Silent & Aaron

Aaron & Silent

Nem akartam neki válaszolni. Meg akartam mutatni neki, hogy tudok én hallgatni. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy ezzel talán kivívok nála egy kis elismerést. Nyilvánvaló volt, hogy nem. De az, amit mondott… Rettenetesen fájt. Még, hogy nem állnám meg ott a helyemet! Semmit se tud rólam. Ahogy senki más sem. Nem tudja, mire vagyok képes, ha igazán dühös vagyok. Tényleg! Ezért is hiszi valószínűleg azt, hogy nem lennék odavaló. Ha tudná, mit meg nem tennék azért, hogy azok a beképzelt aranyvérűek megkapják, amit megérdemelnek… Biztos másképp tekintene rám. Eddig csak azért voltam olyan visszahúzódó és félős, mert azt hittem, hogy képes lesz megérten milyen helyzetben vagyok. De úgy néz ki tévedtem. Méghozzá nem is kicsit. Reménykedtem benne, hogy a pletykák amiket hallottam tényleg csak hazugságok, de ismét csalódnom kellet. Ne se baj! Már kezdek hozzászokni. Most viszont kihúzta nálam a gyufát. Nem érdekel, hogy figyel-e rám, vagy sem, többé nem hagyom, csak azért nézzen le, mert féltem tőle.
−Ó tényleg Aaron? Úgy gondolod? – mondtam mosolyogva, és a szempilláimat rebegtetve. – Na és te miért nem kerültél be a mardekárba? A Süveg miért pont a hollóhátba rakott? Talán nem voltál elég jó?
Már nem számított, hogy hogyan fog reagálni. Nem is érdekelt. Még az se zavart volna, ha nem is figyelt volna rám. Nem tudja mennyi szenvedést okoztak nekem azok az emberek, akik odajárnak. De kétlem, hogy felfogta volna, ha elmondtam volna neki, ami nem állt szándékomban. Amit eddig mondod, lehet, hogy segített volna (és lehet meg is fogadom némelyiket) de akkor sem változtat azon, hogy csak kihasznált. Egészen eddig kedves volt, segítettem neki bejutni a zárolt részre, és ő mégis ilyeneket vág a fejemhez. Azt hiszi, nem tudom, milyen vagyok? Azt gondolja, talán nem ismerem saját magam? Hát de! Nagyon is jól tudom, milyen vagyok! És azzal is tisztában vagyok, mennyire fel lehet húzni, és akkor mire vagyok képes.
Később eszembe jutott a mondandójának a második fele és féloldalas mosolyra húztam a számat. – Tényleg azt hiszed, hogy hagynám, hogy holmi mardekárosok csak úgy eltiporjanak? Még ha így is lenne, sem hagynám annyiban. – Az asztalra könyökölve folytattam. – Önbizalom hiányos vagyok? Tény, de még alakul! Félénk? Csupán bizonyos esetekben. Esetleg magányos? Majd találok magamhoz hasonlót.
Kétlem, hogy hallott volna bármit is abból amit mondtam neki, mert nagyon úgy festett, hogy valahol egészen másút jár az esze. Csakhogy én ezt most nem hagyhattam. Normálisan megrántottam volna a vállam és nem foglalkoztam volna vele tovább, de most azt akartam, hogy figyeljen. Ezért elmentem az egyik könyvespolchoz, és levettem az első könyvet, amin megakadta a szemem. Nem tudom milyen tantárggyal volt kapcsolatos, de lényegtelen volt, mert nem olvasni akartam.
Visszamentem az asztalhoz, és miközben leültem, a könyvvel egy akkorát csaptam az asztalra, hogy valószínűleg Aaron most már végre rám figyelt. Egy kicsit ugyan megremegtem, de mit sem mutattam ki a félelemből, ami egy pillanatra átjárt. Szúrós pillantást vetettem rá, majd még mindig a könyvet fogva folytattam:
− Még nem fejeztem be! Gondolhatod, hogy én a hollóhátba való vagyok, nem is akarom megváltoztatni a döntésed. De hidd el… van még néhány olyan dolog, amit még nem tudsz rólam. – Azzal felálltam, visszaraktam a könyveket a helyükre, majd szépen lassan elindultam kifelé a könyvtárból.
Ahogy mentem kifelé egyre jobban gondolkodtam azon, hogy jól tettem-e azt, amit, és, hogy ennek a későbbiekben milyen következményei lehetnek. Talán egy életre megutált. Lehet, hogy pont most jött rá, hogy talán tényleg félreismert. Ó, ha tudná, mennyire más vagyok, mint, ahogy azt a legtöbb ember gondolja! Most viszont csak minél messzebb akarok kerülni az emberektől, hogy egy kicsit lehiggadjak.

Aaron & Silent

Ismét mosolyra húzódott a szám. Nem csak azért, mert valaki olyan tanácsokkal halmozott el, amelyek valószínűleg nagyon is hasznosnak fognak bizonyulni, hanem mert egyáltalán volt valaki, aki tanácsokat adott. Az, hogy ezek egy olyan embertől származtak, akiről sose gondoltam volna, hogy nem, hogy egyáltalán hozzám fog valaha szólni, még kedves is lesz, az már meglepett. Aaron volt a legutolsó ember, akinél erre számítottam. Hallottam pletykákat miszerint ő sem az a túlságosan kedves személyiség. De volt már tapasztalatom a legtöbb ilyen jellegű pletykában. Tudtam milyen érzés az, amikor csak azért ítélnek el mások, mert nem olyan, vagy mint ők és pont ezért megpróbálnak kiszorítani. Igyekszem mindenkivel, aki csak hozzám szól normális lenni, és nem a mások által kreált előítéletek alapján dönteni, hogy milyenek, de ez néha elég nehéz. És sajna gyakran rá kell jönnöm, hogy azok, akik ilyeneket terjesztenek, a másikról igazuk van. De Aaronnál más a helyzet. A róla hallott dolgok teljesen ellentétben állnak a valósággal. Nem is tudom, hogy először miért féltem annyira tőle.
El tudtam képzelni, milyen furcsán nézhettem rá. Az asztalon könyökölve, hatalmas mosollyal az arcomon… Hát igen. Elég hülyén festhettem. Nem tudtam, hogy a nagy magyarázás közben észrevette azt, hogy milyen nagy figyelemmel hallgatom, és milyen idétlen vigyorral, de rövid idő után inkább kiegyenesedtem, és visszább vettem a mosolyom nagyságából is. Az, amit mondott… Mintha ismerne. Tényleg jó vagyok a Jóslástanon kívül mindenből. Szinte a legjobb. És valóban rám férne egy kevés önbizalom. Talán megfogadom a tanácsát és ezen túl megpróbálok többet jelentkezni az órákon. Elvégre az túl sokat már nem árthat nekem.
− Mond csak te a fejembe látsz, vagy szimplán ennyire látszik rajtam mit gondolok? – kérdeztem kicsit lazábban. Igazából most, hogy úgy éreztem nem olyan dühös már, sokkal könnyebb volt vele a beszélgetés. Kevés olyan ember volt, akivel ilyen egyszerűen és nyíltan tudtam beszélgetni.
Ami ez után következett az viszont eléggé felhúzott. Tudom, hogy én szóltam el magam, hogy inkább a mardekárosok közé kellet volna tartoznom, de az, hogy kinevetett az már felháborító volt. Na, jó nem nevetett ki, de látszott rajta, hogy képes lett volna. Csupán annak a nagy önuralmának köszönhette, hogy nem röhögött ki és vettem volna elő a pálcám. Nem sűrűn lehetett kihozni a sodromból, kivéve, ha valaki a mardekáros megszólalásaim miatt piszkált, vagy ha egy mardekáros volt a beszélgető partnerem. Igyekeztem megőrizni a hidegvérem és megpróbáltam nem ökölbe szorítani a kezeimet. Kevés sikerrel, de végül sikerült újra kiegyenesíteni az ujjaim és rávenni magam, hogy ne most jöjjön rám a hiszti roham. Nem akartam, hogy most, hogy végre Aaron normálisan viselkedet velem, egy ilyen kis félrelépés meghiúsítja ezt. Megpróbáltam elmagyarázni higgadtan, hogy ő is értse.
− Nos… gyanítom nem igazán figyeltél a Süveg szavaira, amikor engem osztottak be. De ez nem is zavar. Igazából lényegtelen is! De ő maga mondta azt, hogy oda való vagyok. Csupán én kértem meg arra, hogy rakjon a Hollóhátba. – Elakadt a szavam, amikor rájöttem, hogy a kelleténél hangosabban beszéltem. Így halkabbra fogva folytattam. – És ha volnának az enyémhez hasonló tapasztalataid, akkor te is biztos kétszer meggondoltad volna, hogy ha a Teszlek Süveg azon vacillál, hogy e közül a két ház közül hová rakjon akkor most megértenéd, miért akarok ennyire közéjük tartozni. – Igyekeztem ügyelni a hangomra. Megpróbáltam ugyan azon a higgadt csendes hangon megszólalni. Nem tudom sikerült-e, de remélhetőleg elég nyugodt maradtam ahhoz, hogy ne vegye annyira, észre.
Igazából nem volt teljesen igaz, amit mondtam. Nem akartam közéjük tartozni, csak néha elgondolkodtam vajon milyen érzés is lehet odajárni. Ott biztos lettek volna barátaim. Valószínűleg ott nem kellet volna ilyen meghúzódónak lennem. Néha olyan érzésem volt, hogy rosszul döntöttem, amikor elutasítottam azt a lehetőséget, hogy a mardekárba tartozzak.
Mire észbe kaptam már az ablakon bámultam kifelé. Nemrég még sütött a nap, de most már gyülekeztek a viharfelhők. Hamarosan esni fog. Szerettem, ha esett az eső. Olyan megnyugtató volt csak nézni. Most pedig pontosan erre volt szükségem. Nem akartam tovább ezt a témát feszegetni. Még a végén képes lettem volna kiabálni is, amit nem akartam. Csak el szeretném végre felejteni ezt az egész őrületet. Nem akartam rájuk gondolni. Most nem.
Éppen a vihar elől menedéket kereső baglyokat néztem, amikor Aaron hozzám szólt. A kérdése hallatán futó pillantást vetettem rá, majd gyorsan visszafordultam az ablak felé. Nem akartam most ránézni. Nem tudom miért, de inkább elkerültem a pillantást. Mire újra az ablak felé voltam fordulva a baglyok már eltűntek. Így rákönyököltem az asztalra és magam elé bámulva az ujjammal apró jeleket rajzoltam a fába. Egy ideig még gondolkodtam a válaszon. Pedig egyszerű volt. Csak nem tudtam, hogy jó ötlet-e elmondani neki mi a véleményem erről a tantárgyról. Elvégre még a végén visszamondhatja.
− Hülyeség az egész. Nincs semmi értelme annak, hogy megtud a jövődet. Még ha tudod is milyen hibát fogsz elkövetni és megpróbálod kijavítani, az valahol vissza fog ütni. Még ha nem is azonnal, de visszafog. – mondtam annyira halkan, hogy azt csak Aaron tudja meghallani. Ismét ránéztem, de a tekintetemet szinte azonnal az előttem lévő könyvek felé irányítottam. – Az emberek a történelem során mindig követtek el hibákat. És bár nem hajlandóak elismerni, mindig ugyan azokat. Semmi értelme megtudni a jövőd, és kijavítani egyetlen hibát, ha van mellette több ezer másik. Számomra ezért olyan értelmetlen és felfoghatatlan ez a tárgy. – Mély levegőt vettem, majd karba tett kézzel mondtam tovább – Ha az emberek továbbra is ilyenek leszek, akkor viszonylag hamar összedől az egész rendszer. De ezt nem veszik észre és nem is hajlandóak semmit sem tenni ez ellen.
Nem tudom miért mondtam ezt. Illetve persze, hogy tudtam miért mondtam, de valamiért ez így most más volt. Mintha nem is Aaronnal beszélnék, hanem valaki teljesen mással.
Minden esetre nem akartam tovább ezekről beszélgetni. Egyáltalán azt sem tudtam miért válaszolok Aaron kérdéseire. Ő jóformán ezt nem is tette meg, amikor én csináltam vele ugyan ezt. Jó volt tudni, hogy van társaságom, na de az milyen már, ha az egyik fél beszél, a másik meg csak kérdezget. És jelenleg nem igazán érdekelt, hogy segíteni akart-e nekem vagy sem. Csak azt tudtam, hogy míg én szinte egész életemet elregéltem neki, addig ő csendben hallgatott a kis titkairól. Ami persze érthető, de egy kicsit azért ez fájt. De már mindegy. A következő kérdésénél legalább meglátja, milyen hű is vagyok a nevemhez.

Nem hittem, hogy az én döntéseimnek bármiféle értelme lesz a jövőben. Az, hogy Aaron most itt volt, nem annak az eredménye, hogy jól tettem azt, amit, hanem a puszta véletlennek. Ő is megmondta… Szimplán csak jó napon fogtam ki. És értem én, hogy próbált nekem segíteni, de ez nem igazán jött össze neki. Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem ért el vele semmit, de nem sokat változtatott a tényen, miszerint egy magányos, szerencsétlen, kíváncsiskodó kis lányka voltam. Bár ezt így szó szerint nem mondta ki, és valószínűleg nem is erre célzott, de én mégis így éreztem. Elég rossz véleményt alkottam magamról. Túlságosan is szigorú voltam önmagammal. De ha egyszer igaz volt!
Hiába magyarázta, hogy a hollóhátiak között sem mindenki egy kész zseni én nem így láttam. A körülöttem lévők mind olyan nagy hangon mondták a dolgokat, és olyan magabiztossággal, hogy az ember még akkor is simán elhitte azt, amit mondanak, mikor teljesen hülyeségeket beszéltek. Ezzel szemben én, akinek sose volt hangja, még csak akkor sem tudtam meggyőzni valakit, ha bizonyítékom volt rá. Mindig csak olyanokat kaptam vissza, hogy ez hülyeség, meg hogy ez milyen bizonyíték, biztos csak egy hamisítvány. Egy idő után viszont már feladtam, hogy bárkinek bármit bizonyítsak.
− Elhiszem, hogy nem minden hollóháti használja a fejét. – mondtam egyetértően. – De lássuk be… Ő nekik sose kell abban reménykedni, hogy a tanár lesz olyan rendes és átengedi őket Jóslástanból.
Nem azt akartam bizonyítani, hogy mennyire rossz vagyok, csak azt akartam, hogy lássa, be tényleg nem ide való vagyok. Mert mégis ki állhat még ilyen rosszul bármiből? Ha lett volna rajtam kívül még bárki, aki ennyire béna lett volna, biztos nem éreztem volna ennyire rosszul magam. De egy példát sem tudtam mondani. És ez némiképp megnehezítette a dolgomat.
Emlékszem, amikor először léptem be a Roxfort kapuin. Azonnal a nagyterembe vittek minket és beosztottak a házainkba. Rémlik, ahogy összerezzentem, amikor az én nevemet olvasták fel. Kimentem, leültem a székre, és a Süveget a fejemre rakták. Még mindig a fejembe vannak a szavai: Hmmm… Okos lányka az kétségtelen. Viszont tétovázik, ha döntenie kell. Ugyanakkor igencsak akadékos is. Ó, igen… Még sok bajuk lesz a tanároknak veled az évek során, látom én! Már csak az a kérdés, hogy melyik házba lennél jobb. Hollóhát, vagy Mardekár? Szinte könyörögtem neki, hogy ne a Mardekárba rakjon. A Hollóhátnak sokkal jobban örültem volna.
Végül meghallgatta a kérésem, és odarakott ahová szerettem volna. Akkor azt hittem, hogy életem legjobb döntése lesz, ha idejövök. De talán tévedtem. Hisz ha a Mardekárosokhoz kerültem volna könnyebb lett volna a bosszúmat végrehajtani. Bár attól még örökké átkoztam volna magamat, hogy egy kicsit is hasonlítottam rájuk. Így is épp elég azzal a tudattal élni, hogy majdnem odakerültem. Viszont ebben a csoportban meg nem igazán találtam a helyemet. – Talán mégiscsak a Mardekárt kellet volna választanom! – Amint végig futott az agyamon ez a gondolat, rögtön rájöttem, hogy hangosan mondtam ki. Hogy lehetek ennyire béna? Még csak magamban sem tudok gondolkodni. Remélem Aaron nem hallotta meg! Á, biztos, hogy hallotta. Mindegy, már kimondtam.
Tovább gondolkodtam azon, amit mondott. Jól tudom, hogy miért féltek tőlem a muglik, nem kell ezt ecsetelgetnie nekem. Azzal is tisztában voltam, hogy nem én vagyok az egyedüli, akivel nem foglalkoznak a szülei. Az viszont már jobban meglepett, hogy Aaron is hasonló helyzetben volt. Valahogy nem tudtam elképzelni róla, hogy őt így elhanyagolták volna. És bár lehet, hogy nem tűnt fel neki, de azzal, hogy idejött hozzám és beszélt velem, én is elég sok mindent tudtam meg róla. Örültem, hogy végre találkoztam egy olyannal, aki lényegében fel tudta fogni mit érezhetek.
A válaszán eléggé meglepődtem. Kire emlékeztethettem? Esetleg önmagára? Nem azt kétlem. Hisz annyi mindenben különböztünk. Neki vannak barátai, őt nem gúnyolták ki az iskolában, én nem szoktam balhézni ő viszont igen, annyi minden más bennünk. Bizonyára valaki másra gondolt. Az viszont, hogy a nevemet érdekesnek találta már más volt. Ez a téma engem, is jobban érdekelt, hisz nagyon sokáig én sem értettem, hogy a szüleim miért pont ezt a nevet adták nekem.
− Tudod… A szüleim eredetileg a dédnagymamámról, Lucyndárol akartak elnevezni. – kezdtem a mondandómba. Ismét mosoly jelent meg az arcomon. Nem tudtam volna magamat elképzelni ezzel a névvel. Már annyira hozzászoktam a Silenthöz. – De a nagypapám azt mondta a Silent jobban illik hozzám. A szüleim először nem értették, hogy miért. Aztán kifejtette, hogy azért mert mindig olyan csöndben voltam. Míg a legtöbb gyerek sírt és hisztizett, én addig ezeket nem csináltam. Sosem akartam többet, mint ami volt. Végül a szüleim megegyeztek vele, hogy akkor mindkét nevet felveszem.
Ez volt az egyik legkedvesebb történetem kiskoromból. Már akkor tudták rólam, hogy nem olyan leszek, mint a többiek. Hogy még sokra fogom vinni az életben. Legalábbis mindig így mesélték nekem. Én pedig elhittem minden egyes szavukat. Ma már kevésbé bízok úgy az emberekben, mint akkoriban. De ez már nem is nagyon számít.
− Egyébként… Köszi, hogy nem hagytál egyedül. Hálás vagyok érte! – mondtam majd rámosolyogtam.
Igazából le is zárhattam volna a témát, ha nem akartam volna valamit nagyon is megtudni.
− Amúgy bocsi, hogy megkérdezem, ha nem akarsz rá válaszolni, akkor nem is kell, de kire emlékeztettelek annyira?
Attól féltem, hogy már megint kihúzom nála a gyufát a kérdéseimmel, de muszáj volt megtudnom, mégis ki lehet az, akire ennyire hasonlíthatok. Mert hát ki tudja. Talán vele jóba tudnék lenni, ha már mással nem. Viszont ha nem mondja meg, akkor nem tudom mi lesz. Talán ismét egyedül leszek. Vagy az is lehet, hogy innentől kezdve lesz annyi bátorságom, hogy megszólaljak. Mondjuk, az jó lenne!

Aaron & Silent

A szavai szinte átsuhantak rajtam. Hallottam, hogy valamit a Süvegről és a Hollóhátról magyaráz, de már nem igazán figyeltem mit. Inkább visszamentem és nekiláttam a tanulásnak. Alig kezdtem bele a könyvbe, rögtön megálltam, hogy elővegyem a füzetem és jegyzetelni kezdjek. Vadul írt a kezem. Talán még soha nem írtam ilyen lendülettel az előtt. Bár ennek a könyvnek sem értettem minden szavát, mégis több minden átjött belőle, mint a másikból. Nem sok idő kellet az átfutásához. Igazából nem olvastam el minden egyes szavát, csak az elejéről írtam le a fontosabb dolgokat. Mielőtt tovább olvastam volna, újra leemeltem azt a könyvet, amit még Aaron megjelenése előtt olvastam. Gyorsan kinyitottam, és a másik könyvvel összehasonlítva olvastam. Ezerszer egyszerűbb volt, így a tanulás. Bár még mindig értelmetlennek találom a tantárgyat, most már legalább tudom, hogy legyek jobb belőle.
Teljesen lefoglalt a tanulás. Semmire se figyeltem. Semmilyen zaj nem zavart meg. Persze hallottam magam körül mindent, de nem érdekelt. Míg máskor már arra felfigyeltem, ha valaki sétálni kezd, most még az sem különösebben izgatott. Mélyen elmerültem az olvasásban. Csak akkor eszméltem föl, amikor Aaron leült velem szembe. Egyszerre töltött el az öröm, és a bizonytalanság. Boldog voltam, mert idejött hozzám. Ugyanakkor nem tudtam miért. Talán attól félt, hogy beletaposott a lelkembe? Ugyan! Hisz annyiszor megtörtént már. Akkor miért pont Aaronnál törtem volna össze? Persze nem esett jól, hogy így viselkedett velem, de én hoztam magamra a bajt. Természetes volt, hogy így reagált. Meg aztán, egyszer úgyis kiheverem. Elfelejteni sose fogom, de remélhetőleg hozzá szokok majd a tudathoz.
A kérdése elhangzása után, nagy, értetlen szemekkel néztem rá. Miért akarja tudni, hogy szerintem miért nem tartozom a hollóháthoz? És ha tudtam volna, hogy az az ügy annyira személyes akkor hagytam volna. De hát, ilyen az én formám.
− Mert bárhogy is döntök az mindig rossz. Teljesen mindegy, hogy ötször, vagy tízszer gondolom át. A hollóhátiak okosak. Én meg a tökéletes ellentétük vagyok. – mondtam az asztalra könyökölve. Tényleg úgy éreztem, hogy a Hollóhát és én párhuzamban állunk egymással. Ők szinte mindenből jók. Én meg alig értek bármihez is. Egyáltalán nem vagyok idevaló. A Süveg tévedett velem kapcsolatba. Meg úgy az egész varázsvilág. Nem vagyok jó boszorkány.
− És nem vagyok olyan kíváncsi, mint ahogy hiszed. Sose kérdezősködök. Csak most először tőled.
Ez részben igaz is volt. Oké mástól is kérdezgettem már, de az egyáltalán nem ilyen volt. Az az illető hajlandó volt válaszolni a kérdéseimre. Valószínűleg azok nem voltak ennyire személyesek. Vagy csak szimplán úgy gondolta, hogy azzal, hogy elmondja, senkinek sem árt. Mindig is tudtam titkot tartani. Úgyse volt senki, akinek elmondhattam volna. De igazából nem is akartam. Nem olyan voltam. De ezt persze ő nem tudhatta. Jóformán nem is ismert. És amit megtudott róla az sem biztos, hogy igaz volt.
− Az meg, hogy nincsenek barátaim tény. De nem ezért. – fojtottam el a szavam. Nehéz volt a múltamról beszélni. Egészen tizenegy éves koromig mindennap hallgatnom kellet mások gúnyolódását. Aztán megkaptam a levele a Roxfortból, és újra reménykedni kezdtem. Amikor idejöttem úgy döntöttem, hogy minden meg fog változni. Hogy többé nem leszek különc. Sajnos ezt nem sikerült megvalósítanom. Ha ez lehetséges volt, csak még jobban kizártam magam a közösségből. – A mugli iskolában a legtöbben féltek tőlem. Azt mondták szörnyeteg vagyok, mert nem mindennapi dolgokat tudtam megtenni. A szüleimet sose érdekelte, hogy mi van velem. Még veled is többet beszélgettem már, mint velük.
Ismét megálltam. Ez a beszélgetés sok régi emléket idézett fel bennem. De nem szomorúakat. Hanem pont, hogy a legszebbeket. Ha patrónus bűbájt gyakoroltam mindig ezekre gondoltam. Önkénytelenül is elmosolyodtam. A sok rossz ellenére, amit átéltem mégiscsak voltak szép emlékeim. De ezek mind egy embertől származtak.
− Igazából egyetlen olyan ember volt, aki mindig mellettem volt. A nagypapám. Sose hagyott egyedül és ahányszor szomorú voltam, mindig megnevetetett. De kicsi koromban meghalt és végleg magamra maradtam.
A mai napig is élénken élt bennem az emléke. Az, ahogyan játszott velem, hogy mindig elhozott az óvodából, ha elkezdtem sírni, a mi kis vicceink, amiket rajtunk kívül senki sem értett. Amikor meghalt még túl pici voltam ahhoz, hogy felfogjam mi történt. Tíz év elteltével azonban, amikor csak eszembe jut, mindig sírni kezdek. Most is kicsordult egy könnycsepp a szememből, de még az előtt letöröltem, hogy bárki észrevette volna.
Nem tudtam, hogy Aaron hallott-e bármit is abból, amit mondtam. Egyáltalán miért mondtam el neki? Talán azért mert még senkivel sem tudtam erről beszélgetni. És ha nem is figyelt rám, akkor is jó volt azt hinni, hogy valaki végre meghallgat. De volt valami, amit még mindig nem értettem.
− Tulajdonképpen miért is jöttél ide? Hiszen te magad mondtad, hogy még a nevemre sem fogsz emlékezni! És ige… tudom, hogy megint kíváncsiskodok.

Ismét semmilyen választ kaptam. Egy kicsikét bővebben is kifejthette volna a „kutatásainak” a lényegét. De talán ez most nem is annyira volt érdekes, mint az a könyv, amit adott. Jóslástanról szólt. Furcsa. Annyiszor jártam már a könyvtárba, de még sose láttam ezt a kötetett. Ha igaz az amit Aaron mondott, és valóban érteni fogom a másik könyvet miután ezt elolvastam akkor azonnal belekezdtem volna! De nem lehetett. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy így elszúrtam Aaron kis magán akcióját. Ő pedig mégis segített… mondjuk… adott egy könyvet. Bár tény és való, hogy ez is sokat tudott nekem segíteni a tanulásban. Nem volt szép tőlem, hogy így kijátszottam a bizalmát. A fenébe is! Több eszem is lehetett volna! Elvégre hollóhátas vagyok. Ők pedig gondolkodni szoktak. Nem egyből cselekedni. De persze pont én vagyok az, aki sose azt csinálja, mint mások. Mert nekem az ösztöneimre kellet már megint hallgatnom. És mi történt? Egy újabb vesztes ügy.
Pár perccel később úgy gondoltam leülök olvasni. De valahogy semmi kedvem nem volt hozzá. Most hirtelen minden olyan közönyös lett számomra. Nem figyeltem semmire. Csak bámultam magam elé, és próbáltam felidézni Aaron szavait: a kíváncsiság nem kifizetődő, nem tudsz csendben maradni, úgyis elfelejteném a neved. Csupa olyan dolog, amit ha igazán ismert volna, nem így gondolt volna. Azért vagyok olyan kíváncsi, mert engem szinte mindig mindenből kihagytak. Ezt a Roxfortban nem akartam újra eljátszani. Megpróbáltam minél több dologról tudni. Bár ez nem mindig jött össze. A nevem nagyon is jól illik rám. Hisz sose szólalok meg. Se órákon, se akkor, ha kérdeznek. Legfeljebb nagyon ritkán. Mert hát, nem igazán szoktam meg, hogy bárki is hozzám szólna. Az meg, hogy úgyis elfelejti a nevem… Nem érdekelt. Ha akarja, felejtse csak!
Egyre rosszabb lett a hangulatom. Még mindig nyomasztott, ami Aaronnal történt. Nekem miért nem megy az, hogy csak úgy hagyjam a dolgokat és felejtsem el őket? Miért kell magamat órákon át rágni rajta? Végül nem bírtam tovább és felálltam az asztaltól ahová ültem. Hónom alá csaptam a könyvet és elindultam megkeresni Aaront, ami nem tartott túl sokáig. Egy asztalnál ült és olvasott. Nem kellet volna megzavarnom, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé. Így odamentem hozzá.
− Nagyon sajnálom Aaron. Tudom nincs jogom megtudni mit kerestél ott. És nem is foglak többet kérdezni róla.
Legalábbis ma. Még mindig érdekelt, hogy miben sántikált, de egyelőre hanyagoltam ezt a témát. Így is épp eléggé felhúztam ma már, és nem akart, hogy még jobban rontani a helyzeten. Remélhetőleg, nem haragudott meg annyira, hogy nem is tudom… Valahogy még borzalmasabbá tegye az életem. Bár ezt nem tudtam elképzelni róla. Ahhoz nem elég kegyetlen.
Már éppen indultam volna vissza oda ahonnét jöttem, de ekkor eszembe jutott valami. Amit Aaron mondott nekem az előtt, hogy betört volna a zárt részre. Sokat gondolkodtam rajta. Talán többet, mint amennyi kellet volna. Sokszor előfordult vele, hogy túl sok mindent tovább gondoltam, mint ahogy azt kellet volna. Pedig sokszor egyszerűbb volt a válasz, mint ahogy azt elképzeltem.
− Egyébként… amit kérdeztél. Hogy biztos hollóhátas vagyok-e. Még én magam sem tudom. – azzal otthagytam. Visszamentem az asztalomhoz, és neki álltam a könyvnek, amit adott. Megint igaza volt. Itt sokkal egyszerűbben írja le a dolgokat, mint a másikban. Bár még nekem is nehéz belátnom, Aaron mégiscsak kedves valahol.

Aaron & Silent

Alig láttam valamit a sötétben. Csupán Aaron pálcájának a halvány fényét bírtam kiszűrni. Egy ideig csak követtem. Fogalmam sincs merre ment. Még sose jártam itt mielőtt ez megtörtént volna. Néha-néha rápillantottam a polcokon lévő könyvekre. A többsége mind tiltott varázsigékről, és fekete mágiáról szólt. Bármit is akart a srác, az tuti nem órára kellet neki. Azt mondta a kutatásaihoz kell. De mégis milyenhez? Muszáj volt kiderítenem. Nem azért, mert beköptem volna vagy valami, de azért mégis… Nem akartam, hogy pont emiatt kerüljek majd bajba.
Egy idő után már nem láttam a fényt, amelyet addig követtem. Lehet meghallotta, amikor megnyikordult alattam a padló. Esetlenül mentem tovább a sorok között. Nem azt mondom, hogy féltem tőle, mert nem, csak nem lett volna túl jó magamra haragítani. De igazából már mindegy volt akkor, mivel utána osontam. Bár mondjuk persze, hogy bementem utána. Bárki más is ezt tette volna, ha olyan helyzetbe került volna, mint én, hogy gyakorlatilag egy tök ismeretlen srác megkéri, hogy segítsen neki szabályt szegni. Ami pedig a bizalmat illeti… Igazán gondolhatta volna, ha nem add normális választ a kérdésemre, akkor úgyis megtudom magamtól. Ehhez pedig nem volt szükségem az ő engedélyére.
Tovább lépkedtem előre, amikor hirtelen megjelent előttem valaki. Aaron volt. Ami ebben az estben még mindig jobbnak tűnt, mintha egy tanárral futottam volna össze. Látszott rajta, hogy dühös volt rám. Tény, hogy ott kellet volna maradnom, hogy figyeljem a könyvtárast, ha netalántán felébredne, de reménykedtem benne, hogy a bájital kitart addig, amíg gyors meglesem, mit csinál. De volt egy olyan érzésem, hogy Aaron nem így vélte. A könyökömnél fogva rángatott ki. Elég erős volt a szorítása. Egészen elzsibbadt a kezem mire az ajtóhoz értünk. A legközelebbi könyvespolc mögé állt és elkezdett olvasni egy könyvet. Persze csak álcaként. Én pedig csak tétlenül álltam egymagam az ajtóban.
Egy idő után biccentett, hogy kijöhetek. Elindultam ugyan ahhoz a polchoz, ahol ő állt, félúton azonban megálltam és a könyvtáros asztalára pillantottam. Még mindig aludt. A hugrabugos lányok igencsak kevés sikerrel jártak a felkeltésében. Faarccal léptem Aaron mellé. Én nem vettem le könyvet, csak álltam, és gondolkodtam.
− Szóval hajlandó vagy most már elmondani mit kerestél odabent, azon kívül, hogy a kutatásaidhoz szükséges könyveket? – mondtam közönyösen. Nagyon úgy tűnt, hogy bármit is keresett, túl értékes volt ahhoz, hogy máskorra hagyja az elhozatalát.
A polcnak dőlve vártam a válaszát. Tudtam, hogy semmi közöm sincs ehhez, de túlságosan is kíváncsi voltam. Az itteni diákok sokkal másabbak voltak. Mindig olyan dolgokat műveltek, amiket nem értettem, miért tesznek. Bár nem is sűrűn érdekelt ki mit csinált, most viszont nagyon is. Valószínűleg azért, mert én is benne voltam, és ha már közöm van valamihez, tudni akarom, hogy az egész pontosan mi. De volt egy olyan érzésem, hogy nem nagyon fogok választ kapni a kérdésemre. Vagy ha igen akkor is nagyon nehezen fogom tudni megszerezni.
− Egyébként bocs, hogy őrizetlenül hagytam a tanárt. Hülyeség volt tudom. De túlságosan is kíváncsi voltam. – mondtam kisé megbánva. Mondjuk tényleg rosszul esett, hogy ennyire felelőtlen voltam. Nem vagyok jó az ilyenekben. De ez ellen nem tudok semmit sem tenni. Nem úgy nőttem fel, mint egy átlagos gyerek – Egyébként Silent vagyok. És nem „kislány”! – tettem hozzá karba téve a kezeimet. Így vártam tovább vélhetőleg a semmire.

Nem volt valami kielégítő a válasza. Az még nekem is átjött, hogy könyveket akar elhozni onnét. Ennyire talán még én sem vagyok sötét. Bár ki tudja Aaronnak mi volt a véleménye rólam. Egyáltalán tudja, hogy ki vagyok? Vagy, csak mert a hollóhát címerét viselem, már kaphatok annyi megtisztelést, hogy hozzám szól? Szerintem még a nevemet sem tudta. Ami nem olyan meglepő, hisz miért is tudta volna a nevét egy nála kisebbnek. Nem sűrűn foglalkoztam vele. Inkább a kezembe nyomott bájitalt néztem. Nem volt jó ötlet belemenni ebbe. De már nem számít. Ha beleegyeztem, akkor végig is kellet csinálnom.
Végre elindultam a könyvtáros felé. Szépen, lassan haladtam előre, de természetesen. Nem akartam különösebb feltűnést kelteni. De Madam Cvikker túlságosan is gyanakvó volt. Minden egyes lépesemmel, amivel közelebb kerültem, egyre szúrósabbá vált a tekintete. Megpróbáltam elkerülni, de valahogy mindig összetalálkozott a pillantásunk. Éreztem, ahogy egyre gyorsabban ver a szívem. Megpróbáltam nyugodt maradni, és mélyeket lélegeztem. Végül sikerült eljutnom az asztalhoz, ahol ült. Közömbös képet vágtam, majd kisé felköhögtem, hogy, bár jól tudtam, hogy látja, hogy itt vagyok, észrevegyen. Amikor lerakta az újságot, és rám nézett még gyorsabb lett a pulzusom. Az adrenalin szintem az egeket verte.
Halkan kezdtem bele a mondandómba. Csodától elárasztva mondtam neki, hogy milyen lenyűgöző a könyvtár, hogy milyen sok különböző fajta könyv megtalálható itt, és hogy szinte mindenből megvan a kívánt mennyiség. Véleményem szerint elbírt volna még néhány regényhez hasonló könyvet, de ez már csak engem idegesített. Látszólag Madam Cvikker is élvezte a beszélgetést, mivel ő is nagy örömmel mesélt a könyvtár történetéről. Nem igazán értettem, hogy a többiek szerint miért olyan mogorva, ha akart tudott egész kedves is lenni. Amikor azonban kifogytam a beszélgetési témából, áttértem a tervre. Elővettem a fiolát és a könyvtáros asztalára raktam. Ő kérdőn nézett rám, én pedig csak tovább mosolyogtam. Elmondtam neki, hogy ezt a főzetett egy távoli rokon küldte és, hogy arra szolgál, hogy bárkiből egy vonzó személyiséget csinál, és az, akit látnak, még szebbnek tűnjön, mint úgy alapból lenne.
− Persze tudom, hogy magának nem lenne erre szüksége, hisz maga így is épp elég csinos, de... – muszáj volt megállnom, mielőtt rosszul lettem volna. Ilyen nyalizást még egyik tanáromnak sem csináltam. – De úgy hallottam maga és Frics igazán jóba vannak.
Pontosan olyasmi reakcióra számítottam, mint amit csinált. Elpirosodás, hajtekergetés, meg ilyenek. Tipikus lányos dolgok.  Igaza volt Aaronnak. Valóban jól el lehetett terelni a figyelmét ezzel. – Ezért is hoztam ezt magának!
Nem kellet sokáig könyörögnöm neki, hogy igya meg. Azonnal elvette az üvegcsét és felhajtotta. Egy perccel később pedig a szemei leragadtak és már aludt is. Visszanéztem Aaronra, bólintottam neki, hogy most már nyugodtan bemehet. Nem is kellett sokáig bíbelődni a zárral. Rögtön kinyitotta az ajtót. Látszott, hogy sok ilyet csinált már. Csak akkor mertem levenni a szemem az ajtóról, amikor már nem láttam. Még egyszer gyorsan körbenéztem, és szaladhattam volna Fricshez, hogy ha felébred Madam Cvikkert, legyen valami, ami még egy kis ideig elfoglalja, de e helyett sokkal jobb ötletem támadt.
Azonnal Aaron után mentem, hogy meglessem, mégis mit csinál. Hajtott a kíváncsiság. Oda mentem, beléptem a szobába, és finoman becsuktam magam mögött az ajtót úgy, hogy senki se hallja.

Az nap ismét a könyvtárban ültem, és jóslástant tanultam. Ez a tantárgy ment a leggyengébben. Sose értettem minek tanuljuk. Én mindig is úgy gondoltam, hogy a múltat felejteni kell, a jelenben élned, és a jövőt meg hagyni a fenébe. Majd meg tudod mi fog történni veled, ha odaérsz az életedben. Nem hiába, hogy minden évben alig akartak átengedni. De mivel nem szerettem volna a hollóhátiak hírnevét rombolni, megpróbáltam minél jobb lenni belőle. Kevés sikerrel, de legalább próbálkoztam. Meg aztán úgy sem voltak barátaim, akikkel elüthettem volna az időm. Itt is ugyan az volt velem a baj, mint a mugli iskolában. Különcködés. Igaz, hogyha olyanná váltam volna, mint a többiek, akkor biztosan befogadtak volna, de én nem akartam. A gondolat, hogy olyan legyek, mint bárki más, hogy ne legyen saját személyiségem és akaratom, vagy, hogy egyáltalán csak hasonlítsak azokra a sznobokra mindig visszariasztott. Jobb szerettem olyan lenni amilyen igazán voltam. Még akkor is, ha sokszor magányos is voltam emiatt. Valószínűleg pont ezért lettem én stréber. A tanulás egy jó menekülő út volt számomra, és gyakran megnyugtatott az, ha megoldottam néhány egyszerűbb egyenletet, vagy ha csak bemagoltam a dolgokat.
Hiába próbáltam a tanulásra koncentrálni, valami mindig elvonta a figyelmemet róla. Vagy az, hogy a múltamon merengtem, vagy hallgattam az ablakon túli madarak csicsergését, de még a plafon nézése is izgalmasabb volt, mint a könyvek olvasása. Még úgy alapból nem lett volna bajom a könyvekkel, ha nem arról a tantárgyról szóltak volna, amit a legjobban utálok. De nagy nehezen végül rábírtam magam venni arra, hogy neki kezdek az olvasásnak, amikor valaki megszólított. Én rémültem kaptam föl a fejemet, néztem körül, és végül megakadt a szemem egy fiún. Aaron Prusseit. Hollóhát, hetedik évfolyam. Ismertem őt. Mondjuk ez nem volt annyira meglepő, hisz egy csoportba jártunk.  Én mégis döbbent szemekkel néztem rá. Először nem hittem, hogy valóban hozzám jött, de muszáj volt neki, mert rajtunk kívül senki nem tartózkodott a könyvtár azon részén ahol én ültem.
Segítséget kért tőlem, hogy be tudjon jutni a könyvtár zárolt részére. Biztosan megőrült. Hisz senki sem juthatott be oda. Az a rész mindig zárva volt. Ezért is hívták zárolt résznek. Mellesleg, ott többnyire tiltott varázsigéket raktároztak. Nem tudtam miben sántikálhat, de egy valami biztos volt. Hogy ebből semmi jó nem sülhetett ki.
− Egy hollóhátitól kérsz ilyesmiben segítséget? Talán megőrültél? Persze, hogy segítek! – egyeztem bele. Bár a hollóhát tagja voltam, és valóban nagy felelősséget éreztem a szabályok betartása iránt, egy ilyen balhét én sem hagyhattam ki. Meg aztán a jóslástant sem volt kedvem tovább tanulni. Na, jó! Bele se kezdtem, de szinte azonnal meguntam. És igazából semmi dolgom sincs, így most pont ráérek.
A nagy lelkesedésem ellenére még mindig maradt bennem kétely. Aaron igencsak furcsa srác volt, legalábbis szerintem. Körülbelül semmit sem tudtam róla. Féltem, ha elkapnak minket, akkor nem csakhogy levonnak a hollóháttól pontokat, de még büntetést is kapunk. Ami nem lett volna valami kellemes. Főleg akkor nem, ha a büntetés kicsapás.
Nagy nehezen végre gyűjtöttem magamban annyi erőt, hogy csendben felálljak, megigazítsam a székem, visszarakjam a könyveket oda ahonnét elvettem őket, és végül a fiú felé forduljak.
− Rendben. Odamegyek Madam Cvikkert-hez, és elterelem a figyelmét. De előtte még... – akadt meg a szavam. Hirtelen ismét elöntött a félelem és alig bírtam megszólalni. Beszívtam egy mély levegőt, és ismét belekezdtem a mondandómba – Meg kell tudnom, miért akarsz a zárt részlegre bejutni!