2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Tárgy: Re: Leo (Cameron) & Jenine 2015-02-28, 10:57
- Az első hiba... alábecsülsz. - húzódik egy kisebb vicsor az ajkaimra, ahogy felé pillantok. - Szerinted még el kéne érnem, hogy szenvedj? Cameron... - ugyanolyan őszinte undorral ejtem ki a nevét, mint ahogyan ő az enyémet. - Kezdj már el élni. Nem tudlak megfogni, mert egyszerűen nincs mit elcsesznem neked. Az ő fajtáját gyűlölöm a leginkább, csak úgy sodródik az árral, de ahhoz is gyáva, hogy egyetlen lépést tegyen a valódi világ felé. Szánalmas. - Jesszus, ne fenyegess. Még megijedek. - forgatom meg a szemeimet. Mintha nem tudná, hogy hamarabb kikaparom a szemét, minthogy kettőt pislog. Vagy talán Leonak sem meséltem még a gyerekkoromról? Egy újabb dolog, amit be kell pótolnom. - Én? Szégyenlős? - nevetek fel őszintén, majd lassan, öntelt mosollyal az arcomon rázom meg a fejemet. - Te tényleg nem ismersz. Stílusos lenne, ha most nemes egyszerűséggel letolnám a gatyám, és lehugyoznám az ajtót, csak az a gáz, hogy pont nem kell. Halkan felsóhajtok, és későbbre halasztom ezt a poént. - Ismerkedsz a fajtáddal? - vigyorodom el, bár már úgysem látja az arcomat. Pontosan tudom, mennyire tisztaságmániás, és élvezettel tölt el a gondolat, hogy szenved. Ahogy visszatér mellém a bűzölgő, izzadt kis szociopata, halkan felnevetek és a drótra pillantok. Francba is, lassan tényleg kijut nélkülem is. Majd... egyszer. Mi a jó ég? - Te most tényleg ennyire nyomorék vagy, vagy csak engem tisztelsz meg evvel a színjátékkal? Igen, észrevettem, hogy ledobta a felsőjét, és igen, tetszik a látvány. Vagy evvel akart zavarba hozni? Úgy lépek mellé, hogy közben vagy százszor jó alaposan végigfutottatom a tekintetema a felsőtestén. Mást is végigfuttatnék persze, de... aztán egyszerűen finoman oldalba talpalom. - Húzódj odébb. Ezt már nem bírom nézni. Kirántom a kezéből a drótot (legalább valami hasznosat talált), és jóval rövidebb szenvedés után - már tökre elbaszta a formáját - az ajtó hangos nyikorgással nyílik ki előttünk. A kérdés már csak az, hova vezet a hulladéktároló kijárata? Egy keskeny.folyosó tárul elénk, amelyet fáklyák lángja világít meg, a halovány félhomályban sem a járat vége, sem további kijáratok nem rajzolódnak ki, pár méterrel arrébb elkanyarodik. - Nesze, hozd. Még szükségünk lehet rá. - vágom hozzá a drótot, mielőtt nekivetem magam a folyosónak. - Vetkőzzek én is, hogy ne érezd magad olyan egyedül? - vigyorgok rá, és leplezetlenül bámulom tovább, lépteink finoman visszhangoznak a folyosón, valahonnét halk csöpögés hallatszódik.
- Hogy szenvedjek? - itt jómagam is hangosan felnvetek. - Itt csak egy aprócska hiba van, az itt tanuló nyomorultak közül senki még csak a közelébe sem érhet az ilyesminek. Leo, ő tud szenvedni de engem egyszerűen nem tudnál mivel megfogni - rántom meg a vállam majd egyik kezemet a szemem elé emelve a körmeimet kezdem nézegetni. Tekintetem az ujjperceim bőre alá fecskendezett tintapacákra siklik... emlékszem még amikor normálisan néztem ki. Egészen komolyan, visszasírom azt a napot. Persze mindez egy pillanatra sem ül ki az arcomra. - Csak, hogy felvilágosítsalak Jenine - ejtettem ki úgy a nevét mintha köpnöm kéne tőle - valószínűleg kettőnk közül te lelnéd előbb halálod - jegyzem meg majd ellökve magam az ajtótól az ételledobóhoz sétálok. - Azthiszem kettőnk közül te vagy a szégyenlősebb így ha sor kerülne az imént említett szükséghelyzetre hidd el, nem zavartatnám magam - jegyeztem meg majd megtámaszkodva a konténer peremén beugrottam a lomok közé s lehajoltam. Keresek valami éles szerszámot vagy drótot és kinyitom az ajtót, Leo már sokszor csinált ilyet. Például amikor be akart osonni egy-két lány hálószobájába de az ajtó zárva volt. Vagy éppen amikor elkoboztak tőle valamit s minden áron vissza akarta szerezni. Sorolhatnám de azthiszem felesleges, ti is eltudjátok képzelni. Persze az megint egy dolog, hogy Leo ezt már csinálta - jómagam nem. Mármint effektíve igen de valójában fogalmam se volt róla, hogy ilyenkor mit és hogyan kell csinálni. Mindegy ráérek ezen gondolkodni ha meglesz a szerszám. Egy idő után győztes lelkesedéssel (már amennyire én faarccal lelkesedni tudok) ugrottam ki a konténerből s odasétáltam az ajtóhoz. Leültem elé majd elkezdtem hajlítgatni a talált drótdarabot. Nemsokára roppant zavaróvá vált az ételmaradékoktól átázott elnehezedett pólóm, a szagáról már ne is beszéljünk úgyhogy félúton lekaptam magamról és bedobtam a sarokba. Máris sokkal jobb, nem fázok és nem vagyok mocskos. Utálok koszos lenni. Úgy döntöttem nem kommunikálok Jen-el, úgyis csak hátráltat. Ilyenek ezek a nők, roppant haszontalanok.
Tárgy: Re: Leo (Cameron) & Jenine 2015-01-24, 19:52
Cameron csak beszél, beszél, beszél és beszél, én pedig elnyomok egy ásítást, és kikaparok a körmöm alól egy oda nem illő koszdarabkát. Nagyon a mellére szívhatta, hogy virágnyelven lebeszariztam, anatómiai ismeretek ide vagy oda. Viszont el kell ismernem, hogy csúfosan átvert... ahogy eltűnik az értetlen arckifejezés, a megjátszott Leo, olyan erővel csap le rám a valóság, hogy avval sem józaníthatott volna ki jobban, ha tényleg pofán ver. Nem is az a legrosszabb az egészben, hogy Cameron ennyire könnyedén játszadozik velem... hanem hogy észre sem vettem a különbséget. Az a tekintet, az a hanghordozás, a mozdulatai, a pimasz mosolya... azt hittem, bármikor felismerem ezeket, és mégis, Cameronnak még csak komoly erőfeszítéseket sem kellett tennie, hogy átverjen. - Talán nem nyerhetek, de ettől te sem leszel győztes. Akár megszerzem, akár elvesztem Leot... a végén elérem, hogy szenvedj. Vagy csak pofánverlek. Vonom meg a vállamat, gyenge próbálkozása után pedig halkan felnevetek. Majd pont összejátszom vele... - A legkevésbé sem érdekel, meddig leszünk bezárva ide, szívesen végignézem, ahogy megrohadsz idelent. Utolsó megjegyzése hallatán jólesően felnevetek, annyira szórakoztató az undora, talán csak mert eltér a szokásostól. - Oh, ennyire egyszerűen nem fogsz lerázni. Még meg kell fizetned, amiért elbasztad az éjszakámat. Én aztán nem fogom siettetni azt az elválást... ahogy alulmaradni sem fogok egy elkényeztetett egoista puhapöcs mellett. - Ha hugyoznod kell, kapd csak elő, nem nagyon fog meghatni. - vigyorgok rá, kezd idegesíteni, ahogy járkál. Nem mintha jutna bárhová is, két kijárat van, az egyik zárva, a másik meg egy rohadt cső. Hosszú éjszaka elé nézünk...
Igen, kellőképpen összezavartam. Amikor helyet foglal mellettem lenézek rá, tekintetemben nyertes gőg forr. - Van némi probléma az anatómiai ismereteiddel. A here nem a vizeletet tárolja. Fejlődéstani eredete alapján a női petefészekkel analóg, funkciója a hímivarsejtek képzése, valamint a férfi nemi hormon, a tesztoszteron termelése. Egyszóval epés megállapításoddal ismét csak azt bizonyítottad, hogy szörnyen műveletlen vagy - sóhajtok fel majd sunyin elmosolyodom. - Valld be, hogy nem nyerhetsz hiszen nem akarsz rossz színben feltűnni Leo előtt - itt ellököm magam az ajtótól majd távolabb sétálok Jenintől. - Javaslom inkább azon agyaljunk, hogy hogyan juthatunk ki innen. Nem lenne jó feltétlenül kivárni, hogy valamelyik tanár vagy felügyelő találjon ránk - jegyzem meg majd megköszörülöm a torkom. - Hidd el amint kijutunk rögvest elválnak útjaink. Ez nem csak számomra de számodra is jövedelmező ajánlat lehet... elnézve a dühtől szikrázó tekinteted cseppet sem bánnád ha megszabadulnál tőlem - itt gúnyos nevetés rázza meg vállaimat, karjaimat mellkasom előtt ismét egymásba fonom. Úgy döntöttem nem élcelődök vele tovább. Bár tény, hogy mulattató a próbálkozása de sajnos az én kezemben van az adu. Egyszerűen csak túlságosan fontos neki Leo barátsága ahhoz, hogy kockáztassa egy frontális támadással vagy éppen olyan gyalázatos szóösszetételekkel amikkel nos... enyhén szólva megsértené őt.
Erre a rémesen kreatív megszólalásra már csak gúnyosan elmosolyodom, szerintem mindketten tudjuk, mire értettem. - Lehet, hogy a testetek egyforma, de ettől még nem vagytok egy személy. Vagy azt akarod mondani, hogy az összes lány, akivel lefeküdt, tudatalatt veled volt egy ágyban...? Szegények. Valahogy nem sajnálom őket annyira... evvel már csak egy probléma van, ha, és még egyszer ha tényleg így van... még ha Leo bele is menne, hogy mi ketten... akkor én konkrétan Cameronnal dugnék? Ez most konkrétan eleve gruppen? Mégis mi a szarnak számít ez? - Hallod, most kajak sikerült összezavarnod. - komolyan, tökre kizökkentett, a fenyegetős, oltogatós szerepemből. Bár, az is lehet, hogy inkább én zavartam össze magamat, mindig túlgondolom a dolgokat. Végül is, van ennek előnye is, én élvezem, Leo élvezi, Cameron szenved. Ennél azért ritka a jobb kombó. Lenézően röhögök fel, amikor a külsőmmel próbál előjönni... kóstolgat, ahogyan én szoktam, jól ismerem, kivárja, míg fennakadok valamin, utána meg avval fog szopatni. Hű, azért néha szarul érzem magam miatta, de akárhogy is nézem, hasonlítunk. Leszámítva az összes többi jó tulajdonságomat, ami hiányzik belőle. - Örülök, hogy visszataszítónak találsz, legalább nem kell sokáig elviselnem a társaságod. Leoval haverok vagyunk. Majd meghallgatom a véleményét tőle, köszike. - a sok éves gyakorlat teszi talán, hogy nem remeg meg a hangom, pedig ha emlékszik a pillanatainkra, akkor az érzésekre is... persze nem hiszek neki, ennyire nem vagyok naiv, ez csak egy kamus köcsög. Mégis, ott motoszkál a fejemben, hogy mi van, ha tényleg azért dörgöli mindezt a képembe, mert Leo... már az idegesít, hogy meg kell játszanom, hogy nem idegesít, miközben kibaszottul idegesít. Franc belé. - Legalább a tökeim helyén nem csak húgy van. - forgatom meg a szemeimet. Hacsak nem buzi (szerintem síkbuzi, olyan szerelmes magába), akkor beszari. Nem létezik, hogy egyetlen kurvát se kívánna meg. Izé, csajt. Lassan egy fogalom, na. Ahogy végigmondom, mintha megváltozna az arckifejezése, és ez annyira... muszáj közelebb hajolnom, és valóban, az értetlen szempár, amely visszanéz rám, semmiképp sem lehet Cameroné. - Ez az! - kiáltok fel, konkrétan az öklömet rázom, most biztos teljesen hülyének néz, de leszarom, a lényeg, hogy végre a haverommal, és nem a kukacfarkúval vagyok bezárva. Ezt a felszabadulást. - Már próbál... próbáltam. - vonom meg a vállam, persze érdekes ezt állítani, mikor ő van közelebb az ajtóhoz, de ez van. Azért meglepő, hogy csak így simán kicserélődnek, nem csoda, hogy nem tud róla az egész suli, olyan, mint egy hangulatváltozás. Beszarás. - Ja, hát a pletykák ellenére nem tartok kínzóeszközöket sem a seggemben. - hoppá, hoppá, ez kicsit erős volt, de na, nehéz megszokni, hogy most akkor mégsem Cameron... nekem is pont ez a srác kell, tényleg. Annyira jellemző, a maga idejében valószínűleg Voldemortba is belezúgtam volna, szóval tulajdonképp még mindig van lejjebb. Ő mondjuk legalább nem kúrt félre. Gondolom. - Izé.. nem... - válaszolom, de az a hatalmas, fürkésző tekintet, amit az enyémbe fúr, teljesen összezavar, akaratlanul is hátrálok egy lépést. A fülem mögé tűröm a hajam, de már meg is bánom, utálom, amikor nem én irányítom a testem. Nem kéne megismételnem azt, amit korábban tettem... hű, még a gondolatba is belepirulok. - Miért lennék? Igazából nehéz, hogy pontosan tudom, nem mondhatok semmit neki arról, miként sértegetett az imént, és most mégis, ahogy rám néz... nem mondhatom, hogy ártatlan lenne, pedig valahogy mégis annak érzem. Mégis mi lehet az, ami visszatartja, hogy ugyanúgy kezeljen, ahogy az összes többi lányt? Szeretem azt hinni, hogy fontosabb vagyok, de könnyen lehet, hogy még annyira sem. Bár szereti velem tölteni az időt annak ellenére is, hogy sosem ér hozzám úgy... olyan lehetek neki, mint valami kiskutya. Csillogó szemekkel bámulok rá, meghallgatom, hűséges vagyok, és már attól boldog leszek, ha megsimogatja a buksimat. Mégiscsak dühös vagyok, de nem rá. Inkább a világra. Cameronra. Leginkább Cameronra... feldühít, aztán elmenekül. Jellemző. - Egy időre itt ragadtunk... - sóhajtok fel halkan, és mellé lépve lecsúszom a fal mentén, egy kellemes kis ülőhelyzetbe ereszkedve. Annyi mindent tudnék kérdezni, mégsem jön ki egyetlen szó sem a torkomon.
- Felesleges annál is hülyébbnek tettetned magad mint milyen vagy elvégre a valóság is épp elég megterhelő - jegyzem meg higgadtan. Mintha nem tudná, hogy hány meg hány tucat nővel voltam együtt nem a saját akaratomból, hanem Leoéból. - Nos a hányást talán mellőzhetnéd, így is épp elég visszataszítóan festesz. Nyilván Leo nem véletlenül nem érdeklődik irántad. Azért még neki sem mentek el teljesen otthonról - jegyzem meg miközben a kezeimet automatikus zsebre vágom. Beidegződés, de nem az enyém. - Úgy tűnik itt nem csak a külsőségekkel van a baj, sajnamód az agyad helyén is csak valami áporodott húscafat lehet - jelenik meg gúnyos de ugyanakkor végtelenül unott grimaszom. Nem Jen, te úgysem tudsz tőlem igazán meggyőzően undorodni elvégre minden vágyad, hogy Leoval legyél. Ő pedig ez a test, akár tetszik akár nem. Mindenesetre nagyon igyekszik, hiszen úgy lépked felém mintha szánt szándékkal el akarna üldözni. Persze a tervem már készen áll, mindazok ellenére amit mond. Tekintetem hirtelen értetlenné válik majd esetlenül vakargatom meg a tarkómat. Kiszámíthatatlan az egész és ezt ő is tudja... először még Cameronra meredt de máris Leo mosolyog vissza rá. - Ő... Jen? Mi? Most meg miért nézel így? - pislogok értetlenül majd oldalra kukucskálok. - Hó, itt az ajtó. Talán itt kijuthatunk - pördülök meg majd a kilincsért nyúlok, természetesen mindhiába. - Gondolom nincs nálad tolvajkulcs - vigyorodok el úgy ahogyan Leo szokott. Mitagadás az ő mozdulatai és hangsúlya pont olyan természetes számomra mint a sajátom. Amikor szánt szándékkal alakítom Leot még a húgom sincs annyira szemfüles, hogy észrevegye a különbséget elvégre... még jómagam sem tudok mindig különbséget tenni. - Dühös vagy? - nézek fürkészően a lány jól ismert szemeibe.
Olyan erővel kapja el a karom, és tol el magától, hogy abból még én is kiérzem a színtiszta undort... egy pillanatra könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy a konténer falának csapódom, bár tény, én sem akartam nekibaszni a fejét a falnak. Hehe, nem, szó szerint sem. A fájdalom, ami rám tör, össze sem hasonlítható avval a konténer okozta tompa lüktetéssel, egészen addig, amíg ki nem tisztul a fejem, és rá nem jövök, hogy ez basszameg, már nem is az, akire rámásztam. Leszámítva, hogy könnyek szöktek a szemembe, vörös az arcom, és kissé megviselten festek, hirtelenjében olyan megkönnyebbülés fut végig rajtam, hogy hisztérikusan elnevetem magam. Olyan eleganciával kelek fel a porból, ugrok ki a konténerből, és vigyorgok sötéten Cameronra, hogy azt akárki megirigyelhetné. Egyszerűen annyira kibaszottul jól érzem magam azokután, hogy nem is Leo utasított vissza, hogy még ennek a pöcsnek a jelenléte sem különösebben zaklat fel. Leszámítva, hogy megint nem jutottunk előrébb... viszont nem is rontottam el semmit. Félsiker. Ezúttal kívűlről dőlök neki a konténer falának, a karjaimat keresztbe fonom, és lesajnáló pillantást vetek a nevetségesen menekülő Cameronra. Szánalmas. - Mitől ijedtél meg ennyire? - röhögök rá, majd gonoszan elvigyorodom. - Ugye nem ez volt az első csókod? Menten idehányok. - Megpróbálom letörölni a nyelvem, inkább a világ minden mocska, mint Cameron nyála... A szavai leperegnek rólam, elvégre akár így van, akár nem, ez a nyomoronc mindenképpen lehazudná az eget, csakhogy megszabaduljon végre tőlem. Azért idegesít, hogy pontosan emlékszik minden percre, amit Leoval töltöttem, mintha az emlékeinket akarná elrabolni. - Ne aggódj, nem fogok rád tapadni. Egy-két ütés, és biztos előjön belőled valami izgalmasabb is. - vigyorgok rá sötéten, majd elnevetem magam a próbálkozásán, miközben lassú léptekekkel közeledem felé, csakhogy fokozzam a hatást. Igazából tényleg kíváncsi vagyok, hogy egyszerűen undorodik, vagy tényleg tart tőlem...? - Ha még nem is lenne az, majd az lesz. Mindig megszerzem, amit akarok... te viszont sosem, ha nem tévedek. Elvégre még a saját testedet sem tudod uralni... Viszonzom a gúnyos mosolyt, kettőnk közül nem én leszek az, aki alul marad, bár ha sokáig itt maradunk, valamelyikünk tényleg meg fog halni. Ezúttal viszonylag közel hajolok, csakhogy az aranyvérű képébe dörgölhessem a tényt, még nálam is szánalmasabb. Nem értem, mire van olyan nagy pofája. Én aztán telibe szarom, kik a szülei, milyen a származása, vagy milyen ház tagja... semmin sem változtat, ha egyszer emberként csak egy zsörtölődő kis senki, aki nem veszi észre, hogy nem a világ olyan kegyetlen, hanem egyszerűen ő bassza el.
Épp azon filóztam, hogy milyen imát ismerek amit most elrebeghetnék. Mire eszembe jutott néhány sor Jenine már mellém is pottyant - szerencsésen nem rám. Éppen azon agyaltam, hogy hogyan merre tovább. Úgy gondoltam miután kikászálódtunk innen talán lesz akkora mázlink, hogy ismerjük az ajtón túli világot és visszatalálunk a folyosóra. Jeninhez fordultam amikor megláttam őt közeledni felém - úgy vetette rám magát mint egy kiéhezett őrült. Jó azért nem de eléggé meglepett pláne az ahogy a lendülettől hátravágódtam és szó szerint alaposan bebąsztam a fejem a konténerbe. Aztán megcsókolt, éreztem ahogy a szívemben őszinte undor árad szét. Megragadtam a lány karját és ellöktem magamtól. - Szálj le rólam! - förmedten rá dühösen majd azzal a lendülettel ki is másztam a konténerből. Az ajtóhoz léptem, szerencsére zárva volt és naná, hogy nem volt nálam pálca. Bizonyára Jeninenél sincs - elvégre gondolom nem azzal jött le főzni. Sóhajtva fordítok hátat egyetlen menekülőútvonalunknak majd sikeresen felkapcsolom az ajtó melletti villanyt. Csak ekkor pillantom meg Jenine viszonylag vörös arcát. Találkoztunk már egyszer úgy értem ÉN és ő, nem pedig Leo és ő. - Még mindig olyan vagy mint egy pióca - jegyzem meg mintegy mellékesen miközben lesöpröm a ruhámat. Persze számára is hamar nyilvánalóvá válik, hogy nem Leoval van dolga. A testtartásom, a hangszínem és a kisugárzásom is egy pillanat alatt változott meg ahogy sikerült ismét visszanyernem az irányítást - ki tudja meddig. - Nem értem miért próbálkozol még mindig, hiszen Leo nem kíváncsi rád. Legalábbis nem ennyire - jelentem ki miközben ajkaim gúnyos vigyorra húzódnak. Karjaimat a mellkasom előtt egymásba fonom s diadalittas pillantásommal tekintek körbe a helyiségben. Undorító hely... már megint ilyen idióta szituációba kerültem amiatt a mitugrász miatt. És még ezt az ír patkányt is a nyakamba varrta - mondhatom csodás.
Sokan nem tudják, de a házimanók valójában sokkal erősebbek, mint egy egyszerű varázsló, én azonban teljességgel tisztában voltam vele, hogy ha felébred a dög, valószínűleg mindketten meghalunk, de ha azt nem is, csúnyán megfizetünk a kis játékunkért. De hát ettől lesz izgi a dolog, úgyhogy cinkos mosolyt intézek Leo felé, és majdnem megfojtjuk szegény szörnyikét a kötéllel. Meredek helyzet, én is ledermedek egy pillanatra, de szerencsére nem ébred fel. Nagyjából egyszerre nézünk fel a sráccal a közeledő léptek hallatán, és hát, annyit mondhatok, hogy a szívemből szólt, de ahogy megragadja a csuklóm, egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek, nemhogy gondolkodni. Villámgyorsan berángat kettőnket egy szűkös, sötét helyre, borzasztó idegesítő, hogy hallom a saját szívverésem. Évezredekig tartó pillanat, mire elengedi a kezem, egyszerre félek, hogy esetleg összeizadtam, és sajnálom, amiért nem tartotta tovább. Ráadásul ahogy benyomultunk ebbe a szekrénybe, vagy én tudjam mibe, úgy magához rántott, hogy szabad tenyeremmel konkrétan a mellkasán támaszkodtam meg, és az a duruzsoló hang, amivel a fülembe súg... ember, mindjárt itt helyben elélvezek, és őszintén szólva most pont leszarom, hogy lebukunk-e. Lehet, hogy még jobban is járnék vele, mert egyre kevésbé tudom vissza tartani magam, és hé... tulajdonképpen miért is teszem? Nem hinném, hogy Leo ennyire ne vágyna rám, még benne is el kell, hogy indítson valamit a közelségem... mégis hogy lehet, hogy egyszer sem próbált még meg rám mászni? - Az nem kifejezés... - sóhajtok fel, de közben magamban azért szurkolok a kintlévőnek, már érzem, hogy nem bírom tovább, amikor is meghallom Leo szerencsétlenkedését, homályosan még talán látom is, ahogy körvonalai eltűnnek előlem. Persze reflexszerűen kapok utána, és hangok sikoltással követem is a lyukba, amelyre egyáltalán nem számítottam. Beverem a térdem, a könyököm, a fejem, szóval lényegében mindent, amit csak lehet, aztán kellemetlen módon félig a srácra esem, és halkan nyögve gurulok le mellé, szerintem végleg kikészítettem... és kettesben maradtunk. Lényegében alig pár centire fekszem Leotól, egy olyan helyen, ahová még egy jó darabig senki nem jön értünk... nee, érzem, ahogy vörösödöm, a szívem a torkomban dobog, a pulzusom az egekben, nem akarok kettesben maradni vele... Biztos megint lesz valami oltárira velős megjegyzése, de nekem elég meghallanom a hangját ahhoz, hogy... kész. Ennyi volt. Még magamat is meglepem, ahogy fájós tagjaimmal váratlanul fölé hajolok, és vadul lesmárolom. Ennyit arról, hogy visszatartom magam, jó kis pasihaverok maradunk, és minden békés. Mindegy, legalább egyszer dugjunk egy jót, beletúrok a hajába, tenyeremmel végigsimítok a mellkasán... én csak... annyira akarom.
Just because I'm smiling, doesn't mean I don't want to hit you in the face.
A hozzászólást Jenine E. Mahard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-11, 17:27-kor.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Leo (Cameron) & Jenine 2015-01-06, 10:20
Átveszem Jeninetől a kötelet és a lehető legóvatosabban közelebb evickélek a manóhoz. Csatlósom segítségével sikerül egyszer körbetekernünk a manót amikor az megrászkódik, elkerekedett szemekkel nézek Jeninere ám a helyett, hogy a kis lény felébredne csupán horkant egyet. Lehunyom a szemem és lassan kifújom a levegőt, megúsztuk. Egyelőre. Óvatosan lefektettük a második sor kötelet is majd a magasba emeltem a kezem ujjaimmal hármat mutatva. Ajkaimmal hangtalanul számoltam vissza: 3...2...1. És már húztuk is a kötelet két különböző irányba. Olyan erősen megcsomóztuk, hogy félő volt a manó megfullad. Kész csoda volt, hogy nem ébredt fel... de tényleg. Ezután a maradék kötél segítségével ronda és koszos lábacskáit kötöztük hozzá a szék lábához. Éppen végeztünk amikor trappolást hallottam a folyosóról. - Bąsszameg - káromkodtam el magam meglehetősen tisztességesen és rögvest menedék után kezdtem kutatni a szemeimmel. Végül egy ajtót találtam a legalkalmasabbnak, megragadtam Jenine kezét s futólépésben odaszökelltem. Feltéptem az ajtót, vak sötét volt odabent. Csupán a kintről beszűrődőd fény világított meg néhány hagyományos seprűt meg takarítóeszközt. Ez most vagy egy szertár vagy valamiféle titkos alagút. Hű de izgiiii. Gondolkodás nélkül léptem be a sötétségbe magam után húzva Jeninet. Az utolsó pillanatban sikerült magamra csukni az ajtót. Nem tudom ki érkezett de nem akartam megvárni, hogy rajtakapjon bennünket. Hallottam a hüledezést, ha nem nevet akkor biztosan felnőtt. - Ideje pucolni - súgtam oda Jeninenek. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy gond nélkül a fülébe suttoghattam úgy, hogy más ne hallja. Elengedtem a csatlósom kezét és elindultam az ajtóval ellentétes irányba. Valami égi szerencsének köszönhetően semmibe sem rúgtam bele, mondjuk ezt a roppant óvatos tyúklépés nem is nagyon tette lehetségessé. Kinyújtott kezemmel végül egy falba ütköztem. - Oltári szívás - dünnyögtem az orrom alatt rekedtes hangon. Tényleg egy szekrényben vagyunk? Nem hiszem el. Márpedig ez a helyzet... lemondóan fordítottam hátat a falnak majd nekidöntve a hátam lecsúsztam a földre. Legalábbis úgy terveztem, hogy majd szépen leguggolok de a fal félúton elfogyott én meg hátrazakóztam. Nem volt időm azon gondolkodni, hogy ezt most meghallották e avagy sem mert éppen a halálfélelemmel viaskodtam. Valami pléhekből összeácsolt micsodában bukdácsoltam, csúsztam, ütöttem be a könyököm fejem és végül a nagy gurulás végén a fenekem. Válogatott káromkodások közepette próbáltam kievickélni az engem kirülvevő különböző állagú izék közül. - Mi a pokol? - szitkozódtam istenesen. Útközben rájöttem, hogy itt azért már nincs annyira vak sötét. A távolban lévő ajtó alól vékonyka fénycsík jelezte a kijárat helyét - hálelúja. Csak akkor jöttem rá, hogy egy kajaledobó konténer szerűségbe estem amikor már hallottam csatlósom esetlen és nem kis mértékben zajos érkezését odafentről. Már csak annyi időm volt, hogy összetegyem a két kezem. Nem így akarok meghalni, nyakamat törve egy muffinsütésből történt menekülés során egy nyomorult kajamaradék gyűjtő konténerben.
Halkan felnevetek, ahogy megperdül előttem, mint egy kislány, aki a szoknyáját akarja megmutatni. Persze jól áll neki ez a bohókás hülyéskedés, azon kapom magam, hogy kissé túl sokáig is bámulom mosolyogva, csillogó szemekkel. Legszívesebben lecsapnám magam, helyette azonban inkább elfordulok, és megpróbálok a sütésre koncentrálni, ami nagyjából lehetetlen lesz. Az újabb játékos megjegyzés hallatán csak elmosolyodom, és őszintén reménykedem, hogy valójában azért nem varázslással szándékozik megoldani a hatalmas feladatot, amit rábíztam. Kissé hangulatromboló volna. Persze megnyugodhatok, őszintén szólva látom rajta, hogy mennyire nincs otthon a konyhában, de egészen lelkesen próbálkozik, szóval nem teszek megjegyzést, ahogy máskor tenném. Érdekes, hogy épp mellette nem vagyok önmagam... Vajon emlékszik rá, miket mondok neki, mikor épp Cameronként sertepertél körülöttem? Eléggé kétlem. Most esik le, de talán még csak fogalma sincs, milyen is vagyok általában, de nem tehetek róla, mellette is csak azt teszem, ami úgy jön. Igazán jól tud hazudni, de azért felismerem egy kezdő mozdulatait, szóval az elvárt meglepettséget meg sem próbálom eljátszani, inkább kétkedően tekintek rá, és mikor bevallja a dolgot, azért elmosolyodom. Bár így belegondolva tényleg meglepő volna, ha a szülei evvel foglalkoznának, mert nagyon úgy fest, mint aki először próbálkozik. - Ki gondolta volna. - vigyorgok rá, majd szavai hallatán nagy nehezen lerángatom róla a tekintetemet, és a kis nyomoronc manó felé tekintek. - Benne vagyok.- mondjuk nem állítom, hogy ez nem lenne igaz nagyjából mindenre, amit Leo ajánl fel... Akaratlanul is sunyi mosolyra húzódnak ajkaim, és már el is indulok, hogy véghez vigyem a tervet, a muffinok egyelőre meglesznek nélkülem is. Csak akkor lopakodom, mikor közelebb értem hozzá, elvégre ha eddig nem ébredt fel, nem valószínű, hogy éppen most fog. Tekintetemmel kutatok bármiféle kötélszerű képződmény után, amivel megvalósíthatnánk a tervet, és éppenséggel kissé távolabb húzódom, mert azért láttam már szebb dolgot is ezeknél a kis ráncos izéknél. Persze azért valahol mégiscsak aranyos, ahogy a sarokban szunyókál, majdnem megesik rajta a szívem. Majdnem. Csakhogy ebben a pillanatban meg is találom, amit kerestem, a kötél egyik végét Leo kezébe nyomom, mert csak akkor izgat fel a dolog, ha együtt csináljuk. Vagy ez félreérthető...? Őszintén szólva megfordul a fejemben, hogy a srácot kötözzem le, így legalább egy éjszakára megtarthatnám, de annyira sok nincs már hátra, úgyhogy nem éri meg a dolog. Majd legközelebb...
Just because I'm smiling, doesn't mean I don't want to hit you in the face.
A hozzászólást Jenine E. Mahard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-11, 16:28-kor.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Leo (Cameron) & Jenine 2014-12-23, 11:20
- Ugye? - pislogok rá majd lendületet véve fordulok is egyet a saját tengelyen körül, hogy alaposabban szemügyre vegyen. Nevetve támaszkodok neki ismét a pultnak amikor Jenine úgy dönt, hogy munkára fog. - Egye fene, adjunk bele egy kis Leo varázst - nevetek majd elkezdem kevergetni a rutymót. Szóval ebből lesz majd a finom süti? B@sszus, tök éhes vagyok. Remélem lehet ezt valami rapid módba sütni. Jenine közben persze nem vesztegeti az időt, kipakolja a formácskákat aztán el is kéri tőlem a tálat. Kicsit bambán adom át neki közben le nem véve a szemem a tésztáról. A szőkeség közben a családjáról beszél én meg szaporán de cseppet sem robotosan bólogatok. Továbbra is követem az instrukciókat és reménykedve abban, hogy jól csinálom elhelyezem a tepsit a sütőben. Az, hogy Jenine ezután rákérdez a nyilvánvalóra vigyorgásra késztet. Persze szigorúan csak legbelül, rá inkább komolyan és egyben hitetlenkedve pillantok. - Persze. Tudod a szüleim hobbi cukrászok. Volt olyan, hogy vasárnap hajnalban kellett kelni mert vártak tőlünk egy muffin szállítmányt és be kellett segíteni - hazudok folyékonyan, természetesen szemrebbenés nélkül. Amikor már látom megjelenni a megdöbbenést Jenin arcán sunyin elmosolyodok. - Szórakozok csak, szó sincs róla. Muffin sütés szűz vagyok - emelem fel a kezeimet mintha megadnám magam. Ezután tekintetem a horkolászó manóra téved. Rögvest eszembe jutott valamiféle turpisság. - Szerintem oda kéne ragasztanunk őt a székhez... - vetem fel a cseppet sem ártatlan ötletet. Addig sem gondolok a kajára - egek csak lenne már kész. Brühühü...
A mosolya annyira édes, hogy muszáj lesütnöm a tekintetem, ha már itt tartunk, legalább végigmérhetem öltözékét is. Azt kell, hogy mondjam, meglehetősen tetszik, nem is ő lett volna, ha mondjuk egy szál pizsamában, alvósapiban kerül elő. Ez a nemtörődöm stílus viszont jól áll neki, igyekszem az eszembe vésni a képet, mert azelőtt még sosem láttam így. Vajon ezekben a holmikban alszik, vagy csak hirtelenjében kapta fel őket? Kissé elvörösödöm, ahogy eszembe jut a megoldás, mert az ilyen srácok általában egy gatyában, vagy akár anélkül vetik magukat a takaró alá... Szerencsére nem vagyok az a remegős típus, úgyhogy idióta bakik nélkül tudom folytatni a kevergetést, miközben a pult széléről Leo bámul. Kissé azért a csuklómban érzem a pulzusom, de igyekszem leleplezni, hogy mennyire tetszik a jelenléte. Nem kéne még több önbizalmat adnom neki. Ha ez egyáltalán lehetséges. - Köszönöm. A tied is ari. Szélesedik a mosolyom, és ütődötten túrok bele a hajamba. Nem kéne ennyire örülnöm egy ilyen egyszerű bóknak... Konkrétan elkenhetne a tenyerén. Kínos, de élvezném, ha kihasználná a helyzetet. Halkan felnevetek az új becenevem hallatán, és elgondolkodom, vajon mennyire érthet a főzéshez. - Hát, ha már ilyen lelkes vagy... kevergesd ezt. Addig előszedem a muffin formákat. A kezébe nyomom a tálat, és némi nézelődés után meg is találom, amit kerestem, egymást után pakolom ki az apró, kör alakú papírkosárkákat a tepsire. - Most már csak beleöntjük, megsütjük, és kész is. Villantom meg az egyik legszebbik mosolyomat, és ha visszaadta a tányért, óvatosan adagolom ki a trutymót. - Régen, amikor még kicsi voltam, anyuval mindig együtt sütöttük a sütiket. Afféle hagyomány volt... Persze már csak nagyon ritkán van alkalmunk erre, úgyhogy inkább egyedül szoktam sütögetni. Ráadásul még irigy is vagyok, úgyhogy azt javaslom, faljuk fel az egészet, mielőtt bárki is megzavarhatna. Berakod a sütőbe? Miután átadtam a tepsit, előzékenyen kinyitom neki az ajtót, és megmutatom, hová kell raknia, ha esetleg nem tudná. Bármennyire látom másnak, ettől függetlenül ő is egy elkényeztetett, aranyvérű kölyök, nem lepne meg, ha még sosem csinált volna ilyesmit. Mondjuk megható lenne, ha velem sütne először. - Csináltál már ilyesmit? Persze a főzőcskézésre gondolok, a kilógás nem újdonság. Kíváncsi tekintettel pislogok felé, miközben egy jól irányzott ugrással felülök a pultra (persze a tisztábbik részére, mert egy részét jócskán összeliszteztem).
Just because I'm smiling, doesn't mean I don't want to hit you in the face.
Cameron Caster
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Leo (Cameron) & Jenine 2014-11-24, 11:33
Bevallom férfiasan nem volt elég a vacsora, sőt... csak forgolódtam mint valami őrült az ágyban. Vártam mikor dobnak már kiba szobatársak de azok mind olyan mélyen aludtak, hogy senkinek nem jutott volna eszébe megszánni engem egy kis elemózsiával. Kénytelen voltam hát elindulni a szokásos élelemszerző körutamra. Persze előtte külön kalandom volt a ruhákkal, végül magamra vettem azt amit a sötétben sikerült kitapogatnom. Először persze a szomszéd ágy tulajának ruháiba bújtam bele mígnem sikerült magamra verekednem a saját melegítőnadrágom és kenguruzsebes, kapucnis felsőm. Lábujjhegyen szelltem át a kihalt folyosókat, úgy kommandóztam mint a 007-es. Tényleg, igazán irigylésreméltóen ügyesen jutottam el a célpontig. Mázlimra manók sehol egyet leszámítva aki bizony édesdeden alukált az egyik sarokban. A szám elé kaptam a kezem nehogy túl hangossan nevessem el magam az ajkai között keletkező apró nyálbuborék látványán. Végül egy nessztelen vadmacska módjára érkeztem meg a hűtőhöz, oké valójában elbotlottam egy vödörban s aztán a pultba kapaszkodva magammal rántottam egy kint felejtett zsodrófát ami végül a lábamon kötött ki. Méltóságteljesen sziszegve elértem a célpontot amikor egy tál csokis masszát pillantottam meg. Értetlenül bámultam, álmodom talán? Nem az a sodrófás élmény elég valósághűnek tűnt. Ekkor egy koppanást hallok majd egy káromkodást követően megpillantom Jenine csillogó szemeit. - Hello Jenine - vigyorgok a lányra jókedvűen. Miután kimászik mit sem törődve velem folytatja a sütést. Muffint süt amitől rögtön összefut a nyál a számban, még a gyomrom is kordul egyet. - Ja asszem jobb lesz ha csatlakozok - vakargatom meg a tarkómat zavartan majd ismét megvillantom hófehér fogsorom. A pult szélére állok és figyelem a lány minden bizonnyal gyakorlott mozdulatait. - No nem akartalak én megrémíteni. Jut is eszembe, cuki a rucid - célzok a pizsire miközben Jeninere kacsintok. Na ja, bennem nem volt annyi lélekjelenlét azért, hogy még kabátot se vegyek magamra. Amúgy nem szeretem a pizsamát, az ilyan oldschool a mintákról nem is beszélve. Mondjuk a lányoknak jól áll, ez tény. Aranyos. - Szóval mit kell tennem kedves séééf? - kérdezem meg nem állva a viccelődést. Jómagam egy pillanatig sem izgulok, hogy rajtakapnak. Tudniillik bújócskabajnok vagyok.
A legmegdöbbentőbb az egészben, hogy négy éve taposom a Roxfort lépcsőit, erre a helyre pedig egészen idáig eszembe sem jutott még csak betenni sem a lábamat. Pedig annyira evidens a létezése, hiszen még nem ismerkedtem meg olyan varázslattal, ami négy háznyi kaját teremt az asztalokra. Habár az sem kérdéses, hogy Dumbledore képes volna ilyesmire. Ennek ellenére most mégis itt vagyok, és megbizonyosodhatok a hely létezéséről... ahogyan a kihaltságáról is. Persze nem magamtól fedeztem fel, ilyenkor jó, ha akadnak felsőbb éves barátai is az embernek, mert a Griffendélesek többsége egyáltalán nem tud ennek a helynek a létezéséről, vagy a trükkről, amivel be lehet jutni. Én viszont gyakorlottan csikizem meg a körtét a folyosó végén lévő festményen, és surranok be a konyhába. Annyi biztos, hogy kísértetiesen emlékeztet a Nagyteremre. Mázli. Egyetlen árva lélek sincs jelen, szóval habár más módszerekkel, ideje, hogy teremtsek magamnak valami ehetőt. Nyilván az éjszaka közepén nem sok embernek támadna efféle ötlete, csoda, hogy a folyosón nem kaptak el, míg errefelé bóklásztam. Mondjuk kissé furcsa, hogy nincsenek itt a manók, de talán takarítanak valahol máshol. Hozzávalókat persze nem hoztam, de azért ez mégiscsak egy konyha, kell lennie itt efféle dolgoknak, végül is a varázslók és boszorkányok ételei nem is különböznek olyan sokban a muglikétól, még ha ezt nem is mindenki vallja be. Egyetlen békésen szunyókáló házimanót pillantok meg az egyik sarokban, de nem kifejezetten zavar a jelenléte, talán még jobb is, hogy nem vagyok teljesen egyedül, ha valaki erre járna, legfeljebb ráfogom a zajongást és meglépek. Habár nem hiszem, hogy bármi is elhallatszana ebből a konyhából a hálókörletekig, és nem is áll szándékomban senkit sem felkelteni. Nem tehetek róla, de ha közeleg a tél, mindig úgy érzem, hogy sütnöm kell valamit. Régen anyuval így ünnepeltünk a kedvenc évszakom közeledtét, és ezt a szokást megtartom, még ha tilosban is kell, hogy járjak. Nem mintha ez tényleg ellenemre volna, legalább valami feldobja majd a monoton kevergetést. Direkt nem használom a pálcámat. Úgy mi értelme volna az egésznek? Sokkal varázslatosabb, ha valóban kézzel készítem, én legalábbis így tanultam. Majdnem felkiáltok örömömben, mert mindent megtaláltam, amire szükségem van, hogy elkészítsem, ami a legjobban hiányzik az életemből, egy tepsi forrón gőzölgő csokis muffint. Már bőven benne járok az előkészületekben, nyakig lisztes vagyok, a kezemben pedig egy tojást tartok, amikor mocorgást hallok az ajtó felől. Egy szempillantás alatt guggolok le, és mászom be egy asztal alá, mert egyelőre nem találtam jobb búvóhelyet ennél. Szerencsére csak egy apró fény világított mellettem, így a sötétségben csak akkor szúrhatja ki a jelenlétem, ha keresi azt. Az adrenalin csak úgy szaladgál a véremben, ahogy meghallom a közeledő lépteket, és pár pillanat elteltével egy srác alakja takarja el előlem a fényt, miközben a friss, csokis masszát bámulja. Persze nem kéne direkt bizonyítékokat hagynom, de csak nem fogok még gyorsan feltakarítani is, mielőtt elrejtőznék... Jól sejtettem, hamarabb észreveszi az édesdeden alukáló manót, mint engem, ám ahogy elfordítja az arcát, végre felismerem, megkönnyebbülés fut végig minden tagomon. Na meg persze az öröm, ugyanis Leot látom magam előtt! A legvadabb álmaimban sem képzeltem el még vele egy közös éjjeli sütögetést és most itt van, és... - Basszus... A hangom előtt egy tompa puffanás jelzi, hogy kissé túlizgultam a dolgot, a fejtetőm pedig az asztallapon koppant, persze alulról. Fintorogva mászok elő, kissé leporolom magamat, és a fájó ponthoz kapok... csakhogy éppen most liszteztem össze a hajamat. Felsóhajtok, és reménykedem benne, hogy legalább aranyosan nézek ki, ha már így leleplezett. - Helló, Leo. - angyalian mosolyodom el, pedig a legtöbb ember csak akkor élvezheti ezt a kegyet, ha akarok valamit tőlük. Mondjuk tőle mindig akarok valamit... - A frászt hoztad rám. Lepakolom a tojglit, és mintha mi sem történt volna, folytatom a dolgot, elvégre Leo lenne az utolsó, aki majd bemárt emiatt. Pláne, hogy tőle is megkérdeznék, mégis mit keresett itt a takarodó után. - Mázli, hogy pont erre jártál, mert amúgy is meg akartam kóstoltatni veled. Muffint sütök, tudod. Magyarázom lelkesen, csillogó tekintettel, meg mindennel ami kell. Hogy nézhet ki ennyire jól? A fülem mögé simítom a hajamat, és a szempilláim mögül nézek fel rá. - Nem akarsz csatlakozni? Persze nem kerüli el a figyelmemet, hogy nem kérdeztem meg, mégis mit keres itt ilyenkor, de magától értetődő, hogyha akarja, majd megosztja velem. Talán csak egy éjszakai nassolásra szabadult el, mert egyáltalán nem tűnik álmosnak. Persze most én sem, már dolgoznak bennem az esti tejeskávé maradványai, és ezen az éjszakán amúgy sem tudtam volna aludni. Az sem zavar, hogy szimplán a hálóingemben, egy mamuszban, és egy kabátban topogtam le ide, hogy azért ne fagyjak szét, sőt, még örülök is, hogy ezt az arcomat is megmutathatom, kellően dekoratív vagyok még így is. Legalábbis szerintem, persze.
A hozzászólást Jenine E. Mahard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-11-30, 18:40-kor.
