Carmen & Kevin

Hozzádörgölődztem, elvégre, ki tudja mikor érhetek hozzá legközelebb. Tuti, hogy ha emberi formában próbálkoznék, akkor kiherélne érte, szóval maradjunk a nagymacska álcánál, így legalább volt lehetőségem arra, hogy érezzem milyen puha a bőre, vagy milyen az illata. Bár, ezzel még inkább kínoztam magam, hiszen a kisasszony nagyban játszotta az elérhetetlent.
Na, mindegy. Visszatértem a bokrok közé, és miután visszaváltoztam, félig-meddig felöltöztem, majd újfent odaléptem Carmenhez, ezúttal emberként. ‒ Azért neked sem kell szerénykedned, egyszer tuti olyan nagyszerű leszel, mint én ‒ villantottam egy szívdöglesztő mosolyt, de egyébként nem gondoltam komolyan az egoista szavaimat. Ha valóban ismerne, ő is tudná, hogy csak hülyültem.
‒ Nők! Sose fogom megérteni a logikátokat ‒ sóhajtottam színpadiasan, de még mindig mosolyogva. De egyébként tényleg nem értettem, hogy minek hozta rendbe a ruháimat, ha tudta, hogy én vagyok az. A kicsike vélhetően napszúrást kapott. ‒ Nem szükséges, szivi. Ne feledd, most nálam is van pálca. Az gázabb lenne, ha én szaggatnám le a ruháidat. Tudod… Neked több helyen lenne takargatnivalód, vagyis, szerintem nem kéne takargatnod, de ez egyéni vélemény ‒ feleltem szórakozottan. Milyen kis bájosan ostoba, ha azt hiszi, hogy másodjára is működne a varázslata! Nem, ezúttal felkészültem. Viszont tagadhatatlanul is megbámultam, amikor a korábbi perverz szavakat kiejtettem a számon. Nem tehettem róla, na! Mégis csak egy fiatal nőről volt szó, én meg egy fiatal férfi voltam… Tudjátok hogy megy ez.
‒ Visszatérve a korábbihoz, nem is sejtettem, hogy a tópartból nudista strandot akarsz csinálni. Azt a perverz formádat, Wilkes! ‒ hecceltem, reméltem, hogy begurul, mert morcosan mindig olyan szórakoztató volt, hogy olyankor pukkadoztam a nevetéstől.
‒ Szerintem csak érzékeny az orrod ‒ ráncoltam össze a homlokom, elvégre, nem is fújtam be magam annyira, szóval tuti, hogy az orrában egy beépített detektor volt, amivel egész álló nap engem keresett. Ez hízelgő. Bár igaz lenne, hogy ennyire kajtat utánam, azonban makacs volt a kicsike. Nagyon makacs. A lenéző pillantását egy ártatlan mosollyal jutalmaztam, majd a következő kérdésére felnevettem.
‒ Jaj, már, Wilkes! Ne játszd azt, hogy prűd vagy, amikor tudom, hogy ez nem igaz. Biztos, hogy neked is elég mocskos a fantáziád, elvégre… Nem nagyon szoktalak pasival látni, akkor meg ábrándozni kell, nem igaz? Vagy más módszerekkel csillapítod a kis hormonjaidat? ‒ ugrattam tovább. Jól esett szekálni, na meg ilyen dolgokkal zaklatni. Reméltem, hogy zavarba hozom vele, mert még sose láttam mondjuk, elpirulni, pedig azt megnéztem volna.
Ismét röhögésben törtem ki, de csak azért, mert tényleg tetszett a beszólása. ‒ Ez jó volt. Csakhogy, miattam ritkán veszít pontot a házam, tény, amióta nem kviddicsezem, azóta nem is nagyon gyűjtöm őket, de majdnem végzősként pont magasról teszek a házpontokra ‒ vontam meg a vállam hanyagul. Immár kilencedik éve jártam ide, az ilyen dolgok már nem tudtak izgalomba hozni. ‒ Engem nem érdekel melyik ház nyeri a Házkupát, marhára nem fontos.
Láttam, hogy kissé ingerültebb lett, amikor a vetkőzéssel kezdtem viccelődni. Ejnye, Carmen, azért nem kell egyből leharapni a fejem! ‒ Akkor kinek? A griffis haverodnak? Vagy annak a hollós szőkének? Esetleg rávetődsz valami mardekáros sötét gyíkra? Ó, várj! Tudom én… Valld be, hogy élsz-halsz a hugrásokért ‒ csesztettem tovább. Tényleg jó érzés volt Carment szekálni. Senkit nem tudtam annyira megbotránkoztatni, mint őt, igaz, mást nem is akartam.
‒ Ó, kár… Pedig Hagridnak nem ártana egy új nő a francia óriás után… ‒ csóváltam a fejem. Majd mielőtt kinyöghettem volna, amit akartam, folytatta. ‒ Ó, mindjárt megsajnállak! Szerintem meg csak most érte el a napod a csúcspontját ‒ kacsintottam rá.
‒ Amúgy, ha Hagriddal nem akarsz randizni… Velem eljönnél valahová? ‒ kérdeztem, miközben a vállamra vetettem a pólómat. Szinte sejtettem, hogy visszautasít, mégis, az egyik haverommal fogadtam, hogy nem merem elhívni a csajt. Na, tessék! Most kinyögtem, ergo, én nyertem függetlenül attól, hogy Carmen beleegyezik-e, vagy sem.
‒ Várj... Tudod mit? Inkább ne mondj semmit - emeltem fel a kezemet, miután meghallottam az egyik haverom hangját, aki a távolból kiabált nekem, hogy esti seprűlovaglásra megyünk. ‒ Egy élmény volt, Wilkes, de most mennem kell - kacsintottam rá, és intettem, aztán hátat fordítottam neki, és eleinte kocogni kezdtem, majd egyre gyorsabb tempót diktáltam. Amikor odaértem a háztársamhoz, ráugrottam, birkóztam még vele egy sort, majd lökdösődve elindultunk újfent összeszedni a bandát.

Még inkább hozzábújtam, amikor megsimogatott, csak hogy érezze a törődést, és hogy milyen puha bundám van. Meg talán végre ő is rádöbben arra, hogy milyen imádnivaló is vagyok valójában. Aztán miután rendbe hozta a ruháimat, a bokrok közé vetődtem, és a fogcsikorgatva tűrte az átváltozás okozta fájdalmat. Nem tudtam elképzelni, hogy ez valaha is jobb lesz…
Mindenesetre, kapkodva felöltöztem, vagyis, csak félig, mert gondoltam, ha már edzeni járok, akkor már villantok is egyet, habár, volt egy olyan érzésem, hogy Carmen nem fog elalélni tőlem, mint néhány csaj otthon a konditeremben. Azonban próbálkozni szabad, nem igaz? A korábbi feltevésemet az is bizonyította, hogy pofákat vágott, amikor végre végeztem, és visszatértem hozzá, hogy tovább élvezzük egymás társaságát.
‒ Kösz a bókot, szivi ‒ kacsintottam rá nevetve. Tulajdonképpen már jó pár embertől hallottam ezt, nem ő volt az első, és vélhetően nem is az utolsó. ‒ De azért neked sem kell aggódnod, majdnem megütöd a szintemet. De csak majdnem ‒ villantottam rá egy ezer wattos vigyort. Ő sem volt jobb nálam, sőt kifejezetten irritáló személyek voltunk mindketten, csal annyi volt a különbség, hogy engem szerettek az emberek, őt meg… Hát, nem sok emberrel szoktam együttlátni.
Arról kezdett magyarázni, hogy ha nem érezte volna a szagomat ‒ haha, az dezodor szívem ‒, akkor nem tette volna meg. Szelíd mosollyal csóváltam a fejem. ‒ Ha helyrehoztad volna, akkor mi értelme volt tönkretenni? ‒ tettem fel egy költői kérdés, majd kiszélesedett vigyorral hozzátettem. ‒ Viszont, elég érdekes, hogy ennyire jól emlékszel a dezodorom illatára. Lassan kezdek félni tőled. A végén kiderül, hogy egy fanatikus vagy ‒ kuncogtam, majd hangos nevetésben törtem ki, amikor átterelődött a szó arra, hogy mégis szólna-e, ha meztelenül akarna-e látni.
‒ Ó, igazán? Ezek szerint nem akarsz meztelenül látni? ‒ faggatóztam kajánul, majd arra, hogy vegyem fel a felsőmet, megrándítottam a vállamat. ‒ Miért is? Nekem jó így. Szép időnk van, és néha én is mutogathatom magam, nemcsak azok a beképzelt nyomorékok. ‒ Fú! Múltkor láttam egy srácot, egy tiszta gizda srácot, akkor a tóban úszott, és utána ott menőzött néhány csajnak, holott, ha oroszlán lennék, fél fogamra se lenne elég szerencsétlen. Sőt, valószínűleg egy mozdulattal széttépném.
‒ Vagy talán ennyire zavar? Ha túlöltözöttnek érzed magad, akkor ne szégyenlősködj, engem nem zavar, ha megszabadulsz pár ruhadarabtól ‒ szólaltam meg pimaszul csillogó szemekkel. Sőt, akár még a tóba is beledobtam volna, kíváncsi lennék, hogy fest, ha rátapadnak a ruhái.
‒ Különben is, mi járatban erre, Wilkes? Meguntad az emberiséget, és igyekeztél elvonulni a világ elől, vagy Hagriddal randizol a rengetegben? ‒ érdeklődtem viccelődve. Lényegében, mindenből poént csináltam, csak hogy idegesíthessem őt. Korábban működött ez a módszer, ezért nem kételkedtem benne, hogy hamarosan megint ki fog akadni, addig meg, bátran legeltethettem rajta a szemem, és fantáziálhattam olyan dolgokról, amiről egy kiskorúnak még nem kell tudnia.

Valahogy sejtettem, hogy nehéz lesz elhitetni vele, hogy nem én vagyok az, de azért próbálkoztam. Elvégre, ha valahogy a tudtára hoznám, hogy ja, amúgy én vagyok az a köcsög, akinek szétcincáltad a ruháit, akkor a büdös életbe nem javítaná meg. Szóval, amikor ismét kimondta a nevem, megráztam a fejem és vele együtt a sörényemet, majd a következő kérdésre elheveredtem, és nagy szemekkel néztem rá. Ha akartam volna, akkor se tudtam volna elmondani neki.
Igaz, belekarmolhattam volna valamibe, de nem akartam, hogy kosz menjen a körmöm alá, így maradt a hízelgés. Végül lábra álltam, és finoman végighúztam a mancsomat a combján, amúgy meg nem tudom, hogy miért nézett rám rondán, amikor a karmaimat visszahúztam, a tappancsom meg olyan puha volt, mint egy baba popsija. Szóval, fel se sérhettem a lábait, a lábait… Ó, Merlin, milyen szívesen lettem volna most ember, de úgy meg pláne nem engedné, hogy taperoljam!
Khm. Szóval, elkocogtam a bokrokig, és onnan néztem vissza rá amolyan „naaa, légyszi, légysziii, gyere mááár”-tekintettel. Az meg csak természetes, hogy rá akartam venni, hogy hozza rendbe, amit tönkretett. Ez a minimum. Ő se értékelné, ha meztelenül látna, bár… Ki tudja. Lehet ki kéne próbálni.
Viszont, amíg beért, addig folytattam a fetrengést a nem létező bolháim társaságában. Majd kíváncsian hallgattam, és szemléltem, hogy a ruháim ismét normális állapotban vannak a földön úgy, ahogy hagytam. Hálám jeléül a kérdésére odaléptem mellé, és megnyaltam a kezét, aztán hozzádörgölődztem. Hát igen, szerintem is imádnivaló voltam.
Amikor kimentem, a ruhakupacból előtúrtam az alsómat, majd a földre dobtam. Ismét összegörnyedtem, és a korábbi folyamat fordítottja ment végbe rajtam, de a csontjaim ugyanúgy ropogtak, és fájt az átváltozás, csak most az a tömérdek szőr, ami oroszlánként borított szépen eltűnt rólam. Azonnal az alsómhoz kaptam, és magamra rángattam, majd felvettem a zoknimat, a nadrágomat, a cipőmet. A felkötöttem a fejkendőt, a pálcámat és a dobverőket a zsebembe süllyesztettem, majd a pólómat a karomra terítve kiléptem a bokrok közül.
‒ Kösz, Wilkes ‒ vigyorogtam rá. ‒ Mondták már bűbájos vagy? Viszont, nem volt szép dolog tönkretenni a ruháimat. És ha valaki más lett volna? Meg amúgy is, ha ennyire meztelenül akarsz látni, akkor csak egy szavadba kerül, nem kell trükkökhöz folyamodnod ‒ kezdtem szövegelni, és a pólót még mindig nem volt kedvem felvenni, mert kíváncsi voltam Carmen reakciójára meg hát lusta is voltam annyit öltözködni, hiszen így is jó idő volt. De ettől eltekintve ugrásra kész voltam, mert sejtettem, hogy bármikor meg tudna átkozni.

Igazán nem értettem, hogy Carmennek mégis miért kellett tönkretennie a ruháimat, tekintve, hogy a múltkori csínyem nem is volt olyan vészes. Elvégre, ki ne akarna egy orrontó furkászt a hátizsákjában? Szóval, bár oroszlánként próbáltam letámadni, de figyelt, szóval inkább mellészökkentem, leültem, és nagy szemeket meresztettem rá. Amikor megszólalt, egy oroszlánhoz képest elég értetetlen fejet vághattam. Ha emberi alakban lennék, akkor, felvont szemöldökkel merednék rá, de így…
Mindenesetre, megráztam a fejem ‒ ezáltal a sörényemet is ‒, jelezve, hogy téved. Én nem Kevin vagyok. Elvégre, ha tudná, hogy én vagyok az, akkor még a végén nem javítaná meg a ruhámat. Szóval igazán értékeltem volna, ha visszabattyogna a bokrokhoz, és rendbe hozná, amit elrontott, mert a végén engem lincselnének meg meztelenkedésért.
Egyelőre nem nagyon csináltam mást, csak ültem, és néztem, hátha meghatja a kis lelkét, ami szerintem nincs, de ez lényegtelen.
Azonban, ez nem hatott, így végül megböködtem a kezét az orrommal, nem csinált semmit, csak pofákat vágott. Felmorrantam, finoman rátettem a mancsomat és combjára, és többször végighúztam rajta, majd intettem a fejemmel, és elkocogtam a bokrokig.
Ott aztán visszafordultam, hogy Carmen követ-e, és ha igen, akkor megálltam a ruháim mellett, és a mancsommal mutogattam rájuk. Ezzel céloztam arra, hogy legyen már kedves, és hozza helyre, különben elharapom a torkát. Na, jó, nem. De ha rámorgok, akkor talán esetleg kicsit komolyabban veszi a dolgot.
Mindenesetre, én a ruhák mellett elheveredtem a fűben, a hátamra fordultam, és úgy tekintettem rá. Igazából, tök ártatlan voltam, szóval akár vissza is változhattam volna, csakhogy nem tudtam, mert a ruháim… Nos, kösz Carmen… Mondjuk, várhattam volna estig is, ellettem volna a bolháimmal meg ilyenek, de azért mégse akartam várni, mert még volt egy kis dolgom. Így értékeltem volna, ha a kisasszony összekapja magát. Nem is értettem, hogy mégis miért kellett egy ismeretlen cuccait tönkretennie. Kis rohadék. De legalább jól néz ki.
Fetrengtem még egy sort, és ha Carmen nem csinálta meg a ruháimat, akkor feltápászkodtam, és továbbra is bökdöstem, ha meg megcsinálta őket, akkor addig ügyeskedtem, amíg a hátamra nem vettem őket, hogy odébb vonulhassak.

A lustálkodás kellemes, jó és hasznos dolog. Kivéve, ha egy olyan csaj illatát érzed folyton, akivel kavarnál, de nem teszed, mert ellenségként kezel. Pedig olyan szívesen… Á, hagyjuk. Szóval, egyre inkább olyan érzésem volt, hogy fel kéne tápászkodnom, mert bajok lesznek, elvégre egyre erősebben éreztem a csaj parfümét.
Nem hallgattam a megérzéseimre, csak elnyúltam a fűben, és élveztem, ahogy a nap melegíti a vizes bundámat. Aztán lépteket hallottam, felkaptam a fejem, hogy jobban körbenézhessek. Nagyjából ekkor pillantottam meg Carment, aki éppen azok közül a bokrok közül mászott ki, ahol én a ruháimat hagytam. Felmorrantam, és feltápászkodtam. Megráztam magam, hogy kevésbé legyen vizes a bundám, és megvártam, hogy a lány eltávolodjon onnan. Akkor gyorsan a bozótba vetettem magam. Ahogy sejtettem, a ruháimat szétdúlta, az alsómat meg elszakította. Elégedetlenül felmorrantam, és valami visszavágáson törtem a fejem. Ez a csaj… Hihetetlen. Elképesztően gyerekes, bosszúálló és kicsinyes volt, viszont… Azt rohadt! Milyen formás feneke volt ebből a magasságból nézve!
Megráztam a fejem, és igyekeztem nem Carmen fenekét bámulni. Úgy tűnt, nem figyel, így óvatosan kikúsztam a bokrok alól, majd amilyen gyorsan csak tudtam megindultam az irányába. Ha nem volt elég fürge, akkor a földre terítettem, és hiába voltunk még füves területen biztosan fájt neki a földet érés, ha mégis kitért volna előlem, akkor egy félfordulatot vettem, leültem, és nagy szemekkel néztem rá. Jelenleg eszem ágában sem volt őt bántani. Ó, dehogy! A szívatás az ráér később is! Jelenleg csak a közelébe akartam férkőzni, aztán, ha elfogadott, akkor vissza akartam rángatni, hogy javítsa meg a ruháimat.
Ha sikerült feldöntenem, akkor biztos nem örült neki, hogy a több kilós oroszlán ücsörög a hátán, és a tarkóját nyaldossa, miközben jókedvűen dorombol. Bár, ha ficánkolni kezd, akkor néha rámorranok, és amikor úgy döntöttem, elég volt a nyalakodásból, akkor leszállok róla. Olyan másfél méterre eltávolodtam tőle, és olyan állást vettem fel, hogy bármelyik irányba el tudjak ugrani, ha átkot akarna rám küldeni.
Ha pedig nem esett el, akkor addig ültem a fűben, és néztem, amíg meg nem tudtam állapítani, hogy bántani akar-e, vagy sem. Ha az volt a szándéka, hogy megátkoz, akkor a korábban említett pozíciót vettem fel, hogy kitérjek a támadásai elöl, ha nem volt ellenséges, akkor közelebb merészkedtem hozzá, és megböködtem az orrommal a kezét.

Egy verőfényes vasárnapi délutánon mivel jobb dolgom nem volt ‒ jó, igazából egy csomó dolgom lett volna, de nem volt kedvem év végén is a beadandókkal vacakolni ‒, ezért lebattyogtam szépen a tópartra, mert szerettem ülni egy fa alatt, és nézni a tóban pancsolgató polipot. A vénség vidáman csapkodott a karjaival, és esküszöm egy pillanatra delfineket is láttam ugrálni körülötte, de könnyen lehet, hogy csak az agyamra ment valami. Talán a hőség volt. Vagy az a doboz drazsé, amit korábban befaltam. Tudtam én, hogy az egyiknek fülzsír íze volt! Vagy mégis a meleg volt.
Apropó meleg! Olyan csábítóan csillogott a víz, hogy kedvem támadt elmerülni benne. Körbesandítottam. Viszonylag kevesen voltak a közelben, így a tőlem pár méterre lévő bokrokhoz osontam, ott levetettem a pólómat, a cipőmet, a zoknimat és a nadrágomat, de amikor egy szál alsóban gubbasztottam, rá kellett döbbennem, hogy azt nem vehetem le, viszont ha abban gázolok a vízbe, akkor viszont hogyan megyek fel a suliba?! Ekkor kis villanykörte jelent meg a fejem felett, és egy belső hang közölte velem, hogy gyökér és animágus vagyok, mi a szarért nem használom a képességemet.
Széles vigyor terült szét az arcomon, az egyik bokor alá rejtettem a holmimat, majd letérdeltem, és egyenletesen véve a levegőt elképzeltem, ahogy a testem átalakul egy oroszlánévá. Egy-két éve sajátítottam el a képességet egy Swansea-be érkező cirkusz egyik tagjának a segítségével. Azóta is bejegyzetlen animágusként nyomultam, mert a faszom se akarta, hogy a Minisztérium mindent tudjon rólam. Minek kell ezeket nyilvántartani? Mintha valami elmebeteg lennék.
Éreztem, ahogy ropognak, átalakulnak a csontjaim, ahogy a bőröm alól szőr tör fel, és legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, de az egész nem tartott sokáig. Az új testemben még nyújtózkodtam egy picit, majd a bokorból kidugtam a fejem, hogy körbesandítsak. Sehol senki. Kiszökkentem, nekiiramodtam, élveztem, ahogy a sörényem lobog a szélben, aztán nagy csobbanással belevetődtem a vízbe.
Sokáig lubickoltam oroszlánként a vízben, aztán, amikor úgy éreztem, hogy lehűltem, kiúsztam a partra, és ott a bokroktól nem messze elterültem a fűben. Sokáig ott sütettem a hasam, egészen addig, amíg meg nem éreztem egy ismerős illatot. Lustán felemeltem a fejem, és Carment kezdtem keresni. Ez az illat… Biztosan ő volt. Az a mardis csaj, akit élvezet volt cseszegetni. Azonban, mivel sehol nem láttam, visszafeküdtem, és csak remélni tudtam, hogy nem találta meg a ruháimat, a pálcámat és a dobverőimet.
Bár, akkor letepertem volna, hogy visszaszerezzem őket. Mondjuk… Amúgy is letepertem volna, csak nem oroszlánként. Oké, nem mindig jött rám, csak nagyon ritkán, de néha elég szívesen jártam volna vele. Is. Meg még egy-két csajjal. Úgyis kellene keresnem egy rendes barátnőt, mert az előzővel tegnap szakítottam, és már kezdtem érezni, hogy jó dolgomba nem tudok mit kezdeni magammal. Szóval kellett volna egy csaj. Hm. Mondjuk, az a szöszi hugrás?
Egyre több név és arc jutott eszembe, de Carmen illata ott terjengett a levegőben, és folyton visszarángatott a valóságba. A hátamról a hasamra gördültem, a mancsomra támasztottam a fejem, és azon kezdtem merengeni, hogy tulajdonképpen éhes vagyok. Carmen vajon mit szólna hozzá, ha megenném? Az kannibalizmus lenne? Elvégre, oroszlán vagyok… Aztán az jutott eszembe, hogy vajon a sok fetrengéstől összeszedek-e néhány bolhát. Majd az, hogy amúgy jól esne, ha valaki megvakarná a hasam.
Felmorrantam, és ismét pozíciót váltottam Ez nem lesz így jó, nem lesz jó, viszont még nem száradtam meg, így nem tudok felöltözni… Francba! Tudtam, hogy nem kellett volna a köcsög kis villanykörtére meg a hangra hallgatni!