2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem is értem, hogy miért jelentkeztem erre az ostobaságra, csapatépítő foglalkozás. Vagy nem is lehetett volna nemet mondani? Minden házból két fő, az összesen nyolc, meg egy tanár. Lesznek majd mindenféle egymást és az iskolát megismerő kvízek, vetélkedők, már előre unom az egészet. Különben is, az egyetemisták alig vannak a Roxforton belül, minek ide ismerkedés? Úgy terveztem, hogy majd bejárok, ha kedvem tartja, ebben az esetben minek is kéne ismernem mondjuk... Hollóhátasokat? Totálisan semmi értelme. Kissé életunt vagyok mostanság, nagy nehezen lezajlott a költözködés, most már nem csak magántanuló leszek roxmortsi vadkanos szobával, hanem az iskolában is lesz egy saját szobám a látszat kedvéért. Nem sok barátom van, Darius-szal elmentünk párszor sörözni még, a többi alkalom már nem volt spontán, ellenben a verekedés is elmaradt. Szótlanul hallgattam a bolgár sztorijait a kviddicsről, vagy éppen a legutóbb felcsípett szőkéről, csak éppen egyikben sem vagyok érintett. Olymindegy, ha barátkozik véletlenül az ember, akkor nem is feltétlenül a téma érdekes, sokkal inkább a közös időtöltés. Végeredményben a szláv nyelveket ismerem úgyahogy, azokat a szavakat, amit meg nem, azokat a szövegkörnyezetből rakosgatom össze. Szóval itt sétálok a roxmorts-i erdőségben, a kezeimben a papír, amelyen ugyan lista nincs a résztvevőkről, csak egy alap térkép, hogy merre is kell menni. Mivel roxmortos hétvége van, a kicsik is elhagyhatják az iskolát, ezért a megközelítés egyénileg, aki nem egyetemista az gondolom kérhet segítséget. Csak ez a rohadt vihar ne lenne. A semmiből támadt fel, a víz már csapdossa az arcomat, a karjaimat az arcom elé teszem, nehogy pofánvágjon egy elszabadult faág, és felpillantok az égre, amely éjsötét, ahogyan feldörög az első villám. Hát ez aztán marha jó csapatépítés lesz. Szerintem jó eséllyel már régen lefújták az egészet, csak nekem nem szóltak róla. Párszáz méteren belül meglátom a házat, amit elvileg egyébként is ilyen alkalmakra tartanak fent, majd várok valamennyit, amíg elül a vihar. Aztán lehet, hogy már az egész társaság ott van, csak nélkülem kezdték el, mit tudom én. A szél nagyjából kezd orkánerejűvé válni, és az egyik tölgyfa törzsét úgy töri derékba, hogy az csoda, hogy nem dől éppen rám, amikor hátraugrok. - Bassza...meg! – Káromkodok, ez lehetett volna kicsit távolabb is. Ellenben ahogyan kifújom magam, és küzdenék tovább a ház sziluettjéig, hátrapillantok, és úgy jó hatvan méterre tőlem szőke üstököt fedezek fel a fák között, valami ismeretlen csaj szintén a továbbhaladással küzd. - Erre! – Kiáltok oda neki, és megtámasztom magamat az egyik törzsben, és kérdőn nézek rá, hogy vajon el tud-e idáig jutni, avagy menjek vissza érte. Na nem mintha imádnék bárkinek is segíteni, de ha itt süti meg a villám... nos ahhoz még nekem sem lenne gyomrom.
Nem szokásom gyakran cinikusnak lenni, most előjön ez az oldalam is. Végre egyszer előtör a szociális énem, hogy itt az ideje, hogy társaságba járjak, s ahogyan elnézem, le lett fújva az egész, csak kettőnknek nem szóltak. Nem tudom, hogy már az idő volt tényező, nem maradt lehetőség szólni nekünk. Igaz én nem is voltam a Roxfortban, Londonból jöttem éppen, baglyot utánam küldeni elég kockázatos vállalkozás lett volna, ha jött is, hát elkerült, ahogyan a szőkeséget is. Többet az életben nem fogok kimozdulni a szobámból, azt megígérhetem. Az ellenben logikusabb, hogy ha látom, hogy a rettegős lány moccanni sem mer a fa árnyékából, nem fogom otthagyni, még ha a lehető legmesszebb is állok a hőslelkű griffendélesektől. Visszamegyek érte, és már együtt araszolunk fától fáig, az égzengés a nyomunkban, csoda, hogy még a villám elől ki tudtam menekíteni, és a varázslat, amelyet ösztönösen húzok fel pajzsként, flottul meg, ki tudja, a gyakorlat, avagy a stressz hozta most ilyen jól, hogy a ránk zúduló faág most porrá omlik, anélkül, hogy elkaszálna minket. Berobbanunk az ajtón, hasra is esünk a lendülettől, hogy a lábammal kell odavágnom az ajtót. Kint továbbra is tombol az ítéletidő, verdesi a zsanérokat, mégis úgy vélem, hogy itt bent lényegesen biztonságosabb. Ha már együtt szaladtunk idáig, nem vágom meg, amíg a hugrabugos egyedül tolja fel magát, felsegítem. Ilyen közelről még annyira sem ismerős arcról, mint távolabbról, ami valljuk be az én ismerkedési stílusomat, nem meglepő, többségében ki sem mozdulolok a roxmortsi szobámból, illetve pár hete amióta átköltöztem az iskolába, hát... ott is van egy saját zugom, abban gubbansztok. Jennyt, a gonosz tündért amennyire tudom elhajtom, igyekszem nem foglalkozni szüleim választottjával. - Nem tudom, hogy ki volt az az idióta barom, aki nem látta előre ezt a vihart. A mágia az eszközünk, nem hiszem el, hogy nem volt lehetőség megjósolni mindezt... – Vonom meg a vállamat színtelen hangon, a káromkodásom ellenére is igen gyorsan lenyugodszom, nem fogom zavartatni magamat mások ostobasága miatt. Végigsimítok az arcomon, amely most még vizes, itt talán gyorsabban megszáradunk, amíg elül a vihar. Körbenéznék, előtte a lány elnézést kér. Meglepetten hárítva emelem a kezem. – Szard le. Jól. – Lépek el mellőle, és megnézem, hogy hol is vagyunk. Ha egy csapatépítő tréningnek szánták, akkor minimum kajának lennie kell, így a rövidtávú éhenhalástól nem kell félni. Emeletes a ház, vannak itt hálók, na meg konyha, illetve a földszinten ebédlőasztal a sarokban, no meg zsámolyok. Egy hihetetlenül nagy kandalló. Ez még jól jöhet. Ide indulok el elsőre, és a pálcámmal be is gyújtom, látva a lány remegését. Aztán sarkon fordulok, és odahúzom a lányt, hogy csüccsenjen le. Nem maradok ott, a lángok viszont gyorsan életrekelnek, és jóleső meleg tölti be a földszintet. Az ablakhoz megyek, onnan nézem a kinti sötétet. - Tetves vihar. Shane, ha érdekel. Lett volna jobb dolgom is mára. – Komoran szemlélődöm kifelé, nem vagyok a legjobb kedvemben ahhoz, hogy most itt ragadjak, jelenleg azonban nem látok más választást. Hátrapillantok, hogy vajon leült e, vagy hozzám hasonlóan az élő fába is beleköt, és szándékosan lázad ellenem is. Ha nem fáj semmije, akár szótlanul is átvészelhetjük azt, ami ránk vár, vélhetően pár óra alatt elcsitul az egész. Az viszont bunkóság lenne, ha állandóan lerázom a tőmondataimmal. – Kaphattál volna jobb sorstársat is. – Pillantok rá sötéten. Nem akarom sajnáltatni magamat, inkább őt szánom, nem a mardekáros közutálat miatt, én magammal nem vagyok kibékülve, másnak sem kívánom ezt a társaságot.
Egyre inkább úgy érzem, hogy el se kellett volna jönnöm, nem is kéne itt lennem, mert ez az egész totál káoszba fulladt itt a végére, és nincs is itt más rajtunk kívül. Az is lehet, hogy már az is rossz ötlet volt, hogy kitettem a lábamat a birtokról. Miért gondoltam, hogy attól majd jobb lesz valami? Miért gondoltam, hogy majd jobban érzem magamat lila hajjal és az elfeledtet velem minden hülye rémséget, ami mostanában történt ezzel a család összezilálós őrülettel kezdve mondjuk. Annyira nem tudom, hogy mégis hogyan kéne megoldani a káoszba fulladt életemet, tényleg nem tudom, de valami muszáj lenne tennem és lehetőség szerint nem azt, hogy megfutamodok előle, pedig az lenne a könnyebb! Erre a hülye izére se kellett volna rábólintanom. Van egy csomó barátom, akkor meg mégis miért kéne még pluszban is ismerkednem igaz? Nem kellett volna jönnöm, akkor nem keveredem viharba, nem csap belém majdnem a villám és nem kell végül menekülnöm a fák, meg a pusztítás elől, ha nem akarom itt hagyni a fogamat az erdőben. Már pedig ez már pont nem volt tervben. Csak túl akarom élni ezt az egész rémséget és vissza akadok menni a suliba! Tudom ez talán most kicsit hisztinek tűnik, legszívesebben toppantanék is a lábammal, csak úgy nem nagyon merek most mozogni, mert ha elemelem a lábamat a talajtól a végén tényleg felkap a szél simán és... na az rohadtul szívás lenne, szóval ettől úgy istenesen rettegek. - Egyetértünk! - mormogom a káromkodását hallva, amikor végre sikerül padlót fogni és végre bekerülünk a házba. Már ebben sem hittem igazán, de legalább meg van, komolyan kész csoda! Örülök, hogy egyáltalán túléltük ezt az egészet, repesek és ugrálhatok örömömben mi? Csak épp még most sem tudom, hogy jutunk vissza. Nem tanultam még hoppanálni, és tuti, hogy nem is ebben az állapotban fogom elkezdeni a gyakorlását, mert attól jó eséllyel csak még rosszabb lenne a helyzet. Próbálok feltápászkodni, láthatóan nincs rajtam sérülés és én sem érzem azt, hogy valami eltalált volna. Persze van kiadós ijedtség és van egy egész apró karcolás a kézfejemen, de ilyen kis szinte semmiség észre sem veszem magamtól. A hajam egy kóchalmaz és persze csuromvíz is, szóval kellően pocsékul festhetek, de most mondjuk amúgy sem pont a külsőm az elsődleges, amivel foglalkoznom kell, nem számottevő. - Aha... kösz, végül is csak majdnem megsütött a villám, elmosott az eső és felkapott a szél, szóval tök frankón. - végre legalább sikerül felülni és tudom, nem vele kéne szenyóznom, mert az ő hibája, sőt ő segített nekem és kimentett ebből a pocsék helyzetből, nem kéne levezetnem rajta, hogy bajom van. - Bocs. - bököm ki végül néhány másodperccel az első kifakadás után, talán még szóhoz se nagyon tud jutni, hogy mondjuk visszavágjon, ha ilyesmi esetleg megfordult volna a fejében. - Jól vagyok azt hiszem, csak rohadtul megijedtem és... te jól vagy? - bocsánatkérő gyér mosolyt is az arcorma varázsolok. Tényleg nem vele kellene szemétkednem, hiszen nem csinált semmi rosszat, sőt ha ő nincs akkor a fene tudja, hogy mi történt volna velem odakint. Megpróbálok azért körülnézni is, hogy mi van itt. Nem lenne rossz legalább valami meleg cucc, vagy fűtés, mert lehet hogy tudunk pálcával tüzet gyújtani, de ha nincs hova, akkor nem épp a házat kéne leégetni. Legalább talán a szárítkozás nem lesz gond, itt van rá a mágia, bár én mondjuk nem vagyok a legprofibb boszorkány és még kissé remegek az ijedtségtől, egyelőre biztos, hogy nem varázslással kell kezdenem, mert a végén még inkább pórul járok és már most sem épp fényes a helyzetem.
Nem tudom, hogy meddig kell a házban rostokolnom, már nem is volt kedvem eljönni, és ha ilyen rosszul indul, szívesebben lennék máshol, ehhez még a házat is el kell érnem. Érnünk. Hiszen ahogy látom, nem én vagyok az egyetlen „hajótörött”, úgy tűnik nem sikerült rajtam kívül mindenkinek szólni. Az erdő komor sötétje úgy tűnik haragszik ránk, mert ahelyett, hogy megvédene minket, lepaktál a viharral, egyedüli menedék a ház lehet, ha ugyan elérjük. Többször is előrenézek, majd vissza, nem hagyhatom ott a most lilahajú lányt, fizikailag sokkal gyengébb mint én, ebben az ítéletidőben kint varázsolni lehetetlen. Ha nem segítek, akkor nem vészeli ott kint át a tombolást, a végén még belecsap a villám, vagy ráesik egy fa. Jól titkolom, de nem vagyok annyira szemétláda, mint azt hiszik rólam, így fel sem merül, hogy felhúzzam az orromat, és egyedül szaladjak a házig. Visszaindulok a lányért, megkockáztatva a saját testi épségemet. Próbálunk egymással kommunikálni, ez sem nagyon megy, úgyhogy egyértelművé kell majd tennem, hogy mit is akarok. Nem bonyolult ez. Visszamegyek érte, és együtt elérjük a házat. Talán csak egy nyári zápor. Ezen a ponton újabb fát tör ketté a vihar, de most nem csak a földre csapja le, hanem azon mód a több mázsás törzsnél megcsavarva magával viszi. Ez azért nem semmi, csoda, hogy az alig ötven kilósnak tűnő csaj még bírja a strapát, kemény fából faraghatták. Ő sincsen elragadtatva attól, amire gondolok, hát nehogy már én legyen a hibás azért, hogy ide jutottunk. Bólintok a szavaira, ráfogok a kezére, amit nem húz el, helyes, legalább ebben egyetértünk. Miután elaraszoltunk az utolsó fáig, amely a tisztás szélét jelenti, kivárunk, hogy erőt tudjunk gyűjteni a végső futáshoz. Elszámolok, majd ha ő is kézsz van, mögöttünk valóban iszonyatos csattanás, és aztán a forgószél oldalról csap felénk egy komolyabb ágat, amelyet korábban törhetett le egy méteres tölgyről. Nincsen időm előkapni a pálcámat, jobb híjján pusztakézzel suhintok felé, nagy ritkán megpróbálok pálca nélkül varázsolni, szoktam vele ámulatba ejteni másokat. Ezúttal sötét csóva siklik ki az ujjaimból, és porrá őrli a felénk száguldó akadályt. Nem hagyom, hogy Charlene esetleg szájtátson, felrángatom a veranda lépcsőjén, és egy mozdulattal nyitok be a kilincsen, amely mázlinkra engedelmesen nyílik. Oly erős a szélvihar, hogy szó szerint beesünk a földre, hogy aztán a lábammal csapjam be az ajtót magunk mögött. Elengedem a lány kezét, és felkönyökölök, igen morózus arccal. - Baszki... ez közel volt. Ha kézhez kapom azt a hülye... idióta.. – Káromkodok, aztán átfordulva felülök, csurom víz vagyok, azért nem fázom annyira, hogy lila legyen tőle a szám, a köpenyem azért korántsem volt vízhatlan. Úgy terveztem, hogy csak benézek erre a csapatépítésre, és gyorsan lelépek, ez most semmilyen módon nem valósul meg. Most jobban megnézem a lányt, talán hugrabugos lehet, már láttam is a nagyteremben annál az asztalnál, onnan rémlik a szőke haja, ami most lila. - Jól vagy? Nem talált el semmi? – Kérdezem az iskolatársat, aki így ránézésre elég fiatal, biztos, hogy nem egyetemista.
Na jó az már egyértelmű, hogy ez a találkozó baromira el lett szúrva és hogy nem kéne itt lennem, mert a végén még komolyan felkap a szél és simán elfúj, amit baromira nem értékelnék, hogy mit ne mondjak. Próbálok én kapaszkodni, de attól félek, hogy ha elkezdenék haladni, akkor a végén tényleg felkapna a szél, aztán annyi... örülhetek, ha sikerül újra földet érnem úgy, hogy nem törtem teljesen össze, de akkor mégis mi a fenét kellene csinálnom vajon? Nem ismerek olyan varázslatot, ami megállítja a vihart és a nagyobb baj az, hogy ha most elővenném a pálcát, simán meglenne annak az esélye, hogy azt is kicsavarná a kezemből, aztán még a varázslásra is keresztet vethetnék egy időre, amíg nem jutok el Londonba, hogy újat szerezzek be, az pedig attól félek, hogy nem ma lesz. A srácot alig hallom az orkán erejű szélvihar miatt, szóval próbálok az intésnél maradni, főleg hogy úgy fest ő se nagyon tudja, hogy mit hadoválok, csak próbál valahogy jelezni, hogy menjek oda felé... na persze a jó francokat fogom én elengedni ezt a fát, ami legalább egy fix pontot jelent most. Végül mégis rászánom magamat, hogy összeszorított szájjal elinduljak, hátha nem kap fel a szél. Nem szeretném én eljátszani Dorothy történetét és nem akarok Ozzal sem találkozni, főleg mert még csak kutyám sincs és nem is hiszik abban, hogy van valami csodás világ a felhőkön túl. Még akkor sem sikerül rávenni magamat, hogy elinduljak, amikor végül mellém ér. Csak megrázom a fejemet az ötletre, hogy háromra induljunk el, de végül az első reakció után mégis csak egy bólintás jön. Tudom, hogy nincs értelme itt maradni, de ettől még nem hangzik valami jól, hogy ebben a pocsék időben megpróbáljak A-ból B-be jutni. - Pocsék ötlet, de... nekem sincs jobb! - ezt szinte csak mormogom magam elé, most nem is igazán próbálkozom a kiabálással. Meg kellene tartanom magamat és nem elszállni a viharral, de ez még mindig állati nehéznek tűnik, szóval kapaszkodom én kezébe egyelőre, nem vagyok annyira bátor, hogy az övét is elkapjam, azért na annyira nem ismerem, sőt... konkrétan semmit nem tudok róla, még a nevét sem. Komolyan marha jó, hogy senki se szólt, hogy vihar lesz és ne legyek olyan nyomi, hogy elindulok az erdőben. Nem értem, hogy miért nem lehetett erről valami infot leadni előre, hogy az ember ne szívjon ilyen nagyot. Mindenesetre azért még mindig próbálok kapaszkodni és igaza van fedezék kell, mert ebből a végén még kiadós eső is lehet, azon kívül, hogy baromira elszállunk, mint a már említett Dorothy. Azért abban a pillanat baromira megfagy az ereimben is a vér, amikor hallom a hátam mögött a zuhanást, ahogy az előbbi fa a villámcsapásnak hála a földön köt ki. Ráveszem magamat erővel, hogy ne forduljak meg, annak most nem lenne értelme, hogy még jobban a frász törjön ki. A házat kutatom a szemeimmel, de még mindig nincs valami közel, mégis bólintok végül, amikor kb. sikerül kiolvasni a szeméből, hogy min is töri a fejét. Szóval... fogjuk és jussunk el addig valami csoda folytán, hogy közben ne kapjon fel a szél és ne vágjon az arcunkba egy kisebb fát. Nem faágat... lassan már komolyan fákat is megemel a vihar.
Paige sosem fogja megérteni, hogy nem olyan egyszerű, hogy ha az ember barátnője meghal. A hugom szerint túl kéne lépnem a dolgon, feldolgozni, és nem másokat szekálni, bármilyen jó vagyok benne. Úgy véli, hogy sötét humorom támadó jellegű másokkal szemben, akik alapvetően nem ártottak nekem. Máskor a hideg kőfolyosókat rovom, magányosan. Nem könnyekkel gyászolok, ráadásul mindennek már két éve. Túllendülni? Aligha fogom tudni csak úgy értelmezni, hogy mi is történt, ráadásul Jenny állandóan ott jár a nyomomban, jelezve, hogy még mindig él a két család közti megállapodás, hogy hamarosan egyesülhetünk. A családja nem érdekel, a jeleket igyekszem nem tudomásul venni, holott Paige egyszer felvetette, hogy mi van, ha nem baleset volt Selene halála. Nem, a gyilkosságot még egy aranyvérű család számlájára sem írnék. A hugom fiatal még, gyermeki fantáziával megáldva, és ha azt akarta, hogy ezzel könnyítsen a lelkemen, hát célt tévesztett. Ő beszélt rá arra, hogy jőjjek el erre a kvízre, vagy mi ez, holott nem sok kedvem van még most sem társaságban lenni. Vagy ha igen, Darius-szal mennék el inni, abban legalább nincsen kockázat. Ellenben itt a ház környékén élek a gyanuperrel, hogy mindenki másnak szóltak, csak nekem nem, hogy mindez mára le van fújva a vihar miatt. Amikor hátranézek, ki kell egészítenem azzal hogy a máskor szőke, most lilahajú csajszi is ennek lett az áldozata. Csak arcról ismerem, tudom, hogy hugrabugos, de még a neve sincsen meg. Ha együtt leszünk, lettünk volna, ő is ide igyekszik, mások most nem is tudhatják a ház helyét, fidelius bűbájjal van elrejtve. Még az a szerencse, hogy nem rejtették el előlem is, amikor végül lefújták a dolgot, itt lesz lehetőségünk menedéket találni, ellenkező esetben húzós lenne most visszafordulni. Saját magamat aligha féltem, ha itt maradok, legalább vége lesz a dolognak, a lány ellenben egyedül nem fog boldogulni. A franc essen bele, nem jobb lett volna, ha csak magam vagyok? Felmordulok, ahogyan kisöpröm a szememből a hajamat, amely az ellenszél miatt pontosan az arcomba vág. Hosszú köpenyemet is úgy tépázza, hogy még letépi rólam. A fülem lassan bedugul, ahogyan kikerülöm a letépett törzset, kapaszkodni viszont tudok belé. - Mi van? – Üvöltök vissza, foszlányok jutottak el hozzám, ha mondott is valamit, semmit nem értette belőle. Visszafelé indulok hát, keményen megvetve a lábamat, a fától fáig araszolok, hogy a szél ne csapjon földhöz, és átkozom az időjárást, no meg a tanári kart, a baglyokat, mindent, aki csak eszembe jut. Most úgysem hallja senki, bátran kiadhatom magamból. Nem mintha egyébként visszafognám a stílust. Percek telnek el, mire a hugrabugos mellé érek, ugyanahoz a fához kapaszkodok mint ő, így a közelségben már nem kell annyira üvölteni. - Nincs értelme visszafordulni. Oda! Háromra! – Innentől már csak az ujjaimmat mutatok, és amikor elértem a hármat, ráfogok a kezére, majd elindulunk a ház felé, szintén a fák között, nem az ösvényen, én elől kapaszkodok, ő pedig akár a derekamon lévő övbe, úgy, hogy a másik kezével az enyémet fogja. Ketten együtt már nyomunk egy mázsát, ám ha volt olyan erős a hurrikán, hogy egy tölgyet tépett ketté, akkor ez mit sem számít. És bumm! Villám csap a földbe, pont abba a fába, ahol az előbb Charlene nem mert megmoccanni. Ajakösszeszorítva nézek vissza, majd megrázom a fejemet, nem kell beszarni, holott most ebben a percben én sem szándékozom meghalni. Az utolsó fától azonban messzebb van a ház, itt kell egy kicsit erőt gyűjteni, mert komoly elrugaszkodásra lesz szükség, hogy ha nem akarjuk, hogy a forgószél felkapjon. Várom, hogy a lány bólintson.
Szóval azt mondják, hogy ha egy nő életében nagy változások állnak be, akkor nagy változásokon is megy át, mint pl. megváltoztatja a haja színét... Na épp e miatt van most nekem lila hajam. Igen... lila! Soha életemben nem festettem még be és főleg nem ilyen látványosan másra, mint amit megszoktak tőlem, de most mégis ez kellett. Túl sok minden történt egy nyár alatt, nekem pedig még mindig nem sikerült napirendre térnem a teljes káosz felett. Nem egy átlagos dolog, hogy kiderül van egy ikertestvéred, akiről soha sem hallottál és nem mellesleg van egy anyád is, aki úgy néz ki, hogy soha sem akart veled lenni, még csak fel sem merült benne, hogy találkozzon veled, vagy rád nézzen. A tetejében pedig az apád, akiről azt hitted, hogy mugli és felettébb hitelesen játszotta el ezt varázsló és auror volt és teljesen keni-vágja ezt az egész mágia kérdést. Na most ez azért sok, ehhez kell valami új, még ha jó eséllyel nem is fogom sokáig megtartani majd ezt a lila hajat, mert amúgy baromira nem passzol hozzám. Ezért is jött kapóra, hogy Roxmortsból a fodrász meglátogatása után mehetek erre az ismerkedős... izére, legalább még nem azonnal kell megmutatnom a többieknek az új hajamat, bár azzal nem számoltam, hogy majd most tök ismeretleneknek kell villantanom. Azt hiszem nem ez lesz életem legjobb kezdése, bár még mindig nem értem azt sem, hogy minek kell ez az egész csapatépítés izé. Arra viszont baromira nem számítottam, hogy hirtelenjében olyan vihar kerekedik itt, hogy azt se nagyon tudom majd, hogy hova kapjak és hogyan maradjak a földön, hogy majd nem fog-e felkapni a szél, mert olyan erővel ráz, hogy valami őrület. Nem sokon múlik, hogy fel ne sikítsak, amikor hallom, hogy a távolban valami ág hangos recsegéssel törik le. Nem tudok most figyelni, a mozgásra nem, viszont azt meghallom, hogy valaki egy kiadósat káromkodik nem is olyan távol tőlem. Akkor nem csak én szúrtam el ezt az egészet és indultam el gyalog, amikor vihar készülődött, legalább ez is valami. Talán az a ház sincs már messze, de jelenleg a hajamtól kb. semmit sem látok, az irányok nem igazán vannak meg most. De hát a fene tudta! Komolyan nem volt róla még csak sejtésem sem, hogy ilyen orkán erejű szél kerekedik majd, netán mások tudták és... egyáltalán jött rajtuk kívül más is? Mert mintha nem látnék senkit sem a fák között kínlódni, vagy már mindenki odaért? - Hé! - kiáltok bele teljes erővel az üvöltő szélbe, hogy legalább valamennyi hallatsszon a hangomból. A szőke helyett tehát valami lilás loboncot láthat meg a távolban, ami jelenleg inkább valami kócos gombolyagnak tűnhet, ziláltan festhetek ki, de ez most cseppet sem érdekel. Mázli, hogy nem vettem szoknyát, amit Bonnie akart rám erőltetni, az most aztán főleg kellemetlen lenne. - Meg se merek moccanni! - kiabálok vissza, amikor immár egyértelműen nekem szól. Kapaszkodom én a legközelebbi fába, komolyan attól félek, hogy felkap a szél és majd mint valami kifeszített zászló fogok lebegni mellette, amíg aztán fel nem kap és elvisz valami ismeretlen tájra, mint az Oz-ban... komolyan már ilyesmiken jár az eszem. - Nagyon... fúj! - ezt már jó eséllyel nem is nagyon hallhatja, inkább csak magam elé motyogom, ahogyan próbálom összekaparni magamat és végre elindulni. Ellököm magamat a fától, azzal már nem foglalkozom, hogy a ruhámat összefogjam magamon, repked minden minden felé, a hajamtól kb. szart se látok, és akkor ez enyhe kifejezés. Próbálok nyíl egyenesen arra haladni, amerre az előbb a hangot hallottam és lehetőség szerint előtte nem elszállni valahova a messzeségbe. Ezt végképp nem érdemlem, így is kemény nyaram volt, nem lenne fair, ha még a szeptemberem is ilyen veszettül pocsékul kezdődne.
Nem is értem, hogy miért jelentkeztem erre az ostobaságra, csapatépítő foglalkozás. Vagy nem is lehetett volna nemet mondani? Minden házból két fő, az összesen nyolc, meg egy tanár. Lesznek majd mindenféle egymást és az iskolát megismerő kvízek, vetélkedők, már előre unom az egészet. Különben is, az egyetemisták alig vannak a Roxforton belül, minek ide ismerkedés? Úgy terveztem, hogy majd bejárok, ha kedvem tartja, ebben az esetben minek is kéne ismernem mondjuk... Hollóhátasokat? Totálisan semmi értelme. Kissé életunt vagyok mostanság, nagy nehezen lezajlott a költözködés, most már nem csak magántanuló leszek roxmortsi vadkanos szobával, hanem az iskolában is lesz egy saját szobám a látszat kedvéért. Nem sok barátom van, Darius-szal elmentünk párszor sörözni még, a többi alkalom már nem volt spontán, ellenben a verekedés is elmaradt. Szótlanul hallgattam a bolgár sztorijait a kviddicsről, vagy éppen a legutóbb felcsípett szőkéről, csak éppen egyikben sem vagyok érintett. Olymindegy, ha barátkozik véletlenül az ember, akkor nem is feltétlenül a téma érdekes, sokkal inkább a közös időtöltés. Végeredményben a szláv nyelveket ismerem úgyahogy, azokat a szavakat, amit meg nem, azokat a szövegkörnyezetből rakosgatom össze. Szóval itt sétálok a roxmorts-i erdőségben, a kezeimben a papír, amelyen ugyan lista nincs a résztvevőkről, csak egy alap térkép, hogy merre is kell menni. Mivel roxmortos hétvége van, a kicsik is elhagyhatják az iskolát, ezért a megközelítés egyénileg, aki nem egyetemista az gondolom kérhet segítséget. Csak ez a rohadt vihar ne lenne. A semmiből támadt fel, a víz már csapdossa az arcomat, a karjaimat az arcom elé teszem, nehogy pofánvágjon egy elszabadult faág, és felpillantok az égre, amely éjsötét, ahogyan feldörög az első villám. Hát ez aztán marha jó csapatépítés lesz. Szerintem jó eséllyel már régen lefújták az egészet, csak nekem nem szóltak róla. Párszáz méteren belül meglátom a házat, amit elvileg egyébként is ilyen alkalmakra tartanak fent, majd várok valamennyit, amíg elül a vihar. Aztán lehet, hogy már az egész társaság ott van, csak nélkülem kezdték el, mit tudom én. A szél nagyjából kezd orkánerejűvé válni, és az egyik tölgyfa törzsét úgy töri derékba, hogy az csoda, hogy nem dől éppen rám, amikor hátraugrok. - Bassza...meg! – Káromkodok, ez lehetett volna kicsit távolabb is. Ellenben ahogyan kifújom magam, és küzdenék tovább a ház sziluettjéig, hátrapillantok, és úgy jó hatvan méterre tőlem szőke üstököt fedezek fel a fák között, valami ismeretlen csaj szintén a továbbhaladással küzd. - Erre! – Kiáltok oda neki, és megtámasztom magamat az egyik törzsben, és kérdőn nézek rá, hogy vajon el tud-e idáig jutni, avagy menjek vissza érte. Na nem mintha imádnék bárkinek is segíteni, de ha itt süti meg a villám... nos ahhoz még nekem sem lenne gyomrom.
