Nora és Darius

Próbálom őt a bátyámhoz hasonlítani, de nincsen bennük semmi közös. Ami azt illeti talán a saját testvéremet sem ismerem jobban, mint a diáktársaimat. Egy darabig még kifogások után kutatok, de aztán eszembe jut, hogy talán nem lenne annyira rossz a társaság, főleg a Valerie-vel való utolsó találkozásom óta. Egy kis időre nem magammal leszek elfoglalva, sem a születendő unokahúgommal, vagy öcsémmel, hanem Dariussal, akinek egyébként egyáltalán nem vagyok kíváncsi az életére, de most talán éppen jókor jött, hogy magával rángasson.
Nevetséges, hogy mennyire félreismerhet egy ember valakit. Könnyű lenne, ha a saját haragom önzetlen lenne, de az az igazság, hogy én sem igyekeztem soha azon, hogy bárkihez is közel kerüljek. Leszámítva talán Billyt… akivel most szintén nem beszélünk. Nem akarok elszomorodni, ezért inkább megrázom a fejemet, hátha kitisztul.
- Aha. – bólogattam nagyokat. – Szerintem olyan nem is létezik, hogy tapintat. Mert ha két emberből az egyik nem úgy érez, ahogy a másik, akkor mindenképpen megsérül valaki. Hiába lépkedtél tojáshéjon. – csettintek egyet a nyelvemmel. Nem akarok kioktatónak tűnni, de persze nem sikerül. Valójában nincsen jogom pálcát törni – semmilyen értelemben-, Darius felett, de ilyen volt a természetem. – Ráadásul… ez szemétség volt. – mosolyodtam el. – Lekoptattad és aljas módon felhasználtál ellene. – amibe én belementem, tehát szárnysegéd vagyok, bűnrészes. Pont, mint a régi szép időkben.
Tekintetem Billy után kutat, de még ha ki is szúrnám a tömegben, akkor sem mehetnék oda hozzá. Nem lenne hozzá bátorságom. – Ne bámulj, mert kinyomom a szemed. – lassítok a lépteimen. Nem értem Dariust, és nem is fogom soha. Én az ő kiútja voltam, ő az enyém, egészen fair ajánlat, ahhoz képest. Hogy soha nem töltünk el kettesben egy pernyi időt sem. – Miért teszed ezt magaddal? – kérdezem aztán, hogy pár percig csak csendben sétálunk.
Belépek az ajtón, kellemesen csap meg a meleg, pír szökik az arcomba, és rögtön rendelek. Leülök az első szabad helyre, ugyanis teljesen hidegen hagy, hogy hol kellene ülnöm, hol nem. – Egészségedre. – koccintok vele. – Szóval? Válaszolsz?

Biztosan közléskényszerem van, mondhatnám, hogy így neveltek, de egyszerűen csak nem tudtam mit szabad kimondani és mit nem. A családom mindenfélét a másik fejéhez vágott, a szólásszabadság remek érzés. Kiváltképpen, hogy általában ki sem nyitom a szám. – Jót? – húztam fel a szemöldökömet. Valamiféle halvány mosolyt érzek a szám sarkában, de úgy teszek, mintha viszketne, így megdörzsölöm, hogy ne vegye észre. Velem senki nem szokott jót beszélgetni. A legtöbben elkerülnek, és egyfajta tartással kezelnek, én pedig visszaélek a helyzettel és igyekszem egyfajta sötét mítoszt elhinteni magamról.
Igazából csak azért tartok vele, mert régen mozdultam ki, és van egyfajta társadalmi visszacsengése az antiszociális viselkedésnek. Nem akartam én lenni a vénkisasszony, - bár azt sem tudom, mi a bűbánatot jelentett ez a szó-, de nem akartam az lenni, és kész, meg aztán, addig akartam kihasználni a jó időt, amíg még lehetett. Tessék, ha egy dolgot szerettem, az a napsütés volt.
Beharaptam az ajkamat. Hallgattam, igazán figyelmesen, mert hát, az én életem ilyen volt: mindig hallgatóztam, nem is direkt, de ha nincs kivel beszélgetni, akkor akaratlanul is hallom, ahogy másik azt teszik éppen, és egészen jól ismertem a szerelmi gondokat, meg a gondtalanságot is, néha kis papírra írtam ezekből az elkapott foszlányokból színdarabot, és esténkét jót nevettem a többieken, ami nem volt ugyan szép, de legalább jól éreztem magamat tőle. –Milyen rendes vagy. – kissé gúnyosabbra sikeredett ez, mint akartam, de nem hittem a fiúkban, apa szerint az összes sarlatán, és nekem meg csak Billy-ből jutott ki, aki meg egyikhez sem hasonlítható itt, de most, hogy rá gondoltam, összeszorult a szívem. – Persze. – néztem rá. – Ha nem akarsz valakit, akkor miért mennél bele bármibe? – vagy ez csak számomra természetes? Néztem én a bátyám és a nővérem hadakozását a tinédzserkorral és csak annyit tudnék összefoglalni róla, hogy szörnyen megalázó. Szerintem még ki sem heverték.
Aztán csak azon kezd el járni az agyam, hogy Dariusnak mégis hány barátnője volt eddig, de az az igazság, hogy három után már elvesztettem a fonalat, mert talán csak az a baj, hogy folyton akar valakit. Néha nem árt a magány, de ezt magamban tartom. Nem is azért, mert nem akarom megbántani, hanem, mert valahogy ostobán jönne le az egész.
Legyintettem. – Mit sem számít. – de tudtam, hogyha számon kellene rajta kérni, hát megtenném. Kissé összerezzenek, amikor felkiált.
Néhány pillanatig hezitálok, mert hát, ott emberek vannak. És ha meglátnak kettesben, elindul valami, amit nem akartam és utána, ha tiltakozok, ha nem, akkor is én jövök ki belőle rosszul. – Jól van. – feleltem, mert már tényleg-tényleg nagyon ki kellett mennem. Én is kezdtem fázni. Megtévesztő volt az idő: bentről ezerszer kellemesebbnek hatott, de ahogy kiléptél, elárult, ellene fordult. – Siethetnénk? – a hangom kezdett meglepően vékonyodni.

Na jó azt nem tudtam, hogy pont wc-t keresett mikor összefutottam vele, szerencse, hogy nem szorítottam meg erősebben ölelés közben mert a végén még... hagyjuk. Szóval kell egy hely ahol van mosdó, valamint egy kellemes kis kandalló benne aranyló lángokkal, hogy meleg is legyen, mert én meg fázom.
- Jó nem pont szó szerint értettem. - Felelem az elmélkedésből kizökkenve. - De nem is tudom, mikor volt, hogy utoljára beszélgettünk egy jót. - Oké, jobban belegondolva talán sosem volt ilyen, hisz még ha mellé is ültem kajálásnál, akkor is csak néhány mondat hangzott el mindkettőnktől, az általános dolgokon átfutva, míg megkajáltunk, aztán ki- ki ment a maga útján. Viszont talán ma sikerül kicsit közelebbről is megismernem Miss. Hart-ot. Nem hiszem, hogy mindig ilyen lenne, biztos van valami, ami őt is feldobja, nyitottabbá teszi, amiről szívesen beszélne. Áhh egy átlag ember feladná, mert az a valami lehet bármi, így lehet sosem jön rá, de én? Szerintem ha bármi lehet, akkor az is lehet, hogy véletlen pont ráhibázok, onnantól pedig le sem lehet majd lőne a kisasszonyt. Időközben közben rémszól, hogy semmit ne fizessek arcán pedig megjelenik ismét egy mosoly. Többet kellene mosolyognia, jól áll neki. Bár így valószínűleg nem is tudna mindenkit olyan egyszerűen távol tartani szóval megértem, de kár érte.
- Egy barátom... - kezdtem bele miután rákérdezett miért akartam úgy lerázni azt a korábbi lányt. - .. Elég sokat lógtunk együtt mostanában és tényleg jól kijövünk, meg kedves meg minden.. De úgy tűnik belém esett. Mármint nem mintha ez rossz lenne, de én nem igazán érzek így, és bár lehet, hogy most sikerült, de nem szívesen bántanám meg. Ezenfelül árnyékként követ és már kezdtem tőle kiakadni, szóval jobb ha most kicsit megpróbálok távolságot tartani, mielőtt felhúz és olyat mondok amit nem kellene. Van ennek így értelme? - Mondom végig elmélázva, majd a végén kérdőn nézek rá, mintha tényleg választ várnék. Tudom, hogy van. Milliószor mondtam már el ugyan ezt korábban, lányok legjobb barátnőinek, akik azzal támadtak le, hogy miért hagytam csak úgy hirtelen faképnél az öribarijukat. Még ha ők nem is hiszik el, a lány aki épp szerelmes belém szinte biztos beveszi és onnantól nem a károkozó, hanem a nyomulásának áldozata vagyok.
- Ne haragudj, hogy téged is belerángattalak, máshogy kellene elintéznem ezt az egészet, de nem sok tapasztalatom van ebben. - Toldottam meg a korábbiakat,
- Meg van! - szólaltam fel egy kis idő után. - Mit szólsz a három seprűhöz? Van mosdó, meleg is van, vehetek egy csomó piát, vagy amit akarsz magamnak, de mivel nem vagyok nagy ivó kisegítesz az ivásnál, hogy ne vesszen el a pénzem. Minden megvan. - Mondom mosolyogva. Ráadásul talán ha egy kis alkohol is jut a vérébe, na meg a buksijába, kicsit könnyebben megnyílik, mint ahogy az a legtöbbeknél lenni szokott és kicsit többet is megtudhatok róla.Természetesen semmi hátsószándék nem vezérel, sőt a saját bőröm viszem a vásárra, hisz amit mondtam az valóban igaz... nem bírom az alkoholt, hamar beüt a másnapok pedig szörnyűek. Annyi csodás képesség mellé, úgy tűnik az ivás, mely férfi körökben oly nagyra tartott, már nem fért be a repertoáromba.

Azt hiszem a nagycsaládosok egyik kényszerképzete, hogy nincsen szükségük senki másra rajtuk kívül. Valójában ezzel hitegetem magamat, hogy megmagyarázzam, miért vagyok ennyire antiszociális. Végső soron – és mert ma roppantmód filozofikus kedvemben vagyok - egyedül fogjuk feldobni a talpunkat. Nekem nem megy az erőltetett mosolygás, az, hogy akkor is figyeljek, ha semmi kedvem hozzá, és azt meg kifejezetten utálom, ha valaki a tanácsomat kéri, de nem tartja be. Mondhatni elég sok mindent utálok. Épp ezért nincs már másnak hely a testemben. Szólítsatok csak puffancs hercegnőnek.
Mormogok az orrom alatt. Sajnálom a lányt, mert mégis csak összetart minket a feminizmus egy vékony fonala, és, talán ha érdekelne ez az egész kapcsolat-mizéria, megeshet, hogy mellette állok ki, és őt lököm meg, csak kevésbé erőszakosan. De azt hiszem, ennyi idősen már mindenki megoldhatja a saját problémáit, és igen, itt most megint rád gondolok Harrington! – Ne szokj ehhez hozzá. – lököm oda neki. A végén még elterjed a híre.
Most hirtelen célt kell találnunk, azt sem tudom hova megyünk, - hátra arc-, de itt sem maradhatunk, mert az meg egyenesen aljas húzás lenne, és érzem, ahogy a lány tekintete kilyukasztja a felsőmet, és biztos vagyok abban is, hogy este majd elégeti a kandallóban a rólam készített bábut, és közben elátkoz engem, meg a jövőbeni gyerekeimet. Brrrr. – Először is, keresünk egy mosdót. – mert ó, oda indultam. – Kicsit ellentétes ez a felvetés. – mutatok rá. Egyébként nem szeretem a Mézesfalást, mert nem vagyok édes szájú, és mert rengeteg ember jár oda. Mozdulni sem lehet, és a tömény cukorillat meg a sok nevetés, borzasztó. Igen, egyesek párhuzamot vélnek felfedezni a cukor hiánya és a savanyú stílusom között…
Először rá akarom vágni, hogy „jaj, ne erőltessük”. De végül is, ha már így elindultunk, és úgy tűnik, nem válunk szét az út végén, ahol nem láthat már minket senki, így mégis megerőltetem magamat. Muszáj elterelnem a figyelmemet. – Minden héten látsz. – javítom ki. Pontosan rálátok a nagyteremben.
Halványan elmosolyodok. – Nem kell fizetned semmit sem. – rázom meg a fejemet. Furán érezném magamat. Azért mégsem az életét mentettem meg, bár gyanítom, ő így fogalmazna. – Nem is tudom, csak sétáljunk. – hiányzik a kertünk, a nagy fák, a hintám, még akkor is, ha ez gyerekes, és sosem mondanám ki hangosan, vagy a fényképek a falakon, apa nevetése, a bátyámmal való veszekedés, vagy a nővérem halk dúdolása… nem akarok nosztalgikus hangulatba kerülni, de ilyenkor, amikor már nem süt annyit a nap, és lassan bekúszik a tudatba az ünnepi szellem, akkor mindig üresnek érzem magamat. Megdörzsölöm a karomat. – Miért hagytad ott a lányt?

Mi is az a barátság? Jelen helyzetben, két ember közül az egyik úgy fél a másiktól, hogy nem mer rámozdulni. Mikor évekkel ezelőtt először találkoztam ezzel a lánnyal, pont olyan volt mint most. Különleges. De oly' módon különleges, hogy tudom, ha bepróbálkoznék, vagy bárhogy megbántanám másnap nagy eséllyel a nővérszobán ébrednék, pálcámmal a hátsómban. Belegondolva, nem vagyok benne biztos, ő mennyire tekint barátnak, de az első válaszából az jön le, nem annyira mint jelenleg szükségem lenne rá.
Ilyenkor nincs mit tenni, folytatom, bármit is mond és belekényszerítem, hogy segítsen. Tadáá, csodás tehetségemnek hála, sikerül is, de ahogy meglátom azokat a szúrós szemeket, kelletlen vigyorral nézek körbe, hátha akad még egy arra járó, aki később Nora-tól ment meg. Nem csak a tekintete, de a burkolt megjegyzései is kellemetlenek, viszont jelenleg nincs sok választásom. Megjegyzem annak ellenére, hogy elsőre nem akart segíteni, lenyűgöző gyorsasággal rázza le korábbi kísérőmet. Alig van időm annyit mondani "Pá" de egy erőteljes lökés máris menetre kényszerít. Hogy van ilyen erő egy ilyen pici lányban?
- Amit csak akarsz. - Felelem megkönnyebbülve. - Csak a mézesfalást kerüljük el, ha egy mód van rá. - Igen, nem sok értelme lett volna meglógni a lány elől, ha utána ugyan oda megyek, ahová el akart rángatni. Szóval... úgy tűnik a mai napot Nora-val töltöm. Rosszabbat is kifoghattam, volna, ez így még mókás is lehet. Csak az a gond, hogy vele mindig kicsit nehezen találok témát, amiről beszélgethetnénk.
- Szóvaaaal... rég láttalak. - Indítom a beszélgetést kicsit bizonytalanul, szokásos mosolyommal.
- Na és, merre tervezzük elkölteni ma a pénzemet? - Kérdeztem, jelezvén, hogy korábbi segítségéért, hálából én finanszírozom a mai napját... persze csak amíg a keret engedi. Belegondolva, gyakrabban kellene felkeresnem ezt a hölgyeményt. Gyakran unatkozom és ilyenkor elég megerőltető másokkal hosszasan társalogni, meg a hülyeségüket vigyorogva hallgatni. Nora hallgatag "ne közelíts" hozzáállása ilyenkor, több mint megnyugtató lenne, nem mellesleg vicces is. Nem épp az emberi érintkezések embere, mint azt a korábbi ölelés is remekül bizonyítja, azonban élvezet nézni, ahogy kelletlenül próbálja elviselni és mielőbb szabadulni ezektől a dolgoktól. Nem kívánom túlfeszíteni a jelleme miatt, de ebben a lányban nekem ez jelenti a szórakozást. Ő pedig valószínűleg ugyan úgy kedvel mint bárki más. Mert kedvelsz, nemigaz?

Vajon a gyanútlan áldozatok mikor jönnek rá, hogy ők a gyanútlan áldozatok? Úgy értem, én csak arra jártam. Ha van női megérzés, akkor bizonyára nekem nem jutott belőle, vagy egyszerűen elnyomja a kifejezetten erős szarkazmusom. És éppenséggel roppant módon ki kellett már mennem a mosdóba. Ez lehetett az oka, hogy nem vettem észre a nyilvánvaló jeleket.
Felveszem a listámra a járdaszegélyt is. A többi közé. Az év végére erősen le fog csökkeni a közlekedési útvonalaim száma. Zsebre dugott kézzel, előrehajtott fejjel, szemembe hulló hajjal törtem az utat, jelezve, hogy ha kérhetem, ne szóljon hozzám senki, mintegy néma tiltakozásul üzenve, hogy jobban jár mindenki, ha nem közelít. Azt hinném, hogy ennyi év után kiismerhető vagyok.
Ami azt illeti elsőre is meghallom a nevemet. Megszaporázom a lépteimet. Nem kapsz el Darius J. Harrington! De a francba, ez a kölyök gyorsabb, mint gondolnám. Megtorpanok. Mérgesen nézek rá, meg a lányra, aki nyilvánvalóan lekoptatás áldozata, és szánalmasan végigmérem szerencsétlent, hogy pont én kerültem be a képbe, és ha szóhoz juthatnék elmondanám, hogy ez aljas húzás, de mit tehetnék? Indokolatlanul sok ujj tapad rám. A karjaim bénán lógnak mellettem, ha van ember, aki nem tud ölelkezni, az én vagyok. Otthon nem jellemző, csak a biccentés, meg a kézfogás, és ez elég nevetséges, mert emlékszem, hogy a saját nagyapámat is magáznom kellett. Mint valami elcseszett viktoriánus regényben.
- Nincs az az isten. – suttogom vissza mosolyogva a fülébe. Hé, apukám, ha bajban vagy, old meg férfiasan, húzd fel a nagyfiú nadrágodat, és intézd el! De egyszerűen nem jutok szóhoz. Csak sodródom, a lány meg bámul, sőt szuggerál, hogy húzzak innen és ne is jöjjek soha többet vissza, de képtelen vagyok ellenkezni. – Bocsánat, tisztára elfeledkeztem rólad, mint… általában. – szúrósan nézek rá, de még mindig mosolyogva, megjátszva az örömöt, mint a legtöbb karácsonyi filmben.
Nézek rá, úgy, mint egy háromlábú kutyára szokás, és aztán győz a behódolás. Franc essen beléd, te kis… te. – Igen, már emlékszem… éppen az izébe indultunk, amiről a múltkor beszéltünk. - meglököm magam előtt. Mondhatni majdnem felborítom. – Szevasz, lány, akinek a nevét nem tudom. – és gondolom Darius sem. – Már most elkezdhetsz a fizetségemen gondolkozni. – fonom keresztbe a karjaimat.

Blah, blah, blah, blah, bla... Hogy lehetséges, hogy csak mondja és mondja, de egyszerűen...
- Figyelsz te rám egyáltalán?
- Ne haragudj egy kicsit elkalandoztam. - Felelem hirtelen feleszmélve. A lány neve Lora. Hollóhátas és mikor találkoztunk rohadtul utált. Az elmúlt hónapot azzal töltöttem, hogy kiismerjem, kedveskedjek neki és megkedveltessem magam. Nem értem. Amíg azt akartam, hogy kedveljen, minden szavát szinte ittam, minden mozdulatát figyeltem, most pedig azt hiszem belém eset... és már csak egy zavaró kellemetlenségnek látom, aki árnyékként követ és túl.. sokat... beszél. Tudom, az én hibám, de nem tehetek róla. Ha szeretni is akarnám nem megy, ez nem így működik. Egy kapcsolat csak akkor működik ha a felek érdeklődnek egymás iránt nem? Nos, mióta változtak az érzései irányomban elszállt az az apróság ami miatt eddig kicsit is érdekesnek találtam. Titkon remélem, hogy van valaki aki egyszer nem csak egy valami miatt kelti fel az érdeklődésem és egy életen át kihívást nyújtana, de jelenleg nem nagy esélyét látom a női verzióm felbukkanásának. Egy másik opció, hogy alaposan kivizsgáltatom magam.
- Azt kérdeztem elmegyünk e együtt a mézesfalásba? - Gondoltam azért mennék le Roxmorts-ba, hogy lődörögjek egy kicsit és szétnézzek hátha akad valami érdekes, de persze, miért is ne tölteném el a napot egy idegesítő csajjal a diabétesz melegágyában. Nem mehetünk csak úgy Roxmortsba ahogy kedvünk tartja szóval azt a néhány alkalmat nem szívesen pazarolnám el. Kellene találnom valami jó kifogást, valami jó kifogást, de mit? Nocsak pont itt jön.
- Szívesen mennék, de már megígértem egy barátomnak, hogy elkísérem mert kicsit félénk, de egyedül nem akar lemenni meg... hé itt is jön! - Mondtam, majd megszaporáztam lépteim, egy velünk szemben sétáló lány felé.
- Nora! - Köszöntöttem, egy vidám mosollyal, majd ahogy közelebb értem, széttártam karjaim jelezvén a közelgő ölelést.
- Kérlek ments meg. - Suttogtam a fülébe ahogy a megszeppent lányt karjaim szorításába fogtam. - Ha jól rémlik, már vagy tíz perce itt kellene lenned. - Mondtam kioktatóan ahogy elengedtem. - Itt? Hol az az itt? A járdán? Jobb hazugságokat kéne kitalálnom. Na mindegy, remélem kisegít. Igaz nem vagyunk öribarik és csak párszor beszélgettünk el, de na. Semmi rosszat nem tettem ellene eddig, mindig kedves voltam és lássuk be, ellenállhatatlan vagyok. Kérlek segíts!