Amanda & Raziel

Ahogy némiképp minősítem ismerősei, barátai körét, láthatóan gondolkodóba esik. Nem kéri ki magának, én pedig nem kérek elnézést, amiért talán megsértettem nem egy ismerősét - ez a véleményem. Igaz, nem érdekel különösebben, milyenek az ismerősei, szerencsére nem az én dolgom, és megeshet, én se azért vagyok érdeklődő ma vele, mert annyira érdekelne az, ami ő maga. Nekem ő senkim, és ez így van jól, kétlem, hogy valójában örülne neki, ha egy magamfajta érdeklődne iránta - bármi miatt is.
Persze lehet, hogy az ismerősei érdeklődnének, épp csak ő maga nem túl nyitott, és elzárkózó, meghagyva a felületes képet a környezetének, igazából ez csak az ő dolga, bár meglepő lenne ha máris oly mélyen megkeseredett és bizalmatlan lenne - talán kicsit hasonló, mint én régen. Bár ahogy elnézem őt... Nem, igazából biztosan nem olyan, mint én. Mindenesetre nem küldöm el persze, mert a jelenléte olyan, mintha célja lenne ennek az estének, a semmittevés pedig, a céltalanság valahol dühít, ámbár néha szükségem van rá. Szavaira vállat vonok.
– Harry Potter híres, ámbár semmit sem tett érte, ellenben a sakk-világbajnokot nem tudnád megnevezni, holott világelső - tehát tett érte. – jegyzem meg, sejtetve, valami hiba még mindig van az elméletében. – Ismert, mégsem ismeri senki... – állapítom meg szavaira biccentve – De ezek szerint tett érte. – nem kérdezek nyíltan, értenie kell ennyiből is, hogy meséljen csak, szemeim pillantásának kereszttüzében ennek nem szabad, hogy ne legyen egyértelmű. De nem akarom zavarba hozni, így nem tartom sokáig tekintetem súlya alatt, mily nagylelkű is vagyok ma...
– Elmélkedős? – kérdem közben derűsen. Nem, én olyan darabolós típus vagyok inkább, ámbár időről időre valóban gondolkodóba ejtenek dolgok, amiktől nem tudok szabadulni, bármennyire akarok is. Dolgok, amik kísértenek, és amik az alapvető motivációimként is szolgálnak, ami miatt talán a legtöbben nemes egyszerűséggel betegnek neveznének, igaz, nem minden alap nélkül - sőt, teljesen jogosan, igazság szerint. Hanyagul vállat vonok, igaz, erről lassan lehet, le kéne szoknom – Csak, ha akad rá okom. De megfelelő mennyiségű ital után mindenki filozófus lesz, nem? – kérdezek vissza ártatlanul, hárítva végül a kérdést, és úgy téve, mintha valójában már rég be lennék csiccsentve legalábbis. Végső soron neki aztán fogalma sem lehet, mióta ülök itt, és mégis mennyit döntöttem már magamba. Bár nem tűnök részegnek, de ki tudja - hiszen megeshet, hogy felállni már nem tudnék, nem? Nem egyformán bírjuk az italt, így ki tudja... De persze megeshet, hogy ő is érzi, csupán finoman hárítok, hogy ne kelljen magamról beszélnem, arról, hogy milyen is vagyok, helyette általánosításba merülök. Egyébként is rosszak ezek a kategóriák... Senki sem tisztán ilyen vagy olyan, ezt nálam jobban talán kevesen tudhatják; én aztán ismerek pár életutat, igaz, néha akaratomon kívül ismerem meg őket: engem csak a kérdésekre érdekelne a válasz, a fenét se érdekli, hogy azon túlmenően mi történt tíz éve vele... Szavaira eztán elnézően elmosolyodom. Nem, mintha valahol ne ugyanezt csinálnám én is, de egyfelől ezt úgyse ismerném be hangosan, másfelől én férfi vagyok. Ő meg nem. Na, micsoda elmés megállapítást tettem, no lám.
– Az, hogy sokan vannak körülötted, nem feltétlenül enyhíti a magányt. Sőt... Gyakorta csak fokozza a belső egyedüllétet, de idővel talán majd te is így látod. Beszélni valakivel csak egy dolog - de ha nem érted, nem hallod, amit mond, vagy amit te magad mondasz, akkor épp olyan üres a kapcsolat, mintha az illető ott se lenne. – nem párkapcsolatról beszélek, tetszőleges viszonyról. Megingatom fejem. – Én azt hallom, attól rettegsz, hogy neked árt valaki, semmint attól,hogy te magad ártasz nekik. Fájdalmat okozni lehet felületes ismeretség után is, bizonyára én is tudnék ártani neked, ha annyira akarnék – vonok vállat. Persze, hogy tudnék, de én ebből élek, figyelmeztetem magam azért. A legtöbbeknek azért talán kéne némi idő, hogy ehhez elég információt gyűjtsenek, rátapintsanak, hol vannak a fájó pontok, és így tovább. – Ámbár az bizonyos, hogy nem az én dolgom, kivel és hányszor henteregsz – fűzöm hozzá némi érdektelenséggel hangomban. Más talán látványosan megvetné, én nem. Igaz, ennek több oka is van - az egyik az, hogy ha ma este mégiscsak kedvem támadna megölni, mennyivel jobb, ha előtte magamhoz édesgetem, nem? Bár... Nem, itt nem fogom elveszteni a fejem. De egy ténylegesen is népszerű csaj azért mondhat olyasmit a suliról, ami érdekes lehet - valamire jó lesz ez még. – Abban azonban biztos vagyok, hogy futó kapcsolatokba nem lehet bizalmat fektetni, mert nem ismered a másikat. Másfelől... A szépség múlandó. – egyszer meg kell állapodnia, mert egy 30-40-es nő már nem kell akárkinek azért. Sőt. Bár messze van még attól, és nekem aztán tényleg mindegy, mégis mit művel. Egyedül marad, vagy sem, ez mind egyéni döntés eredménye, ha neki így jó, nekem nincs beleszólásom, nem a lányom. De lehet, akkor se szólnék egy szót se, mit értek én a neveléshez... Szavaira finoman biccentek eztán, jelezve, értem.
– Az emberek képesek változni. – közlöm színtelenül. Én se hiszek benne, az én apám sem változott, legfeljebb a kor fogott rajta, annyit, amennyit. De nem tudom, az ő apja mit tett, amiért gyűlöli, és nem is kérdezem. Nem érdekel, nem rám tartozik. – Ámbár felettébb érdekes, hogy a múltad azonosítod az apáddal, mintha más nem is történt volna – jegyzem meg bájosan, mert nem bírom megállni, hogy egy kisebb csapást ne mérjek rá, talán szakmai ártalom – de persze mindenkinek megvan, kiket után ezért, vagy azért. Lassan felnőtt vagy, elfeledheted őt, ha akarod. – nagy szavak, aztán tessék, nekem se jött be, pedig én már nem 17 vagyok, aki épp, hogy felnőtt. Siralmas. S persze, hogy a lány nem hazudik, azt tudom. Talán nem vagyok a legjobb legilimentor, talán nem tudok olyan védelmet produkálni, mint egy-két született őstehetség, vagy nem tudom olyan profin megtörni mások pajzsait, de amire specializálódtam, na az mindennél jobban megy: felismerem, ha a pofámba akarnak hazudni...
– A jövő kiszámíthatatlan, de nem tervezhetetlen. Bizonyára vannak elképzeléseid. – jegyzem meg azért, majd csak pimasz, kissé gunyoros mosoly kúszik ajkaimra, ahogyan folytatja szavait – Magam se hiszem, hogy ilyen fiatal partnert választanék – felelem derűsen – De nem kétlem, talán tényleg időszerű lenne, ki hitte volna, hogy ilyen öregnek tűnök. – dramatizálok kicsit, majd csak vállat rántok. – Nincs feleségem, és amennyiben abban egy férfi biztos lehet, úgy gyerekem sem. – a nők mégiscsak jobban tudják, hogy ez most az ő gyerekük, vagy sem. Nekem marad a bizonygatás, ha azt mondja, az enyém, se biztos, ellenben ha a nem mellett érvel, se lehet tudni, nem igaz? Mondjuk még senki se vádolt meg ilyesmivel, így nem is aggódom különösebben. Amúgy se tenném mondjuk, kellett neki megszülni, hát akkor oldja meg maga. Én senkitől se kértem gyereket. Az igazság az, hogy nem tudom, mit kell azokkal kezdeni, hogy kell tisztességgel felnevelni őket, mert... Mert nem tudom, kész.
– Tehát magabiztos alkoholista vagy. – állapítom meg a kacsintás nyomán, nem annyira lekezelően, semmint kissé provokatívan. Szerintem ez nem egy pozitív állítás, de gyerünk, tiltakozzon, ha akar - vagy, ha tud. Nem, mintha én megvetném a piát, tessék, most is itt vagyok.
– Nekem? – kérdem szórakozottan, majd csak legyintek, mintha hülyeségeket beszélne. Valójában erre a kérdésre nem tudok megnyugtató választ adni, attól tartok – Csupán túl sok személyes történetet ismerek. – felelem ártatlanul, ismét kitérve a válasz elől, valami általánosság felé. Ellenben a kérdésében az "is" nem kerülte el a figyelmem, még akkor sem, ha most rögtön nem csapok le rá. Ahogy a korára térünk rá, mikor kiböki, hány éves is, egy ideig szemlélem őt, majd csak lassan biccentek. Ahogyan az apjáról beszélt, azt sugallta nekem, még nem felnőtt, még nem nagykorú: tizenhat-tizenhét környékére saccoltam volna.
– Értem. Ennek ellenére is egyedül jársz ilyen helyekre? – költői kérdés, nem letolni akarom, érezheti, hogy felőlem akár nyilvános kivégzésekre is járhatna, ha ahhoz lenne kedve. – Szép kor – állapítom meg azért. Nem azért, mert így gondolom, hanem mert mindenkitől így hallom. Én utáltam, sőt, szavakat se találnék rá, még most se, ennyi év távlatából. Pedig nem ma volt.
– Rólam? – kérdem "meglepetten", mintha abszolút nem számítottam volna a kérdésére. Egy kicsit elmerengek magamban, de végül felelek, igaz, ezúttal sem túl bőbeszédűen, vagy terjengősen. – Én már túl vagyok a harmadik X-en – felelem, elárulva, hogy az ő életkorának mintegy duplája lehetek, igaz, arra nem térek ki, mégis mennyivel vagyok túl a harmincon. Mindegy. – Egyébként pedig auror vagyok. – és ezzel most nagyjából mindent el is mondtam, amit kellhetett. – De ha kérdezel, talán biztosabban tudok arra felelni, ami téged érdekel. – feltéve, hogy lesz kedvem, mert mint tapasztalhatta, előszeretettel hárítom a kérdéseket. Ez van.

Válaszára lassan bólintok. Nem egyedi jelenség, hogy valakinek nem tetszik annyira a neve, mint a hozzá tartozó becenév. Nekem mondhatjuk, szakmai ártalom viszont, hogy kérdezek, időnként akkor is, ha valójában nem hoz lázba a válasz. Ennek ellenére is kérdeztem, mert azt azért mégiscsak jobb tudni, hogy kivel van dolgom, nem, mintha egy üres név sokat mondana, de bármikor jól jöhet... Ezt nem tudhatom. Ellenben a memóriám szerencsére elég jó.
– Ezek szerint az ismerősei nem túl érdeklődőek, vagy legalábbis kevéssé figyelmesek. – jegyzem meg. Ténymegállapítás ez, nem kérdés. Ha valaki figyelne rá, tudná, hogy hívják. Ez alapvető dolognak tűnik, ámbár ha kezdetben ne érdekel, később talán immár nem is fontos, megszokásból hívják úgy, ahogy. Sőt, valójában az is megeshet, hogy ilyen idősen nem is tulajdonít ennek jelentőséget... Én már kicsit másképpen látom a világot, mint ők, az az igazság. Ámbár a valóság az persze, hogy már az ő korában is másképpen láttam, de ez nem ide tartozik most. Ellenben ahogyan elkezdi neve jelentését fejtegetni, kicsit felvonom szemöldököm finoman.
– Csakugyan? – kérdem szelíden, sejtetve, hogy talán a beképzeltség egy olyan fokára kaptat épp, amelyre nem biztos, hogy kell – Vajh a név, vagy a külső tesz valójában is azzá? – kérdem végül csak ártatlanul, rezzenéstelenül, feltéve azt a keresztkérdést, amire valójában nincs jó válasz, de bármit is felel majd, az sok mindent elárul róla. A kérdés pedig talán rólam... Azt nem tudom, mit gondol rólam, egyelőre nincs is okom rá, hogy foglalkoztasson ez a részlet. Gyerek még, oly nagyon, és fogalma sincs, ki is ül vele szemben... De ha lenne, se változtatna a dolgon sokat, éppen azért, mert gyerek. Azt nem tudom, hogy az én véleményem mennyire számít neki, akárhogy is, nem ítélem el. Még nem. Nem tudom, alkoholista, vagy kurva-e, és valójában nem is izgat úgy komolyabban: és a valóság az, hogy a valódi énem sem akarnám mutogatni neki, de ez így is van rendjén. Az övé se izgat, így meg se próbálom feltérképezni őt. Örülök, hogy lefoglal, és abban egyetértek, hogy ma még sok minden megeshet, habár igyekszem uralkodni magamon... Néha nem árt.
– Remek! – biccentek. Jó, szórakoztasson csak, ha akar, vagy épp, ha tud - és, ha mindemellé meg meri lépni ezt, persze. Mert engem nem egyszerű, és nem vagyunk épp egy súlycsoportban, ez a rideg valóság. Legalábbis én így gondolom: de aztán meg ki tudja... Így teszem hát fel a nagy kérdést: meséljen magáról. Persze egyértelmű, hogy a kapcsolatunk nem úgy kezdődött, hogy a kérdésre tartalmas, mély és valós választ kapjak, de erre nincs is igényem.
– Senki? Igazán magányos lehetsz. – jegyzem meg, mert szerintem ez amolyan alap kérdés az ismerkedésnél. Nem vagyok az az igazi interjúer, aki fix kérdéseken végig tudná őt vezetni, közben tapintatosan kideríteni, hogy ki is ő, és ha az is lennék, közben elsikkadna, én ki vagyok. Egyébként kérdésekben jó vagyok, és választ is szokta kapni - de se nem tapintatosan, se nem kellemes ismerkedésnek nevezhetően. Akárhogy is, ahogy elpirul, akaratlanul is átfut ajkaimon egy kósza mosoly, magamban ezen jól mulatok azért: pedig a helyzet szomorú, ha igazat beszél... Legalábbis neki.
– Szóval népszerű, kreatív, vakmerő és bátor, de végletekig magányos – összegzem lassan – Legyen, ha erről nem mesélsz többet, hát mesélj másról... Múltról, jövőről. – ajánlom fel nagy kegyesen. Nem kérdezett rólam egyelőre, így nem is mondok magamról semmit, ha nem érdekli, nem fogom vele untatni, egyébként se feltétlenül lenne kedvem hozzá.
Tekintetemmel követem eztán, ahogy beveri az italt. Csakugyan remekül szórakoznék, ha a felét kiköpve fulladna vad köhögésbe az egész jelenet, de ezt elkerüli végül is. Érdekes... Én nem érzem azt, hogy ez menő lenne, ilyen korban. Alkoholista talán, nem tudom, bár azt se, hogy ezt az iskolában miért hagyják. A szabályok kijátszhatóak, mindig is azok voltak: én se voltam jobb soha... De azért a masszív alkoholizmus épp szemet szúr az embernek. A hiányuk kevésbé, ezért is öltem meg annak idején is párat lelkiismeret furdalás nélkül... Nem, mintha mások hiánya engem zavarna, vagy űrt hagyna a lelkemben. – Gyakorlottnak tűnsz. – jegyzem meg azért, mintegy mellékesen. Kijelentés, de a tényközlés mögött azért kimondatlanul ott a kérdés. Ha akar, majd felel. Szemeim nem sokat árulnak el egyébként, valahol a múlt fogságában vergődök egy pillanatra magam is, megfeledkezve a jelenről, de hamar felrázom magam. Nem, én nem felejteni jöttem, de nem is emlékezni, így ezt inkább máskorra napolom.
– Az emberek midig jönnek és mennek, van, aki hiánya űrt hagy, másoké jótékonyan ápolja az ember lelkét... De barátokra, társra mindenki vágyik, titkon. – felelem. Nem vagyok híve az efféle filozófiai fejtegetésnek, ráadásul ez akkora marhaság, hogy szinte hánynom kell tőle, magam se értem, miért is bájolgok most vele mégis. – De az ember általában egyszer fiatal, és egyszer van lehetősége igazán kiélnie magát. Ha tényleg meg akarnál állapodni, érezni fogod... – nincs még itt annak az ideje. Ámbár annak se, hogy az emberek csak úgy jöjjenek-menjenek az életében, ami azt illeti. Egy ideig szemlélem őt érdeklődve tehát. Nagyon el lehet keseredve, ha nekem akar ezekről beszélni, mert ezzel máris felfedte, hogy valami trauma lehet az életében, amit nem tud feldolgozni. Bár hogy mi, azt nem tudom, lehet, csak a hírnév önmagában. Nem az én dolgom. De az is megeshet, hogy már van benne pia dögivel, bár nem tűnt fel elsőre - de én is tévedhetek, mondjuk. – Hány éves is vagy? – mellékesen kérdezem, érezheti, hogy mond, amit akar, valójában nem érdekel, nem fogom leszúrni azért, amit művel ilyen korban. Nem az én lányom, és nem az én életem. Felőlem aztán...

Mint itt vélhetőleg sokan mások rajtam kívül, úgy én sem tudok túl sokat a felém közeledő nőről. Ámbár bizonyára akadnak, akik tudnak egy-két apróságot, de mindenesetre én nem ezek közé tartozom. Nem tudok róla, hogy szexfüggő, vagy, hogy mik történtek vele régebben - bár ha tudnék, se hatna meg talán, hiszen hol van az ahhoz képest, amit én éltem meg? De persze minden csak viszony és tálalás kérdése, itt és most nem biztos, hogy érdekelne. Máskor, máshol, ismerősként köszöntve őt talán már nagyon is. De, hogy ezen túlmenően hogyan érintene - az már egy nagyon jó kérdés. Talán megrázna, és csak most gondolom úgy, hogy az efféle történetek többé már nem hatnak meg.
Mindegy is, ami bizonyos, hogy követem tekintetemmel, ahogyan végigsuhan az asztalok, székek között, egyenesen felém tartva. Sejtem, hogy hozzám jön, habár ez nem feltétlenül ilyen egyértelmű egy bizonyos ponton még, de az igazság az, hogy kellően beképzelt vagyok ahhoz, hogy ezen előfeltételezést megtegyem; ezt a tényt talán ő is kiszúrhatja. Fiatal, ártatlan, jóképű férfi vagyok, csak természetes, hogy felkeltem az emberek érdeklődését. De persze ez az érdeklődés, ha jól nézem, nem csak nekem jár ki: figyelmes vagyok azért annyira, hogy észrevegyem, ő is igényt tart erre, sőt - főleg a férfiak részéről, de meg is kapja. De talán túl jó ő ahhoz, hogy bárki máshoz lépjen oda egy ilyen helyen. Szavaira csak biccentek, ezt kár lenne ragozni. Főképp, hogy egyébként is leült volna, de egy ilyen helyen azt hiszem, kár lenne ezen balhéznom vele, egyébként se venné ki magát túl jól a jelenet.
– Csakugyan nem túl gyakori. – felelem szórakozottan. A Raziel pedig még ritkább. Ha valakit angyalról akarnak elnevezni, általában valami gyakoribbat és ismertebbet választanak, vagy magát az Angyal szót. Esetemben pedig ez inkább amolyan groteszk, torz humor akarna lenni, semmi több. Mindegy is. – De most már hallotta... – teszem hozzá szórakozottan, megtartva a magázódást, mivel ő maga is áttért erre – A kegyedé azonban csakugyan szebb, s nem mellesleg népszerűbb... Sarah, igaz? Vagy Sandy? – igazából nem érdekel, minek a becézése pontosan, az sem kizárt, hogy nem is a valódi neve, bár nem feltételezném, hogy a pofámba hazudott volna. Az feltűnt volna egyébként is, vagyok olyan jó legilimentor azért, de összességében sosem baj, ha legalább tudod a másik fél nevét. Egyszer még jól jöhet, ha pedig mégse, annyi baj legyen. Legalább úgy tűnik, mintha érdeklődnék felőle, mintha érdekelne bármi is, ami vele kapcsolatos. Egyelőre még nem érte el nálam azt a szintet, ahol érdekelni kezd, de az időt azért elüthetjük közösen most épp - aztán holnapra kölcsönösen elfeledjük egymást. Van ennek is szépsége, úgy gondolom.
– Lebujban. – fejezem be következő mondatát nagy kegyesen, habár nem a szó szoros, tradicionális értelmében gondolom... Nem egy föld alatti, eldugott, az illegalitás határán egyensúlyozó ivóra gondolok, melyben "gyanús" - de legalábbis rossz erkölcsű - nők is szerepet kapnak, de átvitt értelemben nagyon is stimmel a hasonlat. Sőt. A hely a többi alatt van, színvonalban legalábbis, a nők pedig... Majd kiderül. – Ahogy kívánod, az nekem is kellemesebbnek hatna. – fogadom el mindenesetre a felajánlott tegeződést. Legyen így, ennek még örülök is. A terveit nem ismerem, de az bizonyos, hogy egyelőre nem sértett meg - de nem is próbált, persze. Eztán azért ráfókuszálom figyelmem, bár kétlem, hogy valóban igazán fontos dologról lenne szó, ámbár értek már meglepetések... Azzal se tudna meglepni, ha megpróbálna megvesztegetni, talán még hagynám is neki a dolgot. Bár kétlem, hogy ha fontosat akar is, azt most rögtön kiböki, kivéve, ha nagyon instabil a lelkiállapota.
– Egyedül érkeztem, valóban. – hagyom rá – Ámbár reméltem, hogy nem maradok egész nap egyedül. – értek egyet lassan,jelezve, nem, nem vártam senkit sem ma, noha meglepetések mindig érhetik az embert éppenséggel; ilyen lenne, ha valamelyik ismerősöm berobbanna a fogadóba, vagy valami hasonló. De nem számítok ilyesmire. – Majd meglátjuk, mennyire sikerül feldobnunk egymás napját. – felelem provokatívan, jelezve, akkor bizony neki is meg kell erőltetnie magát, ne várja, hogy udvari bolond legyek – Talán kezdetnek mesélhetnél magadról valamit. – teszem hozzá. Na ne legyen túl részletekbe menő persze, mert annyira nem foglalkoztat, de kétlem, hogy a fél élettörténetét rám akarná zúdítani. Csak mondjon valamit - valamit, ami érdekes téma lehet a későbbiekre, legalábbis kezdetnek.
Ahogy a kocsmáros odalép hozzánk, s tudomásul veszi a rendelést, csak unottan figyelem, ahogyan távolodik tőlünk: én egyelőre nem kértem semmi újat, a martinimből még van. – Látom, nem vagy híve a finomkodásnak – állapítom meg közben, mintegy mellékesen. Csakugyan nem aprózza el, noha én nem fogom útját állni, ha le akarja inni magát, felőlem aztán megteheti. Habár aligha lehet nagykorú, mérem végig közben újra. Fiatal, az apja is lehetnék akár... Na jó, ahhoz talán igencsak korán össze kellett volna kapnom magam. De nem kommentálom egyébként ezen túlmenően a választását, jól láthatóan engem nem izgat, hogy mit iszik, vagy mennyit. Ámbár ha kiüti magát, talán nem leszek annyira úriember vele... Ez majd még elválik. – Vagy tán célzottan felejteni jöttél? – nem, mintha rám tartozna. Az is lehet, hogy egyszerűen alkoholista...

Afféle hely ez, ami leginkább a romlott erkölcsű embereket vonzzák. Ezt mondták már akkor is, mikor én jártam ide, mert persze, e hely már létezett akkor is, és alighanem még bőven az után is itt fog állni, hogy én elpatkolok. Még akkor is, ha azt azért nem mostanában tervezek épp. Jobban mondva egyáltalán nem tervezem, de nem is számít igazán.
Akárhogy is, ahogy belépek, a hely annyi év után is ismerősként fogad, ugyanazok a falak, ugyanaz az elrendezés, és az asztalok, székek maguk sem változtak, épp úgy, ahogyan a kocsmáros sem, még, ha rajta azért látszik is, hogy az eltelt évek nem suhantak el felette minden nyom nélkül. Talán nem ismer fel, talán igen, nem tudom, hogy mára ki lettem, azt aligha tudja. De nem is számít valójában. Így csak rendelek, majd a kiszemelt asztalomhoz lépdelek, hogy ott kabátomat a támlára téve leüljek, s italom felett átlesve tanulmányozzam a jelenlévőket, szép csendben, s persze füleim sem zárom épp be. Nem nevezném módszeres hallgatózásnak azért a dolgot, de egy-két információt azért összeszedek még így is, mire kiszúrják szemeim a felém közeledő, mozgó alakot. Eleinte csak szemem sarkából veszem észre, de ahogy megbizonyosodom róla, hogy csakugyan felém tart, úgy hátradőlök helyemen, és rá emelem tekintetem, ajkaimra a szokásos, halovány, de kellemes mosolyt bűvölöm. Egyelőre nem szólalok meg, ha akar valamit, úgyis megteszi ezt.
– Üdvözletem. – viszonzom köszöntését, némi távolságtartással, noha az ő megszólítása igencsak közvetlen, nem árt lefektetni a szabályokat: nem vagyunk sem ismerősök, sem barátok. Lehetünk azok, ha nem szúrja el, persze. S épp tehet is úgy, mintha puszipajtások lennénk, én abban a játékban is benne leszek, ha egyértelművé teszi, hogy azt kívánja, s viseli következményeit is mellé. Ámbár attól még nem leszünk ténylegesen is azok, de nem hinném, hogy vágyna rá. Majd kiderül. – Foglaljon csak helyet. – teszem hozzá, bár látom már a kezdődő mozdulatsort, így tudom, hogy szavaim feleslegesek, leülne ő amúgy is. Pofátlan és kéretlen, de egyelőre nem zavar a célirányossága, talán még érdeklődve is szemlélem, vajh mit akar tőlem. Ötletem lenne több is, egyelőre nem akarok kitalálósdit játszani. Abban azért biztos vagyok, hogy bármi is a célja, nem a véletlen hozta ide, hozzám. De majd elválik ez is, méghozzá hamarosan.
– Szólítson Zane-nek. – mutatkozom be, mint nem is olyan rég Camrise esetében, úgy most is elővigyázatosságból nem a gyakrabban használt nevemen mutatkozom be. Ha tudja, ki vagyok, és azért akar tőlem valamit, nem számít, így is-úgy is tudja, kit keres és miért. De ha csak úgy idejött hozzám, akkor talán jobb lesz ez így. Nem nyújtok kezet, és nem is állok fel, hogy odalépve kezet csókoljak neki mindenesetre, vagy efféle, ne is várja. Be kell érnie a lágy mosollyal, s ami azt illeti, sokan be is szokták, van annak előnye is, ha az embert megnyerő külsővel ajándékozza meg az ég.
– Esetleg segíthetek valamiben? – kérdem óvatosan, rám jellemző lágy hangon, noha sejtem, nem azért jött. Inkább csak társaságra vágyik, és kezdek rájönni, hogy az itteni felhozatalból alighanem én is magamat választanám, de lehet, ez a kezdődő beképzeltségem egyik első jele. Akárhogyan is, a magázódást egyelőre megtartom, kivárva, hogy ő ajánlja azt fel, de azt nem kérem ki magamnak, hogy ő tegez; legalábbis a köszönés alapján. Tegye csak, igazából jobban is szeretem...

Roxmorts. El nem mondható, milyen keveset jártam én erre az elmúlt pár évben, szinte már ijesztő, hogy most meg mennyit időzök itt. Most nem Alice-hez jöttem mindenesetre, és nem is azért, hogy ruhát vegyek neki, vagy, hogy meggyőzzem valamelyik tanárát, legyen kicsit kedvesebb és belátóbb vele.
Most csak úgy... Erre jöttem, egyrészt, mert kellemes élmények fűznek ide összességében, és az elmúlt napokban, hetekben tett látogatásaim is kellemesek voltak, másfelől, mert vannak helyek, ahol még nem jártam. Jobban mondva nem a közelmúltban, és jobb szeretem tudni, hogy hol él, hol mozog Alice oly gyakran. Tudom, hogy gyakran bántják, és azt is, hogy főleg kik: az a csoport pedig alighanem időnként megfordul ott is, ahova most tartok - ez kétségeket kizáróan így van, mert nem a legjobb helyek egyike. A Szárnyas Vadkan.
Márpedig én úgy tartom, hogy az ellenséget meg kell ismerni, mert ha igazán kiismerted, azt tehetsz vele, amit csak akarsz. De lehet, hogy csak szakmai ártalom, szeretek mindent tudni, ami valami miatt fontos lehet nekem - másfelől pedig sok minden van, ami nem érdekel. Ez a hely sem érdekelt, míg valami - valaki - fontossá nem tette számomra. Márpedig Alice egyelőre az egyetlen olyan rokonom, aki tiszta lappal indult, és akit talán hajlandó lennék szeretni, akire odafigyelnék, és akinek segítenék, ha tudok - aki révén egy kicsivel jobb ember lehetnék, mint amilyen vagyok.
A szokásos kiegészítők mellett egy sötétkék farmernadrág, barna bokacsizma, barna kockás ing, és egy fekete szövetkabát alkotja öltözékem ezen a vasárnap délelőtti napon, mikor is belépek tehát a kocsmába. Célirányosan suhanok a pulthoz. Természetesen egyedül érkeztem, s nem várok senkire sem, így ennek tudatában adom le rendelésemet is.
– Szép napot! Egy pohár martini lesz! – rendelek kellemes, lágy hangon, majd ha megkapom az italt, akkor a fizetést követően letlepedek az egyik asztalhoz a sarokba, ahonnan kényelmesen és jól belátom az egész teret, s nem utolsósorban úgy választom meg persze asztalom, hogy könnyűszerrel hallhassak bármit, ami érdekes lehet bármi miatt is. Kabátomat a székem háttámlájára teszem, majd leülök tehát az egyik székre, s csak most mérem fel igazán, kik is vannak bent, talán akad, akit azért érdemesebb bármi miatt is, de alaposabban szemrevételezni.