2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Már az elejétől kezdve félreértett, ám a szokásos griffendéles büszkeséget nem fogom magyarázni. Még csak pár hónapja járok ide, a dölyfösségük, miszerint mindent bele kell tolniuk a másik arcába... ez már erőteljesen kiütközött. Most is azt hiszi, nincsen más dolgom, mint vele párbajozni. Pusztán arra volna kiváncsi, mit tud, párbaj nélkül. Ha velem akarja összemérni az erejét, nem számol vele, hogy nem fogok finomkodni, figyelembe venni, hogy lány, s hogy törékeny alkatnak tűnik. Nem állítom, hogy biztosan legyőzném, számomra nem kell bizonyíték, hogy tudjam, értek a párbajtanhoz, gyakorolgatni pedig az éles helyzetek helyett... az úgysem ugyanaz. Elszakítom acélos pillantásomat a barna szemekről, ahogyan lépdelünk fölfelé a folyosón, nem sokkal később már az ágyamban találom. Na nem úgy, az bizony érdekes is lenne, ám igen magabiztos módon vállalja fel döntései következményét. Ebben legalább mégiscsak vakmerő. Rendmániámon ez mit sem segít, mert ahol sikerült összegyűrnie a katonás rendbe hajtogatott ágyneműt, azt a kényszeresség tökéletes megalapozásával simítom vissza, mogorva pillantás is párosul mellé. Mégsem megyünk bele a dologba, mert megjelenik a gonosz tündér, akivel most semmi kedvem diskurálni, bármennyire is zaklat, amióta ismerjük egymást. Victoriának sem válaszol, ahogyan sértődötten elvonul a másik irányba, amint kint vagyunk mindhárman a szobából. A gond csak az, hogy a szőkeség hiába nagyszájú, nem ismeri még ezt a lányt, aki zsarolással, megfélemlítéssel dolgozik. Nyafkasága mögött számító dög lapul, aki képes mindenkit tönkretenni. Azt, hogy hozzámdől, nagyon rosszul teszi. Mert megint félreért mindent. Nem azért vonszolom magammal, mert el kívánom játszani, hogy most vele vannak szándékaim. Egyszerűen le akartam lépni a szobámból, hogy a gonosz tündér ne járjon a nyakamba, és nehéz lett volna bezárni az ajtót, ha Victoria még bent van. A griffendéleseket nem az eszükért szeretjük. Na másért sem. - Vagy inkább megmentelek tőle, ha nem vennéd észre. – Nem szükséges nekem már a folyosón, hogy odabújjon, finoman tolom el magamtól, mintha nagyon nem volnék az érintések kedvelője. Való igaz, én ragadtam csuklón, de az más, fogjuk rá, hogy ezzel őt is kimentettem, na de azért ne vigye már túlzásba. Játszon színjátékot akivel csak akar. Megállunk, és szembe tudok fordulni vele. - Legyen akkor az. A szobámba egy darabig úgysem megyek vissza, ha ott ólálkodik. – Vágok pofákat, hogy aztán bólintsak. A végletekig Victoriával sem lehetek ellenséges, nem feltétlenül az ő hibája, hogy állandóan félreértéseken kell lovagolnia. A bocsánatkérésre bólintok, meglettem volna nélküle, ez legyen a legnagyobb bajom. Megindulunk fel a szükség szobáját rejtő emeletre, s míg felérünk, addig a gondolataimba temetkezve vágom zsebre a kezemet, és csak akkor szólalok meg, amikor már feltárult előttünk az említett terem. - Bűbájtan? Ebből vagy jó? – Kérdezem, miközben átlépünk a küszöbön. Nem húzok pálcát, az egyszerűbb varázslatokhoz nincs rá szükségem, csakis rá vagyok most kiváncsi.
[You must be registered and logged in to see this image.]Oh, eszem ágában sincs meghátrálni, így amikor erre utal, egyértelműen jelzem számára, hogy kész vagyok megküzdeni vele. Egyelőre fogalmam sincs, hogy mennyi esélyem van, de bízom magamban és a bűbájtant se szabad ám alulértékelni. Nem értem, hogy lehet ilyen rideg, ennyire nyugodt, én… én tényleg teljesen más vagyok, de nem is baj az, kellenek az ilyen emberek is, így csak durcásan nézek rá, amikor csendre int, de talán meglepő, valóban csendben maradok. Na nem sokáig, de hagyok neki néhány pillanatot gondolkodni. Férfiból van, úgy tűnik, hogy képtelen egyszerre több felé koncentrálni, ezt pedig akár a harc során is kihasználhatom majd. Figyelek ám. Több dolog is szóba kerül idő közben, majd meglepő talán, de még a szobájába is sikerül bejutnom. Nem dob ki, nem utal arra, hogy nem kéne ott lennem, bár ahogy az ágyát igazgatja egyértelművé válik, hogy azért nem örül annak igazán, hogy otthon érzem magam nála. Amúgy nem lenne ez így teljesen, de nah, még nem végeztünk, egészen addig, amíg ki nem derül a számomra, hogy rossz embert vádoltam meg Josh-al kapcsolatban, így végül nem látom értelmét tovább itt maradni. Ahogy viszont az ajtóhoz érve, felkészülve arra, hogy akkor most magára hagyom Shanet, egy számomra ismeretlen csaj kerül elém, láthatóan nem túl szépen méregetve engem. Hmm, csak nem féltékenyek vagyunk? Nem mintha oka lenne rá, így fejemet oldalra billentem, így pedig teszek róla, hogy ne tudjon oly könnyen elnézni ám a vállam felett. - Az ágyát nem akarod felmelegíteni? – kérdezek rá, nem bírva megállni ezt a csípős megjegyzést, de legnagyobb megdöbbenésemre a helyett, hogy felelne, Shane szólal meg mögöttem, így fél pillanatig hátra nézek irányába. Kezd érdekelni a dolog, mert azt én is látom, hogy a srác elég jól néz ki és a csaj se ronda, de egy ilyen nyafogós lányt nem hiszem, hogy elviselne. Bár ki tudja, nem ismerem. Mindenesetre ahogy a Mardekáros elkapja a kezem és úgy húz maga után, némileg megdöbbenve pillantok rá és ha már így tesz és érzem, hogy a barna hajú lány minket néz, finoman neki is dőlök séta közben, mintha hozzábújnék. - Na miaz, kihasználsz, hogy elmenekülj előle? – kérdezek rá kuncogva, belemenve a játékba, mert hát miért ne? Végülis, én hibáztam az előbb a vádaskodásommal, az a legkevesebb, hogy most segíteni neki, ha már akarja és ha bárki pletykálni kezdene, nos… csak tessék, csinálják csak, nem hat meg ez a dolog. Ahogy viszont a folyosót elhagyjuk és egy emelettel feljebb kerülünk, elereszt és már ki is jelenti, hogy tényleg nem ő volt a ludas, én pedig azért szintén eltávolodom tőle, nem ismerjük még egymást, itt pedig már nem kell a színjáték. - A szükség szobája bármikor nyitva áll előttünk, ha gondolod. Átalakíthatjuk párbajteremmé. Jobb dolgom úgy sincs és Shane… - pillantok fel arcára, miközben megcélzom azt a bizonyos szobát természetesen. – Bocs, hogy megvádoltalak! – ennyi jár neki, én pedig nem vagyok rest bocsánatot kérni tőle. Ennyi kijár, ez így tisztességes. Nem ő volt, nem bántotta a testvéremet, akkor hát nincs miért haragudnom rá, inkább neki én rám, mert hát nah, még a cuccaimban is lehet, hogy kárt tettem. Ahj, tiszta hülye vagyok.
Nem arról van szó, hogy a tanárokat nem csípném. Elfogadom, hogy ha szükséges, tisztelnem illik őket, annyira nincsen istenkomplexumom, hogy azt higgyem, mindent tudok. Viselkedésem másra vezethető vissza, ám nem fogok egy idegen lánnyal az illemtanról diskurálni. A dühös pillantásra szemforgatok, nem igazán értem, miért kéne hirtelen kedvelnünk egymást. Annyiban keltette fel az érdeklődésemet, hogy griffendéles létére elég gyorsan meghátrált. Nem érdekelnak a házaink közötti csatározások, mielőtt holmi bunkó mardekárosnak cimkéz be. - Nagyszerű. Akkor ezt tisztáztuk. – Vonom meg a vállamat, és csak annyira vagyok elszállva magamtól, amennyire a tetteim engedik. Vannak akik már pontosan leszögezték, hogy mennyit tettem le számukra az asztalra, így ismeretleneknek nem kell bizonyítanom. Nem fogok szívbajt kapni attól sem, amilyen csapongva, szenvedélytől fűtve beszél velem, tényleg valami komoly hőfokon ég, s nem érti, hogy vajon én hogyan tudok hideg maradni. Annál azért több kell, hogy kimozdítson legyen nyugalmamból. - Rögtön kigondolom, ha végre befogod egy kicsit a csipogást. – Nem mondtam, hogy meg kell küzdenie velem, ám arra nagyon is kiváncsi vagyok, mi az, ami ennyire hajtja. Kiváncsian szemlélem, végre úgy tűnik, hogy nem csupán a szája nagy, feltámad benne a küzdőszellem is. Ne a vagdalkozásával próbáljon lenyűgözni, azzal nálam úgysem megy semmire. Mint ahogyan pusztán a fenyegetésére nem kértem volna bocsánatot akár az öccsét bántom, akár valami másik ismeretlent. - Ahogyan én sem. Csupán a helyén kezelem őket. – Felelem halkan, komolyabb indulat nélkül. Dumbledore és a tanári kar bizony sokat tudnak, de nem istenek. Bárki, némi szorgalommal, tehetséggel néhány évtized alatt elérhet az ő szintjükre. Egyetemistaként vagyok, nem holmi nebulóként, s akkor iratkozom ki, amikor csak akarok, ha úgy vélem, hogy már nem látom értelmét tőlük tanulni. Rám van bízva, hol az a pont, ahol a való életet választom. A lány felpaprikázott stílusa ellenére mégiscsak ott lohol a nyomomban, a fantomokkal együtt. A szobám nyitva áll, amíg nem akar itt aludni. A korombeliekkel ellentétben nem elég egy csinos szempár. Ha már csinos szempárról van szó, a folyosón láttam az egyik régi ismerősömet, szintén most kezdi az egyetemet. Reméltem, hogy elkerülöm, de amióta megtudta, hogy idejárok, mindenképen találkozni akar velem. Mások szép lánynak mondják, de én pontosan tudom, hogy egy vipera. S itt jön el a pont, amikor Vic szembetalálkozik vele, mélysötét hajú, barna szemű igazi kaukázusi szépség, enyhén mandulavágású szemekkel, nem titkolt féltékenységgel mérve végig a szőkét, majd átszól a válla felett, így nekem nincsen lehetőségem válaszolni a griffendéles szavaira. - Shane... lejössz sétálni az udvarra? Segítsek kipakolni? – Kérdezi enyhén nyafogós, elkényeztetett hangon. Tipikus. Mindent, és mindenkit megkapott az életben, azt hiszi, hogy most nálam is jó uton halad. – Nem gonosz tündér, és szintén nem. – Lépek el mellette, ahogyan felálltam, majd Victoriát magam után húzom egy fél pillanatra, hogy legalább a folyosóról eltűnjünk. A barna csalódottan fújtatva caplat a másik irányba. – Nem én voltam. Ennyi elég? Ha most ráérsz, felőlem akár... van itt valami gyakorlóterem? – Kérdezem vállat vonva. A csomagjaim a szobámban, ám a pálcám még nálam.
[You must be registered and logged in to see this image.]Úgy tűnik, hogy azok az információk, amiket most megtudott rólam, nem hogy felkeltenék az érdeklődését, inkább még inkább elidegenítik tőlem. Szóval nem csípi a tanárokat, így hát engem se, aki annak készül, ez elég hamar világossá válik, így csak picit dühösen nézek rá, amikor kifejti véleményét. - Nem kell kedvelned, te se érdekelsz engem, nehogy elszállj magadtól. – forgatom meg szemeimet, mert nekünk aztán nem kell beszélgetnünk egymással, ha nem akarja, de addig nem hagyom békén, amíg meg nem tudom az igazat, majd utána, akkor viszont simán távozom, nincs értelme vele maradnom, ez egyértelmű. Arra viszont nem számítok, hogy pont ő a híres Shane, akiről már azért én is sokat hallottam és mindig is kíváncsi voltam, hogy mire képes, de… nem szimpatikus az, amit most mutat magából, így fogalmam sincs már, hogy meg akarnám-e ismerni. Nem, talán nem. És hogy kihívott volna? - Nem hátráltam meg! Mondd meg, hogy mikor és hol és ott leszek! Soha se hátrálok meg! – még akkor se, hogyha tudom, hogy ki ő. Tessék, mondja hát, hogy mikor szeretne megküzdeni velem és ígérem, nem lesz könnyű dolga. És hogy mi az a még szó? Magam sem tudom, kicsúszott, de most már nem vonom vissza. - Igazad van, ahhoz kevés egy ember és nem is tudom, hogy miért mondtam. – eldőlt itt már igazából minden. Ő nem akar velem ismerkedni, nem tart semmire se, engem pedig egyre jobban írritál ez a viselkedés, de még nem tudtam meg tőle azt, amiért itt vagyok, addig pedig nem hagyom magára, bármennyire is sérti a büszkeségemet a dolog. - Nem tudod megállni, hogy egy percig ne bunkózz valakivel? Én nagyra tartom az itteni tanárokat, nem nézem le őket úgy, ahogy te. – vetem oda neki, majd nemsokára megtörténik a kis attrakció a cuccaival, amelyekkel most mégse foglalkozik igazán, inkább ő maga hoz létre pár szolgát, akik nemsokára felviszik a szobájába a holmijait, én pedig megyek utána, egyelőre. Nem érzem cikinek a dolgot, ahogy azt se, hogy besétálok az oroszlán barlangjába, majd némi körbenézés után, mint aki otthon van, úgy foglalok helyet az ágyán. Elmondom azt, ami történt, ahogy a testvérem nevét is, ha kérdezi, hát megkaphatja ezekre a választ, de ha van benne némi emberi érzés, akkor tudja, hogy miért állok ki így Josh mellett, hiszen szegénnyel nagyon csúnyán elbántak. - Szóval nem te voltál. – kelek fel végül, amikor elmondja, hogy ő mit követett el és bár az se túl kedves dolog, mégis, nem áll szándékomban most leszólni érte. – És ne aggódj, már nem is zavarlak, megadtad a választ, eszem ágában sincs a terhedre lenni. – húzom el a számat, és ahogy mondtam, valóban nem tartom fel tovább. Nincs értelme itt maradnom, úgyse kíváncsi rám, ezt elég sokszor elmondta már, de azért még az ajtóból felelek neki. - Igen, de már jól van. – biccentek és ha nem tart vissza, akkor hát tényleg távozom, méghozzá a saját szobámba. Én se élek már a többiekkel, és úgy hiszem, hogy ez így tényleg elég kellemetlen volt, nem szabadott volna meggyanúsítanom. Jó, talán egy bocsánatkérés járt volna, na sebaj, majd legközelebb.
Úgy vagyok vele, hogy bőven elég nekem ez a maréknyi ismerős, hogy ha egyel több embert ismerek, az már nem számít, így csupán vállat rántok Victoria fejtegetésén, nem szándékozom megismerni, nincsen rá okom, affinitásom pedig főleg nem. Nem mondom, hogy mindenkit eszközként kezelek, és csak akkor tenném, ha hasznomra lenne, de végsősoron nem vagyok egy barátkozós fajta. Millió dolog jár most az eszemben, ő pedig most teljesen feleslegesen próbálja itt bizonygatni a családja igazát. Ha úgy is történt, ahogyan mondta, akkor is meg kell vonnom a vállamat, ez van. - Így már világos. Ezért vagy ilyen okoskodó. Ezért hanyagolom az órákat, mert semmi szükségem nincs rá, hogy akár egyvalaki is beleugasson a dolgaimba. Úgyhogy azt hiszem értjük is egymást... -Hiába oly magabiztos, köpök rá. Na nem szó szerint, ennyire azért én sem alázok meg senkit. Ráadásul ha lány, akkor minimális tiszteletet fogok mutatni, de nem többet, mint amit érdekel. Észreveszem, hogy kissé meghökken a nevem hallatán. Nagyszerű. Csakis az alapján ítél meg most, hogy valamiben jó vagyok. Nem mondom, előfordul olykor, hogy tanítok másoknak egy-egy mozdulatot, nem vagyok én irigy, de azt sosem öncélúan teszem. Nem mondom, hogy azért, mert adni jó, egyszerűen úgy vélem, legalább ennyit adok magamból, ha már a barátságomért, szerelmememért nem szerethetnek. Ami legbelül van, az csak rám tartozik. Ha ezért arrogánsnak tart a világ, akkor lényegében igazuk van, csak az indokot értik félre. - Mert ki is hívtalak, de megcsúfoltad a házadat, meghátráltál. Ennyit a jellegzetes mondataitokról. – Biggyesztem le az ajkamat, és flegma képpel indulok fel az emeleti szobámhoz. - Egyébként nem értem a "még" szócskát. Miből gondolod, hogy ezen változathatsz? – Kérdezem meglepődve, most komolyan azt hiszi, hogy rám tud akaszkodni? Igazán kiváncsi lettem volna, ha megmutatja, mihez is ért, pusztán büszkeségből méltóságon alulinak tartotta a dolgot, most már mosom kezeimet, nem tud érdekelni a lány. Nem nekem, önmagának bizonyította be, hogy mégiscsak nulla. Amit a fejemhez vág, azon már szemforgatva vágom a pofákat. – Mi vagy te? Valami kampánycica? Jutalékot kapsz a meggyőzött egyetemisták után? Nahát... annyi galleont adnék neked, el sem tudnád költeni... – Vonom meg a vállamat, ha tiszteletlenségnek veszi, hogy tudatosan választok iskolát, az már végképp pofátlan dolog, még ha valójában ő tart engem annak. Nem fogjuk megérteni egymást, az már egyszer biztos. Nagyjából összeraktam már, hogy mit gondol rólam, s hogy érdekel? Közel sem. Már a lépcsőket koptatom, nyomomban a mágiám keltette életre fantomokkal, akik buzgolkodva hordják fel a cuccomat, amit talán nem tett tönkre a lány. A folyosón befordulva lépek a szobámba, s bár nem invitálom, mégis jön mögöttem, mint valami pincsikutya. - Nem kérdeztem a nevét. Akit én meglöktem, annak nem sok baja lett azon túl, hogy legalább szembesült vele, hogy az én helyemre nem ül. Véres sebekről nem tudok. Rossz helyen kopogtatsz aurornő... vagy ez megint valami tanítási módszer? – Kérdezek vissza, és felállok, odalépve az ágyamhoz, de nem azért, hogy leüljek mellé, éppen csak annyi a mozdulatom, hogy kisimítok a ráncokat, amiket keltett a mancsaival. Nem számítottam ilyen kéretlen vendégre, ha ez így megy tovább, még be is kell vetnem némi háztartási bűbájt, ha mindent felforgat. – A gyengélkedőre került a gyerek? – Kérdezem nyilvánvalóan az öccsére vonatkozóan, de csak hogy magamat megnyugtassam, nem mintha érdemben ismerne. Kipillantok az ablakon, igazán szép most az idő, lassan neki is állhatok a kipakolásnak, hogy utána sétáljak egyet a birtokon. Még talán inni is elmegyek estefelé.
[You must be registered and logged in to see this image.]Egyáltalán nem vagyok nulla, úgy érzem, hogy elég sok mindent elértem már itt és nem véletlenül kérnek fel időnként arra, hogy egy-egy órán fussak be a bűbájtan tanár helyett. Persze nem sűrűn, hiszen akadnak helyettesítő tanárok is, de időnként mégis csak adok le én órákat, ez pedig szerintem nagyon is számít, tudom, hogy számít. Anyukámnak biztosan, a szüleim büszkék rám, ahogy az én édes kisöcsém, Josh is. - Van, aki tudja, mihez értek, nem ismerhet mindenki. – vonogatom meg vállaimat és mivel egy évfolyamba járunk, így nem feltétlenül meglepő, hogy nem tud arról, hogy mikor és hova szoktam beugrani tanítani. Persze azért sértenek szavai, de nem, még csak véletlenül se szeretném ezt igazán kimutatni neki, bár teljesen nem tudom eltitkolni, mert egyre mérgesebb leszek. - Ne akard azt bemagyarázni nekem, hogy csak azért bántasz valakit, hogy tanítsd. Tanárnak készülök és hidd el, tudom, hogy miként működik a tanítás. – kezeimet összekulcsolom magam előtt, miközben tovább követem. Megmondtam, nem fog szabadulni tőlem ilyen könnyedén. Viszont kezd az az érzésem lenni, hogy talán… talán tényleg nem ő volt? Kezdek elbizonytalanodni, mégis, a nevére azért kíváncsi volnék, amit hamarosan meg is tudok, így egy pillanatra engedem meg magamnak azt, hogy meghökkenjek, de aztán rendezem arcvonásaimat. Ő volna az a srác, akiről már annyit hallottam? Elvileg nagyon-nagyon jó SVK-ból, úgy, mint az anyukám bűbájtanból, de… tényleg ő lenne? Miért kell egy ilyen arrogáns fiúnak ekkora erejének lennie? Bár… lehet, hogy erre a nagy egoizmus. Végülis nem mondok erre semmit, nem fogok nyálat csorgatni utána, se semmi ilyesmi, még akkor se, hogyha belül azért nagyon is elismerem a tudását és őszintén szólva szívesen meg is néznék néhány extrább varázslatot, amit én még nem is ismerek. De nem, nem pont ezzel a bunkóval fogok több időt együtt tölteni, amúgy se hiszem, hogy neki minden álma az legyen, hogy nekem tartson bemutatókat vagy velem gyakoroljon, szóval pillanatok alatt túllépek ezen és rákérdezek fenyegetésére is. Oké, lehet, hogy semmi esélyem se lenne vele szemben, de akkor se adnám csak úgy fel, küzdenék addig, amíg van bennem energia, tehát biztos vagyok benne, hogy megdolgoztatnám, de… talán elkerülhető mindez. - Összeraktam okoska, mégis, úgy hangzott, mintha kihívtál volna. – emelem fel államat, így húzva ki büszkén magam, mint aki nem fél tőle egy picit se. Mindenesetre azt érzékelem, hogy nem akar feltétlenül megtámadni, legalábbis itt és most nem. – Nem ismerlek még, nem tudhatom, hogy mikor mi jár a fejedben. – igen, még, mert… mert még megismerhetem. Miken is agyalok? Nem hagyhatom, hogy összezavarjon, de tény, hogy kiérdemli a tiszteletemet az, aki olyasmikre képes, mint ő, a szüleimet se véletlenül tisztelem oly nagyon. Mégis, az meglep, hogy a holmijait most akarja felpakolni valahova. - Ezt úgy mondod, mintha te olyan hűde nagy ember lennél. Inkább légy büszke azért, hogy itt tanulhatsz, olyan nagy varázslóktól, mint Albus Dumbledore! – nehogy már lehordja a helyet csak azért, mert valamiből jó. Senki se jó mindenből, meglehet, hogy csakis a sötét varázslatok kivédéséhez ért és akkor bizony bőven akad még mit tanulnia. Viszont nem óhajtok annyira készségesen segíteni neki, mégis, szeretnék bizonyítani annyira, hogy megtudja, én se vagyok ám egy elveszett lélek, így nemsokára a holmijai felemelkednek a magasba és bizony azt érem el, amit vártam. Végre sikerül meglepnem. Végül nem kímélem a dolgait, nemsokára hangosan puffannak a földön, de a helyett, hogy kiakadna és dühösen viselkedne inkább nagyzolva hoz létre két szolgalelket, amikre csak felciccenek, miközben pálcám elteszem. - Felvágós! – morgom az orrom alatt, de végül én is követem, fel egészen a szobájához. Miért is vagyok még mindig itt? Igen-igen, Josh, nem szabad elfelejtenem, mégis, azért csodálattal szemlélem a kis lényeket, akiket létrehozott, pálca és szavak nélkül. Ahj, hogy lehet ilyenre képes és én miért nem? Az ajtóban automatikusan állok meg és némileg meglep, amikor hozzám szól, így hirtelen kapom fel a fejem és dőlök neki az ajtófélfának. - Josh. Miért kérded? Úgyse érdekel… - végül gondolok egyet és mint aki otthon érzi magát, úgy lépek beljebb. Az ajtót úgy hagyom, maradjon csak nyitva, úgy a biztos, én pedig lazán ledobom magam a frissen bevetett ágyra. Nem fekszem el, csak ülök, két kezemmel pedig hátra is támaszkodom, úgy nézek a másik felé. - Szóval, te bántottad? – kérdezek rá most már halkabban, teljesen normális stílusban, mindenféle bunkózás nélkül. – Tudod, ha az ember a testvérét véres sebekkel látja, egyértelmű, hogy tenni akar valamit… - picit lesütöm szemeimet, úgy bámulok magam elé. Talán… talán Shane is meg fogja érteni, hogy mit miért tettem és teszek, hogy nekem ez miért fontos, hiszen valaki tényleg durván elbánt a testvéremmel.
Már az elején sem értettem, miért olyan nagy a szája, tényleg nem hallottam még róla, pedig ha bármiben olyan kiemelkedő lenne, akkor pár nap alatt is, amióta muszáj komolyabban vennem a tanulmányaimat, feltűnt volna már. Egy átlagos szőkeség, akinek a szavain nem is érdemes felhúzni magamat. Ezt akarja elérni, provokál, ahelyett, hogy visszasüppedne a hagyományos kis életébe, és vége lenne ennek a roppant érdektelen csevejnek. - Ahogy mondod. Semmit nem tudok rólad, nem előz meg a híred. Nulla amit tudok, nulla ami érdekel. – Felelem jeges nyugalommal. Minél inkább felpaprikázza magát, annál kevésbé tud rám hatni. Ha azt hiszi, hogy holmi délamerikai stílusban én is felemelem majd a hangomat, nagyon is téged. A gúnyos nevetés amit próbál kétségbesetten sugározni felém, méltóságon aluli, így nem is szándékozom foglakozni vele. Akár még el is lépnék mellette, mégis jön a nyomomban, még figyelmeztet is rá. – Ha valakit bántunk, okkal tesszük, hogy tanuljon belőle, a bocsánatkérésnek ilyen módon... nincsen szerepe. Járj, amennyit csak kedved tartja, én azonban... – Vonom meg a vállamat, és indulok tovább. Jön, és jön, ebből tényleg nem lesz nyugalom, társaságnak azonban nem a legjobb, így a vállam felett válaszolom neki vissza, miközben körbenézek a folyosón, nem szándékozom azért nagy tömeg előtt megalázni. – Nem szokásom tagadni, ha én voltam, ha nem. Gondolj amit akarsz. – Azért érdeklődve megpillant a tekintetemet, támadásról aztán szó sem volt. Egy kissrác valóban a kiszemelt helyemre ült, de azon túl, hogy a fenekére pottyant, lassan már biztos vagyok benne, hogy kever valakivel. Ott lehettem, amikor egy háztársam elkövetett valami hasonlót, az ilyesmi már fel sem tűnik nekem. Vélhetően megvontam a vállamat, és csináltam tovább a saját dolgomat. Annyira hősies én sem vagyok, hogy számomra ismeretleneket mentsek meg. - Shane Fireblade. – Felelem, biztosan meg fogja ismerni a nevemet, állítólag még az egyetemi tanárt is túlszárnyaltam mindazzal, amit a pálcámmal műveltem. Előre viszont felesleges felvágni. Már így is kaptam pár csodálkozó, vágyakozó tekintetet, szinte csak lányoktól, enyhén szólva is felületesek. Nem akarok ismerkedni, csodálni persze lehet. Mindenkinek kellenek példaképek, ha valaki engem szemelne ki, hát egészségére. - Te aztán tényleg nem vagy egy észlény. A nevemre utaltam, ha már te így büszkélkedsz a tiéddel. Rakd már össze kislány. Ha csak úgy megtámadok valakit a folyosón, akkor mikor fenyegetek? Nem gondolod, hogy akkor a tettek embere lennék? – Csóválom meg a fejemet, hangsúlyomnak nincsen éle, lassan kezdem elveszteni azt a minimális érdeklődésemet is vele kapcsolatban, főleg hogy még visszatáncol olyan tekintetben is, hogy nem bizonyítana, pedig ha a neve a garancia a győzelemre, kár lenne kihagynia egy ziccert. – Eddig közel sem győzött meg az iskola, de ha már beiratkoztam.. legyen, kapjak valamit a pénzemért. Vagyis... próbáljanak meg itt tartani. – Vonom meg a vállamat, utalva arra, hogy talán mégis lehet valami a magabiztosságom mögött, amelyet azonban nem látom értelme felfedni most még. A mozdulatát ellenben mégis nagyra nyílt szemekkel nézem, ahogyan szépen kanyarint a csuklóján. Nem mondom, hogy világhírű a mozdulata, de nagyjából a valaha volt legügyesebb bűbájt hajtotta végre, amit láttam. Beharapom az ajkamat, nehéz most szóhoz jutni, hogy aztán kurtán biccentsek, ha kárt tesz bennük, akkor lány ide vagy oda, eltemetem az alagsorban. - Aha. – Köpöm ki a kedvenc szavamat, a holmim viszont csattan egy nagyon rövid idő után a földön. Most már meg sem fordulok, pálcát sem húzok, vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy nem csupán nonverbális módon űzöm, ám már több ige olyan egyszerűen meg, hogy még fókusz sem kell, így a pálca a zsebben marad. Finom pöccintésemre, úgy, hogy oda sem nézek, két szellemszolga jelenik meg áttetsző a testük, fejükön kámzsa, arcuk átlagos, mágikus lét köti hozzánk, nincsen jellemük. Kézbe kapják a poggyászt, és hűségesen ügetnek utánunk. Az egyik emeleti folyosóig, ahol a zsebemből előtúrt kulccsal nyitok be a leendő szobámba. Egyenlőre még csak dobozok, és frissen bevetett ágy vár. Nem fogok az alsóbb évesekkel együtt csövezni. - Hogy hívják az öcsédet? - Nem hívom beljebb, csak a szolgákkal rakatom le a böröndöket, a lányra pedig várakozóan tekintek az egyik szekrénynek dőlve.
[You must be registered and logged in to see this image.]Hogy én lovagolok dolgokon? Persze, még mit nem… Ő forgatja ki a szavaimat, de azon már fennakad a nagyságos úr, hogyha reagálok is rájuk, így csak felciccenek, de más reakcióval nem méltatom. Most minek magyarázzam tovább, ha úgyse érdekli az, amit mondani szándékozok neki? Egyébként se azért vagyok itt, más célból, így ideje ismét Josh-ra koncentrálnom. - Nulla? – igen, ezen a szón rendesen megakadok, szemöldököm feljebb csúszik, majd némileg gúnyos nevetésben török ki. – Hogyne, mert te vagy az atyaúristen és mindenki más hozzád képest egy nulla úgy, hogy nem is ismersz és semmit se tudsz rólam. – de hát tessék, ha ennyire így gondolja, tegye, de az öcsémmel nem bánhat így, ezt pedig most akkor is beleverem a fejébe. - És ha valakit bántasz, igenis jár a bocsánatkérés, mert még a végén az a nulla nővér addig jár a nyakadra, amíg meg nem teszed. – figyelmeztetem, tehát tényleg nem fogom békén hagyni, ezt pedig bizonyára ő is sejti. Bár Josh is meg lenne lepődve, ha elnézést kérne tőle – már ha tényleg ő volt -, de azért a szívatásnak is vannak fokozatai, ahol pedig már vér is van, az minden csak nem vicces és igenis jár érte az elnézés kérés. - Onnan, hogy elvileg láttak Téged és most se tagadod, hogy te voltál. Nem szép dolog csak úgy megtámadni egy diákot, aki elsétál melletted. – és talán szavaimból most már sejtheti, hogy nem, nem a kanapés jelenet miatt vagyok itt, tehát bizonyára nem ő volt a ludas. A kérdésemre viszont nem kapok választ, így hát sejtem, hogy nem érdekli a dolog, ne akarjam tehát megismerni, még a nevét se böki ki nekem, akkor hát ennyi valószínűleg, de talán most erre majd reagál valamit. - De, pontosan olyan helyzetben vagyok. – tanárnak készülök és bár ez nem jelent semmit, de sejtheti most már, hogy elég határozott tudok lenni és ha valamire választ akarok kapni, akkor fogok is, bár tény, hogy érzem, most én is nehéz fába vágtam a fejszémet. Ahogy viszont elfordítja fejét tőlem, csak elhúzom a számat, majd ismét felveszem az előbbi, normális távolságot, miközben jelzem felé, hogy nem akarhat ellenségének, azzal nem járna jól és még nevem jelentését is szóba hozom neki. - Mivel nem árultad el a neved, fogalmam sincs, hogy hívnak. – kezdek bele, de amikor rátér azokra a bizonyos tüzes pengékre, némileg meglep. Az ő nevének ilyen jelentése volna? Vajon tényleg jelent a név valamit? Nem mi választottuk, mégis, én büszkén viselem a Victoriát. - Most fenyegetni próbálsz? – kérdezek rá halkítva hangomon, mivel ha valóban párbajozni akar, akkor megtehetjük, de mint mondtam, nem lesz könnyű dolga, de ki tudja, talán elkerülhető. - Áthordod? Az év közepén? Mégis hova és minek? – nem értem, de amikor meglátom a csomagjait szembesülök azzal, hogy valóban ezt tervezte. És mutassam meg, hogy mihez értek? Már… már miért tenném? - Nem kell neked semmit se bizonyítanom! – vágom rá, de persze, nem is én lennék, ha csak állnék mellette, így pálcám nemsokára előveszem, majd gyönyörű mozdulattal intek a holmik felé, melyek bizony mind egy szálig felemelkednek, ez után pedig ajkam mosolyra húzódik, úgy nézek a fiúra. - Tudod, könnyedén kárt tehetek minden holmidban. – jelzem felé, hogy talán most már tényleg ideje leszállnia a magas lóról. Egyébként pedig nem vagyok én a szobalánya, aki majd az úr után viszi a cuccait, így nemsokára pár méter magasságból hangosan csattannak a földre a csomagok, én pedig mint aki jól végezte dolgát teszem el pálcámat. - Hord fel magad! – kezeimet összefűzöm magam előtt, majd úgy várok türelmesen. Tessék, szedje csak össze magát és a holmijait, ha mákja van, nem volt benne semmi törékeny se vagy bűbájjal volt védve. Mondjuk egy reparo és már nincs gond, de most nem is az a lényeg, hogy minden megjavítható, hanem a tett, mely most bizony tőlem is pofátlan volt, ahogy ő tőle az, hogy azt hitte, majd csicskáztathat.
Nem fogok úgy bánni vele, mint egy törékeny lánnyal. Ha ennyire ellenséges, harcias, nyilvánvalóan felvállalja a következményeket is. Ha nyekken a falnál, senkit nem fog érdekelni. Egyenlőre mégsem adok komolyabb nyomatékot a szavaimnak, egyszerű tánclépés volt, amivel átfordítottam. Bármennyire bunkó tudok lenni, jól sejti, a hírnevemnek ártana, ha ennyire publikusan tépném meg. Méregetem, mintha mindketten holmi szarvasok lennénk, melyikünknek lehet nagyobb az agyancsa. Nem árthat nekem, viszont arra sincsen szükségem, hogy az agyamra menjen. Első körben úgy elmehet a fenébe, van jobb dolgom is, minthogy a nyakamon lógjon. - Ne a szavakon lovagolj Victoria, nem vagyok rá vevő. – Vágom a pofákat, hogy aztán elrántam róla a tekintemet. Tulajdonképpen a kezem marad csak ott, abban a pózban, ahogyan ráfogtam, és akkor csusszanunk szét, amikor ő is rájátszik az elszakadásra. Itt az ideje, hogy véget vessünk mindennek. A saját dolgaim érdekelnek, nem mászok bele holmi családozós hadakozásba. Ha fellöktem, hát fellöktem. Egyátalán az ő öccse volt. - Bocsánatot... ha mindenkivel ezt tenném, akinek a nulla nővére a nyakamra mászik, másból sem állna a napom, mint hogy hajlonganék... – Felelem színtelen hangon, a szemöldököm azért felugrik kissé. Nem szándékozom tovább foglalkozni az üggyel. Érdektelen számomra még a házak közötti viadal is, csakis abban gondolkozom, ami engem izgat. Az, hogy feledjem végre a múltat, és megtalálja önmagam. Azok, akik a külsőm alapján kedvesnek vélnének, alaposan ráfáznak. Nincs győzelem, nincsenek túlélők. - Ha nem tudod, hogy ki vagyok, miből gondolod, hogy én tettem? – Mutatok rá a nyilvánvaló félreértésre. Szokásom másokat provokálni, ám korántsem biztos, hogy én vagyok az embere. A háztársaim is roppant kedvesek tudnak lenni, főleg ha nyuszi griffendélesekre lelnek, míg jómagam nem nézem a jelvényeket, óhatatlanul előfordul olyasmi, amivel most a lány gyanusít. Talán én voltam, és az is lehet, hogy mégsem. Átlöktem egy srácot a kanapén, elsőre ez ugrott be, ám lehet, hogy az öccsével valami még komolyan történt. Vállat rántok, nem az én dolgom. - Továbbra sem vagy abban a helyzetben, hogy felelősségre vonj. – Itt most tényleg elszakítom a kontaktust, mégsem hagy elmenni, visszatérünk az eredeti pózhoz. Sötét képpel méregetem, ahogyan is faggat, a helyzet korántsincs ínyemre, nem szokásom ilyen közel kerülni fizikailag senkihez, nem vagyok állok túlzottan csajmágnes hírében. Kissé undorodva fordítom félre a fejemet. - A nevünk a végzetünk ugye... Tüzes pengét hasítsak a hátadból, ez a kérés, nemigaz? – Vonom meg a vállamat egykedvűen, ahogyan ellépek mellette. Több érteleme lenne a költözködéssel foglalkoznom, ám felkeltette annyira az érdeklődésemet, hogy némi ajakharapdálás beadjam a derekamat. – A cuccaimat hordom át, mutasd meg, hogy mennyire értesz a misztikumhoz. – Felelem végül szúrós tekintettel. Külön szobát kaptam, így nem kell azon problémáznunk, hogy nem jöhet a klubhelységen át a hálókörletembe. Várakozóan tekintek rá, majd ha továbbra sem lehet levakarni, megnyitom a bejárati kaput, kint várakoznak a csomagjaim. Karbafont kézzel, ismét pofákat vágva meredek rá. Erőteljes a gyanum, a győzelem bizony ronda túlzás volt a nevét illetően. Ennyi cókmókot nem fog tudni lebegtetni. Aztán tudomást sem véve róla megindulok az emeletre, tegyen amit akar.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem számítok arra, hogy majd fordít helyzetünkön, ahogy arra se, hogy kis időre ahhoz szorít, mégse mutatok felé félelmet, egyáltalán nem. Nem fogok gyengének látszani, mert nem vagyok az, és jelen helyzetünkben itt nem is árthatna nekem. Nem egy diák vagy éppen tanár sétálgat a bejárati csarnokban, vajon kockáztatna némi büntetőmunkát csak azért, mert megszólítottam? Jó tudom, nem normális beszélgetésre invitáltam, de ez már részletkérdés. Viszont nem fogom megrúgni, nem érzem úgy, hogy annak most lenne itt az ideje, inkább ki akarom deríteni az okait, hogy mit miért tett, amikor viszont rátér a bosszúra, csak felciccenek. - Ez nem vérbosszú, nem akarlak megölni vagy megkínozni… - csóválom meg a fejemet is, mert túlzásokba esik úgy hiszem, de ezzel ő is tisztában van. Finoman tolok rajta, jobb lenne, ha némileg eltávolodna, nem vagyunk mi olyan viszonyban, hogy egymás szájába beszéljünk, még csak az kéne… - Szóval inkább te vagy nevetséges kettőnk közül. Egyszerűen csak indokokat akarok a tetteidre és hogy bocsánatot kérj a testvéremtől, nem többet. – tényleg nem várok ám nagy dolgokat, bár sejtem, hogy neki, egy Mardekárosnak már a bocsánatkérés se fog beleesni a „nem sok” kategóriába, de azért jobb, ha tudja, hogy tényleg nem akaromén az életét. Főleg nem vágyom olyan családra, aki ártani akar a miénknek, ennyire nem hagynám eldurvulni a helyzetet. A nevemet azért elárulom neki, nem titok, de amikor rátér arra, hogy én már mindent tudok róla, csak pár másodpercig maradok csendben. - Gőzöm sincs róla, hogy ki vagy, csak azt tudom, hogy egyetemista és Mardekáros, de mást nem, így a nevedet sem. Érdekeljen, hogy ki vagy? – a kérdést csak egy kis szünet után teszem fel neki, végig szemeibe nézve. Feleljen csak. Meg akarjam egyáltalán ismerni vagy inkább ne? És oh, még nem mehet sehová se, még nem érzem úgy, hogy mi ketten végeztünk volna, ezt pedig tudatom is vele nemsokára. - Mert megtehetted? Azt hiszed, hogy ez egy jó indok a tetteidre? – nem kicsit lepődöm meg a feleletén, de amikor rákérdez arra, hogy én volnék-e az a bizonyos ellenfél, hát most én lépek közelebb hozzá és fordítok előbbi helyzeten, annyi különbséggel, hogy én nem nyomom őt egy picit se a falhoz, viszont ajkam közel kerül az övéhez. - Ne becsülj le! A nevem nem véletlenül jelent győzelmet, nem vagyok könnyű ellenfél és ne akard, hogy az ellenséged legyek! – és hogy mihez értek? Azt hiszi, hogy majd elárulom? Nem… legyen csak meglepetés, hiszen ő se ismer engem. Ez után távolodom el, de csak egyetlen lépést és igen, érezze csak, hogy én nem tartok tőle, nem zavar a közelség, tökéletesen hidegen hagy, ahhoz túlságosan is haragszom rá. - De induljunk csak! Merre van dolgod? Én pont ráérek és addig úgyse hagylak békén, amíg el nem érem, amit akarok! – lazán sétálok mellé, tehát felőlem mehetünk, én ott leszek a nyomában, és nem csak ma, egészen addig, amíg bocsánatot nem kér az öcsémtől és meg nem bánja azt, amit tett. Jó, talán megbánást hiába várok, de akkor se hagyhatja ilyen hidegen ez az egész és ha kell, én az őrületbe kergetem, higgye csak el, ha valamit a fejembe veszek, akkor nem állok le, amíg végre nem hajtom.
A griffendéles méltán szolgált rá a házát méltató erényekre, szokatlanul bátor. Lány létére úgy támad nekem, mintha nem számolna a következményekkel. A lovagkor dicső eszményeit régen magunk mögött hagytuk, ma már nincsen olyan fogalom, hogy szégyen megütni egy nőt. A gyengébbik nem megtanulta már megvédeni magát, ami pedig a másik szakértelmeket illeti, egyes sötét boszorkányok velejéig romlottabbak tudnak lenni, mint mi magunk, hímek. Ezért aztán meg sem fordul a fejemben, hogy finomkodjak. Nem tépem ki a kezem, pusztán a fogást módosítom a csuklóján, ahogyan nekiszorítom a falnak. Fel sem merül, hogy az ősi asszonyi fegyvert bevetve felemeli a térdét, és az ágyékomba rúg vele, nem az erényét veszélyeztetem. Szemezek kissé a sötét szempárral, amely egyátalán nem nyűgöz le, gőgömön túl mindössze a kiváncsiság az, amely feltámad, nem értem, s nem értékelem a gesztust. - Modernkori vendetta... nem félsz, hogy ha bosszút állsz rajtam, akkor sosem lesz vége, és az én családom torolja meg...? Ne legyél nevetséges. – Hagyom magam ellökni, ennyire nem alázom meg. Olykor kész vagyok mellőzni a cinizmust, mert a lányból süt az arrogancia, és még azt sem mérné fel épp ésszel, ha netán ironizálnék. Vesztett háború. Nem ijesztgetem, az érdeklődésemet is csak annyiban keltette fel hogy vajon ki lehet ő. Nem mintha lenne bármi jelentősége. - Feltételezem, rólam már mindent tudsz, ha így célzatosan jöttél. – Vonom meg a vállamat flegmán, és a kattogó faliórák egyikére nézek, nem ártana magam mögött hagyni a szöszit, mert minden perccel közeledik a nap vége, holott ma még valami értelmeset sem ártott volna tennem. Lassan hónapok óta ingázom a falu és az iskola között, amennyit csak lehetett, távol maradtam, most már elfogyott a határidőm. Azt, hogy nem távozom, csakis azért nem teszem, mert tudni akarom, mikor fogok a hátam közepére kapni egy szebb átkot. Lehet, hogy csak a szája nagy. - Megtettem, mert megtehettem. És ki lenne az a méltó ellenfél? Te? Mihez értesz Victoria? – Kérdezem hangsúlytalanul. Még azt sem érdemli meg, hogy holmi gúnynévvel illessem. Átléphető porszemként kezelem, és nagyon erősen csodálkozom a magabiztosságán. Azon tűnödöm, honnan ezt az ösztönösség, lelkierő? Ahonnan én jöttem, ott is voltak manipulatív dögök, azok a szexusokat használták erődemostrációra, ez itt meg nyersen, fejjel a falnak. Ha faltörő kost akarok látni, akkor Trójába születek.
[You must be registered and logged in to see this image.]Ahogy meglátom azt a fiút, akiről beszéltek nekem háztársaim, nem húzom az időt, szinte azon nyomban megiramodok felé, majd mindenféle kérés nélkül kapom el kezét és húzom a falhoz úgy, mintha már régi ismerősök lennénk. Nem vagyunk azok, mert oké, már láttam, de ettől függetlenül semmit se tudok róla. Ránézésre idősebb, mint a többi évfolyamtársunk, de ez akkor se ok arra, hogy bántsa a kisebbekket, főleg azt, aki oly fontos nekem. Josh nekem itt a minden és ha neki baja esne, úgy komolyan… nem is tudom, hogy mit csinálnék. Így is könnyű élete szegénynek, én pedig nem szeretném, ha még rosszabb lenne. Ahogy a falhoz érünk viszont nem tudok csak úgy nyugodtan vele szemben maradni, mivel úgy mozdul, hogy finoman a falhoz szorítson, ami kissé azért ledöbbent, de egy pillanatra se jövök zavarba tettétől. Nem hiszem mondjuk, hogy ez lenne a célja, de felőlem közelebb is hajolhat, maximum egy nagy pofon tulajdonosa lesz rövid időn belül. - Egy fiú nővérének, akit nemrég sérelem ért. Nem hagyom, hogy bárki bántsa a családomat vagy rajtuk szórakozzon. – jelentem is ki magabiztosan, nem suttogva, ahogy ő teszi, de nemsokára két kis kezem a srác mellkasára kerül és így tolok rajta, csak annyit, hogy ki tudja szabadulni „fogságából”, mert hogy én nem vagyok ám egy olyan nyuszi, akit majd így elkap és esetleg megijeszt. - A nevem Victoria. – árulom el azért nevemet is neki, mert én nem tagadom azt, hogy ki vagyok. Nem tudom, hogy ismer-e, hogy látott-e már eddig, de ha ismét a kisöcsmé közelébe kerül, akkor fogunk mi még találkozni, nem is egyszer, ebbe teljesen biztos vagyok. Viszont mint hallom, már lelépne, így csak felszalad szemöldököm, miközben arcát fürkészem, de nincs szükség arra, hogy ismét utána kapjak, marad még, tehát annyira nem óhajt távozni. - Addig nincs, amíg nem adtál nekem magyarázatot. Miért bántottad? Úgy tartod nagyra magad, hogy a kisebbekkel bánsz el? Mert ha méltó ellenfelet akarsz, akkor olyannal is kezdj. – húzom ki magam és igen, egyértelmű a célzás. Itt vagyok én, ne mást bántson. Persze, ha nem ő volt, akkor igazán kibökheti, de valamiért úgy hiszem, hogy amúgy is ráférne erre a Mardekárosra, hogyha móresre tanítaná valaki, túl nagy a szája. Na nem mintha én annyira harcolni vágynék, de mint mondtam, a testvéremért mindent, ahogy azt se díjazom, hogyha másoknak baja esik. Tanárnak készülök, egyértelmű, hogy odafigyelek a környezetemre.
A hülye fejét annak, aki kitalálta, hogy a Roxfortban nem lehet hoppanálni. Ideje végérvényesen is több időt töltenem az iskolában, lassan letelik az első félévem, és azon túl, hogy ismerkedtem az új helyzettel, a legtöbb vizsgámat toltam amennyire lehetett. A tanárok kedves fiút látnak bennem, akivel gyakorta elnézőek, mindig ügyes kifogásokkal vágtam ki magamat, ha komoly lett volna a számonkérés. Most jött el az az idő, amikor ideje beköltöznöm. Külön szobát igényeltem, nem akarnék a tinikkel együtt héderelni, valahogy már kinőttem abból a korból, amikor a piszlicsáré hülyeségeket hallgatom. Jobb így egyedül, ha pedig végképp társaságra vágyom, akkor felkeresem, meglepem a hugomat, jó érzés őt bosszantani, és végső soron ő az egyetlen, aki ismer, tudja, hogy milyen is voltam. Kioktat ugyan, amin nevetnem kell, valahol meg elfogadom, hogy ilyen. Tehát a faluból sétálok fel, átvágva az udvar ösvényén, hogy feltépjem a kastély kétszárnyú nagyajtaját. A bőrdzseki megtámogatva a hőmegkötő bűbájjal tökéletesen felmelegít, nem kell attól félnem, hogy megfázok. Rövidre nyírt hajam éppenhogy belelógnak a szemembe, ritkán kell csak arébbtűrnöm őket. Zsebredugom a kezemet, miután beléptem, hogy aztán valaki azonnal letámadjon az első lépések után. A tömeg mintha nem is figyelne ránk, ez számomra is kapóra jön, mert már az első szavak után arébbhengeredek, anélkül, hogy kihúznám a kezemet, őt magát szorítom a falhoz, hogy valószinűtlenül közel hajoljak hozzá, szinte süsse egymást a lélegzetünk. - Megható ez a lelkesedés... Mondd csak... kinek hiszed magad? Ki a franc vagy te? – Kérdezem szinte suttogva, nem fogom felemelni a hangomat a bejárati zsivaj ellenére sem. A griffendéles pofátlansága határtalan. Nem is emlékszem rá, hogy valaha láttam volna. Mintha alapértelmezésként fogná fel hogy aki bántja a testvérét, csakis egy mardekáros lehet. Kutatok az emlékeimben, a reggeli órákban valóban lehetett egy incidens, amikor az egyik diáktársalgóban a puszta pillantásommal üldöztem volna el egy srácot, aki felnézett rám, hogy nem tudta, hogy kijelölt helyek vannak. Nincsenek. Ez volt a válaszom. Amikor felháborodva pattant volna fel, egy kicsit taszítottam rajta, hogy csak áttessen a kanapén, de hogy az a kisöcsi lett volna? Ugyan, ki tartja számon? Elég nyámnyila alak lehet, ha utána a nagypofájú nővére jön számonkérni. Vagy ez nem is ma lett volna? Lehet, hogy a szőke is feleslegesen rúgja rám a port, valahogy divat lett mostanság mindenért engem okolni. - Azt hiszem ennyit a bájcsevegésről, már úgyis untam... Befejezted, vagy más óhaj sóhaj fenség? – Sziszegem oda szarkasztikus mosollyal, és megtámasztom magamat a feje mellett a falnál.
[You must be registered and logged in to see this image.]Valaki nem is olyan régen piszkálta a kisöcsémet, én pedig az ilyesmit nem tűröm el. Persze, Josh nem akarja, hogy beleszóljak a dologba, így mélyen hallgat és nem is olyan régen viharzott ki a nagyteremből, de néhány háztársam azt mondta, hogy az egyik idősebb srác volt a hunyó. Persze biztos nem lehetek benne, hogy ez valóban így van, de próba szerencse, egy elbeszélgetés soha se árthat. Mert ha tényleg ő az, aki belekötött az én szeretett öcsikémbe, akkor nagyon rossz emberrel húzott ujjat. Persze Josh utálja, ha megvédem, főleg, ha közbe is lépek bizonyos dolgokban, de én már csak ilyen vagyok, nem hagyok semmit se megtorlatlanul. Nagy sebességgel hagyom el hát én magam is a nagytermet és mivel nemrég az a Mardekáros srác is eképp tett, így van lehetőségem elkapni őt. Nem hagyom, hogy túl messzire menjen, így sietek hát, szaporán szedem lábaimat és nagyjából a bejárati csarnoknál sikerül őt elkapnom. Hirtelen nyúlok keze után, majd alkarját elkapva húzom a fal mellé, hogy ne álljunk középen, hogy mindenki minket nézzen, így ha a falhoz sikerül érnünk, eleresztem, majd már szembe is fordulok vele. Semmi hajigazítás vagy cukiskodás, inkább durcás pofimmal találhatja szembe magát, miközben már magyarázni is kezdek. - Magyarázatot várok! Tudod, nem szép dolog kikezdeni a kisebbekkel, főleg akkor nem, ha az a kisebb az én öcsém! – nos, akkor lesz igazán kellemetlen a szituáció, hogyha kiderül, hogy ez a fiú semmiről se tehet és némileg tévesek voltak az információk, de akkor majd kimagyarázom magam, mint mindig, mindent. Max meghívom egy vajsörre vagy ilyesmi, biztosan megbékélne. Én nem parázom senkitől, így az se zavar különösebben, hogy Mardekáros. Soha se érdekelt az, hogy ki melyik házba tartozik, tehát ez nem ok semmiféle viselkedésre sem, de mégis, valamiért belül remélem, hogy tévesen vádolom meg a velem szemben lévőt, aki egyébként ha rám néz, nem láthat túl extra öltözetben, mivel egy hófehér, rövid ujjú blúz van rajtam, melynek felső pár gombja van csak kigombolva és egy fekete, lábaimra simuló nadrág, alul pedig egy csinos csizma. Hajam kibontva, szemeim kihúzva, tehát kellemes az összkép és talán még a durcás arc is jól áll, amit egyébként ritkán látni rajtam. De a családomért harapok, ezt mindenki tudja rólam!
