2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Épp ez a baj. Már nem lehet semmi sem olyan normális, mint régen. – minden, amim régen volt eltűnt. Nem a házról beszélek, nem is a pénzről, hanem a családomról. Ők ott voltak nekem, én viszont elvesztettem a lányomat és a feleségemet is, rémálmaimban látom őket csak újra, és hiába találom meg azt, aki ezt tette, már soha semmi nem lehet olyan, mint régen volt. Más lesz, ebben biztos vagyok. Alkalmazkodnom kell ahhoz, hogy új életet kezdek, hogy már nincsen ki hazavár, nincsenek barátaim, új munkát kell találni, és… nagyon sok dolgom lesz, amint ennek az egésznek vége. Már alig várom. - Igen, ez igaz, főleg akkor nem, ha oda sem figyelsz rájuk… - látszik azért, hogy nem éppen a munkát szorítja háttérbe, sokkal inkább azt helyezi előtérbe. Ez nem baj, én is ezt tettem régen, egészen addig, amíg családom nem lett, mert onnan már furamódon ment mind a kettő, ott nem volt kérdés az, hogy a család, vagy a munka van-e az első helyen. Én is voltam olyan mint ő, ambiciózus és törtető, én is sokat akartam, olyan munkákat, ami nem egy-egy tolvaj behozásából állt. Én gyilkosokat akartam, igazi bűnözőket, ő pedig igazán nagy sztorikat akar, amik jelentenek is valamit. - Azért ezt könnyebb mondani, mint csinálni ,te is tudod. – mosolyodom el halványan. Ezt kaptuk…igen, ezzel kéne együtt élnünk, ezt kéne megoldanunk, de nehéz, sokkal nehezebb, mint azt mondják. Elvesztettem mindent, ami fontos nekem egy olyan ember miatt, aki gátlások nélkül végzett a családommal, majd ahelyett, hogy megkeresték volna a tettest, engem kaptak el és vetettek cellába az ítélethozásig, hogy a dementorok csókja által örökre elhallgassak. Még szerencse, hogy a volt társam, aki egyben Beth apja is, nem hagyta ezt nekik, kiszabadított és utat engedet, hogy bosszút tudjak állni, és igazságot szolgáltatni. Elítéltek, be kell bizonyítanom azt, hogy nem én tettem. - Élsz, de miattam nem halhatsz meg, érted? Nem kell a segítséged, ha az életedbe kerül. – nem fogom hagyni, hogy meghaljon miattam, már így is túl sokan hullottak el körülöttem, nem fogom hagyni, hogy vele is ez történjen. – Ne úgy állj az élethez, hogy bármikor meghalhatsz. Ez nem bátorság, hanem bolondság. – ne beszéljen úgy a halálról, mintha egyszerű lenne, mert nem az. Átélni talán, de másoknak megélni, a szeretteik hiányával együtt létezni az… gyötrelmes. Gondoljon a szüleire mennyire szenvednének nélküle, nem foghatja ezt úgy fel, hogy most nem halt meg, ezért újra keresnie kell a veszélyt. Ez… nem az ő dolga, neki élnie kell. - Biztos vagyok benne. A világ legrondább zöld masniját kötöttem arra a plüssnyúlra. – emlékszem, nem szerette azt, hogy sok mindenkinek van olyan plüsse, mint neki, éppen ezért a világ legeslegrondább zöld színű masniját kötöttem arra a nyúlra, hogy ne legyen olyan, mint a többi gyereké, akivel nap, mint nap találkozott. – Veszélyes? Beth… hat éve várok erre, nem fogok azért meghátrálni, mert veszélyes. – elkapom azt a rohadékot és megbüntettem, azt akarom, hogy érezze azt a szenvedést amit nekem okozott, és amit a lányomnak és a feleségemnek kellett átélnie miatta. – Vezess el hozzá! – akárhol is van, látni akarom, most azonnal, nem múlhat már semmi sem majd ezen a néhány másodpercen. A szemeibe akarok nézni mikor végzek vele.
- Amint megoldottuk ezt az egészet és végre visszarázódik az életed a normális kerékvágásba, majd menni fog hidd el. - viszonozom a mosolyát. Hiszek benne, hogy nem lesz itt gond, hogy tényleg lehet az élete még normális és átlagos. Nem feltétlenül most azonnal, és nem is feltétlenül egyből az után, hogy helyre raktuk a dolgokat, de talán nem kell hozzá sok utána. Egyszerűen csak kel neki idő, hogy végre rendesen feldolgozgassa azt, ami történt, hogy végre rendesen kezelhesse az életét. Ehhez idő kell majd tudom, de ha engedi akkor én úgyis szívesen segítek majd neki, mint ahogyan most is szívesen segítek, hogy megoldjuk ezt az egész zűrt. Valahogy... csak sikerülnie kell. - Azért remélem, hogy nem mostanában kerülök akkora bajba, hogy látni lehessen, hogy hány igazán jó barátom van, de persze ezt soha sem lehet tudni igaz? - vonom meg finoman a vállamat. A mostani életem is néha elég zűrös, és igenis kerülhetek még elég nagy bajba, és fogalmam sincs, hogy ki lenne az, aki igazán kiállna mellettem, de... nem számít. Igazából én tehetek róla, hogy így alakultak a dolgaim, én tehetek róla, hogy nem sikerült egy kicsit jobban odafigyelnem a barátokra, a pasikra, mert hát jobban lefoglalt a munka. De minek panaszkodjak, attól nem változik, csak én változtathatnék rajta, én pedig... nem igazán akarok. - Igazából nem is számít. Ezt az életet kaptuk és ezt kell kezelni igaz? - ezt kell elfogadni és ezt kell élni, nem nagyon változtathatunk rajta, nem nagyon szólhat bele senki és semmi, nem fog e miatt változni, de talán jó is ez így. Nem hiszem, hogy olyan nagyon jó lenne minden, ha mi alakítanánk az életünket teljesen, ha változtathatnánk a múlton teszem azt. Soha sem lehet tudni, hogy egy-egy tettnek mi a következménye, ezért nem tudjuk, hogy ha valamit anno máshogyan teszünk, akkor nem történt volna esetleg más valami, ami rossz. A kis talán kifakadásra egy kicsit elhúzom a számat. Komolyan, mintha az apámat hallanám, és közben ezt pont ő mondja, aki... auror. Az én életem csak fele olyan veszélyes és ez tény. - Akármikor meghalhatok Nolan, ha csak épp rosszkor vagyok rossz helyen, de élek nem? - csomó lehetőség van, hogy az ember meghalljon. Rá esik egy repülő autó, amiből kifogy a mágia, vagy akármi. Tudtátok, hogy ez igenis évente néhányszor megtörténik? Sőt egyszer még a Kóbor Grimbusz is felborult menet közben és több súlyos sérült is lett az eredménye, pedig azok az emberek azt hitték, hogy biztonságban vannak és... mégsem. Én döntöttem úgy, hogy ilyen életet élek és nem igazán szólhat bele senki, hogy másmilyen legyen. Azért az eléggé meglep, hogy most meg egyáltalán nem is számít a fickó, mert hát eddig számított nem? Most meg mégis lényegtelen, hogy kicsoda és mindez... miért? - A lányodé a... plüss nyúl? Biztos vagy benne? A fickó... amennyire tudtam utána kérdeztem, nem nagyon titkolja, hogy kicsoda. Meg akarod látogatni? Tudod... hogy veszélyes ugye? Nem mehetsz oda egyedül. - nem, azt nem fogom hagyni. Nem vagyok auror, talán nem vagyok annyira ütőképes, mint ő, de akkor sem fogom hagyni, hogy csak egyedül menjen oda. Tudom én, hogy egyedül is utána tudna járni annak, hogy ki a pasas, de... én már tudok róla egy s mást, jobb, ha inkább engem se hagy ki a dologból.
- Sajnálom, akkor majd még…dolgozom rajta. – mosolyodom el. Régebben ez könnyebben ment, értettem az emberek nyelvén, közvetlen voltam és tisztelettudó, ez sokat segített a munkámban, de mára… mára ez már megváltozott, nem beszélek emberekkel, magamban beszélek leginkább, a falnak, csak úgy a semminek, átkozódom, ígéreteket teszek, próbálok nem beleőrülni a magányba, mert tévhit az, hogy nem lehet, nagyon is lehetséges a dolog. Az ember egyedül kiszolgáltatott, én is az voltam és vagyok most is, és az is leszek, amíg meg nem találtam azt, aki végzett a családommal és kente rám az egészet, mintha én lennék a bűnös. Nem én öltem meg őket. - A bajban mutatkozik meg igazán, hogy ki a jó barát. – nekem egy se volt, leszámítva az apját. Mindenki gyilkosnak bélyegzett engem, bűnösnek kiáltottak ki, elítéltek mielőtt rám néztek volna, de az ő apja kockázatott, kiszabadított engem, hogy igazságot szolgáltathassak, ha már a Minisztérium képtelen volt erre is. Régen megvédtem volna a Minisztériumot, de most már látom, hogy mennek ott a dolgok, nem az igazságot akarják, hanem azt, hogy minél előbb érjenek véget az ilyen ügyek. Bűnbakot keresnek és nem bűnöst, ez pedig öreghiba. Most már tudom ezt is, és soha többet nem mennék vissza oda dolgozni. - Bárcsak így tudnám ezt én is látni. – de nem, én szívesen lettem volna rendőr, valami...hólapátoló, mindegy, megalázkodtam volna mindennap, ha a családom még mindig élhetne, de már nem élnek, és talán a munkám, talán nem, de megfogom találni a tettest és teszek róla, hogy a saját vérébe fagyjon bele, amiért ezt tette. Miért nem engem támadt meg? Miért kellett egy kislányt és egy ártatlan anyát megölni? Miért kellett ártatlan vért ontani, miért kellett rám kenni az egészet, és miért nem találom azt, aki ezt tette? Nem adom fel, soha nem tettem, és soha nem is fogom, addig küzdök, amíg csak tudok. - Meg is halhattál volna Beth! – ha ezt tudom, akkor nem kérem, hogy segítsen, akkor nem keverem bajba, és… és nem értem miért kezeli ezt ilyen lazán. Talán nem érzi át a helyzet súlyosságát? Meghalhatott volna, nem szabad ilyen könnyedén kezelnie az életét, mert kioltani egy ember életét egyszerűbb, mint hinné, és könnyű is vele együtt élni, nem szabad, hogy ezt tegye. El kellett volna mondania, nem érdekel, hogy az apjának mit mond, én nem vagyok az apja, a barátja vagyok, és ha ezt tudom, akkor kihagyom őt ebből az egészből, mert vannak még elveim, nem akarom, hogy más vére száradjon a kezemen. Azért elégé meglepődöm akkor, mikor a nyulat írja le, talán éppen ezért nem figyelek oda a fickóra, aki közben próbál meglépni, bár kevés sikerrel, ugyanis hamarosan mozdulatlanul esik a földre. Én viszont… még mindig magam elé nézve gondolkodom. Ez nem lehet… ez lehetetlen! – El, de… de ő nem számít, csak egy senki. – rázom meg a fejemet. Én itt hagynám őt, persze, kihívhatja az apját is hogy vigye be, nekem nincs ellenvetésem, de nem fogok semmit sem tenni a fickóval, ő csak egy gyalog a sakktáblán. – Meg kell találni azt a farkasos fickót. A plüssnyúl, amit mondtál… az a lányomé. – ebben biztos vagyok, úgy emlékszem arra a plüssre, mint semmi másra. Végre egy nyom. Végre egy…gyanúsított.
- Ez már így nem annyira hiteles. - rázom meg a fejemet mosolyogva. Húzom csak, legalább egy kicsit megpróbálhat úgy viselkedni, mintha átlagos normális élete lenne, amiben vacsorázik, borozgat és viccelődik egy... régi baráttal? Nem is tudom, hogy minek nevezhetném magamat. Egyszerűen talán segítőnek, vagy ilyesmi, de tényleg úgy gondolom, hogy ez is kell neki, még ha célzatosan jött is, még ha aztán majd lelépünk és válaszokat keresünk, de egy picit mindenkinek jár a normális élet illúziójából, ha másból nem, akár csak néhány percre is, ha tovább nem lehetséges. És majd valahogy megoldjuk, hogy visszaszerezze az életét. Még nem tudom, hogy pontosan hogyan, de... sikerülni fog, mert ha már ketten dolgozunk rajta, akkor muszáj, hogy sikerüljön. - Az a baj, hogy nem vagyok benne biztos, közülük hányan tennék volna meg ugyanezt értem. - vonom meg a vállamat épp egy pillanatra, miközben már a pakolásnál tartok. Az a helyzet, hogy nem szánok olyan sok időt a barátaimra, mint amit várnának, így pedig azt hiszem érthető, hogy nem biztos, hogy annyira nagyon kiállnának értem nem igaz? Persze lehetséges, de... nem vagyok én abban azért annyira biztos, de remélem, hogy soha sem kell ezt kipróbálnom, azt azért értékelném. - Látod. Mugliként maximum rendőr lettél volna, de ha valaki valamit szeret csinálni... akkor teljes csak, ha azt teheti, hiába, hogy tudja, hogy veszélyes. - sajnos ez tényleg így van, hiába próbálna meg ellenkezni. Aurornak született, bármennyire is sablonosnak tűnik ez, de nem tud rajta változtatni. Az életét tett fel rá, nem tudhatta, hogy ez lesz a vége, de sajnos ez lett. Megpróbálunk valahogy kihozni belőle valami jót, valahogy csak sikerülnie kell. A végülis dicséretére elmosolyodom. Jól esik, talán tényleg van ehhez érzékem, bár az is lehet, hogy csak szimpa paranoia, és most mázlim volt és bejött, nem lehet tudni, de talán nem is számít igazán. Az a fő, hogy elkaptuk a fickót, az viszont már nem túl biztató, hogy ez derül ki, a farkasos pasas... aki nem valami bizalomgerjesztő sajnos, kicsit sem. - Ne kezd azt, mint az apám... nem az volt az első, hogy elmeséljem, mert... csak és kész. - rántom meg a vállam. Amúgy se lett bajom, akkor meg miért kellett volna? Feleslegesen nem kell aggódnia, szóval nem volt értelme a dolognak és kész, értse meg szépen. - Hát egy plüss nyúl... olyan rózsaszín, hosszú fülű... messze volt, és előttem volt egy széttépett fickó Nolan, de... azt hiszem volt rajta valami zöld masni is. - na az nagyon nem illett oda, szóval sikerült megjegyeznem, de ennyi. Amúgy is miért számít egy plüss nyúl? Nem érdekes. A pasi viszont felpattan, az én fejem pedig koppan a kemény betonon. Egy pillanatra eléggé elsötétül a világ, de megrázom a fejem és sikerül felfogni, hogy is vagyok. Megfogom a kezét, hogy feltápászkodjak. - Jól igen, el kaptad? - ez most a fontosabb, a pasas talán tudja, hol találjuk a farkasos fickót. Könnyebb belőle kiszedni, mint utána járni az auroroknál, akkor lehet, hogy kérdezősködni kezdenének, vagy valami.
- Nem vagy elviselhetetlen perszóna. – bólintok mosolyogva. Már rég volt, hogy ennyit beszéltem volna valakivel, akit éppen nem kínoztam. Sajnos az utóbbi években nem igazán adódott alkalmam társalogni másokkal, nem is igazán kerestem mások társaságát, hiszen feleslegesen bajba nem akartam keverni senkit sem, a muglik sem díjazzák azt, ha valaki egy gyilkost bújtat, én pedig nem akarom más fejére a saját bajomat rázúdítani, mindenkinek vannak gondjai, egyeseknek nagyobbak, mint másoknak, de ezekkel meg kell birkózni, még ha lehetetlennek is tűnik először. Ezt is megfogom oldani, akárcsak minden más ügyemet, csak ez… sokkal személyesebb, és sokkal csúnyább véget fog érni, mint a többi. - Irigylem a barátaidat. – eresztek meg felé egy mosolyt. Eleinte még én is azt hittem, hogy ilyen emberekkel vagyok körbevéve. Jó emberekkel, akik segítenek, fedezik a hátam, nem hagynak bajban. Én tűzbe mentem volna értük, bepiszkítottam volna a kezemet, hogy nekik ne kelljen ők pedig…elárultak, cserbenhagytak. Értem, hogy a családjuk is benne van, de nekem is volt családom, és igazán megérhettek volna engem, de néhányuk még csak meg sem próbálta, jobb a hazugság szerint élni, mint az igazság rögös útját járni. Most pedig azok vadásznak rám, akikkel régen együtt dolgoztam, és ez azért hasznos, mert tudom mit lépnek még mielőtt megtennék. - Igen, azért ebben van valami, már kölyökként tudtam, hogy auror akarok lenni. – üldözni a bűnt, gazfickókat elfogni, átkokat szórni másokra…szerintem majdnem minden gyerek álma ez, és én tettem is érte, nem nőttem ki ezt az elhatározást, a szüleim ezt nem érhették, azt se tudták miről beszélek, nekik csak az volt a fontos, hogy ne haljanak éhen, az én életemhez és karrieremhez nem tudtak hozzászólni, de örültek bármit is csináltam, csak kapjanak pénzt. Nem haragudtam soha a szüleimre, megértettem őket, nehéz sorsuk volt, de… ettől függetlenül még a szüleim, és nem sok mindent tettek értem, én is csak annyit tettem értük, amennyit kötelességemnek éreztem. - Én csak tehetségnek hívnám. – rántok egyet a vállaimon. Nevezhetjük ahogy akarjuk, de lényegében ez nem más, mint egy jó megérzés, és ezt nem lehet tanulni. Van egyfajta ösztön, ami jelez, ha követnek, és hinned kell neki, mert ha megvan benned ez a fajta tehetség, akkor nem hibázhatsz. Sok régi munkatársam veszett oda így, mert nem tudták mikor vannak a nyomukban és mikor nem, paranoiásak lettek előbb-utóbb, és leépültek. Nem mindenkinek való ez a hivatás, és általában nem is egy életre szól, nem kell bajlódni a nyugdíjjal, sokan meg sem érik azt a kort. - Mi? Miért nem mondtad? – azért ez mégiscsak egy olyan dolog, amit említenie kellett volna, nem? Lehet, hogy nem kérdeztem rá konkrétan, de… de mégiscsak, könnyen otthagyhatta volna a fogát, nem? – És mi az, hogy egy plüss nyulat? Hogy nézett ki az a plüss? – azért ez egy kicsit beteg, arról már nem is beszélve, hogy… butaság, de a feleségem és a lányom életén kívül csak egy plüss nyulat vettek el. Talán csak egy véletlen, talán… nem, és nem hiszek a véletlenekben, utána kell járnom mindennek. Kicsit hirtelen ér, mikor felpattan a fickó a földről, nem figyeltem rá, de azonnal előkerül a pálcám, majd egy pillanat múlva már a sóbálványátok miatt mozdulatlanul terül el a földön. – Jól vagy? – segítek neki szívesen felállni, ha esetleg szédülne még.
- Nem mennek neked a diplomatikus válaszok. Ilyenkor csak rá kell vágni, hogy nem, nem vagy elviselhetetlen perszóna. - mosolyodom el. Viccelek persze, de hát na tényleg nem kezeli jól a dolgot és csak maga alatt vágja a fát. Így nagyon nehéz lesz majd újra találni magának valami nőt akkor, ha végre rendezzük ezt az ügyet. Jó persze gondolom már nagyon megszokta azt, hogy házas és nem kell túlságosan gyakran bókolnia, vagy épp kedveskednie, mert ez már olyan alapvető lehetett. Nem tudom, még életemben nem voltam házas és a tartós kapcsolataim is maximum pár hónapos időtávot öleltek fel. Ő ebben profibb mindenképpen, mint én, de egyszer kénytelen lesz visszaszokni a normális életbe, majd megoldjuk, hogy sikerüljön neki. - Az is akarok lenni, mert az ember nem hagyja bajban a barátait csak azért, mert épp rosszul megy a szekér. - és ezt nekik se szabadott volna megtenni, főleg úgy, hogy Nolan rendes fickó. Oké, családjuk van, de neki is volt és pont ezért nem kéne csak úgy annyiban hagyni ezt az egészet. Nem elég, hogy elveszített mindent, ami fontos volt neki, még rá is tesznek egy lapáttal azzal, hogy oldja csak meg az életét, ahogy akarja, mert senkit sem érdekel, hogy mi lesz vele? Engem igenis érdekel, és lehet hogy egyedül kevés vagyok, hogy segítsek neki, de már ketten vagyunk és majd valahogy megoldjuk a dolgot. - Tudod szerintem, aki olyan, mint te... vagy én, úgy sem tud megülni a hátsóján. Szerintem megőrültél volna egy irodában a minisztériumban. - csak halk megjegyzés persze. Tudom, akkor életben lenne a családja, akkor mindez nem történik meg, de akkor se lett volna igazán boldog, mert akkor meg nem azt csinálja, amit igazán szeret, szóval azt hiszem mondhatom, hogy sehogy se jó ez. Én is sikeresen keveredem bajba időnként, hiába tudom, hogy nem kellene, és jobb lenne valami nyugis meló, de abban tuti, hogy nem lelném igazán örömömet, akármennyire is biztonságos lenne. - Női hatodik érzék, vagy valami ilyesmi. - mosolyodom el egy pillanatra, de most elsősorban akkor is a fickóra figyelek. Tudni akarom mostmár nagyon is, hogy mégis ki a fene és hogy mi a fenét akar tőlem, hogy miért követett, mert nem fogom csak úgy annyiban hagyni és biztos vagyok benne, hogy Nolan sem. A pasas tényleg nem szól egy árva szót sem, én pedig hatalmasat sóhajtok. - Pár napja... egy kissé sötét környéken találkoztam vele. Info kellett egy informátortól, és előttem tépték szét a farkasai. A pasas... komolyan félelmetes, azok a farkasok pedig... valami hülye plüss nyulat adott az egyiknek. Totál morbid volt az egész helyzet. - húzom el a számat. Nem igazán tetszett, naná, hogy nem. Ez viszont pont elég a földön heverő fickónak, hogy megpróbáljon kitörni. Én egy kicsit elmerülök a múltban, ezért naná, hogy én vagyok az, akit úgy izomból felöklel, hogy a földön kötök ki, aztán futásnak ered. Naná, hogy le akar lépni, érthető.
- Hát ezt… nem tudom. – rántom meg a vállam mosolyogva. Nem hinném, hogy olyan kiállhatatlan lenne, legalábbis én kedveltem őt már régebben is, hiába nem beszélgettünk olyan sokat. Nem rosszindulatú lány, kedves is, én nekem semmi bajom sincsen vele, ha lenne, akkor most nem itt lennék, hanem valaki más ajtaján kopognék segítségért, vagyis senki ajtaján se, mert félő, hogy Beth-en kívül nem igazán fog tudni nekem senki sem segíteni csak úgy. Ő ismer, nem hisz gyilkosnak, más viszont könnyen hihet annak, manapság mindent elhisznek az emberek, amit a tévében látnak, vagy az újságokban, és ez semmiképpen sem kedvez nekem. - Örülök, hogy így látod, már csak emiatt jobb, vagy, mint ők. – azoknak az embereknek családja volt, kitudja mit mondtak nekik, hogy valljanak ellenem, úgyhogy… nem haragszom rájuk, csak nem esik jól a dolog és kész. Bajtársak voltunk jó sokáig, ők mégis elárultak engem, és ez rossz, a csalódások mindig azok, de meglehet érteni őket, ahogyan mindenki mást is, ha az ember nagyon próbálkozik, bár néha lehetetlen. Beth lojális és segítőkész, ezek jó tulajdonságok, még ha bajba is sodorják néha az embert, de szeretjük hinni azt, hogy olyan valaki fedezi a hátunkat, aki kiáll mellettünk. Nekem nem kell hinnem, már tudom. - Akkor csak pályát tévesztettem. – most már látom, hogy nem aurornak kellett volna mennem, hanem valami sokkal egyszerűbb és jelentéktelenebb dolgot kellett volna munkálnom, mert így bajba sodortam a családomat, már ha miattam haltak meg, de… de egyszerűen nem tudok okot arra, hogy ne így lenne. A lányom még kicsi volt, nem volt semmi bűne, sem ellensége, a feleségem pedig nem dolgozott veszélyes helyen, így hát… nem hinném, hogy ez egy véletlen gyilkosság lett volna, szerintem miattam volt, és akár így van, akár nem, a tettes bűnhődni fog, végzek vele és nem fogom gyors halálban részesíteni. Szenvedni fog, ahogy én tettem hat évig. - Tudom, nem is akartam beleszólni. – tényleg nem, az ő élete, valóban úgy éli, ahogyan kedve tartja, én ez ellen nem szeretnék semmit sem tenni, nem is tehetek, de attól még nem kell örülnöm annak, hogy keresi a bajt, igaz? És a baj csak azt találja meg, aki kereste, ezt sokan elfelejtik, hajlamosak rá. - Ügyes volt. – dicsérem meg, mert hát…ahhoz is kell egyfajta érzék, amolyan született tehetség, hogy ezt megmond. Egyesek csak paranoiásak, mások viszont megérzik az ilyet, és ez mindenképpen egy nagyon hasznos képesség, még ha nem is szándékos, hanem ösztönös dologról van szó. Szótlanul hallgatom a szóváltásukat és csak ott lépek közelebb, mikor meghallom a farkasos fickó említését. – Mégis milyen farkasos fickóról van szó? – nézek először kérdőn Beth-re, majd sokkal barátságtalanabbul a fickóra, aki persze nem úgy néz ki, mint akinek kedve támadna erről beszélgetnie, de mindenki megtörhető, akárcsak ő is.
- Akkor megnyugodtam. Annyira csak nem vagyok elviselhetetlen perszóna. - szélesedik ki kicsit a mosolyom. Inkább csak kicsit piszkáltam és kész, mert hát talán neki is kell ez néha, egy kis kötetlen beszélgetés, ha már amúgy is célzatosan jött most ide. Eleget kell agyalnia az élet nehézségein, néha jó lehet neki is egy kicsit elvonatkoztatni és csak egyszerűen viccelődni. Egyébként is tényleg úgy gondlom, hogy lesz majd, aki elvisel, ha nem most, hát majd később egyszer. Nem vagyok én olyan rémes. Tény, hogy sokat dolgozom, de majd találok magam mellé olyat, aki ezzel együtt is elvisel, vagy netán olyat, aki mellett netán nem akarok olyan sokat dolgozni. - De még csak meg sem próbálták Nolan. Nem fogsz meggyőzni róla, hogy ez nem gerinctelenség. - igenis még apa részéről is, mert nem fair, hogy még csak kicsit sem kockáztat, egyszerűen nem az. Az élet ebből áll, az embernek muszáj kockáztatni, mert ha nem teszi, mások szívják meg. Jelen esetben Nolan, aki egyszerűen pórul járt, mert senki sem állt ki mellette, és ez igenis rohadtul nem szép tőlük. Fordított esetben szerintem bárki más is pipa lenne, nem is tudom, hogy ő hogy képes ezt ennyire nyugodtan kezelni. Mintha... megértené őket, pedig nem kéne. - Tudom, hogy ez nem túl megnyugtató, de nem tudhatod. A mugli rendőrökkel is történhet ilyesmi sajnos. - nem tökéletes a világunk és igazából az övék sem. Maga a világ nem tökéletes addig, amíg vannak benne rossz emberek és sajnos rossz emberek mindig vannak és lesznek is, ez ellen nem sok mindent tehet sem ő sem én. Csak megtehetjük, hogy próbálunk harcolni a rosszak ellen, ki-ki a maga módján, de jó eséllyel soha nem lesz ennek vége. Ahogy mondani szokták a rossz nem létezik a jó nélkül és fordítva sem. Utópia nem létezik, mint ahogyan a tökéletesség sem, mindig van egy apró kis hiba mindenben és mindenkiben, de pont ettől lesz az élet emberi. - Nem kell örülnöd neki, a szüleim se értékelik, de hát az én életem ilyen és szeretem is így. - rántom meg a vállamat. Igen, keresem a bajt, de ha nem keresném talán megtalálna idővel magától is. Így legalább tudom, hogy mire számítsak, ennek is meg van az előnye. Az ember, ha csak úgy létezik bele a vakvilágba, akkor nem tud felkészülni a húzós helyzetekre, ellenben, ha eleve tudja, hogy azok is szembe jöhetnek bármelyik utcasarkon, akkor jóval könnyebben le tudja majd őket kezelni,ez igazából ilyen egyszerű. Végül persze felveszem a kabátot és távozom arra, amerről jöttem. Az övé pedig marad az ablak, amit ezek szerint már jól begyakorolt és igen tuti, hogy nem tudnám megmondani, hogy mégis mikor került elő mögöttem, de ha tudnám, hogy mire képes, akkor már egyből érteném is az okát. - Akkor tényleg nem tévedtem. - fordulok meg az első meglepetés után. Igen, azért sikerült kissé meglepődnöm, de inkább a hirtelen megjelenés miatt és nem azért mert ne tudtam volna, hogy követnek, azt tényleg valahogy éreztem. Közelebb lépdelek a földön fekvő véres orrú fickóhoz. - Ki a fene maga és miért követ napok óta? - igazából főként az a kérdés, hogy vajon melyik ügy miatt, nem pedig az, hogy miért, vagyis nem csak az. A pálcám nem kerül még elő, nem kell, ismerem annyira Nolant, hogy tudom, hogy mindent meg fog tenni azért, hogy ne legyen semmi baj. - A farkasos fickó... emlékszik? Túlságosan felkeltette az érdeklődését, talán nem kéne ennyit szaglászni. - oké, riasztó azt, ahogy a pasas elvigyorodik, nem is kicsit. A farkasos fickó... a hülye plüss nyulával. Nem jó ómen, mert az az alak tényleg enyhén szólva is riasztó volt.
- Én komolyan nem úgy értettem, hogy ne lenne aki elviselne…biztos sokan együtt lennének veled. – mondom talán kissé zavartan, mert nem akartam én azt, hogy félreértsem a szavaimat. Nem azt akartam mondani, hogy nincs férfi ki elviselné, mert biztos vagyok benne, hogy bőven akad ilyen. Kedves és pont annyira kemény, amennyire azt kell, ráadásul még szép lány is, biztos vagyok benne, hogy szeretik őt a férfiak, szóval… én tényleg nem arra akartam célozni, hogy egyedül fog megöregedni, én nagyon is örülnék annak, ha boldog lenne. Az apja is minden bizonnyal ezt akarja, de én is pontosan tudom, hogy nehéz sorsa van az apáknak, ha makacs a lányuk. - Nem mondom, de nem várhatom el tőlük, hogy miattam tegyenek kockára mindent. – rántom meg a vállamat egyszerűen. Én tényleg megértem, hogy miért nem álltak ki mellettem, és természetesen rosszul esett a dolog, de attól még nem haragszom rájuk. Én segítettem volna nekik, hiszen erről szól a bajtársiasság, de ezek szerint csak nekem volt gerincem köztünk. Sebaj, megmutatkozott, hogy nem igazi barátok, egyikük sem jött el a cellámba, hogy legalább bocsánatot kérjen és adjon egy magyarázatot. Csakis Beth apja látogatott meg, hogy kiengedjen és adjon egy esélyt, hogy megbosszulhassam a családomat. Ezért pedig hálás vagyok neki. - Persze, nekem is. Ide tartozom, de… de ha nem tartoznék, akkor nem lennék itt, nem kéne a temetőbe kijárnom és bujkálnom sem kéne. – talán megérti azt, ha a történtek után inkább születtem volna muglinak, mintsem varázslónak. Nem tudom mit követtem el, vagy a családom mit tett, amiért ezt a sorsot érdemelték, de biztos vagyok benne, hogy a gyilkosuk nem lehet rendes emberi lény. Egy kislányt ölt meg aznap, akinek a legnagyobb bűne az volt, hogy nem feküdt le időben és megnézett egy horrorfilmet. A feleségem pedig… mégis mi olyat tett volna, amivel magára haragított volna egy gyilkost? És én mit tettem, hogy így elárultak a sajátjaim? - Ennek nem kell örülnöm, igaz? – mosolygok rá. Persze, ebben az esetben jó az, hogy nem félénk típus, de attól még nem örülök én annak, hogy keresi a bajt, de hát… az ő élete, az ő döntése hogy mihez kezd vele és mennyit kockáztat egy-egy cikk érdekében. Én viszont most biztosan nem fogom őt visszafogni, el kél a segítsége nekem, úgyhogy… majd maximum igyekszem őt megvédeni, nem igazán venném a szívemre, ha miattam sérülne meg súlyosabban, csak mert segíteni akart. Így is túl sokan haltak már meg körülöttem. – Nem, menj csak, én már elfelejtettem mire való az ajtó. – eresztek meg felé egy fáradt mosolyt, és csak akkor lépek az ablak elé, mikor már kiment és bezárta az ajtót. Lehunyom a szemem és egy pillanat múlva már az ablakon túl is vagyok, a magasban szelve a levegőt, egyből kiszúrva Beth-et, és figyelmesen követve útját egészen a sikátorig, ahol megbeszéltük a találkozót. Csak akkor szállok le és lépdelek ismét a lábaimon mikor már befordult a sikátorba, majd egyetlen határozott és erős mozdulattal taszítok egyet a férfin, aki egész idő alatt a nyomában volt, mire az pálcát akar rántani, de túl közel van hozzám és az öklömnek köszönhetően ismét a földre kerül, immár fegyvertelenül. – Nem volt alaptalan a félelmed. – nézek Beth-re, majd a férfira, aki kettőnk között fekszik véres, és minden bizonnyal törött orral. És egyetlen kérdés zakatol most a fejében: vajon mi lesz most vele?
- Ez úgy hangzott inkább, mintha kész csoda lenne, ha találnék olyat, aki elvisel, de... talán tényleg kihívást jelentek, de legalább nem egyszerű mellettem az élet. - rántom meg a vállam egy félmosollyal. Így van nem? Jobb pozitívan hozzáállni az élethez, mint azt nézni, hogy milyen rossz nekem, mert nincs mellettem senki. Jó persze nem mindig élmény egyedül feküdni, egyedül kelni, egyedül vacsizni, de vannak szüleim, vannak barátaim - úgy hellyel-közzel -, szóval meg vagyok és persze ott a munkám, amire elég sok időt szánok, hogy ne legyen gond, és ne érezzem magamat egyedül, de ettől még igenis meg van az esélye annak, hogy egyszer majd megházasodom, vagy úgy mondjuk, hogy hajlandó lesz valaki elvenni? - De akkor sem fair, hogy így nyíltan ellened vannak. Ne mondd nekem, hogy nem esett rosszul. - nem, azt tényleg nem hiszem el neki. Szerintem igenis kellemetlen az, hogy ennyire magára hagyta mindenki. Igenis kiállhattak volna mellette és nem érdekel, hogy hány felettesük van és milyen emberektől félnek. Én nem mondtam sosem, hogy tényleg gyilkos, én miért merem kimondani nyíltan, hogy nem hiszem el ezt az egészet? Én vagyok a bátor, a sok auror pedig csupa beszari alakból áll, akik nem mertek ellent mondani a sok gonosz embernek? Szánalmas! - Talán igen, talán egyszerűbb, de mi ide tartozunk és ezt szoktuk meg. Nekem igazából jó így. - vonom meg a vállam. Na igen elmosogat helyettem a mosogató és hasonlók, én ezt szeretem. Lehet, hogy lustaságra tanít és nem kifejezetten vagyok önellátó e miatt, de szerintem nincs ezzel nagy baj. Az életem elég jó, és nem is akarok mást igazából, nem szívesen lennék inkább mugli, de gondolom ez a megszokás miatt is van így. Azzal is tisztában vagyok, hogy amit akar infot, azt meg fogja szerezni és talán nem akarom majd végignézni, de az is lehet, hogy nem fog érdekelni, hogy mit látok majd tőle, hogy miket tesz. Nem mindenki jó ember, talán már ő sem az teljesen, de nem tehet róla. Így alakult az élete, ehhez kell alkalmazkodnia sajnos, és én nem fogok elítélni, ha évek után a boldogulása érdekében információkat szed ki emberekből úgy... ahogy sikerül. - Ne aggódj... keresem a bajt én magamtól is. - na igen mint azt a legutóbbi kis akció a Zsebpiszok közben. Pedig nem járok gyakran Londonban, de az a pasas... hátborzongató volt, főleg azzal a nyuszival, meg a farkasával. Még most is kiver a víz, ha csak rá gondolok. Igazából simán meg volt az esélye annak, hogy el se hagyom a helyszínt, vagy hogy sokkal rosszabb állapotban, de végül sikerült megúszni a dolgot. Még mindig nem értem pontosan, hogy hogyan. - Oké, tíz perc múlva és addig... csodát teszel. - bólintok egy aprót, közben már a kabátomat veszem. - Gondolom te most sem az ajtót használod igaz? - szóval akkor villany lekapcs, és én távozom, míg gondolom az övé megint csak az ablak lesz. Még nem tudom pontosan, hogy mit is akar, és eddig is csak úgy éreztem, mintha... nem vagyok benne biztos, hogy tényleg követett valaki, de meglátjuk, hogy ő mit szúr ki. Szóval irány a kínai étterem.
- Tudod, nem mindenki szeretne megházasodni. – rántom meg a vállam mosolyogva. Honnan tudhatnám, hogy ő melyik csoportba tartozik ebből a szempontból? Nem mindenkinek való a házasság, nem mindenki akar megházasodni, szóval… csak ezt akartam ezzel mondani. Kedves lány, szép is, biztos vagyok benne, hogy bőven lennének pasik, akik szívesen lennének együtt vele, csak hát… a munka ugye. Előbb ugye karriert akar, amivel nincs is semmi baj, az embernek fel kell készülnie az ilyen dolgokra, a házasság sem kis lépés, aztán a gyermekvállalás sem…kivéve, ha véletlen a dolog. Mi sem terveztük Ash-sel, hogy gyerekünk lesz, mégis nagyon boldogok voltunk mikor megszületett. - Ez nem ilyen egyszer Beth. Az emberek ha kiállnak mellettem, akkor őket is célba veszik. – újfent megrántom a vállamat. Ha támogattak volna engem, akkor ellenük is indul vizsgálat, ugyanúgy kispécizték volna őket, szóval megtudom érteni azt, hogy nem álltak ki mellettem, de természetesen nagyon rosszul esett attól még a dolog. Ott ülni a bíróságon, szemben a barátaimmal, akik gyilkosnak bélyegeztek csak mert fontosabb volt nekik a karrier, mint a barátjuk. Sok mindenben segítettem nekik, a családjukkal is kapcsolatban , ők viszont rá se bagóztak az enyémre mikor meghaltak. A temetésen ott voltak, de akkor már elítéltek engem előre. - Persze, de… köztük élni sokkal egyszerűbb, mint varázslók között. – úgy látszik ez a vállrántások napja. Évek óta élek muglik között, és kezdem őket megkedvelni. Nem akarnak minden áron feladni, segítenek, sokkal többet, mint a varázslók valaha is tették. Persze, jól tudom, hogy nem tartozhatok soha a muglik közé, de nem is akarom, hogy így legyen. Varázslónak születtem, de elvesztettem a bizalmamat a társaimban. Elítéltek, meghurcoltattak a semmiért. Példát akartak velem statuálni és kész. Nem voltak bizonyítékaik, nem akartak nyomozni, inkább úgy döntöttek, hogy elítélnek és hagyják futni a gyilkost. Az igazi gyilkost, akit nekem kell elkapnom. És el is fogom kapni. - Így vagy úgy, de megered a nyelve. – sajnos menekültként nem igazán tudtam hozzájutni azokhoz a bájitalokhoz, amik segítettek volna, így hát maradt a jól bevált kínzás. Az ember erős, de senki sem bírja örökké, előbb-utóbb mindenki meg fog törni, csak a megfelelő ráhatás kell és technika. A kínzás sem sablonos, ezerféle módon lehet az ember testileg és szellemileg megtörni, ezt már megtanultam nagyon rég. Hozzálehet szokni, én is alkalmazkodtam a helyzethez. Meg kell tennem a családomért bármit, akár élnek, akár nem, tartozom nekik annyival, hogy igazságot szolgáltatok nekik, és ezt fogom tenni, úgy éljek. Bűnhődni fog, aki elválasztott tőlük. - Akkor jó, nem akarlak a szükségesnél nagyobb veszélybe keverni. – igyekszem rá vigyázni, nem venném a lelkemre, ha miattam halna meg, de… de nem fog. Megtanultam már vigyázni magamra, átültethetem ezt úgy a gyakorlatba, hogy másra is tudjak vigyázni. Amúgy is, nem olyan gyámoltalan ő, ebben biztos vagyok, megtudja magát védeni. - Igen, indulj el, én is megyek majd utánad és… tízperc múlva találkozunk a kínai étterem melletti sikátorban. – így a legegyszerűbb. Nem kell még tudnia azt, hogy mire vagyok képes, sokkal jobb így, ha nem tud róla. Ha mégiscsak követik, akkor sokkal hitelesebben hathat.
- Egyszer... talán? Milyen véleménnyel vagy te rólam? - nevetem el magam. Én azért ennél egy fokkal jobban reménykedem benne, hogy majd egyszer lesz olyan pasi, aki elviseli a heppjeimet és nem kap hülyét a fene nagy önállósági vágyamtól és a szókimondásomtól. Nem azt mondom, hogy most, vagy hogy holnap, de azért a jövőben csak lesz erre is esély és azért az a talán eléggé gyérnek bizonyul, főleg, ha még ahogy mondta hozzávesszük azt is, hogy ahogy mondta újságíró is vagyok, kukacoskodó fajta, gondolom erre is értette. Bár annyira nem kötekszem gyakran, bár tény, hogy nehezebb engem mondhatni csőbe húzni és elég erőteljesen kiállok magamért. - Attól még ez... Nem érdekel, hogy ez a munkája, de az lenne dolga, hogy kiálljon melletted. - igenis mérges vagyok apára, mert neki is tudnia kellene, hogy azok a bizonyítékok nem bizonyítékok. Elengedte Nolant ez rendben van és nem mondhat ellent gondolom a feletteseinek, de... igenis mondhatna! Nem jó az, hogy én vagyok a családban a legmakacsabb, ő is kiállhatna szépen magáért, mert bárhogy is nézem, ez így akkor sincs jól. Eleve egy csomó kollégája van, akiknek nem szabadott volna hátat fordítani neki és kész. Ez így... nem fair. - Azért... ennyire ne magasztald őket. Nekik is vannak hibáik, ők is csak emberek, önző vágyakkal, csak más módon teszik, nem tudnak varázsolni is mellé. - de attól még vannak mugli háborúk, a varázsvilág is megsenyvedett már néhányat és köztük is vannak olyanok, akik koránt sem jó emberek. Ők sem tökéletesek, maximum mások, mint mi és máshogyan kezelik a problémákat. Ezért nehéz lenne összehasonlítani minket velük, ezért jobb az, ha békében egymás mellett élünk, hiszen a bolygó az övék és a miénk is, nem kell ezt túlságosan felfújni, ahogy a halálfalók teszik. - Tudom, én is ebben a cipőben járok, de... van egy neved, és majd találunk hozzá egy fickót, aki beszélni fog. - ha más nem ott a jól bevált Veritaserum, szerzünk valahonnan, ha más nem, de kiszedjük az infokat abból a fickóból, csak előbb meg kell találni. Egyelőre még én sem tudom, hogyan, de körbekérdezek mindenképpen és együtt a nyomára bukkanhatunk. Minden nyomot ki kell használni, ez az, ami fontos, hiába hogy sok vezet vakvágányra. Gondolom már ő is utána ment nem egynek, ami végül nem adott semmiféle magyarázatot, de egyszer muszáj olyat is találni, ami nem hibás. - Bírom a strapát, ne aggódj, neked pedig minél előbb kellenek infok és azt a lányt is nagyobb eséllyel menthetjük meg, ha... még él. - nem is hiszem, hogy tudnék most nyugodtan aludni, miközben tudom, hogy odakint valaki épp baromi nagy veszélyben van, vagy az a fickó, akit keresünk talán épp most lécel le a városból. Nem, ha nyom van, akkor utána kell menni és nem halogatni a dolgot, mert abból semmi jó sem származik. - Akkor... menjek előre és majd követsz, hogy kiderítsd követnek-e? - gondolom legalábbis, mert hát no nem tudom, hogy mi a pontos terv. De a tányérokat közben a mosogatóba pakolom, no meg a poharakat is, azok már elrendezik magukat e perc alatt, aztán tőlem indulhatunk is.
- Egyszer talán te is leszel házas, ráadásul még újságíró is vagy… - na igen, ez aztán a halálos kombináció. Ash-nek volt érzéke meglátni a lehetetlenben a lehetségest, de nem volt se auror, se újságíró szerencsére, mert akkor úgy a körmömre tudott volna nézni, hogy az még engem is elborzasztott volna talán. Én szerettem szabadon mozogni, és hagyta is ezt Ash, mert megbízott bennem, soha nem voltam hűtlen, jó férj voltam egészen addig, míg… véget nem ért ez. Arra hazamenni, hogy aurorok lepik el a házat, és megpillantani a lányodat és a feleségedet a saját vérébe fagyva… még most is előttem van ez a kép. - Apád vezeti az egységet, amelyik vadászik rám, furcsa lenne ha segítene nekem, és amúgy is, sokat köszönhetek neki, ő szabadított ki engem. – ha ő nem lenne, akkor én már rég megkaptam volna a dementor csókot és a történetem már véget is ért volna. Azonban kaptam egy lehetőséget, amellyel élni kívánok, és a sorsfintora, hogy a megmentőmet nevezték ki annak az embernek, aki az utánam való hajtóvadászatot vezeti. Már egyszer-kétszer farkasszemet néztem velük, de soha nem tudtak elkapni, a bujkálással telt évek azért jót is hoztak a számomra. Kiismerem magam a világban, tudom hogyan kell eltűnnöm úgy, hogy közben mindenki lát. - A muglik… elélnek egymás mellett. Élik a saját, egyszerű és normális életüket, és mi mit csinálunk? Hadakozunk egymással folyton, megakarjuk mutatni, hogy jobbak vagyunk, mint mások… - való igaz, hogy a két világban vannak átfedések, és különbségek, jó nagy különbségek, de néha olyan érzésem van, mintha mi lennénk azok, akik lemaradtak. Persze, a muglikánál is vannak gyilkosok, de nem úgy, mint nálunk. Mi sokkal…kegyetlenebbek vagyunk, sokkal több mindent megtehetünk, és ezt ki is használjuk, de sok olyan mugli van, aki nem él a hatalmával, mert nem érzi szükségszerűnek. Ez pedig méltányolandó tulajdonság, a hatalom ugyanis köztudottan megrészegíti az embert. - Hat éve menekülök, a nyomok… kihűltek már nagyon régóta, és éppen ezért nehéz is olyan nyomra bukkanni, ami még használható. – minden egyes kis információ morzsának utánajártam, de semmi, vagy épp kaptam válaszokat, csak nem olyanokat, amiket vártam. Nem is tudom, egyszerűen csak régóta vagyok már a gyilkos nyomában, és bár kihűltek a nyomok, nem fogom feladni, elkapom és megbüntetem azért, amit a családommal tett. Legyen ez pár hét múlva, vagy tíz év múlva, de sikerülni fog, mert addig nem fogom feladni, amíg nem látom az arcát, amíg nem álltam bosszút. - Igen, mindenképpen jobb alapot ad, de csak akkor, ha… nem vagy fáradt, mert visszajöhetek később is, így is úgy érzem, hogy már visszaéltem a vendégszereteteddel. – nem ismertük annyira soha egymást, én ráadásul még hívatlanul is törtem rá, a segítségét kértem, pedig ő még csak akkor lépett be a házba, így is olyan érzésem van, hogy többet kaptam tőle, mint vártam. Mindenképpen fontos lenne az, hogy segítsen, de megértem, ha aludni akar, mert fárasztó napja volt, visszajöhetek én akár holnap is, addig talán még utánajárok egy-két pletykának, hiszen azok mindig vannak, futótűzként terjednek, és furcsamód, de néha több igazat rejtenek, mint a hiteles forrásokból kapott információk.
- Úgy tűnik tapasztalatból beszélsz és ez alapján félelmetes vetélytársak lehetünk. - viszonozom a mosolyát, mert hát lássuk be jogos. Ha egy nő valamit igazán tudni akar, akkor meg is fogja tudni természetesen, nem lehet előle csak úgy eltitkolni az fontosabb infokat, esélytelen, főleg mondjuk olyan valaki elől, mint én is vagyok, aki hát lássuk be... újságíró vagyok, az apám auror, a véremben van az, hogy utána járjak a dolgoknak. Neki pedig segítek, mert segíteni akarok és azt szeretném, hogy normális élete legyen. Benne van a pakliban, hogy nem sikerül és az is, hogy esetleg tényleg én is sikereket érek el vele, de természetesen nem az az elsődleges, hogy én jól járjak. Más miatt is lehetek még kiemelkedő újságíró, az sokkal fontosabb, hogy az élete végre rendeződjön és ne kelljen állandóan a háta mögé néznie, ez ez így... egyszerűen rémes és kész, akárhogy is nézzük. - Tudod... azt nem értem, hogy apa miért nem nyomoz, mert... mert kéne neki, hogy segítsen neked. - lehet, hogy őt jobban figyelik, vagy nem is tudom, de eddig akárhányszor felhoztam neki ezt a témát valahogy kihátrált, vagy inkább gyorsan lezárta, hogy ne beszéljünk róla és nem értem, hogy miért. Nolan a társa volt és az lenne a dolga, hogy kiálljon mellette, hiszen fordítva is így történt volna nem? Nem is nagyon szoktam ezen gondolkodni, most is inkább csak evés közben említem éppen hogy. Furcsa ez az egész, és persze ilyenkor mutatkozik meg leginkább, hogy ki az igazi barát, amikor tényleg segítségre lenne szükséged és a helyett, hogy melléd állnának, hátat fordítanak. Hogyan hihetik azt róla, hogy ártott másoknak, mégis hogyan? Nem olyan ember, nem is tűnik olyannak, ez... egyszerűen abszurd! - Ezt hogy érted? Miért vagyunk barbárok hozzájuk képest? - mondjuk tény, hogy vannak eléggé érdekes... emberek köztünk, halálfalók, akik embereket kínoznak, de a muglik között is vannak veszélyes sorozatgyilkosok, vadállat katonák. Oké, nekik nincs Azkabanjuk és nincsenek dementoraik, ez is tény, de attól még nem tudom, hogy érti ezt a barbár dolgot, bár tény, hogy náluk a technikai fejlődés valahogy sokkal aktívabb és gyorsabb. Nem is tudom, más a két világ, ez tény, de nem is kell mindennek egyformának lennie nem igaz? És pont ezért nem kellene összefésülni ezt a két világot, ezért nem baj, hogy ennyire elkülönülünk a mugliktól. - Nem haladsz egyről a kettőre? Az a baj, hogy sok idő telt el, néha én is úgy érezem, hogy kihűltek a nyomok, vagy... csak túl sok nyom van, nem tudom. - kusza az egész, olyan nevek is felmerülnek néha, amiknek nem kellene, és nem igazán értem az összefüggéseket, pedig valami tuti, hogy van és rá kell jönnünk. A titkolózást viszont nem szeretem, de megértem őt, hogy nem fedi fel előttem sem csak úgy a lapjait, ezért végül csak némán bólintok egyet, és kortyolom ki az utolsó adagnyi bort is a poharamból. - Most szeretnél menni? Gondolom az este neked is jobb alapot ad igaz? - sötétben nem szúrják ki annyira, tényleg könnyebb talán így utána járni a dolgoknak, és nekem sincs különösebben dolgom éjszakára az alváson kívül persze, de azt lehet egy kicsit hanyagolni.
- Egy nő előtt semmi nem maradhat titokban. – rántom meg a vállam mosolyogva. Ezt már a saját bőrömön is megtapasztaltam. Ash volt olyan, hogy azt hitte megcsaltam, ami persze nem igaz, de elképesztő, hogy miknek járt utána, hogy ő is erre a végeredményre jusson, csak néztem nagyokat, mikor bocsánatot kért, és elmesélte miket nyomozgatott ki. Abban a pillanatban azért kicsit elszégyelltem magamat, mert én lennék a nyomozó ha minden igaz, erre a feleségem úgy lepipált, hogy csak na… nem véletlen kértem sokszor a segítségét egy-két ügyben, ő könnyebben tudott mások fejével gondolkodni. Én tanultam ezt a szakmát, neki a vérében volt, és szerencsére nem auror lett. - Ez az ismertető jegyem. – meg szorgalmas is voltam, a papírmunkát mindig én végeztem, szerettem tökéletes munkát kiadni a kezeim közül, de most már olyan ez, mintha évtizedekkel ezelőtt lett volna. Már a gondolat is abszurd, hogy én valaha is azoknak dolgoztam, akik most vadásznak rám, mint valami kutyára. - Oh, értem, akkor… remélem majd sikerül tisztáznom magam, az mindkettőnknek jó. – érzem én azt, hogy viccelt, nem vettem magamra, de persze megtudom érteni azt, ha amúgy is érdekelné egy ilyen ügy, mint kiugrási lehetőség. Nem olvasok sok újságot, nem tudom miket ír, de nem hinném, hogy tortákról és süteményekről lenne szó. - Köszönöm! – bólintok egyet mosolyogva. Fura, nem beszéltünk soha olyan nagyok sokat, mégis jobban bízik az ártatlanságomban, mint azok, akikkel hosszú éveken keresztül szoros barátságot ápoltam. Ezek az emberek a karrierjük miatt, vagy egyéb más önző okok miatt vették rá magukat arra,hogy bajtársból ellenséget csináljanak belőlem, és most az ők feladata, hogy elkapjanak engem. Néhányukkal már összefutottam, ők húzták a rövidebbet, akármennyire is nagyra tartják magukat, azzal nem számoltak, hogy a bujkálással és meneküléssel töltött idő belenevel az emberbe egyfajta hatodik érzéket, és akaratlanul is óvatosabb lettem, mint az átlag. És akiket mostanában küldenek újoncokat… kész csoda, hogy még nem haltak meg azok. - Na igen, ebben igazad van. Tudod… sokat voltam a muglik között, és rájöttem arra, hogy mi varázslók és boszorkányok hozzájuk képest barbárok vagyunk. – nem minden esetben, mert vannak olyan muglik, akik nem éppen kedvesek, de ahogy jártam köztük, mint egy szellem, akaratlanul is rácsodálkoztam arra, hogy milyen normálisan tudnak élni egymás között. Mi pedig öljük egymást, folyamatosan csak harcolunk, megakarjuk mutatni, hogy többek vagyunk a másiknál, a muglik nem, ők csak élik az életüket és kész, nincsenek világmegváltó terveik, ellenben velünk. Mi azt hisszük, hogy ők a lemaradottak, de valójában mi vagyunk azok. - Jelen pillanatban még a legapróbb nyomnak is örülnék. – zsákutcába kerültem, és sietnem kell, mert nem téveszthetem szem elől a célomat, azt az embert, aki végzett a családommal, el kell kapnom és meg kell büntetnem a tetteiért, ez az egyetlen járható út, ez az én utam, amit az élet kijelölt nekem abban a pillanatban, ahogyan egy utolsót dobbant a lányom szíve. Megpróbálhatnék együtt élni a történtekkel, de nem teszem, nem is akarok, nem is lennék rá képes. Addig biztosan nem, amíg nem tudom meg a válaszokat, amíg nem szolgáltam igazságot nekik, magamnak és mindenki másnak, aki az ügyben érintett. - Mondjuk úgy, hogy… van már ebben tapasztalatom, bízz bennem, kiderítjük! – nem azért nem mondom el neki az igazat, mert nem bíznék benne, hanem azért, mert…senkiben sem bízhatok meg száz százalékig. Ez nem ellene szól, egyszerűen csak ezt tanultam az élettől, nem bízhatok csak úgy meg mindenkiben. Csak az idő döntheti el, ki érdemes erre.
- Milyen lazán beismered. - mosolyodom el, annak ellenére is, hogy tudom, ő nem ilyen. Egyáltalán nem az a negatív pasi típus, aki állandóan önzősködne és felvágna, legalábbis soha sem láttam náluk semmi ilyesmit. Persze tény, hogy a legtöbb férfi elég nagy egoval rendelkezik és nem viselik jól, ha egy nő jobb, vagy több náluk, akár csak kicsivel is. Talán valahol érthető, de attól még idegesít is, mert csak azért, mert nő vagyok ne akarjon senki se elnyomni. Én is tudok annyit kihozni magamból, mint ők, főleg akkor, ha nem szorítanak direkt a háttérbe. Akkor ugye esélytelen, de nem vagyok az a típus, aki egy könnyen feladja a küzdelmet és egyszer majd találok olyat, aki így áll hozzá, hogy ami a miénk az a miénk és kész. Az egyik létező legnagyobb butaságnak tartom, amikor mindenki saját kasszán van egy olyan kapcsolatban, amikor már együtt élnek, sőt akár házasok is. - Oh, milyen körültekintő vagy. - nevetem el magam. Tudom, hogy viccel csak, nem akarna eltenni láb alól. Ha veszélyes lenne eltűnt volna már és nem pedig keresné a gyilkosokat, ennek aztán tuti semmi értelme nincs. - Tudom, hogy nem tettél semmit Nolan, egyértelmű, hogy segítek és egyébként is lehet hogy a te ügyed lesz a kiugrási lehetőségem. Ez csak puszta önzés. - szélesen elmosolyodom, de csak viccelek. Segíteni is akarok neki, hiába hogy tényleg jól jön egy ilyen ügy, egy ilyen cikk, de attól még persze, hogy jó lenne tisztára mosni a nevét, hiszen nem tett semmi rosszat és nem akarom, hogy ha elkapnák akármikor is, akkor a végén Azkabanba menjen, mert... az felettébb igazságtalan lenne. - Tudom, de te attól még nem vagy rossz ember. - mondhatni kötöm az ebet a karóhoz és így is van. Tényleg nem fogom elfogadni azt, hogy ő rossz lenne. Nincs más lehetősége, mint időnként rossz dolgokat tenni, de ettől még nem lesz rossz ember és kész. Nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről úgy sem. És valahogy majd megoldjuk ezt az ügyet, tisztára mossuk a nevét, hogy normálisan élhessen. - Igen, bár a fontosabb az a hogyan, mert harcolni lehet valamiért, de számít, hogy közben kik pusztulnak el. - ezért nem tudom ezt az egészet támogatni, mert tudom, hogy mivel járna, tudom, hogy csak akkor lenne meg az az áhított nagy szabadság, ha sokak halnának meg közben. Muglik és varázslók is, olyanok is, akik nem érdemlik meg, akik nem tettek semmi rosszat, csak épp rosszkor voltak rossz helyen, vagy inkább rosszkor lesznek rossz helyen és ezt nem akarom. Inkább meg vagyok itt ebben az életben, nem kell nekem az, hogy bárhol és bármikor varázsolhassak, amikor más is láthatja. tényleg nincs rá szükség, inkább legyen béke. - Köszönöm, talán neked is fontos lesz, érdemes lehet utána nézni. - bólintok egy aprót, miközben az utolsó falatokat is eltüntetem a tányéromról. A rántotta viszonylag egyszerű és gyors, nem kell vele sokat szórakozni, aztán már csak a poharamban lötyögtetem a bort, miközben rá pillantok újra. - Hogyan tudjuk kideríteni olyan könnyen? - nem rémlik nekem most az, hogy animágus, ha van is aki tud róla, nem hiszem, hogy pont az én orromra kötötte volna bármikor is.
- Igen, és imádjuk ha mi keresünk többet. – rántom meg a vállamat mosolyogva. Ez nem mindenhol van így, de általában. Néhány férfi szereti megmutatni azt, hogy ő a családfő, ő keres többet, ő eteti a családot és a többi, de én ezt soha nem értettem, mármint… többet kerestem, mint Ash, de soha nem érdekelt a dolog, nem volt olyan, hogy az ő pénze és az én pénzem. Csak a miénk volt és kész, osztozkodtunk mindenen, ez lett volna a házasság és az együttélés lényege, igaz? Amim volt, az övé is volt, és ez fordítva is igaz volt mindenre. Közösködtünk, és jók voltunk benne. - Nem, nem ölnélek meg, már köröznek egy gyilkosságért. Valaki másra bíználak. – csak viccelek persze, próbálkozom én bár nem könnyű, nem épp a legőszintébb a mosolyom. – De köszönöm, hogy megpróbálsz segíteni! – ez fontos nekem, hogy segíteni akar. Nem ismertem annyira jól mégis segít, azok akiket a legjobban ismerek pedig vadásznak rám, mert gyilkosnak és árulónak hisznek. Fura az ember, azokban csalódik a legnagyobbat, akikbe a legtöbb bizalmat veti. Éppen ezért is fontos nekem ez, nem hitt nekem senki, jó azt hallani, hogy van olyan ember, aki ártatlannak hisz. Vagy ha nem is ártatlannak, de tudja: nem én tettem. - Nincs olyan, hogy rossz ember, senki nem születik annak. A körülmények teszik azzá. – ezt már megtapasztaltam én is. Nem voltam rossz ember, inkább jónak mondtam volna magam akkoriban. Vigyáztam másokra, rossz embereket kaptam el, de most már… én is csak egy vagyok a rossz emberek közül, mert erre kényszerítettek a körülmények. Arra, hogy ártsak másoknak, hogy ártatlanokat használjak ki, csakhogy nekem jó legyen. Az ő szenvedésük volt néha az ára annak, hogy én előrébb tudjak jutni, és egyszer-kétszer éjszakánként álmodok erről. Azoknak az arcáról, akiknek fájdalmat és szenvedést hoztam az életükbe pedig nem volt szándékomban, csak… nem volt más választásom. - Tudod ebben is csak az a rossz, mint minden másban. Hogy nézőpont kérdése. – nem mindenkinek ugyanaz a jó, mások nem szeretnek bujkálni, végre megakarják mutatni magukat, egyenrangúak lenni, szabadon varázsolni akkor, amikor csak akarnak és nem kívánják korlátozni magukat. Egyesek csak azt akarják, hogy ne bujkáljanak, mások bosszút akarnak, mert a muglikat tartják felelősnek azért, ahogy élniük kellett, és van ebben egy piciny igazság, ha a múltat nézzük, de őseink hibáiért nem mások leszármazottait kéne megbüntetni. Több száz éves bűnök ezek, elévülnek, csak vannak olyan emberek, akik ezt képtelenek felfogni, akik vérrel akarják újraírni a történelmet. - Persze, szívesen segítek, amúgy sem venném a szívemre, ha bajod esne azok után, hogy segítettél is nekem. – nem csak azzal, hogy nem küldött el és meghallgatott, hanem azzal is, hogy már régebben is foglalkozott az ügyemmel. Az a legkevesebb a részemről, hogy segítek neki előkeríteni azt a lányt. – Ha valóban követnek, akkor ezt könnyen kitudjuk deríteni, hogy valóban így van-e. Nem vállalhatunk felesleges kockázatot. – ha úgy érzi, hogy követik, akkor ennek utána kell járna, ez pedig egyszerű. Tudom őt követni, mint kerecsensólyom, megtudom nézni azt, hogy a megérzése igaz-e, vagy csak paranoia.
- Hát mert azt hiszitek, hogy ti vagytok a teremtés koronája. - rántom meg a vállam egy széles mosollyal. Oh, nem zavar ez engem, meg hát végül is az a cél, hogy az ember egyszer találjon olyan valakit, akivel rendesen összepasszol. Nem az kell, hogy én változzak, vagy a másik, hanem hogy egyszerűen csak ugyanúgy gondolkodjon. Egy ilyen pasinak olyan nő kell, aki nem is akar túl sokáig dolgozni, és sokkal szívesebben szöszmötöl otthon. Én inkább a karrierista típus vagyok, aki igenis szeretne elérni dolgokat. Persze majd idővel én is vágyom családra, de egyelőre még fontosabb az, hogy elérjem az álmaimat és a saját erőmből is valaki legyek, nem csak valaki más mögött akarok állni és támogatni, az nem egy élvezetes élet, nem erre vágyom. Majd akkor lesz az életem tökéletes, amikor minden egyszerre sikerül, ha találok olyat, aki mellett úgy élhetek, ahogy szeretnék, és aki olyannak fogad el, amilyen vagyok. Egyszer majd ez is sikerül nem igaz? - Igen, mert túl sok a furcsaság és... egyszerűen nem tehetted. Ha meg tévedek... akkor gondolom az volt az utolsó tévedésem nem igaz? - mosolyodom el, de akkor sem hiszem, hogy ő tette volna. Nagyon sok a fura jel, ami biztos hogy nem arra utal, hogy ő tette volna. Arról nem is beszélve, hogy láttam őt a családjával, és soha nem ártott volna nekik, ebben biztos vagyok. Jó ember, és nem szoktam annyira nagyot hibázni emberismeretben. Persze attól még tévedhetek, de szerintem akkor sem ő volt és azok a dolgok amiknek eddig utána jártam főleg nem ezt mutatják. - Mert nem volt választásod. Tudod... elég sok kapcsolatom van már, olyanokkal is, akiknek el kell néznem apróságokat csak hogy segítsenek. - ez benne van a pakliban. Az ember nem ítélheti el az informátorait, mert akkor nem kap infokat. Azóta pedig, hogy időnként megfordulok a város sötétebb negyediben főleg látom, hogy mik vannak, és mik vannak a háttérben. Sokan azért kényszerülnek rossz életre, mert nincs választásuk. Ő se tehet mást, mint hogy mindent megtesz azért, hogy kiderítse az igazságot, ez teljesen érthető és nem ítélném el a miatt. Én magam is talán ezt tenném, bár nem tudom, hogy képes lennék-e elég erősnek lenni. - Igen, így gondolom. Tudom, hogy máshogy ez nem működik, mint rejtőzködve. Ha tudnák, hogy kik vagyunk, akkor abból csak baj lenne és túlságosan sok áldozattal járna. Akkor inkább így a jó. - igen, talán jó lenne együtt élni a muglikkal rendesen, úgy, hogy nem kell rejtőzködnünk, de tudom, hogy ez sajnos nem megoldható, mert megijednének a világunktól, abból pedig harc lenne csak. Ezt akarják a halálfalók, ezt akarták eddig, elnyomni a muglikat, pedig ők nem nyomnak el minket. Mi nyomjuk el végül is magunkat, mert így jobb nekünk, békében. túl sok áldozatot követelne, ha harcolnánk. - Igen, én is erre gondolok és félek, hogy baja esett. Segítenél? - van egyéb gondja is, meglep, hogy segíteni akar. Persze értem, hogy azért teszi, mert talán ez az ő ügyében is segít, de... akkor is jó lesz nem egyedül csinálni. - Előbb együnk, aztán... utána rendben? De figyelni kell, mert hetek óta úgy érzem, hogy követnek. Lehet, hogy csak paranoia, de... - bizonytalanul vonom meg a vállamat. Beleástam magam olyan ügyekbe, amikbe talán nem kellett volna, tudom, de mégis mit tehetnék? Egy újságíró nem hátrál meg, és én nem csak sütikről akarok cikket írni, hanem igazi nagy hírekről is.
- Értem, de… ez hülyeség. Mármint a mi részünkről, pasik részéről. Én is szerettem azt hinni, hogy csak én dolgozhatok sokat. – rántom meg a vállam egy hevenyészett mosollyal. Jól megvoltunk mindig is Ash-sel, de soha nem szerettem azt, ha sokáig dolgozott, és persze ő sem díjazta azt, ha napokig nem láthatott engem, és én voltam olyan bolond ilyenkor, hogy azt hittem csak nekem szabad sokáig dolgoznom, mert én vagyok a férfi, a családfő. Mindig is egyenrangúak voltunk Ash-sel, egy normális kapcsolatban szerintem ez alapdolog, de voltak dolgok amiben nem értettünk egyet, a tökéletes házasság veszekedések nélkül nem is tökéletes, igaz? Már ha egyáltalán beszélhetünk tökéletes házasságról. Nem is tudom, sok elmélet van erről, de szerintem igenis létezik, és nem kell hozzá más, mint kölcsönös tisztelet és szeretet. Hiszek abban, hogy egy ember többször is lehet szerelmes, elvégre nekem se az első szerelmem volt Ash, az első szerelmem nem tartott valami sokáig, mondhatni előbb vége lett, mintsem valójában elkezdődött volna. Fiatal voltam, kamasz, arra vágytam mint mindenki más. Szerelmes akartam lenni és elsiettem, valaki olyan iránt éreztem ezt, aki nem érdemelte meg, és én sem érdemeltem volna meg akkoriban, mert úgy tekintettem erre, mint valami…árucikkre, holott ez egy kincs, amire vigyázni kell. - Az én ügyemben nyomoztál? – kérdezem tőle mosolyogva, de meglepve. Nem hittem volna, hogy az én ügyemmel foglalkozik, elvégre nem az ő dolga, na nem mintha bárki is foglalkozna vele, de… szóval meglepő a dolog, de persze jól is esik a dolog, csak hát fura, hiszen annyira nem ismert régen sem engem, hogy tudja, nem vagyok gyilkos, csak reménykedtem abban, mikor idejöttem, hogy látja majd: nem vagyok gyilkos, soha nem ártottam volna a családomnak. És ha megtalálom azt, aki ezt tette velük… még nem döntöttem el, hogy megölöm-e, de ez amúgy is ott fog majd kiderülni, igaz? - Persze, nem adjuk fel, de én már régen nem a jót szolgálom. Sok mindent tettem már, ami miatt elsodródtam messzire a jó szolgálatától. – ezt tudnia kell. Nem tiszta a lelkiismeretem, sokat vétkeztem, sok embert bántottam már ezalatt a hat év alatt, és bár fáj, hogy ezt kellett tennem, de megérte, mert megkaptam azokat a válaszokat, amit máshogy nem tudtam volna belőlük kihúzni, és amúgy is. Ezek az emberek gyilkosok voltak, sok száz ember életét tették tönkre, csak szórakozásból megérdemelték, hogy szenvedjenek, bár nem öltem meg őket, így is elég sok minden miatt köröznek, egy főbenjáró átok használatát nem akarom hozzácsapni. Kivéve, ha… ha őt ölhetem meg. Akkor talán mellécsapnám. - Tényleg így gondolod? – szerintem a békés a legkevésbé a leghelyesebb út, de ezt választjuk mindig mert könnyű, mert nem ígér fájdalmakat, amit a harcok viszont igen. A béke néha egyet jelent a tűréssel, és már sokszor beláttam én is, hogy van igazság abban, amit az ellenségeink vallanak, de nem azon az úton kéne ezt megpróbálniuk elérni, amint próbálkoznak. A halál nem old meg semmit sem, tönkreteszi az embert, akár gyilkol, akár elveszít valaki mást. Ez a harcok jutalma, nincsen győztes és vesztes, csakis halottak, és azok akik őrizhetik az emléküket tovább. - Egy utcalánnyal nem foglalkoznak, tudnia kell valamit, ha eltűnt. Esetleg… segíthetek őt megkeresni, ha akarod? – hat éve már, hogy nyomokat követek, ebben jó vagyok, mindig is jó voltam benne, együtt képesek lehetünk megtalálni a lányt, aki talán mindkettőnk kérdéseire tud válaszolni. Talán…beérem most ezzel is.
Tudom én, hogy jelenleg enyhén szólva is zűrös az élete, nem vártam el tőle komolyan, hogy tényleg beugorjon hozzám egyszerűen csak látogatóba egy jót beszélgetni, vagy ilyesmi. Van épp elég baja, és pont az lenne a cél, hogy végre kikecmeregjen ebből az egészből, én is ezért próbálok tenni. Nem biztos, hogy megy, mert nem vagyok még annyira profi, de az is számít, ha az ember igyekszik igaz? Hiszek neki, ez a lényeg, és valahogy csak el kell érnie a jónak végül a célt, csak győzni fogunk valahogy. - Mármint hogy hogy egyedül szoktam időnként borozgatni a vacsi mellé? - kérdezek vissza, bár ez most inkább azt hiszem csak afféle halogatás, mert pontosan tudom, hogy mire vonatkozott a kérdés. - Tudod... a pasi zűrösek és nem jól viselik, ha több a munkám, mint nekik és néha kissé össze-vissza dolgozom. Értsd... túl sokat. - mosolyodom el végül egy kósza vállrántással. Nem nagy ügy, tényleg. Nincs nagy lelki gondom abból, hogy épp nincs senkim sem. Most nem fér bele az életembe valaki és ennyi, az ember nem lehet folyton valakire ráakaszkodva. Persze jó dolog, meg minden, de nem vagyok én függő, hogy ne tudjak meglenni pasi nélkül. Egyébként is, így legalább nem kell senkihez sem alkalmazkodnom, teljesen jó így nekem. - Én pedig tudom, hogy sikerülni fog és... tudod, segítenék. Én nyomozgattam már egy kicsit és szeretnék segíteni. - elérni nem tudtam, annyira nem vagyok jó, de nem akartam ezt az egészet csak úgy annyiban hagyni, hiszen nem tett semmit, nem követett el semmit tudom. Ott van az a kis hatodik érzék, ami ezt sugallja és egyébként is ő nem rossz ember. Ha meg aztán mégis, akkor így jártam, de ha ő tette volna, akkor elmenekül és kész, de itt maradt, bujkál és próbál rájönni arra, hogy mik lehetnek a válaszok, hogy mi történt és miért. Ez egyáltalán nem azt mutatja, hogy bűnös lenne. - Azt ne mondd, hogy nem éri meg, magadat hazudtolnád meg vele, csak túlságosan sötét a világ, de attól még nem adjuk fel igaz? A jó nem adja fel akkor sem, ha túl nagyok az akadályok. - biztatóan mosolyodom el, miközben készül az a bizonyos rántotta. Tudom, én könnyen beszélek, hiszen nem én veszítettem el a családomat, de... akkor is így gondolom. Nem vehetjük úgy, hogy az élet mindenek felett rossz, van jó oldala, csak vannak az életben olyan sötét órák, amikor ezt nagyon nehéz megtalálni, de... majd valahogy újra visszatalál. Muszáj lesz neki, hiszen ha... vagyis amikor sikerül tisztázni a nevét valahogy csak tovább kéne majd élnie, és ez csak akkor lehetséges, ha tényleg megpróbálja a jót is meglátni a világban. Megvárom, amíg tölt, én pedig szépen lepakolom a kaját az asztalra, és már kortyolgatva kezek el lapozgatni. Ismerős a név, de nem mondom, hogy sok mindent tudok róla, de ahogy sejtette akadnak kapcsolataim. Apám hiába akarta, azért nem teljesen veszélytelen az életem, pedig örülne neki, ha nem ártanám bele magamat zűrös ügyekbe, de hát... az ember nem minden reménye teljesülhet. Igyekszem azért kerülni a bajt és van, amikor sikerül. - Tudom én, pedig nincs ezzel semmi baj, hiába, hogy abban is van ráció, amit ők gondolnak, de mindig a békés út a jó út. - legalábbis én így vagyok vele. Inkább a békesség, mint a nyílt harc és egyébként is azért annyira nem rossz ez az élet. Meg van a magunk kis világa, nem kell olyan nagyon rejtőzködni. - Nem tudom, hogy mennyit tudhat egy utcalány, de juthattak a fülébe olyan dolgok, amik bajba sodorhatták, de persze senki sem érdekel, hogy eltűnt. Nem telt el még elég idő és nem is egy gazdag úri kisasszony. - voltam én a hivatalban, de semmit sem ért. Tudom én, hogyan megy ez, és azt is, hogy segíthetnék én rajta, meg kéne keresnem, de egyedül kevés vagyok hozzá. Nem vagyok egy félős típus, de miután már hetek óta úgy érzem, hogy követnek - ami lehet szimpla paranoia is -, nem biztos, hogy okos ötlet lenne oda mennem.
- Persze, de majd… próbálkozom. – ha ennek vége, mert amíg nincs vége, addig én sem tudok visszaállni a normális kerékvágásba. Elmehettem volna egy másik országba, elbújhattam volna a világban bárhol, nem találtak volna rá, de itt maradtam, mert meg kell találnom azt, aki felelős a családom haláláért. Addig nem nyugszom, amíg nem találtam meg, amíg nem tudom meg, hogy miért tette mindezt. Romba döntötte az életemet, elvett tőlem mindent, amit szerettem, és senki nem várhatja azt el tőlem, hogy ne akarjak bosszút állni. Mást sem akarok a bosszún kívül. Azt akarom, hogy szenvedjen a gyilkos, úgy, ahogyan még soha. - Hogyhogy nem? Mármint… azt láttam, hogy csak egyedül laksz itt, de reméltem, hogy csak te jössz vissza. – mondom mosolyogva. Na igen, azért körülnéztem, mert ha lett itt volna még valaki rajta kívül, mondjuk a pasija, vagy férje, akkor nem maradok, de azért arra is volt esély, hogy haza állít valami fickóval, akkor pedig elég kellemetlenül érintette volna, hogy itt vagyok, és valószínűleg a fickót is bukta volna. Mindegy is, ez nem történt meg, úgyhogy felesleges is beszélni róla, igaz? -Vége lesz. Így, vagy úgy, de véget vettek neki. – nem tudom még mit fogok tenni, ha szemben állok a gyilkossal. Talán megölöm. Talán csak elfogom és bíróság elé viszem. Nem tudom, de szívem szerint jelen pillanatban végeznék vele,megérdemli az a rohadék, aki ezt tette. Talán elítélnek érte, sőt, biztosan, de… de mégis mit kéne tennem? Nem tudok megbocsátani, lehetetlenség. A dementor csók pedig…láttam már, néhány fickót egyenese az Azkabanba vittem, hogy minél gyorsabban végrehajtsák az ítélet. Ha megkapná a dementor csókot, talán azzal kiegyeznék, de… de egyszer már rám kente az egészet, mi állítja meg abban, hogy megint megtegye? - Ne is legyél auror, nem igazán éri meg. Abban pedig igazad van, hogy nem létezik teljes biztonság, csak szeretik ezt mondogatni az emberek. Ahhoz egy tökéletes világ kéne. – és a mostani a legkevésbé sem az. A saját példámon okulva tanultam meg azt, hogy nem minden a látszat. Eleinte nagyon szerettem a munkámat, de folyamatos veszéllyel járt, bármikor meghalhattam volna, ezt nem is szeretette Ash, utálta azt ,amit csinálok, de eltudta fogadni, mert jó voltam benne, és megtudtam magamat védeni. Csak azzal nem számoltam, hogy valaki a családomat szemeli ki magának, hogy így végezzen velem, mert minden bizonnyal úgy tervezte, hogy a dementorok elé rángatnak majd. - Persze. – bólintok mosolyogva, ahogyan a kezembe veszem a bort, majd könnyedén, igazából már rutinosan bontom fel. Már vagy hat-hét éve nem csináltam, de ezek… beleivódnak az emberbe, ösztönös mozdulatok, még ha jelentéktelenek is. Gyorsan töltök is a két pohárba, az egyiket oda tolom hozzá, a másikat pedig a saját tányéromhoz húzom, mielőtt neki kezdenék a rántottának. Már kívülről fújom az aktát, amit éppen olvasgat, elég sok időt töltöttem a tanulmányozásával, minden szót elemeztem, de nem találtam semmiféle új nyomot, amin tovább indulhatnék, ez pedig szomorú. Legalábbis olyan nyomot nem, amin önerőmből tudnék elindulni, ezért is vagyok itt. Nyom az akad, csak éppen én nem vagyok birtokában azon információknak és tudásnak ,amivel a nyom fontos szerepet is betölthet. - Nem csodálom, tudod, Voldemort halála nem old meg semmit sem. Mindig lesznek olyanok, mint ő, olyanok akik kiakarnak törni, akiknek nem megfelelő ez az élet. – csóválom meg a fejemet, miközben tovább töprengek pár másodpercet a szavain. – De ha eltűnt egy embered, az nem lehet semmiféleképpen sem véletlen. Esetleg tudod bármi fontosat? – mert ha igen, akkor... akkor talán jobb lenne megkeresni, mielőtt még holtan végzi egy szemetesben.
- Tudod, csak ha tudsz, nem azért mondtam. - mosolyodom el, látva azt, hogy az ő mosolya azért nem az igazi. Vicceltem csak, tudom, hogy jelenleg milyen életet él, tudom, hogy nem könnyű neki és nem is akarok semmit sem ráerőltetni, nem lenne értelme. Gondolom én is, hogy folyton csak menekül és nem áll másból most az élete, mint a kutatás és a nyomozás. Nem lehet könnyű, sajnálom érte. Jó ember és nem érdemelte meg, hogy ilyen sorsot kapjon. - Szóval bort, akkor e miatt megbocsátok. Rég ittam már nem egyedül. - és ez még igaz is. Időnként a vacsi mellé lecsúszik egy-egy pohárral, de csak ennyi az íze miatt, nem vagyok egy nagy alkoholizáló típus. És persze egyedül, mert hát lássuk be nem kifejezetten pasi központú életet élek. Ritkán járok el szórakozni és általában össze-vissza alszom és dolgozom, ebbe nem igazán fér bele a pasizás, meg a nagy szerelem. -Én is remélem Nolan és... hogy ennek az egésznek csak vége lesz. - hogy sikerül tisztára mosni a nevét és normálisan élni. Rémes dolog, hogy nem gyászolhat úgy, ahogy illene, hogy nem tehette meg, hogy nem mehet ki akkor a temetőbe, amikor akar, mert mi van, ha valaki figyeli. Nagyon nehéz lehet, én nem is tudom, hogyan képes így tartani magát. Ezért nem is kérdés, hogy segítek neki, mert megérdemli, ő aztán igazán megérdemli, hogy valaki legyen, aki hisz neki és mellette van. Eddig is próbáltam már utána járni ennek az egésznek, ketten többre mehetünk igaz? Bár ha jól sejtem nem szívesen rángatna bele, de... én már belemásztam magamtól is, szóval nem nagyon változtathat ezen. - Azért nem forgatom úgy a pálcát, mint mondjuk te, vagy apa, de nem is baj, szeretem a munkámat. Persze így se tudhatnak teljesen biztonságban, de a teljes biztonság, amúgy is lehetetlen. -rántom meg a vállam egy félmosollyal. szeretem ezt csinálni, talán még érdekesebb is, mint aurornak lenni. Olyasmibe is néha beleártom magam, amibe nem biztos, hogy lehetne, ha nem a magam ura lennék. jó persze így is akadnak olyan feladatok, amiket meg kell csinálni és kész, amiket nem én választok, de közben munkaidőn kívül olyan cikkeknek járok utána, amit én akarok és nem igazán van ebbe senkinek se beleszólása. Evés nélkül viszont tényleg nem engedem el innen, főleg ha már bort is hozott. Ennyi jár, úgyhogy nem nagyon érdekel, hogy visszautasítja elsőre. Amúgy se nagy macera megcsinálni egy sima rántottát, a nagy része megy magától, szó szerint, hiszen a varázslat sok mindent megold. - Igen, én is így gondoltam, no de... együnk, és megteszed, hogy töltesz? - a rántottában az a jó, hogy gyorsan kész van, én pedig már szedem is a tányérra, és pakolom le az asztalra, miután kitettem két poharat is. Ezt rá bízom, én addig magamhoz veszem az aktát, hogy átlapozzam, miközben az első falatok be is kerülnek a számba. Azért van abban jó dolog, hogy nem egyedül vacsorázol, még ha egy ilyen komoly ügy miatt is történik meg. - Akadnak, bár az egyik pont a napokban tűnt el. Sok... furcsaság van mostanában a háttérben, mintha egyre több lenne, ha ilyesmi lehet egyáltalán. De utána nézek rendben? Megkérdezek pár embert. - a Nagyúrnak vége, azt hinnéd, hogy csökkennie kellene a rossz dolgoknak, de én mégis egyre többet hallok és ez nem igazán van így rendjén.
- Majd legközelebb már úgy jövök. – mondom próbálva viszonozni a mosolyát, de sajnos nem megy úgy, ahogyan szeretném. Már régen annak, hogy azért mentem valakihez látogatóba, mert hiányzott, vagy látni akartam volna. Az életem most már a bujkálásból áll leginkább, nem maradok sehol sem tovább, mint két hét ,odafigyelek arra, hogy ne lássanak meg, nem akarok senkit sem akaratomon kívül bajba sodorni. Aki ezt tette velem, megteheti mással is, éppilyen könnyedséggel. – Viszont hoztam bort, nem akartam üres kézzel beállítani. – már el is felejtettem, gyorsan elő is kapom a fotel mögül az üveget és odaadom neki. Nem loptam, vettem, egy sapka és napszemüveg néha csodákra képes, és senkinek sem tűnik fel, hogy ilyenkor már csak a bolond hord napszemüveget. - Remélem következőleg már előbb találkozhatunk majd. – soha nem volt bajom vele, mindig is kedveltem őt, és remélhetőleg ennek az egész meghurcoltatásnak hamarosan vége lesz, amint elkaptam a tettest. Jól tudom, hogy csak úgy bizonyíthatom az ártatlanságomat, ha bíróság elé viszem, de… de legszívesebben megölném a tettest, és ezért nem ítélhet el senki igaz? Mármint… mindenki ezt tenné szerintem a helyemben. A bosszú az egyetlen olyan dolog a világon, ami életben tart, ami hajt előre, ami nem engedi, hogy felejtsek. És ezt kell eldobnom magamtól. - Igen, ez valóban igazi mázli. – mondom most már jóval szélesebb mosollyal. A feleségem révén találkoztam én már ezekkel a női dolgokkal, úgyhogy akkoriban nem is zavart volna, most is megbirkóztam volna a zavarommal, de… hat év hosszú idő, én pedig azóta sem voltam senkivel sem, nemhogy még egy új kapcsolatba belekezdenék. Az én jelenlegi életformámat sok mindennel lehet nevezni, csak nem kapcsolatbarátnak, és nem is tudnék igazából belekezdeni semmi újba. Talán mert még szabadlábon van a tettes, vagy azért mert… nem is tudom, úgy érzem ezzel az ő emléküket mocskolom be, vagy… vagy ne tudom. Erre csak az idő adhat választ, igaz? - Nem vagy jó varázslók? Azért ezt kötve hinném. De azt megértem, hogy a szüleid annyira nem örültek, a szülők szeretik biztonságban tudni a gyereküket. – na igen, az én szüleim sem voltak oda azért, hogy mit választottam, mint hivatás, de nem volt más választásuk, minthogy megbékéljenek vele. Szegény család voltunk, ha visszautasítom az állást, akkor alighanem valami pöcegödörben dolgoztam volna életem végéig. Így volt tisztes munkám, szerettem is ezt csinálni, a fizetés is jó volt, a szüleimnek küldtem mindig belőle, na nem mintha igazából megérdemelték volna, mert… a nélkülözés haszonlesővé tette őket, már nem egyszer akartak engem is kihasználni. A következő szavaira viszont akaratlanul is elmosolyodom és csak bólintok egyet. Mi tagadás, régen ettem már rendes ételt, kedves gesztus ez tőle. - Az már nem tőlem függ. Én csak válaszokat akarok, hogy mit kell ezért megtennem… az már nem rajtam áll. – senki ne higgye, hogy élvezem mások kínzását, mert nem. Egyszerűen csak kellenek nekem az információk, és mindent hajlandó vagyok megtenni értük. Már rég nem aggódom amiatt, hogy mivé válhatok, mert nem vagyok jó ember, már elvesztettem ezt a jelzőt nagyon régen. Próbálok emberséges maradni, de ha kell valami, akkor…akkor kell és kész. – Ő az. Kereskedő, információkat ad és vesz, de nem tudom hol találhatok rá. – az aktát persze lerakom az asztalra és Beth felé tolom, hadd nézze meg. – Reméltem, hogy tudnál segíteni. Bizonyára vannak kapcsolataid, akik otthonosan mozognak a fickó köreiben. – persze, egy újságíró nem adhatja, vagyis nem szabadna, hogy kiadja a forrásai nevét, de nem is erre kérem, csak arra, hogy…adjon valami kiinduló pontot ,egy nyomot, amin továbbmehetek.
- Ejnye! Pedig igazán meglátogathattál volna úgy is, nem csak akkor, ha kell valami. - mosolyodom el és még játékosan meg is fenyegetem az ujjammal intve párat a levegőben. Viccelek persze, nem várhatom el tőle, hogy csak úgy beugorjon egyik nap egy adag kávéval és leüljünk dumcsizni. Nem voltunk mi soha sem annyira jóban. Apa munkatársa és kész, akivel találkoztam azért jó párszor, voltak közös ebédek náluk, vagy nálunk, de igazából ennyi. Jó meg persze az a kislányos rajongás, ami meg volt bennem, de hát ki ne lenne rákattanva az apja sármos kollégájára tiniként nem igaz? Ez totál általános dolog. - Hát látod, mert rég jöttél látogatóba hozzám. - amúgy is empatikus embernek vallom magam és neki azért nem lehet egyszerű most az élete, sőt akkor még finoman fogalmaztam, nagyon-nagyon nehéz lehet neki. Jelenleg lényegében menekül csak a törvény és minden elől, pedig nem tett semmit, én tudom, hogy nem tett. Rémes lehet, nem maradhat meg sehol sem egy helyben, nem beszélget igazán őszintén senkivel sem és ez... nem irigylem. E mellett elveszítette a családját, még normálisan gyászolni sem volt lehetősége. Én... én nem is értem, hogy bírja. - Most aztán igazán mázli, hogy nem vettem semmi... zavarba ejtőt. - nevetek fel egy röpke pillanatra. Na igen mázli, hogy nem volt tele a szatyor mindenféle női cuccokkal, bár gondolom azért találkozott ilyesmivel, hiszen mégis csak volt egy felesége, de... attól még én ugyanúgy kellemetlenül éreztem volna magam, és azért még lehetett volna ott olyasmi, amitől furán éreztem volna magam, ha mondjuk ő pakolja vissza. - Mert a legtöbben nem ismernek. Na nem mintha én annyira ismernélek, csak tudod így a családi kapcsolat alapján, de... akkor sem tudnom elképzelni ezt rólad, és ha nem elég erős a hatodik érzékem, hogy tudjam, akkor amúgy se lennék jó újságíró, szóval akkor megérdemlem, hogy kivéreztess a saját lakásomban, miközben... rántottát készítek. - viccelek persze, ez a mosolyomból is látszik, főleg hogy a közben magyarázom, miközben épp pakolom el a cuccokat és alig nézek hátra. Simán a bordáim közé tolhatna bárki egy kést, észre se venném, csak, amikor már bőven késő. De bízom benne, miért ne tenném? - Azt azért nem mondanám. Jobban örültek volna a szüleim, ha valami hétköznapi munkám van, veszélytelen tudod, de mivel auror nem lehettem és nem is vagyok annyira jó varázsló... maradt ez, de szeretem csinálni. - jól érzem, hogy kicsit sokat fecsegek? Ő valami fontos ügy miatt jött, amiben segítenem kéne neki, belőlem meg csak feleslegesen dől a szó. Lassan befoghatnám igaz? Egyébként is el kéne pakolni, még jó, hogy egyébként elég könnyen figyelek több dologra, hála ennek a rendkívül jó kis női képességnek és pakolás közben nem áll be a szám, vagy inkább beszéd közben nem áll le a kezem. A kaját persze visszautasítja, ami nem lep meg, de persze csak megrántom a vállamat rá. - Oké, akkor mondjuk plusz három tojásból csinálom. - mintha nem is mondott volna semmit, amúgy is költői kérdés volt. Kétlem, hogy az utóbbi hónapokban... években evett volna normálisan, szóval épp itt az ideje, hogy erre is sor kerüljön. - Jól sejtem, hogy nem csak egy-két baráti kérdés lenne igaz? Ki lenne? - utána járhatok, mert hát miért ne járhatnék? Közben persze a serpenyő a tűzre kerül, a pálcám meg a kezembe és innentől már szinte automatikusan megy minden. Anyu mellett szerencsére sikerült elég jól megtanulnom pár háztartási bűbájt, a tojások feltörik magukat, fel is verik, belekockázódik egy kis kolbász és a többi már meg magától. A fakanál is ügyesen mozog, főleg hogy már elég sokszor csináltam ezt. Esténként lusta vagyok rendesen főzni, ilyenkor általában az egyszerűbb kaják vannak terítéken, mint a rántotta, se perc alatt meg van, főleg mágiával.
