Kevin & Darius - Csevegés egymás közt

Már kezdtem megszokni, hogy nem válaszolt, vagy vonogatta a szemöldökét. Édes mindegy. Én magamba is tudtam pofázni, vagy hülyeségeket összehordani, nem ehhez arra szükség, hogy legyen mellettem valaki, aki érti miről hadoválok.
‒ Jól van, jól van, mert amúgy se tudnék szerintem megtanulni a nyelveden. Nem vagyok egy észlény, ha nyelvtanulásról van szó, igaz amúgy se ‒ nevettem fel zavartan, és a kezemmel a hajamba túrtam. Elég gáz volt, pedig próbáltak már megtanítani franciául, németül meg olaszul az exeim, de semmi… Vagyis, az igen, nem, köszönöm, szia, vizslát szavak mentek, de egy épkézláb mondatot összerakni… Pff. Ahhoz rémesen hülye voltam. Olyan logikátlan meg macerás volt a többi nyelv.
‒ Katherine-nek ‒ segítettem ki vigyorogva. Reméltem, azért nem veszi rossz néven, elvégre, már kivihogtam magam. Asszem. ‒ Rendben, akkor egyelőre nem szívatom meg, de ha bántja a kislányt, szólj, és besegítek. ‒ Igazából, már most visszavágtam volna neki, de ha Darius nem akarta ‒ és mivel ő volt a csöppség bátyja, és nem én ‒, akkor én sem ugráltam.
‒ De azért milyen fura, hogy egészen addig nem is nagyon foglalkoztatok egymással, amíg fel nem bukkant a kislány. Ezek a testvérek már csak ilyenek, még változtatják az emberek életét… ‒ tűnődtem el egy pillanatra. Az arcom komorabb lett, a hangom komolyabb, de tényleg csak a pillanat egy töredékére, aztán megráztam a fejemet, és visszatért a régi Kevin, a vidám Kevin, a mindenen vihogó, örökké vidám Kevin. Holott legbelül most is mardosott a fivéreim hiánya, és lobbant fel bennem a féltékenység apró, de annál vadabbul égő lángja. Azonban nem szóltam egy szót se. Nem voltam a családjuk része, nem szólhattam bele a dolgaikba. El kellett fogadnom, hogy az ikertestvérem nincs többé. Nekem ezt szánta a sors, nekik azt, hogy egymásra találjanak. Szar ügy. Mármint nekem szívás.
Halkan felsóhajtottam, és mosolyt erőltettem az arcomra. ‒ Ugyan már. Szimplán rühellem az uborkát ‒ legyintettem. Tényleg. Szerintem undorító volt. Nem volt annyira finnyás ember, de magában, vagy alkohollal tuti nem enném meg, még akkor se, ha lenyomnák a torkomon. ‒ Nem szoktam pezsgőzni, de a tequila jöhet ‒ vigyorodtam el szélesen, mondjuk én leginkább sört meg whiskyt vedeltem, de bármire nyitott voltam, amihez nem kellett uborkát magamba tömni.
Szóval, ha már annyira felemlegette a piálását, akkor már indultam volna a faluba, hogy italba fojtsam a bánatom, és elfeledkezzek bizonyos dolgokról. Azonban ebben megakadályozott egy tetves tollas, ami nem elég, hogy pofán karmolt, még a csomagját is elejtette. Még mindig neheztelő pillantásokat vetettem a szárnyasra. Milyen kár! Pedig már elképzeltem, hogy vacsorát csinálok belőle. ‒ Tényleg, nagyon szegény ‒ jegyeztem meg kicsit gúnyosan, miközben még mindig azzal voltam elfoglalva, hogy kezdjek valamit azzal a kicseszett sebbel.
Miután összevakartam magam, átadtam Darius csomagját, és furán néztem rá, ahogy kikapta a kezemből a csomagot. Nem terveztem kárt tenni benne, vagy zsebre vágni, feleslegesen parázott.
‒ Ó, értem. Mázlista… ‒ mosolyodtam el halványan. Eh, azért az már tényleg gáz volt, hogy én itt álltam tesó meg csaj nélkül, míg neki mindene megvolt. Sebaj, csak túlélem valahogy. A pia határozottan segíteni fog. ‒ Mondd csak, ismerhetem? ‒ faggatóztam tapintatosan, mert na, ismét felmerült bennem a kérdés, hogy vajon az egyik exem az ő barátnője. Na, az elég ciki lenne.
‒ Igazán szerencsés csaj lehet ‒ tettem hozzá, miközben ő a baglyáról gondoskodott. Volt már tényleg mehetnékem volt, nem elég, hogy az a borzadály összekarmolt, de amúgy se volt túl sok kedvem a bagolytrutyiban ácsorogva leélni az életemet.
‒ Hát jó, de nem garantálom, hogy visszatalálok, sz’al, ha bedőlnék egy árokba, légyszi szedj ki ‒ röhögtem fel, volt még olyan, hogy a haverjaimmal részegen egy árokban kötöttünk ki, és másnap nem értettük, hogy hogy a szarba kerültünk oda. Tehát ismertem magam annyira, hogy tudjam, mikre vagyok képes.
Amikor megérkezett Darius seprűje, akkor én felpattantam a sajátomra, és a levegőbe emelkedtem, az út alatt nem nagyon szólaltam meg, elvégre, nem volt kedvem kiabálni, már pedig elég nagy volt a menetszél, szóval a kis hülyeségeimet megtartottam magamnak. Amúgy is volt min rágódnom, szóval…
Leereszkedtem a Vadkan mellé, aztán kissé kétkedve néztem Dariusra. Néha, ha a Három Seprű tömve van, akkor a haverokkal átjövünk ide, de ha tehetjük, akkor inkább nem ide jövünk iszogatni. Mindenesetre most megrántottam a vállamat. ‒ A pia az pia, nemde? ‒ szólaltam meg, utalva arra, hogy az itteni alkoholnak néha fura íze van, de a célra most úgyis meg fog felelni. Szóval, ha csak nem előzött be, akkor elsőként léptem be a kocsmába, az ajtónál lévő seprűtartónak támasztottam a seprűmet, majd körbepillantottam. Nem voltak túl sokat, így a pultnál, és az asztalnál is lett volna helyünk. A kérdés már csak az volt, hogy Darius hova akart ülni. Én a pultot részesítettem volna előnyben, de azért hallani akartam az ő véleményét is.

Naná, hogy kitört belőlem a röhögés! Persze, nem rosszindulatúan vihogtam rajta, pedig úgyis szoktam másokon röhögni, azonban most csak azért nevettem, mert olyan furcsán és egyben röhejesen fogalmazott. Jó, nekem csak a kiejtésem volt picit fura, de helyesen beszéltem, azonban ő… Hát, nem volt a nyelvhelyesség királya. Segáz. Így legalább a marcona külseje nem riasztott el teljesen.
‒ Csak egy kicsit ‒ feleltem, miközben megtöröltem a szemeimet. Ha folytatta volna az efféle helytelen szösszenetek gyártását, lehet hanyatt vágtam volna magam, és úgy fuldokoltam volna a röhögéstől. Még az se érdekelt volna, hogy mindenem bagolyszaros lesz. Ellenben, mélyeket lélegezve próbáltam lehiggadni, és még bocsánatot kérni tőle. ‒ Amúgy, mióta tanulsz angolt? ‒ kíváncsiskodtam, noha nem állt szándékomban angolul tanítani. Merlin ments! Pocsék tanár lennék, néha még én is mondtam olyan dolgokat, amiket a briteket hülyeségnek tartottak, holott mi Walesben úgy használjuk. Szóval, nem köszönte volna meg, ha én tanítottam volna eme csodálatos nyelvre…
‒ Hát, nem vagyok egy kigyúrt állat, márpedig, ha valaki kopasz, akkor nem árt, ha rohadt izmos is, mert a kopasz és átlagos testalkatú pasikra nem buknak annyira a nők, még akkor se, ha van a két fülük ‒ vigyorogtam. Utána nagylelkűen felvilágosított arról, hogy a da az ő nyelvén az igent jelenti. ‒ Ááá, vágom. Megjegyzem, bár nem hiszem, hogy sok hasznát venném azonkívül, hogy amikor veled dumálok, akkor értem, hogy mit akarsz ‒ bólogattam hevesen. Azt azonban kötve hiszem, hogy bármelyik csajt levenném a lábáról ezzel a szóval, pláne, hogy azon a nyelven más szót nem is ismertem. Na, mindegy. Ma is tanultunk valamit. Néha nem árt egy kis fejtágítás.
Apropó fej… Nem értettem ezt a hirtelen jött fejfájást, mert amilyen gyors jött, olyan hamar el is múlt. Anyám frontérzékeny... Én eddig nem voltam az, de mi van, ha… Úristen! Annyira öreg lennék, hogy már kezdenek mutatkozni ennek a jelei? Mi lesz legközelebb? Remegő kezek, vagy az, hogy állandóan fázom? Én lélekben még nem készültem fel rá, hogy ráncos legyen a pofám! Nem öregedhetek meg egy rendes barátnő nélkül! A pánikolásból Darius kérdése zökkentett ki.
‒ Mi? ‒ pillantottam rá elkerekedett szemekkel, aztán a homlokomra csaptam, amikor eljutott a tudatomig az infó. ‒ Jaaaaaa. Azt hiszem, igen, ha jól emlékszem. Ki tudja, lehet, hogy azóta volt fodrásznál. Tudod, nők… Állandóan a külsejükkel foglalkoznak… ‒ tűnődtem el egy pillanatra, de úgy emlékszem, hogy legalább a válláig ér a haja most is. Széles vigyorra húzódott a szám Darius mosolya láttán. ‒ Ha meg akarod szívatni, csak szólj, szívesen segítek ‒ ajánlkoztam, elvégre néha én is meg a haverjaim is benne voltunk egy kis balhéban. Általában nyugis természetű vagyok, de néha nekem is kijár egy kis szórakozás.
Megnyugodtam, amikor közölte, hogy nem utál. Ez mindenkinek megkönnyíti a dolgát, hiszen én tényleg nem akartam rosszat se neki, se a húgának, így aztán továbbra is vigyorogva bólogattam. ‒ Da, da, felfogtam. ‒ Még a poén kedvéért szalutáltam is, de egyből leejtettem a kezem, amint említette a piálást. Na, ez már kifejezetten tetszett! Még az sem zavart, hogy a vállamra tette a kezét. ‒ Óóó, én sok mindent megiszok, de légyszi, ne akarj uborkát etetni velem, mert azt utálom, viszont anélkül megiszom a vodkát ‒ mondtam valamivel élénkebben. Kicsit már fáztam, kellett egy kis itóka, ami felmelegítsen. Szóval nem nagyon ellenkeztem, vagy ilyesmi, engem aztán nem kellett kéretni.
Már indultam volna, hiszen a szárnysuhogás annyira megszokott volt ezen a helyen, hogy nem gondoltam volna arra, hogy a madár pont nekünk repül. Az egyik karommal nagyjából sikerült megvédenem az arcomat, de még így is karmolás ejtett a homlokomon. Kicsit fájt, és megfojtottam volna érte az átkozott tollast, de mire körbenéztem, a dög mintha holtan hevert volna Darius kezében.
‒ Öcsém, te kinyírtad, vagy valami bénító fogást alkalmazást rajta? ‒ kérdeztem hüledezve, miközben letöröltem a kiserkenő vért a homlokomról. Éljen! Ha örökre nyoma marad, akkor tuti kicsinálom azt a madarat, ha Darius még nem tette volna meg. Mondjuk… Oroszlánként elfogyaszthatnám vacsorára… Átvettem a másik kezembe a seprűt, majd lehajoltam a kis csomagért, hogy átadhassam Dariusnak, elvégre, ha ismerte a baglyot, akkor nyilván neki jött a cucc, és nem nekem.
‒ Nem igazán rögzítették a cuccot. Remélem, nem valami törékeny holmi volt ‒ jegyeztem meg mialatt azzal voltam elfoglalva, hogy újra és újra letöröljem a vért az arcomról. Nem volt olyan vészes, de kellemetlen lett volna, ha a szemembe csöpög.
‒ Akkor megyünk Roxmortsba? Mert, ha igen, akkor izé… El kell tüntetnem a seprűmet. Nincs kedvem a faluig lecipelni, kettőnket meg szerintem nem bírna el, sz’al, ha téged nem zavar, hogy melletted repülök, akkor visszajutatom a kastélyba, amint eszembe jut a megfelelő varázsige ‒ érdeklődtem, majd magyaráztam egy sort arról, hogy valamit csinálni kell ezzel a seprűvel. A madár-dolgon hamar túlléptem, bár néha-néha csúnyán pillantottam Szergejre, vagy hogy hívták, mert még mindig azon filóztam, hogy megkopasszam-e, és a házimanókkal csináltassak belőle vacsorát, vagy nagymacskaként csak lazán széttépjem.

Most már nem igazán paráztam tőle, még akkor se, amikor úgy tett, mintha a pálcája után nyúlna, hiszen, akkor automatikusan én is így tettem, csak én az övemhez nyúltam, ugyanis odatűztem be. Azonban nem volt rá szükségem, szóval leengedtem a kezemet, szóval amennyire tőlem telt, elmagyaráztam neki a dolgokat. Közben az arcát figyeltem, igaz, nem sokat tudtam leolvasni róla, de igazából csak azt figyeltem, hogy mikor durran el az agya, hogy időben menekülőre foghassam.
Mindenesetre elmagyaráztam neki, hogy nem vagyok pedofil, vagy hasonló, és nem terveztem megrontani a kishúgát, szóval igazán nem kellett számon kérnie ezért. Ennyire kétségbeesetten nem kerestem magamnak barátnőt.
Azonban, az is tudatosult bennem, hogy talán vissza kéne vennem a hadarásból, mert mintha nem teljesen értette volna, amit mondtam, de lehet, hogy csak képzeltem.
‒ Aham. Miért? Mit gondoltál, mit akarok a húgodtól? Nem vagyok ferdehajlamú, gyerekekkel se kezdek, anyámtól rendes nevelést kaptam ‒ kérdezősködtem vállvonogatva, aztán hozzátettem, hogy tisztességre tanítottak meg arra, hogy gyerekeket nem rontunk meg, így sose az életben nem nyúltam még olyan lányhoz, aki három évvel, vagy annál többel fiatalabb lenne nálam. Katherine olyan volt nekem, mint valami cserfes kistesó, aki feldobta a napjaimat. Semmi rosszat nem akartam tőle, élveztem a fecsegését, a lelkes beszámolóit, azt, hogy néha a nyakamon lóg, de semmi több. Nem néztem rá olyan szemmel, mint ahogy az elmebetegek szoktak.
Darius következő mondata olyan hülyén hangzott, hogy akaratlanul is felröhögtem. ‒ Bocs, bocs, nem volt szándékos ‒ mondtam, miközben letöröltem néhány kicsordult könnycseppet. Tényleg elég röhejesen hangzott, még az se tántorított el, hogy elég marcona képet vágott. Sajnos, azt még nem tudta rólam, hogy mindenen képes voltam vihogni. ‒ De értettem. Viszont, akkor inkább letolom nullás géppel a hajamat, mielőtt még kedved támadna megtépni ‒ villantottam egy ezer wattos vigyort.
‒ Amúgy mi a jó büdös francokat jelent az, hogy „da”? ‒ kérdeztem homlok ráncolva. Elvégre egy betűt se tudtam oroszul, vagy milyen nyelven, de asszem orosz volt. De ettől függetlenül marhára nem vágtam, hogy mit akart vele, de tuti valami számonkérő szócska volt, vagy a franc tudja.
Nem hittem volna, hogy Darius válaszol a családját érintő kérdésre, de mégis így tettem. Meglepetten pislogtam rá, aztán biccentettem. ‒ Éééértem. Hát, akkor tényleg bonyolult családotok van. ‒ A vén kujon! Mármint az apjuk. Egyszerre két nőt… Fénykorában jól ment az öregének a sora. Ezeket a gondolatokat inkább nem osztottam meg vele, talán jobb is, mielőtt pofán vágott volna.
Még értetlenebb fejet vághattam, amikor röhögni kezdett, de legalább nyugodt szívvel vigyorogtam mellette. ‒ Hát jól van, ha bármi kell, szólj. Vagy szimplán ismerj meg ‒ mondtam, és megigazítottam a seprűt, mert már kezdett lecsúszni a vállamról. Gondoltam, ha már itt vagyunk, akkor szólok arról, hogy Camrise milyen felelőtlenül viselkedett, elvégre, nem árt tudnia, hogy ha valami baja esik a kislánynak, akkor kettőnk közül kit kell majd először keresnie.
Hátrébb léptem, mintha kicsit felhúzta volna a dolog. Érthető, engem is felcseszett volna, ha a féltesómnak a másik testvére szarna a húgomra. ‒ Hát, mondtam. Nem figyelt rá, amikor az Abszol útra vitte. Hagyta a kislányt egyedül császkálni meg vásárolni. Szerencse, hogy összefutottunk, mert lehet, hogy baja esett volna. Átkeveredhetett volna a Zsebpiszok közbe, elrabolhatta volna valami pszichopata, a franc tudja… Akár a pénzét is elvehették volna, amíg a nővére a barátnőjével fecsegett ‒ magyaráztam miközben a szabad kezemmel a homlokomat kezdtem masszírozgatni. Fájni kezdett a fejem, de nem értettem miért, hiszen eddig semmi bajom volt. Ha tudtam volna, hogy Darius a fejemben turkál, akkor érthetőbb lett volna… De egyébként se láthatott sokkal többet, mint, amit elmondtam: max emlékképeket a napról meg érezhette, hogy őszinte voltam.
‒ Ember, pokolian fáj a fejem. Akarsz még valamit tudni, vagy végeztünk? ‒ kérdeztem még mindig a homlokomat masszírozva. Pokolian fájt, szerettem volna ledőlni, vagy legalább valami gyógyszert bevenni rá. ‒ Amúgy, ugye ezért nem fogod megtépni a nővérét? Vagy mit akarsz tenni vele? ‒ faggatóztam, elvégre, nem örülnék neki, ha utána a csaj jönne hozzám, hogy engem kopasszon meg, vagy heréljen ki, vagy valami. Nem, nem, szerettem volna anonim maradni ez ügyben. Én elmondtam, amit tudtam, szóltam a történtekről, úgy hogy mindenről tájékoztattam a srácot, amit velem kapcsolatban tudnia kellett.
‒ Most már rendben vagyunk, vagy életem végéig utálni tervezel, amiért jóban vagyok Katherine-nel? ‒ Volt egy olyan érzésem, hogy nem kedvelt annyira, vagy legalább is, még mindig féltette tőlem a húgát, pedig aztán a tizenegyeseket pont, hogy nem kell rejtegetni előlem, na mindegy. Csak jó lett volna tisztázni, hogy hányadán állunk.

Egészen addig voltam ideges, amíg nem tudtam miről volt szó. Most, nem azért, de volt már olyan, hogy egy exem testvére, vagy új pasija végigkergetett az egész kastélyon, és Myrtle retyóján találtam csak búvóhelyet. Elég gáz volt, mert a végén megjelent nekem az a hisztérika, és el kell hogy mondjam, nem csodálom, hogy sose volt pasija. Még holtában se lehetett elviselni.
Nem baj, magamban a menekülési lehetőségek után végiggondoltam, hogy miket csacsogott nekem a kicsi lány. Őszintén szólva, annyi mindenről beszélt, hogy nehéz volt mindent fejben tartani. Amúgy se volt az erősségem, hogy megjegyezzek dolgokat, mondjuk, ezzel most nem volt olyan nagy gáz, mert amikor a srác köszönt nekem, és közölte, hogy Katherine a bátyja, akkor már összeállt a kép. Aha! Szóval, ő volt a seprűtárolós gyerek.
Innentől kezdve cseppet sem paráztam, a testtartásomon is változtattam, kissé kihúztam magam, de a seprűt még mindig hanyagul a vállamra vetve tartottam. A helytelen angol beszéde először vigyorgásra késztetett, aztán eltűnődtem azon, hogy vajon én is furán beszélek-e. Csak nem, hiszen én a nyelvtant jól alkalmaztam, pusztán máshogy ejtettem a szavakat.
‒ Igen, nem tagadom, hogy gyakran összefutunk. Aranyos lány, igazán irigyellek érte. Nekem is volt tesóm. Mondjuk, ő srác volt, és velem egyidős, de attól függetlenül a testvérem volt, így aztán nyugodt szívvel mondhatom, hogy becsüld meg azt, hogy Katherine ott van neked. ‒ Először nem is a kérdésére válaszoltam, sőt komolyra véve a figurát, még azt is megpróbáltam, hogy lassabban beszéljek. Pedig amúgy jól szórakoztam a beszédén, szerintem marha vicces volt, de valahogy mégis könnyíteni kellett a kommunikáción, és mivel ő nem tudott helyesebben beszélni, így nekem kellett tagoltabban. Meg aztán nem akartam, hogy valamit félreértsen.
‒ Mit csinálok a húgoddal? Beszélgetek vele, többnyire. Ha kell, segítek neki. Igyekszem megvédeni, és távol tartani az iskola veszélyesebb pontjaitól, de szerintem te is ismered már annyira, hogy tudd, ez elég nehéz feladat, elvégre elég kíváncsi ‒ vontam meg a vállamat. Miért? Most őszintén mit gondolt? Hogy molesztálni akarom? Ó, Istenem! Tizenhat évesnél fiatalabbal nem kezdek ki. Meg amúgy is, a kislányt úgy szeretem, mintha a húgom lenne, de ezt nyilván nem mondom Dariusnak, hiszen úgy érzem, hogy lényegében azért rendelt ide, hogy megtudja, féltékenynek kell-e rám lennie. Szerintem nem, bár szeretem, ha irigykednek rám, de ezért igazán gyerekes dolog lenne utálkozni.
‒ Mi vagyok neki? Barátja. Haverok vagyunk ‒ vontam meg a vállamat. Megnyugodhat, nem pályázok a „nagy testvér” címre. Különben is, akkor állandóan aggódnék, hogy elveszthetek még egy testvért. Persze, voltak pillanatok, amikor a húgomként tekintek a lányra, de nem hiszem, hogy ő hasonlóan gondolkozna, hiszen két testvére is.
‒ Egyébként… Katherine azt mondta, hogy Camrise Arogonte a nővére. Közben te is a bátyja vagy. Rokonok vagytok Camrise-szel, vagy mi? Mert ez nekem így elég zavaros ‒ kérdeztem ezúttal én. Tényleg össze voltam zavarodva, és nem értettem teljesen, hogy akkor most ebben a családban ki kinek a kicsodája.
‒ Esetleg akarsz tudni még valamit? Hozzak erkölcsi bizonyítványt? Kérjek a tanároktól ajánlást, vagy mit szeretnél még tőlem? Értem én, hogy aggódsz az újonnan előkerült húgodért, de hidd el, tőlem nem kell félteni. Én csak jót akarok neki ‒ vontam meg a vállamat. Azt hiszem, a fejben előkészített menekülési útvonalra nem lesz szükség. ‒ Egyébként, én inkább Camrise-t kérném számon, hogy az augusztusi forgatagban miért hagyta, hogy a kislány egyedül vásárolgasson, míg ő egy barátnőjével fecsegett. Ha rendesen vigyázott volna a testvéretekre, akkor nem én vigyáztam volna rá egész idő alatt, bár akkor meg sajnálnám, hogy nem ismerhettem meg. Na mindegy. A lényeg az, hogy ebben a szituban nem én vagyok a rosszfiú.

A haverjaimmal ismét a kviddicspályán lábatlankodtunk. Hol máshol lettünk volna, amikor elfoglalták a kedvenc helyünket a Három Seprűben? Szóval, a kocsmázást elhalasztottuk, és valamelyik zseninek eszébe jutott, hogy amúgy ma gyakorol a griffis csapat, s mivel köztünk jó pár régi kviddicsező is volt, ezért áthelyeztük a székhelyünket oda.
Jó páran nem értékelték, hogy mi, az „egyetemisták” odapofátlankodtunk, pedig ezúttal tényleg segíteni mentünk. Az egyik terelőnek tök jó tippeket adtam, míg a többiek, akik egykor hajtók voltak arról magyaráztak, hogy melyik ház az évek során kábé milyen taktikákat követ. Néha lejártunk a meccsekre, és a lelátók árnyékában söröztünk, de ettől függetlenül tök józanon fel tudtuk mérni az erőviszonyokat.
De végül szemerkélni kezdett az eső, így lefújták az egészet. A seprűmet a vállamra vetve kutyagoltam visszafelé a többiekkel, akik azt tervezgették, hogy lehet beülnek a Szárnyas Vadkanba, mert nincs kedvük ahhoz a házikból álló halomhoz, ami a szobánkban vár minket. Érthető, nekem se volt sok kedvem hozzá. Inkább ugráltam volna a Fúriafűz körül fűszoknyában, minthogy szorgalmas diák legyek. Így hát épp kapóra jött a haverom vállára pottyantó bagoly érkezte. Először mindannyian azt hittük, hogy megint valami agyalágyult csaj írt nekem (vagy randit akart, vagy számon kért, amiért nem mentem randira, vagy valamelyik exem osztott ki, legalább is ezekre a lehetőségekre gondoltunk), a mellettem álló kezébe nyomtam a seprűmet, majd leügyeskedtem a madár lábáról a levelet, és elolvastam az üzenetet.
Homlok ráncolva meredtem az aláírásra. Benedict, Benedict, hű de ismerős volt a név! Minél többet agyaltam rajta, annál jobban megfájdult a fejem, de végül eszembe jutott az a kislány, akivel az Abszol úton találkoztam: Katherine Benedict. A családtagja lenne, vagy csak névrokonok? Á, nem hiszem, azt mondta, hogy csak egy nővére van… Akkor mégis ki a szurcsókürülék volt ez a Darius? És mit akart tőlem? De, biztos, hogy Katherine-hez volt köze, vagy… Valamelyik volt csajom mostani pasija, ú, az gáz lenne. Fontolgattam, hogy nem megyek el, és hagyom a fenébe a dolgot, de… A bagolyház nem volt olyan messze, ráadásul seprű is volt nálam, szóval, most egyáltalán nem hivatkozhattam a lustaságra. Ráadásul, jobb túlesni rajta.
Felsóhajtottam, majd a talárom egyik zsebébe gyömöszöltem a levelet, és visszavettem a seprűmet. A többiek értetlenül néztek rám, mire megvontam a vállamat, és annyit mondtam, hogy randim lesz, szóval én most lépek. Imádtam őket ezzel cukkolni, és mielőtt bármit is kérdezhettek volna, a lábaim közé vettem a seprűt, és elrugaszkodtam a földről. Szó nélkül elsuhantam az említett találkahely felé, ha valami bajom esne, Wilkes biztos szívesen ápolgat majd…
Pár perccel később a torony előtti lépcsőaljára leereszkedtem, újfent a vállamra vetettem a seprűt, hogy minél lezserebbnek, higgadtabbnak meg menőbbnek tűnjek. Közben meg folyamatosan azon agyaltam, hogy a srácnak köze lehet-e Katherine-hez, vagy sem. Erről meg az jutott eszembe, hogy a Mézesfalásból hozott csoki ízlett-e a lánynak, arról meg az, hogy talán anyámnak is küldhetnék haza egy keveset, amarról meg arra gondoltam, hogy biztos cukkolna, hogy keressek már egy rendes barátnőt, arról meg Wilkes, Wilkesről a gyengélkedő, a gyengélkedőről a srác, és miután így szépen körbeért a kis gondolatmenetem, felbaktattam a lépcsőn.
Mivel tudtam, hogy a bagolyházban ilyen időben jó esetben félhomály uralkodik, már előhúztam a pálcámat, hogy elmormoljak egy Lumost, amikor kiszúrtam a levél küldőjét. Hamar ráismertem, nem volt nehéz, elvégre az évfolyamtársam volt, és egy szakra is jártunk, bár sose beszéltem vele. Megvolt az én saját baráti köröm, az órákon meg rendszerint hátul gubbasztottam, és igyekeztem csak úgy létezni. Azonban, nem hittem volna, hogy Dariusnak Benedict a vezetékneve, sőt most már még inkább kíváncsivá tett, hogy mégis mi az orrontó furkászát akar tőlem.
‒ Ööö, hello ‒ köszöntem neki, bár nem igen tudtam, hogy mit mondhatnék, elvégre a „megkaptam a leveled” elég nagy hülyeség lett volna, tekintve, hogy azért vagyok itt, mert megkaptam az üzenetét. ‒ Izé, ha valami rosszat tettem, akkor mielőtt bevernéd a képemet, áruld el légyszi, mert marhára nem tudom, ha vétettem ellened valamit.
‒ De amúgy azt is elárulhatnád, hogy miért hívtál ide, azonkívül, hogy esetleg ki akarsz nyírni ‒ tettem hozzá. Már megint hadartam, azt hiszem, erről sose fogok leszokni, ráadásul, ha hadarok, akkor walesi dialektusban pofázok, amit néha még a londoni ismerőseim is nehezen értenek meg, arról meg nem tehetek, ha nekik szar a hallásuk. Mindenesetre, felkészültem arra, hogy ha netalántán gyorsan seprűre kéne pattannom, hogy időben el tudjam húzni a csíkot. Milyen jó, hogy anno kviddicseztem, mert most tuti nem lennék ilyen fürge!
Viszont, azt már megvárom, hogy mit mond, és utána eldöntöm, hogy felhúzom-e a nyúlcipőt, vagy sem. Mert párbajozni, vagy verekedni nem volt kedvem, továbbá egyiküknek sem lenne jó, ha egymásnak esnénk.