2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A kérdéseinek sokaságára egyáltalán nem kap választ, viszont a helyzet annyira meghitt, és csodálatos, hogy valahogy nem is hiányolja azokat. Teljesen elveszik a kék szemekben, az érzésekben, és képtelen letörölni az arcáról a boldogság minden aprócska szikráját. Szemei csillognak, bőre jólesően kipirult, és szinte már önkéntelenül kerül közelebb a fiúhoz, akit egyáltalán nem ismer. Igaz, válaszok és kérdések nélkül is megérti az előtte ácsorgót, és tényleg úgy gondolja, hogy jelen pillanatban egyáltalán nincs szükség szavakra, hiszen a kezeik érintése az, na meg tekintetük találkozása, mely minden kiejtett szónál többet mond. Lassan emelkedik fel a kiömlött teából, és a fiú pontosan úgy követi, ahogyan sejteni lehetett. Na nem mintha elvárta volna tőle, hogy ezt tegye, egyszerűen csak tisztában volt azzal, hogy már csak udvariasságból is hasonlóan fog cselekedni. Ajkai közül szinte meggondolatlanul röppennek ki a szavak, melyek értelmetlennél értelmetlenebb mondatokká állnak össze, kezei pedig a levegőbe emelkednek és szinte már önálló életet élve mozognak, mintha csak egy láthatatlan erő pörgetné őket és hozná lelkesedési szintjéhez hasonlatos állapotba azokat. Poppy hadar, kérdez, lelkesül, és szinte már észrevétlenül kerül közelebb a fiúhoz. Lábai maguktól hidalták át az egyébként sem túlzottan jelentős távolságot, és mire feleszmélt, már ott állt Damien előtt és annak csillogó lélektükreibe nézhetett. A szavai elakadtak, még a légcsere is nehezére esett. Szíve a torkában dobogott, és már azzal sem volt tisztában, hogy hogyan is fonhatta össze az ujjait a fiúéval,abban azonban biztos volt, hogy a másiknak sincs ellenére ez a közelség. Hiszen az ismerősen idegen íriszek úgy pillantanak rá, mintha ő lenne a világ legcsodálatosabb teremtménye, és a lány ezekben a végtelennek tűnő percekben el is hitte ezt. Már második találkozásuk első pillanata óta elégedett, és talán most van az életében először, hogy szépnek érzi, gondolja magát. Olyannak, aki képes valakit teljes egészében lenyűgözni, és ez az érzés számára mindennél idegenebb. Mindig is voltak fenntartásai önmagával kapcsolatban, csúfolták még kiskorában haja miatt, magassága miatt, és bántották is azért mert olyan, amilyen. És most, ha belepillant Damien íriszeibe önmagát látja, kipirult arcát, csodálkozástól kipirult orcáját és elnyíló ajkait. És persze, csak reméli, hogy ezekben a percekben a fiú is valami hasonlót él át, hiszen ő is tökéletesnek látja. Hiszen már akkor érezte a közöttük lévő vibrálást mikor először találkoztak, és ott, abban a percben minden tökéletes volt! Ez pedig mostanra sem változott. Hiába nézegeti a lány és futtatja végig a tekintetét a fiún, egyszerűen mindent szépnek talál rajta. Tetszik neki a vörös lobonc, a kissé hosszabb tincsek, a feje búbján található torzonborz kuszaság, melybe az ember legszívesebben beletúrna. Imádja a fiú mosolyát, szemét, vállait, kiálló kulcscsontját és bőrének citrusos illatát. És ami még ennél is szebb, hogy imádja az érintését, mellyel a bőréhez ér, és melynek hatására a lányon apró szikrák keletkeznek, melyek mint apró áramütések, úgy bizsergeti a bőrét. Egyetlen mozdulat… Csak ennyi történt ahhoz, hogy a távolság kettejük között teljesen eltűnjön. Édes ajkak hajoltak a szájára, és egy pihekönnyű csókkal taglózta le a fiú a lányt, egyetlen másodperc alatt. Mert az egész nem tartott sokáig, nem is volt igazi csók, csak egy egyszerű puszi, azonban mindennél többet jelentett. Poppy arra is képtelen volt, hogy a szemeit lecsukja, így megfigyelhette a felé hajoló fiút, annak lecsukódó pilláit és ezt az egész mozdulatsort azonnal eltemette elméjének és emlékeinek legmélyére. És természetesen miután véget ért, képtelen volt arra hogy megmozduljon. Arcán a pír immár állandó társ lett, és csak akkor vette észre mennyire görcsösen szorítja a fiú kezét, mikor az már eltávolodott. Ujjai teljesen elfehéredtek a másik kezének szorításában, és ettől, na meg attól a téveszmétől, hogy a másiknak esetleg fájdalmat okozott teljesen zavarba jött. Hiszen nem akart ő semmi rosszat, még csak észre sem vette, hogy mit tesz, azonban nem gondolta, hogy normális lenne egy ilyen reakció. Egy másfajta reakció azonban… nos egészen helyesnek tűnt.
Pedig már hónapokkal ezelőtt megfogadta, hogy nem keveredik bele semmilyen kalandba. Pláne nem úgy, hogy Oliver szülei mostanában teljesen rá vannak szállva. És mégis történt pár csók azzal az enyhén ittas fiúval, akivel szintén megvolt az összhang. Igaz, ott meg bírta állni, hogy visszacsókoljon, sőt még a lelkét is megnyugtatta, és büszke volt saját magára, mert végre saját jelleme ellen cselekedett, úgy, és azt, ami tényleg helyes volt. Azonban most… most egyszerűen képtelen ellenállni a kísértésnek. Fejében hiába kavarognak a gondolatok, és az ellenérvek, nem tudja magát visszafogni. Általában sosem kezdeményez, ő csak úgy belecsöppen helyzetekbe, most viszont félredobva minden szégyenérzetét nyúl a fiú után, és akasztja karjait annak nyakába. Egy lépést tesz előre, szinte már belesétál a fiú karjaiba. Ujjai a másik tarkójára tévednek, majd óriási szemekkel néz a fiú szemébe. Tekintete vágyakozással fűtött, és ha Damien nagyon figyel, akkor akár még a lány sebesen doboló szívverését is hallhatja. A lány először a fiú szemébe néz, majd önkéntelenül is annak csókra hívogató, puha ajkaira pillant. - Ah, a francba… - suttogja, majd a másik szájára hajol és először lágyan, majd annál szenvedélyesebben csókolja. Nyelve játékosan esedez bebocsájtásért… majd ha megkapja azt, egy halk sóhajjal adja át magát az érzéseknek...
Δ [You must be registered and logged in to see this link.] Δ <333 Δ 816 szó *.*
Nevemre tett megjegyzésén halványan elmosolyodtam, de őszintén szólva nem is maga a dicséret volt az ami jó érzéssel töltött el. A hangja egyszerűen tökéletes volt. Mintha úgy rakták volna össze ezt a lányt, hogy minden egyes porcikája, rezdülése és mozdulata elkápráztasson. Minden egyes általa kiejtett szó kényeztetés volt füleimnek, s még ha azt mondanám is, hogy legutóbbi találkánk alkalmával sikerült darabkákra törnie a szívemet alig pár óra leforgása alatt, jelenléte minden apró szilánkot arra kényszerített, hogy egy újszerű érzéstől felhevülve kezdjenek ismét erőteljesen lüktetni. Végül egy halk sóhajat hallatott, melytől gerincemen jóleső bizsergés szaladt végig, onnan pedig szétsugárzott egész testembe. Ahogy lassan elkezdett felemelkedni, úgy éreztem mintha szemeivel húzott volna magával. Hülyén és érzelgősen hangozhat, de egy pillanatig sem akartam elveszteni a tekintetét, mintha attól féltem volna, hogy ez az egész dolog abban a pillanatban véget ért volna én pedig... soha nem akartam, hogy vége legyen. Ahogy végül mindketten talpon voltunk, újra felcsendült a lány, számomra oly' kellemes hangja, s kérdések olyan lavináját zúdította rám, melyek már az én fejemben is cikáznak egy ideje. Egy iskola, egy klubház, ráadásul már egyikünk sem épp elsőéves. Mégis, hogyan lehetséges egyáltalán, hogy még nem találkoztunk... vagy nem vettük észre egymás. Miért nem hallottam ezelőtt ezt a kellemes, simogató hangot, vagy találtam szembe magammal ezekkel az igéző szemekkel? Áldom a szerencsém, hogy most egymásba futottunk, mégis zavart, mennyi idő telt el úgy, hogy nem találkoztunk össze. Mindenesetre egyre szélesebbre húzódott a vidám mosoly ajkaimon, ahogy a lány néha vihogva, karjaival erőteljesen gesztikulálva adott hangot a kérdéseknek, melyeket én nem mondtam ki hangosan, bár engem is érdekeltek. Egyre biztosabb voltam benne, hogy ez az egész nem álom, mert... valóságos volt az egész, mégis valami megmagyarázhatatlan extrával. Egyszerűen jobb volt benne minden. Éreztem ahogy Poppy ismét megérinti a kezemet én pedig habozás nélkül fontam össze ujjaim az övéivel, így próbálva megakadályozni, hogy újból el kelljen engednem. Élvezet volt nézni milyen örömteli az arca, mégis vöröslő pofija arra engedett következtetni, hogy zavarban lehetett... csak úgy mint én. Nem tudtam mit kellene tennem, én egyszerűen csak álltam ott némán vigyorogva, hallgatva a lány válasz nélkül maradt kérdéseit és csak próbáltam feldolgozni, hogy ami most történik azt... hát tényleg megtörténik. Mikor végül elhallgatott és félénken ismét felém villantotta azokat a mélykék szemeket, hirtelen egy nagyot nyeltem. Tekintetem szemeiről ajkaira vándorolt és ahogy lassan közelebb hajoltam hozzá, úgy éreztem mintha szívem a torkomban dobogna. Nem akartam semmi mást csak azt csak egy pillanatig megízlelni ajkait. Ahogy végül oda értem, egy apró, talán csak egy pillanatig tartó csók csattant ahogy ajkaink összeértek, de talán ez az egyszerű... szájra puszi kellemesebb volt, mint bármely korábbi csók. Éreztem ahogy bőrének kellemes illata keveredve parfümével megalkot egy nyugtató, kellemes aromát, melynek hála a szívem oly ütemben lassult le, hogy talán ki is hagyott egy ütemet. Ahogy hátrébb hajolva szemeimet újra kinyitottam és rögtön azzal a gyönyörű kéken csillogó szempárral találtam szembe magam, csak arra tudtam gondolni, hogy... több kell.
tag: ide ~ szavak: ###~ notes: ide
Poppy Wildheart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Damien & Poppy - az első találkozás... 2014-12-02, 18:48
"I fell in love next to you, Burning fires in this room. It just fits Light and smooth, Like my feet in my shoes. It's only been, One night of love. And maybe, That is not enough Hold me tight, Don't let me breathe Feeling like, You won't believe!"
; to Damien
Valójában a térdén egyre jobban éktelenkedő folt egyáltalán nem volt fontos. A világon jelen pillanatban semmi sem volt elég fontos ahhoz, hogy fürkész tekintetét levegye a fiú arcáról. Hiszen nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna eszébe az a bizonyos éjszaka, az a koncert, a hömpölygő tömeg és összekulcsolódott ujjaik. És most, hogy kezeik ismételten összeértek, el sem tudta képzelni, hogyan is élhetett ez idáig a fiú tenyerének melegsége nélkül. Hiszen most, hogy hozzáérhetett, hogy közvetlen közelről szemlélhette csillogóan kék íriszeit, megnyerő mosolyát, a szíve is hevesebben kezdett dobogni. A gyomrában apró pillangók kezdtek verdesni, és teljesen izgalomba jött attól, hogy végre láthatja Damient. Percekig kizárta a külvilágot, és testét belső remegés rázta, miközben immár normális fénynél is megszemlélhette az oly vágyott arcot. Ajkára mosoly kúszott, mikor végre feltűnt neki, hogy a hajuk színe hasonlóan vörös színben pompállik, és hogy szemük is kék. Emiatt úgy érezte, igazán különlegesek lehetnek egymás számára, vagy csak épp a világnak. Gerincén jóleső borzongás futott végig, mikor a fiú önkéntelenül is végigsimított kezének bársonyos bőrén, és kissé elnyíló ajkakkal kapta tekintetét a mozdulat irányába. Szinte már feltűnően nézte a másik köröket leíró ujját, majd a túl hosszú bámulás után ismét a fiú lélektükreibe pillantott. - Igazán köszönöm! – fogadta el a bókot tőle egyáltalán nem a megszokott módon. Ugyanis most valahogy nem volt ott a vihorászás,az egyéb sallangok, melyekkel előszeretettel illette a neki udvarlókat. Most csak saját magát adta, na meg a teljes zavart, melyet ez az egyetlen mondat okozott. Nem csoda hát hogy a füle tövéig elpirult és próbálta összekaparni agyának teljesen széteső gondolatait. Soha nem viselkedett még így, szóval teljesen meglepte ez az egész helyzet. Igaz a megismerkedésük is különleges volt, ahogy az is, hogy az elmúlt hónapok alatt soha nem találkoztak még. Vagyis mintha rémlett volna a lánynak, hogy van egy griffes fiú, aki kiköpött Weasley, de soha nem tulajdonított ennek túlzott jelentőséget. Igaz, lehet kellett volna. - A te neved is nagyon szép… - préselte ki a szavakat magából, majd várt. Várt egy percet, talán kettőt is, azonban egymás tanulmányozása annyira lekötötte őket, hogy tényleg kezdett megfeledkezni arról a fránya teáról, na meg arról is, hogy már percek óta csak egymás kezét szorongatják. Ő adta fel először. Egy halk sóhajjal próbált feltápászkodni, és húzta fel magával a fiút is, ha az hagyta. kissé kiroppantotta térdkalácsát, ami elgémberedett már a nagy guggolásban, és rosszalva szemlélte a térdén megjelent hatalmas foltot. Végül is, úgyis mosni akart, nem gond, egy ruhával több vagy kevesebb. - De mond, hogyan? Mármint hogy lehetsz itt…? Pont itt, és pont varázsló, és …? Egy mugli koncerten? Mennyi volt az esélye, hogy épp ott, és hogy utána épp itt?! – kezdett el beszélni feltartóztathatatlanul, mintha az elmúlt időkben belé fojtották volna a szavakat. Sokat kérdez, rengeteget, és eközben vadul gesztikulált is, hol a fejét rázza, hol belekacag a kérdésébe, miközben pillantása vissza-visszatér az oly régen látott arcra. Arcára öröm ült ki, elégedettség, és egy el nem tűnő pír mely izgatottságát jelképezi. Eközben szinte úgy ér hozzá a fiú kezéhez ismét, mintha a földről való feltápászkodás után nem engedte volna el. Észre sem vette, úgy került egyre közelebb, és egy pillanat alatt sikerül ismét némaságba burkolózva a kék szemekbe néznie közvetlen közelről, immár álló helyzetben. Hiába… az élet csodálatos!
Eltudod te képzelni milyen érzés volt? Úgy értem, gondolj csak bele. Pár hónapja egy buliban összefutottam egy lánnyal, aki egy tánc alatt elrabolta a szívem, majd ahogy közös kis keringőnk végéhez ért, szinte szó nélkül hátrahagyott. Most pedig kiderült, hogy nem elég, hogy ő is varázsló és a Roxfortba jár, de ráadásul ugyan ahhoz a házhoz is tartoztunk. Tudom én, hogy sokan járnak ebbe a suliba, de azért észrevehettük volna egymást... talán kicsit többet kellene bejárnom órákra.. Őszintén megvallva azt sem tudtam, hogy mi a fenét kellett volna éreznem akkor és ott. Talán jogos lett volna, ha kicsit dühös vagyok, hisz mégis csak ő hagyott ott, viszont egyrészt nem vagyok az a haragtartó típus másrészt meg... ahogy ránéztem, szinte gondolkodni is nehezemre esett, mert nem akartam, hogy akár egyetlen kósza gondlat is elterelje róla a figyelmem. - Én bizony... - Mosolyodtam el válaszára, míg szinte észre sem vettem, hogy tenyeremben pihenő kezét óvatosan cirógatni kezdtem. Talán csak egy egyszerű reflexszerű mozdulatsor volt, ahogy pár ujjammal gyengéden végigsimítottam a lány selymes, hófehér bőrén, míg arcomon szűnni nem akaró kedves mosoly kíséretében kémleltem a lány arcának vonásait. Hirtelen csak arra lettem figyelmes, ahogy szemeit lehunyva orrcimpái aprókat rezdülnek, jelezvén, hogy a lány szimatol valami után. Reménykedtem benne, hogy nem belőlem árad valami kellemetlen illat, így én is beleszippantottam a levegőbe, de szerencsére semmi mást nem éreztem, csak a nemrég kiömlött tea kellemes aromáját. Ahogy szemeit ismét rám villantva felnézett és nekem szegezte azt a megjegyzést... hirtelen bűnösnek éreztem magam, mert elmulasztottam a bemutatkozást, még akkor is ha ő volt az aki faképnél hagyott engem azon a bulin. Azonban a következő pillanatban elárulta a nevét és egyszerűen nem bírtam ki egy széles vigyorgás nélkül. - Ez a legaranyosabb név amit életemben hallottam... - Feleltem, majd hirtelen, számomra sem teljesen tisztázott késztetés hatására, ajkaimhoz emeltem a lány sérült kacsóját, majd lágyan egy apró csókot nyomtam rá.-... illik hozzád. - Fejeztem be ezzel előbb megkezdett mondatom. Eztán megemlíti, hogy talán ideje lenne felállnunk a kis tea tócsából amiben már egy ideje mindketten térdepelünk. Őszintén megvallom már eddig is éreztem én, hogy valami forró folyadékban térdelek, de eddig természetesen mint ilyenkor bárkinek a legrosszabb eshetőség jutott eszembe... de végül is nem hugyoztam össze magam és ez a fő. - Ahham... felállhatnánk... - Válaszoltam végül felvetésére, de szavaim ellenére sem mozdultam egy centit sem, egyszerűen csak hevertem ott, elveszve a lány tekintetében, de hogy őszinte legyek nem voltam benne biztos nem e még mindig a fotelban fekszem valójában és ez az egész csak egy álom. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy ez a vörös szépség látogatást tesz tudatalattimban... de ha így is volt reméltem, még hosszú órákig nem ébredek fel. - Én... szóval... - Fogalmam sincs mit akartam mondani, de végül úgy folytattam.. - Damien vagyok.
tag: ide ~ szavak: ###~ notes: ide
Poppy Wildheart
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Damien & Poppy - az első találkozás... 2014-11-30, 22:12
"I fell in love next to you, Burning fires in this room. It just fits Light and smooth, Like my feet in my shoes. It's only been, One night of love. And maybe, That is not enough Hold me tight, Don't let me breathe Feeling like, You won't believe!"
; to Damien
Soha nem gondolta, hogy a fiút pont az iskola falai között fogja viszontlátni. Hiszen eltelt már jó pár hónap, és mikor azon a bulin volt, akkor muglikkal bulizott együtt, olyanokkal, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi is az a mágia. Mekkora lehetett az esélye annak, hogy a fiú is pont itt van, ebben a városban, országban, vagy éppen iskolában? Nagyon kevés! Azonban mégis valóság az egész. Valójában egy fájdalmas valóság. Hiszen pont miatta nyúlt hozzá a forró bögréhez és égette meg az ujjait, és csinált a társalgó közepére egy jó kis kacsaúsztatót. Öröm az ürömben, hogy a fiú nem nézi tétlenül, hogy megsérült, és hogy a földre ömlött tea immár jólesően illatozva csodás aromákat varázsol a levegőbe. - A francba... - csúszik ki a száján a keresetlen mondat, majd gugol le, hogy megpróbálja fájós kezével összeszedegetni a bögre darabjait. Azonban nem jut vele túl sokra, ugyanis a szintén vörös hajú fiú egy szökkenéssel eltünteti a kettejük közötti távolságot. Keze lágyan nyúl Poppy ujjai után, majd a forró és vöröslő végtagot lágyan fújja meg, hogy ezzel is lehűtse. A gesztus több mint kedves, így hát nem csoda, hogy a lány szinte már fülig elvörösödik. Bár igazából ezért nem csak a gesztus a hibás, hanem a fiú közelsége is. Hiszen hozzáér, ujjai lágyan fogják kezét, és ha nem égne annyira a sebe, akkor is tűzforrónak érezné a másik érintését. - Jól vagyok, köszönöm. - válaszolja halkan, majd immár a kezéről végre a fiú arcába néz. Kéklő íriszek ejtik rabul a pillantását, és Poppy pont úgy süllyed el ebben a csodásan szikrázó lélektükörben, mintha a legkékebb óceánban fürdőzne. Szinte már belemerül és képtelen arra, hogy partra evickéljen. A kékség fogva tartja, de nem is bánja, hiszen ezt a szépséges, mandulavágású szemet akár élete végéig is elnézegetné. - Igen, én! És Te... Te vagy ... - suttogja a fiú félbehagyott mondatára, és egyszerűen képtelen folytatni a mondatot. Hiszen annyi mindent mondana, annyi mindent mesélne! Ha lehetne elmesélné, hogy hónapok óta úgy alszik el, hogy próbálja felidézni a fiú arcát, hogy maga elé képzeli azt az egyetlen táncot, a körülöttük tomboló tömeget, és azt a békét és csendet, mely mégis körbevette őket az őrült forgatagban. Elmondaná, hogy minden alkalommal mikor Londonban jár, betér egy parfümériába és végigszaglássza a parfümöket, hátha rátalál a fiú illatára, bár legbelül mindig is tudta, hogy a tánc közben bőrének természetes illatát érezte elvegyülve a parfümmel, és ezt soha nem is fogja megtalálni, hacsak nem a fiú viseli azt. És most hogy immár közvetlen közelről nézhet a fiú arcába, orrát is megcirógatja az oly nagyon keresett friss, már-már citrusos illat. Önkéntelenül is beleszimatol a levegőbe amihez egy másodpercre a szemeit is lehunyja, még akkor is, ha ezzel akár azt a látszatot is kelti, hogy flúgos. - Nem mondtad meg a neved... - suttogja, mikor ismét kinyitja a szemeit, majd kérdőn néz a fiúra. Hiszen az immár vagy öt perce fogja a kezét , és pontosan ugyanúgy bámulja, ahogyan valószínűleg a lány is . - Én Poppy vagyok. - suttogja majd zavartan lesüti a szemeit. Igazából elég ciki, hogy annak idején még arra is képtelenek voltak, hogy bemutatkozzanak egymásnak, és hogy a kettejük következő találkozását a sorsra bízták. Merész húzás volt, bár a sors valószínűleg tényleg valamilyen tervet akar velük beteljesíteni, ugyanis ha nem így lenne, akkor nem lennének ugyanazon falak között, és ugyanazon házban. - Azt hiszem akár fel is állhatnánk a földről, mert kezd átázni a nadrágom... - mondja a lány, majd a fiúra mosolyog. Kivillantja hófehér fogait, és ismét elgyönyörködik annak csókolnivaló ajkában, mely örökösen mosolyra húzódik, vöröslő kusza tincseiben, melyek csak úgy vonzzák az ujjait, és a vágyat, hogy beletúrjon a dús sörénybe.
Tárgy: Re: Damien & Poppy - az első találkozás... 2014-11-30, 21:21
A griffndél klubhelyiségében ültem a kandallóval szembe n lévő fotelban és órákat töltöttem azzal, hogy a gitárt pengetgetve dúdoltam egy félkész dallamot. Már akkoriban is érdekes volt ennek az egésznek a folyamata. Egyszerűen csináltam valamit, egy tök hétköznapi dolgot aztán a semmiből megszólalt a fejemben pár összefűződő dallamocska. Majd napokig visszhangzott a fejemben, mindig picit hosszabbra nyúlva, míg végül elérte azt a szintet, hogy nem bírtam tovább és meg kellett alkotnom. Pont olyan ez mint mikor eszedbe jut a kaja... aztán egyre több gondolsz a takóra míg végül elköltözöl Mexikóba. Most mit néztek ennyire, ez egy tökéletes példa volt. Na jó egy példa volt. Figyelj ha érted miről beszélek, akkor ne szólj be, ah meg nem érted, akkor próbáld meg, így csak a mesélés húzódik el. Szóval ott tartottunk, hogy épp egy új szerzeményemen dolgoztam, s mint általában rendesen belefelejtkeztem a dologba, mígnem végül elakadtam. Nincs is annál rosszabb érzés, mint mikor csinálsz valamit és a fejedben már meg is körvonalazódott, hogy mit is szeretnél pontosan elérni, azonban bárhogy próbálkozol, bármennyire igyekszel hiányzik valami. Valami apróság ami az egészet tekintve jelentéktelennek tűnhetne mégis enélkül a kis dolog nélkül nem lehet teljes. Egy hang, egy szünet, agy dallam... de egyszerűen elakadtam. Kelletlenül dőltem hátra a nagy fotelben, mely szinte elnyelt engem annak ellenére, hogy nem vagyok túl kicsi, s lehunyt szemmel vártam, hátha a helyiséget beterítő csönd ihletet ad ad folytatáshoz. Még az ürességet füleltem, hátha kitűnik belőle valami, egy halk koppanás visszhangja rázta fel az üres helyiséget melyre szemhéjaim hirtelen pattantak fel a kíváncsiságtól. Ahogy fejem a hang irányába fordítottam, a fordulás sebessége miatt elmosódó szoba látványát egy szempillantás alatt vette át egy szempár. Mintha csak arra várt volna mind ezidáig, hogy csapdába ejtse egy kósza pillantásom és olyan erővel ragadta meg, hogy ha akartam volna sem tudtam volna szabadulni a kék szempár börtönéből. De miért is akartam volna? Egy szívdobbanás alatt idézte vissza a jelenetet, mely egy buliban játszódott le még a nyáron. Bevallom fatalon sokszor estem szerelembe és túl gyorsan, de sosem úgy mint akkor. Ott volt az a lány. A hófehér bőre olyan volt mint egy vászon amire a mesterek mestere rajzolta meg rubinvörös hívogató ajkait, valamint azt a szempárt, mely felzabálja bárki tekintetét aki egyszer is rápillant. Vörös tincsei tökéletes keretként szolgáltak a műalkotásnak, mely nem egyszerűen egy helyes pofi volt. Tudom ez az egész így nyálasan és túl giccsesen hangzik, de bűnnek érezném csak annyival körülírni, hogy egy irtó aranyos csaj volt akit helyben... Szóóóval a következő pillanatban pedig már egy hangos csörömpölés zúzta darabokra a csendet, melyen az előbbi halk koppanás épphogy csak repedéseket keltett, s ahogy a fájdalomtól felszisszent, fénysebességgel ugrottam ki a fotelból, hogy a lányhoz siessek. - Jól vagy? - Kérdeztem sérült keze után nyúlva, melyen egy vörös folt éktelenkedett jelezve az égés helyt, s be kell valljam próbáltam rövid ideig kerülni az újabb szemkontaktust, nehogy újra az előzőhöz hasonlóan magukkal ragadjanak, ám nem tudtam féken tartani magam túl sokáig. Ahogy sérült kacsóját lassan közel emeltem ajkaimhoz, finoman próbáltam fújni kicsit, hogy enyhítsem a fájdalmat, közben pedig kénytelen voltam felnézni rá - Te vagy az... - Hasított belém a felismerés. nem csak emlékeztetett arra a nyári éjszakára, mikor egy tánc alatt belezúgtam egy lányba, majd ott is hagyott... de ő volt az. életemben talán először nem tudtam megszólalni.
Poppy Wildheart
Reveal your secrets
Tárgy: Damien & Poppy - az első találkozás... 2014-11-30, 14:54
Dobbanás... Zakatolás... Bennakadó lélegzett, elnyíló ajkak és teljes döbbenet. Talán ezek azok amik a leginkább jellemzik Poppy jelenlegi viselkedését. Ritka alkalom, hogy a lány képtelen arra, hogy bármit is mondjon, vagy épp tegyen. Hiszen Ő az, aki mindig minden helyzetben tudja mit is csináljon, azonban most, mintha nem is ő lenne. A teste képtelen megmozdulni, mintha lelkét bezárták volna egy érző, vágyakozó és teljességgel mozgásképtelen börtönbe. Soha nem gondolta volna, hogy ennyi idő után sikerrel fog járni, és az égiek rámosolyognak. Azonban talán mégis kiérdemelte azt a kis törődést, hiszen az ismeretlen ismerőst, immár másodjára sodorták az útjába, és nem is akárhol, a Griffendél klubhelységében. A lány kezei görcsösen markolják a forró teásbögre fülét, úgy nézi még mindig a fiút. A kék szemeket már látta egy koncerten, ahogy a kusza, ezerfelé álló tincseket is. Látta a nem túl nagy orrot, az örökösen mosolyra húzódó ajkat és emlékeiben még a mai napig fel tudja idézni a fiú dallamos orgánumát is. Kettejük találkozása csak egy pillanat volt, csak egyetlen szám, mely 3 percnél nem lehetett hosszabb, azonban az mindent megváltoztatott. Akkor, ott, önmaguk voltak mind a ketten, mindenféle külső hatás nélkül. Ketten voltak a tömeg közepén és a szívük tökéletesen egy ütemre dobbant, pontosan ugyanolyan intenzíven, mint ahogy most a lányé. Jelen pillanatban az épp ki akar szakadni a mellkasából, madárként akarja körberepülni a termet, és hozzásimulni a fiú lelkéhez. Hogy mikor is lett ennyire romantikus és nyáltól csöpögő? Nos, maga sem érti. Sem az érzést, melyet a név nélküli kivált belőle, sem azt, hogy miért is áll ennyire döbbenten és figyeli a fiút, aki még csak rá sem emelte a tekintetét. Vajon nem érzi, hogy már percek óta figyelik? Hogy fürkész kék íriszek vizslatják, és próbálják teljes egészében átvilágítani nem csak a külsejét, hanem egész lényét? Végre közelebb lép. Egyetlen lépést tesz csupán, ami éppen elegendő arra, hogy magassarkú topánja egy halkat koppanjon. Nem nagyot, csak épp akkorát, hogy felhívja magára a figyelmet, és a fiú végre észrevegye. Hiszen ketten vannak, csak ketten. Poppy pedig ha a fiú végre ránéz, elveszik annak lélektükreiben. Egyik kezével elengedi bögréjének fülét, és elfeledkezve annak forróságától kulcsolja rá a kezét az aljára. Az édes pillanat pedig egészen eddig tartott, hiszen a lány sikeresen égeti meg a kezét. Vörös csík jelzi a fájdalmas találkozást a hővel, valamint egy nem éppen nőis káromkodás, na meg a földön darabokra hulló porcelán csilingelő hangja. Nem éppen tökéletes bemutatkozás... de hát kit is érdekel, ha az ember lánya épp az imént égette le a kezét????
