2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Nem akartam egyből előhozakodni vele, előbb meg kellett tudnom néhány dolgot. – és meg is tudtam, mert egyetlen szó is ezernyi mindent eltud árulni egy emberről. Hívhatjuk ezt terep felmérésnek is, mielőtt még bármit is tennék. Nem gondoltam arra, hogy kivont pálcával harcol majd az elsősorban. Ott nem lenne haszna Emmeline-nek. Máshol annál inkább. – Ez csak természetes, az itt elhangzottak nem fogják elhagyni eme szoba falait. – nem lenne szerencsés neki, és nekem se, márpedig mindketten nézzük a saját érdekeinket, ugye? Nem önzőség ez, egyszerű emberi jellemvonás, nem bízik meg bennem, nem is kérem rá, elég ha… kiveszi a részét abból, ami jönni fog. – A családja biztonságát pedig garantálom, nem esik egyetlen rokonának sem baja. – amíg él a mi kis egyezségünk. Ha ez felbomlana, akkor… a családja máris sokkal nagyobb veszélyben lenne, kitudja kit ragadna el először tőle az élet… márpedig egy szülőnek mindig is a gyermekei voltak és lesznek a legfontosabbak. - Az előző egy hataloméhes, önző ember volt. Én nem vagyok egyik sem. – nem, én messze nem vagyok olyan, mint egykori uram. Erős varázsló volt, ez tagadhatatlan tény, de ugyanakkor hiányzott belőle minden, ami egy vezetőt vezetővé tesz. Az erővel pedig korántsem lehet mindent pótolni. Ezt talán ő is tudta, még sem tett ellene semmit sem. – De ezt látni fogja majd. A hatalom régen nem annak a kezében volt, aki meg is érdemelte volna. – az erő ugyanis nem igazolja azt, hogy valaki meg is érdemelné az általa kapott hatalmat. Hány olyan ember volt már a történelemben, akik nem voltak méltóak a hatalomhoz, ami a kezükben volt - Tegye, amíg… teheti. Egy ponton túl ugyanis már nem sokat számít majd ez. – mikor lecsap a vihar, mikor megkezdődik a háború, már nem fog számítani, hogy mennyire próbál logikus maradni, mert minden tettét egyetlen egy dolog fogja motiválni: a túlélés. A családja, és a saját túlélése. - A maga és a családja érdekében is remélem. Minél kevesebb az áldozat, annál jobb. Egyetértünk ebben, igaz? – nem akarom ezzel a családját fenyegetni, de… nos, minden bizonnyal ő is tisztában van azzal, hogy nem fogok egyszerűen csak a lojalitására támaszkodni az ügyünkben, mert szemmel is látható, hogy nincs meg benne eme lojalitás. Semmi gond, ne a célra, ne az ügyünkre gondoljon, hanem a családjára, lássa maga előtt a gyermeke arcát, ahogy az rámosolyog, és képzelje el, hogy milyen lenne, ha utoljára látná ezt a mosolyt. Menni fog ez neki, mert a család fontos, és mert egy anya, megtesz mindent a gyermekeiért. – Köszönöm Emmeline, sokat segít ezzel. A nevét megfogja jegyezni magának a történelem. – mindenkiét megfogja, aki segédkezik abban, hogy felépítsünk egy új világot. Eljött az idő, hogy lépjünk, hogy túllépjünk azon, amink van, mert ennél többet érdemlünk. – Örülök, hogy megismertem Emmeline! Maradjon kérem, kitalálok. – mosolygok rá, miközben felállok a székből, és elköszönésképpen még odabiccentek neki, mielőtt nyílna az ajtó, pillanatokkal később pedig már csak egyedül van abban a nagy házban.
Nahát, csak kibújt a szög a zsákból. Nem is értem, miért nem ezzel kezdte, akkor temérdek kellemetlen perctől kímélhettük volna meg egymást. Vagy úgy gondolta, hogy vasvillát fogva, na jó, enyhe túlzás, de mégis, kivont varázspálcával fogok az első sorban harcolni egy olyan rendszer megbuktatásáért, aminek a része vagyok? - Ez már tárgyaló képes kérés. - bólintok, mint egy üzletasszony, megcserélve a keresztve font lábaimat és kicsit előre dőlve, egyenes háttal. - Nyilván tisztában van vele, hogy ezért cserébe, nos, teljes diszkréciót és bizonyos fokú biztonságot kérek cserébe. Nyílt lapokkal játszom, felesleges zsákba macskát árulni, a családom biztonsága mindennél fontosabb számomra és az egész vagyonomat feláldoznám, hogy ezt megteremthessem. Na jó, a vagyonom egy tetemes részét. Majdnem felnevetek sötéten, de még csak egy halvány gúnyos mosoly sem kúszik fel az arcomra, mikor magát elkülöníti, majd mégis, szinte egy rangra emeli Voldemorttól. - Vigyázni kell ezzel a pozícióval, az előzönek sem lett jó vége. - jegyzem meg enyhén gúnyosan mégis. Nem mintha fenyegetném, csak rámutatok, hogy balgaság, ha valaki tévedhetetlennek tartja magát és fejébe száll a hatalom. Bár köztudottan aranyvérű család vagyunk és ezért mindig a sötét oldal állt közelebb a szüleimhez és a baráti körünkhöz, sosem tartoztunk a halálfalók közé közvetlenül. Nyilván, a legtöbb aranyvérű család összeköttetésben van, szóval az unokatestvéreim nagy részét bevonzotta a sötétség, de engem valószínűleg körberöhögve égettek volna meg, ha megtudják a kis titkaimat, amiket anno dédelgettem. Illetve, még most is titok, bizonyos fokig. - Inkább csak logikusan próbálok gondolkodni. - hárítom a kérdését, hiszen nyilvánvalóan nem fogom beismerni, hogy féltem a nem ismert lányom és az egykori férjemet. Bár már túltettem magam a veszteségen, életem végéig aggódni fogok értük. Az, hogy azt feltételezi, hogy gyengének nevezem a lányomat, felér egy sértéssel is. Elkényeztettem világ életében, ez igaz, de melyik anya nem tenné, ha módja lenne rá és egyetlen lányáról kéne gondoskodnia? Bonnie olyan makacs, mint én és Sam együttvéve, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy nem kell féltenem, de valamilyen oknál vezérelve mégis megteszem. Ez az anyaság, aminek még a kellemetlen részeit is élveznem kell. Minden épp eszű ember számára szélsőséges! - csattannék fel legszívesebben, de visszafogom magam, ahogy mindig is tettem. Az egész életemet emögött az álca mögött élem, nem most fogom levetni. - Ígérem, hogy ezentúl kinyitom a szemem. - próbálom rövidre zárni a látogatását. A lelkemmel és a szívemmel nem tudom támogatni az ügyét, de logikusan gondolkodva még jól jöhet, ha nem haragítom magmra. Szélsőséges helyzetben pedig inkább az életet választom a halál helyett és ennek meg van az ára. Szó szerint. - Nem ígérhetem, hogy minden kezemben lévő eszközzel támogatni tudom, de ha anyagiakról van szó, akkor tudja, hogy jó helyre jött. Úgy érzem magam, mintha a Szicíliai maffia járna hozzánk védelmi pénzt szedni és mi lennénk a kimeríthetetlen bank, ami csak kölcsönzi a hitelt és kölcsönzi. Ki tudja, egyszer talán lesz a családnak egy olyan tagja, aki elég vakmerő lesz hozzá, hogy beszedje a tartozásokat.
- Amit mindig is tett a becses családja. Arra … kérem, hogy áldozzon pénzt egy nemes ügy, egy gyönyörű álom valóra váltásában. – kérem őt… még kérem őt, és mindketten jobban járunk szerintem, ha ez így is marad és nem kell durvább eszközökhöz folyamodni. Én nem a Nagyúr vagyok. Nem is lehetnék ő, és nem is akarok ő lenni. Erős varázsló volt, talán az egyik legerősebb, de elfelejtette, hogy honnan indult, hogy miért felel, és a hatalom szép lassan, de felemésztette őt, arra az ostoba tettre ösztönözve, hogy egy csecsemőt öljön meg. A félelme volt az, ami igazat adott annak a bolondnak, aki azt megjósolta. Ha gondolkodik, mind ez elkerülhető lett volna. - Ennek örülök. Itt az ideje, hogy túllendüljünk ezen az állásponton… ne a Sötét Nagyurat lássa bennem … minden kornak megvolt a maga előhírnöke, igaz? A most következőnek én vagyok. – halálfalónak dicsősség volt, egészen addig, amíg azt tettük, amit kellett, amire rendeltettünk. Az emberek fejébe az kellett volna, hogy rögzüljön mikor ránk gondolnak, hogy harcosok vagyunk, akik egy jobb világért küzdenek, akikben megvan az erő és az elszántság, hogy egy évszázados álmot valóra váltsanak. De ehelyett gyilkosoknak láttak minket, mert a Nagyúr a saját önző céljaira használt minket, és elfeledte a célunk. - Mondja csak, ennyire félti őket, vagy ennyire fél tőlük? Aki érdemes rá, azt persze megkíméljük. Egymásért vagyunk. – így hát ha valakinek kvibli, vagy mugli hozzátartozója van, akit minden áron megakar védelmezni, hát tegye, csak rajta,a család ugyanis nagyon fontos, ezt megértem, és mindenki más is megfogja. - Igen, és nem. Minden csak a neveltetésen múlik… ne nevelje őket gyengének, mert nagyon hamar elveszti őket akkor. – ez nem fenyegetés, ez tény, ez tanács, mert aki ebben a világban gyenge, az máris megáshatja a sírját, ugyanis biztosan nem fog túl sokáig élni. Háborúra készülünk… egy olyan háborúra, amit még nem látott a világ. – A maga számára talán szélsőséges. – de a számomra… a számunkra ne az. Sokkal inkább az igaz ügy, amiért megéri harcolni, és ezt tudják ők is, vonzza őket, mint a legyeket. Dicsősség, a halhatatlanság… akarja mind, és jól tudják, hogy jobb elnyomónak, mintsem elnyomottnak lenni. Ideje, hogy visszaszerezzük azt, ami a miénk. – Persze, egy íróasztal mögül nehéz is észrevenni. Azok között van mindenegyes nap,akik ezt a krízist eltakarják a szemei elől. Járjon nyitott szemmel a világban Emmeline, lássa meg azt, amit eltitkolnak maga elől. – a Minisztériumnak szép és gyakori szokása az, hogy hazudik, nemcsak a népnek, hanem mindenkinek. - Mert nem ért egyet. Mert nem számíthatok magára. De persze mondja, hogy nem, ha nincs igazam. – hogy igazam van-e? Rövidesen kiderül.
Nem gondolom úgy, hogy a feltétlenül megfelelő személyre talált rá, hogy pont engem akar meggyőzni, hogy higyjek egy ügyben, ami szerintem bukásra van ítélve. Voldemort ügye sem volt megnyerő, de a családom támogatta, mégsem állt be közülünk senki halálfalónak. Ezt tulajdonképpen most is megtehetem, áldozhatok arra pénzt, hogy biztonságban tudjuk magunkat, ha a férfinak erre lenne szüksége. - És mégis mit tehetnék, én szerény személyemmel? - kérdezek rá óvatosan, mert nem akarom megsérteni a pénz egybőli felajánlásával. Ameddig nem kutatható vissza, hogy segítjük az egyik vagy a másik oldalt, addig biztonságban élhetünk, bárhogy is alakulnak a dolgok. - Ugyan. - legyintek. Hisz az ismerőseim körében nem egy volt halálfaló található, együtt nőttem fel velük, együtt dolgozom egy jó párral a jelen pillanatban is. Á, akkor valószínűleg a látszat csalta be a házunkba, hogy rám hozza a frászt. Elég csökönyös vagyok az ilyen dolgokban. - És a kviblik? A mugli hozzátartozók? - kötöm az ebet a karóhoz. Még mindig nem értem, hogy szándékozza kivitelezni ezt az elgondolást. A muglik lehetnek vakok, varázstalanok, de botorság lenne alábecsülni őket. Jelenleg többen vannak, mint a mi varázsló társadalmunk és egyre fejlődőbb veszélyes fegyvereik is vannak. Felvonom a szemöldökömet. Ismét csak túl fáradtnak érzem magam, hogy megértsem, mit akar ezzel mondani. Számomra természetes, hogy nem akarom a Minisztérium bukását. Mégse haraphatok a kézbe, ami enni ad. A mosolya sem könnyíti a lelkem, inkább ijesztő vicsorra emlékeztet. - Magának van gyereke? - kérdezem, bár szinte biztos vagyok a válaszba, hogy nincs. Akkor nem így gondolkodna. A gyerekek nem félnek semmitől, a szüleik aggódják halálra magukat, és személyes tapasztalatból beszélek. Persze, hogy foglalkoztat Bonnie jövője, de egyelőre nem látok semmi okot félelemre. Őt pedig biztosan nem aggasztja a varázslóvilág sorsa. - Nem lepődnék meg, a fiatalság mindig is hajlamos volt a szélsőséges nézetek képviseletére. De nem látom azt a krízist, amiről maga papol. Vitatkozom vele, mert nem értem. Így próbálok meg minél több információt megtudni, megérteni, hogy mi a pontos terve, mit akar tenni. Eszem ágában sincs ezt az információt bárkinek tovább adni. Egyelőre csak a magam helyzetét akarom tisztán látni. - Maga ellen vagyok, mert merek vitatkozni? - a bor eléggé ellazított ahhoz, hogy ne legyek már olyan karót nyelt, mint az elején.
- Tartson is, de segítse,amint eljön! Hinni kell benne és működhet. – hány dolgot alapoztak már erre a történelem során? Minden változás úgy ment végbe, hogy hittek a célban, az eszmében, ami vezérelte őket. Összefogtak,és ennek most is meg kell majd történnie, mert a világunk készen áll, hogy feljebb lépjen egy szintet. - Pedig én csak egy a népe sorsát szívén viselő varázsló vagyok… vagy netán az zavarja, ami voltam? – minden bizonnyal igen, hiszen az ember szereti elítélni a másikat, sokan megtették ezt már,de ők nem fogták fel, hogy mit jelent ez az egész. Nem azért mentem oda, mert gyilkolni akartam, hanem,mert hittem a célban,ami azonban útközben eltűnt, de én előástam. - Mindenre Emmeline! Ne tévessze meg a látszat! – talán azt hiszi,hogy nem értek máshoz, mint a gyilkoláshoz, de téved. Nagy igazság, hogy abban is kivételesen tehetséges vagyok, de tisztában vagyok azzal, hogy mit akarok, és a Minisztériummal ellentétben, nekem már tervek sorai vannak a fejemben meg. - Kiirtani őket? Ugyan! Élhetnek. Pont úgy, ahogy mi éltünk. Ideje, hogy megismerjék a mi világunkat. – a sötét, hideg helyett, az árnyékba burkolózva fognak élni, száműzöttként, messze a felszíntől, titokban, hogy rájuk ne leljünk, és rettegésben,hogy mikor döntünk úgy, hogy megelégeltük őket. Azt adjuk vissza, amit mi kaptunk tőlük. – Mi lenne? Ők is varázslók,semmivel sem kevesebbek,mint maga vagy én. Engem személy szerint a legkevésbé sem érdekel, hogy honnan származik egy varázsló, egészen addig, amíg nem kíván elárulni engem, és azt, amiért küzdünk. – a származást mindenki túlértékeli, nem olyan nagy dolog ez, mint amilyennek szeretik egyesek beállítani. Ez csak a vér, nem számít, az erő, az igazi erő másban mutatkozik meg,és az a sanda gyanúm van, hogy az aranyvérű varázslók sokkal gyakrabban szeretnek megfutamodni, márpedig az ilyenekre nekem nincsen szükségem. Nincs helye köztünk annak, aki képtelen megtenni azt,amit meg kell. Szembe kell néznünk az elkerülhetetlennel és megmérkőzni vele. - Számok… maguk és a számok… azt hittem tanultak már a leckéjükből,de tudja mit? A Minisztérium szinte sóvárog azért, hogy eltöröljük a földszínéről. – villantok meg az irányába egy mosolyt. Nevetséges,hogy mindig a számokkal jönnek. Mit érnek a számok, ha a csatáikat mások vívják meg helyettük, ha mások halnak meg azért,hogy ők pár nappal tovább élhessenek. - Ezért inkább hagyja őket felnőni egy olyan világban, ahol félniük kell attól, hogy mit hoz a holnap? Az út mindig nehéz, tele félelemmel és áldozatokkal…de a cél, mindenért kárpótol. –az örökségünk az,amiért harcolunk, amiért minden egyes nap felkelünk az ágyunkból és folytatjuk, amit elkezdtünk. – Pontosan, úgy van, ahogy mondja. És ne lepődjön meg, ha úgy döntenek, hogy a maga munkaadója ellen vannak. – ugyan már, mindenki tudja,hogy leáldozott már ennek a korszaknak, és itt az ideje, hogy változtassunk, hogy egy olyan világban éljünk, amilyenben mindig is kellett volna. – Kedvelem magát Emmeline! Nagy kár, hogy ellenem van. – mosolygok rá. Talán nem mondta ki, de tisztán hallom a hangjából.
Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kimondjam, hogy tőle félek. Tőle, mint személytől és attól is, amit képvisel. A változástól, ami rettegést és félelmet hoz. Egész életemben féltem, nem most fogom abbahagyni, amikor épp farkasszemet nézek egy volt halálfalóval. - Csak ésszerűen tartok a változtatástól. - torkollom le hideg fejjel. Vagy legalábbis annak a látszatával. Egy pillanatra összezavar. Ha nem önmagát akarja az egész mozgalma élére állítani, akkor mégis hogy tervezi kivitelezni az ötletét? A háttérből mozgatva a szálakat meg lehet tenni, talán most velem is épp ezt teszi, de olyan radikális változásra ez a módszer képtelen, mint amit ő most pedzeget. Kíváncsian várom hát, hogy kifejtse, mire is gondolt pontosan. - Igaz, nem ismerem. De bocsássa meg, hogy nem feltételezek jót sem. - tény, nem vagyunk ismerősök. Hallottam róla, nem is keveset, aminek talán a fele sem igaz, de minden pletyka igazságmagból táplálkozik. Nyilván van tőle tartanivalóm. És az, hogy csak úgy betört a házamba, az már elég indok nekem arra, hogy ítéletet hozzak fölötte. Bár kétlem, hogy ez az ötlet megvalósítható lenne, de az előbb már felvetettem, hogy bebizonyíthatja, hogy mire gondol, csak el kell foglalnia a miniszterelnöki széket. Bár az ég óvjon tőle, hogy egy ilyen fanatikus tényleg addig eljusson. Tanultam elég mágiatörténetet, hogy tudjam, ennek sosem volt jó vége. - Mire gondol? - beszéltetem, hogy ne nekem kelljen. Nem igazán tartom jó ötletnek a minisztérium lebombázását. Végső soron, mégis csak az a munkahelyem. Kezdem úgy érezni, hogy nagyon fáraszt ez a beszélgetés. Hiába, nem lehet elvárni tőlem, hogy 7/24-ben a toppon legyek, mint pedáns, megfontolt, határozott és összeszedett figura. - Ki akarja írtani vagy szolgasorba taszítani a muglikat? - teszem le fáradtan az üres poharam az asztalra. Erre is volt már jelentkező, nem is egy, de a vége sosem az ő javukra kedvezett. - És mégis mi lenne a terve a mugli származású varázslókkal? És a kviblikkel? - vetem fel. Persze az egész vér-politika most az ő számukra kedvez, tolerálni kell őket, de kiskorom óta abban a tudatban nevelkedtem, hogy mi jobbak vagyunk. Ugyanakkor a tulajdon lányom is egy ilyentől származik, aki bebizonyította, hogy semmivel sem kevesebb, mint mi, sőt. A mugliknak van egy vékony csoportja, akik már tisztában vannak a mágia létezésével, azoknak mi lesz a sorsa? - A vitathatatlan számoknak jobban hiszek, mint a vitatható szavaknak. - jelentem ki, ellenkezve vele. Megfordul a fejemben, hogy talán jobban tenném, ha kevésbé lennék ellenséges, de már túl fáradt vagyok a talpnyaláshoz, nincs energiám a fifikázáshoz. - Éppen ezért nem akarom, hogy egy félelemmel teli, harcoló világban kelljen felnőniük.- mondom, bár nem tetszik, hogy személyeskedik. Jobb, ha Bonnie-t nem keveri bele a beszélgetésbe, mert előbújik belőlem az anyatigris. Annyira felmérgelt, hogy még csak a többesszámra sem figyeltem, így igyekeztem ezt javítani. Nem lenne szerencsés épp most bukni. - A gyerekek a Roxfortban jó helyen vannak. Ha végeznek, elég felnőttek lesznek ahhoz, hogy a saját lábukon megállva eldöntsék, mit akarnak.
- Nem mondta, de fél változtatni. Mitől fél Emmeline? – a Minisztériumtól? Hullajelöltek sokasága, olyan emberek gyülekezete, kik képtelenek népük érdekében cselekedni. Én harcolok a népemért, a szabadságukat akarom, és akármilyen gonosznak, elvetemültnek tűnik az, amit teszek, a népem érdekét szolgálja minden egyes lélegzetvételem. Ellenben előző urunkkal, én szívemen viselem a sajátjaim sorsát. – Ki beszélt itt egyeduralmi rendszerről? – pillantok rá kíváncsian, de ott bujkál a mosoly a szám szegletében. Én nem mondtam ilyet, és nem is fogok, nem kívánok egymagam uralkodni. Az a baj, hogy egyesek nem értik a háborút. Hadvezért kell választani, a hadvezér pedig én vagyok. Nekem olyan emberekre van szükségem, akiknek hasznát tudom venni, akik képesek vállvetve harcolni azért, amiben hisznek. Igen, hűséget várok el azoktól, akik követnek engem, engedelmességet, míg tart ez a háború, aztán felépítünk mindent újra. Nem kívánok elődöm nyomdokaiba lépni, a korlátlan hatalom engem nem vonz. Akit pedig igen, nos… örültem, hogy ismerhettem, mert a hatalom mindig veszélyes. - Ne feltételezzen rólam rosszat Emmeline, hiszen alig ismer! – talán az újságokban látta a nevemet, hallotta pletykákból, de azok nem én vagyok, nem hinném, hogy ezek alapján egy jogos, ellenvetéseket legyűrő véleményt alkothatna rólam, de persze nem haragszom meg, hogy ezt már megtette. Ilyen az ember, ilyen is marad. - Egyszerűen. Olyannak kell ott ülni, aki nem a saját jólétét helyezi előtérbe, hanem a népéjét. – az a baj, hogy ebben nőttünk fel, ebben éltünk mindig is, egyes emberek pedig már elgondolni is képtelenek azt, hogy milyen lenne a világ, ha más lenne, ha úgy működne, ahogy kéne. - Igaza van, könnyebb lenne, mint képzelné. – mondom mosolyogva. Oh, csak úgy besétálni és elvenni mindent… mókás lenne, egy igazi élvezet, imádnám a levegőben érezni a félelmet, a gondolatot, hogy eljött a megtorlás ideje, hogy minden szenvedést, minden fájdalmat, amit okoztak, most megtoroljuk. A tolerancia egy nemes tulajdonság,de nem terjed ki mindenre. – De nem érti. A minisztériumi szék nem más, mint az elnyomás jelképe. Annyi rossz emléket, annyi szenvedést okozott már… ezt nem lehet kikúrálni Emmeline, le kell vágni, el kell pusztítani és a helyére valami jobbat felépíteni. – ahogyan a beteg ember karját sem próbálják tovább gyógyítani, ha látják, hogy a fertőzés tovább terjed. Nem, levágják a kart, életben tartják az embert. Így tartjuk mi is életben ezt, majd a romokra felépítünk valami újat, valami jobbat, egy hozzánk méltó intézményt, mely nem fog a múlt bűneitől ordítani, melynek kezeihez nem ragad ártatlanok vére. Élni fogunk… de muszáj változni. - Honnan tudja ezt ennyire biztosan? Maga nincsen tisztában azzal, hogy mire vagyunk képesek. Ahogyan azt sem tudja, hogy én mire vagyok képes. – és azt sem, hogy mit tervezek. Komolyan azt hiszi, hogy csak úgy frontálisan az ellenségre támadok? Ne legyen ilyen naiv, és engem se higgyen bolondnak, mert nagy hibát követ el vele. - Ez egy remek megoldás… de attól félek engem igazolnának. – már így is sokan vannak mellettem. Ugyan, hány olyan ember van, akitől elvett mindent ez a rendszer, ez a Minisztérium? Kérdés nélkül álltak mellém, kérdés nélkül harcolnak majd a bukásáért is. Mindig vannak olyanok, akik a gyengék helyett cselekednek. – Maga anya, igaz? Jól sejtem, hogy mindent megtenne a gyermekeiért? Milyen életet szán nekik? A javukat akarja, igazam van? – mégis mit akar, hogy rabszolgaként éljenek? Ezért is harcolok. A népemért, és a családomért, hogy a gyermekeim lássák a világot, amit rájuk hagyok, hogy ők úgy élhessenek, ahogy én soha nem élhettem. Szabadon. Mert jobbat érdemelnek, a legjobbat, és megfogják kapni.
Utálom, amikor nem szólalhatok meg, amikor nem állhatok ki a magam igazáért, de vannak helyzetek, amikor tanácsosabb csendben maradni. Úgy érzem, hogy hiába mondanék bármit is, nem tudnám meggyőzni őt, ezért tisztán a megvétózhatatlan igazságba kell kapaszkodnom és csöndben maradni, ha olyat mondhatnék, amibe könnyű belekötni. Most is, hiába állítanám, hogy akárki kerülne hatalomra, az emberi természet a kapzsiság és mindenki többet akar. Hiszen pont, hogy ő akar a mozgalma élére állni, vagy legalábbis úgy sejtem. - Nem mondtam egy szóval sem, hogy a változás rossz. - szabadkozom, mintha az előbbi dícséretét nem is hallottam volna, de nem hátrálok meg. Nem lehet csak úgy lerázni, megmásítani a gondolataimat, de közben vigyázok, hogy ne sértsem meg. - De eddig minden egyedularmi rendszer bebizonyította magáról, hogy képtelen fenntartani korrupció, erőszak és rettegés nélkül. Kérdezem én, mitől lenne jobb félelemben élni, mint titokban a muglik elől? Talán a varázsló társadalmunk egyharmada ha képes arra, hogy a félelmeinek hangot adjon, de ezzel túl nagy számot mondok. Mindenkinek fontosabb az élete, mint a rendszer. Akit pedig a rendszer az ellenségének tekint, az nem építhető be a rendszerbe, feleslegessé válik, ezáltal pedig tovább generálja a nyugtalanságot. Tökéletes rendszer nincs. - Valóban? - vonom fel az egyik szemöldökömet. Pedig nyilvánvalóan célozgatni a gazdagságunkra nálam a kritizálás témakörbe tartozik. Attól sem érzem magam jobban, hogy vigyorog, mintha tényleg joga lenne jól érezni magát az után, hogy csak így betört hozzánk. - És mégis hogy kívánná elérni, hogy ez ne így legyen? - kérdezem egyszerűen, ahelyett, hogy belemennék annak magyarázásába, hogy lehetetlennek tartom azt, hogy ne legyenek olyanok, akik adandó alkalommal a saját előnyüket nézzék a köz jó helyett. Nyilván, ha nem lenne ennyi pénzünk és döntenem kellene, hogy etetek még öt éhező gyereket, vagy iskolába járatom a saját lányom, akkor bizony a saját gyerekem mellett döntök. Nem vagyok szent, nyilván, de ezt nem érzem bűnös dolognak, mert mindenki ugyanígy cselekedne a helyemben. Ismét csak felvonom a szemöldököm. Az anarchia az az én szememben nem igazságot, hanem káoszt jelent. Fejetlenséget, fejfájással. - Nincs más dolga, mint bejutni a minisztériumban. Ha a nép Önt akarja, akkor valószínűleg könnyen megszerezheti a miniszterelnöki széket. - mutattam rá, hogy a reform úgy is elérhető, hogy a rendszert nem borítjuk fel, csak módosítjuk. Mondjuk megnézném az előttem ülő varázslót dísztalárban és aktatáskával, egész nap irodában ülve kormányozni. Biztos feledhetetlen látványt nyújtana. - Ez igaz. Senki sem szabad teljesen, mindenki egy társadalom részét képezi és egyrészt ezért vannak a szabályok, hogy a társadalom egyben legyen. Másrészt pedig csak magunkat óvjuk az óvintézkedéssel. Ha a muglik tudnának a varázslókról, akkor minden idők legnagyobb háborúja törne ki, ember ember ellen fordulna. Talán nincsenek teljesen tudatába, de a mai technikájukkal pedig nem csak a mi, hanem az egész világot képesek lennének elpusztítani. - magyarázom a hosszútávú okát annak, miért kell "béklyókban" élni. A saját világunkon belül felettébb nagy szabadságunk van. Ezért vannak a csak varázslók által lakott városok. Akik a muglik előtt varázsolnak pedig többnyire csak heccből teszik, hogy megnézzék, meddig mehetnek el vele. Csak ezzel a minisztériumnak adnak töménytelen munkát. Én egyáltalán nem látom ilyen rémesnek a helyzetet, mint ahogy leírja, de nem merek tovább ellenkezni vele. - Közvélemény kutatást kellene tartani. Egy nagy népszámlálást, amiből fel lehet mérni a társadalmunkat. - mondok egyfajta megoldást, hisz egész nap papírokkal dolgozom. Logikus lenne papírra vetett adatokat kezelve létrehozni egy megoldást, ha egyesek olyan elkeserítőnek tartják a jelenlegi állapotot, akkor annak biztos van háttere. - De nyilván ez alól is ki lehet bújni, meg mi a garancia rá, hogy minden varázsló igazat mond. - sóhajtok, ahogy megmagyarázom, hogy ennek is rengeteg hátoldala van. Ránézek. Ha van valami értelmes felvetése, amibe nem lehet belekötni, akkor mondja.
- Hát persze, mert a sok kapzsi emberrel jobban járunk, nem igaz? – ugyan már, a vezetőink nem szolgáltak rá arra, hogy ott legyenek, ahol most vannak. A politikusok nem jók semmire sem, a szavakat tudják forgatni, és titokban megtömni a saját zsebüket, de máshoz nem értenek. Gyávák és gyengék, szinte kiáltanak azért, hogy eltiporjuk őket. - Nem hazudtolta meg önmagát Emmeline, igen szép válasz. – bólintok elismerően. Végül is, egy sajtóreferens, ez a dolga, hogy mindenre ilyen diplomatikusan feleljen, azonban itt nincsenek kamerák, sem újságírók, csak ő és én, itt aztán beszélhet nyíltan. – Ha nem hallottam volna magáról, azt hinném, hogy ezzel rám akart célozni. - legalábbis a fajtámra, de vegyünk csak engem, mert én vagyok itt, én fogom magamhoz ragadni azt, amit elveszek azoktól, akik nem szolgáltak rá. Természetesen tudom, hogy a szavai valahol erre akartak rávilágítani, de nem különösebben érdekel, én tudom azt, hogy pontosan jó kezekben lesz nálam a hatalom. – Nem látott, és nem is fog, ha nem tesz érte semmit sem. A változás nem rossz, sőt, szükségszerű. – és most ez is egy ilyen korszak. Sokáig éltünk így, itt az ideje váltani, kipróbálni mást, egy új világot teremteni, ahol végre nem mocsokban és árnyékokban élünk, hanem a felszínen, ahova tartozunk. - Oh, ugyan, dehogy akarom kritizálni Emmeline! – rázom meg a fejemet mosolyogva. Nem ez volt a szándékom, de érdeklődve hallgattam végig a szavait, sok mindent meglehet tudni az emberről, ha egy kicsit odaszúrsz neki, mert a legtöbben képtelen lenyelni a békát. Ez nem jellemhiba, ember tulajdonság, mindenkinél meg van. – Nagyra tartom, hogy segíti azokat, akiknek mindez nem adatik meg. De mindketten tudjuk, hogy az egyenlőség nem fog bekövetkezni addig, amíg egyesek mások kárán tömik meg a zsebeiket. – sokan vannak ilyenek, még ha az ő családja nem is ezen emberek sorát gyarapítja. A nagyobb jó érdekében cselekedni egy dolog,de a saját érdekünk miatt… az már bűn. - Pedig az anarchia igazságos… a Minisztérium pedig működhetne a rendeltetésének megfelelően, ha olyan emberek vezetnék, akik a népük javát akarják. – ne mondja nekem, hogy nem korrupt és kapzsi emberek ülnek ott. Bolondok, félnek, a hatalmuk megrészegíti őket és elfelejtik honnan jöttek és kiknek az érdeküket kéne nézniük. - Már megbocsásson, de én vagyok az kettőnk közül, aki az egyszerű varázslók közt jár. Bujkálunk a muglik elől, titkoljuk előttük, hogy kik vagyunk, és ha egyikünk megunja ezt, ha valaki végre szabad akar lenni, megbüntetik. Talán nem látja a láncokat, de ott vannak magán is. Azt hiszi, hogy mindez jelent valamit? – mutatok körbe a lakásban, rámutatva ezzel a gazdagságra. – Kisemmizik, amint feleslegessé válik a számukra, se a neve, se a pénze nem fogja megvédeni magát és a családját. Mert azok, akik vezetnek minket, érdekes módon kiskirályként élnek, míg azok, akik felépítik ezt a társadalmat, egy omladozó bérlakásban laknak, egy szobában tíz család! És ha valaki szólni merészel, azt elhallgattatják. Ez egy illúzió, hogy ne lássa a nyomort, hogy ne érezze az elnyomást. Bocsásson meg, elragadtattam magam. – csóválom meg a fejemet mosolyogva, mielőtt még hátradőlnék a székben, mert észre sem vettem, hogy előrehajoltam. – Mit gondol, a varázslók és boszorkányok mennyire akarnak kitörni ebből a fertőből, amiben élünk? – egyszer már megtették, nem? Még egyszer megfogják, és ezúttal sikerrel is járnak, mert én, ellentétben a Nagyúrral a népem javát akarom, nem pedig a sajátomat.
A halálfalók nem szoktak kopogni. - csúszott ki majdnem a számon, de természetesen visszafogtam magam. Valóban nem tudom elképzelni, hogyan játszódna le az a helyzet az életben, hogy kopogtat, persze virággal, ahogy vendégségbe menni illik és én a kukucskálón győződöm meg róla, hogy ki az. Nem, a meglepetés erejét nem tudta volna elhanyagolni, amit nagyon jól tudok. Így a frászt hozhatta rám. Ennél csak az lett volna rémisztőbb, ha az ajtón jön, de nem nyitva, hanem robbantva. Akkor nyilvánvaló lett volna a szándéka, így viszont ki kell találnom, hogy miért jött. - Ezért van ágakra bontva kormányzás. - mondom egyszerűen. Tudom, mi következne ebből. Ő valószínűleg egy olyan vezetőt képzelt el, aki "rászolgált" a vezetésre, ha nem önmagát. A mágiaügyi miniszteri pozíció csak a nevében tűnik olyan vezető szerepnek. Az igazi hatalom mindig ott volt, ahol pénz van, máskülönben nem is működhetne semmilyen rendszer. Ez nyilvánvaló, a mugliknál is így működik, nagyjából nálunk is. - Abban hiszek, hogy vigyázni kell, kinek a kezébe kerül fontos pozíció. - válaszolom diplomatikusan. A munkában egész nap diplomatikusnak kell lenni, főleg sajtótájékoztatón, ott igazán szeretnek ki nem mondott, csak sejtetett dolgokból szalagcímet csinálni. Ezért van egy kis gyakorlatom abban, hogy hárítsak. De mivel a mai nap 10 órát ledolgoztam, fáradtnak és megviseltnek érzem az elmém, de a félelem persze segít, hogy összekapjam magam. - Nem gondolom, hogy ez egy tökéletes módja a kormányzásnak, de jobbat még nem láttam. Nem engedem meg magamnak, hogy hátradőljek a székben, kihúzott háttal ülök, szinte direkt kényelmetlenül. Nem áltatom magam hamis nyugalommal. Nem vagyok biztonságban. Óvatos és megfontolt minden mozdulatom és szavam. Miután töltött bort, megfogom az egyik poharat és belekortyolok. Nem fogunk koccintani, mintha valamit ünnepelnénk. Élvezem, ahogy a zamatos lé legördül a torkomon. És még mennyivel jobb lenne ez a kádban, egyedül, kis halk zenével a háttérben. Enyhén megrázom a fejem, hogy kitisztuljon, nem kellene, hogy ilyen látomások elvegyék az eszem. - Ha kritizálni jött ide, - kezdtem kimért hangon. Több bátorság volt a szavaimban, mint amennyit belül éreztem. - akkor nem látjuk szívesen. A családom vagyonáért a családom hosszú évszázadok óta megdolgozik. Aranyvérű varázslók vagyunk, nagy múlttal. Nézze, nekem személy szerint nem hiányoznak a cselédek, de fosszam meg csak azért őket a munkájuktól, mert derogálnak? És igen, sajnálom azokat, akik nélkülöznek. A Szent Mungó és a Roxfort támogatóit is gyarapítjuk, ahol így egyenrangúan tudnak a dolgozók mindenkit kezelni. Nem emeltem fel a hangomat egyszer sem. Nem adom meg neki azt az örömöt, hogy kihozzon a sodromból. Csupán tényszerűen közöltem a dolgokat, egy kis éllel a hangomban. - Nem egészen ez a probléma. - nézek rá egy kicsit megütközve. Egy dolog utálni a minisztériumot és egy másik kritizálni. - A muglik világa elől való rejtőzködés nehezedik meg, mivel az ő világuk rendkívüli iramú fejlődésbe kezdett. A munkahelyem azon kívül, hogy rendkívül sok varázsló számára biztosít biztonságos munkahelyet, azért próbálja megőrizni a hitelét, hogy ne legyen még kaotikusabb a helyzet. Senki sem szeretné, ha anarchiába csúsznánk át. Úgy magyarázok, mintha az íróasztalom előtt ülnék, mintha nem járt volna le a munkaidő, mint ezért fizetnének. De annyira ellenségesen tekint a kormányzó és szabályhozó intézményünkre, hogy önkéntelenül be kell mutatnom neki a vitathatatlan jó oldalát is az egésznek. - Nyilván, ahogy már említettem, nem egy tökéletes redszer. Természetesen rengeteg a korrupt varázsló, ez az emberi természetből adódik. De úgy érzem, hogy a láncokkal és a nyomorral túloz. Az arcát fixíroztam. Nem tudom, mit mondhatnék. Nyilván köt valami szerződés-féle a munkahelyemhez, aminél az életemet természetesen többre tartom, de sejtelmem sincs, hogy mit akar tudni pontosan. Azzal tisztában kell lennie, hogy a minisztérium falain belül, kik tartoztak a halálfalókhoz, én is tudom, kitől kell tartanom. A rendszer gyengepontját nem tudom tálcán felszolgálni, mivel sosem tekintettem úgy rá, hogy meg kell buktatni. Az én feladatom a belülről kapott hírek fogyasztásra alkalmas feldolgozása. Nem tudom hát, hogyan tudnám őt kielégítő válasszal meglepni. Inkább némán belekortyolok a boromba.
- Nézze el nekem, hogy csak így hívatlanul megjelenek, de attól tartok nem engedett volna be, ha tartom magam a formalitásokhoz. – hacsak úgy kopogtatok az ajtaján, nyilvánvalóan nem enged be, igaz? Nekem is sokkal egyszerűbb így beszélni vele. Bár ő van otthon, nem feltétlen jelent ez előnyt számára, ha úgy alakulnának a dolgok. A meglepetés erejét mindig is nagyra tartottam, azonban az észt még annál is többre becsülöm. Emmeline pedig okos nő, egyikünk sem szeretné, ha a csodás házából csatatér válna pillanatok alatt. – Megnyugtató. – ismétlem meg őt mosolyogva. Vele ellentétben, én valóban nyugodt vagyok, de a figyelmem nem lankad. Butaság lenne alábecsülni Emmeline-t. Két külön világból jöttünk, két külön világban nőttünk fel, és ugyanúgy két külön világban élünk most is. Az én világomnak része az állandó rettegés és félelem, az övé ezt igyekszik elfelejteni. Ezért vagyok én. Emlékeztetni a világát. - Ismerős probléma. – mondom egy egyetértő bólintás kíséretében. Valóban sok olyan varázsló van, akik a muglik szintjét is alig képesek megütni. – De könnyű orvosolni. Nem mindenki szolgál rá a hatalomra. – az erőre, ami miatt varázslónak hívhatjuk magunkat. Én soha nem tartottam a származást fontosnak. Bár a felmenőim mind varázslók voltak, nem egy olyan varázslót és boszorkányt láttam már, akik jobban rászolgáltak a hatalmukra, mint egyes tiszta vérű illetők. – A Minisztérium hitelét… - ismétlem meg a szavait, de kihallható a hangomból a gyűlölet, mellyel adózom Emmeline munkahelye iránt. A Minisztérium… a korrupt emberek fellegvára. Csupa olyan ember, akik ok nélkül hívják magukat varázslóknak. Ők lennének a mi vezetőink, de mégis mit tesznek értünk? Láncra vernek mindannyiunkat és a muglik árnyékába kényszerítenek. – Maga tényleg hisz ebben? A Minisztériumban? – kérdezem őszinte kíváncsissággal. Én soha nem tudtam hinni benne. Világ életemben arra vágytam, hogy szabad legyek. Egyesek szerint talán gyilkos vagyok, bűnöző, de évek múltán már hősként fognak emlegetni. Bármit is teszek, bármilyen kegyetlennek is tűnik, egyetlen célt szolgál minden tettem: a népem szabadságát. - Akkor élek a lehetőséggel. – mondom mosolyogva, ahogy előrehajolok, hogy kitöltsem a bort a két pohárba, majd az egyiket magamhoz veszem, a másikat pedig felé nyújtom. Bele inni viszont csak utána fogok. Mint mondtam, oda kell figyelni. Emmeline talán első pillantásra nem tűnik veszélyesnek, de biztos vagyok benne, hogy mindent megtenne a túlélésért. Ámbár nem kívánok ártani neki. – Könnyű, nem igaz? Szép nagy ház, sok pénz, cselédek… eszébe szokott jutni, hogy a legtöbben közülünk mennyit szenvednek és nélkülöznek? – nincs rosszindulat a hangomban, pusztán kíváncsisságból kérdezem őt. Nekem nap, mint nap eszembe jut. És itt az idő változtatni ezen. Látni akarom, ahogy felemelkedünk, és teszek is érte. - Ezt nem is kétlem. Sok emberrel kell elhitetniük, hogy a Minisztérium nemcsak a saját érdekeit nézi. – a Minisztérium korrupt, és csupa olyan ember alkotja, akiknek fogalma sincsen arról, hogy mit jelent vezetőnek lenni. Soha nem jártak azon emberek között, akikért felelősek. Nem érzik a nyomorukat, nem érzik a reménytelenségüket… én viszont igen. Nap, mint nap érzem, és reményt adok az embereknek, amibe kapaszkodva ezt a világot megváltjuk majd együtt. - Maga okos nő. Szerintem már tudja is a választ a kérdésére. – mondom halovány mosollyal az arcomon. – Maga is tudja, hogy a Minisztérium napjai megvannak számlálva. Biztonságot és jólétet ígérnek, de csak láncokat és nyomort látok mindenhol. Ne ringassa magát hamis biztonságérzetbe. Ez a világ békés sosem lesz, csak igazságos. És most talán ön is tehet ezért valamit. Nincs más dolga, mint beavatni a Minisztérium legkényesebb dolgaiba. – ezzel rendkívül sok időt megspórolhatna nekem. Tegye fel magának a kérdést. Hogy akarja, hogy emlékezzenek rá az emberek? Mint a nőre, aki segítette a Minisztériumot elnyomni a népet? Vagy, mint egy hősre, aki hozzájárult népe szabadságához?
Amikor a félelem és a rettegés a legcsekélyebbnek tűnik, akkor kell igazán odafigyelni. Én abba a hamis hitbe ringattam magam, hogy semmi probléma nem érhet, ha újra a szigetre teszem a lábam. Pedig mindig Rémszem Mordon szavának kellene, hogy a fülemben csengjen: éberség. Ugyan a társaságom nem helyeselné, hogy egy auror mottóját használom, de annak idején ők voltak a legszívesebben látott vendégek a házunkban. Abban a két szép évben, amikor nem kellett a szüleim árnyékában élnem. Most viszont elmulasztottam megtenni minden óvintézkedést, és egy ilyen alak csak úgy simán várhat rám a sötétben. Eléggé hátborzongató. Éppen, ahogy a nevemet kiejti. - Megnyugtató. - mondom enyhén szarkasztikus hangon. A pálcámat mégsem teszem messze. A szoknyám alatt, a térdemtől pár centivel feljebb, a combomra erősített tartójába helyezem. Karjaimat pedig keresztbe fonom a melleim előtt. - Bár betört az otthonomba, egyelőre én sem kívánok ártani magának. - mondom szigorúan. Nyilvánvalóan fent kell tartani a látszatot, nem fogom engedni, hogy a félelem morzsája kiüljön az arcomra. Úgy is tudja, hogy itt van, vibrál tőle a levegő. De nem engedem meg neki azt az örömöt, hogy átfúrjon a tökéletesen felépített, hűvös álcámon. Nem tetszik, hogy le akar ültetni. Eddig legalább a magasból érezhettem valami fölényességet, de azt hiszem, jobban teszem, ha engedelmeskedem. Ezt persze a legnagyobb eleganciával viszem véghez. - Csak a szokásos; a varázslók ugyanolyan értetlenek tudnak lenni, mint a muglik. - simítom ki a szoknyámat, mielőtt helyet foglalnék. Hirtelen megváltozott, csevegő hangnemem egyet jelent: ha játék, hát játszom. - Fárasztó eldönteni, hogy a sok bénázásból melyik híreket válogassam ki úgy, hogy a legfontosabbak kiderüljenek, de ne ássam alá a Minisztérium hitelét. Egyenes tartással ülök, szemben vele, mint valami kihallgatáson. A lábamat keresztbe vetem. A pálcás combom így közelebb kerül hozzám. Lassan előhúzom és invito-val idehívok egy üveg bort és két poharat, ami a közöttünk levő kávésasztalra helyeződik. Én igazán innék most teát, de nem bánom, hogy ha egy kicsit erősebb is akad. - Ezt igazán nem utasíthatja vissza. A francia borpincénkből való, több, mint 20 éves. - varázsolom le a dugóját. Ha merő férfias udvariasságból töltene nekem, hát köszönetképp bólintanék, de ha mégsem teszi, hát megteszem magamnak. - Mint már említettem, bőven van munka. - méregetem a férfit. Ez lenne hát az indok, amivel rámtört? A minisztériumról kellene információkat kiszivárogtatnom? Akkor ez esetben az állásommal és az életemmel játszom, nyilván vannak prioritások. - Mégis mit akar tudni pontosan? - nem kertelek. Egy elegáns estélyen lenne helye a maszlagnak, de itt nincs. Pálcám közben visszakerült a helyére, csupán pár centire az ölemben nyugvó kezemtől. Mint egy fenyegető pisztoly, csak sokkal veszélyesebb. De nem kétlem, hogy ha arra kerülne sor, Mr Halmar puszta kézzel képes lenne végezni velem.
Soha nem zavart a sötét. Sötétségben éltem mindig is, sötétségben él most is mindannyiunk. Ez az igazság. A muglik azok, kik a fényben élnek, mi pedig be kell érjük a semmivel, amit úgy próbálnak nekünk eladni, mintha meg kéne becsülnünk. Nevetséges! Elvették tőlünk azt, ami a miénk, és most itt az ideje, hogy megtegyük azt, amit őseinknek nem volt bátorsága. Visszavenni ezt, az örökségünk, mert ez a világ ránk lett hagyva, nekünk kell irányítsuk, nem pedig a mugliknak kéne helyet foglalniuk a mi trónunkon. Ezt mindenki belátja ott a szíve mélyén, csak félnek kimondani, mert nem tudják kiben bízhatnak, és kiben nem. - Én is üdvözlöm Emmeline! – húzom mosolyra a számat a szavai hallatán. Nem számítottam én szívélyes üdvözletre, elvégre hívatlanul érkeztem, ráadásul még szörnyetegnek is bélyegeztek, az emberek pedig szeretik elhinni azt, amit hallanak, még akkor is, ha ez nem igaz. Lehet, hogy gonoszságnak tűnik mind az, amit teszek,de egyetlen cél vezérel: a népem. – Biztosíthatom, hogy nem kívánok ártani magának. Legalábbis ha rá nem kényszerít. – nem harcolni jöttem ide, nem is megölni őt, vagy bárkit a családjából. Ha ez nem lenne a célom, akkor már lépéseket eszközöltem volna és kivont pálcával ülnék itt ebben a székben. De nincs pálca a kezemben. – Fárasztó nap? – kérdezem tőle, mintha két régi jó barát beszélgetne. Sok mindennel vádoltak már, de nem vagyok modortalan, mint azt sokan hiszik. Persze, akit zsigerből gyűlölök, akit lenézek, azt lekezelem, de engem is megtanítottak arra, hogyan legyünk tisztelettel a másik felé, és nem mindent hagytam magam mögött, amit otthon tanultam. - Nem, köszönöm. Kérem, üljön le! – mutatok a fotelre, ami szemben van azzal, amelyiken én ülök. Mégiscsak jobb lenne úgy csevegni, ha nem kéne attól félnem, hogy elájul, vagy esetleg szökni próbál, igaz? Nem kell tőlem félnie, én tartom a szavam, ameddig nincs rá indokom, egy haja szála sem fog meggörbülni. – Hogy van Emmeline? Na és a drága Minisztérium? – ők az első számú ellenségek. A Minisztérium… prédikátorok tömkelege, akik még soha nem tapasztalták meg, hogy milyen is az, mikor meg van béklyózva az ember keze. Törvényeket hoznak, amikkel védeni akarnak minket, de kérdem én, a rabság, a láncok mióta jelentenek védelmet?
Hosszú és kemény napot mondhatok magamnak, amit végig a Minisztériumban töltöttem. Jobban szeretem azokat a munkákat, amiket itthonról végezhetek, vagy az eseményekre járást, mint az irodai ücsörgést. Régen elszoktam ettől a munkától. Pedig a munkamániás családomnak köszönhetem azt a luxust, amiben mindig is éltünk. Meg persze a származásunknak. A vér pedig nem vállik vízzé. A hop hálózatot nem szeretem, túl mocskosnak tartom, ezért a sofőrrel ellátott Minisztériumi autó visz haza. Pár aktát is cipelek magammal, de erre a pár perc magányra inkább behunyom a szemem és arról ábrándozok, hogy milyen forró fürdőt veszek, ha egyszer hazaérek. Senki nem lesz otthon. Bonnie iskolában, apám meg még javában a munkába temetkezett. Ha rajta múlna, fel sem állna abból a székből. De már öreg ember, lassan nyugdíjazzák. El sem tudom képzelni, hogy fogja viselni. Lehet, hogy megint költöznöm kell. Belépek az előszobába és azonnal furcsa érzésem támad. A levegőbe szippantok. Valami nincs rendben. Pálcámmal azonnal fényt gyújtok, a személyzet már rég távozott, de mégsem érzem úgy, hogy egyedül lennék. Ilyenkor mindig előtör a paranoid énem és a legrosszabbra készülök fel. Ahogy belépek a nappaliba, majdnem felkiáltok ijedtemben. De csak majdnem, az arcom rezzenéstelen marad, meglepettségemet csak az egy pillanatra felvillanó szemem jelzi. - Minek köszönhetem az ilyen késői órán való látogatását? - kérdezem üdvözlés helyett. Gyomromat máris a félelem szorongatja. Nem gyakran tévednek erre mostanában volt halálfalók. Rasmus Halmar pedig a veszélyesek közé tartozik. Jobban teszem, ha ügyelek minden kis mozdulatomra, szavamra, a magamra erőltetett nyugalom álcájára. - Őszintén szólva, nem számítottam társaságra. A hangom egy kissé arrogáns. Mégis, biztos okkal jött, én pedig köteles vagyok úgy bánni vele, mintha vendég lenne. Hogy miért? Csupán életben maradás céljából. - Teát? - ugyan már nincs a konyhában senki, akivel hozathatnék, de adna nekem pár pillanatot, hogy mégjobban összeszedjem magam. Vagy elrepüljek... Menekülés, mindig csak a menekülés jár az eszemben. Pedig már javában benne vagyok a korban, még ha nehéz is beismernem magamnak. Ideje, hogy a talpamra álljak és szembenézzek a félelmeimmel. Ez persze nem tesz esztelenné.
Az utóbbi napok igazán eseménydúsak voltak, de korántsem céltalanok és értelmetlenek. Talán az egyik, de nem számít, előbb-utóbb mindenki látni fogja, hogy mi történik azzal, aki úgy dönt, hogy ellenem és mindaz ellen kíván harcolni, amit képviselek. Az ilyen emberek nem tudják mi kell nekik. Azt hiszik egymaguk is győzhetnek, hogy meg van bennük az erő, ami végül a diadalra vezeti őket, de… ez életük legnagyobb tévedése, és egyben ez is lesz az utolsó. Nem mindenkiben van meg az erő, amit felemel minket az átlagember felé. Ezt nem lehet elsajátítani, nem lehet mesterektől ellesni. Vezetőnek születni kell, és én az vagyok, ez a sorsom. Persze, ez az egész több lesz, mint egy háború. A Nagyúr már megmutatta nekünk, hogy mire vagyunk képesek, ha engedünk mindannak, ami ott lappang bennünk, de nem értünk el diadalt, nem győztünk, mert a vezetőnk elhagyott minket, magába fordult és csakis a saját hatalmának élt, nem érdekelve, hogy mi lesz a népével. Hűséget fogadtam neki és ezt nem szegtem meg soha, azonban halálával az esküm immár tárgytalan. A Sötét Jegy, mit egykoron féltek az emberek, ott van még a karomon, de immár nem jelent semmit sem. Így bélyegzett meg minket, és végül csak ennyi maradt belőle az utókornak. Ez a háború az árnyak közt fog zajlani, a nagy színpad még csak később jön el. Nem követhetjük el azt a hibát, hogy a muglikkal és a Minisztériummal egyszerre viaskodunk. Ez lenne a vesztünk, én pedig nem kívánom a halálba vezetni azokat, akik követnek engem. Először is a saját sorainkat kell rendeznünk, megmutatni a Minisztériumnak, hogy mit is jelent varázslónak lenni. Ők már rég elfelejtették azt, hogy mivel is jár az erő. Azt hiszik, hogy ők uralkodnak felettünk, vezetőknek hívják magukat, holott nem többek, mint néhány csaló, kik az első adandó pillanatban mentenék bőrüket. Az ilyenektől fogjuk megszabadítani társadalmunkat. Itt az idő, hogy végre ne olyanok parancsai szerint kelljen élnünk, kik túl gyengék szembenézni azzal, ami eljön. Látogatásom célja is többek között ebből adódik. Gondolni kell arra is, hogy mi lesz akkor, ha győztünk, hiszen nem mindenki fog minket ugyanolyannak látni. Egyesek a hőst látják majd bennünk, mások gyilkosoknak és hódítóknak bélyegeznek minket. Nem számít, az egyetlen dolog, ami igazán lényeges, hogy végre újra otthonunknak hívhassuk ezt a helyet, ezt a világot, amelyben élünk. A nő, akihez pedig ma ellátogattam, vagy nevezzünk nevén, betörtem, pontosan tudja azt, hogy mit fog mondani rólunk az ember, amint ez véget ér, sőt, még azelőtt, hogy elkezdődne. Így várom őt, a nappaliban ülve ezen késői órán, hogy végre betoppanjon és… egy újabb lépést tehessünk előre.
//