Astrid & Daniel

Persze, hogy jó ötlet volt a forralt bor. Persze, nem sűrűn borozok, sőt, életemben eddig még csak kétszer ittam a nevezett nedűből, de máris várom, hogy oda érjünk és az előre lebeszélt vajsör után borozzunk. Útközben beszélgettünk is erről.
– Hááát az úgy volt, hogy mást akartam inni, csak véletlenül rossz poharat vettem el. – vakartam meg kicsit a tarkómat a sál alatt, majd hozzátettem. – Bár közrejátszhatott a véletlenbe az is, hogy annyira tiltottak tőle, hogy egyszerűen muszáj volt. Te nem éreztél még ilyet? – vigyorogtam rá. – Úgy van, próba cseresznye, ha más nem, feldobja a kedvünk. - no persze nekem alapból jó kedvem volt, leszámítva, hogy majd megfagytam idekint. Ezért is volt felszabadulás, mikor beléptünk a Három Seprű ajtaján.
Vajsör már nálunk, ültünk az asztalnál, beszélgettünk, aztán kicsit megfagyott a levegő, amikor olyasmi történt, amire nem számítottam. Például, hogy Astrid kiolvassa a gondolataimat, és azokra reagál a szavaim helyett. Persze, eszem ágában nem volt haragudni rá, csak hát eléggé zavarba jöttem, főleg, hogy olyan gondolatfoszlányt kapott el, amit talán még Baileyvel sem osztottam meg soha, és jó volt az nekem úgy, hogy nem tudott róla senki. De nem állhattam fel, és rohanhattam el, vagy hasonlók – nem mintha megtettem volna, annyira betoji nem vagyok – így továbbra is élvezhettem Astrid társaságát. Mert tényleg élveztem a társaságát.
- Nem tudom, én egyáltalán semmi haragot nem érzek. Persze, meglepődtem kellően, de nem haragszom. – mosolygok rá, és persze készséggel elhiszem, hogy önszántából nem turkált volna a fejemben. – Végülis így legalább tudom, hogy figyelnem kell a gondolataimra. – nyújtom ki a nyelvemet pimaszul, magam sem tudom, milyen megfontolásból, hiszen arcom még mindig tükrözte zavaromat.
Ez után, ami semlegesebb témának tűnt – bár szerintem egyáltalán nem volt annyira semleges – szóba került a bál. Na igen.. a bál… Kijelentésére kicsit elhúztam a számat, majd lassan elmosolyodtam. Igyekeztem semmire sem gondolni beszéd közben.
– Nem hinném, hogy lenne ilyen, de igaz, ez a jövő zenéje. – közlöm vele egyértelműen. Nem tudom, mit értett ki a mondatomból, és mit nem, mert igyekeztem gondolataimat rendben, és kordában tartani. Tényleg nem gondoltam, hogy lesz valaha olyan, akit szívesebben elhívnék. Már csak azon okból kifolyólag is, mert én nem nagyon szoktam csajozni, és mert nem ismerek még egy olyan lányt az Roxfortban, mint Astrid. Igazából ezt magam sem tudtam, hogy értettem, mert hát van még egy „pár” lány a suliban, szépek, kedvesek, jófejek, Astridot pedig alig ismertem. De ez a gondolatom kigondolásának a pillanatában mellékes információnak számított.
Mikor megtudtam hogy ő volt a bál egyik szervezője persze azonnal mondtam, hogy elmentem volna egyedül is, ha előre tudom.
– Igen, majd legközelebb. – mosolygok rá immár majdnem nyugodtan.
Aztán az ablak bámulása után a szánkózás jön fel témának, ami már kellemesebb volt, mint a bál, vagy a gondolataim, mert viszonylag semlegesnek tűnt. Ami persze tökéletes ismerkedéshez, nem? Persze, szívesen elmennék vele szánkózni, de mi van, ha ő nem akarna velem? Eljönne ő is… El sem hiszem! Tényleg nem! Ez lehetetlen! Persze, most már ki kellett beszélnem magamat, az előző hülyén hangzó mondatom után. Csak félénken mosolyogtam rá, mikor szóvá tette, hogy a szánkózás módját nem lehet elfelejteni. Tényleg nem lehet, de ez is mellékes volt. Az alatt a pár perc alatt, míg ő elment a pulthoz, én összeszedtem magam, és igyekeztem lenyugodni. Végülis csak egy kis szánkózás egy legilimentorral. Nem lesz itt semmi gond. Visszatért és letette a forralt bort, amit én fújni is kezdtem, és rákérdeztem, hogy ment a tárgyalás a pultossal.
– Már mért ne sikerülne? Elvégre mindketten a Hollóhát tagjai vagyunk, nem? – nem, ez nem utalás volt arra, hogy azért nem lehet olyan nehéz egy széket szánkóvá változtatni, csak egy egyszerű költői kérdés. Biztos voltam benne, hogy lesz szánkónk. ÉS ezt széles mosoly képében tudattam is vele. Belekortyoltam picit a forralt borba, ami persze majdnem leégette a nyelvemet, majd figyelmesen felkaptam a fejemet, mikor feltett egy szintén költői kérdést, majd válaszolt is magának rá.
- Öhm… Nem. Még nem próbáltam én sem. Bár nekem a snowboard jobban tetszik így külső szemlélődőként. - válaszolok őszintén a kérdésére, majd újra belekortyolok a borba. Valóban ízletes volt. Édes, kissé fűszeres, és meleg. Szinte csak az illatában lehetett érezni, hogy van köze ahhoz a borhoz, amit régebben kóstoltam mondhatni „véletlenül”.
– Igen, nekem is. Finom. – mosolyogtam rá, egy bólintás kíséretében. Igazából már alig vártam, hogy szánkózni menjünk, akármennyire is nem vonzott a kinti hideg. Bár nem hiszem, hogy szánkózás közben, forralt bor után annyira fáznék majd…

A párbeszéd nyomán szinte azonnal megpróbáltam elképzelni Astridot pöszén. Akármennyire is erős a képzelőerőm, nem voltam képes rá, de azért jót mosolyogtam a gondolaton. Na jó, talán kicsit visszafogottan nevettem is. Igaza van annak, hogy a nevetés gyógyír. A hidegre is az. Már annyira nagyon nem is fáztam... Annyira… Na persze azért még melegem sem volt, de hát Merlinre… Tél van, vagy mi a szösz! Télen pedig akár hogy is nézzük, hideg van. Általában. Mondjuk mióta eszemet tudom egyszer sem volt még olyan tél, hogy ne lett volna hideg. És mégis mindig túléltem valahogy. Szóval tényleg semmi problémám nem volt, azt leszámítva, hogy majd átfagytam. Nem véletlen hogy felcsillant a szemem a forralt bor gondolatára. Egyrészt, köztudott, hogy a forralt bor forró. Másrészt melyik tizenhat éves srác ne borozgatna szíves örömest? Kicsit elmosolyodtam Astrid vallomásán, melyben közölte, hogy nem szokott alkoholt inni.
- Hát én sem vagyok valami nagy alkoholista… Azt hiszem kétszer ittam bort életemben, abból egyszer véletlenül. De az finom volt, szóval… Reméljük a legjobbakat! – és persze ez így volt igaz. Mért is alkoholizáltam volna ilyen fiatalon? Értelmetlen lett volna. Éppen ebből a gondolatból kifolyólag teljesen meg tudtam érteni, hogy ő sem szokott inni. De azért most jól hangzott az ötlet, legalább az is segítkezett a felmelegedésben. Láttam az arcán, hogy megint elmerengett valamin, de nem akartam kizökkenteni, amíg a Három Seprűbe nem értünk, csak mosolyogtam – részben rá, részben csak úgy magam elé… Szóval elég hülyén festhettem…. Ott pedig a lehető legudvariasabb modoromat vettem elő, tényleg igyekeztem igazi gavallérnak tűnni. Vajsörünk iszogatása közben persze beszélgettünk, éppen így normális. Ami pedig rossz szokásom, a beszélgetés közben túl sokat gondolkoztam, többnyire ostobaságokon. Ami pedig a nap legnagyobb meglepetése volt, hogy kiderült Astridról, hogy legilimentor. Persze, nem kifejezés, ha azt mondom, meglepődtem, mikor a gondolataimra válaszolt, de szerény belátásom szerint egész jól fogadtam. Nem borítottam rá az asztalt, és vetettem a szemére, hogy „soha többé ne turkálj a fejemben” vagy semmi hasonló. Na nem mintha ezt meg bírtam volna tenni… Hogy is bírtam volna? Na azt hiszem már megint hülyeségekre gondolok.
Persze szabadkozására rávágtam, hogy semmi gond. De tényleg nem volt gond. Persze nem éreztem fair-nek, hogy ő belelát a fejembe, én meg nem látok az övébe, de ettől függetlenül nem volt gond. Szelíden néztem rá, és pislogtam egyet, mikor közölte, hogy megérti, ha nagyon haragszom. Bár totál zavarban voltam, és arcszínem még mindig nem nyerte vissza az eredeti színét, nagyon összeszedtem magam, és a lehető legnyugodtabb hangon igyekeztem megnyugtatni.
– Ugyan már! Egyáltalán nem haragszom, mért tenném? Gondolom, ha direkt turkálnál az agyamban, nem buktatnád le magad. – a végét már szinte viccre véve az egészet tettem hozzá, és vigyorogva nyelvet öltöttem.
Aztán persze jött a bál téma. Én ugye nem mentem el, mert nem hívtam el senkit, egyedül meg inkább nem volt kedvem menni. Mikor ő mesélt a bálról, hogy kivel ment, nem is az, hogy féltékeny voltam Damienre, egyszerűen csak… Öhm… Talán irigykedtem, hogy neki volt bátorsága felkérni Astridot. Igen azt hiszem valami ilyesmi volt bennem. Bár tény, hogy a közelében nem tudtam nem zavarban lenni, hiszen pár percecske alatt szinte a legtitkosabb gondolataimat ismerte meg – ami persze nem mondhatnám, hogy zavart – a lehető leglazábban válaszoltam.
– Akkor legközelebb bátrabb leszek, és felkérlek. Akkor meglátjuk, tényleg eljönnél-e velem. – újra kinyújtottam a nyelvemet. Úgy látszik ez egy ilyen nyelvnyújtogatós, „poénra-veszem-a-komoly-dolgokat” nap lesz.
Láttam rajta, hogy a gondolatai a bál körül cikáznak, mikor megkérdeztem, milyen volt. Furcsa volt számomra, hogy az „elvoltam” szót használta az élmény leírására, de inkább nem firtattam. Nem voltam ott, nem tudhattam, mi történt, és rajta látszott, hogy nem szándékozik elárulni, mi, vagy ki bántotta a bálon. Aztán felhozta, hogy ő is szervező volt. Na így aztán máris duplán megbántam, hogy nem voltam ott. De hát ez már veszett fejsze nyele.
– Tudod… Nem igazán figyeltem a plakátokat. Ha láttam volna, lehet elmentem volna akár egyedül is. – mosolyogtam rá. Megint őszinte voltam, de a gondolat olvasós trükkje után úgy éreztem, őszintének kell lennem, hiszen így is-úgy is kitalálta volna a gondolataimat. Na azért a túlzott őszinteség nem mindig hasznos, szóval azt már inkább nem osztottam meg vele, hogy szerintem azért kérhették fel, mert okos, kedves és bár fogalmam sem volt, milyen szervező, lefogadtam volna, hogy abban is jó. Na és ennél a pontnál természetesen azért imádkoztam, hogy csak ezt a bóközönt ne olvassa ki. Nem mintha nem akartam volna neki bókolni.
Néztem őt. Na nem feltűnően bámultam, csak úgy néztem, mint ahogy általában beszélgetés közben nézzük a partnerünket. Akkor is néztem, mikor ő az ablakon nézett ki, de mikor felém fordult hirtelen nekem is érdekes lett a kinti hó. Örültem, mikor felhozta a szánkózás témát, és persze fel is jött, hogy ha lenne szánkónk, elmehetnénk szánkózni, de nekem nem volt… Hogy mik eszébe nem jutottak! Székből szánkót! Hihetetlen. Kiskoromban engem is érdekelt az átváltoztatás, de nem tudom hogy én vajon milyen minőségű szánkót tudtam volna formálni például abból a székből, amin ültem. Szóval ilyen eszembe se jutott volna. Na meg felmerült a kérdés bennem, hogy mégis mennyire akarhat éppen velem szánkózni. De mikor ezt szóvá tettem, kérdőre vont, mire én csak nagyokat pislogtam rá. Ahogy telt az idő, és folyt a beszélgetés, egyre kevésbé éreztem magam zavarban a közelében. Nem tudtam, hogy ez most nekem jó, vagy nem jó, de nem zavart különösebb képpen, hogy a kérdéseire kivételesen nem váltott át Griffendél-pártiba a bőrszínem.
– Hát tudod… - ige kellett volna egy jó indok, ami megmagyarázza az önbizalom hiányomat. Azt mondta ő nem különleges… Majdnem felkacagtam, és igyekeztem minél jobban lezárni a gondolataimat, mikor megfogalmazódott benne, az „ódehigyisnem” mondatfoszlány. - … már elég régen szánkóztam, és nem tudom, tudok-e még… - fejeztem be az elkezdett mondatot egy széles vigyor mellett. Ezután ő gyorsan megitta a maradék vajsörét, és szinte már beszéd közben is pattant fel, hogy forró italt hozzon. Én persze nagyot bólintottam, mindkét ötletre – az italára is, és a szánkózáséra is. Végtére is azért van a hó, nem? Pár perc múlva vissza is tér a forró itallal, és az arcán már láttam, hogy sikerült lebeszélnie a pultossal, hogy elvigyünk egy széket. De azért megkérdeztem.
– Nos, hogy ment? Lesz szánkónk? – engedtem meg magamnak egy széles mosolyt, miközben fújni kezdtem az elém tett italt, hogy ne legyen olyan nagyon forró.

Néha eléggé megkönnyítené a dolgomat, ha tudnék az emberek gondolatában olvasni. Úgy értem, tök könnyű lenne egyszerűen csak kiolvasni a beszélgető partnereim fejéből kiolvasni mit várnak el tőlem… De így, hogy senki fejébe nem látok bele, mindig parázok, hogy mi van ha olyat teszek, ami másnak nem tetszik, vagy épp mi van, ha olyat mulasztok el megtenni ami a másiknak tetszene. Ezért próbáltam minél gyorsabban legyőzni a késztetést arra, hogy megöleljem, hiszen fogalmam sem volt, hogy ő mennyire szeret például ölelkezni, vagy mennyire szereti ha majdhogynem idegen emberek ölelgetik. Hiszen honnan tudnám, alig ismerem… Igazi felszabadulás volt ez alól a kétségekkel teli gondolaterdőből, mikor felhozta Roxmortsot, és mivel mindenképp fel akartam dobni a hangulatát, na meg az egész napját örömmel belementem. Na jó, lehet volt ott egy kis hátsó szándék is, mondjuk hogy tölthessek vele egy kis időt.
Direkt nem válaszoltam, mikor nem értette, miért mondom, hogy számomra az öröm hogy beszélgethetünk… Hogy miért? Tök egyszerű a felállás: vannak a barátaim, van a testvérem. Velük beszélgethetek amikor akarok. Meg itt van Astrid, akivel már annyiszor akartam beszélni, de egyszer sem mertem megszólítani. Tehát most hogy végre össze tudtam szedni magamat, és megtettem, tényleg nagyon örültem, hogy beszélhetünk. Itt tehát, ennél a pontnál félig-meddig függőben maradta verbális kommunikáció, legalábbis addig, míg elváltunk, hogy felöltözzünk. Na persze, én úgy tűnt nem öltöztem fel eléggé – pedig de! – így teljesen átfagytam, miközben lefelé mentünk a faluba. Astrid kedves volt, és felajánlotta, hogy felmelegít egy bűbájjal, de én túlzott büszkeségemből fakadóan – ami egyébként nincs, de néha nem árt úgy tenni, mintha lenne – elutasítottam a lehetőséget a melegre.
– Hát azért csak nem fagyok meg. – mondtam vigyorogva, majd elnevettem magam, mikor kinyújtotta a nyelvét. – Ha sokat nyújtogatod meg jégcsapos lesz! - figyelmeztettem a „veszélyre” nevetés közben.
Elgondolkozom ezen a forralt dolgon, mikor felhozza a bájitaltant. Kicsit elhúztam a számat, mikor jobban belegondoltam, és igazat kellett adnom neki. A bájitaltan egy olyan tárgy volt, melyből sosem jeleskedtem, pedig az elején még érdekelt is. A legelején… Aztán persze szembesülnöm kellett azzal a szomorú ténnyel, hogy vagy túl tehetségtelen vagyok hozzá, vagy egyszerűen csak nem én vagyok a professzor kedvenc diákja. Láttam rajta is, hogy elmerengett, és persze jött a jól megszokott problémám, hogy nem tudtam min gondolkozik. Reméltem nem sértődik meg, ha kizökkentem a gondolataiból a következő mondatommal.
– Na ja… Maradjunk annyiban, hogy a bor csak jó lehet. – mosolygok rá, elismerve igazát. Közben megérkeztünk a Három seprűbe, ami a kinti jégverem után maga volt a megváltás elfagyott végtagjaimnak. Tényleg igyekeztem minél udvariasabb lenni, ezért is húztam ki neki a széket, és mentem el gyorsan vajsörért.
Miután visszatértem elkezdődött a beszélgetés. Miért, miért is nem beszélgettünk eddig az elmúlt hat évben? Persze, közöltem, hogy én sem értem, de a gondolataim a valós ok körül forogtak, hogy mennyire gyáva is vagyok, amiért nem mertem odamenni hozzá egyszer sem. Azonban a válasza nyomán majdnem félrenyeltem. Egyetlen egy kérdés fogalmazódott meg bennem, amit persze nem mondtam ki hangosan, és az valahogy így hangott: „Hogy mivan?” Egy pillanatig köpni-nyelni nem tudtam, csak azt éreztem, hogy a fülem hegyéig paradicsommá változik a színem. Eddig zavarban voltam. Ó igen! Most zavarban vagyok? Ááááá, dehogy! Teljesen hétköznapi esemény, hogy az emberek a gondolataimra válaszolnak. Nem az nem kifejezés, hogy zavarban vagyok… Igen erős önmegtartóztatás kellett ahhoz, hogy ne kezdjek el dadogni, és hebegni-habogni, de megálltam… Gyorsan igyekeztem összeszedni magam, bár az arcszínemet nem tudtam kevésbé vörösre varázsolni, de igyekeztem magamat meggyőzni arról, hogy csak azért van, mert a kinti hideg után gyorsan felmelegedett. A bocsánatkérésére már muszáj volt válaszolnom, ez ezt a lehető legnyugodtabb mosolyom kíséretében tettem, mintha semmi nem történt volna, és teljesen megszokott esemény lett volna.
– Áááh, semmi gond. Tényleg. Ezek szerint konyítasz a legilimenciához, jól sejtem? – tényleg igyekeztem azt a látszatot kelteni, mintha nem lett volna gond, hogy kiolvasta a gondolataimat. Igazából tényleg nem volt gond, csak egy kicsit meglepett, de ebben a felállásban két lehetőségem maradt. Vagy teljesen őszintén fogok vele beszélni, vagy nem gondolkozom. Mindkettő megoldhatatlan volt, mert a társaságában nem tudtak nem összekuszálódni a gondolataim, és a végére már én magam sem tudtam mi őszinte és mi nem. De mindenképpen igyekeznem kellett kordában tartani a gondolataimat, hogy ne gondoljak arra míg vele vagyok, hogy hat éve, mióta a Roxfortba járok hányszor szerettem volna már megszólítani, és akár csak pár szót is váltani vele. Nehéz ez így. Persze mikor témaváltás gyanánt a bálról kérdezett újra jött a gondolat összekuszálódás, ami elkerülhetetlen volt. Miközben a válaszát hallgattam átsuhant az agyamon egy újabb gondolatfoszlány, és kicsit reménykedtem benne, hogy most nem hallgat ki. Vagyis nem tudom… Lehet hogy egy kicsit szerettem is volna ha hallja? De mindenesetre nem mondtam ki hangosan, hogy az a Griffendéles Damien mekkora mázlista volt. Bár neki biztos nem volt bonyolult, elvégre a Griffendélbe a bátrak kerülnek, nem? Nálam azért kicsit más volt a helyzet. Akármennyire is szerettem bátornak, határozottnak, és magabiztosnak látszani, voltak helyzetek amikben nem tudtam az lenni. Ilyen helyzet megkérni egy lányt, hogy eljöjjön velem a bálba. Főleg ha az a lány nem is csak egy egyszerű lány…
Éreztem a hangjából, hogy valami történt vele a bálon, nem csak úgy magától csökkent a jókedve. Már csak abból is éreztem, hogy egyszer sem hallottam egy lányt sem úgy nyilatkozni egy bálról, hogy „elvoltam, fogjuk rá…” Szerettem volna megkérdezni, mi történt, mi csökkentette le, de inkább nem tettem, mert úgy gondoltam, ha rám tartozna, megosztotta volna velem azt is.
– Tényleg? Oh, azt nem tudtam hogy te is a bál szervezője voltál – kicsit visszapirultam, pedig már kezdett normális színű az arcom – Máris bánom, hogy nem mentem el. – És csoda történt. Teljesen őszinte voltam. Jó, voltam már teljesen őszinte vele a beszélgetésünk folyamán, de akkor is… Most tényleg őszinte voltam. Ki tudja mi lett volna, ha elmegyek a bálba. Talán már ott összefutottunk volna, talán már akkor elkezdtünk volna beszélgetni… De nem! Nincs több talán. Nem voltam ott, nem találkoztunk, kár gondolkozni azon, hogy mi lett volna, ha. Kissé még mindig zavarban voltam, főleg az iménti gondolatolvasós trükk után, és hogy leplezzem zavaromat kicsit kortyoltam a vajsörömből, majd a kezem között forgattam a korsót, miközben az asztalon könyököltem. Miközben hátradőlt a széken és kinézett az ablakon, én figyeltem őt. Magam sem tudom miért, de minden mozdulatát figyeltem. Aztán visszakapta a fejét felém, és én a lehető leggyorsabban fordítottam a sajátomat az ablak felé, mintha végig azt néztem volna én is. Hó. Szánkó.
– Kiskorunkban nagyon sokszor szánkóztunk tesómmal. Az már régen volt, de egyébként nagyon szerettem. – Lassan fordítottam vissza felé a tekintetemet és ártatlanul mosolyogtam rá. – Mondanám, hogy menjünk el szánkózni, deee.. nincs szánkóm. – önkéntelenül mondtam ki ezt a mondatot, és önkéntelenül vigyorodtam el mellé. Igazából ez a mondat már nem oszt nem szoroz az ismerkedésünkben, nem? Végül is, ha már beleolvasott a gondolataimba is… De most nem bízom a véletlenre, nem akartam hogy a gondolataimból hallja, ezért hangosan kimondtam amire gondoltam. – Meg aztán lehet nem is akarnál pont velem szánkózni… – lehet hogy nem kellett volna kimondani? Újabb zavarba jövés következett, és kicsit megvakartam jobb kezemmel a tarkómat, miközben féloldalasan mosolyogtam rá.

Bailey és a kék téma felé érdeklődést mutatott, de midkettőnknek be kellett látni, hogy annyit nem beszélhetünk róla, hogy ez tegye ki a napunkat.
Szinte éreztem, hogy kezdek elpirulni, mikor közli, hogy előre tudja, hogy nem fogok neki csalódást okozni... Hát reménykedtem is ebben, de sose lehet tudni... Meg kell valljam őszintén, kicsit féltem.
Aztán kicsit megnyílt, és szavait követően igen erős késztetést éreztem arra, hogy közelebb üljek hozzá és átöleljem. Persze, nem tettem, ki tudja, hogy reagált volna rá, az is lehet, hogy felképelt volna, vagy valami... Nem tudtam pontosan, mi történhetett a szüleivel, de gondoltam, ha még köztünk lennének, otthon töltené a karácsonyt. Kicsit önzőnek, sőt gonosznak éreztem magamat, hiszen mi tesómmal hazamehettünk volna, családi körben tölthettük volna az ünnepeket, és miattam nem tettünk így mégsem. Összegezve tehát, mivel mindezt a gondolatomat nem közölhettem vele, leírva magamat, hogy mekkora köcsög vagyok, és át sem ölelhettem, a már fentebb említett okok miatt, kicsit szánakozó arccal csupán egy "oh.. értem.." -et tudtam elmotyogni. Tényleg sajnáltam, és nagyon szerettem volna felvidítani, szóval elhatároztam magamban, hogy mindent bele fogok adni abba, hogy jól érezze magát velem. Persze, az elhatározás csak egy dolog, az még nem biztos, hogy össze is jön...
Jó ötlet volt tőle a roxmorts-i kirándulás, és éreztem, nincs még minden veszve, hogy feldobjam a napját.
- Ugyan, kérlek. Számomra az öröm, hogy beszélgethetünk. - mosolyogtam rá, mielőtt elmentünk felöltözni, és azt kell mondjam, minden szavam őszintén jött, egy pillanatig sem gondolkoztam rajta.
Miután megdicsértem a sálját, játékosan rám kacsintott, amitől picikét ismét zavarba jöttem, de alig egy szempillantás alatt le is küzdöttem az érzést, és kihúztam magam a kijentésére egy széles vigyor kíséretében.
- Igen, úgy látszik, össze. - nyugtáztam kék sálunk módfeletti hasonlóságát, és elindultunk a faluba.

Aranyos volt, hogy felajánlotta, hogy átmelegít egy bűbájjal, de azért annyira nem fáztam... Na jó, hazudtam, a csontomig hatolt a hideg, és majd halálra fagytam, de férfias büszkeségem nem bírta volna elviselni, ha bevallom neki, hogy mennyire kifog rajtam egy kis hideg. Ezért igyekeztem úgy válaszolni neki, hogy közben egyszer se koccanjon össze a fogam.
- Áááh, nem kell, nincs olyan messze a Három seprű, azért köszi. - Kicsit kinyújtottam a nyakamat, ezzel nagyobb teret engedve a hidegnek, csak azért hogy rámosolyogjak. - Szerintem támogatom a forralt bor ötletét. Forralt is... Bor is... Rossz nem lehet! - kuncogtam kicsit fel a gondolatra.
Lassan megérkeztünk a Három seprűbe, és szinte azonnal át is melegedtem. Tudtamén, hogy nem kell az a bűbáj, hisz még élek. De visszafelé lehet, hogy magam fogok gondolkodni, megfelelő védelemről a hideg ellen.
Kihúztam neki egy széket, és az ezt követő kijelentésére önkéntelenül is felnevettem.
- Hát, igyekszem a nyomdokaikba lépni. - mondtam, persze nem teljesen komolyan, nem éreztem én magam nagy lovagnak, vagy akár hercegnek, aztán elsurrantam vajsörért. Mire vissza értem, ő már levetette kabátját, csak a sálat hagyta magán, ami emlékeztetett a kinti hidegre.
Koccintottunk egyet a vajsörrel, megvártam, míg belekortyol, majd követtem a példáját. Igyekeztem úgy inni, hogy ne legyen csupa hab utána a szám, de azért a biztonság kedvéért letöröltem, miután letettem a korsót, és csak azután kezdtem el beszélni arról, hogy mennyire tök jó, hogy megismerkedhetünk. Hogy zavarban voltam-e? Persze, hogy zavarban voltam! Van bárki aki ne lenne Astrid közelében zavarban? Ha létezik ilyen ember, szívesen lennék a helyébe. Hogy eddig miért nem beszélgettünk? Ó erre igazán egyszerű a válasz: azért mert egy gyáva kukac vagyok. Na de ezt azért nem válaszolhattam neki, szóval egy lazának szánt mosoly kíséretében annyit mondtam:
- Hát igen, én sem értem. Na de most bepótoljuk hat évre visszamenőleg - engedtem meg magamnak a mondat végén egy kacsintást felé, hogy érezze, mennyire "komoly" a beszélgetésünk. Éppen én is beleittam a vajsörömbe, mikor a bálról kérdezett... Na igen, nem tudtam, erre mit felelhettem volna... Hazudni nem akartam, ezért miután letettem az asztalra a korsómat, mosolyogva elmondtam neki a majdnem teljes igazságot.
- Hát tudod, végül nem mentem el a bálba... mert... Nos nem tudtam kit elhívni, ezért inkább... Aludtam... De a tollasbált élveztem! - én hülye elkuncogtam magam saját ostoba szóviccemen.. Hát most na... Ez van. Nem vallhattam be neki, hogy mennyire szeretek aludni, mert még mormotának nézne, ahogy azt sem vallhatom be neki, hogy tulajdonképpen nem az volt a legfőbb probléma, hogy nem tudtam kit elhívni, sokkal inkább az, hogy nem mertem elhívni senkit... Vagyis valakit biztos el mertem volna, de az más.. De mivel nem voltam a bálon, és igazán érdekelt az ő véleménye róla, visszakérdeztem hát.
- Te ugye voltál? Vigyázz, sorkérdés jön: Kivel mentél, milyen volt, hogy érezted magad? - Már csak azért is hogy leplezzem szűnni alig akaró zavaromat, szélesen elvigyorodtam, és vártam a válaszát.

Láttam az arcán, hogy megint elgondolkozott azon, ami bántotta, de tudtam, éreztem, hogy nem kérdezhetek rá. Ha akar, majd beszél róla, ha pedig nem akar, kár erőltetni. Miközben beszéltem észrevettem, hogy megigazgatja a haját... Talán ő is zavarban van? Áh, mitől lenne?
- Heh! Igen, mázlista, a kék miatt tökéletes hely neki. - mosolyodom el kicsit Baileyre gondolva.
- Hát igazából nincs tovább a de után, csak azt hittem még folytatni akarom a mondatot. Szóval... Van neki másmilyen ruhája is, ami a nem kék, de a kékeket jobban preferálja. Igazából ez nem is betegség, csak szereti a kéket, és rajong a kék cuccokért... Én annyira nem, de azért a kék jó szín. - kicsit körbemutattam a klubhelyiség falán, jelezve, hogy semmi bajom a kékkel, hiszen a kék nagyon fontos része az életemnek, minek után a Hollóhát ház tagja vagyok. Most rajtam volt a sor, hogy sóhajtsak egyet, de ezt nagyon, nagyon halkan tettem, és szinte teljesen észrevétlenül, és gyorsan utána el is mosolyodtam.
- Hát, remélem az ismerkedés során nem okozok csalódást. Mi sem természetesebb, mint hogy, ha látjuk, hogy valakinek gondja van, és egyedül van, odamegyünk hozzá, hogy legalább egyedül ne legyen. - széles vigyorra húztam a szám, remélve, hogy ezzel a bugyuta mondattal kicsit felvidítom, mert hiába mosolygott, éreztem, hogy még mindig másfelé jár. Aztán felajánlotta, hogy menjünk le Roxmortsba, meghív egy vajsörre. Na most itt kirobbanhatott volna a vita, mert először eszem ágában nem volt meghívatni magam, de beletörődtem az is-is verzióba. Hamarosan már kabátban és bakancsban vártam a klubhelyiség falának dőlve, hogy induljunk...

Pár pillanatig álltam csak a falnak támaszkodva mert jött is Astrid, talpig téliben, ahogy azt kell. Küldtem neki egy mosolyt, miközben ellöktem magam a faltól, és bólintottam.
- Naná, hogy mehetünk! Szép sál.. - vigyorodtam el, mikor jobban megnéztem magamnak, hogyan is öltözött fel.
Ezután lementünk a toronyból, és beszálltunk egy roxforti kocsiba, ami levitt minket Roxmortsba.  Gyorsan leértünk, de gyalog azért nagyon messze lett volna, és már így is megérezhető volt a hideg, téli levegő. Én hülye nem vettem kesztyűt, így muszáj voltam végig a zsebemben turkálni a kezeimmel, hogy ne fagyjanak meg. Már majdnem ugrottam, hogy segítek Astridnak leszállni, de aztán visszafogtam magam, mert szinte biztosra vettem, hogy segítőkész buzgóságomban véletlenül meglökném, amit pedig nem akartam. Így inkább megvártam, míg leszállt, aztán én is leugrottam a kocsiról.
Jött is a nagy kérdés, hogy nos akkor hová - persze nem ebben a formában - és én nem gondolkoztam egy percig sem. Totál átfagytam a kocsin, szóval ideje volt már annak a vajsörnek.
- Szerintem kezdjük a vajsörrel... Elég hideg van idekint a mászkáláshoz és a nézelődéshez - mondtam, és a Három Seprű felé mutattam. Az arcom teljesen lefagyott, szóval egy vigyor lehet, hogy fájt volna, meg amúgy se látszott volna, hiszen orromig felhúztam kék sálamat, és a nyakamat is behúztam, hogy minél kevesebb hideg érjen.
Beléptünk az ajtón, és... Hirtelenjében minden végtagom kiolvadt, ahogy megcsapott a jó meleg. Egy asztalhoz mentünk, és kihúztam egy széket Astridnak, de én nem ültem le azonnal mellé, hanem a pulthoz mentem, hogy aztán két korsó vajsörrel térjek vissza hozzá. Az egyik korsót letettem elé, majd leültem vele szembe, és széthúztam a kabátomon a cipzárt.
Kicsit kezdett kínossá válni a csend, ezért önkéntelenül is megszólaltam.
- Tudod, örülök, hogy nem indultam megkeresni Baileyt. Mármint úgy értem, nagy a kastély, lehet meg se találtam volna, és így legalább beszélgethetünk kicsit. Mármint mindig jó új emberekkel megismerkedni nem? - Még hogy új emberekkel, hát hülye vagyok én? Vissza meg össze habogok kislányos zavaromban, mellyel a legnagyobb probléma csupán az, hogy én határozottan nem vagyok, és soha nem is voltam kislány. Hatodik éve jártam a Roxfortba, ő pedig eggyel fölöttem járt, tehát nem voltunk újak egymásnak, csak... eddig még nem beszéltünk... Max köszönőviszonyban voltunk, hiszen mindketten Hollóhátasak vagyunk, de ennyi. Szóval kicsit feszengtem, és szépen lassan minden önbizalmam és egóm kezdett semmivé foszlani, ahogy néztem hogyan issza a vajsörét.