2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- A lila is jó, meg a szőke is. Ahogy neked tetszik. Szép vagy, és ez a lényeg. – Nem akarom elhitetetni vele, hogy csak a külseje miatt tetszik, viszont azok a hatalmas kék szemek, az ábrándos pofi, igenis van jelentősége, hogy ilyen cuki. Valahogy a kedvessége, finomsága annyira kiül az arcára, a gesztusait is ez határozza meg, hogy még engem is el tudott lágyítani, holott elég morcosan vágtam bele ebbe a mai kvízshow-ba, remények nélkül, csakis unaloműzésként. Most pedig itt vagyunk egymás karjaiban, ami tulajdonképpen meseszerű. S ahogy nézem őt is meglepte, hiszen elmondásából ítélve a sok fiúbarátja ellenére nem éppen olyan alkat, aki ágyból ágyba ugrál, de még randizni sem szokott. - Elhiszem, hiszen neked sem lehetett túl jó érzés megtudni, hogy van egy eltitkolt testvéred, és hogy az apád... Egészen jól viseled, erősebb vagy, mint én. – Ismerem be, én nem tudok ilyen flegma lenni, nagyon is magamba zuhantam, bár igaz, nálam egy gyilkosság játszott be, amit balesetnek álcáztak, ezt talán Charlene sem tudná kezelni. Ha már megtehetem, hogy meghallgatom, odafigyelek rá, azzal magamon is segítek, hogy nem kell a gondjaimon rágódni. Csak attól félek, hogy már kijöttem annyira a gyakorlatból, hogy nem tudom, hogy mi az, ami miatt eltaszíthatom magamtól, hiszen már nem vagyok túl szociális jellem. Remélem, hogy ezt megérti majd, s tudja kezelni. S kezeli is, ahogyan csókkal búcsúzik, mielőtt újratöltené a vacsoráját. Meglepődöm annyira, hogy ne viszonozzam, de esetlenül vigyorogva intek után a számat tapogatva, ez annyira... újszerű, és boldogító. Furcsa, és reménnyel teljes. Amikor már tányérral a kezében áll mellettem akkor nyitom csak ki a kamrát, ahol megtaláljuk a testet, amit mindketten nehezen hiszünk el, én azonban már az elejétől igazinak vélem, csak nem értem, hogyan kerülhetett oda. A balsejtelem kerülget, miszerint csúful át lettünk verve, és nem volt semmiféle kvíz. Csupán a gyilkos akart így beköszönni, és aláhúzni, hogy igazam volt, ami egyrészt megnyugtató, hogy nem vagyok paranoiás, másfelől igen aggasztó, hogy egy pszichopata, aki talán a családom része, szabadon mászkál. - De igen... csak eddig kockázatosnak ítéltem meg a vihar miatt. – Bólogatok, és már indulnánk vissza a nappaliba, amikor ott is találunk egyet a kanapéba ékelve. Ez már tényleg több mint amit én is be tudnék fogadni, így bőven a távozás mellett döntök, csak húzzunk el innen. Elkapom az ájulásba eső lányt, és a combja alá nyúlva döntök a hoppanálás mellett. Tudom, hogy a Roxfortba nem tudunk közvetlenül a térmágiák blokkolása miatt, így a főkapura koncentrálok. A ház látképe megremeg, s a következő pillanatban a viharverte vaskapu előtt találjuk magunkat, hátha a gyomorforgató élménybe Charlene is felébred. A kapu felé indulok, hogy kinyitva beljebb siessünk immár a főépületbe, ám felfüggesztve egy papírt találok, amit tépked a szél. Ha elmondjátok valakinek, még többen halnak meg. A döntés a tiétek kis mocskok... Lepillantok a lányra, ezek szerint az illető nem csak hogy elhelyezte a hullákat, figyelemmel is kísérte a lépteinket. S tudta, hogy hova fogok hoppanálni. Kicsit megnoszogatom a lányt, hogy térjen magához, majd megmutatom neki a papírt. Nem is tudom, hogy így mennyire kell titkolni, hogy mi történt köztünk, vagy... csak azt tudja az illető, hogy részt vettünk a kvízen, azt nem, hogy tetszünk egymásnak? Ezt később még meg kell beszélnünk... Megcsóválom a fejemet, majd a lányt támogatva indulunk el befelé.
- Mindig lila? Akkor ne is váltsak vissza idővel szőkére? - oh direkt piszkálom, pedig majd úgyis az lesz, bár lehetséges, hogy most ez a hajfestés projekt magával ragad és nem tudok majd leállni, kipróbálok majd még egy csomóféle színt, vagy színváltósat, vagy szivárványszínűt... úúúú az király lenne! Minden tincs más, az igazi színorgia lenne, oda lennék érte! Na jó, ezt egyelőre nem mondom el Shane-nek, lehet hogy sokkot kapna. Úgy látom ő jobban szereti a hagyományos színeket, fekete meg barna, unalmas szürke... tuti kiborulna, ha megjelennék színes hajjal, színesebbel, mint a mostani. - Ez szokatlan és új neked, megértem. Azért én is tudom sajnálni magamat, de mást jobb, akkor olyan mintha nekem minden jó lenne. - mosolyogva rántom meg a vállamat. Amúgy se szeretek szomorkodni, az pocsék dolog, jobb ha élvezed az életet és nincs rossz kedved. Persze ez az iker, meg szülő dolog eléggé kiborított, de azt hiszem lassan túlteszem magamat rajta és megpróbálok előre nézni, főleg most hogy ez az egész vihar dolog így közel sodort minket egymáshoz. Nem számítottam rá, hogy ilyesmi történik, de történt és ez jó akkor is, ha egyébként veszélyes is egyben és bajba is kerülhetek miatta. Majd megoldom, illetve megoldjuk és persze óvatos is leszek, mert nem akarok én kinyiffanni, túl fiatal vagyok hozzá és túl szép és lila igaz? - Oké, értettem főnök! - még szórakozottan szalutálok is egyet, de aztán már komolyabban cuppantok oda a szájára, mielőtt még elmennék hozni magamnak kaját megint, mert az előzőt finoman sikerült kivégeznünk, azaz igazából neki a csiklandozással. Tényleg óvatos leszek, nem hősködök és nem csinálok olyat, amiből baj lehet, de túl sem akarom ezt aggódni és félni, hogy mi lesz. Majd... megoldjuk. - Lehet, hogy fura ízlésem van és nem is olyan savanyú a képed, csak biztos nem szeretsz elázni. - mosolyogva pillantok még vissza, csak aztán tűnök el kaját hozni. Igazából magam sem tudom, hogy miért vele alakult ki ez az egész. Sok fiú barátom van ebben igaza van, de valahogy más nem... nem tudom, nem fogott meg. Lehet, hogy tényleg az ilyen savanyú képű, megmentendő idegenekre bukom, akikkel nem csak hülyülni lehet, hanem táncolni hívnak. Azt hiszem ez nem is fontos, csak hogy így alakult, nem az a fontos, hogy miért. Innentől viszont furcsa fordulatot vesz a történet és az események is. Csak pislogok, tényleg nem tudom elfogadni, hogy az a fiú meghalt és hogy nem csak egy bábu, akivel ki akarnak szúrni velünk. Lehet, hogy ez egy nagyon hatásos szellemkastély... vagy valami. Nem tudom elhinni, hogy tényleg így van, hogy valami folyik itt, mi meg egerek vagyunk egy játékban és... - Nem halnak meg még többen, mert... mert ez az egész totál abszurd Shane! Keresünk valakit üzenünk... varázsoljunk olyan jelzőfényt, vagy valami... nem tudsz hoppanálni? Felsős vagy, te még nem tanultad? - darálok, azt hiszem igen kissé pánikba estem és megoldást akarok, vagy inkább el akarok tűnni innen minél előbb és nem azt várni mi lesz ezek után, mert az egész totál hátborzongató, de hogy én nem keresgélek egy hulla - vagy hulla szerű akármi - zsebében, az egyszer holt biztos. Leginkább elindulnék a szoba, meg az ajtó felé, amikor jön a kattanás és felnyílik a kanapé és ott a lány az átvágott nyakával és valami iszonyat élethűnek tűnik. Szóra nyílik a szám, sikítás jönne jó eséllyel, de eddig már nem jutok el, másképp hat rám ez az egész. Egy pillanat alatt elsötétül minden és annyi, ájultan dőlök el, ha el nem kap. Sok ez nekem. Soha nem láttam még hullát most pedig ebben a házban valószínűleg kettő is van, az egyik abban a kanapéban volt eddig is, ahol mit ettünk, meg romantikáztunk és... ez az egész már kezd olyan lenni, mint egy elcseszett horror film és én amúgy is a vígjátékokat szeretem.
- Tudod mit? Nekem már mindig lila maradsz... – Felelem sanda vigyorral, mégiscsak így ismertem meg úgy igazán, már amennyire meg lehet valakit ismerni ilyen rohamtempóban pár óra alatt. Viszont többet elárultunk egymásnak, mintha csak úgy elkezdtünk volna barátkozni, talán a vihar is közrejátszott, hogy ide beszabadultunk, és mások voltak a körülmények. Képes volt átlátni azon a falon, amit emeltem magam köré, és bár tudom, hogy imád fiúkkal hülyéskedni, velem mégis máshogy viselkedett, gyengéd volt a szórakoztató fiús énje mellett is. Azért azt a zsonglőrködést behajtom majd egyszer. - Tévedés, imádom sajnálni magamat. Te viszont jobban sajnálsz, mint én magamat, úgyhogy... – Bólogatok, persze, hogy ez még csak ismerkedés, pár csóktól nem lettünk hirtelen szerelmesek, viszont az tény és való, hogy nekem nagyon tetszik, hogy el tudta érni, hogy fel tudjak oldódni, és lássuk be, emelett igazán csinos, vicces lány, jó volt vele együtt feltörni azt a bizonyos jeges. És ha mindez kölcsönös, akkor valóban lehetünk valami titkos pár az iskolában, hogy kiderítsük, működik ez a viharon kívül is. Ha nem, akkor nem, el kell fogadni. - Lehetőség szerint nem szeretném, ha hősködnél. Ha bármikor úgy érzed, hogy követnek, figyelnek, szólj nekem, és együtt bánunk el velük, rendben? – Döntöm oldalra a fejemet, hogy komolykodva végigmérjem, mindkettőnk kék szempárja találkozzon, bármennyire is viccelődünk, nem bírnám még egyszer elviselni, hogy ha valaki miattam hal meg. - Aha. Én meg a csábítás. Akkor te az ilyen savanyú pofákra buksz? Néztél már tükörbe? – Kérdezem visszatérve a jókedvhez, hiszen olyan ábrándos kék szemei vannak, hogy nem csoda, hogy még én is ellágyultam, amikor csak úgy rámesett, vagy odabújt, és még én csábítottam? Jó vicc. Sőt, kérdés, hogy a fiú barátai hogyan tudnak távol maradni tőle. Attól tartok sokaknak tetszik, csak még Charlene másnál nem vette észre, valahogy nálam volt egy pillanat, amikor úgy néztem rá, s talán úgy meglepődött, hogy viszonozta, és most itt vagyunk. Vagyis már itt sem, hiszen éppen a hullát nézzük. Amiről a lány nem hiszi el, hogy igazi, én már láttam halottat, de a kedvéért megnézem, hogy jól gondolom-e. Bólogatok, amikor visszalépek hozzá, talán annak köszönhető, hogy nem sikoltozik, hogy még mindig nem fogta fel igazán. - Tényleg. Nem ismerem, sohasem láttam. Át kéne kutatni a zsebeit, vagy valami. Vagy inkább mégis nekivágni az erdőnek, segítséget hívni. Bárki is ölte meg, esélyes, hogy a közelben van, és figyel. – Harapom be a számat, nem akarok a lányra ijeszteni, hiszen én már szinte vártam, hogy mikor lesz folytatása a rémálomnak, amelyben több mint egy éve élek. Bár most már csak a perverzió kedvéért játszhat velem, hiszen a párom meghalt. Charlene vélhetően most csak elszenvedője a „játéknak”. – Szerintem is. De mi van akkor, ha nem megyünk végig, és még többen halnak meg? – Kérdezem visszalépve mellé, és kattanást hallok a lábam alatt. Kétlem, hogy csapda, ha valaki meg akart volna ölni minket, más halottak lennénk. S nem is az, a kanapé, ami előtt ültünk, felnyílik, s az ágyneműtartóban egy vörös hajú lány fekszik, átvágott torokkal. Most már megszólalni se nagyon tudok...
- Majd azt is visszahozom, most ez a lila... a fene tudja a változások miatt valahogy jó, de majd megunom. - rántom meg a vállamat. Oh szeretem én a szőkét is, de valahogy most ez jó így, legalább különbözöm jobban is Bonnie-tól. Persze már nem vagyunk annyira rosszban, mint az elején, szóval mindenképpen jobb így a helyzet, de ettől még egyformák vagyunk és így végképp kis esélye van annak, hogy összekever minket valaki a folyosón, netán egy tanár, vagy akárki. Aztán majd, ha megint szőke akarok lenni, akkor az leszek, vagy kék, vagy rózsaszín, mert a változatosság jó! - Hé, túl sokat gondolsz magadról! - tudom, hogy most ez egy komoly helyzet, legalábbis elvileg annak minősül, de mégis elnevetem magamat, hiszen ő is viccnek szánta a dolgot, hiszen még alig ismerjük egymást, azért nem lettem egyből a rabja, bár tény hogy van benne valami elég különleges, ami nagyon is lebilincseli az embert. - De igazad van, óvatosnak kell lennünk. - én már mondjuk hozzászoktam a veszélyhez. Na jó nem úgy, ahogyan most szó van róla, hiszen nem voltam még soha sem tényleg komoly veszélyben, maximum amit én generáltam, egy-egy esés, vagy sportbaleset. Az nem olyan, mint amikor az embert meg akarják ölni, vagy lelökni egy szikláról... én is tudom, de nem tudom annyira komolyan venni a dolgot, talán pont azért, mert soha sem kerültem még igazán életveszélyes helyzetbe. - Ha bárki is csábított a csak te lehetsz, te akartál táncolni, én maximum zsonglőrködtem volna. - széles mosolyra húzódik a szám, hiszen lássuk be ő kezdeményezte ezt az egészet, nem pedig én igazából, szóval még csak fel sem merülhet, hogy Bonnie ördögi tervet fundált ki, én meg itt rávetem magamat, hiszen eredetileg zsonglőrködni akartam, ő volt a tánc mellette minden áron. Jó persze most utólag már cseppet sem bánom a dolgot, hiszen jól sült el, sőt... nagyon jól! Az este viszont már nem alakul annyira jól, hiszen leesik az a valaki fentről, bár én először inkább valaminek gondolom és kétkedve figyelem az eseményt. Nehéz elhinni, hogy tényleg valaki itt halt meg a házban, vagy idehozták, még csak nem is láttam soha életemben egyetlen hullát sem... az egész totálisan abszurdnak tűnik. Nem csoda, hogy nem tudom komolyan venni a dolgot. Amikor Shane ellép mellőlem és megnézi a pulzusát lassan tudatosul bennem, hogy mégis csak igaza van... tényleg meghalt? De miért és hogyan és mi ez az egész? - De... de... tényleg meghalt? Te ismered? És mi ez az egész egyáltalán? Ugye nem halt meg mindenki, aki jött volna ide? És a vihar... a vihart nem okozhatta más. Shane... - tudom, hogy nem tőle kellene válaszokat várnom, hiszen valószínűleg ő sem tudja, hogy mi történit itt, mégis nehéz feldolgozni ezt az egészet és tényleg nem tudom még hogyan dolgozzam fel mindazt, ami történik. Sose láttam még hullát, mint mondtam, főleg nem egy ilyen helyzetben, amikor még csak segítséget sem kérhetünk mástól. Félek... kezdek félni, mert nem értem, hogy mi történik. - Milyen nyom? És ha nem keressük? Én... én leülök ott kint és megvárjuk, hogy elüljön a vihar és hívunk egy tanárt, vagy egy aurot, vagy egy seregnyi aurort! - játék, egerek, nem vagyok egér és nem akarok játszani, főleg olyat nem, amiben hullák teremhetnek csak úgy az ember orra előtt. Micsoda beteg dolog ez? Ha ezt találták ki a kvíz helyett, akkor baromira nem vicces és nekem baromira nem tetszik.
- A lila hajaddal vagy teljes. Megnéznélek szőkén is. – Nem hiszem, hogy a külseje változtatott volna bármin, úgy kellett összecsiszolódnunk, hogy neki megvoltak az előítéletei, nekem pedig a keserűségem. Mégis sikerült, és ebben aligha van jelentősége annak, hogy lila a haja. Érdekes színfoltja az egész lánynak, mégsem ezen múlt. Majd a jövő eldönti, hogy ki tudjuk-e bírni egymás mellett. – Köszönöm. Tételezzük fel, hogy mindez elég. – Biztos vagyok benne, hogy nem így van, bárki is ölte meg a kedvest, nem idegen volt, hiszen komolyan eltervezett akciónak kellett lennie, hogy ennyire ne sejtsünk semmit. És a sziklaszirtet kétlem, hogy mégegyszer elsütné a gyilkos. Ezúttal, ha jól gondolom, valami sokkal látványosabb lesz, hogy komolyan vegyem a figyelmeztetést. - Titokban tartjuk, és minél hamarabb rájövünk. Tudom, hogy te vállalnád a veszélyt, ha már ennyire a rabom lettél... De a testvéred nem kerülhet bajba... miattunk. – Ugyan nem készülök aurornak, de ennyi logikám nekem is van, hogy bőven összekeverhetik az ikertestvérével, és akkor már nem csak nekem, hanem Charlene-nek is meglenne az a lelkiismeretfurdalása, amely engem egy éve kerülget. Akkor aztán biztosan nem lehetnénk együtt, mert még az emlékemet is elátkozná. Maradnia kell egyenlőre titokban. S miután azt mondta, hogy neki még nem volt senkije, nem kell féltékenykednem, hogy más fiúkkal beszélget, és azt mutatja, hogy szabad. Azért talán lesz benne egy visszatartó erő a srácok felé, csak nem azt mondja majd, hogy foglalt, hanem hogy nem az esete a másik. - Tudom, tényleg nem hiszem. Viszont ha ő a trükkös, akkor lehet, hogy ő eltervelte, te meg elcsábítasz, nem? – Nevetgélek, pedig ez komoly téma, de valóban nem hinném, hogy Charlene ilyen őszintétlennek mutatja magát. Ő ilyen, naív a maga módján, spontán, és vicces. Másokban viszont nem bízom, még az igazgatónak sem mondanám el a balsejtelmeimet. Végtére is már felnőtt vagyok, nem terhelhetek másokat, ezt nekem kell megoldanom. Vagy ha Charlene velem akar lenni, akkor még őt bevonom, és ketten. De a testvérének nem mondhatja el. Csak annyit, hogy ő is vigyázzon magára. A viharos éjszakán rögtön két lány miatt is kell majd aggódnom, nem túl jó kilátások. Inkább még pusszantok egy zárót az ajkára, és amíg ő a vacsorájáért indul, én a ládát nézem meg. A fuvallat nem nagyon izgat, biztosan csak valami jelzés, hogy elindult a játék. A kulcsot forgatom egy darabig, majd viszem, a lány is követ nem sokkal később. A kipattanó ajtó mögött azonban egy halottat találunk. Sikerül el is sápadnom, noha nem kötöm össze semmivel a test itt létét. Charlene azonban nem hiszi el, ami azért meglep. Ha megvizsgálja, akkor láthatja, hogy nem kellék. Én még azért nehezebben mozdulok, mert félelmetes, hogy mik történhetnek. A lány mégsem tűnik úgy, hogy meg akarná nézni, így odaleépek én, és megtapintom a srác pulzusát, nem ver, tehát nem csak eljátszotta, így megrázom a fejemet a lány felé. Viszont amikor mögé érek, látom, hogy a hátán egy papír van, rajzsszöggel odaillesztve. Leveszem majd torokköszörülve felolvasom. - Kezdődjék a játék kicsi egereim. A labirintus vár rátok. Keressétek a következő nyomot. – Magamtól meglepő módon nyelek egy nagyot, és a lépcső felé pillantok. Vagy itt kéne körülnéznünk a kamrában?
- Szóval tetszem a lila hajam ellenére is. - jól van nem tudom nem elviccelni kicsit a most jött lassan már túlságosan komoly helyzetet ezzel az egész veszélyben vagyunk talán dologgal. Igaza van, nekem is új a helyzet és nem tudom még hogyan fogjuk kezelni, de nem akarok félni sem tőle és valahogy könnyebb elviccelni, mint túlságosan komolyan venni, így talán nem aggódom annyira. - De azért majd vigyázok magamra megígérem. - óvatos leszek, nem állok szóba idegenekkel és nem megyek sziklaszirtekre. Jó ez utóbbit nem teszem hozzá, a végén még elmenne a kedve, azt pedig nem akarom. Jól alakul ez az este annak ellenére, hogy nem rég még majdnem a lezuhant fa, meg a vihar áldozata lettem. Így azért jobb, hogy biztosan túléljük és még... valami alakul is, amire nem számított egyikünk sem. - Oh Bonnie... igazad van. Nem tudom, az ő haja még szőke. De tényleg nem tudom, erre nem is gondoltam, szerinted akkor mi legyen? - nem vagyok hozzáértő, az egész helyzet újabb nekem, mint neki és még nem tudom, hogyan is kellene kezelni. Igaza van, hogy ha mi együtt vagyunk az bajt hozhat a testvéremre is, de akkor ne kockáztassunk, vagy tartsuk titokban? Amúgy is más házba járunk, más óráink vannak, nem figyelhet rám folyton. Talán az lenne a jobb, ha nem tudna erről egyelőre senki sem, ha titokban tartanánk és akkor nem lehet baj... elvileg. - Hogy én? Na az fura lenne. Kettőnk közül Bonnie a trükkös, én... hát nem, nagyon nem. - ez még vicces is lehetne, ha nem lenne olyan komoly a hangja és nem lenne igaza, hogy nem bízhatunk senkiben, még a tanárokban sem. Azért ez így elég nehéz, bár tuti vannak olyan tanárok, akikben lehetne, hiszen mondjuk az igazgató nem hiszem, hogy szövetkezett volna a családjával, az azért fura lenne, elég rendesen meglepődnék rajta. Áh nem is akarok ezen gondolkodni, inkább hozok magamnak szépen még kaját, aztán megnézzük mit rejt a láda. A fura fuvallatot igazából nem értelmezem. Odakint vihar van, a házat mágia védi, akármi lehet itt, amin az ember meglepődhet és ilyesmit válthat ki. Soha sem voltam jó elméleti mágiából, hogy tudjam, hogy mi micsoda. A mugli születésem ebben a világban azért nagy hátráltató erővel bír. - Áh takarítani ráérünk, de attól még mehetünk, a kajám meg van. - szóval lépdelek utána, hogy meglessük mi az a nagy titok a kamrában, vagy nyom, vagy akármi. Lehet, hogy ott lesz majd a víz, nem tudom, de azért kíváncsi vagyok. Először nem is tudatosul bennem, ami történik, mármint hogy leesik valami, sőt valaki. Nem is vagyok benne biztos, hogy tudom értelmezni, hogy az a valami nem csak egy bábu, ezért először nem is értem azt, hogy Shane miért szorít magához, csak amikor kicsit kibontakozom a karjai közül, hogy jobban megnézzem és az arc olyan élethű, mint a fene. - Jézus... ez... ő.... igazi? - elképedek, még mindig nem hiszem el teljesen, hogy tényleg így van. Nem lehet, még mindig lehetetlennek tűnik a dolog. Még hogy egy hulla legyen... Lehet, hogy ez csak valami hülye játék, nem kincskeresés, inkább szórakoznak velünk, mint valami szellemkastélyban. Ott is mindig elég élethű szörnyek, meg zombik szoktak lenni. Még se merek közelebb menni és megnézni, hogy vajon most csak átvágásról van-e szó, nem moccanok Shane mellől, mert ha az ott tényleg egy hulla, egy diáktársunk... mi a jó fene folyik itt?
- Nekem is hirtelen jött, és bár tudnék mit kezdeni a helyettel... Rossz lenne aggódni érted, megszoktam, hogy egyedül vagyok. Viszont úgy sem akarok tenni, mintha... nem tetszenél. Mert nagyon is... Furcsa lesz... kettesben, de belejövünk. – Nem dilemmázok, úgy vélem, hogy nem hagyhatom, hogy mostantól bárki is közénk álljon Nem voltam elég figyelmes, tudatos, amikor a családom figyelmeztett. Ráadásul még fiatal is voltam, nem vettem számításba, hogy bárki is bánthatja a páromat. Charlene-en viszont rajta lesz a szemem. Ráadásul azóta idősebb vagyok, és erősebb. Felkészülhetünk rá, odafigyelhetünk a jelekre, hogy nem követ-e valaki minket. A szőkeség, aki most lila, igen szeleburdi alkat, de hátha tud magára vigyázni, ha tisztában van vele, hogy mi történhet vele. - Én sem. Titokban igen, és nyomozhatunk. Viszont, ha jól tudom, van egy ikertestvéred is. És ha őt összetévesztik veled? Ez nem történhet meg? – Nem mintha a másikat jobban ismerném, de mi van, ha végül kiderül, hogy mi van köztünk, és véletlenül az ikertestvérét kapják el? Nem hiszem, hogy sokat enyhítene a bűntudatomon, hogy nem Charlene lett az áldozat. Úgy vélem, hogy akkor el is bújhatnék, hiszen Charlene nem bocsátaná meg nekem, hogy belekeveredett ebbe az egészbe.. - Nem tudom, én már nem bízom senkiben. Akár a családom tett, akár valaki más, mi van, ha másokat is beszervezte. Ha egy kicsit paranoiás akarnék lenni, még azt mondanám, hogy te is benne vagy. De nem, bíznom kell abban, hogy legalább valaki mellettem áll. A tanárokra viszont nem építek. – Felelem még átölelve a vállát, őt aztán végképp nem gyanusítom, annyira nem gondolom, hogy bárki is tette, még Charlene-t is beszervezte volna. A hugrabugos lány, aki oly édesen csókol, aligha lehetne ilyen jó színész. Ahhoz túlságosan... lökött. Nem, ami most történik kettőnk között az nem hamis, nagyon is igazi. Olyan hatalmas szemekkel tudott rám nézni, a meglepődései, a beleborzongásai... nem tudom azt hinni, hogy átverne. Most is nehezen engedem el, ha ő is áruló lenne, hát akkor elfogadom, és így jártam. A doboz ellenben könnyedén nyílik, és elkezdődhet a játék, a furcsa fuvallatra csak megvonom a vállamat, elképzelhető, hogy hatásvadászat... - Az egész valahogy... tényleg furcsa. Rendben, hozhatod, nem sietünk. – Bólintok, engem nem zavar, ha tud állva enni, nekem most nincs annyira étvágyam, hogy menet közben egyek, végülis valakinek a kvízt is figyelnie kell. Viszem a kulcsot, és beillesztem a hátsó kamra ajtajába. Emelgetem a szemöldökömet, hogy aztán elfordítsam a zárat. Az akad egy picit, így erőltetem, és kipattan. A kamra valóban nem nagy, elsőre szinte csak egy fülke, ám egy lépcső vezet lefelé. Már éppen bekukkantanék, hogy hova, amikor a nyakamba esik valami. Vagyis valaki. Egy diáktársunk az, hullafehér arrcal, ami nem is csoda, hiszen már nincsen benne élet. Vélhetően úgy volt felpolcolva, hogy az ajtó kinyitásával essen szét a támaszték, és most láthatjuk, hogy fel van akasztva. Egy fiú az, látásból még ismerem is, egy hollóhátas. Üveges szemei a semmibe révednek. A nyakában valami papír, amin írás. Érthető módon most nem azzal foglalkozom, hanem gyorsan magamhoz szorítom Charlene-t, és eltakarom a szemét.
- Én se voltam valami kedves. - vonom meg a vállamat mosolyogva. Oh nem szólhatom én le a viselkedését. Végül is akárhogy is, de megmentett, én meg elég undok voltam vele, pedig segített nekem és nem hagyott kint a viharban. Oké, hogy ő se volt valami kedves, de én se vittem túlzásba a dolgot, én is lehetettem volna rendesebb is vele. Gondolhattam volna arra is, hogy esetleg azért ő is megijedté s rajtam vezeti le a feszkót, de nem gondolkodtam, csak visszaszóltam neki reflexből. Nem volt feltétlenül szép tőlem, de az a lényeg, hogy végül csak jól alakult és segítettünk egymásnak többféle szempontból is, hiszen ő egy kicsit elengedte magát, én pedig nem haltam meg kint a viharban. Én is hálás vagyok neki és remélhetőleg ő is nekem, hogy talált egy barátot a személyemben. Bár egy idő után már nem teljesen stimmel a barátkozás arra, amit csinálunk, ebben teljesen igaza van. - Nem kell kényszerítened, én... szeretnék veled lenni, akármi is ez a hirtelen jött... akármi. Valahogy kitaláljuk, hogy mi is a megoldás. - igen többes számban beszélek, mert szeretnék én is segíteni neki. Nem tudja, hogy mi történt a háttérben, nem tudja, hogy mi történt a családjában, de én nem akarom ezzel az egésszel egyedül hagyni, tényleg szeretnék segíteni és nem akarok csak azért nem beszélni vele, vagy nem találkozni, mert félni kell, hogy következménye lesz, mint az előző kapcsolata végén. Majd kerülöm a sziklákat, meg a magas helyeket és nem megyek túl gyakran a kilátóba... vagy ilyesmi. A kérdése mégis meglep, aztán csak a fejemet rázom meg. Ennyi? Egy alkalom? Az rémes lenne, nem hiszem, hogy jól viselném. Na persze nem arról van szó, hogy már első látásra szerelem, de... ettől még kedvelem és ez az este, a tánc, meg a csók... jó érzés volt és nem akarom, hogy ennyivel vége legyen. - Nem akarom, hogy ennyi legyen. Valahogy... találkozzunk titokban, amíg nem derítjük ki, hogy... mi történik? - nem tudom, talán nem a legjobb ötlet az, ha jobban is belemegyünk ebbe az egészbe és én is elkezdek kutakodni, de mi mást tehetnénk? Nem vagyok auror, se nyomozó alkat, viszont az apám az volt, mint kiderült, talán van az én véremben is egy adag az ő logikájából. Az anyám se kispályás... talán mégis csak tudnék neki segíteni és akarok is, nem akarom ezt csak úgy ennyiben hagyni. Annál fontosabbá vált nekem rövid idő alatt. Amúgy se hagynám, hogy egyedül birkózzon meg vele. - Egyébként... a tanároktól nem kérhetnénk segítséget? - nem is tudom... értem én, hogy a nem bízhat csak úgy akárkiben, de a Roxfort tanárai között vannak azért olyanok, akikben meg lehet bízni, akik már régóta itt tanítanak és nem mennének egyből a családjához, de gondolom nem is gyanúsíthatja meg őket csak úgy. Nehéz ez az egész annyi biztos. Közben kicsit eltűnök, amíg hozok magamnak még egy kis pulykát és krumplit, mert a nagy része a vacsimnak a szőnyegen kötött ki. Majd úgy is el kell takarítani, a végén még beleülünk, vagy fekszünk, az meg kellemetlen lenne, amúgy se kéne talppal se beledolgozni a szőnyegbe. Meglepődöm, amikor visszafelé jövet jön a fura fuvallat és kimegy az áram is. Értetlenkedve ráncolom a homlokomat, de a viharra fogom, végül is ez nem olyan meglepő ilyen időben, az is kész csoda, hogy amúgy minden más rendesen működik. - Fura... de ha nekünk arról se szóltak, hogy lemondták az egészet, akkor nem meglepő, ha ez se stimmel. Viszem a tányért és közben nézzük meg, most már kíváncsi vagyok. - nem tudom, hogy ő mennyire éhes, de ha nem vészesen, akkor nekem nem gond, ha állva menet közben eszegetek tovább. Minden össze van vágva, végül is kézzel is falatozhatok tovább akár, nem jelent gondot. Lehet, hogy a kamrában lesz a kvíz, vagy valami rejtvény, akkor meg úgyis visszajövünk majd leülni és akkor folytatom rendesen ülve.
- Nem csodálom. Jól leugattalak. – Ahhoz képest, hogy megmentettem, nem tűnt túl hálásnak az elején, és én sem voltam a legideálisabb hangulatban, csoda, hogy nem öltük meg egymást. Mégis bocsánatot kért, s én is kész voltam túllépni a körülményeken, hogy együtt leszünk összezárva. A sors iróniája, hogy csak úgy tudok barátkozni, ha beszorulok valakivel kettesben egy viharverte ház bilincsébe, egyébként mindenkit elkerülök. Ám ez nincsen teljesen így, ehhez olyan partner kellett, mint Charlene. Ha egy magamfajta mogorva alakkal kerülök szembe, akkor abból minimum párbaj következik. Vagy ha valaki unalmassal, aki nem ennyire kezdeményező, akkor lehet, hogy pár sablon mondaton kívül más nem is történt volna köztünk. És hogy ez barátkozás lenne? Nem, egészen biztosan több annál, már az első percek sokkja után volt valami furcsa zavar, mert képesek voltunk megnyílni, s utána valahogy a nőt láttam benne, nem pedig valami diáktársat. S nagyon úgy tűnt, mindez fordítva is működik... - Nem akarom rád kényszeríteni ezt, miért változnál meg értem...? Viszont... nem dobnám ki az ablakon sem, ha így alakult. Igen, nekem... kell ez. – Lehet, hogy az ex-kedves halála titkokkal teljes, és mostantól ennek a részese Charlene is. Olyan szempontból mindenképpen felüdülés, hogy nem egyedül kell szembenéznem azzal, ami esetleg rám vár, másrészt meg aggódhatok érte is. Ehhez képest hogy az iskolában titkolóznunk kell, már elhanyagolható tényező. Valóban megvan az izgalma, ám mielőbb utána járnék a történteknek, hogy valóban felvállalható legyen, hogy együtt akarunk lenni, remélem ő is így akarja. Bátortalan csókjából mégiscsak valami elfogadás derül ki számomra. - Ezek után csak barátokként úgysem tudnánk egymást kezelni, igaz? Azért kéne valahogy találkozni, vagy... legyen ennyi? Egy alkalom? – Én elfogadom, ha ő ezt mondja, és fürkészem a tekintetét, nem akarok nyomulósnak tűnni, főleg, hogy miután én voltam az, aki igen visszafogott volt, furcsán is nézne ki, ha most átfordulna a dolog, így az ő kezébe helyezem a döntést. Én meg fogok bírkózni vele, bármit is mondjon, eddig is elfogadtam a sorsomat. Ha pedig úgy dönt, hogy legyen, akkor sem lesz probléma abból, hogy titkolózzak, hiszen nem nagyon meséltem senkinek az érzéseimről, így ennek nem kell megváltoznia. Viszont amíg itt vagyunk, addig bármit megtehetünk, nyilván reális keretek között, hiszen már a csók is nagy ugrás volt. - Nem tudom, hogy milyen lesz, őszintén szóval nem sok volt a kiírásban. – Vonom meg a vállamat szintén mosolyogva, főleg, hogy nincsen velünk tanár, aki valahogy felügyelné a játékot. Kézenfogva keresgéljük a dobozt, amít végül Charlene húz elő, majd elmegy a vacsoráját pótolni. – Oké. – Bólintok, és elengedem, és ha visszatér, akkor a kanapé lábánál a földön ehetünk tovább, hogy ne legyünk éhesek. Az én adagom még langyos, így a villámra tűzök egy falatot, és a számba tolom, s felnyitom a dobozt. Furcsa, mágikus hullám szalad át a szobán, mintha egy pillanatra kiment volna az áram, bár a villanynak semmi baja, itt egyébként is mugli világítás van, mágiával megbűvölve, ahogy néztem, tehát lesz végig világosság. Csak az érzet volt olyasmi. A dobozból egy papírlap kerül elő, amire egy kulcsot ragasztottak. A papíron ez áll: Első nyom. Hátsó kamra. Érdekes módon simán kézzel írták golyóstollal, nem pedig pennával, és tintával. Az orromhoz emelem a papírt, frissnek tűnik, mai lehet. - Ezt találtam. Nem tűnik feleletválasztós játéknak. Inkább kincskeresősdi. Megesszük, aztán megyünk?
- Hát... azért hazudnék, ha azt mondanám az elején nem így láttam. De már nem így látom. - na jó, azért tényleg az eleső pillanatokban annak tűnt, morcos, idegesítő Mardekárosnak, aki kb. mindenen csak puffog és mindenre húzza a száját és csak azért mentett meg, mert annyi jóérzés van benne, hogy nem akarta kint látni a hullámat valamelyik fa alá temetve, de aztán kiderül, hogy nem olyan tipiks Mardekáros. Mármint... persze gondolom tipikus nincs is, mindenkinek meg van a maga baja, meg a maga nehézsége az életben és azért válnak olyanná, amilyenek lesznek, ez végül is teljesen érthető. Én is okkal viselkedem úgy, ahogyan, így neveltek és könnyebb életem volt, míg neki... hát kicsit sem, sőt, azt sem tudom, hogy én hogyan vészeltem volna át azt, amit neki kellett. Elég durva egy helyzet, annyi szent. - Ezek szerint nekem sem fog. - az én életem is a titkok köré fonódik innentől? Kétlem, hogy ezt az egészet tudnám úgy kezelni, mintha meg se történt volna, nem menne. Egyszerűen jól esik az egész, jól alakult. A csókja, az ölelése, a gyengédség, pedig az ember nem nézné ki belőle, hogy ilyen is tud lenni. A tánc is jól esett, szóval táncolni is tud, velem ellentétben, bár legalább a jobbra-balra lépkedés ment nekem, ez is valami, de több azért nem hiszem, hogy menne. Nem vagyok táncművész alkat, de a csók... na az egész jól megy azt hiszem, ha nem így lenne, akkor nem kérne ismétlést gondolom. Hátha nem csak ő van nagyon kiéhezve ilyen sok idő után, hogy a menyasszonya... Remélem, hogy nem erről van szó, hanem tényleg kedvel és nem csak valami hirtelen fellángolásról van szó. Az azért valószínűleg nem érintene valami jól. - Azt hiszem a barátok nem igazán, de a suliban nem igazán lehetünk több nem? - még talán azok sem, csak titokban, bár tény, hogy annak is meg van a maga izgalmassága, ha nem mondhatjuk el senkinek. Esetemben lesz ez nehezebb, hiszen vannak barátaim, és pl. Daisuke szinte mindent tud rólam és ha neki se mondhatom el... na az tényleg kínzó lett. Még az egész ikres sztoriról is beszámoltam neki, nyáron még baglyokkal is fárasztottam, és egészen jól viselte magához képest. A gondolataim viszont hamar tova szállnak, amikor újra megcsókol. Na jó, azt hiszem ezt meg tudnám szokni. - Mintha elszállt volna minden gond? - mosolyogva pillantok fel rá, hiszen ez a sóhaj tényleg olyan volt, mintha hirtelen minden nehézségtől és fájdalomtól megszabadult volna. Aranyos... tényleg, hogy ilyen hatással vagyok rá. - Nézzük meg a kvízt, bár már így is sokat tudok rólad. - szélesedik a mosolyom, de a kezét megfogom és nem engedem el. Lehet, hogy még egy kis pulyka kellene majd nekem, mert én még nem ettem valami sokat, elég hamar a szőnyegen landolt a vacsorám, és a végén még éhes leszek. Talán vissza kellene tenni a pulykát a sütőbe, hogy ne hűljön ki nagyon. A dobozt én is észreveszem és persze hajolok is, hogy kihúzzam szépen onnan, a végén még tényleg lesznek érdekes kérdések is, úgyhogy miért ne? - Hozok még magamnak pulykát, kinyitod addig? - simán a kezébe nyomom a dobozt, hogy még odacuppantsak a szájára, csak aztán kapjam fel a tányéromat és hozzak magamnak valami ennivalót, tényleg kezdek éhes lenni, és ha még tart a vihar, akkor a végén tényleg éhen halok, miközben neki még van mit ennie.
- Azért örülök, hogy nem általánosítottál annyira, hogy én vagyok a bunkó mardekáros. Azért az nem fedte volna a valóságot teljesen. – S nem csak azért, még hálálkodhatnék azon, hogy menyire rendes velem, és bár nem szándékos volt, hogy megrúgott az érzékeny helyen, mégis belemegy abba, hogy kárpótoljon. Nyilván nem kérhetnék ilyet, és belementem volna a zsonglőrködésbe is, ám így a legjobb, hogy mindketten táncolunk. Ezzel ismerem el, hogy nem az ő hibája volt, és ha már így alakult, legalább kihasználom a helyzetet, hogy a kezét fogjam, s átöleljem. Az érintése, és a közelsége régen tapasztalt édes érzetet okoz, mintha hosszú száműzetésből térnék vissza a civilizációba. Tulajdonképpen így is történik, még ha nem is lesz hirtelen valódi életem, Charlene önmagában hordozza a vidámságot, a romantikát, és még sok más érzést, amelyet eddig nélkülözni voltam kénytelen. - Arra szükségünk lesz. Másról sem szól most az életem. – Csókban forrunk össze, s úgy tapodok az ajkára, mintha nem csupán egy évnyi kihagyás lett volna a magányban, hanem sosem lett volna előtte senkim. A szerelmet már kénytelen voltam hátrahagyni, hogy ne legyen még fájdalmasabb a gyász miatt gyötrődés, így nem kell azon dilemmáznom, hogy vajon helyes-e továbblépnem. Csakis az számít most, hogy idegenből lettünk ismerősök, és ebben a pillanatban most passzolunk. Meglehet, hogy csak a hely különös varázsa taszít egymás karjaiba, hogy ne legyen annyira komor a vihar, ám ezt nem hiszem. Igaz, hogy más körülmények között aligha találkoztunk volna, s szántunk volna egymásra ennyi időt. A körülmények áldozatai vagyunk, ez esetben pozitív értelemben. Félig nekem is nyitva marad a szemem, legalább amíg a nyelvét meg nem érzem, hogy nehogy elessünk, ha véletlenül képen találna vágni. Semmi ilyesmi nem történik, sőt, nagyon is édesen csókol vissza, még ha mindkettőnket tökéletesen meglep, ami most kettőnk között felvillant. Nem csak távoli az egész, átölelem őt, s ő hozzám simul. Miután már egymásra estünk, talán zavarba ejtő lenne, ha ennyire összeérünk teljes testünkkel, ám nem fedezek fel az arcán viszolygást a piruláson felül. - A barátkozás...? A barátok mikor csinálnak ilyet? – Kérdezek vissza szintén ugyanezen a lelkiállapot szinten, most kicsit akár el is léphetnénk egymástól, viszont olyan pozitív gondolatok cikáznak bennem, amire nagyon régen nem volt példa. Ismét odahajolok, hogy még egy kis röpke ismétlésért esdekeljek, újabb csókcsatába invitálom, most megbizonyosodjunk, nem pusztán a meglepetés szülte az élményt. Immár mosolyogva, nyitott szemmel, éppen egy-két csók az ajkára, s finoman közéjük. Hogy aztán megsimogassam az arcát, és magamhoz ölelve valami hatalmasat lélegezzek, mint valami gőzmozdony. - Na megnézzük a kvízt kis lilám? – Kérdezem immár eltartva magamtól, és nézelődök valamiféle doboz iránt, hátha valahova rá van írva, hogy merre is kell elindulnunk. Remélem az útmutatások nem vezetnek ki nagyon a házból, arra most még nem lenne esélyünk. A felfelé vezető lépcső alatt viszont tényleg mintha lapulna egy sötét doboz. Vajon ketten elegek leszünk a nyolc helyett?
- Oh, oké, igazad van. - be tudom én ismerni, ha rosszul gondolok valamit és ebben az esetben tényleg teljesen jogos a dolog. Ha belekönyököl a mellembe azt azért megéreztem volna, de szerencsére nem történt ilyesmi, csak én ártottam neki és úgy látom, hogy ezt is sikerült már valamelyest kihevernie, aminek azért nagyon örülök, nem akartam volna neki hosszú távon fájdalmat okozni, na nem mintha rövid távon amúgy akartam volna. Az egész csak simán félresikerült, de az a fő, hogy már jobban van és az este alakulhat még értelmesen, akár akkor is, ha zsonglőrködöm, de úgy néz ki, hogy ő mindenképpen inkább a tánc mellett lenne. Végül is, a nem egyedül kell akkor talán nem olyan vészes a dolog, maximum remélem, hogy nem lépem le a lábát, mert akkor aztán elsüllyedhetek, ha még sikerül újfent fájdalmat is okoznom neki. - Nekem meg végül is... ez az új élmény, bár még viharban se szorultam be sehová, úgyhogy duplán új. - mosoly, bár talán egy egészen leheletnyit zavart. Épp csak kicsit, nem vészes azért, de mégis csak táncolok és elég közel is vagyunk egymáshoz, arról már nem is beszélve, hogy a kezemet fogja, én pedig alig tudom rávenni magamat, hogy időnként lenézzek a lábunkra. Nem akarom letaposni, tényleg nem, ezért vagyok óvatos még most is, de közben nehéz elszakadni a szemeitől, főleg amikor ezek után még meg is állunk és elhallgat a zene, én pedig még levegőt venni is alig merek. Nem is tudom miért, hiszen közel van és... és nem tett még semmit sem, de ettől még valahogy nem tudom hirtelen mit is kezdjek az egésszel. Ő mondta, hogy veszélyes lenne, ha közünk lenne egymáshoz... és most mégis pont úgy néz rám, mint aki meg akar csókolni. - Tudok titkot tartani. - bököm még ki, bár már szinte csak suttogok, pár pillanat múlva pedig már csukva a szemem és tudom, hogy mi jön most, és már szinte előre érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, amikor közelebb hajol, szinte már érzem a leheletét, hogy aztán az ajkait is megérezzem az enyémeken. Nem vagyok hozzáértő, sőt, de mégis ösztönösen fonom a két karimat a nyaka köré, ahogyan állunk a csendben, csak a tűz békés ropogása hallatszik közöttünk. Akkor nyitom ki egy pillanatra a szememet, amikor szétnyitja a számat és megérzem a nyelvét is, de nem állok meg, újra visszacsukom és elmerülök a pillanatban. Még egy halk sóhajt is hallatok és fogalmam sincs róla mennyi idő telik el, amíg mindez megtörténik, mintha a padló felett lennék már pár centivel, úgy érzem magamat. Pillanatok, talán percek telnek el mire lassan megszűnik a dolog és újra levegőhöz jutok. Le se tudom törölni először a bárgyú mosolyt, csak lassan jön elő újra a zavar az arcomon. - Szóval... még neked megy nehezen a... barátkozás? - persze, hogy próbálom kicsit elviccelni a dolgot, hiszen mégis csak nem erre számítottam, tőle meg főleg nem és ettől a vihartól sem. Most vajon meg kellene néznünk azt a kvízt, és én még alig ettem egyébként is és... de nem is tudom, nagyon nehéz lenne rávenni magamat, hogy most megmoccanjak és lefejtsem magamról a kezeit. Vajon butaságot csinálunk? Az előélete és a családja alapján igen, bár itt most erről senki sem tudhat, de ha mégis... akkor lehetséges, hogy csak veszélybe kerülök és hogyan fogunk tudni két ismeretlenként elmenni egymás mellett a folyosón? Én nem vagyok profi az ilyesmiben, nem tudom jól megjátszani magamat, színész se lennék, tuti béna lennék benne.
Nem elég, hogy kedves és figyelmes, a cukisága mellett igen határozott személyiség, mintha nem lennének negatív tulajdonságai. Azt már fel sem soroltam itt, hogy gyönyörű, hiszen a külső nem minden, az elmúlhat. Vélhetően Charlene húsz év múlva ezekkel az égkék szemekkel fog a nagyvilágba nézni, amivel most, de enyhén meglep, hogy egy hugrabugos ennyire aranyos így összességében. Talán én voltam vak a nagyvilágra, hogy így általánosítottam, neki még a fura lila haj is jól áll, még ha megnézném szőkén, ahogy a folyosókon már láttam. Azt hiszem csak abban tudom megfogni, hogy bizonyos tekintetben félénk, s ez is csak arra fogható, hogy nem volt tapasztalata a női dolgokban, hiszen amikor lecsúszott a takarója, alaposan zavarba jött. Meg azóta még párszor. - Jól van na, nem így értettem. Hanem neked is van olyan női pontod, amit nem lenne jó, ha véletlenül telibe találnék. – Nem, nem nézek le a mellére, biztos, hogy érti, hogy mire gondolok. Ettől még lehet fiús, aki jól bírja a gyűrődést, de akkor sem szabad elfelejteni, hogy a lányok mégis törékenyebbek, nem olyan az izomzatuk, és bármennyire is próbálja játszani a keményet, azért bekaphat egy olyan csapást, ami jobban megviseli, mintha srác lenne. Ettől függetlenül elismerően bólintok, valóban igazi örökmozgó, már csak az alapján, amit ma este mutatott. - Rendben. Azért most jobban örülök, hogy táncolunk. Most ez az izgalmasabb. – Vallom be a nyilvánvalót. Biztosan vicces lehet nézni, ahogyan almákat dobál, de ha már úgy alakult, egymásra vagyunk utalva, és megismerve őt jól érezzük magunkat a másikkal, akkor talán ő sincsen az ellen, hogy élvezzük ki a dolgot egymással. Lassan kezdi elfogadni, hogy valami kialakult köztünk, ami talán több, mint a barátság. Ezen én is dilemmáztam párat, hiszen mint beszéltük, nem kéne ezen az úton haladnom, legalábbis amíg a végére nem jártam a titoknak, ehhez képest hihetetlenül hatással van rám, lassacskán kezdem feladni, hogy küzdjek ellene. Ahogyan megfogta a kezemet a kandallónál, nem csak azt éreztem, hogy kedvesen meghallgat. Valahogy felkeltettem az érdeklődését, s ez kölcsönös volt. Elnevetem magam, ma már tényleg jó lenne, ha nem okoznánk egymásnak fájdalmat. Fizikait és lelkit sem. Csak fogadjuk el, hogy a vihar összezárt minket, ha arról van szó, vacsorázzunk, és talán tényleg neki kéne esni a kvíznek. Viszont olyan nehéz lenne tőle elszabadulni, ahogyan a karjaimban lépdel, és oly finom az érintése. Olykor hozzám bújik, máskor felnéz rám, és amikor találkozik a pillantásunk, az talán komoly közhely, de van benne valami... különleges. - Látod én megmondtam, hogy tarthatjuk titokban... – Most persze viccelek, nekem kell megoldanom, hogy ne legyen veszélyben, hogy mielőbb lezárhassuk a nyomozást, és neki se kéne bujkálnia a barátai elől. Az más kérdés, hogy engem hogy ad majd a társainak, mert bár nem állok kifejezett bunkó hírében, azért mégiscsak a többség átlag mardekárosnak tart. A vacsorát illetően lenézhetnék a szőnyegre, ahol Charlene pulykája végezte, végül mégsem teszem, mert megálltunk, a zene sem szól már, csak... várjuk hogy mit kéne tennünk. Tippem azért lenne, ahogyan kimondom, hogy kedvelem, de talán ez elég hozzá, hogy eldobjam az elmúlt egy évet. A válaszától sok minden függ. Ahogy meghallom, és behunyja a szemét, már automatikusan mozdulok. Bár azt mondta, hogy még nem volt senkije, engem ez nem riaszt el. Finoman, puhán csókolom meg, nálunk ez erről kell hogy szóljon, még magamnak is fejlődnöm kell, hogy a sebek begyógyuljanak, Charlene tökéletes gyógyír lehet. Ha engedi, szétnyitom az ajkait, és további gyengéd csókkal szívom magamba a nyelvét, hogy lágy körzésbe kezdjek. Az arcáról a hátára simítom a kezemet, hogy ne szédüljünk bele, és magamhoz tudjam szorítani.
Nem vagyok profi kapcsolatszakértő, na nem azt mondom, hogy ez máris egy kapcsolat, inkább csak úgy értem, nincs ebben igazán nagy gyakorlatom. Nem volt még pasim, fiúm... barátom, akárhogy is mondjuk, inkább csak barátkozom a srácokkal, ami egyébként tök jól megy, csak valahogy sosem sül ki ezekből valami több, valami nagyobb. Nem tudom, hogy ez baj-e igazából, talán nem is kell mindig mindenből többnek lennie. Shane jó fej, ahhoz képest, hogy öltük egymást az elején és jól el lehet vele lenni, persze ha nem rúgom meg ott, ahol leginkább nem szeretné, bár az ember igazán sehol se szereti, ha megrúgják, de lehet hogy ennél még egy orrbetörést is jobban viselt volna, ki tudja, azt legalább könnyű helyrehozni egy pálcaintéssel, már ha ért hozzá az ember. - Hé ne nézz puhány lánynak. Sportolok és gördeszkázom is, csomó csontom tört már el, kiskoromban fél évente látogattuk a kórházat apa legnagyobb örömére, szóval bírom én a fájdalmat. - jól van azért a nagyon heves védekezés ellenére is ott virít a mosoly a szám sarkában, de azért csak ne gondolja, hogy az a típusú lány vagyok, aki már az első horzsolásnál, vagy letört körömnél visítva hátrál ki az eseményekből és nem tudja, hogy mit kezdjen magát. Nem, én bírom a strapát, komolyan! Erős vagyok és eltökélt és igazi sportos, versenyszellemmel megáldott... Hugrabugos. Oké, sokan nem értik miért nem a Griffendélbe kerültem, mint kiderült apa auror volt, simán lehet, hogy ő is oda járt, Bonnie is oda jár... Basszus, tiszta gáz, hogy Hugrabugos vagyok, kilógok az újdonsült családomból. - Majd megtanítalak, állati egyszerű, nekem is úgy mutatták pár éve. - srácok persze, még otthon, bár sajnos a mugli barátaimmal már főleg csak a szünetekben találkozhatom, de nem szakadt meg a kapcsolat... fogjuk rá. Persze más volt, amikor minden nap találkozhattunk, együtt jártunk le kosarazni, meg focizni a suliban, de annak vége lett, amikor eljöttem a Roxfortba. Így már csak a nyári közös meccsek maradnak, de azért az is jó, hogy abból nem lógok ki teljesen. - Attól még, hogy nem látja senki, fájna neked és én már azt hiszem mára kilőttem a fájdalompontokat, amiket okozhatok neked. - mosolyodom el, bár most jóval szolidabban és visszafogottabban. Azért lássuk be eléggé közel vagyunk egymáshoz és egy lágy dallamra táncolgatni... nem olyasmi, amihez kifejezetten hozzá vagyok szokva, főleg egy ilyen sráccal, mert egyébként Shane ha épp nem morcos és rossz kedvű, hanem ilyen rendes és jó fej, akkor kifejezetten helyes arca van, ha pedig még mosolyog is... bár most nem mosolyog, de úgy néz, hogy azt hiszem nekem valahogy másfelé kellene néznem, mert a végén még sikerül elpirulni és az nagyon látványos reakció lenne, ha azt nézzük, hogy egyébként elég világos bőröm van, sőt... nagyon világos a bőröm. - Hát... az a baj, hogy kicsit se utállak, és nem tudom ezt hogyan adom be majd másoknak, ha beszélhetünk a kastélyban is egymással. - az a helyzet, hogy kedvelem, viszont Mardekáros és azért az én háztársaim között is vannak olyanok, akik nem igazán vannak oda a Mardekárosokért. Érthető... sok van köztük, aki nem valami jó fej, de azért még nem kell mindegyküket utálni, hiszen itt az élő példa, van köztük olyan is, aki tényleg rendes. - Persze, jó ötlet, bár azt hiszem nekem kerítenem kell magamnak új adagot, ha nem akarok a szőnyegről enni. - újabb zavart mosoly, ő pedig megáll torok köszörül és már arra számítok, hogy jön az evés, de helyette csak áll és néz engem és arra eszmélek, hogy a kezei az arcomon, én pedig csak nagyokat pislogva nézem őt. Zene már nincs, síri csend van, úgy érzem, hogy az egész szobát teljesen betölti a szívem heves dobogása, vagy csak olyan, mintha a fülemben dübörögne, de nem hallatszik ki? - Én is kedvellek Shane. - bököm ki nagyot nyelve, de nem moccanok, valahogy nem merek. Se előre, se hátra, se semerre, most valahogy nem megy. Egyszerűen csak lehunyom a szememet, azt hiszem hagyni akarom, hogy megtörténjen, ha ő végül nem hátrál meg, vagy nem dönt mégis az evés, vagy a kvíz mellett.
Nem állítom, hogy többé nem fogunk veszekedni, ám az biztos, hogy kialakult köztünk valami komoly szimpátia, amely miatt már sosem leszünk idegenek. Ha leszámítjuk azt, hogy komoly veszélyben van, ha velem barátkozik, már nem tudnék egy átlagos hugrabugosként nézni rá, és azt hiszem úgy sem, hogy csak idegenként kezeljem, ne barátként. Ha kéri, el fogom mondani a véleményet, beszámolok arról, hogy mit gondolok. Az pedig innentől komoly kérdés, hogy mit kezdjek a családi dologgal, Jennyvel, hogy megóvjam Charlene-t. Az egész olyan komor, sötét valami... S nem tudom, hogy mit fogok cselekedni, ha kilépünk majd innen. Sürgősen utána kéne járnom a tragédiának, és ha a lila hajú új barátom is benne van, talán magammal viszem. - Nem rontottad el. Azt hiszem minden esély megvan rá, hogy, hogy egymásba ütközzünk. Legalább nem én okoztam fájdalmat. Azt rosszabbul viselted volna. – Rázom meg a fejemet békítően. Kicsit nekem is furán száradt meg a hajam, enyhén kócos vagyok. Talán az egyik szobában van tükör, ideje lehetne megfésülködni, ám ha már kárpótlást kértem, nem megyek most el. Nem akarom kicsikarni belőle, hogy olyat tegyen, amit egyébként nem szívesen, a zsonglőrködés pedig talán vicces, de én most másféle hangulatra vágyom. Táncolósra. Felállok, és csatlakozom, a pálcámból szóló zene pedig kissé belassul, hogy ne tegyünk még nagyobb kárt egymásban az esetleges kalimplálással. - Akkor jó. A zsonglőrködés meg nekem nem ment volna. – Mozgunk immár együtt, de úgy vélem, ezzel megint zavarba hozom. Csak tudnám, hogy miért. Igaz, hogy azt mondta, hogy fiús alkat, de én nem akarok kihozni belőle semmi direkt nőiest. Ez a tánc olyan lenne? Ezért is veszem lejjebb a karjait, hogy csak simán átkarolhassam a derekát, foghassam a kezét, és hogy ne essen át egymáshoz, kissé szorosabbra is fogjuk a tartást. - És akkor? Nem lát minket senki. Nem baj, ha rám lépsz. – Az sem kell hogy sokáig egymást nézzük, mert attól még én is zavarba jövök, így gyorsan közelebb húzódom, és jóleső érzés fut végig bennem, ahogyan nekem dől. Nem gondoltam volna, amikor a komoly vihar kellős közepén összetalálkoztunk, hogy ebben a percben most a torkomban fog dobogni a szívem. Fura ez most, és az újdonság erejével hat. Ahogyan a vihar még mindig ostromolja a házat, nekünk egy kis bensőséges, meghitt érzés jut, ahogyan összefonódva táncolunk, talán magam sem tudom, hogy miért teszem azt, hogy egy puszit nyomok a feje búbjára. Lehet, hogy ne ártana némi távolság, legalább pár perc egymás nélkül, mert még elhamarkodott lépésre szánom magam. Vagy ami még ettől is félelmetesebb, még ő tenné ezt. Nem szabad! De akkor miért simogatom a hátát? Akaratlanul is eszembe jut a meztelen válla, ettől még inkább rontok a helyzeten, ahogyan megköszörülöm a torkomat. Lehet, hogy jobb lett volna inkább befejezni a vacsorát. - Annyira? Csak kicsit? – Érezhetően mosolygok, pedig tudom, hogy mindezt nem kéne tovább így folytatni. Inkább azt kéne tennünk, amiért idejöttünk. – Ha még eszünk pár falatot, utána megpróbáljuk ketten azt a kvízt? Hátha itt van valahol. – Kérdezek rá picit eltolva magamtól, aztán csak azon kapom magam, hogy a tenyereimbe fogtam az arcát, és most már nem mozgunk, hanem megálltunk, és ismét a pillantását keresem, igen közel ahhoz, hogy csak centikre legyünk hozzá. És váratlanul én pirulok el, holott ez eddig egyszer sem történt. - Nem gondoltam volna, hogy ismét kedvelhetek valakit. Pedig nem kéne. – Suttogom, vészesen közel az ajkaihoz. Még bármit tehetünk hogy viszakozzunk. Nem tudom, hogy mit kéne, ha ő hátrál meg, akkor érthető lesz a dolog.
Nem vagyok valami profi hozzáértő ilyen téren, mármint úgy általában a pasikkal kapcsolatban, bár azt azért tudom, hogy nem épp a legjobb lépés az, hogy valakit úgy istenesen láb között rúgok. Nem akartam, az egész simán véletlenül jött a csiklandozása miatt, és állatira szégyellem magamat miatta. Pedig egész jól alakult ez az egész, a kezdeti egymás ölése után végül mégis csak értelmesen tudtunk egymáshoz viszonyulni, amit sikerült elég rendesen elbaltáznom azzal, amit most sikerült művelni, legalábbis én ettől tartok. Kétlem, hogy bárkire is jó benyomást tenne az, hogy egy sima csiklandozásból is ilyen katasztrófa alakul ki. A végén visszalépünk oda, ahol voltunk még előzőleg és azt nem akarom, ha már sikerült összebarátkozni. - Jól van remélem, én csak... nem akartam elrontani a hangulatot, vagy valami. - szolid mosolyt sikerül végre az arcomra varázsolni. Most valahogy le sem esik nekem, hogy amúgy tényleg a micsodájáról beszélgetünk, valahogy úgy kezelem, mintha térden rúgtam volna, arra is kellene jég, ezt sem veszem sokkal másabbnak, hiszen végül is nem történt annyira komoly baj ezek szerint. Ha vigyorog, akkor nem fog elátkozni, mert megrúgtam, legalábbis kezdek ebben reménykedni. A tánc viszont tényleg olyasmi, ami nem megy nekem. Nem értek hozzá és sosem táncoltam, még a bálon sem. Ez olyasmi, ami nagyon távol áll tőlem. Ritmusérzékem még csak van, az sok sporthoz is kell, de kb. ennyi, nem akarok még ezzel is beégni. - Jól van, úgy... csak könnyebb, mármint ketten. - azért a mosolyom zavart, még csak nem is azért, mert a keze a derekamon pihen. Átkarolom én a nyakát magamtól is, ez még nem olyan nehézkes, főleg ha azt nézzük, hogy az előbb ennél is közelebb voltunk egymáshoz, amikor rajtam feküdt, csak hát... maga a tánc az, ami nem az én terepem. Ez gondolom olyan, mintha nem is tudom egy sivatagban élőnek adnának úszóleckéket, biztosan nem lenne benne túlságosan határozott. Én se tudom, hogy mennyire fog menni és már így is megrúgtam, nem akarom még a lábát is letaposni, az végképp vér ciki lenne. - Oh ne vedd biztosra, hogy nem tudom elrontani, azért biztos menne. - elmosolyodom, talán most már egy fokkal határozottabban, főleg amikor új ötletet dob be és változik a helyzet. Közelebb kerülök hozzá még inkább, mint eddig, a keze az enyémet fogja, én pedig igyekszem vele együtt lekövetni a zene dallamát, amennyire tudom. Aprókat lépek, hogy ne legyen belőle taposás és hát így tényleg nem tudok lenézni, úgyhogy kénytelen vagyok tartani a szemkontaktust is. Nem vagyok valami magas, talán ezért is ilyen nagy a szám, állítólag az alacsonyabb emberekben több a tettvágy és az egocentrikusság, Bonnie is ilyen, szóval lehet ebben valami, mindenesetre így eléggé fölém magasodik, ami kicsit sem zavar, inkább zavarba ejtő, főleg amikor még beszélni is kezd. Inkább közelebb húzódom és kicsit neki döntöm a fejemet, így még a puszi is lehetséges, amit a fejem tetejére nyom, amitől valahogy úgy érzem enyhe pír önti el az arcomat. Kedves tényleg, ahhoz képest nagyon is, amilyen az elején volt. - Hát... azt hiszem én sem utállak annyira, amennyire állítólag a Mardekárosokat utálni kell. Te... jó fej vagy, a morcos alapállapotod ellenére is. - halk, de jóleső sóhaj, amit hallatok a hátsimogatás következtében. Jól van, azt hiszem elkönyvelhetem, hogy nem haragszik a rúgás miatt és nem szúrtam el teljesen a hangulatot, sőt talán még valami jó is kijött ebből, bár az már biztos, hogy a kajánk ki fog hűlni, de mivel varázsolni is tudunk, ez se megoldhatatlan probléma.
Még mindig kissé nyilal az ágyékom, mégis hálát adok az égnek, hogy nem nagy távolságból, lendületből trafált telibe, csak felhúzta a térdét. Így sem egy leányálom, hát szó mi szó. Mégsem kell itt leállnom rinyálni. Az éles fájdalom már elillant, kissé szégyenlem is magam, hogy ennyire kimutattam, nem volt túl pasis. Őt sem akartam ezzel megrémiszteni, még kész csoda, hogy „csak” ennyire nevetett, és nem jártam rosszabbul. A regeneráció azért nem annyira hosszadalmas, még egy tíz perc, és jobb lesz, addig pedig elvonom a figyelmemet mással. Főleg, hogy nagyon gyengéden simogat. Kedves tőle, ez azért már halovány mosolyra fakaszt. - Nem szúrtad el. Remélem, hogy csiklandós vagy, az ilyesmi pedig benne van a pakliban. Jég nem kell, nem fogjuk amputálni, azért annyira nem rossz a helyzet. – Vigyorodom el, hihetetlen, hogy ahhoz képest, hogy milyen pirulgatós, most a fegyveremről beszélgetünk. Bár ahhoz képest, hogy az előbb minden összeért, már kevésbé kell zavarban lennie amolyan minden mindegy alapon. Ha nem lett volna ez az egész családi dráma, és nem ismertem volna az előző kedvest, Charlene-t igazán aranyos lánynak gondolhatnám. Ha belegondolok, hogy most is arról győzködött, hogy ne maradjak egyedül, talán vele kapcsolatban sem kéne annyira visszafognom magam, talán megismerkedhetnénk. - Nem általánosítani akartam. Te... aranyos vagy. Nem baj, ha sportolsz. Nem az tesz valakit nőiessé, hogy a divatot követi. Csak egy kicsit táncolj velem. – Ez nem kérés, nem is zsarolás. Nem akarom tőle kierőszakolni. Most nem lát minket senki, nem baj, ha nem leszünk ügyesek. Egy kicsit rám fér, hogy fel tudjak lélegezni az előző hónapok nyomasztó, sötét felhőjének árnyékából kikerülve. Végül mégiscsak felállunk, és a kezemet nyújtom, hogy a nyakam köré fonjam, míg én a derekára illesztem a tenyereimet. Nem akarom, hogy zavarban legyen, viszont hogyan tudnám ezt legyűrni? - Nem baj. Ennél rosszabb, már úgysem lehet. Viccelek, ne vegyél komolyan. Különben meg jól csinálod, ezt aligha lehet elrontani. Vagy tudod mit? Mozogjunk együtt. – Fejtem le a karjait, és inkább a vállamra teszem az egyik kezét, a másikat pedig megfogom. Kissé szorosabban ölelem át őt, és ha csak nem akarja ismét felhúzni a térdét, akkor nem lesz nagy gond. Így kisebbeket tudunk lépni, és nem tudja annyira felemelni a lábát, hogy rám lépjen. Meg le sem tud nézni. - Ha nem nagy gond, akkor... kedvellek. Legalábbis azt hiszem nem utállak annyira, mint indokolt lenne. – Mondom mosolygós hangon, kicsit elengedve magamat, és végigsimítok a hátán. Ha enyhíteni akartam a zavarát, nem biztos, hogy a legjobb úton vagyok, mivel pont az állam alatt lévő fejére egy puszit is nyomok.
- Igazad van, bocs én csak... - nem akarok én folyton beleugatni az életébe és megmondani, hogy mit csináljon. Egyszerűen csak sose voltam még ilyen helyzetben és őszintén szólva fogalmam sincs, hogy mit is kellene tennem, vagy mondanom, hogy... hát segítsek, vagy javítsak raja, még ha amúgy nem is tehetnék én semmit sem. Pont e miatt nem kellene beledumálnom, tudom én, hiszen nem az én dolgom megjavítani az életét, főleg hogy esélyes, hogy nem is igen tehetnék semmit. Nem értek az ilyen családi viszályokhoz és ha ő nem tudja, hogy ki mit tett, vagy mit nem, akkor én honnan jönnék rá? Azt pedig nem fair mondanom, hogy járjon utána, ha esetleg nem akar, és most kicsit úgy is érzem, hogy kierőltettem belőle a választ, pedig tényleg nem akartam ilyesmit tenni, csak egyszerűen nem szabadna annyiban hagynia a dolgot, mert így nem élhet. Nem menekülhet folyton és nem lehet mindig egyedül csak azért, mert a családja talán nem értékelné a dolgot... jobb ha megpróbál legalább rájönni valahogy. Én még segítenék is neki szívesen, de kétlem, hogy hagyná. Nem vagyok auror és valószínűleg csak megnehezíteném a dolgát, azon kívül, hogy még aggódna is értem. Ezek után viszont úgy sikerül megrúgom, mint a fene. Nem csoda, hogy szegény vinnyogva borul rám, én pedig nem is tudom, hogy mit tegyek hirtelen, hogy jobb legyen neki. Marad a szolid simogatás a fején, úgy kevésbé kell mozognom és talán segítek is valamit, nem tudom. - Tudom, én is ezt mondtam eddig is emlékszel? De... örülök, hogy volt jó is ebben, csak aztán szúrtam el, de... elmúlik igaz? Kéne egy kis jég. - gondolom legalábbis, bár nem vagyok ebben profi. Sok fiú barátom van, de amikor ilyesmire került sor nem nagyon volt egyikük sem beszédes, nem mesélték el, hogy mit éreznek és hogy mitől lenne jobb, szóval nem is erőltettem, hogy mondjanak valamit és most sem akarom, csak inkább megvárom, amíg ő moccan meg és mászik le rólam. Neki kell tudni, hogy mikor érzi magát jobban ez egyértelmű. A kérése viszont meglep, hiszen én meg a tánc... nagyon nem vagyunk jóban. - A lányok lehet, de én... én nem igazán. Tudod én sportolok, a tánc nem az én műfajom. Egy karácsonyi bálon voltam, ott se táncoltam. - szóval ez... ez nem az én műfajom akármit is mond. A lányok sem egyformák. Gondolom ő sem olyan, mint az összes többi pasi, szóval nem jó ez az általánosítás dolog. Egyszerűen csak jó lenne, ha valami mást kérne. Sütök neki, az megy, abban jó vagyok, de a tánc tényleg nem az én műfajom, érthető módon zavarban vagyok és még a zsonglőrködést is bedobom, az is jobban menne és ha szórakoztatás és figyelemelterelés kell az simán jó lehet... nem? Végül mégis csak feltápászkodik, remélem akkor már valamelyest jobban van és ehetünk tovább, vagy letesz erről az egész táncmarhaságról. Helyette viszont a kezét nyújtja nekem, én pedig meglepetten nyúlok előre és fogadom el az övét. Hát... legyen. - Igen, de nem leszel mérges, ha rálépek a lábadra igaz? Teljesen leamortizállak, ez... nem az én műfajom, tényleg. - még mindig zavarban vagyok, majdnem annyira, mint amikor sikerült ráesnem, de nem ellenkezem, átfonom a két karomat a nyaka körül és megpróbálok valamelyest a zene ütemére lépkedni. Ez nem olyan bonyolult, legalábbis ezt mondják. Persze időnként letekintek, bár gondolom nem kellene folyton a lábaimat nézni, de hát... nem tudok táncolni, tényleg nem és nem akarok megint rosszat okozni neki.
Kezdem már azt érezni, hogy kissé túlspilázzuk ezt az egész dolgot. Hihetetlenül aranyos tőle, ahogyan megpróbál kihúzni ebből az egész... magamba fordulós depresszióból, és nem érti meg, hogy nem feltétlenül magam miatt teszem. Kár lenne bárkinek is az életét kockáztatni, hogy aztán ugyanúgy végezze, mint a szakadékba zuhant kedves. Charlene vélhetően mindig is a társaság középpontjában volt, hogy megértse, ez nálam máshogyan működik. Megrázom a fejemet, nem először, és nem utoljára. - Megint körbejárjuk a témát Charlene. Próbálom nem annyiban hagyni, akkor utánajárok, mert igazad van, és ahogy mondod, jelenleg nem barátkozhatok lányokkal, mert tudod, hogy mi történne. – Morranok fel, mert nem akarom ezzel elrontani a hangulatot, hiszen kezdem megkedvelni, valóban kellemes társaság, figyelmes, humos, és gyengéd, igazán mázli, hogy vele kerültem most egy „cellába”, nem pedig valakivel, aki még arra sem lenne érdemes, hogy teszem azt a falhoz kenjem egy varázslattal. Charlene-nel inkább nevetve esünk „egymásnak”, magam sem gondoltam volna, hogy ilyen jó kedvem támadhat szinte a semmiből, holott alig két órája még csak a sötét viharban törtem előre, igen komor gondolatokkal, a kvízes programot is a hátam közepére kívánni. Amennyire édes a nevetése, és védekezni próbál a játék ellen, amelyben egyébként ő is benne van, oly gyorsan vége szakad, szerencsére nem talál telibe, akkor biztosan pocsék lenne, így csak éles fájdalom sugárzik még a combomba is, talán gyorsan el is fog majd illanni, így viszont méltóságomtól megfosztva zuhanok rá, és próbálok erőt venni magamon. A simogatása jól esik, hiszen sajnálja a dolgot, pedig nem szándékosan volt, valamilyen szinten én idéztem elő. - Az én hibám volt... sikerült elterelned a gondolataimat, ami már nagyon régen nem fordult elő. Morcosnak lenni hidd el, nem jó dolog, hanem... már megszokás... – Vallom be a dolgot, és a kárpótlást sem tisztességtelen szempontból dobom be, ezt tudnia kell, hiszen bár véletlenül megnéztem, de nem éltem vissza a helyzettel, sőt felsegítettem rá a takarót, és javasoltam is, hogy menjen fel átöltözni, akkor biztosan nem kerül kellemetlen helyzetbe. Ha belegondolok, valahol vonzódom az édes-buta viselkedéséhez, csak éppen korai lenne ebből következtetést levonni, főleg az én helyzetemben, így a kárpótlás sem erre irányul, csak egy tánc. - Aha. Tudod a lányok tudnak táncolni. – Általánosítok, és nem kérdezek rá, hogy ugye ő is. Csak egy felvetés. Mivel eddig is bebizonyosodott, hogy valahol inkább sportos, fiús, nem várom én tőle, hogy nagyon szexis legyen, nem feltétlenül a nőiessége az, amely valóban aranyossá teszi. Sokkal inkább az, hogy kedves, és cuki. Na és persze szép, nagyon szép, főleg azokkal a nagy szemeivel. - A testvéred tánca nem érdekelne. – Elnevetem magamat, a zsonglőrködés megint vicces, de nem ilyesmire gondoltam. S mivel látom, hogy nagyon bizonytalan, így leteszem magam mellé a pálcát, hadd dúdolja a lágy dallamot, kicsit azért fordítok rajta, hogy lassuljon a zene, ne legyen olyan ütemes, mint egy striptíz, sokkal inkább mint egy andalító lassú szám. Felállok, és a kezemet nyújtom, vagy ha még nagyon bizonytalankodik, akkor én fogom meg az övét. Kissé arébb lépdelek vele, hogy biztosan ne lépjünk bele a vacsorába, majd a nyakam köré fonom a karjait, ha hagyja, én pedig a derekára az enyémet. - Így jó lesz?
Tény, hogy én nem vagyok valami profi ebben az egészben, mint ő. Nem gondolok bele minden részletbe, amibe esetleg lehetne, vagy hogy mennyire lenne nagy baj ebből az egészből, ha köztünk... de amúgy is még nincs is semmi, nem is értem, hogy miért gondolkodunk feltétlenül ennyire előre, vagy már abból is baj lehet, ha barátkozunk és időnként együtt látnak minket? Persze azért így nehezebb, ebben tényleg igaza van, nem egyszerű a helyzete, de épp ezért kellene tennie valamit, mert ha csak vár, azzal biztos, hogy nem lesz beljebb. - De akkor nem is barátkozhatsz senkivel sem lényegében? Tudod... ezért nem szabadna annyiban hagynod, mert ez így nem élet. - kicsit talán szájhúzva rázom meg a fejemet. Tényleg így gondolom, ez így mindenképpen rossz, nem lehet rendes életet élni úgy, hogy közben nem csinálhat semmit, mert megláthatják, mert lebukhat, mert baj lehet belőle. Értem én, hogy könnyebb úgy, ahogyan ő csinálja, ebben is van ráció, de azért... örökké csak nem maradhat egyedül. Ha meg amúgy is el akar szökni, akkor meg lehet hogy szökdösnie kell egész életében, az se valami jó kilátás. A témát viszont lassan sikerül kicsit félresöpörni, vagy... rúgni? Na jó, az kicsivel később következik be végül, mert az elején még egészen jól el vagyunk. A kaja határozottan finom, nekem is nagyon ízlik és láthatóan tényleg jól sikerült, mert neki sincs vele gondja, aztán egészen jól belelendül a csiklandozásba is. Egy dologgal nem számolt az erőmmel és persze azzal, hogy már szoktam a fiúk erejét, meg persze nem tudhatta, hogy a térdem tényleg ennyire csiklandós. Próbálok tehát nem visítani nagyon, de a nevetés csak erősödik, ha most hallana minket valaki már arra gondolhatna, hogy minimum ölnek... aztán arra, hogy őt, amikor nyöszörögve esik rám. Az biztos, hogy most nincs időm zavarba jönni, mert itt most tényleg minden, ami csak van összeér és ha eddig még nem fedezte volna fel az alakomat, akkor már biztos, hogy megvan a dolog, már ha egyáltalán tud ilyesmire koncentrálni és nem csak arra, hogy majd meg hal szegény a nagy szenvedés közepette. - Attól még sajnálom. Nagyon fájhat. - és akkor még finoman fogalmazok. Eléggé szenved, az jól látszik abból, ahogyan vinnyog. Ilyet azért ritkán látni a fiúktól, az se lenne meglepő, ha sírna is... na jó, az azért meglepő lenne, hiszen eddig még elég rendesen a nagy komolyság jellemezte, amikor ide kerültünk. Inkább próbálok annyival segíteni, hogy óvatosan simogatom a fejét, hátha attól jobb lesz neki. Nem akartam én ezt, elég rosszul sikerült a dolog, és nem csoda, ha szegény ennyire pocsékul van, elég érzékeny részen sikerült megrúgnom és nem is kicsit. - Jó, persze jó volt, egész... aranyos vagy, amikor nem vagy morcos. - ejtek meg végre egy mosolyt, amit sikerül összehoznom az aggodalmam ellenére is. Azt hiszem ez is valami most, de tényleg nem tudom, hogy milyen kárpótlásra is gondol. Az meg sem fordul a fejemben, hogy valami csúnyaság jár a fejében. Oké, hogy össze vagyunk zárva, de én nem olyan lány vagyok és ha valami olyasmivel próbálkozna... azt már tudja hogy elég jó erőm van, szóval biztosan nem hagynám neki, ezt talán ő is tudja. Végül csak lekecmereg rólam és az is kiderül, hogy mire is gondolt, nekem pedig elég szépen elkerekedik a szemem, és ez akkor sem csökken, amikor befejezi a mondatot. Oké volt bennem egy kis félsz, hogy komolyan gondolja, mármint a vetkőzés részét, de a nélkül is elég félelmetesnek hangzik a dolog. - Mármint... hogy táncoljak? Én? - oké ettől csak még inkább meglepett vagyok és nem tudom hová tenni a dolgot. Még a karácsonyi bálon se táncoltam Ronnal, mert totál falábú vagyok, nem értek én az ilyesmihez. Most meg táncoljak neki... csak úgy egyedül zenére? És gondolom valami szexi módon kellene, amihez végképp nem értek. - Én nem... nem tudok táncolni. A testvérem biztosan, ő ért az ilyen... lányos dolgokhoz, de én... Nem lehetne zsonglőrködni helyette? Abban jó vagyok. - oké feltápászkodom, tényleg illene valamit tennem, ha már én rúgtam meg, de hogy táncoljak... nekem az nem megy, főleg nem úgy, ahogyan ő várja el tőlem. Még valami béna vetkőzés sem menne, nem hogy a vetkőzés nélküli szexi tánc, ehhez én baromira nem értek, tényleg nem és úgy istenesen sikerült már csak az ötlettel is zavarba hoznia. Állati ciki lenne.
Az nekem nem jut eszembe, hogy vajon miért nem keresnek minket, elképzelhető, hogy mindenki kapott időben egy baglyot, és talán a szervezők ezzel úgy gondolták, hogy letudták a dolgot, még ha mi ketten nem is kaptuk meg a levelet. Azt hiszem innentől kezdve nem érdekli őket, úgy gondolván, hogy elvarrták a szálakat. Szerencsére Charlene több, mint szimpatikus lány, valahol pont ez is a hátránya, ha túlzottan megkedvelném. Megrázom a fejemet a szavai hallatán, én nem így gondolom. - Gondolod, hogy ismered az észjárásukat? Különben pedig ő is a Roxfortba járt. És mi van, ha azt hiszik, hogy veled is meg akarok majd szökni? – Kérdezek vissza kétkedően. Nem tudom, hogy aki megfigyelt minket annak idején a kedvessel, mi alapján logikázott, bár valóban akkor nem csináltunk belőle titkot, hogy mi egy pár vagyunk. Az elmúlt évben nem volt egyetlen lány barátom sem, hogy fel tudjam mérni, pusztán a barátkozás alapján mennyire lenne bárki is veszélyben. Ha pedig csak olykor találkozunk, vagy titkolózunk? De végülis mindegy, a mai éjszakának még vége sincsen, lehet, hogy elég egy egyszeri alkalom, hogy kicsit kimásszak az apátiából, aztán érdemes valóban nyomoznom az ügyben, mert csak úgy lehet bárki is biztonságban, ha csak nem akarom magamat örökké elvágni a lányoktól. Hiszen Jenny nem lehet út, nem szándékozom feleségül venni. Ezek után pláne nem. Még akkor sem, ha semmi köze neki sem, meg a családjának a történtekhez, nem szeretem, és irritál a nyomulós stílusa. Ebben a percben azonban a játék kerül előtérbe, s oly felhőtlenül tudok én is kacagni, mint azelőtt, hogy a szörnyű események láncolata beindult volna. Csoda, hogy nem hemperedünk bele Charlene leejtett vacsorájába, mert úgy izeg-mozog, vergődik nevetés közben, hogy szinte centikre vagyunk az egyébként finom, omlós pulykától. Ahogyan felkapja a térdét, enyhén szólva is szúró, égető a fájdalom, ám közelében nincsen annak, mintha nagy távolságról, erővel rúgtak volna meg, ez a kisebb koccanás hála a kettőnk között feszülő szinte semmi levegőnek, csupán az enyhébb verzió, de nálunk már ez is igen kényes, fájdalmas téma, így nem csoda, ha még a vér is kifut az arcomból, és a mozgásom feletti összepontosítás is elillan, ahogyan szinte nyüszítve esem a lánykára. Nem is tudom, hogy mi a jobb, ha összeszorítom a számat, vagy ha üvöltök. De nem, maradok az elsőnél, az nem annyira félelmetes neki sem, pláne, hogy nem hangos. Tudom, hogy így összenyomom őt, mégsem tudok most mit kezdeni a helyzettel. - Semmi gond, lehetne rosszabb is. – Feltételezem, hogy nem szándékosan csinálta. Kárpótlást kérek, holott nem illene, hiszen a játék hevében bármi megtörténhet, én is taperolhattam volna le véletlenül, ami ugyan nem történt meg, viszont most rajta fekszem, és az összes puha részét érzem, ha kicsit is oda tudnék koncentrálni. Most éppen még nem megy, csak fekszem, és várom, hogy múljon az éles fájdalomérzet. Ellenben kellemesen meglepődök, hogy simogatni kezd, ezen már kedvtelve morranok egyet, ahogyan felemelem a fejemet. – Aranyos vagy, de nem így gondoltam. – Próbálok feltápászkodni, méghozzá féloldalasan, hogy ne tehénkedjek rá. Mellette a tenyeremmel érintem a padlót, lehúzom róla a lábaimat, így már mindenképpen arrébb tudok csüccsenni. – Azért... valld be, hogy jó volt. Szóval a kárpótlás... – Mosolyodom el, természetesen nem vagyok olyan tisztességtelen, hogy bármit kérjek tőle, hiszen nem hibás a történtekért, így maradva a játéknál semleges, ártatlan dologra gondoltam, amely akár jól is elsülhet. [/color][/b] – Egy kis sztriptíztánc, vetkőzés nélkül. Na láss hozzá. – Ez nem parancs, még csak nem is noszogatás, hanem kissé flörtölés, még ha nem is megy ez nekem túlzottan. A pálcámat előhúzom, és pöccintek vele varázsige nélkül. Kellemes lassú zene kúszik elő belőle, elsőre még pár hangszeres, majd egyre összetettebb. Értek én az ilyesmihez. Felülök, és a kanapé oldalához támaszkodom.
Azért egészen jól el lehet vele beszélgetni és még időnként hallgat is az emberre. Na nem mondom, hogy túlzásba viszi a dolgot, néha határozottan visszafogja magát, gondolom csak ezt szokta meg, vagy odaszúrkál, de nem vészes, már nem. Az elején nem gondoltam volna, hogy még értelmesen is alakulhat ez a rémes nap. A végén még elfogadom a tényt, hogy jó eséllyel az éjszakát is itt töltjük majd a viharban elveszve. Nem is értem miért nem jutott senkinek sem eszébe, hogy értünk jöjjön, bár talán nem is baj, jól érzem magamat, egészen jól elvagyunk, nem olyan vészes, hogy nem jött senki sem nagy mentőakcióval, dérreldurral, hogy kihúzzon minket ebből a nehéz helyzetből, ami igazából annyira nem is vészesen nehéz. - Csak nem ölnek meg mindenkit, akit kedvelsz és egyébként is... velem nem akarsz elszökni, ez nem olyan, mint... érted. A Roxfort amúgy is biztonságos hely. - jó persze nem mindig itt vagyunk, de ide nem jöhet be csak úgy bárki megfigyelni, hogy mit tesz és azt kivel teszi. Barátkozunk, abból nem lehet ilyen komoly baj, mint amit ő gondol még mindig. Én tényleg úgy vélem, hogy nem lesz gond, ha pedig jön a szünet... hát akkor majd kitaláljuk, de addig még van időnk és ha nem tudják megfigyelni a Roxfortban, akkor azt sem tudhatják, hogy kit kedvel, szóval védve van ő is, meg én is. Csak tennie kell a szépet annak a lánynak, akit hozzá akarnak adni, igazából semmi más dolga nincs, aztán... nem lesz gond, vagy túlságosan naiv vagyok, hogy próbálok minden áron a jóban reménykedni? Ezek után már talán nem is meglepő, vagy pont hogy igen, hogy a földön kötünk ki, meg az én kajám is? Pedig nem gondoltam volna róla, hogy csikis, vagy hogy engem fog csiklandozni. Visítok már szinte a nevetéstől, kész csoda, hogy nem azért, mert a végén még itt pisilek be, de így is elég rendesen küzdeni igyekszem ellene. Mégis csak fiúk között nőttem fel, és nem olyan csábító stílusban, inkább szórakozva velük, sportolva, szóval izom erőm azért van jócskán. Csak arra nem számítok, hogy betámadja a térdemet és onnantól már önkéntelen a reakció, ahogyan felkapom a lábamat és azzal a lendülettel sikerül is láb között találnom szegényt. Hát egyből enged a szorítás a kezemen, ő pedig ezzel a lendülettel el is terül rajtam, kész csoda, hogy nem mellettem összegörnyedve, de gondolom az is mozgást igényelne, ami nem tenne neki jót most ebben az állapotban, amit egyébként totál meg is értek, hiszen mégis csak... elég pocsék lehet ez az egész, finoman szólva is, még ha én magam sosem tapasztaltam még csak hasonlót sem. - Jesszus... sajnálom! - próbálok nem hangosan beszélni, és a mozgást is korlátozom, meg se merek moccanni őszintén szólva, hiszen mondta is, hogy ne tegyem és amúgy sem akarok rosszat neki. Jó ég, istenesen sikerült megrúgnom méghozzá olyan helyen, ami egyébként is elég pocsék lehet. Csak a kezemet emelem meg óvatosan, de tényleg lassan és nagyon óvatosan, hogy ő ne érezzen belőle túl sokat és finoman végigsimítok a fején le a tarkójáig, hátha ez segít valamit, meg hát sajnálom is tényleg... komolyan. - Persze... persze kárpótlás... tényleg sajnálom, nagyon fáj? Kellene egy kis jég... de ahhoz meg kellene mozdulni. - oh nem teszem, csak felvetem a lehetőséget, hogy majd valamikor ezt is kénytelenek leszünk megtenni, ha addig össze nem nyom, mert lássuk be, hogy azért van egy enyhe kiadós súlya, amit őszintén szólva nem a legkönnyebb elbírni, pedig én aztán tényleg nagyon igyekszem. Levegőt még kapok, de így aztán végképp rendkívül közel vagyunk egymáshoz, viszont most sajnálom szegényt annyira, hogy ne legyek zavarban a helyzettől, ami amúgy tuti, hogy megtörténne, most aztán minden, mi csak lehet összeér... érezhetően.
Elfogadom, hogy a társalgásban Charlene viszi a prímet, mint valami témafelelős, nincsen ezzel semmi baj. Végeredményben az ő családjában nem haláleset történt, „csak” némi ikres hazugság, és csak most a napokban, ami kiheverhető talán, míg én egy éve rágom már magam, így talán elfogadható a szemében a rossz indítás, és a későbbi kényszeredett kitárulkozás, hiszen ő eleve életvidám, társasági lány. Abba most hirtelen bele sem gondolok, hogy elképzelhető, hogy minden pasival ezt teszi, mármint hogy ilyen közvetlen velük, valahogy az az érzésem, hogy ez a tapasztalatlanságából ered. Lehet, hogy nem méri még fel, hogy hol húzódik a határ a játékosság, és az érzelmi kötődés között, hiszen ez már abból is látható, hogy a nagy játék közben időnként zavarba jön. Magamban meg kell jegyeznem, hogy édes tud lenni, ahogyan néz azokkal az óriási kék szemeivel, mint valami baba. Bólintok arra is, hogy Darius afféle ivótestvér, máskor is el lehetne menni vele osztani az észt közösen, ahhoz előbb még ki kéne szabadulnunk a lánykával a vihar fogságából, amelyre még közel sincs esély, a vihar jobban tombol kint, mint eddig bármikor, úgyhogy többször fogunk még enni a pulykából, úgy érzem. - Jól van, megpróbálok gyorsan a végére járni, de addig... mi lesz velünk? Nem akarom, hogy bajod essen. Kezdem már kedveli a bolondos lila búrádat ahhoz, hogy te is egy szakadékban végezd. – Rázom meg a fejemet, de akkor az megoldás, hogy átnézek rajta az iskolában? Én talán képes lennék rá, de hogy ő? Nem tudom, biztosan meglenne az izgalma, de ha valóban megölték a kedvest, és figyelnek engem, egyetlen összenézés elég lehet arra, hogy Charlene életére törjenek. Villámgyorsan utána kéne járnom a dolgoknak, hogy ne legyen veszélyben. Vagy ketten kéne tennünk, hogy mindig tudjak rá figyelni? Tehát megmaradna a kapcsolatunk, és sokat lennénk az iskolában, amíg ki nem derül? Áh, nem akarok ráakaszkodni, a barátai biztosan nem értékelnék a dolgot. Abban viszont igaza van, hogy nem sok választásom maradt. Vagy belenyugszom a dologba, és elveszem Jennyt, vagy ha lelépek, ki tudja, hogy az milyen körülményekkel járhatna. Talán valóban egy életen át üldöznének, sosem lenne nyugtom, fix állásom, csak az állandó stressz. Hihetetlen, hogy mióta őrlöm magam, erre jön a buta kis édes lány, és kezembe adja a megoldást. Azt, hogy buta, természetesen magamban is képletesen értem, buta úgy, mint kedves, és figyelmes. Talán ezért is ragadtatom el magamat arra, hogy játékba keveredjek vele. A kajája lehet, hogy így a földön köt ki, de sebaj annyira azért nem koszos a szőnyeg a kandalló előtt. - Látod ne kekeckedj velem... – Nevetek én is vele. Nem úgy szorítom le a kezét, hogy bármi fájdalmat is okozzak neki, valóban a játék a cél, ha már így feloldotta a rossz kedvemet. És lám, igazam lesz, hiszen nem csak az oldala csikis, hanem a térde is. Nem sok ilyen tapasztalatom van, de valahogy volt egy ilyen érzésem, állandóan összerándul kacagás közben, azért túlfeszíteni sem akarom a húrt. Még szerencse, hogy valamilyen szinten azért minden pasi védi ott lent magát, meg viszonylag közel is vagyunk egymáshoz, így izomból azért nem tud térdelni, de hogy a golyók összekoccannak, az biztos. És mivel nálunk az a legérzékenyebb rész, egyből sikerül lefagynom, és elnyomni egy rekedt kiáltást. Ernyedten engedem el a csuklóját, és ráhanyatlok, valahol a válla környékén. - Ne mozdulj... ne... ne.... – Próbálom zordan összeszorítani a fogamat, mielőtt könny szökne a szemembe. Aprót felnyögök még, amolyan nyüszítésféle, ezt most ki kell pihennem. Legszívesebben elvonulnék a sarokba, hogy jeget tegyek rá, hátha a zsibbadás elnyomja a fájdalomérzetet. Lehetne rosszabb is, úgyhogy csak maradok így, remélem ő sem bánja. – Ezért... kárpótlást kérek. Amint... – Nyögöm ki, de továbbra sem tudok megmoccanni. Remélem bírja még a súllyomat, mert ha most átfordulnánk, biztosan belenyilalna az a kellemetlen érzés. Jobb így. Meg különben is, legalább a közelsége elvonja kicsit a figyelmemet.
- Nem úgy értem! Látod nekem néha nem kellene beszélnem, csak... csak tudod nem mindenki egyforma, de nekem olyan érthetetlen, ha valaki egyáltalán nem az. - szóval nincs bajom azzal, ha valaki mondjuk kevésbé társaságfüggő, de amikor valaki egyáltalán nem az, mint mondjuk ő elsőre annak tűnt, na az nekem tényleg fura és azzal nem tudok azonosulni és megérteni sem. Egyedül lenni pocsék dolog, tényleg nagyon pocsék és ha nekem muszáj lenne, hát tuti nem tudnék mit kezdeni magammal úgy. Ha most mondjuk egyedül keveredtem volna ide, hát az is nagyon cinkes helyzet lett volna. Tuti végig parázom az egészet egy erdei házban, viharban, sötétben, tök egyedül. Így azért ketten mégis csak jobb, annak ellenére, hogy elsőre ellenszenvesnek tűnt a srác, de mostanra... egész szimpatikussá vált, sőt... komolyan még jó fej is és már a sztorija alapján azt is értem, hogy miért olyan, amilyen. - Szerintem simán lehetnétek haverok a sráccal, ki tudja, talán neki sem árt egy. - nem ismerem ezt a Dariust, de aki kocsmai verekedésbe keveredik az... na nem azt mondom, hogy biztosan olyan is, de azért biztosan van egy stílus és lehet hogy neki is jól jön, ha valaki olyan keveredik mellé, aki mondjuk hasonlóbb hozzá. Szerintem mindenkinek kell valami barát, ha nem is fognak nagyokat lelkizni, mert a pasik azt, amúgy se nagyon szoktak, attól még igenis jó, ha időnként átbeszélhetnek ezt-azt. Szerintem most neki is jól esik, hogy elmondhatta ezt a családi rémtörténetet, még ha nem is tudtam benne túlságosan sokat segíteni neki, vagy nagyon hatásos tanácsot adni. - Oké én értem, de... ez így nem élet. Akkor is utána kellene menned, hogy... nem tudom, legalább tudd, hogy mi van. - bizonytalanul vonom meg a vállamat. Értem én őt, de komolyan. Töke logikus, amit mond, csak hát közben meg... nem jó, ha ennyire elvágja magát mindentől csak azért, hogy ne legyen senkinek sem baja, de így neki lesz, hiszen egyedül marad és ki tudja meddig. A családja idővel lehet, hogy feladja, de ha nyíltan mondja nekik, hogy nem kell neki az a Jenny... akkor is lehet, hogy bajba kerül, vagy azt nem engedik. Ha elmenekül akkor meg lehet, hogy megkeresik és akkor folyton menekülhet. Ennek az egésznek így semmi értelme sincs. De próbálok nem gondolni rá és azt hiszem ő is, talán ezért jön ez a csikizés is. Feszültségoldásnak végül is jó, főleg hogy még a tányérom is leesik, a kajámmal együtt. Oké a pulyka nagy, van még tartalék, csak belefeküdni nem lenne jó, de a nagy nevetésben nem is igen figyelek ilyesmire. - Nem... pulyka... pulyka! - már szinte visítva nevetek, hiába próbálok ellenállni ő a méretesebb, no meg az erősebb is, főleg hogy a testi fölényét próbálja kihasználni ellenem. Tökre nem szép tőle egyébként, de most erre nem gondolok, csak próbálok vergődni és visszatámadni az oldala felé. Ő is csiki úgy néz ki. Amikor a térdemhez ér csak még jobban nevetek. Sikerül magamat kicsit még el is lökni és tolni tőle, de ez a tér dolog baromi nagy gyengém és azzal a mozdulattal, ahogyan ellököm magamat reflexből felhúzom a térdemet úgy istenesen nagy lendületből, és mivel felettem van és így a testemet is próbálom védeni bőven meg van az esélye, hogy izomból beletérdelek valami kényes részébe, ha nem is a lába közé, akkor a kirúgom az állát, vagy ha pont lenéz nevetve akkor még az orrát is eltalálhatom ebben a kifacsart állapotban. Egyik se lenne valami kellemes, annyi biztos, főleg, hogy elég sportos és edzett vagyok... jó erős a lábam, de ilyen helyzetekben az ember nem igen tud gondolkodni és főleg nincs meg az a bizonyos kontroll.
- Ezzel azokat furázod le, akik nem annyira társaságfüggőek, mint te. – Nem kell elnézést kérnie ezzel a mosollyal, valóban igaza van, hogy az embernek szüksége van arra, hogy mások odafigyeljenek rájuk. Mint ahogyan az ál-öngyilkos jelöltek is csupán figyelemfelkeltésből, segélykérésből teszik azt, hogy valaki foglalkozzon már velük. Nyilván vannak, akik olyan depressziósok, hogy ha belülteténk őket valami boldogságot gerjesztő programra, akkor sem lenne esélyük a túlélésre, szerencsére azonban nálam ez közel sem volt így. Sokat gondolkoztm, és nem akartam direkt jó képet vágni másokhoz, akik nem értik, hogy mi lehet a bajom. Jobb volt így elvonulni, talán ezt már Charlene is átlátja. Meg azt is, hogy nem szándékoztam felhívni Jenny családjának a figyelmét, hogy netán mások is érdekelnek. A kis lilahajú meg csak úgy nyeldes, ahogyan a morcos álarc mögül némi gyengédséget is mutatok felé, igazán megmosolyogtató. - Végülis lehetünk. Ahogy néztem, ő is élvezte a csihi-puhit, meg hogy nem kell egyedül innia. – Adom meg magamat, végeredményben igaza van, ettől még senkinek nem lennék szálka a szemében. Pasikkal barátkozhatok, csakis a lányok vannak veszélyben, magamban legalábbis így raktam össze. Viszont most csak ketten vagyunk a hugrabugossal, sehol egy árva lélek, így ha a tomboló őszi viharban jól érezzük magunkat, nem tudja meg senki. Az más kérdés, hogy mi lesz velünk az iskolában? Távolságtartás, mintha nem is ismerném? Talán ha megjött volna mindenki a kvízre, és utálhatom, akkor tudnék átnézni rajta a Roxfortban, ám így, hogy beszélgetünk, megnyílunk egymás számára, mindezt eldobni? Nem tudom, még olyan közeli az élmény, hogy passzolnom kell magamban a dolgot, hiszen nem először veszem észre, hogy megborzong tőlem. Ami már csak azért is furcsa, mert állítása szerint sok a fiú barátja, biztosra vettem volna, hogy jár is az egyikkel. Akkor meg miért meresztünk ekkora szemeket egymásra? - Igen. Tény, hogy nagyon rég volt már. Viszont ha meg valaki mégiscsak betalál nálam, akkor meg kapkodhatom a fejemet, hogy hogyan védjem meg őt. Meg dillemázhatok, hogy mi a fontosabb. Az, hogy együtt legyünk, vagy hogy éljen. – Rázom a fejemet, tényleg bonyolult, és az ex-kedvest leszámítva nekem sem volt még senki, bár Charlene életét a fentiekből adódóan nem ismerem, nem is tértünk még rá, végképp nincs hozzá közöm, hiszen ő a családi sztorját osztotta meg velem, én meg a sajátomat, amelynek részese volt a szerelmi szál, neki meg nem. Némi balesetet és félreérthető helyzeteket követően végül visszaülünk a kandalló elé, holott lehet, hogy egyszerűbb lett volna az asztal két végébe száműzni magunkat. Erre ismét egymás mellett ülünk, szinte összesimulva. Saját magamnak rúgok így öngólokat, de arébb húzódni sem megy. A magyarázatom igen kétértelműre sikeredik, és bár hugrabugos, nem őt akartam ezzel lenézni. Azok a nagy kék szemek egyébként is kisöprik az összes ellenérzésemet, amely szerint hidegnek, és elutasítónak kéne lennem vele. Hogy leplezzem zavaromat, gyorsan levágom a tányért magam mellé, hogy megcsikizzem. Neki erre nincs ideje, borul az egész, de már nem érdekel. Sajnálatos hiba, hogy én is csiklandós vagyok, csak éppen ezt még nem is nagyon tudta kideríteni senki. Sejthettem volna hogy visszatámad. - Már nem is csirke? – Kérdezek vissza nevetve, ahogyan megrezzenek. Próbálom lefogni a kezét, aztán taktikát váltok, és jobb a támadás alapon a súlyommal döntöm le. Na ennyit arról, hogy távolságot kéne tartani. Azért figyelek, hogy a kiömlött vacsorájába ne essünk bele, viszont a csikizést nem hagyom abba, sőt most már két kézzel, az egyik az oldalánál, a másik a térdénél, ki tudja, állítólag az is rendkívül ingerlő lehet.
//
