‒ időközben Elaine elunta a várokozást, és mellém telepedve nézte, hogy mit csinálok ‒, neki láttam megrajzolni a főnix a fejét. Az utolsó simítások voltak hátra, amikor Elaine megérintette a nyakamat a fagyos ujjaival, majd az udvart átszelő vörös hajú lányra bökött. Elvigyorodtam, vízlepergető bűbájt szórtam a vázlatfüzetemre, majd az övembe tettem. Lehajoltam, belemarkoltam a hóba, és az érintésem nyomán egy tökéletes gömb keletkezett. Ültömben kicsit megemelkedtem, majd elhajítottam a hógolyót. Nem céloztam, csupán a lány felé dobtam, szóval könnyen lehet, hogy elzúgott mellette, de az is lehet, hogy eltaláltam. Akármi is lett, ha hátrafordult, kaján mosollyal az arcomon intettem neki, majd tüsszögni kezdtem. A franc essen ebbe az átkozott megfázásba! Eddig is suttyomban fújtam az orromat, a konyhába osonva teát iszogattam esténként, hogy Link ne gyanítsa nagyon, hogy az állandósult alulöltözöttségem miatt beteg lettem.
Zene ϰ 489 ϰ Remélem, megfelel ϰ [You must be registered and logged in to see this link.]
Lucas Mordrake
Reveal your secrets
Tárgy: Quinn & Lucas - Ugye szereted a havat? 2016-01-07, 21:26
ϰ 
