2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Az igazi szabadság az, amikor azt teszed, amihez igazán kedved van, amikor egyszerűen minden másról megfeledkezel és csak... szabadon süvítesz a szélben. Azt hiszem ez lehet az oka annak, hogy amikor rászántam magam, hogy megpróbáljam végül ez lett a vége. Őz, mint animágus alak. Nem a legpraktikusabb, hiszen nem támadhatsz vele igazán jól, nem félelmetes, ellenben gyorsan szalad, bár beltérben, épületekben megint csak nem túl hasznos. De nekem ez nem gond, nem is akarok beltérben lenni. Gyerekkoromban valahogy mindig az erdőben töltött idő jelentette a legjobb időszakot, még az előtt, hogy a suliba kerültem volna. A Roxfort előtti élet... olyasmi, amit egyszerűen igyekszem teljesen elfelejteni, mintha soha nem is létezett volna, de ettől még ugyanúgy kötődöm az erdőhöz, a kinti szabad élethez, a futáshoz és a szökkenéshez a bokrok felett. Az a jó ebben, hogy fizikailag az ember olyasmire is képes más alakban, amire amúgy nem lenne. A másik vágyam az volt, hogy madár legyek, hogy repülhessek szabadon, amikor csak ahhoz van kedvem, seprű és minden más nélkül. Azért annak is meg lehet a maga varázsa, de ezzel sincs különösebben bajom. Jól érzem magam őz alakban és viszonylag gyakran elő is fordul, hogy a fák közelében már átalakulok, hogy aztán irány a szabadság, mint ahogy most is teszem. Az átváltozás után - ami már szerencsére nagyon profin megy - el is rugaszkodom, hogy aztán a fák között találjam meg azt az igazi nyugalmat. Amúgy az iskola falai között amúgy is jól érzem magam, tehát nem arról van szó, hogy menekülni akarnék bármi elől is. Ez egyszerűen csak kikapcsolódás, amire időnként azért szükségem van. Mindenki így van ezzel igaz? Van aki szórakozni megy le mondjuk Roxmortsba, én meg inkább a fák között lelem meg a magam békéjét. Persze néha én is szoktam szórakozni, de valahogy nem túl gyakran. Nem is tudom... nincs is kivel, meg valahogy nincs is rá olyan nagy indíttatásom igazából.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
A bólintása láttán közelebb lépek, hogy segíthessek neki felülni az asztalon, a székre valóban nem lenne még érdemes ráülni, mert valószínűleg leszédülne róla, az pedig senkinek sem jó, persze főleg neki, de én se akarom egész nap ide-oda pakolgatni. Ha sérült, akkor legye annyi esze, hogy tudja mikor kell pihennie, és ő tudja is, ahogyan elnézem, ez azért megnyugtató, úgy látszik még sem olyan hülye, mint amilyennek az elején elakartam könyvelni az őzös baromsága miatt. Vágom én, hogy nem kellett volna nekem se vadászni, de ha ő nincs ott, akkor az egészből semmi baj sem lett volna. – Nem az én házam. – jegyzem meg, mikor a kezébe adom a méretes poharat. Na igen, ezért szerettek én Hagriddal inni, ő egy lábos méretű pohárból önti magába a piát, és ha itt vagyok, akkor én is, de ilyenkor azért… elég kellemetlen tud lenni, hogy majdnem akkora a pohár, mint az ember feje. - Vagy csak én mondtam meg, hogy ez a nevem. – teljesen mindegy, mégis a francot számít a nevem? Semmit, amint elmegy innen, úgyis elfelejt egy életre, na jó, talán megmaradok benne, mint kellemetlen emlék a nyíl miatt, amit a mellkasába lőttem, de amúgy meg teljesen felesleges ezzel tökölni, a név az semmi, csak egy jelző, egy… egy címke, amivel megjelölnek, hogy leltárba vehessenek téged. Az embert se látják másnak, mint az állatot, ugyanúgy megvagyunk jelölve, én több helyen is, apám szerette ha… ha emlékeznék arra, hogy jó anyám miattam halt meg, ami egy baromság, talán ha kicsit többet járt volna kondizni, akkor nem döglik bele egy gyerek megszülésébe. Na nem mintha ilyen rohadtul értenék hozzá, de amúgy meg leszarom a dolgot, anyám meghalt, ez van, nem tudom mit siránkozik az a vén bolond. Ő éveket lehetett vele, én egy másodpercet sem. Úgyhogy, ha innen nézzük, akkor nekem lett volna jogom őt baszogatni. A köszönöm hallatára csak bólintok egyet. Egészségtelen, mi? Mégis ki nem szarja le? Hagrid is sokat panaszkodik, hogy ne itt dohányozzak, de ez a ház amúgy se éppen valami illatos, bár ahhoz képest ahol éltem… ahhoz képest valóságos palota. Soha nem foglalkoztam olyan dolgokkal, mint az egészség, már kölyökkoromban megtanultam, hogy teljesen mindegy mit teszel, az élet szarik rád. Apám folyamatosan vert, az talán olyan cseszettül egészséges volt? De legalább nem tesz megjegyzést, hogy szokjak le, vagy valami, mert ehhez aztán végképp semmi köze sincsen, úgy pusztítom magamat, ahogyan csak kedvem tartja, mindenkinek szíve joga eldönteni, hogyan bassza el az életét. - Aha. – bököm ki, mikor végighallgatom ezt az átváltozós dolgot. Szóval nem kell attól félnem, hogy megöltem egy diákot, ha mondjuk lelövök egy mókust, igaz? Amúgy is csak magának köszönhetné. – Bristolban, de ez mégis mi a francért olyan fontos? Az a hely egy lepratelep, előbb lőném magam fejbe, mintsem visszamenjek oda. Magának sem ajánlom, hogy oda tervezze a nyaralását. – szar egy hely, bár… bár szívesen meglátogatnám apámat, hogy a föld alá küldjem végre, de ezen kívül nem igazán van semmi, ami miatt visszaakarnék oda menni.
A kérdésére az első próbálkozások után végül csak bólintok egyet. Viszont egyelőre az is elég, ha maradok az asztalon, szépen törökülésben. Már az is kínzó volt, hogy felvettem a pólót, nem szándékozom még valami székre is átmászni. Ennyi mozgás egyelőre elég volt, ebben a helyzeten nem szívesen vállalnék be többet. Aztán majd meglátjuk, hogy egyáltalán mikor jutok oda, hogy visszamenjek a kastélyba. Elég sok vért sikerült veszítenem, és az nem pótlódik csak úgy magától egy csapásra, eltart egy ideig, és persze... - Egy pohár vizet tudnál adni? - az nem árthat, egy kis plusz erőt ad, no meg a vértemelésben is elég hasznos a folyadék. Most vasszöget rágcsálni nem fogok elkezdeni, szóval akkor már inkább a víz a jobb megoldás. Az már csak egy halk megjegyzésként csúszik ki a számon, hogy valamikor én is ismertem egy Morgant, bár az már jó rég volt, még gyerekkoromban és nem igazán tudom, hogy aztán mi lett vele. - Lehet, hogy én azóta nem találkoztam egyel sem, csak veled. - a válaszán viszont csak még inkább meglepődöm, amikor a nevemre reagál. Ő is ismert egy Savannah-t. Vajon van összefüggés? Fürkészőbben nézem meg magamnak, mint eddig, de egyelőre még nem mondok ezzel kapcsolatban semmit sem. Mennyi lenne az esélye, hogy ő... az a Morgan? Főleg, hogy nem jött a Roxfortba, tehát akkor minden bizonnyal nem varázsló, akkor pedig nem engedték volna ide vadőrnek. Igaz, hogy itt van Friccs is, de ő kvibli, nem pedig konkrétan mugli, csak nincs benne meg a varázserő, vagy legalábbis olyan minimális, amivel nem lehet mit kezdeni. - Köszönöm! - azért mégis csak jár neki ennyi, ha már kinyitja az ablakot, még ha nem is bírja ki megjegyzés nélkül. Akkor is jobb így, akármit is mond. A füst nem épp a kedvencem és a ház is totálisan átveszi a szagot, ha csukott ablaknál csinálja, azt már nem is említem, hogy mennyire egészségtelen. - Hogy érti, hogy...? - aztán leesik, hogy pontosan mire is vonatkozik a kérdése, de végül csak megrázom a fejem. - Nem, erre viszonylag kevesen képesek, állattá változni. Gondolom erre célzott. Nehéz elsajátítani. De mondja... hol született, hol töltötte a gyerekkorát? - továbbra is ott motoszkál bennem ez a kérdés. Két név még nem a világ, de ha ott élt, ahol én... akkor már egész más a helyzet. Az arca sokat változott, túlságosan sok idő telt el azóta, gyerek volt, de mégis mintha lenne néhány jellegzetes vonás, főleg a szeme és... tudom, hogy az apja milyen sokat bántotta, és láttam azt a sok sérülést is a testén.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Jól gondolja, nem igazán fordult meg a fejemben, hogy letámadom őt, az nem én vagyok, ezt meghagyom annak a sok perverz beteg baromnak, akikkel együtt ültem. Elképesztő, hogy engem egy véletlen emberölés miatt csuktak le kétszer annyi időre, mint őket, pedig ők gyereket molesztáltak, és az bizony nem véletlen volt. Persze, az ilyenek előszeretettel közeledtek a rabtársaikhoz, de elég csúnya vége lett ezeknek, arra azonban odafigyeltem, hogy egyik se haljon meg, maximum csak kórházba kerülhessenek. A börtön szar és unalmas, a kaja is fos, legszívesebben éhen haltam volna ott, arról már nem is beszélve, hogy néhányan mekkora gyökerek ott. Persze, kivételek mindig vannak, voltak is, egy-két sráccal jóban voltam, még tervezgettük is a szökésünket, csak aztán jött hozzám ez a varázsló fickó és kivitt, ők pedig ott maradtak egyedül, és nagyon remélem, hogy már nincsenek ott és megszöktek, mert jó srácok voltak, csak elítélte őket a társadalom, mert azt tették, amit tenni kellett. - Segítsek? – felülni, vagy átülni egy székre, tökmindegy. Ha igennel felel, akkor segítek neki, ha meg nem akarja, akkor úgy oldja meg, ahogyan jónak látja, én nem fogok itt erősködni. A pólómat persze nem fogom visszakérni, jó eséllyel amúgy is kivágja majd a kukába, ami nem is baj,elégé régi darab, de ahhoz elég, hogy ne kelljen félmeztelenül lennie, és legalább ruhában mehet fel a szobájába, akárhol is lakik. Gondolom azért így is megnézik majd páran, de kibírja. Az ő pólója nincsen éppen használható állapotban, tiszta vér, egy lyuk is van rajta, és én sem voltam a legfinomabb mikor leszedtem róla, szóval…. én már nem is nevezném ezt pólónak. – Gondolom, vagyunk egy páran. – rántom meg a vállaimat. Nem is igazán gondolok abba bele, hogy én lennék az, akit ismer, én magam mögött hagytam mindent, az embereket, az életemet, és minden rohadt fájdalmas pillanatot, amit az a seggfej apám okozott nekem. Megfogom a kezét, a kézfogás azért mégiscsak kell, a neve hallatára pedig néhány pillanatra elgondolkodom. – Én is ismertem egyszer egy Savannah-t. Fura, mi? – emlékszem a lányra, ő volt az egyetlen, aki normálisan bánt velem, még most is meg van az az üveggolyó, amit adott nekem. Nem is igazán gondoltam bele abba, hogy milyen élete lehet, bőven elég volt az, hogy az enyémmel kellett foglalkozni. Gondolom most már boldog házas sok gyerekkel meg minden, ami kell, és amire vágyik az ember. – Remek, akkor ezt megdumáltuk. – örülök annak, ha nem jár el a szája, rohadtul kellemetlen lenne az nekem, mert biztos nem állna senki sem az oldalamra, ha oldalt kéne választani. – Hát, akkor még ezért nem láttam magát. – mondom egyszerűen, és az arcát látva csak felmordulok, és kinyitom az ablakot. Tessék, örüljön. –Na nem mintha sokat segített volna. – ha találkoztam is volna már vele, egy kicseszett őzként rohangált, így is úgy is lelőttem volna. – Minden varázsló olyan, mint maga? – ezzel nem ara célzok, hogy ketyós, ezt tudom már, arra gondolok, hogy mindegyikük áttud-e változni.
Persze, hogy ki vagyok akadva, azért mégis csak meglőtt, és igenis az erdőben nem vadászhat, de azt hiszem mindkettőnk érdekében próbálok csendben maradni és inkább visszafogni magam. Senkinek se lenne jó az, ha beszólogatnék itt neki még valami csúnyát, meg amúgy se vagyok én ilyen. Kedves vagyok az emberekkel, még akkor is, ha ki akartak nyírni, ha nem is szándékosan. Egyelőre amúgy is arra kell főként koncentrálnom, hogy megpróbáljam valahogy túlélni a dolgot. Életemben nem lőttek még meg, semmivel sem, nem hogy nyíllal. Azért ez nem olyasmi, amire az ember felkészül, vagy egyáltalán csak számít rá, én se számítottam, de pont azért nem teszem szóvá, hogy a pólójával kötöz be, mert a végén még felkapná a vizet, amúgy se tűnik kifejezetten nyugodt és békés típusnak. Ha jól sejtem jobb nem kihúzni nála a gyufát egy bizonyos szintnél jobban. Viszont, amikor készen van azt azért muszáj megjegyeznem, hogy kéne legalább valami felülre. Nem igazán idilli állapot, egy ismeretlen fickóval beszélgetni, miközben egy szál melltartóban vagyok, ami még a tetejében véres is kissé. Oké, gondolom nem az első az, hogy azon járjon az esze, hogy letámad egy sérült nőt az asztalon, de akkor is... kényelmesebb, ha kerül rám valami, még ha az amúgy nagy is. Kicsit se lesz feltűnő, ha így megyek vissza és nem a saját ruhámban, de majd okosan csinálom, mondjuk este, hogy ne kelljen magyarázkodnom senkinek se. - Kösz! - biccentek egy aprót, ahogy legalább addig megpróbálok eljutni, hogy felüljek. Nem hátrány, ha segít, de azt hiszem egyelőre kiváló lesz az asztal is a célra, majd talán egy kicsit később átcuccolok valami szék félére, ha sikerül rászánni majd magam. - Ismertem egy Morgant, még... régen. - halk megjegyzést, mert hát az már tényleg jó régen volt. Azt se tudom, hogy mi lett vele, én már rég nem voltam otthon, érthető okokból, és nem tudom, hogy végül is mi lett a sorsa annak a fiatal srácnak, akit még gyerekkoromban ismertem. - Savannah. - nyújtom végül felé a nem sérült vállam oldala felőli kezemet. A bemutatkozás mégis csak hozzá tartozik egy találkozáshoz. Nem, a nyílvessző nem igazán, de ez most részlet kérdés. Már megtörtént, akkor nem kell rajta agyalni feleslegesen. - Nem fogom, nekem se lenne hasznos. - animágus vagyok, még hozzá úgy, hogy nem tud róla senki. Nem fogom nagy dobra verni azt, ami itt történt, mert én is rosszul jönnék ki belőle. Azért ez nem olyasmi, amit olyan lelkesen támogatnak, mégis csak be kellene vallani. Nem akarom elveszíteni az állásomat e miatt. - Könyvtáros, még csak nem rég óta, úgyhogy hidd el én sem akarom elveszíteni az állásomat. - a cigi láttán csak egy alig látható pillanatra húzom el a számat, de végül is magamban tartom a megjegyzést. Remélem legalább egy ablakot azért kinyit, mert nem értékelném, ha most még a füstöt is a képembe fújná.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Elég morcosan nézek rá, mikor ingerülten szól vissza. Oké, meglőttem, meg van az oka, hogy ingerült legyen, de ő volt olyan hülye, hogy őzként rohangált, szóval magának köszönheti, és ahelyett, hogy itt pofázna, inkább fogja be a száját, mert így csak rosszabb lesz. Szívem szerint visszavágnék valami sértőt, de inkább visszatartom a dolgot, mert valamit úgyis mondana rá, és akkor megint ugyanott vagyunk. Ki hitte volna, hogy majd egyszer gondolkodni is fogok azon, hogy mit csináljak, de ez nem éppen egy szokványos helyzet, ez a nő pedig kiborító. Mintha én lennék az ügyeletes seggfej, csak mert nem akarom, hogy teljes ki legyen ütve mire odaérünk, hogy elláthassam. A Gyengélkedőre tuti nem viszem, akkor már inkább itt vérezzen el, de nem fogom elveszteni ezt az állást egy flepnis nő miatt, aki Bambinek hiszi magát. Azon pedig komolyan kiakadnék, hogy még baja is van azzal, hogy a pólómat használom kötésnek. Rohadtul nincs itt más, Hagrid rongyai pedig még a pólómnál is retkesebbek, szóval inkább nyelje le a dolgot, vagy akár vissza is állíthatom a mellkasába a nyilat. Komolyan, az ember segít, erre mindig csak azt veszik észre, hogy mi a rossz, semmi olyan, hogy kösz, amiért nem hagytál meghalni. És még csodálkoznak, hogy utálom az embereket. - Annál jobb. – mondom egyszerűen. Legalább nem olyan hülye, hogy azonnal menjen is el, nem lenne jó ötlet, két lépést se tudna megtenni. Most még elég gyenge, kell egy kis idő mire egyáltalán tud majd úgy mozogni, hogy ne legyen önmagára is veszélyes séta közben. Már megtanultam ezt, kiskoromban a verések után először még azt hittem tudok futni, de nagyon elnéztem, mert hamar egy gödörben kötöttem ki, mikor menekülni próbáltam, apám meg persze röhögött rajtam… már a gondolata is felidegesít, legszívesebben egy nyilat állítanák abba a hülye fejébe, aztán majd azzal elbeszélgethet az élet nagy dolgairól. – Ja, bocs, mindjárt. – szerencsére azért vannak itt cuccaim, Hagrid pólójában pofára esne, az enyém azért jóval emberibb. Előkotrom a legtisztábbat a ”szekrényből” és odanyújtom neki. Nem éppen női ruha, de most megteszi, emiatt azért nehogy már balhézzon. Gyorsan felaggatok magamra is egyet, nekem se éppen a kedvenc időtöltésem mutogatni magamat, főleg úgy nem, hogy nem valami szép látvány. Sebek mindenütt, főleg apámnak köszönhetően, az a seggfej soha nem hagyta úgy befejezni a napot, hogy ne legyen rajtam egy újabb heg. Beteges egy barom volt, de egy idő után megszoktam a dolgot, az ember egyszer mindent megszokik, még a verést is. – Ja, a nevem Morgan. – a vezetéknevemet felesleges elárulni, mert aligha számít bármit is. – És ha egy mód van rá, akkor ne mond el senkinek se az itt történteket, semmi kedvem ahhoz, hogy kirúgjanak, oké? – főleg nem egy ilyen hibbant nő miatt, aki egy erdőben szórakoztatja el magát. Hülye varázslók! – Na és te? Tanár vagy? – diáknak azért már nem nézem, de tanárnak simán. Közben leülök a közeli székre, amint sikerül előbányásznom a gatyámból a cigisdobozt, és azonnal meg is gyújtok egy szálat. Szükséges, kicseszett egy nap ez.
Nem mondhatom, hogy a fickó a legszimpatikusabb a világon, de most... azt hiszem nem válogathatok. Amúgy is nehezen megy a beszéd, jó eséllyel akkor se folytattam volna, ha nem szólít fel rá ennyire... kedvesen. Azért úgy fest, hogy a jó modort nem igazán tanították meg neki. Mondjuk ha valaki ott vadászik, ahol nem kéne, akkor nem meglepő, hogy nem teljes úriemberként viselkedik. Az is csoda, hogy nem állít direkt még egy nyilat mondjuk a vállamba puszta kedvességből, vagy csak hogy megmutassa, hogy jobb lesz ha tényleg be fogom. Engedek neki, főleg mert én sem akarok a Gyengélkedőre kerülni. Jó lenne, ha nem derülne ki, hogy mi a helyzet. Nem díjazzák azért különösebben, ha az ember bejegyzetlen animágus. Félek tőle, hogy akár még az állásomba is kerülhetne, azt pedig főleg nem akarom kockáztatni. Örülök neki, hogy újra a Roxfortban lehetek, nem akarom eljátszani ezt az esélyt, csak mert valami fickó lelőtt az erdőben. - Jól van! -talán sikerül most először ingerültebben visszaszólnom, de hát na mégis hogyan lehetne egy ilyen fickóra máshogyan reagálni? Iszonyatosan kiborító, ahogy beszél és most van más bajom is. Az a tény, ahogy kirántja a nyilat... már önmagában is arra ösztönözne, hogy kiabáljak. Csak azért bírom ki, mert muszáj, és mert szorítom az asztal szélét, szinte már az ujjaim zsibbadnak belé, de ez most a legkisebb gond. Felszisszenek, amikor jön az újabb művelet, aztán a pólójával köti át a sebet. Gondolom ez pont nem a leghigiénikusabb és most már remek módon mind a ketten felső nélkül vagyunk, szóval rendkívül jól alakul ez a nap, csak épp rajta látszik is, hogy okkal van rajta az a póló, mert van nem kevés sérülése. Mondjuk rajtam is akad néhány apróbb, de nem nagyok. A legtöbb gyerekkori, és azóta nőttem, így nem is látszanak már olyan vészesen azok a hegek. - Nem is nagyon tudnék most mást tenni. - eszem ágában sincs felkelni, örülök neki, hogy nem ájultam el és most a mozgás nem tenne különösebben jót. - Azért adnál legalább valamit... felülre? - mert na, azért nem épp a legnagyobb vágyam egy vadidegen előtt egy asztalon feküdni egy szál melltartóban, még ha amúgy részben át is vagyok kötve a pólójával. Azt nem kockáztatom meg, hogy felkeljek, mert ennyire tényleg nem vagyok jól, de... az meg még sem dívik, hogy itt feküdjek egy árva szó nélkül. - Te vagy a vadőr? - igen ez a tippem, csak a nevével nem vagyok még egyelőre tisztában, mert hát mint mondtam nem magoltam be még, hogy kik vannak a suliban, minden tanárt és egyéb személyzeti tagot. Azért sok új van ahhoz képest, amikor még én jártam ide.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Mégis ki ez a Dumbledore? A Mikulás? Hagrid már mesélt arról, hogy ő sem éppen a legtisztább múltú ember, de Dumbledore bízik benne meg minden, éppen ezért is akarja annyira, hogy én ne csináljak semmi hülyeséget és tiszteljem a fickót, amiért segített nekem. A tisztelet azért nem éppen így alakul ki. Oké, hálás vagyok neki, amiért nem egy börtönben kell szarrá aszalódnom, de nem fogok egyből lemenni kutyába, csak mert kihozott onnan, és helyette bedugott ide, Óz birodalmába, amit ez a sok tökelütött varázsló biztos nem ismer. Beszarás komolyan, mintha egy másik bolygóról jöttem volna, a múltkor a kiscsaj még Disneyland-et sem ismerte. Erre meg itt van ez a nő, aki olyan rohadtul okosnak hiszi magát, mégis az ő mellkasából áll ki a nyíl. Nem komálom azt, ha a múltam miatt máris leírnak, de nem is érdekel annyira, hogy szóvá tegyem, mert nagy ívből szarok az emberekre és arra, hogy mit gondolnak rólam. Nem ismernek, és soha nem lennének képesek megérteni azt, hogy miért vagyok ilyen. Nem is kell megérteniük, nincsen szükségem senkire, tökéletesen megvagyok egyedül, mindig is megvoltam, erre most jön Bambi és mindennek vége lehet. A rohadt életbe is már, miért kell mindig valami szarnak történnie? Egyszer jövök ki vadászni ide, és máris lelövök egy embert. - Fogja már be a pofáját. – maradjon csöndbe, mert csak szarabb lesz, ha folyamatosan visszapofázik. Nem kéne őzként ugrálnia, és akkor nem is lövik le, ilyen rohadtul egyszerű ez, de persze erről nem lehet meggyőzni. Varázslók… miért hiszik azt, hogy nekik minden megvan engedve? Ez egy tiltott erdő, ide nem jöhetnek be, és ez rá is vonatkozik, teljesen mindegy az, hogy én éppen vadásztam. Majd azt mondom, hogy önvédelem volt, mert megtámadott egy kentaur és kész, de így már nem tudom ezt sem mondani, mert muszáj volt az erdőben rohangálnia. Ennyire unalmas a varázslók élete? Az egyik Pókembernek hiszi magát és az ablakon át közlekedik, a másik meg őzzé változik, hátha lelövi majd őt valaki. Nem szólom le azért, hogy kussoljon, mert érthető, ha fáj neki ez, kinek ne fájna. Egy párszor már csináltam ezt, apám nem mindig célzott a legjobban piásan, szóval megesett, hogy ki kellett magamból operálni egy eltévedt golyót, vagy kést, de a fájdalmat nem lehet teljesen megszokni, maximum csak beletanulni abba, hogy minél kevesebbet mutass belőle ki. Már nem ordítozom, már csak magamban szenvedek ilyenkor, ő viszont láthatóan még soha nem szenvedett ilyen sérülést. Szívás, legközelebb majd kér magának egy kifutót, hogy ne az erdőben rohangáljon. - Már csináltam párszor, de maradjál már csendben! – komolyan, még hányszor kell neki elmondani, hogy fogja be a száját? Minél gyorsabban csinálom, annál jobb, úgyhogy azonnal nyakon is öntöm a sebet alkohollal, ennél jobb fertőtlenítő nincs, én mondom, és még meg is lehet inni. Nem igazán figyelem, hogy elájult-e, vagy sem, de minél kevesebbet ficánkol, annál könnyebben és gyorsabban tudom a sebet összevarrni. Nincs nálam kötszer, úgyhogy jobb híján leveszem a pólómat és azzal kötöm át a sebet. – Kész is, maradjon fekve még egy kicsit. – mondom neki, és remélem megfogadja a tanácsomat, mert nem kéne egyből felállnia, attól csak még szarabb lesz.
Nem is nagyon menne most az, hogy válaszoljak neki. Amúgy se vagyok hülye, ha egyszer nem lehet vadászni a rengetegben, ő pedig mégis ezt tette és akkor meglepődik, ha valami rosszul sül el. Lelőhetett volna véletlenül valami varázslényt is, ami védett, netán benézi, hogy az illető kentaur, de gondolom ez eszébe se jutott. Az a mázlija, hogy nem vagyok most olyan állapotban, hogy legyen erőm morcosnak lenni, inkább próbálok nem elájulni, mert őszintén szólva valahogy az lenne most e legkellemesebb, akkor legalább nem érezném a szúró fájdalmat, no meg nem látnám, ahogy a vér ilyen szépen itatja át a felsőmet, ami nagyon jó jel. A szavaira csak felszökik kissé a szemöldököm, de most nem igazán van erőm reagálni, megkérdezni, hogy mégis miért volt börtönben. Dumbledore tisztában vagyok vele, hogy sokaknak ad lehetőséget, azoknak is, akiknek más nem tenné. Itt van Hagrid, no meg Piton és ezek szerint ez a fickó sem rendelkezhet patyolat tiszta háttérrel, de minden bizonnyal oka van annak, hogy itt van, bár gondolom nem az, hogy amúgy szabad idejében áthágja a szabályokat és őzekre lődöz az erdőben, ami mint már említettem amúgy is tilos lenne. - Ez nem... ugyanaz. Eddig soha nem történ... semmi baj. - nem megy a legjobban a beszéd, talán nem is kéne erőltetni, de erre akkor is muszáj válaszolnom. Igenis ugrálhatok őzként az erdőben, mert nem kellett volna történnie semminek sem. Direkt nem merészkedtem mélyre, ahol már nagyobb veszélyek is akadnak, direkt nem keveredtem bajba, ő volt az, aki megszegte a szabályt és vadászott. Egyedül az ő hibája! De nem tudom most ezt jobban bizonygatni, az az elsődleges, hogy ne dőljek ki végleg és képes legyek magamnál lenni, mert félő, hogy ha elájulok, akkor az sokkal rosszabb lesz. Nem kellene a Gyengélkedőre kerülnöm, ezért nem ellenkezem, hogy végül nem oda visz. Ez az én kis titkom. Nem tudom, hogy miért nem meséltem még róla senkinek, de valahogy... így jól érzem magam és ha elmondanám talán megszűnne az egész varázsa, ezért nem akarom. Hamarosan már az asztalra kerülök, amit sikerül egy halk nyögéssel konstatálni. Minden mozdulattól fájdalom nyilall a mellkasomba, attól pedig csak még inkább, amikor kihúzza a nyilat. Rámarkolok az asztal szélére és bár nem ordítok, de azért nem túl távol áll tőle az a felszakadó kiáltás, amit sikerül előidéznie. Talán érthető... nem igazán vagyok én ilyesmihez hozzászokva. Életemben nem lőttek még meg, és nem is nagyon volt más sebesülésem, mint a gyerekkori pofonok, és az is már elég régen volt. - Próbálok. - azt nem garantálhatom, hogy menni is fog. - Remélem tudod, hogy... mit csinálsz. - nem akarok elvérezni a vadőr kunyhójában, baromira nem akarok! Olyan jól kezd alakulni minden, szeretek itt lenni, szeretem az állásomat, nem... nem akarom, hogy most legyen vége. Próbálok én tényleg nem kiabálni, de azért teljesen nem megy, hogy csendben maradjak. Semmi érzéstelenítő, semmi ami enyhít, azért ez nem valami kellemes művelet, nem csoda, ha kiszökken pár könnycsepp, nem csoda, ha hiába szorítom a számat, attól még ugyanúgy szenvedek, csak nem hallatszik el a kastélyig.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Na nem mintha én arra számítottam volna, hogy jön majd egyszer csak egy őz, lövök és kiderül, hogy valami csajt találtam el. Vagy inkább nőt, de ez most részlet kérdés, az egyetlen fontos dolog az, hogy ne murdáljon meg itt nekem, mert nagyon zabos leszek. Én csak kiakartam jönni vadászni, nem is tudtam, hogy itt vannak őzek, eddig egyszer se botlottam még beléjük, de persze amekkora szívás az életem, pont most jön az egyik. A francba is már, el is tévesztettem, és le is lőttem egy nőt, aki… aki fingom nincs mit csinál itt, de rohadtul nem itt kéne lennie egy nyíllal a mellkasában. - Mi? Ti varázslók miért vagytok ilyen hülyék? Ne válaszolj, inkább tartalékold az erőd! – az kéne, hogy most elkezdjen velem vitatkozni. Komolyan mondom… miért rohangálnak a varázslók őz alakban az erdőben? Nem mondták nekik, hogy az erdő veszélyes? A rohadt életbe már, hogy folyamatosan történik valami szarság. Ilyenkor azért örülnék annak az unalmas életnek, a francnak se hiányzott, hogy lelőjem ezt a nőt. De legalább nagyon jól célzok, ahogyan megtudom állapítani, mert nem sokon múlt, hogy szíven lőjem. Nem vigasztal, tudom, de legalább mutatja, hogy hiába nem vadászok, attól még mindig formában vagyok, ami azért megnyugtató. - Ajánlom is, semmi kedvem megint börtönben ülni. – egy kis elszólás, de pont leszarom, mikor majdnem megöltem már megint valakit. Szerencsére neki volt akkora mákja, hogy őzként ugrándozott, mert alighanem ezért nem a szívét lőttem ki egyből. Komolyan mondom… a varázslók börtöne állítólag sokkal rosszabb, mint a mugliké. Nem tudom, hogy kerülhetek-e ilyenért az Azkabanba, vagy hogy hívják azt a helyet, de rohadtul nem is akarom tudni, már elég volt messziről látni azokat a dementor izéket, hogy ne akarjak látogatást tenni oda, és főleg ne akarjak a lakója lenni annak a helynek. Nem mintha félnék, de inkább kihagynám, elegem lett a börtönökből. - Ahogyan őzként se kéne ugrándozni. – komolyan, mit várnak ezek? Ez egy kicseszett erdő, tele van veszélyekkel, nem számolnak ezzel, vagy mi van? Oké, nem lehet vadászni, de gondolom neki sincsen papírja arról, hogy őzként ugrándozhat, mint Bambi. Bár, gondolom ő nem is ismeri a történetet, Merlin csodálatos kalandjain nőhetett fel, vagy akármilyen mesék is vannak itt. Na nem, mintha nekem olyan gyakran olvasgattak volna meséket. Lószart, csak hallottam róluk, apám előbb lőtte volna fejbe magát, mintsem olvasson esti mesét. Esti verések voltak, nem pedig mesék baszki. Remélem, hogy még ébren van, ha esetleg már csukná le a szemeit, akkor teszek róla, hogy ne csinálja, és amint végre kiérek az erdőből be is viszem Hagridhoz. Nincs itthon, valami megbeszélésre ment, vagy mire, úgyhogy szerencsére nem kell magyarázkodnom. Lesöprök mindent az asztalról, és odafektetem a nőt, majd magamhoz veszem egyből a whiskys üveget, na meg a cérnát ugye. Már megint foltozhatok, remek. – Bocs, de… de muszáj. – mondom neki, ahogyan egy gyors rántással kihúzom a nyilat, és azonnal le is húzom róla a pólóját, hogy normálisan odaférhessek a sebhez, amit lőttem belé. Nem valami szép, de simán összetudom varrni. – Próbálj meg ne ordítozni. – mondom neki, ha esetleg nem ájult volna el. Nem viszem őt a Gyengélkedőre, már csak az kéne, hogy tudják lelőttem valakit. Inkább ellátom én magam, aztán… reménykedek, hogy nem megy panaszkodni Merlinhez.
Soha nem volt még semmi baj abból, hogy az erdőben futottam... soha, pedig a diák éveim alatt is volt rá példa, felsőben, miután sikerült elsajátítanom az animágiát. Igazából magam sem hittem, hogy menni fog, de aztán valahogy mégis sikerült, és most kiélezhetem az előnyeit, vagy is élvezhetném. Ezért is volt jó ide jönni, a városban ez lehetetlen, de itt futhatok, amikor jól esik... és amikor nem lőnek le. Nem gondoltam volna, még csak távolról se számítottam rá, hogy ilyesmi akár véletlenül is bekövetkezhet. Valahogy nem is tudatosul azonnal, csak amikor már érzem a fájdalmat, és amikor már lepillantva újra emberi alakban látom, ahogy szép körívben kezd el a pólómon terjedni a vér. Hát nem olyasmi a látvány, ami úgy igazán megnyugtató lenne, kicsit sem. Nehezen jutok el addig, hogy kiszúrjam a fickót a távolban, de végül csak sikerül. Látom én, ahogy közeledik, csak egyelőre még nem vagyok képes szólni neki. A vadőr... ha jól tudom ő a vadőr. Sokkal többet nem tudok róla, ugyanis még nem volt szerencsénk személyesen találkozni. Még csak a nevével sem vagyok tisztában. Nem jegyeztem meg mindenkit és nem kértem listát sem, gondoltam, majd mindenkinek szép sorban bemutatkozom. - Nem ugrottam bele, te... lőttél... le. - nem megy épp a legkönnyebben a beszéd, és talán ebből még csak nem is fogja érteni, vagy maximum majd nem akarja, de most nem vagyok épp olyan állapotban, hogy magyarázkodjak neki, vagy megpróbáljam jobban felvázolni, hogy miről is van szó. Ő lőtt le, nem ugrottam én bele semmibe. Ha meg akarsz menteni egy állatot, akkor arra ott a pálca, nem kell beleugrani egy íj útjába, ez mégis mekkora marhaság? - Próbálok. - nincs annyi erőm, hogy átöleljem a nyakát, vagy ilyesmi, most az is valami, hogy nem ernyedten lógok a karjaiban, hanem tényleg fel tud emelni, és elindulni velem a... hát nem is tudom, hogy pontosan hova tartunk. Csak összehúzom magamon a kabátot, már amennyire érdemes most mozogni, mert csak úgy felszisszenek, amikor megérzem, ahogy a nyíl vékony pengéje minden mozdulatnak hála tovább vágja a húst. - Itt nem szabad... nem szabad vadászni. - elfúló hangon, de sikerül még kinyögni ezt a pár szót. Ennyi telik most csak, több nem menne. Nem vagyok jól és kész csoda, hogy eddig még nem sikerült elájulnom. Egyelőre még tartom magam, vacogva, de tartom. Nem tudom, hogy meddig fog még menni, de ameddig bírom, addig nyitva tartom a szemem, bár őszintén szólva... nagyon vonzó a lehetőség, hogy lecsukjam. Csak egy kicsit... csak egy egész kicsit pihennék, amíg elérünk oda... ahova épp megyünk.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Régebben még nem volt nálam az íjpuska, egy vadászpuskával jártam az erdőt, Hagrid szerint viszont az túlságosan is felverné az erdőt, illetve szerinte nem is illik hozzám, ezért kaptam tőle ezt a szépséget, ami azért fura, mert életemben szinte soha semmit nem kaptam. Gyorsan megtanultam kezelni, most már mondhatni profi vagyok, és éppen itt volt az ideje annak, hogy felavassam ezt a szépséget, és lőjek magamnak egy vadat. Mint mondtam, vadász vagyok, nehogy már ne is vadászhassak semmire, az milyen már? Oké, hogy a munkám nem ez, de… de ez is, és nem vagyok valami szabálykedvelő, ezt azért mindenki sejtheti. - Ez a beszéd. – mondom mosolyogva, ahogyan felállok, és elindulok lefelé a domboldalon, figyelve arra, hogy nehogy rossz helyre lépjek, a múltkor is majdnem beleléptem egy rohadt csapdába, nem szívesen kockáztatnám ezt meg újra. Nem látom, ahogyan az őz átalakul, de minden bizonnyal el sem hinném, ha látnám. Oké, vannak varázslók meg minden, de azt senki se mondta, hogy a varázslók áttudnak változni állatokká. Kész téboly komolyan, és ha átváltoznak, akkor hogy lehetnek olyan hülyék, hogy itt futkorásznak? Ha nem én, akkor valami kicseszett troll kapja majd őket le. Jó, tudom, hogy itt nincsenek trollok, ez csak egy sarkalatos példa volt. - Mi a … - valami nagyon csúnyát akarnék mondani, mikor megpillantom a nőt, aki a földön fekszik egy nyíllal a mellkasában. Baszki, képes volt belegyalogolni a lövésembe? Komolyan, nem lehetek ilyen kibaszottul peches. Azért kerültem börtönbe, mert az egyik hülye belesétált a golyó útjába, erre ez a nő meg ugyanezt megcsinálja. Én meg nem is láttam, honnan a francból jött, akkor meg? Talán futott… de akkor bizony kurva gyorsan kell futnia, mert meghallottam volna, és az őz is elmenekült volna, ha meghallja a léptei hangját. Oh, ez a kicseszett varázslóvilág, mi a francért nem lehet itt valami egyszer normális? - Hogy a francba kerültél ide? Senki nem mondta még, hogy nem jó ötlet beleugrani egy lövésbe? – ennél jobb ötletem nincsen. Beleugrott, hogy ne haljon meg az őz. Ennyire hülye viszont senki nem lehet. Viszont annyira peches sem, mint én, rohadtul idegesítő. - A rohadt életbe már… - mérgelődöm, ahogyan leveszem a kabátomat és a nő vállaira teszem, hogy ne vacogjon, mint a nyárfalevél. A nyilat ne húzom ki a mellkasából, egyrészt mert nem tudom mennyire találtam el, másrészt pedig jobb, ha nem nyúlok hozzá, míg nem viszem valami olyan helyre, ahol jobban megtudom vizsgálni. – Próbálj ne meghalni… – mondom, ahogy óvatosan felemelem. Komolyan megölök valakit, ha megmerészel halni. Nincs szükségem újabb fejmosásra, a francért kell ilyen hülyén viselkedni az embereknek!
Nem figyelem különösebben, hogy követnek-e. Az is előfordul, hogy az állati "ösztön" ragad el, de inkább csak a szabadság érzete, amit nem tudok csak úgy kizárni és inkább arra figyelni, hogy van-e valaki a nyomomban. Egyébként is úgy tudom, hogy az erdőben nem engedélyezett a vadászat, maximum a kentaurokat nem lehet e téren korlátozni, de elég távol vagyok az ő területüktől, ez még soha sem okozott gondot, pedig az itt töltött jó egy hónap alatt már többször is kijöttem ide ilyen formában. Most is felettébb élvezem, ahogy a szél süvít a bundámon át, ahogy hatalmas szökkenésekkel veszem be a kanyart és ahogy a kemény talajt felveri a patám, de még csak meg se kottyan. Ezért is szeretem ezt, ezt a formát, ezt a testét, mert kiválóak a reflexek, kiválóan működik minden mozdulat, szinte rá se kell koncentrálnom, de máris gond nélkül átugrom a rönköt, ami felé közeledem, szinte repülve a levegőben. Ha ebben a formában lehetséges lenne, akkor nevetnék, így viszont csak némán szelek az erdőt, hasítom az avart és valahogy soha nem ugrom olyan helyre, ahol mélyedés, vagy avar borította akadály lenne. Tökéletes... az egész úgy tökéletes, ahogy van. Egészen addig a pillanatig tart ez a mesebeli érzés, amíg meg nem érzem a hirtelen szúró fájdalmat. Nem hallottam, nem is figyeltem rá, és csak lassan tudatosul bennem a tény, hogy eltaláltak, a becsapódás ereje pedig egyszerűen ugrás közben hajít arrébb, hogy aztán a földön kössek ki, a leveleken, az avarban nekicsapódva egy épp mellettem lévő fának. Lassan tudatosul csak a tény... valaki meglőtt, és indul el a fájdalom érzete. Furcsán reagál a test mindenre, erre is. Nem jönnek a dolgok azonnal, nem fogom fel egyből, hogy mi történt, csak szép fokozatosan és ezzel együtt maga a fájdalom is fokozódik, így pedig nehéz a tényre koncentrálni, hogy ebben az alakban maradjak. Egy szemvillanás alatt tűnök fel az őz helyén, de nem tudok felkelni. Próbálok feltápászkodni, de már attól is felszisszenek, hogy csak megmozdulok. A mellkasomból áll ki a nyílvessző, majdnem a kulcscsontnál, nem sokkal a szívem felett, talán csak néhány centivel. Rendkívül pontos célzás, talán csak az épp folyamatban lévő ugrás mentett meg. A vér szépen körkörös vonalban itatja át a felsőmet. Csak egy vékony póló, nem szoktam ilyenkor túlöltözni, alul farmer és sportcipő. Hűvös van hozzá, de őzként a bunda tökéletesen védett. Most viszont fázom, határozottan fázom... nagyon fázom.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Merlin mondta, hogy ne vadásszak az erdőben, de arra az elgondolásra jutottam úgy két másodperc gondolkodást követően, hogy Merlin bekaphatja. Vadász vagyok, nem fogok azért nem vadászni, mert egy százötven éves, szakállas fickó azt mondja, hogy ne csináljam. Oké, hogy ő mentett meg a börtönből, miatta lehetek itt, és nem valami ótvar helyen döglődhetek, de számítania kellett arra, hogy nem sokáig leszek szófogadó. Én nem valami pórázon tartható kutya vagyok, akit csak úgy visszatarthatnak attól, amit szeretne. Hagrid persze nem tud az egészről semmit, ellógtam előle, az íjpuskámmal együtt, úgyhogy most már csak csendesen, mégis gyorsan járom az erdőt, olyan vad után nézelődve, amit le is lőhetek. Mindig is az erdőt tekintetem otthonomnak, már kölyökkoromban is, mikor az apám folyamatosan elzavart, és hiába más ez az erdő, attól még a járás ugyanaz. Emlékszem még arra, hogy régen milyen jó is volt régen a vadászat, és milyen jól kerestem vele ahhoz képest, hogy még csak az általános iskolát se jártam ki. Magam tanultam meg olvasni és írni, nem megy most se olyan jól, de azért tudok, nehogy azt higgyétek, hogy analfabéta vagyok. A suli az…nem az én világom volt. Néhányszor bementem, de amúgy meg esélytelen volt, hogy én ott maradjak. Apám általában úgy megvert, hogy még bevánszorogni sem tudtam, és a tanárok sem komáltak , mert előszeretettel bunyóztam, de mégis melyik kölyök nem szeret birkózni? Főleg, ha mindig ő nyer. Nem is tartottam meg semmit sem a régi életemből, egyetlen dolgot kivéve. Egy kis üveggolyó, ami igazából teljesen értéktelen, mert senki nem venné meg, de eszmei értéke van, hogy úgy mondjam. A mai napig abban a dobozban van, amiben kaptam aznap, ez az egyetlen dolog, amit magammal hoztam a Roxfortba, másom nincsen. Ruhákat is itt vettem, nem valami divatosak, de amúgy is vadőr vagyok, minek öltözzek akkor popsztárnak? Most is csak egy farmer van rajtam, ami a bal térdemnél lyukas, illetve egy mellény, de mivel annyira jó idő azért nincs, egy vékonyabb kabátot is magamra aggattam,semmi extra, már vagy ezer éves lehet legalább, mert ez sincs valami jó állapotban, de nem is vendégségbe jöttem az erdőbe, hanem vadászni. Nem kentaurt akarok lőni, annyira hülye azért nem vagyok, de sikerül egy őznek a nyomaira bukkannom, ami kicsit azért meglep, azt hittem nem élnek ebben az erdőben normális állatok. Mindegy is, jó nyomkövető vagyok, úgyhogy nem okoz gondot rátalálni az őzre. Nem olyan messze, talán húsz méterre lehetek a mellette lévő domb tetején. Nem is kell több, már is célzásra emelem az íjpuskát és lövök. Most meg vagy.
Az igazi szabadság az, amikor azt teszed, amihez igazán kedved van, amikor egyszerűen minden másról megfeledkezel és csak... szabadon süvítesz a szélben. Azt hiszem ez lehet az oka annak, hogy amikor rászántam magam, hogy megpróbáljam végül ez lett a vége. Őz, mint animágus alak. Nem a legpraktikusabb, hiszen nem támadhatsz vele igazán jól, nem félelmetes, ellenben gyorsan szalad, bár beltérben, épületekben megint csak nem túl hasznos. De nekem ez nem gond, nem is akarok beltérben lenni. Gyerekkoromban valahogy mindig az erdőben töltött idő jelentette a legjobb időszakot, még az előtt, hogy a suliba kerültem volna. A Roxfort előtti élet... olyasmi, amit egyszerűen igyekszem teljesen elfelejteni, mintha soha nem is létezett volna, de ettől még ugyanúgy kötődöm az erdőhöz, a kinti szabad élethez, a futáshoz és a szökkenéshez a bokrok felett. Az a jó ebben, hogy fizikailag az ember olyasmire is képes más alakban, amire amúgy nem lenne. A másik vágyam az volt, hogy madár legyek, hogy repülhessek szabadon, amikor csak ahhoz van kedvem, seprű és minden más nélkül. Azért annak is meg lehet a maga varázsa, de ezzel sincs különösebben bajom. Jól érzem magam őz alakban és viszonylag gyakran elő is fordul, hogy a fák közelében már átalakulok, hogy aztán irány a szabadság, mint ahogy most is teszem. Az átváltozás után - ami már szerencsére nagyon profin megy - el is rugaszkodom, hogy aztán a fák között találjam meg azt az igazi nyugalmat. Amúgy az iskola falai között amúgy is jól érzem magam, tehát nem arról van szó, hogy menekülni akarnék bármi elől is. Ez egyszerűen csak kikapcsolódás, amire időnként azért szükségem van. Mindenki így van ezzel igaz? Van aki szórakozni megy le mondjuk Roxmortsba, én meg inkább a fák között lelem meg a magam békéjét. Persze néha én is szoktam szórakozni, de valahogy nem túl gyakran. Nem is tudom... nincs is kivel, meg valahogy nincs is rá olyan nagy indíttatásom igazából.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
