2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nagyon kikívánkozik a válasz, de végül csak nem mondom ki. Él igen... de mégis hogyan? Ezt tényleg életnek nevezi? Nem bízik senkiben, nem is nagyon beszél senkivel, csak egyszerűen meg van magában és kész. Ez nem élet, ez így... neki se lehet igazán jó. Egyszer ő is lesz idős, egyszer ő is eljut oda, hogy igenis érzi majd, hogy hiányzik mellőle valaki, akár csak egy barát, aki időnként rányitja az ajtót, hogy megnézze él-e még és tölt neki egy pohár vizet, hogy ne kelljen elcsoszognia a konyháig, már ha lesz konyhája, hiszen nem sokat tesz azért, hogy az élete akár egy kicsit is pozitívabb irányba változzon. - Nem ott éltem, de... az én életem sem volt olyan csodás, mint hiszed. - rázom meg végül a fejem egy sóhajjal. Igen, jobb volt, mint az övé, de nekem és rémes gyerekkorom volt és utána sem volt sokkal könnyebb, csak egy leheletnyivel. Én nem járhattam szép új ruhákba, nekem nem voltak könyveim, még a pálcám is lehasznált volt gyerekkoromban, mert arra tellett. A szüleim nem támogatták semmivel sem az iskoláztatásomat, nekem kellett mindent megoldani és nekem kellet elviselni a bántásokat is abban az időben, hallgatni az időnkénti sárvérű megnyilvánulásokat és nekem kellett végignézni, ahogy másik karácsonyi bálokba mennek, de nekem még csak esélyem sem volt olyan ruhát szerezni magamnak, amivel betehetem a lábam egy ilyen eseményre. Tudom... ez még mindig jobb volt, mint ami neki jutott, de nem volt olyan tökéletes, mint aminek hiszi, vagy inkább mint aminek beállítja. - Látom, de nem foglal kinevetni. Ne nézd ezt ki belőlem. - rossz véleménnyel van mindenkiről, de én sosem bántottam. Én vittem neki almát, én foglalkoztam vele. Önző okból is persze, mert nekem is jó volt, de akkor is megtettem, pedig nem egyszer meg volt a következménye annak, hogy ételt csentem el otthonról, vagy kiszöktem, amikor nem kaptam rá előtte engedélyt. Az apámnak általában apróságok is elegek voltak arra, hogy annak következményei legyenek, de nem érdekelt. Nem vagyok rossz ember, csak egy kölyök voltam, aki rossz döntést hozott, ennyi. - Nem tudom... nálad nem lehet tudni. - hogy mi sok neki, vagy hogy mitől akad ki megint. Én csak szeretném újra kicsit megismerni, mert gyerekként barátok voltunk. Ez nem olyan nagy bűn igaz? Neki is jó, ha egy kicsit nincs mindig egyedül, bár abban biztos vagyok, hogy ezt soha az életben nem ismerné be, még véletlenül sem. Végül csak bólintok neki, legalább egy félmosollyal, amikor elérjük az ajtót. - Persze, szólni fogok. - nem fog ez elsikkadni és én nem fogom elfelejteni, ebben biztos lehet. Nem mentem visszaérte, de most nem szúrom el, mert lehetünk megint barátok, még ha most nem is kell már almát vinnem neki, bár... ki tudja, talán vihetnék, csak a régi szép emlékek miatt.
//Iiigen, én is köszönöm, szuperséges volt! ^^//
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Élek, nem? – ez számít, nem pedig az, hányszor mondtak nekem kedves szavakat, hogy kik azok, akik szarba tennék értem a kezüket, hogy az enyém tiszta maradjon…ilyen nem létezik. A legtöbb ember egy barom, így van ez a varázslókkal is, semmivel sem különbek, mint a sima emberek, csak nem akarják belátni, mert azt hiszik annyival jobbak, csak mert egy pálcával hadonászva azt csinálnak, amit akarnak. Hülye mindegyik, ha egy pillanatra is elhiszi ezt. Az emberek egyformák, én sem vagyok kivétel, nehogy azt higgye bárki is, hogy magammal kivételezek. Ugyanúgy egy önző seggfej vagyok, mint mindenki más, ilyen az élet, lássuk már be végre! - Látszik, hogy nem Bristolban éltél eddig. – mert ha nem így lenne, akkor már rég megértette volna, hogy a remény semmit nem, csak a hülyék és gyengék utolsó mentsvára, miszerint történhet valami különleges dolog, ami megmenti őket attól, hogy olyanok legyen, amilyenek soha nem akartak lenni. Én tudom, én is azt hittem, hogy majd elmehetek, hogy majd lesz normális munkám egy család, ahol nem úgy várnak haza, mint engem az apám, ahol nem verem a gyerekemet, csak mert egy szerencsétlen szarkupac vagyok, aki képtelen bármit is felmutatni azon kívül, hogy van egy tetves háza a Kerekerdő közepén! - De te látod, nem? – ő is tud röhögni rajta, nem? Ő is eltudja mondani másoknak, kicsúszhat a száján, ahogyan néhány hülye diák is betévedhet abba az üres terembe, hogy aztán az egész sulinak elmeséljék mit láttak. Ilyen viszont nem lesz, mert előbb akasztom fel őket a csillárokra, minthogy bárkinek is mondhassanak bármit. Nem vagyok én gyerekellenes, csak rühellem azt, aki az én káromra akar bármit is tenni, ez teljesen normális emberi dolog, senki sem szereti azt, ha cseszegetik és röhögnek rajta, igaz? Pedig előszeretettel aláznak meg másokat az embertársaink. Nem mindegyik, de a többség imádja megmutatni, hogy ki is a főnök. - Akkor ne adj rá okot! – úgy beszélek ahogyan akarok, már nem vagyok kisgyerek és nem fog megverni azért az apám, mert azt mondom rá, hogy seggfej. Ez a jó abban, hogy felnőtt vagyok, hogy már senkinek nincsen hatalma felettem, senki nem mondhatja meg mit tegyek. Ha leakarom inni magamat, akkor leiszom, ha szarni akarok a világra, akkor leszarok mindenkit benne, ilyen egyszerű. Talán bántja őt az,hogy így beszélek, de akkor ne mondjon olyat, amire fel kéne kapnom a vizet, mert nagyon is úgy hangzott, mintha tőlem várta volna el, hogy keresem. Hogy a francba kereshettem volna? Előbb keresem őt a Szaharában, mint itt! - Mindegy, csak… csak gyógyuljon be és kész. – nem kell feltétlen egy-két hétnek lennie, az a lényeg, hogy a válla rendbe jöjjön és kész. Soha nem fogom megszokni ezt a varázsvilág dolgot, itt minden hülyeségre van valami bájital, a múltkor láttam egyet, amitől kevésbé leszel éhes. Mégis ki a tököm vesz ilyet? Ha éhes az ember, akkor egyen, ne pedig bájitalokat igyon, ami majd megoldja ezt helyette. Egyszerű ember vagyok, muglik között nőttem fel és sokáig köztük is éltem, én aligha fogok valaha is hozzászokni ahhoz az őrültek házához, ami itt megy. – Miért lenne sok? – kérdezek rá, ahogyan felállok és segítek neki is, ha nem menne magától, és támogatom őt a kapuig is, ha az kell, csak akkor szólalok meg újra, mikor már elértünk oda. – Akkor…szólj majd hogy mi van, oké? - valami levél…vagy nem, levelet ne, mert elég nehezen megy az olvasás, inkább szóljon vagy valami, az a biztos. Nem akarom ezt is benézni úgy, mint minden mást.
//Köszi a játékot, pont olyan király volt, mint mindig //
- Jól van, akkor nem mondok semmit, neked ezek szerint így a jó. - egyedül haragosan, mindenkit utálva, aki csak a világon létezik, mert most igenis így viselkedik. Utál mindent és mindenkit, pedig én segíteni szeretnék neki. Elmentem, ez tény, nem kellett volna, vagy vissza kellett volna mennem érte, de nem tettem mert, mert féltem, hogy el se hinné ezt az egészet, hogy kinevetne, vagy már látni se akarna az után, hogy elmentem gyerekként. Bármelyikre meg volt az esély, akár mindegyikre is. És reméltem, hogy közben csak alakult az élete. Miért ne lehetett volna így? Vannak emberek, akik jók, akik segítenek másoknak, őt is megtalálhatta volna egy ilyen, de sajnos nem történt meg. És most itt vagyunk és igazából nem tudom, hogy mit mondhatnék neki, hiszen semmire sem hallgat. Nem kér a tanácsokból, nem kér igazából semmiből sem, hiába próbálok nyitni felé. Akkor is megtartotta azt az üveggolyót és ez nem véletlen, tehát valahol ott lehet benne még az a kiskölyök, tudom. - Megtartottad az üveggolyót Morgan. Ha nem tetted volna meg, akkor egyetértenék veled, de megtartottad és az... egy cseppnyi remény, egy kicsi abból a fiúból. - bennem is maradt a múltamból. Értem, hogy neki rossz élete volt, nekem se volt jó, egyáltalán nem. A nyarakat így is otthon töltöttem, egy részüket legalábbis, és nem volt választásom, mint tovább elviselni azt, hogy az apám hogyan aláz meg, hogyan hiteti el velem, hogy semmit sem érek. Még a mai napig is megmaradt ez, nem túl sok önbizalmam van, nem túl sok jót gondolok magamról, csak megpróbáltam tovább élni és elkezdeni valamiféle értelmes életet. De akkor se volt könnyű, hiába hiszi ezt. - Ha nem látja senki, nevetni se tudnak rajta. - nem értem miért ilyen nagyon negatív mindenkiről a véleménye, de legyen. Akkor is tanítok neki ezt-azt, ha nem is sokat, de legalább pár varázslatot. Aztán persze újra visszavág, nem lep meg, nem is kéne, hogy meglepjen és valahol igaza is van. - Jól van már! Nem úgy értettem, hogy kellett volna, nem vártam el, de akkor sem kellene így beszélned velem. - mert bántó. Tudom, hogy tehettem volna valamit, nekem kellett volna megkeresni, visszamenni, de attól még nem kell így beszélnie velem. Legalább egy kicsit megválogathatná a szavait. Neki jó egyedül? Miért nem akar változtatni? Elszúrtam, gyerek voltam, és nem volt egyszerű aztán talpra állni egyedül, nem az volt az első, hogy megkeressem, hanem az, hogy munkám legyen, de nem fogok neki magyarázkodni. Egyszerűen csak elfogadhatná, hogy nem szándékosan akartam neki rosszat, csak... így jött ki a lépés. - Varázsvilágban élünk, itt minden egy kicsit gyorsabban megy, bár nem értek annyira a bájitalokhoz, de Roxmortsban beszerezhetek valamit, hogy hamarabb rendbe jöjjön ez a seb, de ha úgy szeretnéd, akkor egy-két hét. Annyit túl sok lenne kérnem, hogy elkísért a kapuig? - bent már megoldom, de nem vagyok benne biztos, hogy el tudnék evickélni addig és nem szívesen éjszakáznék valahol félúton a fűben, mert nem bírta a szervezetem a megterhelést.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Azzal is bőven tudsz segíteni, hogy nem adod itt a mindentudót! Mégis honnan a francból tudnád, hogy nekem mi a jó? – félreérti, egyszerűen csak utálom mikor mások jönnek nekem azzal a szöveggel, hogy nem jó, amit csinálok, több kéne, jobban kéne élni… mégis mit tudnak ők? Nem úgy van, hogy minden ember más? Akkor a jó fogalma is más nekik? Szóval le lehet rólam szállni, és nem megmondani folyton azt, hogy miként kéne élnem, mert rohadtul nem tartozik senkire, ők csak éljék a tökéletes kis életüket, míg én a sajátommal elvagyok, mindegy mások, vagy épp szerintem milyen szar az. - A ”jó” tanácsokból sem kérek. – egyszerűen csak már rohadtul unom, hogy mindenki folyton ezzel a szarsággal jön. Még Hagrid is ezt hajtogatja pedig ő aztán rohadtul nem ismer, azt hiszi azért mert részegen mondtam néhány dolgot már ismer? Nem ő volt ott a helyemben, mikor az apja addig verte a baseball ütővel, míg már mozdulni sem bírt. Nem az ő apja szórakozott célba lövéssel a saját fián, szóval az ilyen tapasztalt tanácsadó emberek inkább maradjanak csendben és csinálják azt, amit eddig, mert rohadtul semmi közük nincsen ahhoz, hogy én miként akarom elbaszni az életemet. Szívem joga úgy elrontani, ahogy akarom. - Szóval valahol mélyen. – hát, akkor jó ásást kívánok neki, mert azt a kölyköt, aki voltam, soha nem fogja megtalálni. Már rég meghalt, még évekkel ezelőtt, mikor megunta és beletörődött már a sorsába. Ez van, előbb-utóbb mindenki megtörik, rohadtul mindegy, hogy ki vagy mi töri meg végül. Engem az élet meg az apám tanított meg arra, hogy kár reménykedni és álmokat szőni arról, hogy egy nap majd kiszabadulok és normális életem lesz. Nagy szart, nem történt semmi, az egész életemet abban a porfészekben éltem le, még örültem is mikor elszállítottak a börtönbe, legalább nem kellett végre ott lennem többet. - Ajánlom is. – mert szétrúgom annak a kis köcsögnek a seggét, aki röhögni mer rajtam. Már épp elég ember gúnyolt ki eddig is, rohadtul nem rájuk tartozik az, amit csinálok, örülök annak, hogy végre nem kell iskolába járnom, kínszenvedés volt az nekem, pedig alig voltam pár hetet, de már… már az is túl sok volt, ha apám nem ver a mozdulatlanságig, akkor én magam lógtam volna el a suliból, kell a szarnak, pontosan tudtam, hogy nekem lesz olyan jövő, mint a többségnek. Még az általánost sem jártam ki, hogy a rákba reménykedtem volna azért, hogy majd mehessek egyetemre? Én tudtam, hogy ez lesz, hogy mi vár. - Tizenegy voltál, de felnőttél nem? Szerinted nekem kellett volna keresselek téged? Honnan a francból tudhattam volna, hogy egy kibaszott kastélyban van, ami mellett egy kentaruokkal teli kicseszett erdő van? – a rohadt életbe is, nekem kellett volna őt keresnem, baszki? Rohadtul megértem, de talán én visszamentem volna, ha már nagyobb vagyok, de ő mióta járhatta ki a sulit? Tíz éve? Tíz év nem volt elég? Szóval inkább csak hagyja ezt. – Teljesen mindegy. – a sajnálom csak egy rohadt szó, elszáll, ahogyan minden más is, szóval nem hat meg különösebben a dolog, de végül is miért kéne? Én is elmentem volna, ha van lehetőségem rá. - Majd akkor, ha rendbe jöttél. Talán egy-két hét. – nem késleltetni akarom én ezt a végtelenségig, csak jó lenne ha mondjuk meggyógyulna, szóval…gyógyuljon csak meg, és akkor majd utána mehet ez a … tanítás, vagy mi a franc.
Miért jó neki az, hogy így viselkedik? Mintha minden áron el akarna marni maga mellől, én így érzem, pedig... Oké, hibáztam azzal, hogy nem mentem vissza érte, vagy azzal, hogy eljöttem egy szó nélkül, de az istenért tizenegy voltam! Nem gondolkodtam még igazán felnőttesen, aztán később se mondhatom, és főleg nem mertem visszamenni, mert talán nem értette volna, vagy hitte volna el nekem az egészet. Úgy kezeli, mintha én most direkt csak még rosszabbá akarnám tenni az életét, pedig csak...- Segíteni szeretnék, csak te nem hagyod. - igenis nem kéne mindenhez ilyen negatívan állnia, legalább megpróbálhatna egy kicsit nyitottabb lenni, mert nem ártottam neki, nem szándékosan tettem. Tudom, hogy a világ rémes, de én rendes voltam vele gyerekként. Van hibám, mindenkinek van, de most megint itt vagyok és szeretnék vele lenni, szeretnék segíteni, ha hagyná nekem. - Jól van, nem oktatlak ki, nem annak szántam. - tanácsnak inkább, de nem lep meg, hogy ő ezt is kioktatásnak értelmezi. Az én életem se volt tökéletes, én is szenvedtem eleget, nekem is vannak önértékelési problémáim, de akkor sem így állok hozzá az élethez, mint ő. Bár... persze az enyém rövidebb ideig tartott, engem kihúztak onnan, de azért a suli se volt tökéletes. Itt is voltak szemét alakok, itt is voltak olyanok, akik bántottak azért, mert a cuccaim nagy része még a használtnál is használtabb volt, de akkor se lettem ennyire keserű, mint amilyen ő, mert ennek... nincs értelme. - Nem, de ő is meg van benned valahol mélyen, ahogy bennem is meg van az a kislány. - aki a legkisebb probléma elől is elmenekült, aki próbált megfelelni, a szülei kedvében járni elég sokáig, de soha sem kapott érte semmit, csak lesajnáló pillantást, rosszabb esetben pofont, aki a suliban rendszeresen magyarázkodhatott, hogy miért nem öltözött fel normálisan és miért van lila folt a szeme alatt. Egy idő után már nem voltak újabb ötleteim, hogy mivel magyarázzam meg a sérüléseket, és igazából értelme sem volt. Úgyis tudták talán még a tanárok is, hogy mi a helyzet, de senkit se érdekelt, senki se foglalkozott vele, ez egy... ilyen világ. Kegyetlen és ennyi, én is tudom, de próbálok ezeken felülkerekedni és normálisan élni. - Nem fog látni senki, ha akarod akkor gyakorolhatunk nálad, vagy az én szobámban, vagy egy üres teremben és bezárjuk az ajtót rendben? Nem fog kinevetni senki, megígérem. - én sem, bennem fel se merülne, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem kerül rá sor, hogy teszem azt egy véletlen varázslat miatt elnevetem magam, mert a végén még ezért menne el a kedve, azt pedig nem akarom. Nem akarok neki tényleg semmi rosszat, de ehhez az kell, hogy ő is akarja ezt, ő is akarjon változtatni az életén. - Morgan... tizenegy voltam, amikor eljöttem ide tanulni... tizenegy, nagyon fiatal érted? Hiányoztál, eszedbe jutottam, ahogy én is neked, hiszen ott van az üveggolyó, de ez bonyolultabb ennél. - ő se próbált megkeresni igaz? Én meg nem mertem, az után, hogy eltűntem csak úgy. Egyszerűen nem mertem és kész, és reméltem, hogy rendbe jött az élete, mert az enyém is nagyjából sikeres lett. - Az számít, ha azt mondom, sajnálom? - mert így van, bár kétlem, hogy annyira meghatná, bár már az is előre lépés, hogy végül kiböki, hogy esténként ráér. - Nekem tökéletes este is és ha nem akarsz a kastélyba jönni, akkor nálad is jó. Holnap? Vagy, amikor gondolod. - nem akarok én hirtelen rátelepedni, amikor neki jó, amúgy is még nagyjából rendbe kellene jönnie ennek a fránya sebnek is.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Te már csak tudod, nem? – majd ő pont ő lesz az, aki megmondja nekem, hogy mire van szükségem igaz? Elmondjam mire lett volna szükségem? Egy kicseszett mentőövre, hogy eltudjak menni az apámtól, de nem kaptam meg, és most már baszhatom, mert rohadtul nem tudok mit kezdeni. Harminckét éves vagyok a rohadt életbe is, ilyenkor már kicsit késő újrakezdeni az életedet, nem? Azt viszont semmi kedvem hallgatni, hogy mi jó és mi nem, főleg nem tőle. Ő könnyen beszél, őt megmentették, de engem nem, magasból leszartak, szóval csak nem magyarázza, hogy tudja mi kell nekem. Ha ott lett volna, akkor…akkor értené. - Azzal is tudsz segíteni, ha nem két percenként akarnál kioktatni. – mert arra aztán rohadtul nincs szükségem. Már Hagrid is jött azzal, hogy menjek el valami tanácsadóhoz és beszéljem ki magamból a dolgokat, de se ő, se Savannah nem érthetik meg, hogy azokról dolgokról ami történt, nem lehet csak úgy beszélni, nem is akarok, és nincs szükségem senkinek se a tanácsára. Jól megvagyok, élek, ez a legjobb dolog, amit eltudok magamról mondani az utóbbi harminckét évből, szóval mondhatni kurva jól elvagyok, minek ezt kavargatni? Van, aki hírnevet kap és pénzt, másnak családja van, nekem pedig… nincs semmi, de élek. - Szerinted én még mindig az a kölyök vagyok, akit ismertél? – az a kölyök reménykedett, voltak álmai, vágyott valami nagyra, de ennek már vége. Megváltoztam, rájöttem arra, hogy felesleges reménykedni, ha folyton csak csalódni tudsz az álmaidban, szóval lemondtam róluk, főleg azok után, hogy még börtönbe is küldtek. Oké, megöltem egy embert, de véletlen volt, az a hülye volt egy olyan erdőben, ahol csakis hivatásos vadászok lehettek, ő pedig nem volt az. Persze, az esküdteket a síró kisgyerekek meg az özvegy feleség gyorsan meggyőzte, én meg megint megkaptam a magamét, pedig rohadtul nem én tehettem arról, hogy az a barom így akarta levágni az utat a munkába. - De csak…egyszer, csak egyszer röhögjön valaki rajtam és végeztem. – oké, elfogadom a segítségét, de ha bárki is kiröhög, ha bárki is úgy gondolja, hogy megalázhat megint… magasból leszarom, hogy diák-e, vagy sem, szétrúgom a seggét és egyenes úton küldöm bele a Holdba azt a kis szemétládát. Már gyerekként is túl sokat röhögtek rajtam, akkoriban még elviseltem, mert nem volt más választásom, de most már nem fogom, teszek rá, hogy kirúgnak, senki nem röhöghet rajtam megint. Nem ismernek, nem tudják, hogy mi történt, nézzenek utána a dolgoknak, mielőtt úgy gondolják, hogy röhögni kezdenek rajtam. - Mi van, ha csak nehezen tudom elhinni, hogy olyan rohadtul hiányoztam volna? – nem keresett nem? Szóval nem hinném, hogy olyan rohadtul nélkülöznie kellett volna a társaságot. Persze, megértem én, én se jöttem volna vissza a helyébe Bristol-ba, de attól függetlenül még eshet szarul a dolog, nem? – Esténként ráérek. – ez egy ki nem mondott igen, így egyszerűbbnek érzem beleegyezni ebbe az egészbe. Este…este magam vagyok, véget ér a műszakom, napközben az erdőt kell járnom, segíteni Hagridnak, ha megkér, szóval… este, már ha neki jó, mert ha nem, akkor úgy tűnik, hogy ez az egész előbb halt meg, mintsem újraéledt volna.
- Próbálkozz, kísérletezz, de... ez amit teszel, sehogy se jó. - rázom meg a fejem, mert hát így van. Most csak emészti magát és azt magyarázza, hogy ő nem jó, nem is élhet rendes életet sosem, hogy nem lehet boldog, pedig én inkább úgy érzem, hogy meg se nagyon próbálja a dolgot, hogy nem is... nem is igazán akarja, hogy jobbra forduljon az élete. Értem én, hogy mennyire rossz volt neki, nekem se volt valami fényes gyerekkorom, de képes voltam tovább lépni belőle, ő viszont még csak meg sem próbálja, ez azért nagy különbség kettőnk között, és nem hiszem, hogy csak azért van, mert ő nem jöhetett a Roxfortba. - Ez nem szent beszéd Morgan, csak... egyszerűen segíteni akarok, olyan nehéz ezt elhinni? - vagy megérteni? Tényleg csak érte teszem, tényleg csak segíteni szeretnék neki, nem értem, hogy miért kell ennyire elutasítónak lennie, ennyire végletesnek. Tudom én, hogy nem a legjobb a stílus, ahogy közlök vele, de egy idő után kihoz a sodromból és már nem tehetek mást, egyszerűen nem megy. Rosszul is érzem magam a miatt, hogy nem mentem vissza, de közben az is bánt, hogy így viselkedik velem. Tudom... semmi se jó nekem és nem változtathatom meg úgy sem egyik pillanatról a másikra. - Számomra nem vagy idegen. - lehet, hogy annak érzi magát, de nekem akkor sem az. Nekem... fontos volt egyszer és fontos lehet újra nem? Megtaníthatok neki ezt azt, ha szeretné, segíthetek neki eligazodni ebben a világban, segíthetek neki rendezni az életét. Eddig nem tettem, de ahogy mondani szokták jobb később, mint soha és én most itt vagyok, neki pedig csak annyi lenne a dolga, hogy megpróbálja ezt elfogadni, hogy megpróbáljon engem elfogadni. - És miért kéne bárkinek is látni? Miért nevetne rajtad bárki? Én nem nevetnék rajtad, ha hagynád, hogy segítsek és tanítsak neked, más pedig nem is látná. - nem értem, hogy miért áll ennyire negatívan az élethez, a világhoz és mindenhez. Tudom rossz élete volt, de lehetne jobb és ez a lényeg nem igaz? Igenis tényleg lehetne jobb élete, ha igazán akarná, ha hagyná, hogy segítsek neki és én szívesen tenném. Nekem is segítettek, de akkor sem volt egyszerű a Roxfortban töltött időm, én pedig most megtehetném érte, ahogy gyerekkorunkban is segítettünk egymáson. Én is egyedül vagyok, most is így van, de megint lehetnénk ketten, ha nem is pont úgy, mint régen. - Miért kell mindent túlgondolnod? Mi van, ha csak szeretnék időt tölteni veled a régi idők emlékére? Mi van, ha csak én is egyedül vagyok és jó lenne időnként beszélgetni valakivel? Mi van, ha bűntudatom is van e mellett, hogy nem tettem semmit sem érted, hogy nem tudtam? Ha sok minden játszik benne közre, akkor is az olyan rossz? - nem megmenteni akarom, egyszerűen csak segíteni neki, vele lenni, mert régen jóban voltunk, régen csak mi voltunk egymásnak gyerekként és... és megtartotta az üveggolyót, az pedig nem volt véletlen.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Nem tudom, soha nem kérhettem semmit, honnan tudjam mi lenne akkor a jó? – én mindig csak kaptam valami rosszat, de soha nem kérhettem, éppen ezért… nem is tudom, mit kérhetnék, ami érdekelne is? Nem sok minden ilyen van,én már réges-régen beletörődtem abba, amit kaptam az élettől, hogy így kell meglennem, hogy ilyen lettem… ez van. Nem is tudom, harcoltam eleinte, küzdöttem, megakartam mutatni apámnak és a világnak, hogy engem aztán senki nem törhet meg. Nem is törtek meg, de … de már nem érdekelt semmi, mert rájöttem időközben, hogy nincs menekvés, soha nem volt, és soha nem is lesz, az élet szar, és… nekem ezt jutott. - Te csak ne mondj inkább semmit se erről, nincs szükségem a szentbeszédre se tőled, se senkitől. – magasból leszarom a jó tanácsokat, meg az életről szóló meséket. Persze, az élet értelme az újrakezdés meg a harc, mi? Hogy megtaláld önmagad… mondjak valamit? Dugják csak fel maguknak a tanaikat! Lószart sem tudnak az életről, ha nem lenne igazam, akkor most szenvednének ahelyett, hogy mindenféle hülyeséget kitalálnak, csak mert valahogy meg kell magyarázni azt a sok rosszat, amit kapunk az élettől. Nem kell megmagyarázni, csak beletörődni, hogy az élet ilyen, szar, nem velünk van, hanem ellenünk és mi csak túléljük ameddig tudjuk. - Miért mi ez? Valami varázsló Disneyland, ahol minden vágyam valósággá válik? Én ebben a világban csak egy idegen vagyok, érted? – nem vagyok varázsló, nem tudok bánni a pálcámmal, csak pár dolgot tudok vele, azzal nem megyek semmire sem, szóval… hagyja ezt a változósdi szöveget, mert elegem van belőle. A normál emberek között is senki voltam, itt is az vagyok, ez van, törődjön bele, ahogyan én is megtettem már. Neki volt lehetősége, ő élt vele, én nem kaptam meg ezt az ajándékot is megszívtam, de nem kell bocsánatot kérnie, mindenki ezt tette volna a helyébe. - Ez nekem megalázó lenne, érted? Olyan dolgokat tanulni, amiket a sok kis kölyök már három évesen tud… eleget röhögtem már rajtam régen is, elég is volt belőle. – emlékszem mikor suliban olvasni kellett, és a tanár felszólított, én meg csak nyögtem, öt percbe tellett egyetlen szó, a többiek meg röhögtek, egyik sem segített… pedig sejtették, tudták, hogy mi a helyzet. Büdös, szakadt cuccokban jártam iskolába, mindig az erdőbe mentem, mindig voltak rajtam sérülések, mégis csak röhögtek ahelyett, hogy segítettek volna nekem. Ez ment mindig, és elegem volt, nem leszek többet az, akin röhögnek, akkor inkább maradok tudatlan, de nem fogok újra röhej tárgyává lenni. - Nem is várhatnád el. – nem várhat el tőlem semmit sem, mivel tartozom én neki? Semmivel, igaz? Igen, igaz. – Szóval te akarsz lenni a megmentőm, mi? – nagyon úgy fest, hogy elhatározta ezt. Hogy ő lesz, aki megment, aki megtanít mindenre, mert bűntudata van. Hát szánalomból nem kell senki segítsége sem!
Mégis mi a fenét mondhatnék erre? Tudom, hogy rossz lehetett neki és nem kéne másokat védenem, egyszerűen csak... nem mindenki annyira rossz, mint ahogy ő beállítja. Egyszerűen igenis vannak kevésbé rossz emberek is, akik csak hibáznak, mert rosszul jön ki a lépés, vagy elszámolnak valamit. Őt sem direkt hagyták ott, és igenis megpróbálhatna most már változtatni az életén, mert... mert már más a helyzet, már jó helyen van és megpróbálhatná ezt elfogadni valahogy. - Akkor mit szeretnél? Mitől éreznéd jobban magad? Szerintem... sok mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. - oké, nem akar a kastélyban élni, legyen így, elfogadom, de igenis sokféle lehetőség van még, de olyan, mintha ő ezeket nem is akarná megtalálni. Dumbledore elég rugalmas és ha házat akar az erdő szélén... hát miért ne lehetne háza? Mágiával sok mindent könnyen meg lehet oldani, akár még én is segíthetek neki, ha szeretné, és ha nem zárkózik el mindentől. - Sajnálom... én csak... - megrázom a fejem és csak sóhajtok egyet. Tudom, hogy nem nekem kéne kioktatni, de annyira... annyira fafejű és annyira nem akarja még azt se megérteni, ha valaki segíteni akar neki. Oké, rossz élete volt, megértem, aláírom. Az enyém se volt jó, az apám keze nem egyszer járt el, csak mert épp rossz kedve volt, vagy rosszabb napja. Máskor csak szimplán levegőnek nézett és kész. Neki így volt jó, én pedig nem tehettem mást, mint hogy elviselem ezt és amikor lehetőségem volt elmenekülni, akkor megtettem. Nem tehettem volna érte semmit, akkor nem, később pedig már nem mertem, de... de akkor is megpróbálhatna legalább egy kicsit alkalmazkodni az új életéhez. Nem tudom, hogyan, de... annyira akkor sem rémes a világ, mint amilyennek beállítja. - Cinikuskodsz csak mindenre, pedig nem mondhatod, hogy ez most így jó neked. Még változtathatsz rajta. - igenis változtathat rajta, ha akar akkor változtathat, most még simán van rá lehetősége. Jó helyen van, csak egy kicsit akarnia kellene. Nem olyan nagyon nehéz ez, csak úgy érzem... nem is akar tenni érte, hogy az élete jobb irányba változzon, mintha tényleg nem is érdekelné már semmi sem. - Nem vagyok tanár, de én taníthatok neked dolgokat. Szeretnék... szeretnék segíteni, ha már nem tettem, amikor kellett volna. Ez miért olyan nagy bűn? - és miért nem érti meg, hogy tényleg ezt szeretném? Szeretném, ha neki jobb lenne. Nem segítettem, amikor kellett volna, amikor tudtam volna, nem mentem vissza, de attól még most pótolhatom. Segíthetek neki, akárhogy, ahogyan szeretné, ahogyan szüksége van rá. Én tényleg csak azt szeretném, ha jobb lenne neki. - Tudom, nem is várom el, ha nem akarsz beköltözni. - halványan elmosolyodom. Egy a lényeg, megtartotta azt az üveggolyót és ha így tett, annak igenis oka volt, valami oka kellett hogy legyen. Valahol ott mélyen motoszkálhat benne valami, ami miatt érdemes tennem érte, és nehezen fog meggyőzni az ellenkezőjéről.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Lószart volt hiba, csak basztak megemelni a seggüket. – persze, majd varázsolgatás közben hibádzanak mi? Megkérdeztem Hagridot, állítólag valami nyilvántartásuk van, ott voltam én is, elvégre bennem is van varázslat, vagy mi a tököm, de valamiért elfelejtették kihozni az ajándékomat, azt a kicseszett levelet, hogy megmenekültem. A világot nem sötétnek látom, hanem olyannak, amilyen valójában! És az emberek se mások, mint a varázslók, ugyanúgy cserbenhagytak engem, le se szartak, mint valami leselejtezett játékot. Nem kell őket védenie, nem kell senkit sem védenie, ahogyan engem sem. Így jártam, ez van, úgy kellett megtanulnom élni, ahogyan másnak nem, én ilyen lettem, ha ezzel baja van, akkor varázsolja magát vissza a szobájába. - Mert nem akarok, fura lenne. – elég egyszerű válasz, és igaz is. Fura lenne normális körülmények között élni, úgy ha kilépek az ajtón és nem az erdő látványa fogad, hanem egy kőfalé. Aztán persze ott vannak még a diákok, van a tökömnek kedve köztük járkálni, utálom őket, már arra is húzom a számat, ha feltűnik egy a láthatáron, jobb nekik az, ha itt vagyok inkább. Akkor már a viskó. Persze, mondhatja, hogy nekem semmi nem jó, de ha mondjuk egy háznak nevezhető valamiben élnék, ami az erdő mellett van… minden álmom az lenne. - Csak szólj, ha végre abbahagytad a kioktatást, mert rohadtul nincs kedvem hallgatni, főleg nem tőled! – majd pont ő fogja nekem megmondani, mi? Az, aki inkább elmenekült, ahelyett, hogy szembenézett volna vele! Én legalább szembenéztem vele, és lettem olyan, amilyen, a legkevésbé neki van joga hozzá, hogy elkezdjen itt kioktatni. Mégis mi a francot tud ő rólam azon kívül, hogy milyen volt az apám? Talán őt verte meg, talán rajta röhögött mindenki, mikor képtelen volt egy kicseszett szöveget kiolvasni a könyvből? Nem tud ő rólam semmit, csak azt hiszi, és még ha tudna is, akkor sem mondhatná ezt nekem, főleg nem így! - Miért, elhoztál volna a repülőszőnyegeddel? Ott kellett maradnom, tökmindegy. – ha visszajön egyedül, akkor mit csinált volna? Apám fegyverrel lövöldözött volna rá, szóval inkább jó az, hogy nem jött vissza. Mindegy, megtörtént, már beletörődtem, és nem is vártam soha, hogy engem válasszon egy kicseszett menekülő út helyett. Ez így volt megírva úgymond, mindenképp ott kellett maradnom, elviselni az öreget, de mindegy, már egy idő után beletörődtem, megszoktam, hogy fáj valamim, az lett volna a fura, ha nem ver meg. Mindegy, én is így tettem volna a helyébe, leléptem volna, ki nem tette volna meg? Mindegy már. - Szóval kezdjem el most megtanulni azt, ami másoknak két évesen már az ujjukban van? – nem, ennyire nem érdekel ez a rohadt mágia, nem leszek közröhej tárgya, csak mert most tanulom meg azt, amit mások már kölyök korukban simán megcsináltak. Sokszor röhögtek már rajtam, mindegyiknek bevertem a pofáját, és nem fogom ezt még egyszer átélni, éppen eleget voltam megalázva. – Nem költözök be akkor sem a kastélyba, ugye tudod? – nem, eszem ágában sincsen, inkább a viskó, az sokkal jobban hasonlít ahhoz, amit már eddig is tökéletesen megszoktam.
- Mert... egyszerűen csak nem kell mindenről alapból rosszat feltételezni. Lehetett egy... hiba is. - túlságosan sötéten látja a világot ezzel van nekem bajom, ez az, ami nem igazán tetszik. Nem minden olyan sötét és nem minden olyan rossz, mint amilyennek ő képzeli el és nem tetszik, hogy ilyen negatív lett. Tudom sok rossz történt vele és jó eséllyel a nagy részéről még csak nem is tudok, de... akkor sem kellene így állnia hozzá, akkor is lehetne egy kicsit... nem is tudom, nyitottabb a jóra, arra hogy valaki csak hibázott és nem direkt neki akart rosszat. Az élet nem arról szól, hogy mindenki direkt alá tegyen. Nekem se volt valami kellemes gyerekkorom, engem is eléggé megnyomorítottak lelkileg, de attól még meg kell próbálni kihozni a jót legalább abból, ami megadatok, ő pedig mintha még csak ezt se akarná megpróbálni. Most már itt van és csak nem késő. Ha késő lenne, akkor egyáltalán nem is lenne értelme próbálkoznia az élettel, akkor már rég feladhatta volna az egészet nem? Valahol mélyen talán ő is akar jobbat, többet, csak... nem ismeri be. - Élhetnél a kastélyban is nem? Miért ne élhetnél ott? - nem tudom, hogy pontosan mi a munkaköre, de ha ő a vadőr, akkor az azért nem annyira vészes. Jó, nem folyton bent van az iskolában, de attól még nem lehet olyan rossz. Nem hiszem, hogy neki kell a karámokat takarítani, arra ott vannak a manók gondolom én, vagy ha néha-néha így is van... akkor is legalább valahova tartozik, van munkája, van fedél a feje felett és nem ez a lényeg? - Nem is kell, hogy tudják Morgan! De képzeld köztük is vannak olyanok, akiknek nem könnyű, akik elveszítettek valakit, nem tudod, hogy mit rejtenek legbelül, csak azt látod, hogy próbálnak felülkerekedni rajta, amit te... te meg se próbálsz! - nem kéne kioktatnom, de az én türelmem is véges, ezért csattanok fel. Nem így kéne hozzáállnia. Értem én, hogy irigyli őket és sokukat lehet is. A mi életünk más volt, az enyém is, de az övé még rosszabb. Nekem se volt könnyű, én is úgy jöttem ide, hogy nem volt semmi és senki mögöttem, de nem látták rajtam, mert nem akartam és ennyi. Ő viszont inkább csak elmerül az önsajnálatban a helyett, hogy abból próbálna valami jót kihozni, ami van. Ezért próbálok meg végül feltápászkodni, pedig tudom, hogy nem kéne, mert nem vagyok még olyan állapotban. Végül csak visszakerülök egy székre, miután sikerült majdnem elterülni a padlón. Csak sóhajtok egyet, amikor újra rápillantok. - Sajnálom, hogy nem mentem vissza érted. - tényleg így van. Megtehettem volna, legalább megpróbálhattam volna, csak hát... én se tudtam, hogyan oldom meg az életemet és nem tudtam, hogy őt hogyan építeném még bele, arról nem is beszélve, hogy jó eséllyel elhajtott volna annyi év után. Nem volt merszem megtenni sajnos. - Nem kell, hogy szar maradjon. Beköltözhetnék a kastélyba, beszélhetnél Dumbledorral, hogy valaki segítsen be neked, ha soknak érzed... vagy valami. Segíthetek, hogy jobb legyen. - nem érdekel, hogy milyenek a ruhái, azon lehet segíteni. Szeretnék neki, ha már akkor nem tettem meg, amikor kellett volna. Hibás vagyok, magára hagytam és bűntudatom van miatt. Én se tudom, hogyan vészeltem volna át a gyerekkoromat nélküle, ezért igenis ennyit tennem kell érte és akarok is.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Minek véded őket? – komolyan nem értem, hogy mi a francért áll ki mellettük, mikor még csak nem is tudja, hogy mi történt. Oké, segítettek neki, elvitték őt, és emiatt hálás, de engem otthagytak a szarban, és csesztek visszajönni értem, szóval azt hiszem minden jogom megvan utálni ezt az egész varázsló társadalmat. Ugyanolyanok, mint az emberek, szarnak a másik fejére, és kivételeznek mindenkivel, aki egy kicsit is különb, mint a másik. Olyanokról hallottam, hogy egyeseket szó szerint elraboltak a szüleitől, de képtelenek voltak bekopogni hozzánk és azt mondani apámnak, hogy jöttek a gyerekért? Apám szerintem ajándékként dobott volna oda nekik. - Jó helyen? Az álmom volt, hogy egy rohadt viskóban éldegéljek térdig a szarban, amit nap, mint lapátolok, de komolyan. – ez neki a jobb hely? Annak talán igen, aki tud is varázsolni, aki itt nőtt fel, de nem nekem, aki emberek között, börtönben volt, és azért hívták csak ide, mert nem fél bemocskolni a kezét. Nem éppen valami jó ajánlólevél, és a jó életről ezek szerint akkor elégé eltérő elképzeléseink vannak. Ennyire nem ismer? Vagy ennyire nem látja, hogy mennyire másként élek én, mint ő? Neki nem kell az erdőt járni naponta, halott állatokat eltemetni és robotolni egész nap. - Azért, mert nem tudom úgy látni az életet, mint egy tündérmesét! Eddig is szar volt, most is az, csak nem négy falt kell bámulnom egész nap, hanem az erdőt, és a békésen nevetgélő diákokat, akiknek gondtalan az életük, és fingjuk nincs mi az a fájdalom! – ez a bajom, az, hogy folyamatosan ezt kell bámulnom. Nekem ez nem adatott meg, az élet elvette tőlem a lehetőségét, és nem tudok jó pofát vágni ahhoz, hogy hányinger nélkül nézzem ezt a sok öntelt hólyagot, akik azt hiszik tudják mi az a fájdalom, csak mert a szeretett macskájukat megette egy sárkány. - Mégis mi a… - francot csinálsz, mondanám, de inkább csak előre lendülök, hogy elkapjam, mielőtt még a földön kötne ki, és elájulna itt nekem. – Sajnálom, de még egy kicsit pihenned kéne. – mondom, ahogyan leültettem az egyik nagyobb székre. – Nem fog változni az életem, pont ugyanilyen unalmas és szar marad, én ezt kaptam az élettől. – és nem pónit, vagy repülő autót, mint néhány nagypofájú diák, aki ide jár le hangoztatni azt, hogy ő milyen rohadt szerencsés. Ha kivenne egy szabadnapot az igazgató… biztos, hogy lelőném valamelyik kis rohadékot, de hát a szabály az szabály, és mint hallottam, a varázslók börtöne rosszabb, mint a sima emberekké, szóval ezt buktam. – De oké, találkozhatunk, csak… nincsenek éppen tiszta ruháim szóval… - szóval büdös leszek, mint a dög. Egész napok izzadok, még ha csontfagyasztó hideg is van, mert az a dolgom, hogy robotoljak egész nap.
Nem hiszem, hogy tovább kéne feszítenem nála a húrt ezért nem válaszolok erre már. Nem kioktatni akarom, szem ágában sincs, és beleszólni sem az életébe, én csak... Tényleg nem kellett volna ott vadászgatnia, ő is tudja, én is, és talán nem kellett volna őzként ugrálnom, de megtörtént és utólag már nem tehetek semmit sem ellene. Azt hiszem ilyenkor mondják, hogy lépjünk tovább, mert semmi értelme, hogy a végtelenségig ezt csépeljük, attól semmi sem lesz jobb. - Jól van, akkor nem jöttek. - majdnem hozzáteszem, hogy igen mindenki gonosz és szemét a világban és az a jó megoldás, ha csak vagdalkozik, de végül visszafogom magam. Nem lenne semmi értelme annak, hogy nekiessek, vagy hogy ő nekem, főleg hogy jó eséllyel ő tenné meg előbb. Nem mentek érte, értem én ezt és sajnálom. Én se mentem érte, amit pedig főleg sajnálok. Megtehettem volna, csak amikor már így volt nem mertem. Féltem, hogy elzavarna, hogy nem hinne nekem és minden oka meg is lett volna rá. - De az élet változhat, most már jó helyen vagy. - értem én, hogy jól kiszúrt vele az élet, hogy nem alakult valami jól az élete, hogy mindenki gonosz volt vele és nem figyeltek rá, még én is ott hagytam, de... attól még most jó helyen van és megpróbálhatná elhinni, hogy végre jó neki nem? - És most... most miért nem akarod elfogadni, hogy jobb helyen vagy? Értem én, hogy mindenki gonosz és... elbánt veled az élet, de... - elharapom a mondatot, ahogy sóhajtok egyet. Tudom, lehetett volna máshogy is, tudom, hogy tehettem volna érte én is, de nem tettem és bánom, de most egy kicsit lehetne nyitottabb, picit próbálhatna alkalmazkodni. Én nem hiszem, hogy ez olyan nagyon nehéz lenne, vagy akár lehetetlen. Az élet nem olyan rossz, ha már jó helyen van, csak hagynia kéne, hogy foglalkozzanak vele végre, hogy bárki közeledhessen hozzá. Ezek után kellőképpen fáj az, amit mond, hogy ez csak egy rohadt üveggolyó. Igen, én mondtam, hogy az, csak egy üveggolyó, de... azért jelentett valamikor valamit és régen mégis csak több volt, egy kincs, és jól esett, hogy megtartotta, most pedig mégis ilyesmit mond. - Sajnálom, hogy egyedül voltál, de már nem kéne egyedül lenned... már változhatna az életed, ha szeretnéd. Nem akarok rád akaszkodni. Ha neked úgy jobb... - talán nem a legjobb ötlet, de megpróbálok lekászálódni az asztalról. Persze esélytelen a dolog, sok vért veszítettem, majdnem elájultam út közben és most csak úgy lábra akarok állni mi? Megszédülök szinte azonnal, és próbálok megkapaszkodni bármiben, akármiben, amit nem rántok magammal, vagy akár benne, ha segít.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Most rohadt okosnak hiszi magát, mi? – ő megmondta előre… de utálom az ilyet. Nem értem mi jó származik abból egyeseknek, ha leállnak engem cseszegetni. Vagy addig fogok úgy viselkedni mint egy paraszt, amíg el nem mennek, vagy jól szétrúgom a seggüket. És mivel nőnek nem szívesen esnék neki… szóval jó lenne, ha nem próbálna meg kiismerni a semmi alapján. Lelőttem, nagy cucc, de csak azért, mert ő meg őzként rohangált. Ha megtud ülni a seggén, akkor most nem lenne egyikőnk se itt, és nem kellett volna kiszednem belőle egy nyilat, még mielőtt úgy találja, hogy elvérzik. - Tökmindegy, hogy mi történt, nem jöttek és kész, én meg ott rohadtam meg apámnál. – teljesen felesleges ezen kattogni, mert a múltat nem lehet megváltoztatni. Basztak eljönni értem, hagytak megrohadni az apámnál, nem érdekel hogy miért, egyszerűen csak kapják be és kész. Pont arra nincs semmi szükség, hogy még ő is leálljon védeni a varázslókat. Már így is elegem volt abból, hogy annyira különlegesnek hiszik magukat, mikor nem többek egy piti kis bűvésznél. Nagyképű seggfej szinte az összes, a pálcájuk nélkül két napig sem bírnának életben maradni. Semmivel nem többek, mint az átlag ember, csak szeretik ezt hinni magukról, de teljesen oktalanul. - Akkor ne gyere itt nekem a reménykedéssel…szart sem ér, az élet ilyen és kész. – mondom morogva, ahogyan egy pár pillanatra elfordítom a fejemet, hogy végre nyugalmat tudjak erőltetni magamra. Miért kell reménykedni egy ilyen világban? – De ezt nagyon jól hiszed, nem hittem volna neked, irigy lettem volna rád, amiért… elhúztál arról a lepratelepről. – igen, irigy lettem volna, ez az igazság, és nagyon pikkeltem volna rá. Fiatal voltam, minden vágyam az volt, hogy elhúzhassak a francba, és az, hogy neki ez sikerült, csak mert különlegesebb, mint én… szarul érintett volna, így szarul érintett, de úgy sokkal rosszabb lett volna. - Te mondtad, nem? Ez csak egy rohadt üveggolyó. – oké, nem pont így mondta, de a lényege körülbelül ez volt. Fura, hogy ezt mondja, hogy gyerekként csak én voltam neki, mert ahhoz képest elég könnyedén otthagyott, nem hiszem, hogy különösebben nagy lelkifurdalása lett volna, sőt, talán még őrült is a lelke legmélyén, hogy megszabadulhat az apjától, a várostól, és a testileg-lelkileg sérült srácról, akit már rohadtul unt. Miért ne lehetne? Az ember ilyen, szereti a másikat megbántani, leginkább azokat, akiket állítólag szeret, erre apám a legjobb példa. Mert ő csak szeretetből tette azt, amit tett. Persze, jó vicc, szeretetből nem vered félholtra a másikat. – Honnan tudod, hogy nekem mi a jó? Eddig is tökéletesen elvoltam egyedül. – nem arról van szó, hogy ne akarnék vele találkozni, de… de attól még idegesít ez az egész. Hogy ő mondja meg mi jó nekem és mi nem. Mit tud ő rólam? Csak annyit, hogy vert az apám, aztán inkább elhúzott a francba és csak reménykedett értem, ami mellesleg szart sem ért.
- Jól van, jól van! Nem kell egyből leharapni a fejem... erről beszéltem. - sóhajtok egyet. Na ezért haraptam el azt a mondatot, mert nem akartam én direkt kihúzni nála a gyufát, annak aztán nem sok értelme lett volna nem igaz? Az ember néha jó, ha tudja, mikor kell csendben maradni, és én most inkább úgy döntöttem, hogy ezt választom, csak ő akarta mindenáron kihúzni belőlem a választ, amikor talán tudta is, hogy mit fogok mondani és szerintem igazából nem volt annyira kíváncsi rá. Egyébként is... szerintem igenis megpróbálhatná egy kicsit nyugodtabban kezelni a dolgokat, mert tény, hogy nem szereti mások társaságát, de attól még mert kimondom ezt, nem kell egyből azzal fenyegetni, hogy újra belém állít egy nyilat. Ennyire azért nem voltam bántó. - De ez... akkor is lehetett valami oka. - valami elkeveredett, vagy csak túl nagy volt a zavarodás, mert direkt biztosan nem történhetett meg. Valami miatt ő nem került a Roxfortba és nem akarok én szándékosan védeni másokat, egyszerűen csak tudom, hogy nem direkt csinálták ezt vele, bár attól még nem lesz neki jobb, tehát ha innen nézzük, akkor... édes mindegy, hogy miért történt gondolom. Talán kicsit azért visszahőkölök, amikor úgy istenesen kioszt, mert ezt nem nagyon lehet másnak nevezni. Megtartotta azt az üveggolyót, de akkor miért? Talán valami olyan magyarázatot várt, hogy nem mehettem, mert nem engedtek, elraboltak, vagy szimplán csak meghaltam, és így volt valami kis emlék a múltjából, ami szép és kellemes, én meg most idejöttem és leromboltam mindent azzal, hogy kiderült, hogy egyszerűen csak ott hagytam és kész, aztán évekkel később már nem volt képem hozzá, hogy visszamenjek, mintha mi se történt volna. Egyszerűen nem tehettem. - Én nem tudom, csak... Mondtam, hogy sajnálom. Gyerekként örültem, hogy vége eljöttem onnan, aztán meg már... nem mertem azt hiszem. Nem fogadtál volna jól és kétlem, hogy elhitted volna, hogy boszorkány vagyok. - kifogás, mind kifogás azt hiszem, mert megmutathattam volna neki és akkor kénytelen elhinni. Jó barát volt, nekem se nagyon volt más rajta kívül és mégis ott hagytam, mégis eljöttem csak úgy szó nélkül. Lehet, hogy gyerek voltam, de attól még igenis belegondolhattam volna, hogy nem illik ilyesmit csinálni valaki mással, aki talán számít rád. - Mert gyerekkorunkban csak te voltál nekem. Én... nem véletlenül adtam neked azt a üveggolyót tudod ugye? Egyszerűen csak szeretnék, ennyi nem elég? Neked se jó az, hogy... mindig egyedül vagy. - miért ne lehetne a válasz csak annyi, hogy mert így akarom és kész, miért kéne mindent megmagyarázni. Rég volt tudom, de attól még gondoltam rá, régen sokat, mostanában persze már kevésbé, de akkor is gondoltam, hiába nem hiszi.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Ellenségesen? Újra lelőhettem, ha akarja, akkor majd ellenségesen viselkedek. Most még barátságos vagyok… - húzom el a számat. De rühellem az ilyet. Alkotnak rólam magukban egy képet, és azt hiszik, hogy máris ismernek, pedig rohadtul nem. Ő is ilyen, itt mondja magának, hogy milyen ellenséges vagyok, hogy miattam fekszik itt, pedig ha van egy kis agya, és nem őzként futkos az erdőben, akkor lehet, hogy a nyilak is elkerülnék. Ha pedig már olyan rohadt ellenséges vagyok, akkor le is lőhetném újra, a végén majd csak kiismer, bár remélem, hogy nem ez a szándéka, mert egy dolgot jól sejt: utálom az embereket. Ezért is lep meg, mikor kiderül, hogy ő az a lány, akivel kiskoromban jóban voltam. Fura, de ez azért kicsit arra ösztönözz, hogy ne úgy beszéljek vele, mint másokkal, de… de mégis miben más ő? Ugyanúgy elment, nem segített, ami érthető, de attól még elég szar volt egyedül maradni. Alapjaiban is szar életem volt, de miután már sehova és senkihez nem tudtam menekülni…úgy már Pokolian szar volt. Szóval nem igazán értem, hogy miért érzem így, mert amúgy ő sem más, mint a többi ember. Magasból leszart engem, és tudom, hogy én is ezt tettem volna a helyében,de… de nem voltam a helyében. - Az apám egy részeg barom volt, egy mókus legyőzte volna őt piálás után, nemhogy egy varázsló. Elfelejtettek, felesleges megvédeni őket. – a varázslók is csak emberek, és minden ember egy öntelt barom. Apám piálás közben nagyon értett ahhoz, hogyan verjen, és az volt a szerencséje, hogy túlságosan is gyenge voltam felállni a verések után. Ha feltudok állni, akkor…akkor megölöm azt a seggfejt. De persze a varázslók, vagy egyáltalán bárki más, cseszett eljönni értem, otthagytak megrohadni, mint valami kitaszított korcsot. Ezt érdemeltem azért, mert nem csináltam semmit. Én csak megszülettem, apám pedig ezért büntetett majdnem két évtizeden át, szinte az örökkévalóságnak tűnt. - Rendes életem? Hogy a rákba lett volna rendes életem? Húsz évesen tanultam meg normálisan írni és olvasni, még csak a rohadt általános iskolát sem tudtam kijárni! Kukásnak sem akartam felvenni baszki, egy kicseszett erdőben éltem, nem értek semmi máshoz csak a vadászathoz! Ebből hogy a tökömbe hozol ki normális életet? Ja bocs, elfelejtettem, hogy a remény hal meg utoljára, igaz? – jóval keményebb vagyok, mint kéne, de nem tehetek róla, idegesít az, amit mond. Jóban is reménykedhetett volna. Komolyan, nem értem, hogy mégis mi a francot várt. Egy alapból szar életből nem lehet normálisat kihozni, csak valami nagy szerencse folytán, amit ő megkapott, de én nem. Rólam elfeledkezett a Mikulás. - Szóval találkozgatni akarsz? Oké, de… de miért? – eddig se igazán érdekeltem őt, vagyis bocs, reménykedett, ami ugye szart sem ért, mint láthatja, erre most meg hirtelen mindent pótolni akar, vagy mi a franc? Nem tudom hogy van vele, de nekem ez fura, mert ha eddig nem érdekeltem különösebben, akkor most mi a tököm változott meg?
- Nem ezt akartam mondani, csupán elég ellenségesen viselkedik, nem csoda, hogy inkább magában van. - bököm ki végül, bár azt hiszem ez se az lesz, amit hallani akar, vagy amivel egyáltalán ne lennék bántó, pedig igazán nem akartam az lenni, de hát mit tehetnék? Nem szándékos a dolog, egyszerűen csak tényleg látszik rajta, hogy magának való és érthető, hogy nem a kastélyban lakik. Velem se viselkedett kifejezetten kedvesen, pedig ő lőtt le és még én voltam a hibás, miközben mindez nem történt volna meg akkor, ha nem vadászgat az erdőben, miközben nem is szabadna. De azt hiszem ezt kár lenne megpróbálnom megmagyarázni neki, kétlem hogy akár csak kicsit is érdekelné, hogy mi a véleményem nem igaz? Azt rossz hallani, hogy nem volt semmije sem azon az apróságon kívül, amit tőlem kapott. Sőt kifejezetten rosszul érzem magam e miatt, mert hát... nekem se volt sok mindenem sosem, de legalább elértem valamit, legalább megpróbáltam tenni érte, hogy több és jobb legyen az életem, de neki nem nagyon sikerült ezek szerint semmit sem, ez sajnos egyértelműen látszik a hozzáállásából is, meg hát úgy általában a külsejéből. - Valami oka biztosan volt. Talán az apád... nem is tudom. - nem engedte őket, vagy a fene tudja. Tényleg sejtelmem sincs, hogy mégis miért nem mentek érte, ha a levelet nem kapta meg. Talán abban az időben túl nagy volt a fejetlenség, talán csak nem volt elég ember, aki ezzel foglalkozott volna, igazából fogalmam sincs, talán nem is nekem kell ezt kitalálnom. A lényeg, hogy most itt van, csak hát nagyon úgy fest, mintha már rég késő lenne neki, mintha... nem is tudom, nem változtatna már semmit az életén az, hogy egy kicsit jobban alakulnak a dolgai, mintha már egyáltalán nem is számítana. De akkor is sajnálom, hogy így alakult, hogy csak úgy eltűntem, hogy nem szóltam neki, de egyszerűen csak jó volt végre elmenekülni abból az életből és nem gondoltam volna, hogy akár csak egy pillanatra is elhitte volna azt, hogy varázsolni tudok. Még nekem is teljesen képtelenségnek hangzott először, nem hogy valakinek, aki láthatóan nem képes ilyesmire. Mégis hogy kellett volna elmagyaráznom neki a dolgot, ha még én se értettem teljesen? - De akkor is sajnálom és szeretném, hogy tudd. Volt hogy gondoltam rá, hogy visszamegyek, hogy megnézem, hogy vagy, de... nem valahogy reméltem, hogy talán rendes életed lett és akkor meg minek kavarjak bele. Nem szeretnél... nem is tudom. Ha már mind a ketten itt vagyunk, időnként beszélgetni? Azóta megtanultam főzni, már nem csak egy-egy almát tudok hozni, bár azt hiszem a manók jobban főznek nálam, de... - elharapom a mondatot. Azt hiszem kicsit sokat sikerült beszélni hirtelen, pedig nem akartam én mindent rázúdítani, nem is hiszem, hogy erre van szüksége, de mégis csak ismerem. Régről, de akkor is és... nem mentem vissza, de most itt vagyunk, miért ne próbálhatnék meg egy kis színt vinni az életébe nem?
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Csak mi? Csak tudta a választ, mert ismeri a fajtámat? – utálom mikor valaki beskatulyáz engem, és azt hiszi, hogy ezzel már ki is ismert. Nagy lószart, fogalmunk nincsen milyen vagyok, milyen életem volt, miért lettem ilyen és miért szeretek távol maradni az emberektől. Az ember csalódásokat okoz és fájdalmat, amiből én nem kérek, kaptam már eleget régen is, annyi pont elég volt az emberi szeretetből, hiszen apám is hányszor mondta, hogy ő csak szeretettből üt meg, az én érdekemet szolgálja… persze, mi mást szolgálhat az, ha megvernek? Ezzel fejezi ki egy normális ember a törődést, igaz? Hülye vén barom. - Ezen kívül nem volt semmim. – rántom meg a vállaimat. És az a durva, hogy ez még igaz is. Nem vett nekem apám ruhát, néha még kaját is elfelejtett adni, nem csoda, hogy már fiatalon is elkaptak jó néhányszor lopás miatt, de mindig megúsztam a börtönt. Ez az üveggolyó volt az egyetlen olyan dolog, ami az enyém volt, ezért is tartottam meg, de… de ő is mondta, hogy ez csak egy üveggolyó és kész, igaza van. Lehet meg sem kellett volna tartani, a normál ember alighanem ki is dobta volna, mindegy, már nem számít, megtartottam és kész. - Úgy látszik akkor engem elfelejtettek. – ezek varázslók, gondolom nem valami nagy munka nekik megtalálni egy családot, akik az erdő mélyén laknak egy kis viskóban, igaz? Hozzánk mégse jött senki, hogy elvigyen, nem jött a megváltás, a remény az évekkel együtt meghalt, és feladtam azt, hogy valaha is normális életem lesz. Nem mindenkinek jön ez össze. Kiskoromban azt hittem, hogy majd űrhajós leszek, vagy… vagy híres sportoló, de beláttam végül, hogy ezek csak álmok, egy senki vagyok, esélyesem volt kitörni abból a világból, amiben élnem kellett. Nem tartozom semmivel sem az embereknek, és a hülye varázslóknak sem, felfordulhat felőlem az összes. - Most már mindegy. – nem kell sajnálnia, nem kérek senki sajnálatából, tökéletesen elvoltam eddig mások szánalma nélkül is. Én már rég beletörődtem abba, hogy így élek, hogy ilyen vagyok… nekem nem adatott meg az, hogy pónikon lovagolhassak a réten a szivárvány alatt. Én nem mentem nyaralni, nem voltak születésnapjaim, az apám rendre elfelejtette azt, hogy a fia egy évvel idősebb lett. Tizennyolc éves koromban fegyvert kaptam tőle, meg egy koponyatörést. Nem érdekel mit gondolnak mások, vagy mennyire sajnálják azt, ami velem történt…fogalmuk nincs milyen volt így élni, és ha nem érthetik, akkor inkább kussoljanak, ne legyen képmutatóak, így is elégé rühellem az embert. - Nem nehéz elképzelni. – az apáink valószínűleg jól kijöttek volna egymással, mindketten imádták verni a gyereküket. Az enyém azért vert, mert engem hibáztatott az anyám elvesztéséért, az övé pedig… nem tudom, biztos volt neki is valami ”jó” oka rá, hiszen mindig találnak valamit. Vagy azért mert rosszul áll a füled, vagy mert raccsolsz… mindegy, mindig van indok, hogy megüssenek, és ebbe egy idő után belefáradsz, már nem érdekel, hogy vérzel, hogy fáj, mert megszokod a fájdalmat, együtt élsz vele, napról napra, évről évre, és fel sem tűnik, hogy repül az idő. Beleunsz az életedbe, és felteszed a kérdést, hogy mégis a francot ér ez az egész? Milyen élet ez? - Nem kell sajnálnod, én is ezt tettem volna, ha van esélyem lelépni. Elmentem volna jó messze, és soha többet nem is mentem volna vissza. – nem haragszom rá, én is ugyanígy tettem volna, csak a hülye maradt volna abban a koszfészekben a részeg apja mellett, aki kedvtelésből veri félholtra. Nem haragudtam soha, inkább csak szarul esett, de… de a csalódásokhoz is hozzá lehet szokni, főleg akkor, ha az életed is csak egy nagy csalódás. Érthető, hogy elment és nem jött vissza, miért jött volna vissza miattam? Ugyan már, ennyit azért nem érek, és senki más se.
- Értem én, nagyjából erre a válaszra számítottam, csak... - áh nincs csak. Tettem egy próbát, mert miért ne, de láthatóan sok értelme nem volt a dolognak, hiszen tudtam a választ. Egyértelmű volt, hogy azért marad távol mindenki mástól, mert nem akar velük semmilyen kapcsolatban lenni, gondolom, ha jobban lennék végre, akkor engem is szívesebben tudna az ajtón kívül, talán még akkor is, amikor kiderül, hogy ismerjük egymást, régről, jó régről. Nem is gondoltam volna sosem, hogy ide keveredik, hogy itt találkozunk. Valahol titkon, ha rá gondoltam, igenis reméltem, hogy minden rendben van vele, hogy sikerült valahogy kitörnie arról a helyről, hogy az apjától megszabadult, hogy elvégezte végre a sulit, amikor nagyobb lett a sarkára állt és... nem is tudom, normális, átlagos élete lett, családdal, de nagyon úgy fest, hogy ennek még csak a közelében sincs, hiszen nincs itt vele senki, egyedül van és a jelleme sem arra mutat, mint akinek olyan csodásan kellemes élete lenne. Az szokott ilyen harapós lenni, akinél igazából semmi sincs rendben, de ezt nem nagyon vallaná be úgy sem. Amiket mond, még így is rossz hallani. Megtartotta azt a kis apróságot, az üveggolyót, ami nem volt nagy dolog, de tőlem kapta és megtartotta, kár lenne tagadni, hogy jól esik. - Örülök, hogy megtartottad. - bököm ki végül. Kellemetlenül érzem magam, egyre inkább, ahogy rá nézek és ahogy beszél. Bűntudat... azt hiszem. Gyerek voltam és talán érthető, ha inkább választottam egy jobb életet, mint azt, ami volt, de nem volt fair tőlem. Még csak meg se magyaráztam neki, csak elfelejtettem és kész. Túl fiatal voltam, de ez mentség arra, hogy önző vagy? Ez mentség arra, hogy elhagysz valakit, akinek csak te vagy akiben bízni képes és aki talán reményt ad neki? Attól félek, hogy... nincs rá mentség, most legalábbis így érzem, akkor is, ha tényleg alig múltam még csak tíz, amikor kiderült ez az egész és minden olyan hirtelen történt. - Értem, és... sajnálom, hogy így történt, hogy nem járhattál ide. Azt hittem, hogy... tudod többet megtesznek azért, hogy minden levél megtalálja a gazdáját. - azt hittem, de tévedtem. Az enyém se került volna a kezembe talán, ha nem én csinálok otthon szinte mindent, ha nem én foglalkozom a postával, ha nem én pakolom el a szétszórt dolgokat. De én csináltam, ezért belé botlottam és bármilyen hihetetlen is volt a dolog, végül jött egy fura alak és megmutatott mindent. Az apám persze hitetlenkedett és végül nem is jött velem egy szülő se segíteni. Végig a Roxfortban töltött idő alatt úgy tudtam tanulni, hogy használt könyveket kaptam, mindenből a másért, de nem érdekelt, még úgy is sokkal jobb életem volt, mint előtte otthon. A szavai után nem is tudom, hogy mit mondjak, pár pillanatig csak vizsgálgatom a padlót, kortyolok párat és csak aztán pillantok újra rá. Keserű szavak, de érthető, ha én lettem volna ott helyette, akkor én is így lennék vele. - Sajnálom Morgan... hogy nem kaptad meg a levelet és hogy én... - nem a kérdésére válaszolok, de azt hiszem kár is lenne, csak halkan sóhajtok egyet és remélem, hogy tartani tudom a tekintetét és tisztában legyen vele tényleg komolyan gondolom. - Nem volt szép tőlem, hogy szó nélkül eltűntem, csak tudod minden olyan gyorsan történt. A szüleim nem hitték el, és az apám... Mindegy, tudod... sejtetted milyen volt igaz? - nem sokat beszéltem a családomról, amikor találkoztunk nem igazán ez volt a fő téma, mert hát mi értelme lett volna? Pont hogy a hátunk mögött akartunk hagyni minden rosszat. - Én úgy voltam vele, hogy el se hinnéd, aztán minden olyan gyorsan történt tudod és... szóval... sajnálom. - hogy nem szóltam, hogy szó nélkül mentem el és főleg, hogy ő ott maradt és hogy ez lett a vége, hogy ilyen élete volt, mert jó nem lehetett, ha ilyen most a hozzáállása a világhoz, mindenkihez.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- A sok kölyök között? Nem, szétrobbanna tőlük a fejem, jó nekem abban a viskóban, már hozzászoktam. – soha nem éltem valami nagy pompában, még csak szobám se volt soha, a sarokban aludtam, és hiába volt tél, hiába volt csontig hatoló hideg, apám nem adott takarót, sőt, elvette, ami volt, én meg oldjam meg magamtól. Már hozzászoktam ehhez, a nélkülözéshez és rossz körülményekhez, az lenne inkább a meglepő, ha rendes ágyban aludnék, és nem hálózsákban. Tudok tüzet gyújtani, így viszonylag könnyen elvagyok ott, nem vágyom a kastélyba, amúgy se vagyok éppen… úgy öltözve. Ahogy apám mondta, én egy vadember vagyok, a vadak közt a helyem, és ebben igaza van, az egyetlen dolog, amiben igazat adok annak a hülye baromnak. - Ja, persze, csak egy…üveggolyó. – végül is igaza van, minek tart meg az ember egy üveggolyót? Talán ki kéne dobni, vagy valami, de ha már eddig megtartottam, akkor nem most fogom kidobni, itt Hagridnál jó helyen van és kész. Akkoriban azért tényleg jóval többet ért, egy ajándék volt, a … reményt láttam benne, de ma csak egy üveggolyó, egy emlék a reményről, amire nem is akarok többet gondolni, mert nem létezik remény, az élet szar és kész, el van cseszve alapból, tehetünk akármit, ezen soha nem fogunk tudni változtatni. - Egy viskóban éltünk az erdő közepén, ha jött is levél, az apám azzal törölte ki a seggét, szóval… értem nem jött el senki, hogy elvigyen, ott maradtam és kész, aztán amint lehetett elhúztam a francba, és… és egy kis kitérővel ide kerültem. – a börtönt értem kitérő alatt, de ezt tudja, legalábbis említettem véletlenül, de most nem akarok arról beszélni, hogy miért kerültem ide. Nem vagyok varázsló, nem tekintem magam annak. Egy csomó kölyöktől hallottam, hogy eljöttek értük és megmutatták nekik a varázslóvilágot. Hozzám nem jött senki, hagytak ott megrohadni apámnál, ezek után meg képes nekem azt mondani bárki is, hogy tartozom az embereknek? Nagy lószart, egy nyíllal a fejükbe, talán azzal tartozom, de ezen kívül semmivel, úgyhogy bekaphatják. Nem foglalkoztak velem, én mégis mi a rákért foglalkozzak velük? Ugyanez volt Savannah-val. Emlékszem, hogy vártam rá, aztán nem jött, és végül én is megértettem, hogy ennyi volt, és nem mentem már többet oda. Minden csak megszokás kérdése. Nem haragszom rá, ugyanazt tette mint mindenki más, élt a lehetőségével, én is elpateroltam volna a francba, ha lett volna lehetőségem rá, szóval emiatt nem ítélem el, viszont biztosan kinevettem volna, ha jött volna a varázslós sztorival. - Te meg gondolom idejártál, mi? Jó kis élet lehetett… - azért olyan szar csak nem volt, mint a régi, igaz?
- De miért nem a kastélyban? Nem lenne kényelmesebb? - azért tudom én is, hogy itt milyen hideg telek tudnak lenni és egy viskót lássuk be, annyira nem könnyű fűteni és normálisan rendben tartani. De persze ő tudja. Amilyen az eddigi hozzáállása volt, gondolom nem igazán szeret mások közelében tartózkodni, tehát ha ezt nézem, akkor érthető, hogy inkább egyedül lakik egy hideg viskóban, mint a kastélyban, ami nyüzsög a gyerekektől, de még a felnőttektől is időnként. Egyébként se sok közöm van hozzá, hogy hol lakik és hogy miért ott, már előre látom, hogy rákérdeznem se lett volna szabad, mert csak ezért is csúnyán fog nézni, de amíg a vizet megkaptam, és nem nyomja belém vissza direkt azt a nyilat a vállamba, addig azt hiszem minden rendben van. Azért tényleg meglep, hogy mindezek után kiderül, hogy ő az a Morgan. Hát már kölyökként sem volt az a kifejezetten életvidám típus, de mostanra... még sokkal inkább megváltozott és nem kifejezetten jó irányba. Akkor még talán volt benne egy cseppnyi remény, vagy gyermeki naivitás, nem is tudom, de mostanra már ez is teljesen elveszett és őszintén szólva rossz ránézni, hogy ide jutott. - Nem tudom. Régen adtam, és még gyerekek voltunk, elveszíthette a jelentőségét, hiszen ez csak egy... üveggolyó. - akkor kincs volt, számomra igazi kincs, de azóta sok minden történt és a múltam nagy részét inkább feledni akarom, mint felidézni. Ő mégis megtartotta és ez azért valahol melengeti a szívemet, kár lenne tagadni. Persze nem tudhatom, hogy ő pont hogy fordítva van ezzel, a mostani élete se a legjobb, így aztán talán érthető, ha az a régi még talán egy fokkal elviselhetőbb volt, talán... épp miattam? - De az vagy, csak... nem jártál ide, de hogy kerültél ide, és... mi történt veled? Egyáltalán miért nem jártál a Roxfortba? - talán nem kéne ennyit kérdeznem, mert talán egyáltalán nem is akar beszélni róla, de mégis megteszem, mert... mert érdekel a sorsa, hiszen nem tudok róla az ég világon semmit sem. Sok minden történhetett vele és én igenis gondoltam rá, csak hát nem sok időt töltöttem otthon, a nyarakat is próbáltam máshogy megoldani, és bármilyen önző dolog is, de fontosabb volt, hogy távol legyek a szüleimtől, mint hogy az ő közelében, hiába tudtam valahol, hogy szüksége lenne rám, de gyerek voltam, aki ki akart szakadni abból a rémes környezetből és még se mondhattam el neki, hogy boszorkány vagyok. Kinevetett volna.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Nem, nekem van egy… viskóm, vagy valami hasonló innen nem messze, ott lakom. – egész otthonos azt nézve, hogy a fele a földben van, de már hozzászoktam ehhez, szóval egyáltalán nem zavar. Az erdőben töltöttem a gyerekkoromat, kiismerem magamat benne, még akkor is, ha ez valami kicseszett mágikus erdő. Az erdő az erdő, teljesen mindegy, hogy mi van benne, a fák és növények megmaradnak, akárcsak a nyomok. Jó vadász voltam, az egyik legjobb, csak aztán jött az a hülye és belefutott a lövésembe. Én meg persze hiába mondtam, hogy nem direkt volt, senki nem hitt nekem, és bizonyítékok nélkül is simán lecsuktak. Persze tavaly meg tömeggyilkost simán felmentették minden vádpont alól, pedig ott aztán volt bizonyíték. Újabb jeles példája annak, hogy miért jó az, ha az embernek vannak befolyásos barátai, akik nem félnek szarba dugni a kezüket, hogy kihozzák őt onnan. Úgy látszik nekem is volt egy, csak soha nem találkoztam vele és nem ismertem, de attól még örültem a szakállas muksónak, elvégre mégiscsak kivitt engem a börtönből, amiért hálám meg minden, de ennél azért több kell, ha leakar engem itt kenyerezni. Lehet én vagyok a paraszt, de ennyitől még nem fogok benne megbízni. Számító egy pofája van, az olyat nem komálom. - Nem, nem venném be.– azért ahhoz túl sok mindent mondott rólam, olyan dolgokat, amikről nem meséltem senkinek, csak egyetlen embernek, és neki se valami sokat. Az ember miért beszélne szívesen arról, hogy miként verték már megint össze, és hogy már megint nem segített senki, hiába mentem oda a felnőttekhez. Az élet bebizonyította nekem elég hamar, hogy csakis magamra számíthatok az életnek nevezett szartengerben, és ha én nem vigyázok magamra, akkor senki nem fog. Egyedül vagyok és kész, mindig így volt, kibírom. Nem érdekel, hogy az életem nem egy kicseszett Disney film, én megvagyok vele elégedve, akármilyen szar is. – Miért ne tartottam volna? – kérdezem, miközben visszakérem tőle a dobozt és visszarakom a helyére. Ezt az egyetlen dolgot kaptam tőle, soha senki más nem adott nekem senkit, elraktam, mert… mert nem tudom, a lényeg az, hogy meg van és kész. Ez amolyan emlék, de mint minden emlék, ez is elmúlt egyszer és végül nem maradt belőle semmi, ami segített volna. Újra magamra maradtam, de most már mindegy, hozzászoktam, az élet megedzett engem, és teszek rá, hogy ez esetleg másoknak mondjuk nem tetszik. Törődjenek bele abba, hogy ilyen vagyok, én is képes vagyok elviselni azt a jól fésült fejüket. – Én se tudtam. Soha nem jártam ide, csak nemrég látogatott meg az igazgató, hogy mi a helyzet. Nekem pedig nem sok választásom volt. De nem vagyok varázsló. Ahhoz tudni is kéne varázsolni. – mondom, ahogyan ledobom magamat az előtte lévő székbe. Na igen, Merlin tudta, hogy inkább ez, mint a börtön.
- Akkor te hol laksz, a kastélyban? Bár akkor már összefutottunk volna előbb is azt hiszem. - na igen, bár lehet hogy mindig pont elkerültük egymást, vagy csak nem túl gyakran jár mondjuk a könyvtár közelében. Na nem mintha direktben lebecsülném, de nem tűnik annak a típusnak, aki folyton könyveket búj. Persze nem minden a külső, nem szabad az alapján ítélni, de az ember már csak ilyen, általában ha meglát valakit kialakul róla egy kép. Végül is az egyéniségünket tükrözi a ruha, a stílus, vagy épp a szóhasználat, és esetében egyik sem kifejezetten olyan könyvfaló típust mutat, bár talán tévedhetek is. Esetleg olyan stílusú könyveket olvas, de azok meg nem nagyon akadnak a könyvtárban. A nagy pohár tehát nem zavar, a stílusa az kellemetlenebb, de azzal meg nem tudok mit kezdeni. Kortyolgatok hát, és végül csak kinyögöm azt is, ami motoszkál a fejemben. Végül is miért ne lehetne? Miért ne ismerhetném? Persze lehet hogy tévedek, de igenis hasonlít. Jóval idősebb lett és sokat változott, felnőtt. Az arca is még komorabb lett, de a szeme mégis csak ismerős, ezt nem tagadhatom. Látom, ahogy meglepődik azon, amit mondok, mert tényleg tudok róla sok mindent, mármint arról a Morganről, akit én ismerek, de a meglepettsége nagyon is azt mutatja, hogy tényleg jól sejtem, hogy ő lesz az. Halványan mosolyodom csak el, amikor visszakérdez. - Nem mondhatom, hogy csak tippelek, nem lenne hiteles igaz? - tudom, mert ha ő az, akkor tudom, akkor sok mindet tudok róla, és ő is rólam ezt-azt, bár én nem sokat meséltem neki. Azt tudja, hogy találkoztunk párszor úgy, hogy kisebb monoklim volt, de sosem meséltem ezekről. Nem volt szép életem, neki sem, az ember nem erről szeret beszélni, amikor kiszakad egy kicsit otthonról. Inkább nagy tervekről, inkább álmokról és szép dolgokról, kincsekről és üveggolyókról. Óvatosan nyitom ki a kezembe került kis dobozkát, és nem tudom visszafojtani a mosolyomat. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok idő távlatából is meg van még, hogy megtartotta, hogy most itt előkerül hirtelen. Felpillantok rá, és végül csak lassan bólintok egyet. Őszintén szólva nem tudom mi lenne a jó reakció. Érzem én, hogy elszorul a torkom, hogy talán még kicsit a szemem is könnybe lábad, ezért sütöm le a tekintetemet. - Nem gondoltam volna, hogy megtartod. De... hogy kerültél ide? Azt hittem, hogy te nem vagy... nem vagy varázsló. - jó lett volna pedig, de akkor előttem kezdte volna el az iskolát és erre nem került sor, ezért nem is beszéltem neki sosem erről, azon az egy-egy nyáron, amikor még otthon voltam, és azok is elmaradoztak. Barátaim lettek itt, olyanok, akiknél a szünidő egy részét is tölthettem, hogy minél kevesebbet kelljen az apámmal lennem.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Ja, Hagridé, csak itt csövezek néha. – az én helyem kicsit messzebb van, elég ótvar egy hely, de jobban tetszik, mint egy cella, amint egy benga négerrel kell osztozkodnom, amúgy se az ötcsillagos panorámákhoz vagyok szokva, úgymond a szarban nőttem fel. A házunk az erdőben volt, mert a fater nem tudta visszafizetni a hitelt, így elvették, és beköltöztünk egy elhagyatott vadászházba. Beköltözni…erős túlzás, volt talán két pólóm meg egy farmerom, ezt vittem magammal. Soha nem kaptam semmit sem, karácsonyra az volt az ajándékom, hogy megtanított vadászni és lőni, harcolni meg a többi, persze, ez szép és jó, de nem volt éppen óvatos, én pedig nyolc évesen vágytam inkább egy játékautóra, mint egy kicseszett vadászpuskára, ami akkor, mint én. De a verésnél jobb volt, csak aztán jött az iskola, ahova beíratott, de rájött, hogy nélkülem unatkozik, és ekkor kezdődtek el a verések, jó ha talán hatszor voltam iskolában, és akkor sem voltam valami jól, de persze a tanárok nagy ívből leszarták, hogy mi van otthon, ők csak megkapták a pénzüket, a többire meg tettek magasból. Sok gyerekhez mentek ki ellenőrizni, hogy miként is bánik velük a szülő, meg milyen körülmények között élnek ,de hozzánk senki nem jött ki, na nem mintha be lettünk volna jelentve bárhova is, de azért csak feltűnik az baszki, hogy ennél a gyereknél nem voltak. Megtanultam már elég korán azt, hogy az emberek nem foglalkoznak egymással, így én is ezt tettem, nem foglalkoztam mással, nem érdekeltek mások. Az volt a lényeg, hogy én meglegyek, az már tökmindegy, hogy miként is érzem magamat. Apámat persze valami haverja bevitte egy elvonóra, ott leszokott a piáról, és engem is abba a lyukba akart dobni, de nem hagytam. Szerettem a piát, és nem éltem valami jól, de nem voltam alkoholista, és nem vertem gyerekeket azért, mert az anyám meghalt. Nekem nem kellett az elvonó és kész, persze akkor meg osztotta az észt, mikor börtönbe kerültem. Ő megmondta… a nagy lószart, soha nem foglalkozott velem, azért akart elvonóra küldeni, hogy ne legyek szem előtt, mikor elkezdi építgetni az új karrierjét. Mintha érdekelt volna, hogy mit csinál… magasból tettem arra, hogy mi van vele, felőlem aztán fel is fordulhatott volna, nem különösebben izgatott volna a dolog. Talán ezért is viselem ilyen rosszul még ezt az ablakos dolgot is, nem szeretem, ha valaki csak véletlenül célozz arra, hogy nem kéne ezt csinálni. Gondolom neki is megfordult a fejében, hogy nem kéne dohányozni, de nem az anyám, szóval nem kell foglalkoznia vele, és szerencsére nem is teszi. A szavaira azért már felkapom a fejemet és ráncolom a szemöldökömet. – Ezt meg honnan tudod? – senkinek se meséltem arról ami történt, hogy az apám vert, hogy nem jártam soha suliba, arról a lányról pedig végképp nem. Egyik évben még ott volt, a következőben már nem jött. Van ez így, az emberek néha lelépnek. Talán csak pár másodperc mire leesik a dolog. De mégis mennyi esélye van ennek? – Te adtad ezt nekem? – a szekrényhez lépek, és egy kis nyújtózkodás után megtalálom amit keresek és a kezébe nyomom. Hagridnál van a doboz, benne az üveggolyóval. Mint mondtam, Hagrid a haverom, vigyázz rá nekem.
Nem vagyok én annyira finnyás, vagy válogatós, hogy csak azért zavarjon valami, mert túlságosan nagy. Tény és való, hogy nem kifejezetten apró a pohár, amiben a vizet kapom, de most az a fő, hogy igyak valamit, nem az a számít, hogy miből. Elég sokat kortyolgatok is a vízből, amikor megkapom végre. Na nem mintha sürgetni akartam volna az amúgy nem túl kellemes természetű úriembert. - Hagridé, tisztában vagyok vele. - az előző vadőr és a mostani LLG tanár, őt azért mindenki ismeri, még én is bőven, szóval nem kell magyaráznia, hogy a nagy dolgokhoz szokott. Látom, hogy persze ezt se kezeli túl jól, a név kérdést, pedig nem igazán értem, hogy miért kell így viszonyulnia hozzám... az élethez? Oké, ki van akadva, de olyan a fickó, mintha folyamatosan a méreg rágná belülről. Előfordul persze az ilyesmi, de azért nehéz kezelni és főleg nehéz elviselni, hogy folyton odaszúr, még akkor is, amikor én próbálok érdeklődni felőle. Nem kéne azért minden áron így viselkednie? Olyan nagyon rosszat nem tettem ellene. Egyébként is mondjuk, hogy minden rendben van, én sérültem meg, nekem kéne morcosnak lennem úgy igazán, nem pedig neki és mégis ő az, aki harapós kedvében van. Bár az is lehet, hogy ez nála teljesen általános és megszokott dolog. Végül is ő dönti el, hogy mivel mérgezi magát, nem rám tartozik a dolog és nem is akartam beleszólni a dohányzási szokásaiba. Tegye, amit jónak lát, nem vagyok az anyja, se senki mása, hogy beleszóljak, csak nekem mégis csak kellemesebb, ha nem csak a füstöt kell szagolnom, hanem az ablakot kinyitja legalább és jön be egy kis friss levegő is. Azért azt nem gondoltam volna, hogy még ez az apróság is ilyen nagyon nehezére esik. Az viszont akkor is érdekel, hogy hol született, mert... valahol igen, és ha jól sejtem, amit sejtek, akkor... Bár nem tudom, hogy ennek tényleg mennyi esélye lehet, hogy esetleg ő az a Morgan. Nem jött a suliba, tehát akkor nincs benne varázslat, de akkor mégis mit keres itt, mint vadőr? - Bristol? Komolyan... Bristol? És az apád sokat vert... nem túl gyakran jártál iskolába, és... és volt egy lány, aki néha vitt neked egy-egy almát, vagy szendvicset a közös helyetekre... igaz? - tényleg lehetséges, hogy ő lenne az? És ennyire megnyomorította az élet? Így se volt kellemes élete, de az enyém sem volt az. Mégis valahol reméltem, hogy aztán jól alakultak a dolgai, hogy felnőtt lett, túllépett azon, ami történt, hogy lett egy családja, de nagyon úgy tűnik, hogy ez... nem így történt.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
//