Alexis, Cormac és Lavender

Kentaurvadászat

*Valóban nem gondolkodtam el azon, hogy titok vagy sem és mennyire az vagy sem. Úgy terveztem egyedül leszek, mással nem számoltam, főleg nem egy fiúval aki jobban törődik azzal, hogy mit mondanak róla semmint az életével. Már épp eldönteném, hogy akkor most hogy legyen, mikor leint. Megvonom a vállam, jó akkor nem válaszolok. Mehetünk tovább, immár több figyelemmel és kevesebb csevegéssel. Aztán jön a lavina, na nem görgő hólabdaként, de majdnem úgy érzem amikor Alexis és a kentaurok szinte egy időben bukkannak elő és mosnak el mindent. Az, hogy a frász jön rám nem pontosan fedi a valóságot, a rettegéstől földbe gyökereznek a lábaim, és csak pislogok míg a lány oda nem ér hozzánk. A hűvös nyugalom ami azután látszik rajtam, csupán hamis illúzió, én magam sem értem, mivel hiába próbálom nyugtatni magam vele, nem sikerül ellazulnom. A kezem remeg, benne a pálcám is és a végén a kilobbanó fény úgyszintén, de legalább nem lőtték ki a kezemből, ergo nem vagyok én nekik fenyegetés semmilyen szinten. Ez azért jó…vagy nem? *
-Ha meghalunk, marhára nem fog érdekelni.
*Visszadobom a gurkót, jelezve, hogy ha megtörténik a legrosszabb én magam is már csak egy szürke, repdeső szellem leszek aki nem ijed meg a másik árnyékától. A pálcám fénykörén túl a kentaurokat nézem, mivel nem lépnek fel támadó szándékkal, vagyis nem rontanak ránk és nem repül több nyílvessző felénk a továbbra is felhúzott íjakból, van időm megcsodálni őket. Egy kissé még a szám is elnyílik, szerintem csodálatos lények, és alaposan meg is nézem őket amennyire csak látok a gyér és kis távolságba elérő fényben. A nagyfőnök azonban nem velem foglalkozik, talán jobb is, hanem Cormac-re mutogat és azt mondja felnőtt. Ha nem lennék berezelve most elröhögném magam, látta volna pár perccel ezelőtt, akkor nem mondana ilyet, persze egyikünkre sem. A jó az egészben az, hogy hirtelen eltűnnek, Alexis szavaira csak egyet mondhatok látványosan fellélegezve.*
-Szerintem jót. Elmentek. Az viszont már nem, hogy Cormac-et nézték felnőttnek.
*Hiába vagyunk még mindig a sötét erdőben és hiába tűnt fenyegetésnek mindaz amit a kentaur mondott, egy kicsit jobban érzem magam ahhoz, hogy piszkáljam a srácot. Rávigyorgok, majd Alexis után nézek. Én nem vagyok biztos abban, hogy az a jó irány amerre ő megy, a kentaurok nem mutatták meg a kijáratot, szóval itt még nincs vége a történetnek.*
-Biztos, hogy arra kell menni? Szerintem arra. Cormac?
*Egy kissé jobbra mutatok Alexistől, majd a srácra nézek kérdőn. Az nem lesz jó ha hárman háromfelé hisszük a jó irányt, de a lánynak igaza van, minél előbb el kell indulnunk. Feltartom a pálcámat, hogy legalább egy kicsivel tovább lássunk az orrunknál, egyelőre Alexis mellé sorolok, de csak azért, hogy együtt maradjunk. Én is érzem a bűzt, de nem tudom beazonosítani, csak tippem van.*
-Mintha valami rohadna. Mondjuk egy troll?
*Egy kicsit túlmutat a hülyéskedésem a tábortűz melletti rémtörténet mesélésen, nem gondolom komolyan, de lehetett volna jobb ötletem is, magamat is ijesztgetem. A fénynél az utat keresem ami kivezet minket az erdőből, azt a keskeny ösvényt amin bejöttünk Cormac-el, de helyette valami egészen mást látok meg, valamit ami nem illik ide. Arra mutatok a kezemmel és a pálcámmal.*
-Ott. Mintha egy ajtó lenne.

Kentaurvadászat

*Tervem az nem volt, de nem is kósza gondolattal a fejemben indultam el a rengetegbe. Persze akkor még nem számítottam arra, hogy az első percben lebukom és lesz egy társam is. Így viszont határozottan jobb volt, mintha elszaladt volna beárulni. Szerencse, hogy pont egy háztárssal hozott össze a sors, neki legalább érdeke, hogy ne tudódjon ki a kirándulásom.*
-Micsodád? Gondolod, hogy ez nem segít rajta? Lesz mit mesélned a lányoknak, oda vannak egy kis titokért.
*Simán nem érdekelt az image-a, megtehette volna, hogy nem jön velem és nem is szól róla senkinek és akkor az image-a is megmaradt volna. Most már kár volt azért aggódni. Engem jobban érdekelt az erdő és ami benne van, hogy mit gondolnak rólam az már nem annyira, eddig sem játszottam meg magam azért, hogy mások szemében jobb színben tűnjek fel. Azon amit mondott felnevettem. Tényleg annyira mulatságos volt, hogy retteg de mégis velem tart. Mert hát elsősorban előttem kellett megtartania azt a fene nagy image-át, ha élve kijutunk innen – és erről nem voltak kétségeim – nem mindegy mit mesélek róla.*
-Vicc volt, ne izgulj. Nem én foglak kinyírni.*Magamat is bátorítottam azzal, hogy őt piszkáltam. Viszont legalább volt amiben egyetértett velem.* -Na látod. Mindennek van előnye csak tudnod kell melyik végét fogd meg. Főleg egy kentaurnál. A kaland meg a miénk. Kár, hogy ezzel nem lehet dicsekedni, de csak saját magunk alatt vágnánk a fát.
*Nem volt szándékomban bárkinek is elmondani hol jártam, különben is kiderül egy idő után, az ilyen dolgok mindig kiderülnek hiába figyelsz oda minden részletre. Különben is a varázsvilágban vagyunk, itt még a fáknak is szeme van, sőt fülei és szája, nem csodálkoznék azon ha Dumbledor professzor máris tudná hol járunk és csak azért nem avatkozik közbe mert kíváncsi hogyan boldogulunk. Persze ő sem volt mintadiák az biztos, és McGalagony professzorról is feltételeztem ilyesmit, ritkán mondott poént, de akkor az nagyon ütős volt.  A tüzes jelek azonban nem voltak benne a tervembe, így újra kellett írni a történetet.*
-Nem akarok visszafordulni. Még gondolkodom, hogy ez jó vagy sem. Az is lehet, hogy….
*A történetet aztán természetesen nem én írom tovább, bár tudhattam volna, hogy egy ponton túl ez fog bekövetkezni. Az események gyorsan követik egymást, csak kapkodom a fejem a surrogó nyílvessző hangja, a hirtelen felbukkanó kentaurok – ezt csak a szürkeségen áthatoló fekete kontúrokból gondolom - és egy bokor alól sikoltva felugró lány között. Közelebb is húzódom Cormac-hez, elvégre ő a férfi és ösztönösen emelem a pálcámat magam elé. Az ajkaim elnyílnak a döbbenettől és bizton állíthatom, hogy egy zabszem sem férne a fenekembe. Naná, hogy félek, rettegek, elvégre ez a Tiltott rengeteg és nem véletlenül adták neki ezt a nevet, a kentaurok sem az ötórai teázásukról híresek. Hangosan nyekkenek mikor az egyik néhány szó után dobbant a patájával, a tüdőm feszül a bent rekedt levegőtől és egyelőre egy hang sem jön ki a torkomon. Még magamhoz kell térnem. A hozzánk érő lány hisztériája nem tesz jót a magamhoz térésnek, ezért nem is teszem. Most jön majd a pánik és a futkosás….azt hiszem, de a lábaim a földbe gyökereztek. Na nem varázslat által és kézzel foghatóan, hanem csak úgy. Ez pont arra jó, hogy feltegyem a kérdést; Vajon miért élünk még? És merre is kell hazamenni?*
-Jó, oké, nyugodjunk meg!
*Úgy hangozhat mintha tök nyugodt lennék, pedig amint megtaláltam a hangomat, épp saját magamat nyugtatom vele. Az igazság az, hogy nagyon is félek és még az is eszembe jut, hogy nem halhatok meg most, életem eddigi legszebb évében, és különben is az anyám szíve biztos megszakad ha elveszít, ráadásul még Gerard-al sem tudom hányadán állunk. Igen, a pánik néha egészen furcsán érkezik. Látnom kell kivel állunk szemben, de az erdő homálya ezt nem engedi, a pálcám már úgyis előttem van – hacsak azóta nem lőtték ki a kezemből – és megpróbálkozom egy „lumossal”. Talán a szép, sárga, barátságos fény elűzi a félelmeinket is.*
-Ha bántani akarnának már nem élnénk. Gondolom. Öööö….izé….Kentaur úr! Megmutatná merre biztonságos….abb? Kérem!
*Időben eszembe jut, hogy itt sehol nem biztonságos, de valahol csak jobb egy kicsit. Persze ha már pálcám sincs, akkor nem cseverészek hanem sikoltok.*

Kentaurvadászat

*Igen, néha fura vicceim vannak, sokan nem is értik őket. Talán ezért nincsenek körülöttem annyian mint a többi, nálam népszerűbb lányok körül. Ez azonban nem igazán aggaszt, nem fogok a pálcámba dőlni. A számomra fontos emberek pedig elfogadnak olyannak amilyen vagyok, elsőként Gerard. Ő valamiért pont olyan idétlen tud lenni mint én, és mindig érti miről beszélek, tudja mikor viccelek és rákontráz. Ezt az oldalát azonban más nem ismeri, ettől különleges. Csak megvonom a vállam és mosolygok, ár erre több szót vesztegetni.*
-Hát elég régóta.
*Jelentem ki sejtelmesen. Tulajdonképpen azóta ezt tervezem, mióta először kimondták, hogy ide jönni tilos és a nevében is benne van. Pont ezért izgatott a dolog, de mint minden elsőéves, én is fáztam ettől a kirándulástól. nem mintha mostanra olyan nagyon bíznék a képességeimben és abban amit azóta megtanultam itt a suliban, de már nagyobb önbizalmam van mint pár évvel ezelőtt. Viszont nem becsülöm le az erdőt. Nagyon mélyre nem akarok menni benne.*
-Ó! Ez klassz! Szerintem kifejezetten az előnyünkre válik.
*Ez tetszett. Eszembe sem jutott ez a lehetőség, viszont remek alibit szolgáltatott arra az esetre, ha mégis lebuknánk….persze csak akkor ha nem egy kentaur sereggel a fenekünkben rohanunk ki az erdőből.*
-Nos, ha megosztod velem azt amit a kentaurokról tudsz, akkor jó választ adok nekik. Azt nem ígérem, hogy a hátukon, de kijutunk.
*Megint vicceltem, a kentaurok büszke népség, azért nem úgy indultam el, hogy nem tudok róluk semmit sem, viszont minden elmélet csak úgy állja meg a helyét ha a gyakorlatban is bizonyítjuk. Ha összetalálkozunk velük és nem harapják le a fejünket mielőtt megszólalhatnánk, akkor tisztelettel fordulok hozzájuk. Az emberek az ismeretlentől félnek, én meg akartam őket ismerni, hogy ne féljek tőlük. Másrészt, mindig jó egy szövetséges az ellenséges területen, ahogy Cormac-nek is mondtam.*
-Nézd! Ha megismerjük őket és épségben visszajutunk a suliba, akkor bizton állíthatjuk, hogy barátokat találtunk. A barátokat pedig nem szabad elhanyagolni. Melyik diák mondhatja el magáról, hogy egy csapatnyi kentaur a barátja? Hmmmmm? Nem izgat a dolog?
*Engem nagyon feltüzelt a gondolat. Még ha titokban is kell tartanom, izgalmas, csiklandós. Ha viszont megoszthatom valakivel aki ugyanúgy nyakig benne van a témában, még jobb. Elindultam és most ár a rengetegre figyeltem. nem csak a várható veszélyekre hanem a látványra is. Óriási volt, szó szerint és érzésre is. Máris beleszerettem, a nyakamon égnek álltak a pihék, borzongtam és a számban fémes ízt éreztem, egyszóval tök jó volt, na.
Sokféle neszt hallottam, de leginkább a saját lépteinket, érdekes módon madarak énekét nem, szóval ide a madár sem jár. Nem gondoltam arra, hogy ha lebukunk, akkor esélyes, hogy a szüleim nagyon haragudni fognak.*
-Ezért ugye nem csaphatnak ki a suliból? Legfeljebb büntiben leszünk az év végéig.
*Cormac-re néztem de most nem álltam meg, mentem tovább és egy ideig nem történt semmi. igyekeztem megőrizni az irányt, hogy visszataláljunk. Ha hátrafordultunk volna, már nem látjuk a kastélyt. Itt sötétebb volt, szürkébb és hűvösebb. Aztán megláttam valamit az egyik fa törzsén. Fura, tüzes jel. Megálltam, rámutattam és Cormac-hez fordultam.*
-Na és a nagy kentaurtudományban olvastál valamit arról, hogy jelet égetnek a fákba? Azt hiszem nem mi vagyunk az elsők akik itt járnak tilosban.
*Elgondolkodtatott a dolog, még nem értem rá megijedni. El kellett döntenem, hogy amit látunk az jó vagy rossz ránk nézve. Természetesen eszembe jutott Tudjukki is és a csatlósai, akik ugyan eltűntek de valószínűleg nem végleg.*

Kentaurvadászat

*Néha igazán sikerült gonosznak lennem - bár mindenki csak ennyi gonoszsággal nézne szembe élete során - Cormac ábrázatát elnézve telibe találtam, bár egyáltalán nem gondoltam komolyan amit mondtam. Ráijeszteni? Csak egy kicsit, pont annyira féltem én is az erdőtől mint amennyit belé akartam plántálni.*
-Halott varázsló nem beszél.-*Vigyorogtam rá.*- De csak vicceltem.
*Tényleg kinézett belőlem ilyesmit? Sürgősen el kell beszélgetnem vele a gonosz boszorkányokról és a mesékről. Megvontam a vállam, valóban nem vállaltam volna be akármit egy kis kalandért, elvégre _kalandért_ indultam nem pedig, hogy a frász jöjjön rám miközben megőszülök. Egyébként meg sokkal érdekesebb valaki mással átélni az ilyen dolgokat, mert van miről beszélgetni később, ráadásul titkosan, hogy más ne értse. Szóval buli az egész. Cormac meg, nem csak épp kéznél volt, de elég értelmes ahhoz, hogy ha mégis bajba kerülnénk, ne essünk pánikba. Reméltem, hogy tud olyan jól és gyorsan futni mint a seprűn repülni.*
-Nem tudsz lebeszélni. Tudod te milyen régóta tervezem? Csak azért nem hívtam el senkit, mert nem tudtam kiben bízhatok. De ha már itt vagy.....Merlin sem mossa le rólad, hogy te csak erre sétáltál és nem léptél be az erdőbe.
*Ajkaim széles mosolyba szaladtak ravaszul, nem véletlenül lépkedtem hátrafelé, igaz benne volt a hibalehetőség és az, hogy egy nem túl csábos mozdulattal hanyatt esem, de Cormac követett és már ő is a Tiltott Rengeteg határán túl volt. Nem jött rá a csínyre, mert ezek után arra kért aggódva, hogy hagyjam abba a rákmászást, én meg szót fogadtam mert már mindegy volt ki kit árul be, mindketten benne voltunk nyakig. Megálltam. Az esküdözése szórakoztató volt, tényleg nagyon igyekezett, hogy visszatartson valami őrültségtől....de hát, nem tudott. Közöltem vele mit tervezek, kirobbant belőlem a nevetés. Nem azért mert felelőtlenül könnyű kis kalandnak ítéltem meg a Kentaurvadászatot hanem mert mókás volt Cormac leesett állát látni.*
-Meg akarom lesni őket, és talán megismerkedni velük. Minden szövetséges jól jöhet ha legközelebb eljövünk ide.
*Megint. Ha sikerül a mai kalandunk, biztos, hogy visszajövök ide, talán még Gerardot is magammal tudom cipelni, pedig ő már kinőtt az ilyen csínyekből.*
-Jó, próbáljuk. Szóval akkor jössz.
*Nem kérdeztem hanem kijelentettem.Kalandra fel! Megfordultam és elindultam, immár arra nézve amerre mentem. Így azért lényegesen könnyebb volt a fák gyökerei között lépkedni, öles törzsek vettek körül minket és karnyi vastagságú gyökerek bukkantak fel galádul a lábaink előtt. A pálca a kezemben, néztem jobbra-balra, tök feleslegesen. Ebben az erdőben ha valami meg akar támadni, akkor meg is támad.*

Kentaurvadászat

*A meglepetés ereje az én kezemben volt, szó szerint, és bár szívesen használtam volna, néha belőlem is kibújik a rossz kislány, azért ha őszinte akarok lenni magammal és többnyire az vagyok; nem bántottam volna Cormac-et. Elég volt annyi is a lelkemnek, hogy ráijesztettem, mert láttam ahogy a pálcájáért nyúl, de végül lemaradt a mozdulattal. A visszavágására kapásból több érvet is fel tudtam sorakoztatni.*
-Ó, miért ne? *Valójában senkit sem akartam az ellenségemnek, főleg nem a saját házamból, de ezt Cormac-nek nem kellett tudnia.* Egy bokor alá húználak, nem találnának meg csak akkor amikor már a kukacok eszik azt a szép pofidat.
*Cormac szórakoztató volt a maga nemében,hasonlóan állt neki a lány dolgokhoz mint Gerard, de nem volt annyira finom és könnyed. Persze a lányok rajongtak érte, nem mondom helyes fiú és biztosan jól csókol, hallottam róla egyet s mást, de, hogy randiznék-e vele….nagy dilemma. Még nem döntöttem el és még egyszer sem kérdezte meg. Viszont jó beszélőkéje van az biztos, eléggé meggyőző tud lenni és nem mond hülyeséget. Sötétben nem merészkedtem volna ki az erdőbe, mással sem, nemhogy egyedül, erre a nappali kirándulásra is sokáig készültem lélekben, de ha ketten vagyunk már nagyobb esélyünk van….*
-Talán ha ketten megyünk, egyikünk életben marad.
*Vigyorgok vészt jóslóan, de most tényleg! Cormac-re akarom ráhozni a frászt, vagy én élvezem, hogy szenvedek? Így sem könnyű, hát még ha ijesztgetem magam. De hát a varázsló lánya legyen határozott és magabiztos. Tincslebegtetve rázom meg a fejem.*
-Nem tudsz. Gyere velem, addig sem árulkodsz, utána már ketten bukunk.
*Elindulok hátrafelé, közben szemmel tartom Cormac-et, de csak rá figyelek nehogy meggondolja magát és sarkon fordulva rohanjon vissza a kastélyba, hogy beárulja a „lüke Lavendert, aki már megint rosszban sántikál”. Két fa törzse között lépem át a birtok publikus részének és a Tiltott Rengetegnek a határát, s bár alig vagyok távol néhány lépésnyire az iménti helyemtől, hirtelen körbeölel a hűvösebb levegő, és mint amikor nyáron a nap maga elé húz egy nagy felhőt, árnyék vetül előre a hátam mögül. Az előbb még nem is láttam. De persze ez nem tántorít el a tervemtől…*
-…Kentaurvadászatra készülök Cormac McLaggen. Elég izgalmas program ahhoz, hogy elkísérj ahelyett, hogy beárulsz és pontot vesztünk? Bár, ennyire mélyre talán még sosem süllyedt a Griffendél ház, már úgy is mindegy.

Kentaurvadászat

*Eddig minden jól ment, senki nem jött utánam és egy tanár sem kapta el a galléromat. Jól van, már csak pár lépés és ott vagyok, eltűnök a kíváncsi szemek elől és hajrá kaland. Nappal talán nem is olyan rémséges az erdő, persze mindenre nem lehet felkészülni. Ha Gerard tudná, minden bizonnyal az idegbaj kerülgetné, éppen ezért olyan izgalmas. nem mintha bárkinek is bizonyítani szeretnék, csak magamért teszem, mert kíváncsi vagyok és bevállalós. Na jó, Tudjukki halála után nem olyan nagy kunszt.
Szóval eddig eléggé siettem, hogy minél hamarabb ideérjek, közben néztem jobbra, néztem balra. Végül kénytelen voltam megállni, hogy kifújjam magam és összeszedjem az utolsó lépésekhez a bátorságomat. Azért nem mindennap megy a varázsló lánya a Tiltott Rengetegbe, tudva azt, hogy bármikor elkaphatják, és akkor az erdőben élőkről még nem is beszéltünk. A kentaurokkal talán még szót lehet érteni, de a többi lénnyel már nem, főleg ha fogalmam sincs hányfélék népesítik be. A szívem a torkomban dobogott kezemben a pálcám biztonsági okokból és már léptem volna előre mikor meghallottam magam mögött a lépteket. Már egészen közelről hallatszottak s aztán egy fiúhangban teljesedtek ki. Villámgyorsan pördültem meg, készen arra, hogy eleresszek a pálcámból egy Stuport, mikor Cormac McLaggen pimasz arca tárult elém. A kezemben megremegett a pálca, erősen kellett szorítanom és vennem egy nagy levegőt, hogy ne mondjam ki az igét. Pedig annyira szerettem volna.*
-Hogy dermedté varázsoljalak! Csak egy okot mondj miért ne tegyem.
*Bájosan rámosolyogtam, de a rajtakapottak érzésével együtt ez inkább vészt jósló vicsorra hajazott…..és a harmadik félről még mit sem tudtam. Előttem Mr. Pimasz, mögöttem az erdő. Elkezdtem hátrálni. Na vajon mire lesz bátorsága? Arra, hogy beárul, vagy arra, hogy velem jön.*

Kentaurvadászat

*Hétvége van, kora délután. Ma kivételesen nem mentem Roxmortsba, más terveim vannak a mai napra. Titkosak. Még Gerardnak sem mondtam el, biztosan jól fejbe vágna, hogy észhez térjek, de az is lehet, hogy ő már túlvan rajta. Eljutottam arra a pontra a mikor a kíváncsiságom meghaladta a bátorságomat. Na jó, sötétedés után még most sem merészkednék ki a tiltott rengetegbe, de a kamaszkor már csak ilyen lázadásokkal jár. Eddig jó kislány voltam, nem mentem oda ahova nem szabad, vagy legalábbis nem olyan helyre amit az életem vagy a testi épségem fenyegetésével reklámoznak, de megérett bennem az elhatározás, hogy egyszer majd elmondhassam az unokáimnak, hogy én is jártam ott.
Az ötlet már régóta fogalmazódik bennem, de az elhatározás hirtelen jött. Hétvége, nem véletlenül hívják így, a diákokban elindít valami eufórikus hangulatot az iskolaidő alatt, ami a szabadságvágyban teljesedik ki. A mai napon én húztam a joker lapot. Rose és Eileen már nem voltak a szobánkban amikor kikászálódtam az ágyból és mivel egyedül maradtam, őrült gondolataim támadtak, amiket meg kellett, hogy valósítsak. őrült azért, mert mindezt egyedül akartam véghezvinni. Egyszóval, a pálcámmal felszerelkezve, kabátba, sapkába és kesztyűbe burkolva a többi tarka ruhám nyújtotta meleget, elindultam. Az elején úgy mintha csak késve, más társakat keresve készülnék Roxmortsba, hogy sietve utolérjem a csapatot, de a kastély kapuján túl, már másfelé igyekeztem. Először Hagrid kunyhója felé vettem az irányt, onnan pedig átvágtam az általam elképzelt ösvényen az erdő felé. Nagy vargakanyarral kerültem a tiltott rengeteg közelébe, felvértezve mindenre amit majd ott találok. Az elsődleges célpontok a kentaurok voltak, persze láttam már kentaurt, de mégis más ha úgy lesem meg őket, hogy nem tudják. Reméltem, hogy lehetséges. Másrészt kíváncsi voltam az egész erdőre, hogy miért tiltják a diákokat tőle, miért mondják, hogy veszélyes. Anya és apa rendkívül óvatos és diplomatikus módon kerülték a rengeteg leírását és részletes ismertetését, nem is gyanítva, hogy ezzel csak olajat öntenek a tűzre, másrészről viszont volt bennem egyfajta bizonyítási vágy arra nézve, hogy nem fognak észrevenni és a kis kirándulásom miatt nem is vonhatnak le egyetlen pontot sem az amúgy épp mélyrepülésben szenvedő Griffendél háztól. Szóval ott voltam pár tíz méterre a rengeteg első fasorai előtt és azért fohászkodtam, hogy az idáig tartó észrevétlenségem így is maradjon. *