2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem is értem, hogy miért jelentkeztem erre az ostobaságra, csapatépítő foglalkozás. Vagy nem is lehetett volna nemet mondani? Minden házból két fő, az összesen nyolc, meg egy tanár. Lesznek majd mindenféle egymást és az iskolát megismerő kvízek, vetélkedők, már előre unom az egészet. Különben is, az egyetemisták alig vannak a Roxforton belül, minek ide ismerkedés? Úgy terveztem, hogy majd bejárok, ha kedvem tartja, ebben az esetben minek is kéne ismernem mondjuk... Hollóhátasokat? Totálisan semmi értelme. Kissé életunt vagyok mostanság, nagy nehezen lezajlott a költözködés, most már nem csak magántanuló leszek roxmortsi vadkanos szobával, hanem az iskolában is lesz egy saját szobám a látszat kedvéért. Nem sok barátom van, Darius-szal elmentünk párszor sörözni még, a többi alkalom már nem volt spontán, ellenben a verekedés is elmaradt. Szótlanul hallgattam a bolgár sztorijait a kviddicsről, vagy éppen a legutóbb felcsípett szőkéről, csak éppen egyikben sem vagyok érintett. Olymindegy, ha barátkozik véletlenül az ember, akkor nem is feltétlenül a téma érdekes, sokkal inkább a közös időtöltés. Végeredményben a szláv nyelveket ismerem úgyahogy, azokat a szavakat, amit meg nem, azokat a szövegkörnyezetből rakosgatom össze. Szóval itt sétálok a roxmorts-i erdőségben, a kezeimben a papír, amelyen ugyan lista nincs a résztvevőkről, csak egy alap térkép, hogy merre is kell menni. Mivel roxmortos hétvége van, a kicsik is elhagyhatják az iskolát, ezért a megközelítés egyénileg, aki nem egyetemista az gondolom kérhet segítséget. Csak ez a rohadt vihar ne lenne. A semmiből támadt fel, a víz már csapdossa az arcomat, a karjaimat az arcom elé teszem, nehogy pofánvágjon egy elszabadult faág, és felpillantok az égre, amely éjsötét, ahogyan feldörög az első villám. Hát ez aztán marha jó csapatépítés lesz. Szerintem jó eséllyel már régen lefújták az egészet, csak nekem nem szóltak róla. Párszáz méteren belül meglátom a házat, amit elvileg egyébként is ilyen alkalmakra tartanak fent, majd várok valamennyit, amíg elül a vihar. Aztán lehet, hogy már az egész társaság ott van, csak nélkülem kezdték el, mit tudom én. A szél nagyjából kezd orkánerejűvé válni, és az egyik tölgyfa törzsét úgy töri derékba, hogy az csoda, hogy nem dől éppen rám, amikor hátraugrok. - Bassza...meg! – Káromkodok, ez lehetett volna kicsit távolabb is. Ellenben ahogyan kifújom magam, és küzdenék tovább a ház sziluettjéig, hátrapillantok, és úgy jó hatvan méterre tőlem szőke üstököt fedezek fel a fák között, valami ismeretlen csaj szintén a továbbhaladással küzd. - Erre! – Kiáltok oda neki, és megtámasztom magamat az egyik törzsben, és kérdőn nézek rá, hogy vajon el tud-e idáig jutni, avagy menjek vissza érte. Na nem mintha imádnék bárkinek is segíteni, de ha itt süti meg a villám... nos ahhoz még nekem sem lenne gyomrom.
Csendben hallgatom a szavait. Természetesen figyelek rá, mert meg akarom érteni, hogy mit miért tesz, hogy miért érzi úgy, ahogy, hogy miért jobb neki az, hogy egyedül van és nem nyit mások felé, mert ezt nekem még mindig valahogy nehéz megértenem, pedig próbálkoztam már eddig is. Lehet, hogy én vagyok túlzottan társaságfüggő, és csak ezért fura ez az egész számomra, vagy tényleg ő az, aki nem jól áll ehhez az egészhez, sejtésem sincs. Viszont így már lassan kezdem megérteni az álláspontját. - A családi zűr miatt. Értem persze, de... azért megnyugtató, hogy mégsem jó neked így egyedül. Az annyira fura lenne. - elnézést kérő mosollyal pillantok rá. Így világos, féltene a családi viszály miatt, de legalább nem arról van szó, hogy neki ez így tényleg tökéletes, mert azt nem tudtam volna elhinni. Minden embernek szüksége van a társaságra, kapcsolatokra. Az hogy valaki egyedül akar lenni inkább... valahogy tényleg fura és szokatlan számomra, szóval szerencsére esetében sem erről van szó, csak a félsz irányítja, na ez az, ami ellen tennie kellene, még sem élheti le így az egész életét nem? Ezek után csak kellően zavarba hoz az, ahogyan végig simít az államon. Állom a tekintetét, de mégis nagyot nyelek, jobb is hogy most felmerül ez a Darius téma, nekem is könnyebb, ha kicsit terelődik a beszélgetés. - És ez olyan nagyon távol áll a baráttól? Pasiknál ez nehezebben megy, én is tudom, de... szerintem simán lehetnétek barátok. - mosolyogva rántom meg a vállamat. Nem azt mondom, hogy innentől mondjon el neki mindent, de attól még végül is miért ne lehetnének jóban? Miért ne beszélhetnének meg mindenfélét egymással? Miért ne lehetnének akár idővel bizalmasok is? A pasik kevésbé szeretik kiönteni a lelküket, legalábbis állítólag, de azért nekik is lehetnek olyan helyzetek, amikor jól esik megtenni. - Rögtön? De nem tegnap volt ez az egész nem? Meg hát... ez tényleg elég nehéz, még sem lehetsz valakivel együtt azonnal, annak meg van az íve, a mente... elég bonyolult. - na nem mintha én olyan sokat értenék a párkapcsolatokhoz, főképp inkább csak haverjaim vannak, a pasizás nem volt még igazán terítéken. Azt hiszem Ron is akart volna valamit tőlem, de még abban sem voltam biztos, és inkább vele is csak marháskodtam, mert azt már megszoktam és még valahogy nem sikerült kinőni belőle. Tudom-tudom... próbálkoznom kellene, de gondolom majd ez is jón idővel magától és kész nem igaz? Ezek után végképp rém ciki a kis kellemetlen helyzet, amit összehozok, azzal, hogy még rá is sikerül esni. Komolyan kész csoda, hogy megtartom a pokrócot és nem végzi a padlón, na az lenne ám csak az igazán égő, ha még nem lenne eléggé az így is. Jobb is, hogy végre eljutok addig, hogy felöltözzem és összekapjam magamat, és hamarosan már a kandalló előtt ülünk a pulykával és a krumplival. Na nem mondanám, hogy nem így is elég közeli állapotban egymáshoz, de hát... na... legalább már van rajtam ruha és a kezünket is lefoglalja a tányér igaz? A megjegyzésére azért eléggé elképedek. Na nem mondom, hogy azonnal magamra veszem, de... azért ez akár rám is illhetne, és az eddigiek után nem számítottam efféle kritikára. Nem is tudok rá mit mondani, főleg csak pislogok nagyokat. - Már... azt hittem. - csatlakozom a nevetéséhez, főleg amikor a kajánk ellenére is egyszerűen csak az oldalam felé kap, én pedig persze, hogy ösztönösen próbálok védekezni. Mázli, hogy nincs már rajtam az a pokróc, most kiemelkedően ciki lenne. - Héj! A fantasztikus pulykám! - nevetek annak ellenére, hogy a tányérom az már a földön van kiborulva, de visszatámadok és próbálom elkapni a derekát, hogy megcsikizzem. Nem gondoltam volna még a találkozásunkkor, hogy azzal a morcos képével még ilyen önfeledten nevetni is tud. Sokkal jobban áll neki, csak úgy csillog a szeme és egyébként kifejezetten szép szemei vannak. Jól áll neki a vidámság, bár igazából az szinte mindenkinek jól áll, ha őszintén jön.
- Ami azt illeti... – Kezdek bele vontatottan, mert nehéz megfogalmazni, annyira kettős az érzet a témával kapcsolatban. Végül mosolyba fordul a nehéz kezdés. – Nagyon is jól esik, hogy így erőlteted. Velem nem szokott törődni senki. Csak éppen fordítva nem érné meg, hogy elfogadjam a kedves gesztust. Féltenélek. – Ezt már tényleg nehéz volt kimondanom, annyira sikerült jól felvennem az arrogáns, szúrós stílust, amely a benső fájdalmamból is eredve magától értetődően látszott rajtam, hogy most szinte megkönnyebbülést keltő, ahogyan megnyílok, és mosolygok, mellette viszont miért ne félteném? Valakit érdekelek, mint barát, vagy mint fene tudja, és ha kilépve a házból máris azon kéne agyalnom, hogy ki figyel minket, és hogy Charlene-nek mi lesz a végzete, csak mert meghallgatott, vagy zavartan nézünk egymásra? És bár nehezen indítva ugyan, de mégis kinyúlok, hogy végigsimítsak az állán. Nekem már csak a gesztus is sokat jelent, hogy szembeszáll a komor viselkedésemmel, és a tudtomra adja, hogy nem helyes, ami velem történik. A következő szavaira viszont vigyorogva bólintok. - Azért Darius távol áll a baráttól, mondanám inkább ivócimborának, akivel szét lehet verni az ivót. Mint egy olcsó spagetthi westernben. – A hárításom ellenére igenis ebben is igaza van a szőkeségnek, vagy lilaságnak, miért is ne lehetne Darius barát? Nem csak azok a barátok, akik gyóntatófülkének használhatóak. A bolgár származású háztárssal a közös időtöltés is lehet felemelően kikapcsoló. - Egyetlen esetben tudnám megtenni, hogy megkockáztatom, hogy ha van valakim. Ha csak egyvalaki van, és sokat vagyok vele. Akkor tudnék annyira figyelni magunkra, megvédeni őt. Csak hát nem tudom, hogy ezzel a stílussal mit tudnék én bárkinek is adni. Ahogy mondani szokták, nem kéne rögtön fejest ugrani valaki másba. – Ez csak önámítás, már több mint egy év eltelt, amióta a kedves meghalt, már konzervatív időszámítás szerint is letelt a gyászév. Nem csak arról van szó, hogy szeretem sajnálni magam? Meg sajnáltatni? A gondolatmenet itt megreked, hiszen még zavarbaejtőbb helyzetbe kerülünk, mint eddig, kezdve a kukkolással, eleséssel, és hogy a konyhában megfogom a kezét pár pillanatra. Ő igazán kedves lány, de nem vagyok éppen egy romantikus lelkületű. Már nem. Régen talán mindez még ment, ma már a szúrós tövishez több kedvem van, mármint eljátszani, kinyilatkoztatni. Ehhez képest annyira empatikus, gyönyörű, hogy állandóan tovább kell magamban hesegetni a dolgot, hogy mekkora édes szemei vannak. Jobb is, ha elküldöm átöltözni, mert hihetetlenül rá vagyok hangolódva már a hófehér, formás vállaira. De én hülye, azt javaslom, hogy együnk a kandallónál... Mintha direkt a hálóba ütném a labdát, bukásra vagyok ítélve. - Egy hülye... egy nyomulós hülye. Utálom az ilyesmit. – Rázom a fejemet, ahogyan kifakadok Jennyre, de olyan általánosságban beszélek, hogy akár Charlene-re is érvényes lehetne, hiszen nála meg jól esik, hogy közeledik, most éppen olyan közel ülünk egymáshoz, hogy szinte összeér a vállunk, az ülünkben a tányér. Nézem egy pillanatig, majd kipukkad belőlem a nevetés, ami fura lehet az eddigi halvány mosolyok ellenére. – Mármint nem te. Ő. – Hogy enyhítsem a félreértést, a bordái felé kapok, csak hogy megcsiklandozzam. Hugrabugos, hátha veszi a lapot. Az már kérdés, hogy ez esetben borulnak a tányérok. Végülis kit érdekel, varázslattal tudunk takarítani.
Talán tényleg kissé erőszakosan állok hozzá és egyszerűen annyiban kellene hagynom az egészet. Neki jó úgy, hogy egyedül van és kész, csak én nem tudom ezt valahogy felfogni, mert én annyira másképp élem az életemet, hogy ihaj, és biztos vagyok benne, hogy ha egyedül kellene lennem azt nem viselném valami jól, sőt tutira állatira szenvednék. - Bocs én... nem akarok beleszólni a dolgaidba, egyszerűen csak nehéz megértenem. - ez is valami talán, hogy legalább próbálkozom és nem piszkálom, hogy változtasson, hanem csak tényleg igyekszem megérteni, hogy neki ez miért jó és miért nem is próbál változtatni rajta, mert amúgy lehet hogy kicsit magának valónak tűnt az elején, de tud beszélgetni és tud másokkal normálisan viselkedni, szóval összességében nincs semmi baj sem vele, szerintem simán tudna barátkozni és közösségi emberré válni, bár persze úgy tényleg nem sok értelme van, ha amúgy is elmegy majd, hogy ezt a családi összeboronálás dolgot áthidalja valahogy és kitérjen előle. - Akkor csak igazam van, hogy úgy nehéz egyedül, de az jó, ha van legalább pár barátod és ez a Darius jó fej lehet. - én személyszerint nem ismerem, de ha iszogattak és még jóban is vannak, akkor az mindenképpen jó. Az embernek időnként amúgy is kell, hogy legyen valaki, akinek el tudja mondani a gondjait, még ha neki esetleg nincs is azon kívül túlságosan sok, mint ez az egész múltbéli rémség. Gondolom ezt meg nem túl gyakran meséli el másoknak, mert nem igazán az a kiteregethető téma, főleg nem olyanoknak, akiket alig ismer. Kivéve én, mert mondjuk sikerült rácáfolnom, hiszen nekem elmondta a dolgokat, pedig még csak nem is ismer. - Így jobb, ha nem tudod és a hátad mögött csinálják? Nem hiszem... de persze értem, csak így máskor is lehet ilyen és e miatt nem lehetnek kapcsolataid sem, mert... áh... tényleg bocs. - nem kellene beleszólnom ebbe az egészbe, meg tanácsot adni sem tudok, ha egyszer nem én vagyok az, aki ezt az egészet átélte. Neki kell tudnia, hogyan csinálja a dolgokat és hogyan éli az életét, erre én meg mindenbe beledumálok. Elég hülye egy helyzet, be kéne már fognom végre, mielőtt még elásom magamat nála, vagy elküld a fenébe, hogy miért szólok bele a dolgaiba. Aztán erre még jön a káoszsorozat is, ahogyan sikerül ráesnem és már tuti, hogy jobb lenne a kajálással foglalkozni, mert a végén tényleg teljesen sikerül zavarba jönnöm és még mindig úgy gondolom, hogy a piros nem az én színem, főleg nem megy a lilához, ami most a hajam színe, szóval jobb lenne feltápászkodni és lenyugodni, mert... hát na, elég érdekesen kezd alakulni ez az este. Felkapom inkább a végre megszáradt ruhámat és csak még mindig kissé zavarban bólintok a kérdésére. - Persze a kandalló tökéletes. - bár az meg kellemesen romantikus is, de erre most nem különösebben akarok gondolni, mert a végén tényleg csak még inkább zavarban érezném magamat, hiszen amúgy is most fogta meg a kezemet és mondta el, hogy nem kellene semmit sem művelnünk, mert az csak kellemetlenséget szülne főleg az ő családi hátterével, amiben amúgy totál és teljesen igaza van. - Nem igazán, az totál hülyeség lenne, mármint... tudom gondolkozzak, mielőtt beszélek. - vigyorodom el, lassan sikerül megint oldódni, de persze most még le is hülyézem, ami végképp nem szép tőlem, de na... nem erősségem a gondolkozz, mielőtt beszélsz. - Szóval... nem nézném ki belőled, szerintem ennél okosabb vagy, meg ezek az érdekházasságok. Nem tudom, hogy milyen a csaj, de egy egész életet leélni valakivel, akit nem is szeret az ember, totál kiborító lehet. - inkább tömök pár falatot a számba, mielőtt újabb dolgokat mondanék, ami csak kellemetlenséget okozna. Képes lennék rá, az a baj, szóval tényleg kellene egy kicsit gondolkodnom, legalább próbálkozzak nem igaz?
- Már megint ide lyukadsz ki. Sokadszorra akarsz belőlem valami választ kihúzni. Megszoktam. Már nem rossz. Elfogadtam. Az elején rossz volt, hogy nem volt kivel megbeszélni. Csak ültem magamba mélyedve. De ez... olyan... nem tudom, hogy miért mondtam el. – Rázom meg a fejemet, alig ismerem még őt, és ilyen komoly érzelmekről beszélünk. Kissé kiszolgáltatva érzem magam, hogy csak a vihar hatására, összezárva mindezt el kell mondanom magamról. Igazából nem kell, mert nagyon kedves, cserfes lány, csak nem érzem a dolgot hitelesnek, hiszen eddig azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Vagy nem kéne a körülményekkel törődnöm, és az emberek véletlenszerűen is vetődnek egymás mellé? - Nem, ennyire nem akarok kitáncolni a válasz elől. Szóval: mondjuk úgy, hogy már elvagyok egyedül, még ha olykor hiányzik is, hogy legyenek havarjaim, mint mondjuk Darius. Ez talán változhat. A másik már sokkal bonyolultabb. – Rázom a fejemet, szerintem ha kicsit is összerakja magában, akkor pontosan érti, hogy miről beszélek. Túl gyanus, ahogyan az egykori párom meghalt, és csak azért, mert velem volt, nem élhetett tovább. Nem, inkább emésztgetem magamban a dolgot, hogy majd talán egyszer túllegyek rajta. Ettől még pasi vagyok, aki enyhén meglepődik, amint bepillantást nyer Charlene fehérneműjére, és a hófehér vállára. Rajtafelejtem a tekintetemet, meg amikor rámesik, akkor igenis le kell szögeznem magamban, hogy a barátkozós, közvetlen stílusa mellett nagyon aranyos. - Akkor ki kéne nyomoznom még egy év távlatából is, hogy mi történt? És... mi van, ha a családom a sáros? Nem gondolsz bele, hogy akkor nyíltan ellenük kell fordulnom? – Nem csak az a lényeg, hogy lezárjam magamban a történteket, talán jobb lenne csak szimplán elfelejteni, ám a lila bolondkának valahol igaza van, így mindig egyedül maradok, amíg el nem emészt a magány. S a kétely, hogy mi lett volna, ha... Ezt még át kell gondolnom, úgysem ma éjszaka fogok a végére járni, hogy mi is történt pontosan. Ez a pár hosszú óra most valami másról szól. Csak mi ketten Charlene-nel, elbújva a világ elől. Kicsit talán lehetek önmagam, beszélgethetek, barátkozhatok, és felhőtlenül elkölthetek egy vacsorát, anélkül hogy a gondolataim komor démonai életre ne kelnének. Csak kissé önzőnek érzem magam, hogy még mindig nálam tartunk, holott leszámítva a gyilkosságot, családi zűrből neki is kijutott, mégis, az ő történetét villámgyorsan a szőnyeg alá söpörtük. Úgy lenne a fair, ha róla is szó esne, több mint eddig. Elküldöm öltözködni, aztán majd vacsora közben folytatjuk. Pár percem van, ügyesen szetelgetek, és miután nem tudom, hogy mit is szeret, ezért a tányérjára többféle pulykahúst is pakolok. A krumpik is szép pirosra sültek, így nem lesz gondunk azzal hogy majd korog a gyomrunk. - Jó, ha visszamegyünk a kandallóhoz? Ott hangulatosabb a vacsora. – Ajánlom fel, és ha benne van, akkor egy kendőt terítek a tűztől azért biztonságos távolba, és oda telepedünk le. Nem hinném, hogy evőeszköz kellene, bár britek vagyunk, most inkább piknikezzünk úri stílus helyett. A már megbontott bort is viszem, és töltök a poharába. Leheveredek a földre, és felkönyölve iszogatom a sajátomat, hamarosan hozzálátok az evéshez is, csak még a kérdésén tűnödöm. – Nem tudom, annyi minden gondolkoztam, hogy ez még hátravan. Fel sem merül benned, hogy belenyugodjak, és Jenny férje legyek? – Kérdezem cinkos mosollyal, és fürkészően nézem őt, vajon neki hogy ízlik a bor? Szerintem kicsit savanykás, de a helyzetnek most megfelelő.
Nem fogok tudni vele egyetérteni, de azt hiszem ezt nem is igazán várja el tőlem. Végül is nem kell egyformának lennünk, úgy fest hogy e nélkül is egészen jól megértjük egymást. Persze az elején nem ment minden a legjobban, de miután lényegében megmentett most már határozottan jobban viselem a társaságát, no meg én is elismerem, hogy eléggé pocsékul viselkedtem vele az elején. Tudunk mi jóban is lenni, attól függetlenül, hogy ennyire eltérőek vagyunk, bár jelenleg a családjainkkal egyikünk sincs jóban, de tény, hogy az én helyzetem koránt sem olyan siralmas, mint az övé. - De nem is rossz, hogy így egyedül vagy? - értem én, hogy nem akarja, hogy mások ráerőltessék a véleményüket és megmondják mikor mit csinál, végül is ez teljesen érthető, de azért néha jó, ha más is van akivel meg tudod beszélni a dolgaidat, aki tanácsot ad, vagy akinek kisírhatod a bánatodat a vállán. Persze vágom, hogy ő nem az a vállon síró típus amúgy, de... fene tudja én tuti, hogy nem bírnám egyedül, de lehetséges, hogy velem van a baj egyébként és én vagyok rosszul bekötve nem is ő. Én meg valahol társaságfüggő vagyok, ő meg társaság ellenes, gondolom az ideális mégis csak az, aki a kettő között helyezkedik el valahol. - Oké, végül is igazad van, csak a te sztorid azért sokkal durvább. - és pont ezért nem gondolom, hogy lenne jogom beleszólni, ha egyszer amúgy is kusza a sztorija és ő se tudja, hogy mi történt, nem nekem kellene még feszegetnem is az ügyet, amikor jó eséllyel inkább tovább akar lépni és lehetőség szerint nem is nagyon gondolni rá, nem hogy még foglalkozni is vele. Ezek után már kész rémálom, hogy bénázok egy sort. Nem elég, hogy lecsúszik a pokróc, még rá is esem, ami aztán végképp állati ciki egy helyzet minden szempontból. Kész csoda, hogy sikerül összeszedni magamat, az viszont már nem meglepő, hogy zavarba ejtő, amikor még a derekamat is megfogja, hogy arrébb tessékeljen. Hát na érdekesen alakul ez a kis viharos este annyi már biztos. A pulyka, ami nem csirke lassan előkerül a sütőből, én pedig kissé még mindig bizonytalanul méregetem őt, amikor még a kezemet is megfogja és jön ez a nem is tudom vallomásféleség, vagy minek lehet nevezni. Megértem, hogy fél, még ha ő nem is veszi szó szerint annak, de akkor sem hiszem, hogy ez jó megoldás. - Értem az álláspontodat, komolyan, de ez így... akkor sem jó megoldás. Sosem érezheted úgy, hogy nyithatsz mások felé, ha... érted. - tudom ebbe megint nincs jogom beleszólni, hiszen az ő élete, ő dönti el, hogyan éli, de attól még elég pocsék lehet ez az egész így. Félni attól, hogy mások ártanak azoknak, akik fontosak neked, még ha nem is szó szerint fél, hanem inkább csak óvatos, de ezzel az óvatossággal is csak azt éri el, hogy totál egyedül van. Én biztosan nem élvezném ezt, és szerintem neki sem jó így. Az újabb viccesen zavarba ejtő szavak hozzák vissza a gondolataimat a jelenbe, és végre egy mosoly is visszatalál az arcomra. - Oké, igazad van. Már biztosan megszáradtak, közel tettem őket a kandallóhoz. És... köszi! - jól esik, hogy szépnek tart, bár remélem, hogy nem csak azért, mert lecsúszott a pokróc, hanem amúgy is, bár eleve nem kéne ilyet gondolnom, hiszen most közölte, hogy neki jó úgy, ahogyan van szépen egymaga, mert akkor tuti nem kever veszélybe mást. Nekem pedig nem kellene szembemennem a döntésével, szóval lelépek kicsit és meghagyom neki a szeletelést és immár rendesen ruciban térek vissza, hogy ne kelljen tovább szenvedni a pokróccal és enni is tudjak. Ha még nincs kis akkor segítek neki szelni a pulykából. Az ilyen nagyméretű dögökkel azért nehéz megküzdeni ez tény és való. - És... mikor tervezed a nagy szökést? - mert hát ezt mondta. Akkor gondolom a sulit sem fogja befejezni, de vajon mit fog kezdeni magával? Elmegy és remete lesz az erdőben? Azt nem hiszem, viszont így meg végzettsége nem lesz és befejezett sulija, hogy legyen miből megélnie. Eléggé rémes helyzet.
- Tény. – Rázom meg a fejemet, naná, hogy viccelek, az apró szurkálódások megmaradnak, hiszen mindkettőnk olyan, amilyen nem tudunk kibújni a bőrünkből, viszont valóban nem kell megsértődni, talán unalmas is lenne, ha csak beszélgetnénk, meglehet, hogy akkor elfogynak a témák, és itt ülnénk kukán hajnalig. Vagy ameddig eláll az eső, csillapodik a vihar. Annak sem lenne sok értelme, hogy ha az ember csak felmegy aludni, ha már így alakult, hogy rábólintottunk egy programra, miért is ne tehetnénk eleget annak, hogy társaságban vagyunk? Ráadásul nem vagyunk annyira különbözőek, mint hittem elsőre, azokat a dolgokat leszámítva, hogy a nemünk alapján biztosan vannak eltérések. A lényeg, hogy a kezdeti cívódás után már meg tudunk nyílni, és egész bensőséges dolgokról beszélni. Sőt, tulajdonképpen a másiknak a véleményére is adni. - Aha. Unalmas, de megszokható. Semmi értelmét nem látom, hogy ha mások rám akarják erőltetni az akaratukat, a véleményüket, vagy ha nekem kell róluk érdeklődni. Az álszent dolog lenne, nem? – Úgy értem lehet, hogy talán idővel képes leszek urrá lenni a múltamon, tanulni mindabból, ami történt, és elfogadni, hogy ismét közösségben kellene lennem. Addig viszont ezt a Charlene-os esetet leszámítva jól elvagyok én a kis gondolataim között, nem fogom erőltetni az ismerkedést. Beülök a könyvtárba olvasni, vagy az erdőket járom. Veszítenivalóm nincsen, így állok az egész helyzethez. A szőkeség, aki egyébként most lila, mégis máshogy közelíti meg a dolgot, hogy nem kéne feladnom, nyomozzak, harcoljak, térjek vissza az árnyékomból. Nem is tudom. - Te is elmondtad az otthoni dolgokat, nekem sincsen jogom beleszólni, mégis alkottam véleményt. Ez így megy. – Tényleg nem haragszom, ez kétirányú utca, nekem is meg volt a lehetőségem, hogy csendben maradjak, nem tettem, így ha most elmondja a meglátásait, még csak a számat sem húzhatom rá. Ráadásként még csak nem is butaságokra mutat rá, van benne logika, ebből is látszik, hogy kár a hugrabugosokat lebecsülni. Tulajdonképpen Charlene kifejezetten okos, társasági teremtés, sokan vélhetően látszat alapján ítélnek, mert nagy kék szemei vannak, szőke lobonccal, meg hát a ház sem éppen a zseniké, ahova jár. Én ellenben mardekárosként tipikusan az a fajta sablon vagyok, akiért nem szokás rajongani. Aranyvérű bunkó. Hát ez van, valamin lehet változatni, máson meg nem. Mindeddig jutok a gondolatmenetben, aztán sikerül alaposan megnéznem őt, ami ugyan véletlen, de ebből olyan láncreakció indul ki, amire nem tudok magyarázatot. Ott nézzük egymást, holott pár órája még csak idegenek voltunk. Bármennyire is nehéz beismernem, számomra is zavarba ejtő. Annyira elhatárolódtam már a lányoktól, korábban azért, mert volt valakim, most meg azért, mert egyszerűbb volt úgy tenni, mintha jó lenne egyedül, és Charlene végülis könnyen átlátja, mi értelme kockáztatni valaki más halálát is? Inkább felsegítem, hogy ne gabalyodjunk ismét egymásba, na nem mintha rossz lett volna. Csak éppen nem akarok dilemmázni. Ezek után nem szándékos, hogy picit félretolom, ahogyan elmegyek mögötte, szűk a hely, na. – Persze. – Nyitom ki a sütőt, és valami kesztyűvel kiszedem a nagy tepsit, amiben a pulyka van, igazi ropogós pirosra sült, Charlene jól eltalálta a háztartási bűbájt, amivel így intézte. Leteszem az asztalra egy már általam előzőleg odakészített vaslapra, hogy ne sisteregjen el a terítő, majd gondolván egyet megszabadulok a kesztyűktől, és megfogom a kezét. - Nem mondtam, hogy félek. Csak nem kockáztatok. Pokoli szar érzés, hogy más élete a kezemben lehet. Így... egyszerűbb, ha nincsen senki. – Vonom meg a vállamat. Ezzel nem akarom őt elüldözni, de már talán késő nyomozni az ügyben, különben sem vagyok auror. Bár igaz, a családomat jól ismerem, és Jenny szüleit is. Viszont egykori párom családját alig, náluk még sosem jártam, nem is éreztem szükségét. Talán ez lenne a nyerő. Végül elengedem a kezét, mert nem akarom zavarba hozni, már így is nagyon fura a helyzet. Evőeszközöket is pakoltam elő, de mielőtt rá bíznám a szeletelést, eszembe jut valami. - Esetleg... ha megszáradt a ruhád, már visszaöltözhetsz. Hogy ne legyen mindig olyan kényelmetlen. Meg hogy ne kelljen állandóan vigyáznom a leselkedéssel. Túl szép volt a látvány. – Halovány mosoly, próbálok udvarias lenni, de nem tudom, hogyan fog egy kézzel enni. Talán dobjam le én is a felsőmet a fair play érdekében? Na ugye. Akkor tessék átöltözni.
- Héj, ezen most meg is sértődhetnék! - de nem fogok ezt láthatja rajtam. A mosolyomból látszik, tudom, hogy csak szimplán viccnek szánta, amit mondott, legalábbis remélem. Egész jól el vagyunk az kezdeti marakodás ellenére, szóval azt hiszem nincs különösebben nagy baj ezzel az egész helyzettel. Persze lehetne talán jobb is, ha nem tombolna kint vihar, de akkor nem ismerem meg őt, mert hogy mint mondta nem nagyon jár emberek közé, főleg nem önszántából. Szóval összességében nincs baj az így kialakult helyzettel, mondjuk, hogy jól is érzem magamat annak ellenére is, hogy attól kell tartanom esetleg ránk omlik idővel az épület. Bízom benne, hogy igaza van és tart eléggé, hogy a vihar nem fog megártani neki különösebben és tényleg bírják a falak, meg a tető, még akár azt is, ha egy környező fa találna ránk dőlni, de lehetőleg azért ez se történjen meg, mert tuti, hogy a szívbajt hozná rám a dolog. Egyelőre viszont minden rendben és nyugodtan zajlik és még arra is van ereje, hogy csipkelődjön. - Szerintem ez nem olyan rossz dolog. Szeretek mások között lenni, egyedül... unalmas. - és eseménytelen is. Oké, ha más nincs azért megvagyok akár egyedül is, de azért nem túl gyakran és nem szeretem hosszútávon sem űzni a dolgot. Mások vagyunk ilyen téren, ez már egyértelmű, de nem is kell két embernek egyformának lennie úgy vélem. Nekem egyébként is jó így és ha neki is jó úgy, ahogyan ő él egyedül... akkor legyen így. Persze érthetőek az indokai az alapján, amit mesél és komolyan nem is értem, hogyan tudja csak úgy annyiban hagyni a dolgot. Mégis csak durva az, ami történt vele... finoman szólva is. Én tuti, hogy nem tudnék csak úgy a hátsómon ülni, bár a fene tudja, szerencsére az én családi drámám ehhez képest csak egy szappanopera, nem olyan brutális ügy. - Tudom, csak hát ez... sebeket tép fel, nekem meg nem kellene belekotyogni, amikor nem is értek hozzá. - szóval sajnálom, hogy beledumáltam a dolgaiba, mert tényleg nem az én ügyem és nem szabadna megpróbálnom megmondani, hogy mit tegyen, hiszen mégis csak az ő életéről van szó, amihez közöm sincs. Ha nem akar utána járni, mert szerinte úgy sem lehet, akkor teljesen jogos, hogy inkább fogja magát és lelécel és hagyja az egészet a fenébe. Igazából talán ez is a logikusabb. Ha azt a lányt megölték, akkor talán még veszélybe is kerülne, ha belekeveredne, így viszont eltűnhet úgy, hogy legalább neki nem lesz baja. Nem gondolom, hogy gyávaság, ha az ember tovább akar lépni és rendes életet élni, szerintem ez minden embernél alapigény. Ezek után jön a kis katasztrófa sorozat, én pedig igazán próbálok magamra találni utána, de nem meg könnyen, ami érthető. Túl közel vagyunk, rá is estem... hát na, fura egy helyzet. - Nem baj... mármint én nem figyeltem. - kicsit időnként megköszörülöm a hangomat, mert elég kellemetlen, vagy inkább zavarba ejtő a helyzet, nem mondanám feltétlenül kellemetlennek. Pillanatok telnek el, amíg csak nézzük egymást, aztán a homlokát az enyémnek teszi. Egészen meghitt pillanat, aminek a végén nagyot nyelek és végre csak rászánom magamat, hogy felkeljek. A végén szénné ég a vacsoránk, nem lenne valami kellemes. - De... de pulykát. - oh mamám! Erre még le is csirkézem a pulykát, komolyan totál el vagyok varázsolva. Legszívesebben homlokon csapnám magamat, hogy még égetem is magam itt előtte ezzel az egésszel. Végül csak sikerül lekászálódnom róla és a konyha felé orientálódni. Ez most jobb is, legalább másra figyelek, nem pedig a tényre, hogy kissé belátott, plusz rá is estem és az egész helyet komolyan marha ciki volt, lassan én égek el, nem a csirke... vagyis a pulyka! Beljebb húzódom, amikor elhalad mögöttem, de naná, hogy nem állja meg, hogy ne tegye ezt megint úgy, hogy egy kissé zavarba ejtő legyen a helyzet. Egy pillanatra lehunyom a szememet, amikor a keze megpihen a derekamon, csak aztán nyitom a sütőt, amíg ő előpakol. - Segítesz? Egy kézzel... - esetlenül rántom meg a vállamat, mert hát még mindig a pokróc van rajtam és úgy kivenni a pulykát totál esélytelen, nem vagyok egy félkezes erőművész sajnos, szóval a kaja kipakolását rá bízom, aztán már én szedek mondjuk a tányérra, vagyis szednék, ha nem állítana meg és fogná meg a kezemet. Zavartan pislogok rá. - Akkor e miatt vagy... egyedül? Félsz barátokat szerezni? Ez... ez butaság, nem lehetsz mindig egyedül e miatt. Járj a végére, vagy... nem is tudom. - tényleg nem tudom, de ez akkor se jó így. Nem tarthatja magát távol mindenkitől örökre csak azért, mert ha barátokat szerez, akkor annak következményei lehetnek az életéről van szó, szerintem élnie kell és ezt fel kell fognia a családjának is. Persze azét van abban egy nagy adag para, hogy megölték a lányt, akit szeretett, talán igaza van, ha más nőneműekkel barátkozna, akkor rájuk is ez a sors várna, de a fenébe is állati cuki és a szemei... az a szomorú kiskutyanézése...
Nem mondom, hogy kezdek éhes lenni, de a jó illatok mégiscsak hatnak a nyáltermelésemre, és a gyomrom is megmoccan, követeli a jussát. Ettől még nem sürgős a dolog, úgysem eshetünk neki korábban, minthogy jól átsülne. Miután lenyugodtak a kedélyek, a végén még egészen jól el tudunk beszélgetni, a mágikusan megerősített házban akár egy hétig ellehetnénk, ha kitart a kaja. Azért remélem addig nem kell, mert bár visszahúzódó vagyok, és Charlene társasága is egész kellemes, az már kész börtön lenne. Remélhetőleg hajnalra már elcsitul a vihar, és továbbállhatunk. Fogjuk rá, hogy egy jó ismerőssel gazdagabban, bár nem tudom, hogy ő rólam mit gondol, nem látok a fejébe, lehet, hogy mindenkivel ilyen, aztán szépen el is felejt. - Én is ettől félek. – Viszonzom a mosolyt kissé sötét felhanggal, nekem még nem olyan egyszerű kilábalni abból, hogy falakat húzok magam elé. Charlene lelkesen próbálkozik, nem töri le, hogy gyorsan visszahátrálok olykor, kérdezget, bár igyekszik elnézést kérni a tapintatlanságéért, de látszik, hogy nem csak a kiváncsisága vezeti, mintha beszéltetni is akarna, s nem csak azért, hogy ne unjuk magunkat, megértő, próbál segíteni. Még ha ezen nem is nagyon lehet. Itt már eldőltek a dolgok, nincs visszaút, utólag már mit is tehetnék? Ha akkor nem hagyom el magam annyira, lehet, hogy máshogy alakult volna. Áh, ezzel hiába áltatnám magam, ha valóban szándékos volt, akkor kitervelték, és én már nem tudnék változatni akkor sem, ha ott és abban a percben elkezdek gyorsan nyomozni. - Társaságfüggő vagy. Gyógyíthatatlan. – Rázom a fejemet, továbbra is próbálok derűs maradni, megérdemli, ha már foglalkozik velem. Jó, most nincs választása, igaz, megtehetné, hogy felmegy az emeletre, és átalussza a vihart, ám erre nem képes, és őszintén szólva most nekem is jól esik az érdeklődés, a törődés, megpróbálom nem túl nyersen lereagálni a közeledését. Sőt, méltatni is a családi történetét. Nem is tudom, hogyan került szóba, hogy pont a családjainkról beszéljünk. Ez valahogy számomra nem egy dicsőséges téma, ő viszont nagyon is rá van függve, hogy legyen körülötte valaki, és nem tudja megemészteni ezt, hogy az apja így átverte. Hát igen, ő viszont csak nemrég tudta meg, én meg egy éve emésztem magam rajta. Mivel nem tudom bizonyítani, hogy szándékos volt, így... nem tudom. Változó, hogy mit érzek. Van, hogy csak kifutnék a világból, hogy mindenki hagyjon békén, máskor pedig nekitámadok bárkinek aki szembejön, hogy rajta vezessem le a feszülséget. Egyik sem túl elegáns megoldás. – Miért ne mondhatnád el a véleményedet? Ha már megosztottam veled, akkor logikus, hogy nem gond, ha reagálsz rá. – Kissé fizikálisan is közel vagyunk egymáshoz, hogy a kezemet fogja. Nem mondom, van egy kis zavar, hiszen nem szoktam így érzelmileg kitárulkozni, ráadásul amióta Ő meghalt, még csak nem is volt senkim, így furcsa a dolog. Így nem csoda, ha még nagyobb zűrbe kerülünk, amikor felpattan a lecsúszó pokróc miatt, és igyekszem nem furcsa helyekre nyúlni, amikor rajtam fekszik. Biztos neki is állatira zavarbaejtő, de most én próbálom mindezt oszlatni azzal hogy az álla alá nyúlok. – Sajnálom, nem akartam... kukkolni. – Magyarázkodom halvány mosollyal, biztos megérti, hogy a kiváncsiságom ösztönös, ez még csak nem is pasi dolog, ha nekem csúszott volna le a pokróc, ő is biztosan automatikusan odanéz. A meztelenség igenis vonzó. Viszont így olyan közel van hozzám a kék szeme, hogy automatikusan becsukom a szememet, hogy ne legyen ilyen torzítóan zavarbaejtő a látvány. Merthogy valami gyönyörű. Az ember akkor sem nagyon tart sokáig szemkonktaktust, ha messziről teszi azt, nem hogy ilyen közelről. Így viszont olyan, mintha Charlene a lelkemig látna, és én is ezt érzem vele kapcsolatban. Amikor aztán felnyitjuk a szemeinket, még pár pillanatig tart a csend, sőt, a közelség is. Nem moccanunk, amíg meg nem szólal. - Miről beszélsz... nem pulykát eszünk? – Kérdezem sötét mosollyal, lassan ki kéne csomagolni magunkat ebből a zavaros állapotból. Megvárom, amíg lekászálódik rólam, majd pár pillanattal később követem. Nekem is kell némi hatásszünet, amíg kifújom magam. Nagyon szokatlan, és furcsa helyzet volt, bár rossznak nem mondanám. Felállok, és utána indulok. Nem is tudom, hogy kerüljem-e a tekintetét, végülis az előbb kaptam belőle egy nagy adagot. A konyha viszont nem túl nagy, legalább a sütő meg az asztal túl közel van egymáshoz, így rásimítok a derekára, hogy elférjek mögötte, végülis az imént olyan közel voltunk egymáshoz, hogy ez már meg se kottyan. Elkezdem leszedegetni a tányérokat, majd az egyik fiókból evőeszközt is. Kéne valami innivaló is. Egy fagyasztót találok, amiben mást találok, mint egy behűtött boros palackot. Úgy tűnik a túravezető tanár előbb akart ideérni, hogy megalapozza a saját hangulatát. Khm... Borospoharak ugyan nincsenek, jó lesz a bögre is. Kinyitom a palackot, majd elkezdek töltögetni. Aztán ha kész, akkor odalépek hozzá, miután kiszedte a sütőből a pulykát, és megfogom a kezét. - Nem... nem kéne törődnöd velem. Gondolj csak bele, ha Őt megölték, mert útban volt, mi lenne veled, ha barátkozol? Nem akarok félreértéseket.. – Ez nem lekoptatás, csak agyalok. Mi van akkor, ha a két család már csak a lányismerőseimet is eltenné az útból, hogy biztosan ne legyen akadálya a frigynek?
Nem olyan vészes ez a vihar, hiszen egészen jól el tudunk beszélgetni közben, meg hát már a kaja is készül a sütőben, szóval szerintem határozottan jól állunk jelenleg. Persze benne van a pakliban, hogy rosszabbá válik a helyzet, teszem azt nem elég védett a hely és esetleg valami kellemetlen történik, de nagyon remélem, hogy ilyesmire nem kerül sor végül. Védve vagyunk a vihartól, de mi van, ha ránk dől egy fa? Azért csak nem lesz efféle, én legalábbis bízom benne, hogy megússzuk a nap további részét nehézségek nélkül. Kaja van és meleg is, szóval elvileg simán kihúzzuk reggelig, legalábbis normális esetben így kell lennie. - De most nem vagy egyedül, szórakoztatlak én. - mosolyogva rántom meg a vállamat. Vagy ha nem is vagyok igazán szórakoztató, akkor legalábbis tudok vele dumálni és talán az is segít valamit, főleg hogy finoman szólva is pocsék előélete van, amit nem is értem, hogyan tudott magában tartani. Én az egész családi drámámat már megosztottam a legtöbb barátommal, beszéltem mindenkinek róla, akinek csak tudtam. Hát ilyen vagyok, nekem valahogy könnyebb az, ha kiadom magamból, még ha nem is tudnak feltétlenül segíteni az ügyes-bajos kis dolgaimban, de legalább nem emésztem magamat egyedül. Ő meg megtartott magának mindent. Komolyan nem tudom, hogy nem őrült bele a dologba, bár tény, hogy elég morcos és magának való lett, legalábbis első ránézésre mindenképpen úgy tűnt. - Értem, vagyis hát... nem annyira. Én nem tudnék egyedül lenni, de lehet hogy ez az ikerdolog volt bennem akkor is, amikor nem tudtam róla. A fene tudja. - nem értek én az efféle pszichológiai dolgokhoz, de simán lehet, hogy valami ilyesmi benne van esetleg a pakliban. Volt egy ikertestvérem és lehet, hogy mindig is éreztem a hiányát ezért nem tudtam megmaradni sosem egyedül. Egyedül lenni pocsék, én szeretem ha sokan vesznek körül és ha ez a vihar egyedül ért volna... na azt tuti, hogy nem viselem jól. Totál ráparáztam volna az egészre, bezárva valami idegen helyen... bár ha azt nézzük jó eséllyel egyedül el se jutottam volna eddig, hiszen volt egy-két enyhén rizikós helyzet, amiből igazából csak Shane-nek köszönhetően sikerült kiszabadulnom, vagy hát amit azért úsztam meg, mert ő visszafordult. - Ez így akkor is durva. Nem zavar, hogy nem lesznek meg a tettesek... talán soha? - azért csak leesik, hogy talán nincs jogom ebbe beledumálni és főleg nem ilyen kérdéseket feltenni neki, hiszen jó eséllyel nem az én dolgom, hogy feltépjem a régi sebeket, főleg hogy nem is tudna mit tenni ilyen sok idő távlatából, meg amúgy is hogyan szálljon szembe egyedül mindenféle veszélyes alakokkal? - Mármint bocs... tudom, hogy nem rám tartozik és nem kéne beledumálnom. - elnézést kérő mosolyt villantok rá végül. Nem nagyon van ehhez jogom és pont mázli, hogy a kaja elkészül, az viszont kevésbé, hogy megijedek, a pokróc lecsúszik a vállamról, ijedtemben pedig amikor fel akarok állni még rá is esem. Az a jó, hogy legalább nem úgy, hogy túlságosan lecsúszott a pokróc, bár azt hiszem így is többet látott már a kelleténél, én pedig kellően zavarban vagyok már az egész kellemetlen szituációtól. Még arra sincs hirtelen lélekjelenlétem, hogy gyorsan felpattanjak, meg a végén még az is rosszul sülne el, és belé térdelnék valahol, ahol nem kellene. Ezek után még az állam alá is nyúl, amitől aztán végképp nem tudom, hogy mit kellene mondanom, vagy tennem, csak nagyot nyelek elkerekedett nagy anime szemekkel nézve rá. - Öhm... a... ha... azt... hiszem. - abban sem vagyok teljesen biztos, hogy sikerül egyáltalán kimondanom a szavakat, de nagyon remélem, hogy legalább ez megy, mert fel kellene tápászkodonom, de úgy igen nehéz, hogy csukott szemmel a homlokát az enyémnek billenti. Nagy levegőket vége igyekszem visszatérni a jelenbe, és lassítani a beállt heves szívdobogáson, ami felettébb nehéz azért jelen esetben. Végül csak kinyitom a szemem és megpróbálom pár másodperces hosszú csend és mozdulatlanság után a feltápászkodást. - Meg kellene nézni a... csirkét. - most már igyekszem nem belegabalyodni a pokrócba és nem is rálépni, hanem rendesen felállni, összehúzva magamon a meleg szövetet és elsietek a konyha felé, hogy megnézzem hogy is áll az a pulyka, meg a krumpli persze. Láthatóan készen van, úgyhogy félkézzel legalább elzárom a sütőt, de az előpakolás már jó eséllyel az ő reszortja lesz, ahhoz több kéz kellene és most már fokozottan figyelek oda a pokrócra.
Talán csak idő kell ahhoz, hogy kicsit lenyugodjunk, és egymásra csiszolódjunk. Miután készek voltunk a kezdeti morcos hangulatot félretenni, be kell ismernem, hogy a körülmények arra késztetnek, hogy tudjak vele beszélgetni. Annyira elszigetelődtem az utóbbi egy évben, hogy alig beszélgettem bárkivel, ne csodálkozzunk rajta, hogy ha pont úgy sikerül átszakítania a gátat, hogy nyafogással indít a vihar meg a családja miatt. Végeredményben mégis telnek a percek, nem öltük meg egymást, sőt, angyali türelmet gyakorol, ahogyan túllép azon, hogy majdnem felrúgtam rosszkedvemben. Már beszélgetünk, és meglepően cserfesnek, aranyosnak tűnik, főleg hogy még engem is jó fejnek gondol. Biztosan mindenki imádja őt, amit lassacskán kezdek megérteni. - Rákényszerül az ember, hogy ha egyedül van, legalább magát szórakoztassa. – Bólintok vidámabb mosollyal, mint ahogyan eddig tettem, lassacskán feloldódom mellette, még ha komoly témák is felmerülnek, már nem annyira feszes a tartásom, s közel sem olyan tartózkodó a pillantásom, mintha kész lennék beengedni őt a külsőbb falak mögé. Már ez is nagy szó. Úgy tűnik mindketten elfogadtuk, hogy itt fogjuk az éjszakát tölteni, mert a vihar nem úgy tűnik, mintha egy őszi zápor lenne, nem csillapszik, sőt, egyre komolyabban verdesi a spalettákat. Be ugyan nem tud jutni, viszont mi sem ki. Patthelyzet, ahogyan a muglik mondják. Egyelőre itt ragadtunk. Amíg kaja van, addig talán nem kell aggódni. Charlene is nagyokat vigyorog, végeredményben megbékélt a helyzettel. - Nem tudom, én már nem igénylem. Talán egyszer majd változik. Most nem fontos, hiszen akkor állandóan annak lennék kitéve, hogy alkalmazkodni kell a társaság hangulatához. Önző vagyok, a saját érzéseim vezetnek. – Bököm ki. Ez nem feltétlenül önzőség, nem érzek magamban annyi empátiát, hogy elnyomjam a savanyú képem adta mimikát, és ahhoz sincsen kedvem, hogy kérdezgessenek, hogy mi a bajom, miért nem vagyok vidámabb. Charlene ellenben még a hangulatváltozásai ellenére is biztosan társasági ember, amolyan a világ közepe bohóc, amit nem csodálok, hiszen csinos, nagyszájú, kezdeményező. Biztosan bolondulnak érte a srácok, meg még barátnőből is van neki egy kiló. Annyira mások vagyunk mi ketten, mégis rámerőlteti a hangulatát, és kész belépni azokon a bizonyos tiltott kapukon, amiket mások felé bezártam amúgy. - Szerintem én nem gondoltam rá? Egy éve más sem jár az eszemben. És volna értelme mélyre ásni? Azt hiszem aki tette, úgyis eltűntetett minden nyomot. Főleg ennyi idő után. Viszont nekem is meggyőződésem, hogy nem véletlen volt. – Bólintok a másik kérdésére. Ahogy közelebb hajol, nem hőkölök hátra, eszembe sem jut, hogy bárki itt hallana minket, annyira el vagyunk zárva a külvilágtól. Talán pont ezért tudok így kitárulkozni, hiszen szinte lényegtelennek érzem, ami itt történik, kétséges, hogy ha visszamegyünk az iskolába, ismét ilyeneket fog tőlem kérdezni. Vagy kishitű volnék? Nem tudom, meglehet. Viszont ahogyan közelebb hajol, akaratlanul is belenézek a szemeibe, ilyen távolságból extrém módon szépnek találom. Már el is felejtettem, hogy lányon ilyesmit megnézek. A varázs viszont tovaszáll, ahogyan megrezzenünk a sütő hangjára. Automatikusan nézek lefelé, majd zavart félmosollyal kapom mégiscsak fel a tekintetemet, és segítek visszacsomagolódnia, azért egy fél pillantásra sikerült elkapni valami fehérneműszélet. A láncreakció azonban folytatódik, a következő két másodpercben felpattan, majd rám is esik. Nem ütöm meg magamat vészesen, kissé azért összekoccanunk. Automatikusan magam elé húztam a kezemet, ám van annyi lélekjelenlétetem, hogy ne a mellét támasszam meg, hanem a vállát, így viszont ki sem tudok mászni alóla, a lila tincsek az arcomba hullanak, hiszen vészesen közel vagyunk egymáshoz. - Aha.. Jól vagy? – Nyúlok az álla alá, ez nem a legjobb módszer, hogy oldjuk a feszültséget. Oldani akarjuk egyátalán? Beharapom az ajkamat, neki kell lépnie, ha fel akarunk tápászkodni. Túlságosan sérült még a lelkem, hogy kihasználjam amit egyébként biztosan minden pasi megtenne. Így csak finoman a homlokomat az övének nyomom, és behunyom a szemem.
Nem azt mondom, hogy végül is még jól is alakult ez a vihar mizéria, de összességében nem annyira vészes, lehetne rosszabb is, ha azt nézzük. Igazság szerint Shane nem rossz fej és amúgy meg is mentett, ez sem elhanyagolható tény és a kezdeti csúnya nézései ellenére nem is olyan morózus. Amúgy is, ha az embernek oka van rá, akkor lehet harapós. Nekem is van, bár azért én nem vagyok e miatt végletesen morcos, csak nem alakult jól az utóbbi pár hete hála a családi zavarosságnak. Mondjuk legalább lett egy testvérem, azért az nem rossz dolog, de sokkal jobb lett volna, ha ez mondjuk másképp derül ki, nem pedig teljesen véletlenül, fény derülvén arra, hogy az apám baromira hazudott nekem éveken keresztül, technikailag azóta, hogy megszülettem és még nem is kezelte jól a helyzetet. Szeretem persze ettől még, de olyan könnyen nem nézem el neki ezt a húzást, idő kell hozzá. Talán még jó is ez az elveszettség a viharban, legalább ki tudom beszélni magamból olyannak, aki nem ismer, néha ez még könnyebb is. Nem ad kéretlen jó tanácsokat és nem védi az apámat sem. - És még viccelni is tudsz. - itt azért már szélesebben mosolyodom el. Na igen a szóvicc nem is volt rossz, pedig nem nézné ki az ember belőle, hogy ilyesmit is tud, de egészen szórakoztató a társasága és már nem is fázom. A pulyka sül, a kandallóból meleg árad, talán még a ruháim is emberi időn belül megszáradnak majd. Ha már nem fázom annyira akkor pálcával is rá lehet segíteni és akkor még gyorsabb lesz, de a fene tudja, hogy a vihar nem hatna-e rosszul a mágikus képességeinkre. A végén szárítás helyett meggyújtanám a ruháimat, az pedig nem lenne valami kellemes, nem akarok egy szál pokrócban visszamenni a suliba egy srác oldalán. Az aztán tuti, hogy pusmogásra adna okot, nem is kicsire. - Persze logikus, nem mindenkinek van rá szüksége, hogy sokan vegyék körül. - ezzel valahol azt is mondom, hogy nekem azért igen. Szeretem, ha sok barátom van, szeretem ha vannak körülöttem, bár valahogy többnyire mindig fiúkat fogok ki meglepő módon, bár annyira nem meglepő, hiszen a fiús sportokat szeretem, a lányos dolgok annyira nem kötnek le. Persze Bonnie próbálja rám erőltetni őket, csinosabban is öltözöm, mint eddig, de azért olyan mértékben soha sem fog sikerülni neki, amilyen mértékben azt ő azt hiszem remélné. Bár talán nem akar olyanná változtatni, mint ő maga, mi értelme lenne végül is? A sztorija viszont nagyon durva, én is csak pislogni tudok, amikor elmeséli ezt a férjhez adós dolgot. Már ez se gyenge, de az hogy a lány meghalt, leesett egy szikláról, amikor úgy volt, hogy összeházasodnak... elszöknek... így még gyanúsabb, főleg hogy meg se nézhette és semmi. - Nagyon durva ez az egész, én tényleg nem hittem, hogy ilyesmi létezik, de... nem gyanús ez az egész? - nem tudom, nem vagyok auror, pocsék is lennék effélének, de tényleg elég gyanúsak a körülmények, hogy pont akkor történik és hogy pont úgy, hogy a ne legyen esélyük elszökni. Csendben hallgatom tovább, elgondolkodva a sztoriját, amikor tovább mondja. Totál érthető, hogy le akar lépni, ha ezek után is hozzá akarják adni ahhoz a lányhoz. Még mindig nem értem, hogyan lehetséges ilyesmi egyáltalán a mai normális világban. Mint valami szappanopera, vagy mi, durva! - Szóval szerinted... úgy intézték? - feszülten hajolok közelebb, mintha bárki kihallgathatna minket, pedig a viharban csak kiszúrtuk volna, ha valaki követ. Amikor pedig a mondatom végén csenget egyet a sütő sikerül úgy összerezzenni ijedtemben, hogy még a pokrócot is elengedem, ami rendesen lecsúszik a vállaimról, éppen úgy sikerül még elkapni, amikor feleszmélek, hogy a mellkasom előtt még összefogjam és ne bukkanjon ki semmiféle fehérnemű, maximum a melltartó pántja és a mellkasom felső harmada. Cseppet sikerül bele is pirulni a dologba, csak aztán pattanok fel nagy hirtelen, ezzel ügyesen rálépve az amúgy lecsúszott pokrócra, és a lendületlen hála olyan szépen esve előre, hogy jó eséllyel az egész vége az, hogy szegény Shane-en végzem pokrócostul, mindenestül. - Kész... a ... pulyka. - bököm ki végül enyhén rekedten és most már aztán végképp totál zavarban vöröslő arccal.
Annyira azért nem érzem magam jó fejnek, viszont nem is hibáztatom a világot a saját tragédiáim miatt, csak igyekszem kivonni magamat a társaságból. Míg egy iskolában ezt megtehetem, itt igazat kell adnom a lánynak, a vihar akár egész éjszaka dúlhat, ki tudja, hogy meddig tart, semmi értelme nem lenne ősellenségként tekinteni a másikra, és úgy kezelni az egész helyzetet, hogy átok. Charlene bár kissé hirtelen személyiség, komoly szenvedéllyel, ez viszont nem teszi őt rossz emberré. Kitárulkozva meséli el a családi sztoriját, és felőlem is érdeklődik. Kétlem, hogy ha az iskolában találkozunk, és szóba elegyedünk, akkor máshogyan viselkedne, igaz, ott könnyedén faképnél tudnánk hagyni egymást, és ott semmi sem kényszerítené arra, hogy utánam jőjjön, és próbáljuk megbeszélni a dolgot. Ahogy sejtem, rengeteg barátja van, akivel meg tudja beszélni ezt a családosat, nem lenne gond, ha engem netán nem érdekel. Egyébként érdekel. Amolyan evés közben jön meg az étvágy, már igenis vágytam rá, hogy kicsit kiadjam magamból azt, ami mardos legbelül. Egymás mellett ücsörgünk, talán egy értelmes ismerőssel lehetek gazdagabb. - Tipikus... én mégis véletlenül csöppentem bele. Iszogatni akartam volna, belénk közöttek Dariussal, és ez valahogy összekovácsolt minket. Mi meg szétkovácsoltuk őket. – Viszonzom a mosolyát, valójában nem vagyok egy verekedős alkat, ritkán csapok oda, a varázslatot jobban szeretem, s lám mégis előfordul, hogy az egyébként ruganyos izmaimat használnom kellett. Végeredményben még jót is tett a testmozgás, elterelte a gondolataimat arról, ami egyébként foglalkoztat. Darius pedig talán azért, mert még törte a nyelvet, vagy pusztán tapintatból nem kezdett el faggatni, hogy miért van ez a komoly önutálat esetemben. - Megköszönöm. Félre ne érts, de nem vágyom arra, hogy udvartartásom legyen. Olykor-olykor kivételt teszek, több nem kell. – Valóban nem vagyok egy cinikus, arrogáns valaki, csak ha nagyon felhúznak, mint ő a megérkezésünk pillanataiban, amikor mindketten egymáson vezettük le a sokkot, hogy a viharban majdnem ott maradtunk. Még szerencse, hogy arra nem kérdezett rá, hogy mit műveltem puszta kézzel, nem akarok ugyan is felvágni, menőzni, hogy mennyire mennek bizonyos varázslatok. A tehetség adomány, ki kell ugyan használni, de nem visszaélni vele. Darius viszont olyan alkat, akivel még máskor is érdemes bandázni, vele aztán bőven lehet még nagy kussban iszogatni, ideális beszélgetőpartner. Charlene ellenben nem csak csacsogni tud, empatikus annyira, hogy odafigyeljen az igényeimre, miszerint valamit neki elmondok, de az csak rá tartozik, más szempontból viszont látja, hogy mibe nem kell belekérdezni. A saját nyűgjét úgy tűnik az enyém mögé sorolja, egy haláleset azért tényleg komoly hatással tud lenni mindenkire. S most mellém is csusszan, hogy megfogja a kezemet. Nem mondom, hogy nem lep meg, nem gondoltam volna, hogy ennyire fel van töltődve érzelmileg. Nem húzom el a tenyeremet, még oldalra is pillantok, hogy kicsit bólintsam, értékelem a dolgot. - Az aranyvérűeknél még létezik, én mégsem vettem komolyan. Úgy gondoltam, hogy ez hülyeség, majd én döntök. Hogy pontosan mi történt, hiszen csak pár mondatban kaptam meg a hírt, leesett. Semmi mást. – Én sem tudtam olyan egyszerűen kezelni, ahogyan Charlene is mondja. A szerelem az már elhalványult, a gyász még él. Talán mindig is megmarad bennem, hogy mi is történt. Mintha egy rémfilm főszereplője lennék, állandóan arról a szikláról álmodok. És hogy mikor fog elmúlni? Talán soha. – Ha hiszed, ha nem, mindkét család fellélegzett, hogy nincsen már akadálya. Jenny húsvétkor lesz tizenhét, tehát a varázslók között nagykorú. Addigra tervezik. Addig van még időm kitalálni, hogy pontosan hogyan lépjek le. Mert le fogok. Csak most van pár hónapom, hogy megtervezzem. Úgy, hogy már tudom, figyelnek. Nem állítom, hogy gyilkosság volt... de... Hogy nem baleset volt, az biztos.
Összességében nincs is nagy baj a sráccal egyébként, simán mondhatom, hogy még jó fej is, ha nem épp csúnyán néz maga elé, vagy olyan morózus, mint mondjuk az elején. Azért ez jobb így, pocsék lett volna, ha az egész ittlét abból áll, hogy csúnyán nézünk egymásra és elvonulunk a ház két külön sarkába. Helyette viszont elmesélhetem neki a családom pocsék helyzetét és még egyet is ért velem abban, hogy apa baromira nem jól kezelte ezt az egész helyzetet. Legalább nem csak én látom rosszul, ez mindenképpen jól esik, sőt! Eleget rágtam már magamat, hogy esetleg van amiben igaza van, de a legtöbb dologban igenis egyáltalán nincs. Nem így kellett volna ezt az egészet kezelnie, nagyon nem! Nem volt joga eltitkolni, hogy van egy ikertestvérem és ahhoz sem, hogy ne mondjon semmit az anyámról. Na jó az anyámra is haragszom, mert még azt is elfelejtette, hogy mit itt élünk Angliában. Totál letagadta maga előtt, hogy van egy másik lánya is, azért ez nem hat épp a legjobban az egyébként nem olyan látványosan gyér önbizalmamra. - Szóval a verekedés... ez olyan tipikus fiús dolog. - szélesen elmosolyodom, nem akarom én ezzel piszkálni, maximum épp csak egy kicsit csipkelődöm oda, de ennyi azért mégis csak kell. Engem azért a verekedés soha sem vonzott különösképp, bár volt rá már példa, hogy behúztam valakinek, de azért ez nem olyan nagy világ csodája. Amúgy is fiú sportokat szeretek, többnyire srácokkal barátkozom, tehát ha innen nézzük, akkor ez nem olyan nagy csoda. - Oké, lakat a számon, senkinek nem adom tovább, hogy tudsz beszélgetni is és nem csak verekedéssel kovácsolsz kapcsolatokat. - még látványosan el is húzom a nem létező cipzárt a számon és eldobom a képzeletbeli kulcsot is. Egyébként sem vagyok egy pletykás típus. Mint mondtam nem vagyok kifejezetten lányos, ez a hajfestés is a lázadó énem agyszüleménye, semmi extra, de ennyi belefér néha még nálam is. Persze Bonnie azért igyekszik nagyon időnként mindenféle extrásabb ruhákat rám erőltetni, de ez azért elég nagy kihívás még neki is. Az is kész csoda volt,hogy tavaly a karácsonyi bálon nem estem hasra egyszer sem, bár valószínűleg sokat segített az, hogy amúgy sem táncoltam, inkább vicces csínyeket vittünk véghez Ronnal. Azért az nem volt semmi, amikor az erős paprikával fűszerezett bólét Flitwick majdnem Piton hátára köpte. Szerintem, ha kicsit magasabb lenne, akkor sikerült volna neki, de így csak a padlót találta el, mi pedig kész csoda, hogy a visszafojtott röhögés közben nem buktunk le. A régi emlékek mosolyát viszont hamar elveszi a története. Az enyém ehhez képes semmi, tényleg úgy érzem, hogy ok nélkül nyafogtam és így most határozottan hülyén érzem magam. - Ez akkor is durva, nem hittem, hogy ilyesmi tényleg létezik még. - ingatom a fejemet, tényleg nem gondoltam volna, hogy vannak előre elrendelt házasságok. Oké igaz, hogy mugli családból származom, de sok mindent megtapasztaltam már azóta, hogy a Roxfortba járok, ez viszont még nekem is új, főleg hogy ezek után meghalt a menyasszonya, én pedig még csak rá sem merek kérdezni, hogy arra vajon gondolt-e, hogy esetleg volt hozzá köze valamelyik családna. Az végképp tök durva lenne. - Leesett egy szikláról? De minek ment oda? Ez annyira... durva, hogy... jesszus, én nem tudom hogyan tudnék ilyesmit feldolgozni. Úgy értem... bocs... sajnálom. - na jó ebben nem vagyok profi. Azt is nehezen kezeltem, amikor a nevelőanyám meghalt, de még fiatalabb voltam, apa nem várta, hogy én támogassam őt az egészben, legalábbis nem úgy, mint egy felnőtt, de most... hát fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom. Elég brutális egy történet, de nem húzta el a kezét, szóval talán nem utál, mert nem tudom jól kifejezni magamat és tökéletesen reagálni. Az a helyzet, hogy tényleg nem nagyon voltam még csak hasonló helyzetben sem, így tényleg sokkal nehézkesebb ezt az egészet kezelni, no meg kitalálni, hogy mit is kellene mondanom rá. Eleve nem kellemes elveszíteni valakit, akit szeretsz, de még csak elbúcsúzni sem tudtak, még durvább így. - És mi lett azzal a házassággal? - nem láttam gyűrűt az ujján, meg hát elég brutális is lenne, ha ezek után mégis csak hozzákényszerítik ahhoz a Jenny-hez, vagy ez még benne van a pakliban, hogy megtörténik, csak majd akkor, ha betöltöttek mindketten egy bizonyos kort? Én mondjuk a helyében tuti, hogy nem vállalnám be. Bár persze, hogy akkor mit tegyen... egyedül is talán megszökhet.
Ha már így alakult, hogy itt kell rohadnunk a világtól elzártan, legalább nem vagyok egyedül. Szó se róla, abba se halnék bele, már kezdem megszokni, összességében viszont nem tudnék mit kezdeni magammal, ide nem hoztam könyvet, bámuljam talán egyedül a kandallótüzet? Az olyan patetikus lenne. Így ha nem is feltétlenül vagyunk hasonlóak, vagy egy hullámhosszon, nem szembetűnő az ellentét, ez még leküzdhető. Nem mondom, hogy gyönyörűen passzolunk, ellenben utálni sem fogjuk egymást, rajtam ez most nem múlik. Aztán lehet, hogy a kölcsönös fröcsögés után megint évekig nem beszélünk. Még kiderül. A családi dolog érdekel, hiszen én is valami hasonlóban vagyok, nem engedtek dönteni, és amire felfogtam, hogy mennyire komoly mindez, addigra már csak a durva kiút volt, a menekülés. De valaki előttünk járt, és elintézte Őt. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék, az utóbbi időben a saját dolgommal törődtem, nem merengtem el mások bajain. Itt a viharban, elzárva a külvilágtól, mégis meg tudunk pihenni, és talán logikusan, csapongások nélkül beszélni. A kandalló tüze átmelegítette az alsó szintet, a fenti hálókra meg nem hiszem, hogy szükség lesz, nem vagyok álmos, ha meg ő igen, itt a kanapén is ledőlhet, bár az is lehet, hogy már fentre is ért a melegből, végülis felfelé terjed. A kezdési időpont bőven elmúlt már, nem fog jönni senki, ketten maradtunk. A vihar kint tombol, verdesi a spalettákat, a ház kitart, védi a bűvös kör azt hiszem, amivel megbájolták, itt bent nem esik bántódásunk. - Igaz. Mindenféle kapcsolatot ápolni kell. Hát... nem vagyok mindig egyedül, nem olyan régen egy mardekáros új sráccal sikerült jól elvernünk az egyik roxmortsi kocsma kötekedő társaságát. Az valahogy összekovácsoló tud lenni. – Vigyorodom el, más barátaim nem igen vannak, maximum egy-egy felületes néha, inkább csodálni szoktak a tehetségemért, aztán amikor rájönnek, hogy nem vagyok olyan bandázós, hamar rájönnek, hogy nincsen szükségük a savanyú fejemre. Miközben pakolászunk egymás mellett a konyhában, igyekszem nem fellökni, mert bár elég nagy a hely, ha nem akarok kiabálni, viszonylag közel kell kerülnünk. Azért nem érintési távolságba, de valahol egymás mellett. A szavaira megmarad a vigyorom, kissé ugyan mosollyá szelidül, de azt el kell ismernem, hogy tud másokra hatni, igazi társasági ember. - Akkor majd titkold mások előtt, hogy van ilyen arcom is, elég vagy nekem te is. – Kacsintok rá, amúgy meg kétlem, hogy rólam akarna beszélgetni, sztorizni, ez inkább kissé belemenés a játékba, ha már rávett, hogy beszélgessünk, valóban nem tehetem meg, hogy mindenre pofákat vágok. Kissé azért fintorgok, hogy tetten ért, van még szívem, végül azonban úgy döntök, hogy ha már kérdezett, nem fogok visszatáncolni, elmondom a saját történetemet, s nem azért, hogy felül akarnám überelni. Nem az a lényeg, hogy kinek szarabb az élete. Egy pillanatra még hátralesek a sütőre, elvileg beindult, már csak idő kérdése, hogy mikor vacsorázhatunk. Addig meg melodrámázzunk. Leülök ismét mellé, hogy pár mondatban összefoglaljam, hogy mi is történt. Legalábbis addig, amíg megy, nem szokásom így kitárulkozni. - Az aranyvérű családoknál még divat. Gondolhatod, mennyire csodálkoztunk, amikor bejelentették, hogy ne is álmodjak róla, és emlékezzek csak, hányszor elmondták gyermekkoromban, hogy Jenny lesz a feleségem. – Rázom meg a fejemet, próbálok kitisztultabb tudattal beszélni minderről, még mindig sokkoló egy év távlatából is. Eléggé magam alatt vagyok még mindig, a helyzetet már úgy ahogy elfogadtam, még ha úgy gondolom, hogy ki akarom deríteni, mi történt a lánnyal. Meglepve pillantok oldalra, amikor megszorítja a kedvemet, igazán empatikus gesztus a részéről. Annyira szokásom mindenkit lerugdosni magamról, észre sem veszem, ha valaki makacsul kedves. Nem húzom el a kezemet, jólesően meleg, ezek szerint már megszáradtunk. Ráfogok a kézfejére, és finoman ingatom a fejemet. – Ugyan, nem a te hibád. Csak emésztem magam, hogy nincsenek válaszok. Tudod... az egészben a legpocsékabb, hogy hamarabb leléphettünk volna, nem vettem komolyan, hogy mit sulykol a két család. S el sem búcsúzhattam tőle, állítólag annyira... szétroncsolódott, vagy mi. Baleset... azt mondták leesett egy szikláról.
Oké annyira talán nem rossz fej és annyira nem is veszélyes a stílusa, főleg ha még egyet is ért velem és közösen szidhatjuk az apámat, meg a szülőket, ez egészen közel hozza egymáshoz az embereket... jó tudom, hogy hülye felfogás, de ettől még így van. Jobb mintha ülnénk csendben egymás mellett és néznénk ki a fejünkből semmit se csinálva, annak biztos, hogy nem lenne valami nagy szórakozási értéke, és ha már itt vagyunk és ki tudja meddig leszünk itt, jó lenne legalább nagyjából értelmesen kihasználni a helyzetet. Én legalábbis biztos, hogy nem szeretnék végig a savanyú képét nézni és remélhetőleg ezzel ő is így van, ha már rávette magát a változtatásra és eljött ide, hogy ismerősöket szerezzen, mert eddig nem nagyon voltak neki. - Hát ez az, és ez baromi idegesítő. - húzom el a számat, mert hát igen, nem tetszik, hogy apa gyerekként kezel, amikor évek óta segítek neki a háztartásban, meg mindenben, amikor otthon vagyok. Oké tudom volt már egy-két balhésabb időszakom, egy-két törés, de ez előfordul, viszont nem vagyok rossz gyerek, nem hazudok neki, nem tettem sosem keresztbe senkinek és erre mégis ő tette meg. Olyan, mintha meghazudtolta volna az egész nevelésemet és úgy kb. mindent, mert azt hittem mi jóban vagyunk, jó fej apukám van, erre hazudott a születésemtől kezdve. - Igen, én is ettől tartok, már régen megtehette volna, és még sem és várt volna még ki tudja mennyit. - sóhajtva rázom meg a fejemet. Nem tudom ezt elfogadni és még biztosan sokáig fogok a dolgon kattogni majd, mert nagyon idegesítő a helyzet. Ha ebben nem mondott igazat, akkor mi van ha másban sem? Mi van akkor, ha mondjuk még csomó mindenben hazudott nekem? Az a baj, hogy ezek után iszonyatosan nehéz megint bízni benne. Azt viszont tényleg sajnálom, hogy negatív véleménnyel voltam róla az elején. Annyira nem rossz fej, maximum tényleg elég zárkózott típus, de e miatt nem kárhoztatom. - Oké, végül is igaz, nem lehet mindenki egyforma. - bólintok beleegyezően. Legyen neki igaza, nem kell mindenkinek nyitottnak lenni, bár szerintem úgy kellemesebb és könnyebb is az élet, ha az ember nem negatív, vagy nem áll mindenkihez alapból morcosan. - Elég sok igen, otthoni is, bár ők azért kikopnak, ha az ember folyton egy messzi suliba jár, de itt is van bőven. Neked nem rossz... tudod így egyedül? - vagy talán igen, beismeri, hogy az és e miatt jött el erre az egészre, mert mégis csak szeretne változtatni é szeretne barátokat? Simán van rá esély, hiszen engem is faképnél hagyhatott volna most. Itt egy másik emelet, vannak külön szobák is, simán lelécelhetett volna, hogy átvészeljük külön a vihart, aztán szépen lelépjünk, ha vége. Ennek ellenére mégis beszélgetünk és még pulyát is fogunk sütni, nem is ellenkezik az ellen, hogy megkérem csináljon meg ezt-azt. Ez azért elég jól esik. - Köszi! Jó fej vagy, amikor épp nem nézel csúnyán. - viccelek csak, a mosolyomból is látszik, ez maximum csipkelődés, nem akarok vele rosszat, és így is van. Én papolok itt a családi helyzetemről, neki meg sokkal durvább dolgok vannak a háta mögött, amikről még mesél is nekem, pedig igazán nem lenne kötelező. Ha nemet mondana se sértődnék meg, de mégis amikor elkezdi csendben várom a folytatást. Visszamegyünk közben a kandalló elé. Az illatokból úgyis érezni fogom, hogy mikor van kész a kaja, no meg az időt is nézem, van itt óra, nem lesz semmi gond. A sztoriján egyre inkább döbbenek meg, mint valami ókori királydráma. - Nem tudtam, hogy létezik még ilyen, hogy két embert... egymásnak szánnak. - oké nem a legjobb válasz, de fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom, főleg hogy nem sír, de látszik rajta, hogy totál össze van törve, ami érthető, mégis csak durva ez az egész. - Tudom, hogy ez nem sokat változtat, de azért sajnálom. - még azt is megmerészelem tenni, hogy kicsit közelebb húzódom hozzá és megszorítom a kezét, vagy a vállát, ha a keze esetleg nem elérhető helyen van. Épp csak egy pillanatra, nem akarok én rosszat neki, eleve nem hiszem, hogy olyan jól bírja az ilyesmit, mert hát mint már azt megbeszéltük eléggé magának való típus.
A kezdeti összekapások után úgy látom, hogy boldogulni fogunk mi Charlene-nel, ez alatt nem csak a vacsora összerakását értem, neki is vannak sérelmei, amiből nem fog egykönnyen kilábalni, és hát miért is ne beszélhetné ki az ember mindezt egy idegennel? Tulajdonképpen még jobb is, mintha baráttal tenné az ember, akkor annak az arcán mindig ott ülhet egy bizonyos sajnálat, szánakozás, ellenben ha a lila hajú hippivel többet nem találkozom, akkor szinte kész főnyeremény, hogy valakinek mégis beszélhetek magamról. Kivéve ha valaki másnak továbbadná. Ezt a lehetőséget kizárom, főleg, hogy ő nyílik meg előbb. - Azért, mert a szülők előjognak érzik, csak mert egyszer régen ők pelenkáztak. Mindig is gyerek maradsz a számukra, nem veszik észre, ha felnőttél. – Ezzel mégiscsak ellent mondok magamnak, hiszen az előbb szinte azt mondtam, hogy még gyerek. Nem, valahol a felnőttlét határán táncol, már jogos, ha nem esik jól, ha lekezelik. Én sem azért beszéltem vele úgy, mert fiatal, csupán ilyen vagyok, és csúnyán tudok nézni, ha valaki kritizál. - Ő máshonnan jött? Zavaros, de kezdem érteni. Ha eddig nem mondta el, lehet, hogy még vagy öt évet várt volna, amíg huszonegy leszel. Ez is egy tipp. – Bizonyos országokban a felnőttkort a huszonegyben látják, nem a varázslók szerinti tizenhetet, ám csak korhoz kötni bizonyos titkok felfedését... Nem hiszem el, hogy nem lett volna alkalom arra, hogy az apja ráébredjen, a lány nem buta, tulajdonképpen egész értelmes, és biztosan jól esett volna neki, ha megbíznak benne ennyire. Ahogyan nekem sem adták meg a szabad választás jogát, de ez más tészta. - Mindegy, végeredményben az vagyok, csak éppen... Hidd el, nem kell mindenkinek nyitottnak lennie. Mások vagyunk, mindenkit formál valami. Nem mondom, hogy más körülmények között beszélgettem volna veled, de most ez a helyzet. Sok barátod van? – Biztosan, hiszen dől belőle a szó, úgy tudom elképzelni, mint aki egy kisebb tömeg közepén ontja magából a szónoklatokat. Ha meg lett volna tartva ez a mostani kvíz, jó eséllyel ő vitte volna a prímet, nem unatkoztunk volna. Most ez így alakult, már nem tudjuk meg. A konyhában végül úgy látom, hogy bár nem öltözik át, de ügyesen bevarázsolja a tepsit, amiben a pulyka és a krumpli fog sülni, vélhetően nemsoká finom szagok fogják belepni a házat. Amikor kint rohadtunk a viharban, még nem gondoltam, hogy bármi pozitív kimenetele lehet a dolognak. - Ez nem volt nyafogás, nem tudhattad. Különben pedig mindenki magából indul ki, a saját problémái a legfontosabbak. – Halvány mosolyt kap, egyrészt már több mint egy évem volt sajnálni önmagamat, a viccelődésen nem akadok ki, már sikerült annyira megnyugodnom, hogy ne szóljak be neki, ráadásul az eddigi beszélgetésünkből úgy tűnik, hogy Charlene eléggé nagyszájú, de nem rosszindulatú. Alapjaiban véve kedves. Nem tudom, hogy maradunk-e a konyhában, vagy visszamenne tovább száradni, így befelé intek, majd ha zűr lenne a tepsivel, azt úgyis halljuk. - Végülis... mit veszíthetek? A szüleim már a születésemkor elrendelték, hogy melyik aranyvérű családba kell majd beházasodnom. A másik családdal megállapodás történt, és bár mondogatták gyerekkoromban, valahogy nem éreztem komolynak a dolgot, egészen addig, amíg meg nem ismertem őt. Ekkor már mindkét család rossz szemmel nézett a kapcsolatunkra, az állítólagos menyasszonyom, Jenny, például egyre jobban nyomulni kezdett. Amikor rájöttünk, hogy mennyire komoly a dolog, megbeszéltük, hogy lelépünk, együtt.. És aztán.. – Leülök vissza a kanapé elé, itt ébredek rá, hogy másnak még nem is mondtam el mindezt. Úgy tűnik mégsem olyan egyszerű. Bennakad a hang, nem akarok gyengének mutatkozni, inkább összeszorítom a számat, hogy elűzzem a rámtörő rosszullétet. Nem sírtam, sem akkor, sem azóta. Némán, magamba fordulva gyászoltam. Maradtam ugyan, de tudom, hogy nem jó ez így. Arról pedig azóta sem volt szó, hogy mi lesz Jennyvel. Most elképelhető, hogy jól befagyasztottam a társalgást.
Igazság szerint ez nem is olyan őrült nagy titok, amit mindenképpen rejtegetni kellene, meg hát mi értelme, ha mindenki látja, hogy kettő van belőlünk? Sokkal több értelme van, ha szépen elmondjuk az igazat, mintha elindulnak mindenféle kitalált pletykák, hogy miért van belőlünk kettő nem igaz? Amúgy is ha egyszer Shane kissé magába forduló, vagy zárkózott típus, akkor kétlem, hogy az lesz az első dolga, miután megúszta a brutális vihart, hogy rohan és szétkürtöli mindenkinek a sztorinkat, főleg hogy ha jól sejtem, akkor nem túl sok emberrel szokott beszélgetni, ha még az iskolában se nagyon láttam, akkor meg főleg. Nem is nagyon lenne kinek elmondania a nagy titkot. Nekem meg jól esik, hogy kiadhatom magamból azt, ami a szívemet bántja. - Ugye? Nem vágom, hogy apa miből gondolta, hogy azt tehet, amit csak akar, hogy eltitkolhat egy ilyen kaliberű dolgot, főleg hogy már nem vagyok kicsi sem, rég elmondhatta volna! - morcos vagyok, nem csoda, hogy sikerül kissé kifakadni, de ez az egész hülye helyzet... komolyan kiborító, hogy ez lett az egésznek a vége és még kezelni se tudta a helyzet. Miért kellett úgy beállítani mintha még én lennék a problémás az egészben? Az anyám... az új vadidegen anyám is jobban kezelte, mint a saját apám, legalább bocsánatot kért és nem mondta Bonnie-nak, hogy csak hisztizik. - Igen, pontosan! Bár... ha Bonnie nem jön ide a suliba, akkor jó eséllyel nem tudom meg még sokáig, vagy... lehet, hogy apa sose mondta volna el? - igen ez most esik le, hogy talán el se mondta volna, talán az életben nem jövök rá, hogy van egy ikertestvérem, ami azért baromi nagy kiszúrás. Az embernek az ilyesmiről joga van tudni, és nagyon nem volt fair eltitkolni. Ah... nem kellene, hogy folyton ezen kattogjon az agyam, de annyira bánt, hogy valami iszonyú nehéz nem erre gondolni. - Nem vagyok felnőtt, de ahogy mondod kezelhette volna másképp is... vagyis csak másképp lett volna jó. - végül csak sóhajtva rázom meg a fejemet. Nincs értelme ezen gondolkodni igaz? Nem lesz ettől jobb, meg ha neki adom ki a dühömet, úgy se lesz kellemesebb. Csalódtam apában, még hozzá túl nagyot ahhoz, hogy kezelni tudjam, és most valami másra kéne gondolnom. Talán még jó is ez a buta vihar valamire, legalább nem a saját nyűgömmel foglalkozom. - Világos, szóval próbálkozol. Ez mindenképpen jó, bocs, hogy az elején azt mondtam... tudod... - oké, ennek fényben nem volt szép tőlem, hogy leantiszocoztam őt, hiszen ezek szerint próbál változtatni, ami nagyon jó jel. Nekem is valahogy beszélni kellene apával, csak nem most. Előbb még... igenis meg kell büntetnem, csak még ki kell találnom, hogy meddig és mennyire, hogy meddig tartson ez a fasírtban lévős időszak. Így is otthon voltam a nyár nagy részében, de érezhette, hogy nem ugyanaz a helyzet, mint eddig volt és időbe telik mire visszanyeri a bizalmamat. Talárt azért nem veszek fel, mert vékonyabb, mint a pokróc és kisebb is. Azzal, ha összegombolom a nyakam alatt még nem oldódik meg semmi, miután nincs alatta semmi más, elég lazán lennék öltözve, annyira pedig még nem ismerjük egymást, hogy ezt eljátsszam előtte. - Igen, ez így van, abból nem lenne vacsi. - mosolyodom el. Égett pulykát meg csak nem akarunk enni, így is eltart egy ideig, amíg minden készen lesz. Egyelőre viszont lehuppanok az egyik konyhai székre, hiszen most nem sok mindent tehetünk, mint hogy várunk, és majd ha kész a kaja, akkor lehet enni, de az nem azonnal lesz. Az viszont még mindig érdekel, hogy vajon miért lett ilyen, hiszen az egyértelmű volt már az elején is, hogy nem egy szociális alkat, de senki sem lesz magától ennyire rosszkedvű és ellenséges típus. Mármint segített nekem odakint, de ettől még nem lett egy jámbor és kedves lélek hirtelen igaz? A szavai hallatán persze először kb. megszólalni sem tudok. - Oké... miért nem szólsz, hogy ne nyafogjak? - bököm ki, próbálva kicsit talán elviccelni a dolgot, hiszen az én gondom ennél sokkal kisebb. Meghalt a barátnője, akivel le akart lépni, én meg nyafogok, mert az apám hazudott, kaptam egy anyát és egy plusz testvért, tehát összességében nyertem az ügyön, ő meg nem keveset veszített. - Hogyan... történt? Persze, ha nem akarsz beszélni róla... - nem akarom én faggatni, maximum az alapvető kíváncsiság játszik be, de nem szeretném feltépni a sebeit és ha jól sejtem, akkor ez nem épp a legkedvencebb beszédtémája.
Ahogyan hallgatom Charlene-t, úgy nyer értelmet, hogy rajtam kívül másoknak is pocsék lehet az élete. Annyira azért nem süppedtem önsajnálatba, hogy ezt ne lássam, viszont az elmúlt egy évben igyekeztem nem igazán barátkozni, mert nem volt kedvem minderről beszélni, a lány ellenben olyan cserfesen adja ki a titkait, hogy csak nézek. Neki nem bonyolult az érzéseiről beszélni, míg én egy szót sem tudtam eddig másoknak kinyögni, nem is éreztem szükségét, gondolván úgysem kiváncsiak, mindenkinek megvan a maga baja. Charlene viszont elmondja, pedig nem is ismer, bármikor visszaélhetnék a bizalmával, de úgy tűnik hisz még annyira a világban, hogy esetemben, bármilyen savanyú is vagyok, megosztja velem a történetét. Egyébiránt nem vettem észre, hogy az elmúlt időszakban az iskolában Charlene-ból kettő is lett volna, bár amernnyire én másokra figyelek. - Azt hiszed ezzel egyedül vagy? A szülők mintha azt hinnék, hogy bármit megtehetnek. – Közösen szidjuk az ősöket, ez milyen jó alap. Nem mondom, hogy ettől máris puszipajtások leszünk, nem ellene vagyok, még csak nem is az iskolatársaim ellen, mostanság inkább senki nem érdekel, mert pontosan tudom, hogy bántó lennék, ha diskurzusba kéne kezdenem. Egy éve elvesztettem az empátiámat, a toleranciámat, és ennek mások isszák meg a levét. Nincsen világfájdalmam, nem hibáztatok mindenkit, ellenben a felelősöket meg nem áll módomban megkeresni, és ez valahol dühít. A szerelem elmúlt, a hiányérzet megmaradt, a kietlen sötétség, hogy tehetetlen voltam, és még vagyok is. - Ha eddig nem mondta el, az azt jelenti, hogy ostoba. Logikátlan érvelés, hiszen ha már megérsz rá, hogy megértsd, akkor vélhetően rá is jöhetsz magadtól. – Rázom meg a fejemet még mellette ücsörögve, nem akarok én ennyire negatívnak tűnni, hogy csak akkor tudok bárkivel kommunikálni, ha van téma, amiben szidhatunk valakit. Ennyire nem lehetek magam alatt, így ha sikerült kissé lenyugtatni a másikat, talán témát válthatunk. – Ha hisztisnek tart, akkor még nem kezel felnőttként, ami lássuk be, valóban nem vagy, ettől még kezelhetné úgy, hogy a logikus dolgok mentén tanít, nem pedig leolt. – Amikor fújtat, és leszarozza a helyzetet, azért mosoly gyúl az ajkaim tövében. - Nem is tudom, a költözködés miatt több időm szabadult fel. Nem az iskolában laktam, hanem Roxmortban, meg Londonban volt szobám, és alig vettem részt órákon. De ha örökké csak sajnálom magam, és elvesztegetem a tudásomat, azzal kinek használok? Teszek egy próbát, kérvényeztem egy szobát, így nem megy el annyi óra az ingázásra, viszont itt meg alig ismerek valakit, úgyhogy jobb híjján... – Vonom meg a vállamat. Talán nemet is lehetett volna mondani, ez most már sosem derül ki. Itt vagyunk, és úgymond társaság meg kvíz nélkül maradtunk. Pech... vagy így jártunk jobban? Végül kimegyünk a konyhába, még mindig nem értem, hogy miért nem vesz fel magára egy talárt, hogy a pokrócban kísértsen, de nem szólok rá. Nem az én érdekem, hogy ne fázzon meg. A konyhában aztán megtaláljuk a pulykát, legalább vacsoránk lesz, ha már program nem. – Mertem remélni. Attól félek egy tűzcsóvától inkább elég, mintsem megsül. – Bólintok, enni akkor is kell, ha az embernek nincsen éppen a legjobb kedve. Hátamat a szekrénynek vetve nézem, ahogyan rendezkedik, hogy ne legyek útban, ha már kezdi belakni az egész konyhát. Még parancsot is kapok, úgy tűnik kuktaként kezel. – Ha már otthon vagy a konyhában, az apádnak végképp nincs joga hisztisnek tartani. Csinálom. – Betolom a pulykát a sütőbe, rá vár, hogy beindítsa, s a krumplis témát is intézem. Elmosok vagy fél tucatnyit, lelocsolom őket, és a felső szintre helyezem, hogy azok is kapjanak a felszálló finom hús illatból nem keveset. A végén bőven le fogjuk szarni, hogy elmaradt a dolog, ha 9 ember kajájából vesszük ki a legfinomabb falatokat. Ha kész vagyok, hátralépek, és várom, hogy intézze. Elégedetten mordulok fel. – Ügyes kislány. – Bólogatok, azért fizikálisan vállon veregetést nem kap, inkább azon tűnődöm, hogy vajon most visszamenjünk a nappaliba, vagy netán fel az első emeletre. Ha már megszáradt, és a haja sem olyan csapzott, akár fel is fedezhetjük a házat, amíg sül a vacsora. – Huszonegy múltam már. Semmi baj, nem szolgáltam rá, hogy imádj. Ereklyevadászat. Nem akartam visszajönni az egyetemre. Le akartam lépni a párommal. Csak éppen meghalt. – Nem akarom most ezzel befagyasztani a dolgot, de ha már kérdezte, nem ködösítek. Ha belekérdez, nem fogok részleteket elhallgatni, felesleges lenne csak úgy titkolózni, mivel már nem számít.
Igazság szerint maximum az év utolsó hónapjaiban bejátszott kis drámánk hagyhatott mély nyomot másokban, mert hát azért sikerült érdekes dolgokat összehoznunk az az igazság. Volt ott verekedés Bonnieval, meg egyéb kiakadások, amiktől simán lehet, hogy itt-ott még a suli is zengett, de persze ha ő nem járt nagyon be és mivel ugye kissé antiszociális is, nem sokakkal beszélgetett, nem igazán hallhatott róla. Az életem lássuk be káoszba fulladt mostanában, bár gondolom alapból nem nézi ki belőlem senki, vagy régen nem nézte ki, már magam sem tudom, de ez van... kezelni kell, csak még nem jöttem rá a hogyanra, ezért lett a lila haj, ami talán túlzás, de mágiával elég könnyen ki lehet szedetni a színt és visszatér a régi. Lázadásnak viszont kiváló, meg persze egy kis önsokkolásra is, ha a tükörbe nézek és így tuti hogy nem kevernek össze Bonnieval sem. - Jah... a szüleim laza 16 éven át hazudtak, elég kellemes. - rántom meg a vállamat egy kis szájhúzás kíséretében. Hát na, nem igazán tetszik ez az egész. Apa átvágott, csúnyán. Azt hittem mugli, magyaráztam neki mindent, erre kiderül, hogy auror volt, meg hogy van egy ikertesóm, meg hogy van egy anyám is, aki létezik és életben van és én soha nem találkoztam vele... érthető ha még nem tettem túl ezen magamat, pedig közben elment a nyár is. - Ez az! Én is ezt mondtam! - egészen felemelem a hangomat, de ez most nem neki szól, csak a helyzetnek igazából, nem akarom megijeszteni őt a dologgal. - Apa azt mondta akkor akarta elmondani, ha megértem rá, de tizenhat év alatt nem lehetett? Az anyám meg elfelejtette, hogy ide járok suliba, mintha nem is léteznék,. mi meg egymást öltük a testvéremmel, mert nem tudtuk mi ez az egész és apa... úgy kezelte, mintha én lennék a hisztis, mert kiborultam, szóval... az egész úgy szar, ahogy van. - még fújok is egyet a végén, mint valami dühös macska és simán kimondom a csúnyábbnak mondott szót is. Cseppet sem zavar a dolog, mert nem nagy cucc. Igenis jelenleg az életem szar, bár azt hiszem neki jó eséllyel még inkább, hiszen sokkal fancsalibb a képe, mint nekem és ha jól sejtem, akkor ezen nem segítene egy szimpla hajfestés, no meg minden bizonnyal nem is állna neki jól a lila. - Fú, akkor nem olvastam el a prospektust sem, de... amúgy volt kedved jönni, vagy mivel vettek rá? - mert az jól látszik, hogy nem sok kedve van az egészhez, mégis itt van. Most már mondjuk nem is nagyon van választása, hiszen nem mehet el, bár mondjuk csapatépítés legalább nincs, hiszen csak én vagyok itt, de talán könnyebb neki, hogy nem kell sokakkal ismerkedni. Azt úgy se viselném el, hogy csendben üljünk itt órákon keresztül, szóval... ez van, ebből beszélgetés lesz, meg persze kajakeresés, mert nem akarok éhen veszni és Roxmortsban még a kajálás is frankón kihagytam. - Naná, bár sütikben vagyok profi, de végülis a pulyka nem nehéz, főleg ha már elő is van készítve. Azért ez... elég pazar! - oké már most csorog a nyálam, pedig nem két perc, amíg ez megsül majd, de kivárjuk. Én éhes leszek hamar, az már nem is kérdés. Szerencsére a konyhában otthon vagyok nagyon is, ez eddig se volt másképp, hiszen anya nélkül, egy apával és egy kistesóval idővel azért megtanulod mi hogy megy. A pokróc persze marad, összehúzva, de a pálcának hála félkézzel is megy minden. - Beteszed a sütőbe? Meg ott a másik szintre egy tepsiben olajjal meglocsolva bedobhatnál pár megmosott krumplit. - tökéletes lesz a pulyka mellé a héjában sült krumpli jól megsózva, már ha ilyesmi van, de amilyen kánaán van itt, szerintem simán. Azt meg már én megteszem, hogy pálcával intek, beállítom a sütős és elindítok mindent. Nem tart majd a mágiának hála három órát át, míg átsül, de azért így is kell majd jócskán várni. - Én csak egyet, bár nem olvastam a névsort, és a háztársamat is csak felületesen. Szerintem totál véletlenül kerültem ide. - lehet hogy elírták a nevemet, vagy tudom is én, de tényleg nem értem miért vagyok itt, főleg ha nem ismerek senkit és még csak a programot se jegyeztem meg. - Így már értem, mármint... tudod idősebbnek is nézel ki, de amúgy nem minden Mardekáros ilyen. Úgy értem... veled sincs baj, bár tény, hogy nem vagy... Oké, ebből már nem jövök ki jól igaz? És milyen szakon vagy? - fú én még azt sem tudom, hogy én mire megyek tovább. Biztos hogy nem leszek szónok, erre már rájöhettünk, ilyesmiben nem vagyok jó, most is sikerült már megint olyasmiket mondanom, amit nem akartam. A taktikus beszéd nem az erősségem, az Bonnie asztala.
Pont az lenne a csoda, ha emlékeznék Charlene-re, az elmúlt években ahány előadást csak lehetett, ellógtam. Nem lustaságból, erről szó sincsen, nem szeretem, ha mások irányítanak. Az, hogy végül sikerültek a vizsgáim, csakis annak köszönhető, hogy a sötét varázslatok kivédéséből zseniális tudásom van, csak úgy csuklóból jön minden, és egy ilyen adományt a tanárok is úgy vélik, nem kéne elkótyavetyélni, illetve a családi tragédia kapcsán sokszor kaptam részvétteljes felmentést. Amennyire csak lehet, mindkét szempontból mocskosul kihasználom az engedékenységüket. Tudom, hogy ez jó nagy szemétség, de nem érdekel, hát ebben önző vagyok, és kész. Végeredményben viszont nincsen gondom a lánnyal, más miliőben fordulunk meg, úgy látom, ő még sok dologban hisz, amiben én már végképp nem, de hát ezt vagy lehet közelíteni, vagy nem, erőltetni totálisan értelmetlen. Nem akasztom fel magamat, ha pár órán át össze vagyok zárva vele, még beszélgetni is hajlandó vagyok, mert valóban nem vagyok antiszociális, csupán megtartom magamnak azt a szférát, amelybe nem engedek be másokat. Ez inkább zárkózottság, amelyre úgy vélem már megvan az okom, és a jogom is, ezt pedig nem vitathatja el senki. - Családi viszály, nocsak, a végén még érdekessé válik a dolog. Úgy látom, manapság mindenkit ez súlyt. – Válaszolok vissza, láthatóan ez a téma nagyon is érdekel, és olyan hangsúllyal mondom mindezt, mintha magam is érintett lennék. Nem rántom meg a vállamat, bár a magam dolgáról nem tudom, hogy beszélnék-e, ki tudja. Miután visszajött az átöltözésből, és helyet foglalunk a kandalló előtt, láthatja, hogy egy fokkal enyhültebben kezelem a kirohanását. – És ezt mind egyszerre? Hogy sikerült? Nem vagy már kisgyerek, ennyi ideig titkolták? – Nem mondom, hogy meglepett vagyok, az én családom semmilyen tekintetben sem éppen egy mintacsalád, előre elrendelték a sorsomat, amivel sokáig úgy éreztem, nem tudok mit kezdeni. De most nem én vagyok a lényeg, az én dolgom már nem lehet változatni, hiszen ő már halott. Senki nem adhatja vissza nekem. Nem mondom, hogy mélyen magam alatt vagyok, ám ezek a tények alapjaiban változtattak meg, ezzel már nem tudok mit kezdeni. Talán ha nagyon megerőltetném magamat, kinyomozhatnám, hogy mi történt, ám olyan szinten el lettek tűntetve a nyomok, hogy végül hagytam annyiban, jobb, ha balesetnek tudom be a dolgot. - Aha. Ez valami csapatépítő tréning, ismerkedéssel, vetélkedővel. – Nem, nem viccelek, ezek szerint hozzá nem jutott el minden információ, ami nem igazán meglepő, hiszen a végén nem kaptuk meg azt sem, hogy le lett mondva az egész. Nem akarom ezzel leugatni, ha nem jött el még a tanár sem, akkor bizonyára nem találjuk meg a kvízhez szükséges kellékeket sem. Bár ki tudja, ha kicsit rápihentünk a viharra, és halálra unjuk magunkat, talán még akár neki is állhatunk a keresgélésnek. – Igaz. Körülnézek, meglátjuk, mit találok. – Bólintok, és felállok mellőle, hogy kicsit körbenézzek. A nappali részlegből nyílik egy konyha, ahol elkezdem nyitogatni a szekrényeket, találok egy mágikus úton működő hűtőt is, tényleg fel van pakolva, töklevekkel, salátákkal, sőt, még bekészített pulykát is találok, mintha csak valami amerikai hálaadás lenne. Csak be kell rakni a sütőbe. – Ööö... értesz a háztartási bűbájokhoz? Nem tudom hogy működik ez a fajta... – Mormolom a lánynak, mert szép és jó, hogy van mit ennünk, de egyszer el is kéne kezdeni megsütni. - Jól van, nekem mindenki kicsi, aki nem egyetemista, nem tudom máshogy mondani. Kettőt ismertem a maradék hétből, de hát úgyis mindegy, ha nem jönnek. Gondolom úgy akartak összerakni minket, hogy valóban legyen értelme az ismerkedésnek. – Most már a konyhában várom be, áttehetjük ide a székhelyünket, ha átöltözik talárba, akkor csak nem fog megfagyni. – Mardekár. Gondolom emiatt növelem a szemedben az antiszoc bélyeg lényegét. – Halvány mosolyt most megeresztek, komoly előítéltei vannak a kiscsajnak, lássuk, hogy hogyan reagál erre. – Igyekeztem kihúzni magamat a suli alól. Kihagytam pár évet, és csak tavaly kezdtem el az egyetemet. Most legyek kilencedikes, de korban több vagyok. Ezért vagy te kicsi.
Igazából még csak nem is emlékszem a srácra, persze nem tudok róla sokat, azt sem, hogy nem a suliban szokott létezni az esetek nagy részében, de ez most aztán főleg nem számít. Az a lényeg, hogy megpróbáljunk megmaradni egymás mellett és az is csak úgy lehetséges, ha nem kötök belé. Tudom, hogy nem kéne kimondanom csak úgy azt, amit gondolok, senki sem veszi jó néven a kritikát, én meg csak úgy a szemébe mondom, hogy antiszociális? Hát totál nem csoda, hogy kiakad rajta és igazából akár még el is küldhetne a sunyiba, akkor se lehetne egy árva szavam sem végeredményében. - Szóval maradunk és reméljük, hogy a ház kitart, a vihar pedig nem tart sokáig. - igen ez a lényeg, levonhatom a konklúziót. Aztán majd meglátjuk, hogy meddig bírjuk összezárva, mert egyelőre még sejtésem sincs róla, hogy nem esszük-e meg egymást. Mármint nem úgy értem, hogy kannibál módon, hanem hogy esetleg nem bírjuk elviselni a másik jelenlétét. Ő eléggé csúnyán néz időnként, én ellenben... tudom hogy hajlamos vagyok kimondani azt, amit gondolok és néha ezt nem kellene megtennem, mert ilyen téren az emberek nem szeretik az őszinteséget. A kérdése pont ezért lep meg, hiszen az előbb még cseppet sem visszafogottan támadott vissza. - Nem is tudom, valami változás kellett. Kissé... felfordult az életem. Kiderült, hogy van egy ikertesóm, meg hogy az apám még sem mugli, hanem auror volt és... tudod ez így kissé sokkolt és úgy éreztem kell valami látványos... Tudom marhaság. - rántom meg végül lemondó sóhajjal a vállamat. Tudom, hogy butaság és semmi értelme sincs annak, amit mondok, de úgy éreztem, hogy valami kell, valami újítás. Úgyis visszacsinálom majd, nem akarom azt hallgatni innentől hetekig, hogy Bonnie nyúz, hogy mennyire furán nézek ki és hogy a végén azt hiszik, hogy ő csinálta ezt magával és hogy rontom a renoméját... vagy tudom is én. Nekem is fura, a lila nem az én színem és nem is vagyok ilyen csajos típus, én gördeszkázom, nem fodrászhoz járok! - Lett volna kvíz? - meglepetten kérdezek vissza, de aztán az én arcomon is megjelenik a mosoly, amikor leesik, hogy amúgy csak viccelhetett. De tényleg nem tudtam róla, hogy mi is lesz itt. Annyira nem figyeltem, amikor elmagyarázták, a meghívót meg nem olvastam el teljesen, inkább csak a helyet és az időt néztem. Tudom... nem szép tőlem, de hát nem tehetek róla, nem vagyok én sem tökéletes, még ha próbálok is néha az lenni. - Oké. Ki tudja meddig leszünk, kelleni fog valami kaja, meg vacsora azt hiszem. - meg inni sem ártana. Remélem, hogy van itt minden, addig csak megszáradok és a ruháim is a kandallóhoz közel, bár azoknak azért kelleni fog jó eséllyel legalább pár óra, míg ez megtörténik. Ahogy kint tombol a vihar attól tartok bőven lesz idejük vízmentesítődni mondjuk. - Kicsi? Hetediket, szóval jövőre egyetemista, az nem olyan nagy különbség. Igazából... sejtelmem sincs mi alapján válogattak, de gondoltam jó móka lesz és kicsit elvonja a figyelmemet. De a fene se gondolta, hogy vihar lesz belőle. - nem, erre igazán nem számítottam és ha jól sejtem, akkor senki sem, mármint ő sem, csak a többiek, akik nem jöttek el. Ah... az egész nem is alakulhatott volna pocsékabbul, hogy mi ne mondjak, pedig így sem áll valami jól a szénánk. - Amúgy melyik házba jársz? A suliban még nem is nagyon láttalak. - tuti nem Hugrabugos, akkor csak láttam volna, de még amúgy se nagyon futottunk össze a folyosón sem. Őszintén szólva nem tudom ki a srác, talán csak most kezdte az egyetemet és valami másik suliból jött át?
Soha egy percet nem beszéltem még a hugrabugossal, ő még diák, míg én már egyetemista vagyok, ráadásul teljesen más érdeklődési körrel, mint ő, így nem meglepő, hogy nagyjából semmit nem tudok róla. A vakvéletlennek tudom be, hogy mind a ketten idekerültünk, a másik hatost még ennyire sem néztem meg magamnak, pedig talán valami listát is kaptunk róla, amit begyűrtem a zsebembe az eligazítással együtt. Hasonló, mint a mugliknál a tájfutás, itt lett volna a megbeszélde, és talán a kvízek is. Most már nem lesz egészből semmi. Hát nekem aztán mindegy, amúgy sem voltam odáig érte, viszont itt rohadni az átkozott viharban, ez sem éppen eszményibb szórakoztatás. Ha jobban belegondolok, a lánynak valahol igaza van, nagyon is antiszoc vagyok, csak így kimondva olyan pocsékul hangzik. - Nem tudok jobbat. A hely megerősítettnek tűnik, viszont innen kimenni, ha megtesszük, nem tudom, hogy meddig jutunk. – Bólintok, úgy gondolom, hogy fújjuk ki magunkat, nézzünk itt körül, hátha addig csillapodik a vihar. Amire egyébként őszintén szólva nem látok esélyt. Amikor berobbantunk ide, az ég már koromfekete volt, még sosem láttam ilyen égszakadást. Ezt kár most teherként nyomni a hugrabugos vállára, így is alaposan be van szarva. Időnyerésnek bőven jó, ha száradunk első körben. Elhiszem, hogy ő nagyon is társaságfüggő, mindig a kis havarjaira van rászorulva, engem nem izgat, ha egyedül kell megoldani a dolgaimat, csak ne erőltesse rám a stílusát, azért harapok. - Miért festetted be? – Kérdezem átkötésként. Kevés alkalommal láttam, a hamvas arcához és a porcelán bőréhez nagyon a világos illik, a lila olyan természetellenenes. Korántsem vagyok konzervatív, én is bőséggel lázadok, ahogyan megtettem azt a szüleim döntése ellenében is, na de lila? Na ne már. Sikerül alaposan összekapnunk, azaz hozom a szokásos formámat, ha valaki kritikát fogalmaz meg velem szemben. Holott baromira nem vagyok rossz ember, csak éppen jól sejtett, magamnak való vagyok. Világfájdalmam köszönöm szépen nincs, egy csepp sem, csak megoldandó feladataim, amivel cseppet sincsen tisztában, ezért nincsen joga ítélkezni. - Oké. Felejtsük el. – Ezzel együtt úgy vélem, mindketten lépjünk tovább, ne úgy ítéljen meg, hogy egy kiálhatatlan barom vagyok, ami valóban sokszor megesik. Most együtt kell rájönnünk, hogy mi legyen a helyzet. Ő eltűnik átöltözni, míg én csak közelebb húzódom a tűzhöz, és a kapucnis pulcsit vetem le. Alatta világos ing. Némi habozás után kilépek a cipőmből is, hiszen tocsog a víztől. A lány közben visszaér mellém, addigra már egész barátságos meleg járja be a nappalit. Miután más fényforrást még nem gyújtottunk, kissé azért félhomály van. Lámpást majd később keresünk. - Valamit csinálni? Végigjátszuk ketten a kvízt? – Kérdezem félmosollyal, ez tényleg a halvány vicc, hogy ne legyen már annyira görcsös. – Én is erre jutottam. Nézzünk körül. Ha megszáradtál. Addig maradhatunk itt. – A kérdésén elgondolkozom, valahogy mindent olyan morogva veszek tudomásul. Nem is tudom, hogy most mi a rosszabb, hogy balul sikerült mindez, vagy a kiváncsiskodó fiatal lány. Legalább ébren tart, megpróbálom így nézni a helyzetet. - Nem vagyok rászorulva, hogy ismerkedjek. Jól elvagyok. Nem is tudom, mondanám, hogy muszájból, de... legalább valami program, nem untam volna magam. Ezt most elmosta a vihar úgy tűnik. És te Charlene? Azt hittem, hogy ez az egész egyetemistáknak szól. Te meg még kicsi vagy, nem? – Nem úgy értem, hogy lenézem, csak nem az egyetemi részlegre jár, diáknak meg nem címkézem, én is az vagyok.
Pedig ha tudná, hogy milyen profin gördeszkázom és hogy hány csontomat törtem már el és hogy apa hányszor virrasztott mellettem... oké, azt hiszem pont e miatt kéne megpróbálnom elnézni neki ezt az egész kamuzás dolgot, de akkor is nehéz. Tudom, hogy jó apa, mindig figyel rám, mindig tesz értem, de közben meg... itt van ez a hülye hazugság dolog. Vannak sokkal rosszabb szülők, akik nem figyelnek oda rád, akik nem tesznek meg mindent, akik leszúrnak, ha rossz fát teszel a tűzre, de apa nem ilyen, ő mindig megértő volt és pont e miatt volt olyan hatalmas nagy csalódás ez az egész átverés, meg hogy aztán hisztinek állította be, hogy kiakadtam, pedig minden átlag ember kiakadt volna azon, hogy a szülője nem mondta el, hogy van egy ikre, hogy ilyen szinten átejtette... szerintem evidens, hogy nem kezelem jól a helyzetet, szerintem senki se kezelné jól a helyemben és lehet hogy hülyeség e miatt lilára festeni a hajamat, de őszintén szólva akkor sem érdekel. - Ez jogos, de... áh a fene tudja, nem is értem minek védem őket, én is tökre pipa vagyok! - igen, én is ki vagyok akadva és nem kéne védenem senkit sem, mert morcos vagyok, hogy itt ragadtam egy láthatóan nem valami lelkes és kedves sráccal, de legalább megmentett és kész csoda, hogy nem akadtam ki, hogy majdnem belém csapott a villám és rám dőlt a fél erdő. Az tuti, hogy valakivel nagyon el fogok beszélgetni, hogy ilyen baromira csúnyán átejtett! - Remek, szóval akkor jó eséllyel biztonságban vagyunk, de itt kell maradni, amíg vége nincs a viharnak? - azt hiszem ez valahol költői kérdés, mert sejtem én, hogy így van, nincs értelme külön rákérdezni. Maradni kell és úgy néz ki, hogy vele, aki amúgy elég morcosan néz kb... folyamatosan. Nem valami szimpatikus dolog, de hát mégis mi a fenét tehetnék ellene? Nem fog hirtelen lelépni és megoldódni sem a helyzet, azt pedig nem akarom, hogy felmegyek egyedül az emeletre, ami ne adj isten mégis rám omlik, mert annyira nem is jó az épület védelme. Most már inkább leszek óvatos, mint hogy jól megszívjam, az a nagy helyzet. A szavaira azért meglepetten pillantok fel, mert ez most valami bókféleségnek tűnik nekem, vagy... inkább kritikának értsem? - Oh... hát... azt hiszem szerintem is. - rántom meg végül a vállamat. Na jó igaza van, a lila nem az én színem, csak hát valami kellett, amivel egy kicsit igenis a lázadásomat fejezhetem ki és most épp ez volt az. Majd meglátjuk, hogy mi lesz amúgy is ebből az egészből, bár nem állunk jól, mert totál felhúzza magát a megjegyzésemen. Jogos, nem is kellett volna beledumálnom a dolgokba, sőt jobb lett volna, ha simán keresek magamnak pokrócot és csendben maradok. Elég szépen rám ripakodik, én pedig még a fejemet is behúzom a vállaim közé. - Jól van na... nem kell azért egyből keresztbe lenyelni, bocs. - nem fejezem be, pedig akkor is morcosnak néz ki, mint aki utálja az egész világot. Nem vágom, hogy miért. Biztosan van rá oka, de ettől még nem tudom kezelni. Sosem voltam jó a negatív emberek helyre rakásában, az a baj, hogy én túlságosan pozitív vagyok hozzájuk képest. Végül sóhajtva veszem el a pokrócot, és eltűnök a szeme elől, csak amíg leveszem a ruháimat, a felső réteget persze, a fehérnemű maradt. Szépen kiteregetek valahol a meleg közelében, amikor már a pokróc rajtam van, aztán ülök le mellé kissé félszegen pillantva oldalra. - Figyelj... ez az izé lehet, hogy sokáig tart, nem akarunk addig... legalább valamit csinálni? Keressünk kaját, vagy legalább... ismerkedés miatt jöttél ide nem? Vagy csak muszáj volt? - oké én próbálkozom és igazából éhes is kezdek lenni és abba sem halok bele, ha beszélgetünk, sőt... baromira nem akarok órákon át itt ülni totál kussban, attól biztos, hogy bekattanok, ha csak a ropogó fákat, meg a dörgő villámokat kell hallgatnom.
Felesleges már azon tűnődni, hogyan is kerültünk ilyen helyzetbe, megtörtént. Itt vagyunk a külvilágtól elzárva, még csak baglyot sem küldhetünk, mert ebben az ítéletidőben mindegyik fent kuksolhat a bagolyházban, a patrónusbűbáj pedig nem rendelkezik ekkora hatótávval. Hoppanálni nem tudom, hogy mennyire biztonságos most, talán kicsit várni kéne, hogy elül ez a vihar, hiszen ki tudja, hogy a villámlás mennyire kavarja meg a térmágikus szövedéket, különben sem vagyok annyira ügyes ebben, inkább a sötét varázslatok kivédése a specialitásom. A lány bocsánatot kér, amiért hasonló stílusban reagálja le a körülményeket, hárító mozdulattal emeltem akkor fel a kezem, nincs rá szükség, dühöngje ki magát, én is azt teszem. Nem azért mentem érte vissza, mert annyira mániákusan szokásom megmenteni mindenkit, ezt a griffendélesekre hagyom. Az indok logikusan az volt, hogy életveszélyben volt. Ha nem teszem, akkor belécsap a villám, vagy rádől egy fa, és agyonnyomja. Nem ismerem a lányt, talán még két szót sem váltottunk, ehhez azonban nem kell barátság, vagy szimpátia. A lány elég extrémnek tűnik ezzel a lila hajjal, elképzelésem sincsen, hogy mellette a törékeny alkata és porcelánbőre hogyan egyeztethető össze ezzel a hippiséggel, viszont nem is az én dolgom. - A muglik egész jól meg tudják jósolni az időjárást, azt hinném, hogy a mágiával még inkább. Lényegében szarban hagytak a szervezők. – Nem teszem hozzá, hogy ki tudja, hogy milyen házban vagyunk, ha a vihar, és a talajvíz hatására mondjuk megborul az emésztő, vagy csatorna egyensúlya, ki tudja, hogy mi lesz még itt, és akkor szó szerint értendő az egész. - A ház mágiával védett, ezt érzem belőle. Azzal nem lesz gond. Mások viszont nem jönnek, ez biztos. – Mi nagyjából egyszerre érkeztünk. Ha valaki jóval korábban indult volna, már itt lenne, vagy láttuk volna az úton. Charlene után sem láttam senkit a fák között, így vélhetően borítékolható, hogy marad a kettes számüzetés. Még mindig jobb, mintha Robinsont játszva egyedül rohadnék itt. Bár neki meg ott volt Péntek. Charlene talán nem annyira fekete, de ugyanolyan száműzött msot, mint én. Miután begyújtom neki a kandallót, és leültetem oda, nem maradok ott mellette, még útközben hallom meg a kérdését. - Amúgy is jobb volt a szőke. – Már amennyire én emlékszem rá, bár a lányok utálják, ha valaki a külsejüket kritizálja. Nem tisztem véleményt alkotni, mégis megteszem, nem túlzottan zavartatva magamat attól, hogy majd mit fog szólni. Éppen válaszolnék viszont a pokróckérdésre, amikor vétlen elszólásomat ő sem a legjobban reagálja le, holott csupán sajnálkoztam, általánosságban beszéltem, miszerint a társaságomat nem szokták éppen kellemesnek tartani. Erre egyből elkezd nyafogni az egészen. – Hogy mi van? Azt hiszed, hogy ismersz? Antiszoc? Te aztán rohadtul cukilány vagy, hogy a frizurád miatt aggódsz. Ki nem szarja le? – Vonom meg a vállamat, mégis megindulok, hogy keressek egy pokrócot, amit végeredményben találok is a zsámolyok környékén. Sőt megnyitogatva a szekrényeket, még talárokat is találok. Fekete mind, nincsenek rajtuk házcímer. Odalépek a lányhoz, adok neki egy kisebb méretet, pokróccal együtt. Én nem öltözöm át, majd megszáradok. Lehuppanok a kandalló elé, felőlem akár mehet átöltözni. Felőlem akár meg is húzhatja magát az egyik emeleti szobában. A pattogó tüzet figyelem.
Próbálok nem arra gondolni, amikor már végre biztonságban vagyunk remélhetőleg, hogy mi lett volna, ha nem érjük el a házat. Az biztos, hogy baromi nagy bajban lennénk, de szerencsére nem kellett megtapasztalnom, hogy milyen amikor az emberbe belecsap a villám. Kétlem, hogy kellemes, sőt még inkább kétlem, hogy egyáltalán túlélhető a dolog. Az pedig végképp nem szerencsés, ha még egy fa is rád dől teszem azt, nekem pedig mindkettőre jó esélyem volt. Neki köszönhetem, hogy meg vagyok és életben vagyok, épp ezért is kérek bocsánatot tőle a kissé morgós viselkedésem miatt, mert tényleg nem szép tőlem, hogy így viselkedem, amikor még fel is segít, én meg itt játszom a kiakadt kislányt, miközben nincs okom rá, hogy így viselkedjem, főleg nem vele, aki visszajött értem a saját testi épségét is kockáztatva. Igen azt is megtehette volna, hogy ott hagy, hiszen ő volt közelebb a házhoz, később meg mondhatta volna, hogy nem hallotta, hogy kiáltozok... és kész, de szerencsére nem így lett, miért is festem én utólag az ördögöt a falra? - Tudod a jósmágia még mindig az egyik legbizonytalanabb mágiaág, és szerintem totál marhaság is és kamu az egész, szóval... - rántom meg a vállamat, miközben próbálom a pocsékul festő hajamból kicsavarni a maradék vizet is. Nem sok sikerrel, mert mintha nem akarna kifogyni, már megtettem az előbb is, de még mindig jön, azt hiszem el fog tartani egy ideig, mire rendesen megszárad a hajam. Nem most leszek rendben, de legalább már nem pánikolok. Remélem, hogy ez a ház normálisan tart és bírni fogja, mert az hallatszik, hogy kint még most is elég erőteljesen ítéletidő van. - Remélem, hogy a ház legalább jól bírja. Szerinted a többiek a miatt nem jöttek, csak elfelejtettek szólni? - pillantok rá már akkor, amikor a földön ülök, miután lehúzott a kandalló mellé. Tény és való, hogy így sokkal jobb a helyzet, a meleg szépen lassan elkezdi átjárni a tagjaimat, és úgy érzem tényleg kezdek feltöltődni, csak a ruháim vizesek még most is, bár annyira nem hiszem, hogy mázlisták vagyunk, hogy van itt mondjuk még váltás ruha is, annak is örülni kell, hogy van tető a fejünk felett, meg hogy van itt kaja és meleg, nem kéne túl sokat elvárni igaz? - Charlene és hidd el én se úgy terveztem, hogy a vadi új frizurámat elmossa a vihar, kb. szó szerint. Szerinted van itt váltásruha, vagy... pokróc? - még az is jobb lenne, ha lekapnám a felső réteget és maradna a fehérnemű, addig talán nem ért el a víz, és magamra kapnék egy pokrócot, mert vizes ruhában ücsörögni még a kandalló előtt se valami kellemes. Így lehet a legkönnyebben megfázni, egy frankó kis tüdőgyulladásra pedig nem vágyom, amikor így is van épp elég nyűgöm a zavaros családi helyzetem miatt. - Aha... szóval az az antiszoc fajta vagy mi? Tök mindegy, nem nagyon válogathatok. Megnézem van-e pokróc. - rántom meg végül a vállamat. Sötét pillantás, igazi sablon figura a nagy világfájdalmával. Jó tudom undok vagyok, de én se vagyok a toppon, nekem sincs jó időszakom, de attól még nem kell úgy nézni a másikra, mint a véres rongyra, vagy tudom is én. Legalább próbálkozzon, ha már össze vagyunk zárva, nem? Én legalábbis azt teszem, már nem reszketek annyira, a kezem sem jeges, de kellene az a pokróc, szóval kicsit túrok, hogy leljek valami hasznosíthatót.
