2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Roxfort legmagasabb és egyben legvékonykább tornya, ami nem szolgál másra, mint arra, hogy remek belátást biztosítson a birtokra. Innen tényleg ellátni a hegyekig, látni a tavat, a kviddics pályát, amit csak szeretnél. Persze hűvös időben kifejezetten szeles, ilyenkor azért jól öltözz fel. A kilátó is természetesen kőből épült, de körben sok helyütt nyitott, nagy üvegtelen ablakokba könyökölhetsz ki nézelődni.
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy eleinte fel sem fogom, hogy amúgy közelít valaki, hiszen mindig van mi miatt fájnia a fejemnek. Legalábbis addig amíg anyám fogást talál rajtam. Mégis pont ezért akarok valahol mélyen belül változni még, ha ez nehezen is megy. Meg amúgy is valahogy Sheilah-ban van egy olyan fajta boldogság és energiabomba amit irigylek. Persze nem rossz szándékkal csak jó lenne olyan derülátónak lenni mint amilyen ő maga is! Eme gondolatfolyamból kitépődőm amint a szó szoros értelmében becsúszik akár egy kaszkadőr. Szépen meg is ijedek és hátra fordulok hirtelen. Teljesen megnyugszom amikor látom, hogy ő az és nem valami idegen. Nem vagyok én kibékülve az emberekkel. A félelem nagy úr és nekem abból elég vaskosan kijutott. - Minden rendben?! – kérdezem meg, de már kapom is az ölelést amitől először megvallom az őszintét lefagyok. Azt sem tudom hirtelen, hogy miként reagáljak és tőlem ez teljesen életidegen majd óvatosan megöleltem őt és kicsit elmosolyodom. Azt hiszem jó lenne ehhez hozzászokni, de nem igen fog gyorsan megtörténni. Így valószínűsítem az esetek nagy százalékában megfogok rémülni vagy lefagyok. Viszont nem akarom Sheilah-t sem megbántani így próbálok egyenlőre alkalmazkodni… azt hiszem. - Meg igazság szerint én is eléggé megrémülnék ott is. Az meg csak lehet neked lenne kellemetlen egy idő után. – halk hangon mondom mindezt, hisz az embereket egy idő után eléggé irritálja mennyire rémült tudok lenni. Akik meg ténylegesen elbírnak viselni nem tudom miként teszik. Azt hiszem rájuk mondjál, hogy földre szállt angyalok?! - Egy kicsit sűrűre sikeredett mert teletöltötték gyakorlatokkal már most, de még annyira nem mondanám vészesnek. Talán kicsivel később már azzá fog válni. A mágiatörténetet én annyira nem élveztem. Ámbár Bájitaltanból és Asztronómiából kiemelkedő voltam. Szóval, ha azokba kellene segítség szívesen segítek. – ajánlom fel amolyan kezdeményezésképpen. Ami tőlem elég nagy lépés a magam szürke kisegér formámat tekintve. Világéletemben a kis csigaházamban pihengettem, de valahogy nyár óta úgy minden fenekestől felfordult. Damian megmentett, találkoztam Sheilah-val és elkezdtünk barátkozni. Fene se mondaná meg szerintem, hogy húsz éves fejjel koptatom a Roxfort egyetem részlegét. - Viszont, ha próbálod valamihez kötni a dolgokat akkor könnyebben megjegyzed és nem annyira unalmas. Nekem legalábbis ez bevált. – gondolkodom el ezen. Sokszor csinálom még mai napig is akár gyakorlatoknál is. Nem mintha annyira magabiztos lennék, hogy száz százalékosan merjem osztogatni a tanácsaimat. - Mindenesetre, mesélj ezen kívül történt valami érdekes? – nézek fel a lányra majd leülök az egyik padra és megpaskolom magam mellett a helyet, hogy lehuppanhasson. Valahogy üdítő látni mennyire pörög, kicsit elfeledteti az anyám körüli gondokat amiktől szinte görcsbe rándul a gyomrom és kiráz a hideg. Jelenleg inkább csajos napot tartanék, hisz a sok óra között mind a kettőnkre rá fér. Belenyúlok a táskámba és előhalászok egy cukorkákkal teli dobozt. Kinyitva azt tartom Sheilah felé, hogy vegyen belőle, ha szeretne.
Úgy rohanok végig a folyosókon, mintha az életem múlna rajta. Közben a számban fityeg egy jó kis ropogós pirítós, amit még a reggeliről sikerült elcsórni. Mindig kihagyom az étkezéseket, aztán a gyomrom üvöltözik fel állandóan bosszúból. Most is hasonló a helyzet, de nem akartam lekésni a talimat Mayával, ha már egyszer megígértem szegény lánynak, hogy együtt lóghatunk egy kicsit. Még mindig fura, hogy Damiannel lóg Mardekáros létére, mert hát valljuk be, én és a zöldek nem állunk túl jó viszonyban. Ebben a lányban mégis megtaláltam a közös hangot és vétek lenne lemondani egy baráti lehetőségről. Kedves lány és szerintem hamarosan meg is értem mit látott benne a bátyám. Az utolsó pillanatban csusszanok be a kilátóba, a szó szoros értelmében. Kell is pár másodperc mire sikerül megállapodnom a két lábamon, hogy még véletlenül se boruljak rá Mayára. - Megcsináltam? Megcsináltam! - örvendezek magamnak, amikor üdvözöl engem és tudatosul is bennem, hogy nem késtem túl sokat. - Szia Maya Papaya! -mosolyom csak szélesedik, amint átkarolom a leányzót és egy baráti öleléssel üdvözlöm őt. Egyáltalán nem veszem észre magamat, ha esetleg túl sok lennék szegény pára számára, de az energiabomba mindenségemet remélhetőleg hamar meg fogja szokni. Ha mást nem, majd szól és alkalmazkodok... Fúha, na az nehéz menet lesz. - Hát igen, kevesen járnak ide, pedig elég szupi hely. A bagolyház se rossz, de az bűzlik a sok kakitól. -legyezgetem meg a levegőt az orrom előtt és fintorgok is rá egyet a hatást kedvéért. - Mi a helyzet veled? Jó újra látni. Milyen volt az első pár hét a suliban? Ránk máris egy egész évnyi mágiatörténelmet tukmáltak... -duzzogva forgatom meg a szemeimet, ahogy Binns professzor szövegelésére emlékezek vissza. Azt tudom jól, hogy sok van még hátra, na de hogy ennyi feladatot és megtanulandó anyagot szabjon ki... Kész kínzás!
A nyáron történtek óta sokkal óvatosabb lettem, úgy látszik anyám keze idáig elér hiába hittem, hogy valamennyire biztonságban lehetek. Jó leinkább a munkahelyemig úgy látszik, de ez akkor is agyrém. Miért nem tesz már le arról, hogy belőlem is egy örömlányt faragjon?! Nem kérem azt az életet ami neki adatott, ha annyira akarja hát egészségére. A szőrszál is feláll a hátamon annak a gondolatára, hogy valaki olyan ér hozzám akit én nem akarom, hogy megtegye. Még az apámat sem akarja elmondani nekem, hogy kicsoda így most majd próbálhatom magam kideríteni ami igen bosszantó. Azt se tudom, hogy mi lett volna velem, ha véletlen Damian nincs ott azon a nyíri estén. Még a szőr is feláll a hátamon ennek a gondolatára és megint a félelem kezd bekúszni a bőröm alá. Szinte nem is látom az alattam elterülő tájat pedig igazán szép. Szeretek ide elvonulni, itt senki sem tud engem zaklatni és nem is piszkálnak. Persze, ha valaki feltéved errefelé nem lököm le egyből és zavarom el mint valami fúria amúgy sem az én stílusom. Nem bántanak én sem bántok senkit meg jobban félek én az emberektől mint, ahogy mások azt eltudnák képzelni. Igaz most kivételesen megbeszéltük Sheilah-val, hogy itt találkozunk. Kicsit kifújom a levegőt erre, hisz én meg a barátkozás még mindig nem vagyunk közeli viszonyban. Mégis valahogy sikerült valamit elindítani a lánnyal. Mikor lépteket hallok lassan hátra fordulok még először gyanakvóan, de mikor meglátom a barna hajkoronát kifújom a levegőt. - Szia! Miújság? – kérdezem meg tőle egy nagyon halvány mosoly kíséretében. Még Damian által ismertük meg egymást és igazából irigylem a kis boszorkány palántát, hogy igazi energiabomba. Szívesen lennék én is ilyen magabiztos. - Egész kellemes az idő. Meg jó csendes, ide legalább nem jár egy hordányi ember. – sóhajtok fel lemondóan. Nem igazán merem nekik elmondani anyámat, hogy mivel foglalkozik és mit akar rám erőltetni. Bennem van a félsz, hogy mennyire fognak lenézni és elitélni… mintha én is olyan lennék. Erre egy kicsit borús árny fut végig arcomon.
Még akkor is ügyeltem mások rezdüléseire és érzéseire, amikor egyszerű ember voltam, csak egy gondoskodó nővér, de most a képességeim is sokkal élénkebbek. Látom, hogy változik a tekintete és hogy lenne mit mondania, és valószínűleg illene rákérdeznem, hogy kiadhassa magából, de… Azt hiszem valamit hagynunk kell más alkalmakra is. Azután, hogy hónapokra mentem el, így is hozzánk képest rengeteget beszéltünk és lehet, hogy ő egy perc alatt eljutott volna ahhoz a konkluzióhoz, hogy akárkik is, vadásszuk le őket, de bennem egy kicsit lassabban ért meg a dolog. - Lehet, hogy már el is kaptak valaki mást, ameddig tétlen voltam… - suttogom szinte egy kicsit megrökönyödve, hiszen lehetséges, hogy igaza van és az, hogy nem cselekedtem azonnal másnak a kárára ment, egy ártatlan lány van most egy hasonló ketrecben, ijedten, egyedül, kínok között, hiszen az átváltozás nem egy fájdalommentes dolog. Én is megingatom kicsit a fejemet, amikor meghallom a bátyánk nevét. - Nem, én sem akarom bevonni. Képzett auror, köti az esküje, a hivatalban elvárnák tőle, hogy lebeszéljen minket és hagyja, hogy idegenek nyomozzanak az ügyben mi pedig csak várjunk. Ha felrúgja ezt, akkor pedig a karrierje sérülhet, hiszen az Akadémiát kéne szerveznie. - értek vele egyet, ez maradjon inkább közöttünk. Persze tudom, hogy nem ilyesmire képeztem magam eddig és hogy nem fog csak úgy az ölünkbe hullani a nyomozás és utána kell járnunk sokmindennek, nem ugorhatunk azonnal oda, hogy elkapjuk azt, aki vámpírrá tett és akárkik is voltak még ott, de… Megoldjuk majd. Jobb leszek, megtanulok terepen dolgozni és nyomozni, ha erre van szükség. A négy fal közötti Serának már vége. Nem kérdezek vissza, mert biztos vagyok benne, ha ki akarta volna mondani a nevét, akkor kimondja, és van olyan konok, hogy ha egyszer eldöntötte, hogy nem fontos, akkor az úgy is van. Ez nem jelenti azt, hogy eltűnik a kérdés a tekintetemből, nagyon is kíváncsi vagyok rá, hogy ki lehet az, aki segített neki, de már halott is, ráadásul nem volt egy jó ember, de… Én se mondtam el neki anyáékról semmit így talán megérdemlem, hogy ő se mondjon el mindent most. Mikor indulni készül bólintok, de ahogy elfordulna még utoljára a keze után nyúlok és egy gyors mozdulattal megölelem. Nem hosszan, nem szorongatom erősen, de egy mélylevegő erejéig beszívom az illatát aztán el is engedem. - Sajnálom, ezt még muszáj volt. Összeszedek mindent, amit csak tudok és üzenek majd. - válaszolom még utoljára, aztán én is elköszönök, mert néhány percet még a Kilátóban maradok, hogy átgondoljam a dolgokat. Lehet, hogy nem értene egyet Lioneah, de szükségem van arra, hogy gyorsan és rövid időn belül fejlődjenek a gyakorlati készségeim és lehetséges, hogy erre Nicolas képzése lenne a legalkalmasabb. Ezt még meg kell emésztenem.
// Köszönöm szépen a játékot! * -* McCaine nővérek újra akcióban! //
Bólintok a szavaira. Talán egy pillanatra láthatja a szememben a vádló pillantást is, hogy akkor ezek szerint a szüleinkkel is beszélhetett már akár, de végül nem öntöm szavakba a gondolataimat. Részemről már az is elég nagy dolog, hogy itt vagyok, nem hagytam még faképnél és hogy még mindig viszonylag normális hangnemben tudunk beszélgetni egymással. Azért hirtelen minden gondolatomat nem fogom úgy sem megosztani vele, ott még nem tartunk. - Akkor vagy megtudták amit akartak, vagy sem. Nem biztos, hogy egy kísérlet elég, bár az sem biztos, hogy te voltál az első. - és ahogyan az sem, hogy ő volt az utolsó. Nem tudni pontosan mit akartak ezek az alakok, vagy hogy mire jutottak, de valószínűleg nem fogják annyiban hagyni. Az ilyenek nem szokták szerintem. Ezt pedig Serának is meg kell értenie, hogy nem is csak róla van szó, hanem másokról is, akik még utána jöhetnek, akik ha most nem tesz semmit ugyanígy járnak majd. Úgy látom, hogy a szavaim azért jócskán hatással vannak a nővéremre és talán tényleg túlságosan lelkes, de ez most nem annyira zavar. Én azért távol állok a lelkestől, de tenni akarok és ha ez azt jelenti, hogy mindezzel segítek a testvéremnek is... megtehetem. Sera eleget próbált már mindenki helyett gondolkodni és tenni, ezúttal nagyon úgy fest, hogy nem futja az erejéből, hogy magáért tegyen. - Oké, akkor csináljuk. Nick.. nem hiszem, hogy neki most lenne erre ideje. - teszem még hozzá, mert nem tudom, hogy mi jár a fejében és hogy mennyire akarja ezt az egészet a bátyánk elé tárni. Van egy olyan sejtésem, hogy azért jött előbb hozzám, mert Nick már így is igen nehezen viselte az eddigi csapásokat, amiket a családunk elszenvedett, valószínűleg nem tudott volna mit kezdeni egy újabbal. A kérdésre viszont elhallgatok, mert újra ugyanazt a számonkérő pillantást kapom tőle, amit nagyon nem szeretek. Felszökken hát a szemöldököm és majdnem csuklóból jön az elutasító válasz, de aztán... - Számít ez? Az illető, ha jól tudom már nem él és ő maga se volt éppenséggel jó ember a ti szemetekben, úgyhogy kétlem, hogy tudni akarnád. - sőt igazából nem is tudom pontosan, hogy kit is említenék, mert aki ténylegesen fizikailag segített az Rasmus volt, aki ha jól tudom már tényleg meghalt. Uther, aki lélekben erősített meg és akitől a rúnákat kaptam viszont talán csak lelépett. Igazából gőzöm sincs pontosan hova és miért, egyszerűen csak felszívódott és kész, még egy üzenetet se küldött arról, hogy visszajön-e egyáltalán valaha. - Na jó, ha más nincs, akkor szólj, ha el akarod kezdeni. - lököm el végül magamat a faltól, ezzel jelezve, hogy ha más nincs akkor indulnék. Végtére is gondolom a lényeg ez volt, megbeszélni, hogy mi történt vele, ki akarta önteni a lelkét, bár biztosan jobban örült volna valakinek, aki pátyolgatja kicsit de azt hiszem azt sejtette, hogy ez a személy nem én leszek.
Mély levegőt veszek, igyekszem nyugtatni a légzésemet, hogy most az egyszer mindent, ami bennem van megosszak és ne csak mások lelki szemetesládája legyek és ügyeletes gondozója, nővérkéje. Mindig azt híreszteltem, hogy örömmel teszem, és talán akkor és ott úgy is volt, de most visszatekintve minden inkább feleslegesnek tűnt, Sasha halott, Lioneah se éppen miattam lett jobban, Nicolas pedig elindult a szüleink útján, akárki akármit is mondott. - Igen, és azokat a szellemeket is látom, akiket más nem, akik nem olyanok, mint a Szürke Hölgy. Nem csak beszélni tudok velük, hanem irányítani is őket, vagy… elűzni. - fejezem be, egy keserű emlékkel, hiszen Sheree amikor átváltozott képtelen volt megfékezni a vérszomját és ahelyett, hogy a holt léleknek segítettem volna, aki rám talált Roxmortsban, inkább elhallgattattam örökre és segítettem a barátnőmnek elfedni a nyomokat. Erről se tud senki a családból, vagy úgy egyáltalán, csak Sheree és én, de ez az ő titka és erről nem beszélhetek, nem tudom, hogy a húgom mit mondana. A bűnösöket megölné, de akit Sheree ölt meg… ő nem biztos, hogy bármit is elkövetett, talán ártatlan volt és a barátnőm a bűnös. Jobban esne, ha elfelejthetnék mindent, ami ott történt, de a kérdéseire muszáj elgondolkoznom, akármennyire fájdalmas. Egyértelműen valamit még csináltak velem, gyenge voltam, nem az erőm teljes tudatában, de azért néhány kép kiemelkedik a sok közül. - Aki átváltoztatott és fogva tartott… nyilvánvalóan nem tudtam neki parancsolni, különben azonnal kiengedett volna. Nem tudom, hogy én voltam túl gyenge, vagy ő túl erős, vagy a vámpír kötelék miatt, mert ő változtatott át, de nem ment, ebben biztos vagyok. - válaszolom, de ott van a válaszban, hogy azért vannak olyan dolgok, amikben nem vagyok teljesen biztos. Amikor kihúzza magát és elszántság sugárzik belőle én is merítek, akármennyire hűvös, vagy annak akar tűnni, bennem mégis érzelmek kavalkádját ébreszti fel. - Igazad van, ha a barátnőmet is ők alakították át és velem se jártak sikerrel, akkor jöhetnek még mások is, akiket elragadnak és csak úgy átalakítanak az akaratuk ellenére. Talán… azért jöttem vissza az iskolába, mert rád volt szükségem. - hallgatok el kissé, és a felajánlásra csak azért lepődöm meg, mert az elmúlt években mindig elhúzódott tőlem, tőlünk, az pedig, hogy segít ebben azt jelenti, hogy sok időt fogunk együtt tölteni. Nagyot dobban az a vérátkos szívem és szinte át se gondolva vágom rá a választ. - Igen! - aztán kicsit visszaveszek a lelkesedésből. - Sosem kérdeztük meg a részleteket, de neked ki segített? - vonom most össze a karjaimat és egyben a szemöldökömet is. Annyi mindent titkoltunk el egymás elől, mintha csak a vérünkön osztoznánk és semmi máson, így talán tényleg csak üres képmutatás a tökéletesen képeslapra illő karácsonyozás vagy szülinapozás, amit a szüleink halála óta, négyesben eltöltöttünk. De tudunk változni, és tudunk rajta változtatni, ha egyszer végre mindenki őszintén megmutatkozik, én is. Minden annyival több értelmet nyer most, ahogy visszatekintek az elmúlt évekre és arra, hogy az igyekezeteim, hogy összetartsuk a családot milyen lehetetlen feladat is volt, hiszen az ünnepek külsőségein kívül sosem mentünk mélyebbre, hogy újra összekapcsolódjunk. Csak akkor, amikor Sashát megtámadták, csak a bajban, és akkor ki is derült, hogy mi történt Lioval.
Azért erre rendesen felszökken a szemöldököm. Halottlátás képességével rendelkezik? Szóval a nővéremnek ilyen kis titkai vannak? Na jó nem kárhoztathatom érte, hogy nem avatott be, végülis nem igazán szoktunk leülni, hogy bennsőséges csevelyt folytassunk, amiből erre fény derülhetett volna. - Aha, szóval tudsz beszélni a halottakkal? - na jó, azért igen bevillan nekem, hogy ez azt jelenti, hogy talán a szüleinkkel is beszélt? E miatt lehet, hogy ő kezelte a legjobban a halálukat hármunk közül? Azért csak hármunk közül, mert Sasha még túl fiatal volt, talán e miatt neki könnyebb volt az egész, hiszen még keveset fogott fel belőle. Nick viszont totál kikészült, rólam nem is beszélve, meg a mérhetetlen mértékű önvádamról. Persze ezekről Sera nem tudott, ahogyan arról sem, ami történt hónapokkal ezelőttig. Nem is kérdezek rá végül, mert nem tudom, hogy tudnám-e ezt egyáltalán kezelni, vagy akarnám-e tudni az igazat. Nem tudom, hogy számítana-e, ha a szüleim feloldoznának és azt mondanák, hogy nem az én hibám. Vajon tudnék még más lenni, mint amilyen most vagyok, keserű és rideg? - És jutottak valamire? Mert, ha nem, akkor hiába léptél le, nem fogják csak úgy annyiban hagyni nem? - nem tudom, hogy a nővérem mennyire gondolkodott tovább, mennyire gondolt abba bele, hogy esetleg ez nem csak ennyi volt. Ha nem tudták meg, amit akarnak, akkor mi a garancia rá, hogy nem jönnek utána és nem próbálják meg elkapni újra? Mi van, ha nem megszökött, hanem elengedték, csak ő azt hiszi, hogy megszökött? Fura érzés, ahogyan beszél és ahogyan én próbálom megmondani neki, hogy mit tegyen. Az egéz életem arról szólt, hogy nyaranta azt hallgattam, hogy mit kellene tennem, milyennek kellene lennem, mintha mindig ők tudták volna jobban. Most viszont úgy érzem, hogy én vagyok nyeregben, hogy én tudom, hogy mi a teendő, csak épp esetemben ahogyan sejti nem változtatott meg mindent, amit tettem. Talán túl sok idő telt el mire bevégeztem a bosszúmat és talán úgy már nem ért annyit. Ha az ember megváltozik, nem tud csak úgy egyik pillanatról a másikra más lenni. Arra persze csa hümmentek egyet, hogy mennyi kudarc érte. Az élet már csak ilyen, folyton pofonokkal kínál meg és ők még csak nem is tudnak arról, hogy milyen rúnák díszítenek itt ott, amiket Uthertől kaptam, vagy hogy hogyan paktáltam le azzal a Rasmusszal. Olyan sok mindenről nem tudnak! A kérdésére mégis elgondolkodom, de végül lassan mégis csak bólintok. - Jobban érzem magam. Megkapták, amit érdemeltek és... és tudom, hogy nem bánthatnak már mást... soha többé! - kicsit ki is húzom magamat. Sera jól gondolja, valószínűleg elutasítóbb lennék, talán el is küldeném, ha előtte találkozunk. Most mintha elszántabb lennék, mintha valamiféle elszánt fény is csillanna a szememben. Egy pillanatra aztán hezitálok ugyan, de végül ellököm magamat a faltól és közelebb lépek a nővéremhez. Komolyan pillantok a szemébe. Igen még mindig hűvös a jelenlétem, pedig ő lett vámpír és nem pedig én. - Szeretnéd, hogy segítsek? Én sem egyedül csináltam. - végül is miért ne tehetném? Nekem szemrebbenés nélkül menne, ő talán hezitálna. Ha segítek Zacharynek, akkor megtehetek ennyit a nővéremért is. Célok, az embernek célokra van szüksége és az én célom talán az, hogy ha már ilyen dolgok történtek velem, amik megfagyasztották a szívemet, akkor legalább felhasználjam ezt az elszántságot és megbűntessem azokat, akik rosszat tesznek másokkal.
Nem válaszolok, pedig majdnem kiszalad, hogy a biztonság egy kicsit fontosabb a kényelemnél, viszont tudom, hogy egyrészt süket fülekre találnék, másrészt egészen nyugodtan egyensúlyoztam az imént a korláton, nem törődve a lehetőségével, hogy leesek. Valószínűleg, ha nagyon kötném az ebet a karóból abból vita lenne, hiszen mondhatnám, hogy mágiával bármilyen kényelmetlenség megoldható, de éppen eléggé nehéz a kapcsolatunk így is, nem kell, hogy ilyeneken összekapjunk. Visszakérdez, én pedig már túlmentem azon a határon, hogy visszakozzak. - A halottlátás képességével születtem és azt hiszem a vámpírokhoz hasonló lényekkel szemben is van tehetségem. - mondom ki végre, ami kicsit régebb óta nyomja a szívemet, mondjuk születésem óta. - Azt hiszem arra voltak kíváncsiak, hogy mi történik, ha valaki vérlénnyé válik, miközben irányítani tud más lelkeket. - feltételezem, de a hangom messze nem magabiztos, főleg, mert Sheree arca is becsúszik a képbe és Lioneah-nak nagyon is igaza van. Már egy ideje együtt van azzal a fiúval, akiről annyit mesélt, nagyon kívánom neki, hogy rátaláljon a boldogság, de lehet, hogy ez az egész tényleg nagyon kizökkentené és kiakasztaná. Gyávaságnak tűnik, de elé állni nem is szándékozom még egy ideig az igazsággal, főleg, mert én se lehetek biztos benne, addig pedig csak tönkre tenném a barátságunkat. Lehetett véletlen egybeesés is... Rendben, ezt még átgondolni se tudom úgy, hogy komolyan vegyem. - Nem hiszem, hogy az aurorok tudnak most segíteni, nagyon megfogyatkoztak, de abban is biztos vagyok, hogy egyedül nem tudom megcsinálni. Eddig akárhányszor elhagytam a kastélyt kudarc ért, egy vámpírt, aki mögött lehet egy egész klán áll nem vadászhatom le csak úgy. Még az ereklyéket se sikerül, pedig azok nem mennek sehová - általában. - válaszolom, hiszen hiába olvastam sokat, foglalkoztam tekercsekkel, elmélettel, ha egyszer a gyakorlat kimaradt az életemből, mert mindig a családomra figyeltem, hogy nekik mindenük meglegyen. Most, hogy vámpír vagyok nem vagyok fizikailag kimondottan gyenge, de attól még nem tudom hogyan kell úgy igazából nyomot követni, harcolni, és felelőtlenség lenne egyedül belevágnom képzetlenül. Ráadásul akármennyire úgy tűnik, hogy Lio nagyon jól el lett volna nélkülem, nekem akkor is hiányzott ő is és Nicolas is, vissza kellett térnem, nem kezdhettem az üldözésbe egyedül. Az nem ment volna, képtelen vagyok rá, most úgy érzem, hogy mindenre képtelen vagyok. Felpillantok, amikor a szünet után megszólal és egészen kifacsarodik a szívem, ahogy belenézek a sötétbarna szemeibe. Még mindig szenved, ennyi év után is? Persze egyértelmű, hogy ezt nem lehet csak úgy elfelejteni, a szőnyeg alá söpörni, sőt, mikor elmentünk Londonba, hogy utána nézzünk ki szórakozott Sashával, akkor a rémképek kikényszerítették, hogy elmondja, megölte azokat, akik bántották de… - Te jobban érzed magad, hogy megtetted? Tudom, hogy hülyeség lenne azt remélni, hogy minden olyan lenne, mint előtte, de őszintén, segített? Ha nem tetted volna meg, akkor ma még nehezebb lenne a terhe? - kérdezem, de igazából kérdezhetném azt is, hogy lehetne még ennél negatívabb, elutasítóbb, magának valóbb egyáltalán? Vagy aki itt áll előttem még mindig a “kedvesebb”, mert sikerült bosszút állnia? Vagy éppen azért hidegebb, mert ölt. Sosem beszélgettünk erről ilyen mélységekben, pedig annyi kérdésem van és úgy szeretném tudni, hogy mi az, ami igazán segítene/segített neki, és mi az, ami nem. Még most is, hogy úgy érzem teljesen felborult az életem és mindjárt szétesek, pillanatok kellenek, hogy már is újra csak Lioneah-ra figyeljek és az ő nyomorúságára, amin végig ment és neki akarjak segíteni. Hiába tudom, hogy az lenne a válasz, hogy úgy se tudok.
Nem tudom, hogy akarnék, vagy egyáltalán képes lennék-e rá, hogy beszéljek a szüleimmel, ha elmondaná, hogy lehetséges. Valószínűleg csuklóból nemet mondanék rá, maximum utólag gondolkodnék el rajta. Olyan sok minden történt már azóta, hogy meghaltak és én nem igazán tudom, hogy képes lennék-e kezdeni valami egy ilyen találkozással. - Baromi kényelmes lenne. - szaladnak fel a szömöldökeim. Nem tudom, hogy mennyire gondolja komolyan, de igazából Serából simán kinézem, hogy nem viccel, mert mindig is elég komolyan vette ezeket a dolgokat, most pedig hogy Sasha meghalt, Nick pedig aurorkodik is, ami eleve nem egy életbiztosítás... Nekem nem mintha szükségem lenne arra, hogy bárki is anyáskodjon felettem, legalábbis mindenkinek ezt mondom, hiszen önálló vagyok már elég régóta és könnyedén eltaszítok bárkit, aki ennek az ellenkezőjét gondolja. Ezért sem lepődöm meg annyira a változáson. Azaz meglep, de nem ijedek meg, ahogyan mondjuk a húgunk tenné, ha ő állna épp itt. Ő biztosan nem tudná kezelni a helyzetet, de én nem ő vagyok. Sera vámpír, előfordul az ilyesmi. Az sokkal jobban érdekel, hogy azokkal, akik tették vele és még be is zárták legalább elbánt-e. - Tudtak rólad valamit? Gondolom akkor a barátnődet is helyetted kapták el. Ez már cinkes, gondolom nem örülne, ha tudná. - na persze engem azért ez komolyabban nem érint meg, azt már neki kell rendeznie a barátnőjével, hogy e miatt megorrol-e rá vagy sem. Nekem ilyen gondom nincs, nem barátkozom, nem kell kezelnem sem a barátságokat. Arra viszont azért kíváncsi vagyok, hogy mi az a valami, amit tudtak róla. A nővérem a végén még kiderül, hogy a nagy szent élete ellenére rejt mindenféle titkokat. Végtére is képes volt csak úgy lelépni és mindent hátrahagyni, amit sose gondoltam volna róla, úgyhogy akár még más érdekességek is kiderülhetnek róla. - Ha már van egy arc, akkor megtalálhatod. Miért nem ezzel foglalkozol? Az aurorok hagynád? - igazából nem tudom, hogy a nővérem mennyire hisz a rendszerben. Végül is a szüleink aurorok voltak és a bátyánk is annak készül, szóval könnyen lehet, hogy hisz az igazságszolgáltatás erejébe, amiben én persze egyáltalán nem. Úgy gondolom ha akarsz valamit tedd meg te, és ne várj másokra, mert nem fogják megtenni helyetted úgy sem, vagy nem úgy, ahogyan akarod. - Ez a pocsék érzés sosem fog eltűnni tudod ugye? - szólalok meg kis szünet után, ahogyan nézem, amint átöleli magát és látszik rajta, hogy totál ki van attól, ami történt. Hát igen én is sokáig hibáztattam magamat, kerestem a válaszokat. Elszúrtam, gyenge voltam, nem kellett volna kiszöknöm és a többi, és a többi. Aztán rájöttem, hogy a francokat! Nem az én hibám, hogy más degenerált állatok ártanak egy gyereknek és bár Sera már nem gyerek, de... - Neked kell tenned érte, hogy elmúljon ez a pocsék érzés, különben örökre ott ül majd a válladon, vagy egyszerűen beleroppansz. - egészítem ki magamat végül. Igen, én vagyok a hideg a családban, aki kizárja az érzelmeket és mindent hűvös racionalitással kezel, de lehet másképp? Ha az ember folyton megpróbál mindent átérezni, abba egy idő után beleroppan, főleg a mi csálunk esetén, ahol már épp elég tragédia volt jelen így is.
Soha nem vallottam be nekik a képességemet, amikkel a holtakat látom és amivel talán a “sötét teremtményekre” is érzékenyebb voltam - bár mivel én is a vámpírok közé tartozom, így nagyon is sértőn hat ez a kategória. Ha megtettem volna, akkor talán fel is ajánlok egy szeánszt, talán még nem is késő, még visszaragadhatom a szüleinket, Sashát, és együtt lenne a család, még egyszer, utoljára… De nem most. Most másról kell beszélnünk. - Pedig megtenném. Ha tehetném rúnázott páncélban járnátok tetőtől talpig. - mondom, olyan hangon, amiből elképzelhetetlen leszűrni, hogy most viccelek, vagy tényleg komolyan gondolom. Nem zárhatom őket aranykalitkába, Lioneah még anélkül is minden ellen lázad, Nicolas pedig egyenesen aurornak ment, Sasha mindig is kíváncsi volt és aktív, én pedig főztem, mostam, takarítottam, terveztem a mindennapok minden megtervezhető kis pontját és persze a megmaradt perceimben a tekercsek közé temetkeztem, legendák közé, amiket csak úgy faltam a valóságunk helyett. Hagyok néhány pillanatot, próbálgatom, hogy mennyire tudom befolyásolni ahogy a fogaim előbukkannak, a tekintetem elsötétedik, a kisugárzásom még szokatlanabbá válik, nem az anyáskodó, mindenkinek a nővére, gondoskodó lány áll előtte, ilyen formában még csak nyomokban sem. - Nem tudom pontosan. Tudtak rólam valamit, amit alig páran és azt hiszem… azt hiszem valamire fel akartak használni. Talán hülyeség, de az egyik barátnőmet is megtámadták és vámpírrá változtatták, de nem tartották fogva, és rá egy évre engem is? - nem mondok nevet, de Lioneah nem hülye, Sheree a legjobb barátnőm, és talán észrevette, hogy valami történt, ha egy kicsit is figyelt. Persze lehet, hogy nem érdekelte és elsiklott felette, ennek most inkább örülnék, mert nagyon rég beszéltem a barátnőmmel és valószínűleg nem értékelné, ha vámpírráválásáról beszélnék a háta mögött. - Túl nagy az egybeesés. Nem öltem meg őket, elmenekültem és az aurorok azonnal megjelentek ott, de a férfi sose tért vissza és nem bukkantak a nyomára. És nem volt egyedül, de nem engedték, hogy megerősödjek és nem emlékszem más arcára, csak az övére. - vallom be, az emlékek még mindig megrémítenek, az a kiszolgáltottság a klisés ketrec mélyén, ahonnan hetekig próbáltam kiküzdeni magamat. Soha nem voltam még egyedül néhány napnál többet, a szakom gyakorlatait rendszerint rövid munkákkal váltottam ki, hogy mindig a testvéreim közelébe lehessek, és ez lett az eredménye annak, hogy elhagytam őket. Talán csak véletlen egybeesés, hogy az ereklye vadászatomban éppen engem vadásztak le, nem csoda, hogy egy ideig el kellett tűnnöm bontogatni ezt az egészet. A szakomat, az életemet, Sasha elvesztését, a vámpírságomat, ahogy huszonévesen mikor Ashton már sárkányokat vág le és varázskardokat kovácsoltat a hálás koboldokkal én semmit se tudok felmutatni, csak tragédiák és kudarcok sorozatát. Próbálok rájönni, hogy pontosan mit is gondol Lioneah, tényleg igaza volt Ashtonnak és ma már senkit nem érdekel ez az egész? Már azon kívül, hogy akaratom ellenére tették és ezért Lioneah szerint halált érdemelnek és... Azt hiszem szerintem is. Kissé lehunyom a szemem és mély levegőkkel, mintha meditálnék próbálok felülemelkedni a vámpír ösztönökön és jó mélyen elnyomni, hogy eltűnjenek a szörnyeteg vonások az arcomról. Kicsit mintha dideregnék úgy ölelem át magamat a korlátnak támaszkodva a hátammal, lehajtva kicsit a fejemet. Olyan talán, mintha a szégyen nyomná le a vállaimat, amiket azért mindennek ellenére, mindig is büszkén húztam ki.
Elbúcsúzni? Ki tudja talán az én állapotom is más lenne, ha valaha megtettem volna, ha megpróbálok a szüleinkkel kapcsolatba lépni, ha valami módon feloldoznak, hogy nem én vagyok a hibás a haláluk miatt. Bár persze benne van a pakliban, hogy úgyse fogadtam volna el, ha azt mondják, nem én tehetek róla, hogy meghaltak. Ahogyan jó eséllyel Serát se lehete csak úgy hipp-hopp meggyőzni, hogy nem tudott volna jobban figyelni és nem menthette volna meg. - Nem tehetsz mindegyikünk nyakára védőmedált. - vonom meg végül a vállamat, ezzel valahol a magam módján próbálom feloldozni, még ha nem is hatásos. Az alapvető sokat hangoztatott érzéketlenségemet néha sikerül kicsit elnyomni, de hát lássuk be másként dolgozzuk fel a veszteséget. Ő magát hibáztatja és azon kattog, hogy mit tehetett volna másképp, engem pedig évek alatt emésztett fel a kezelhetetlen düh és harag és persze ügyesen felépítettem a falaimat ez idő alatt, hogy elhatárolódjam annyira mindentől és mindenkitől, hogy ha bárkinek baja esik ne fájjon újra ugyanúgy, mint amikor a szüleinket veszítettük el egymás után. A változás láttán azért még nekem is kissé elkerekedik a szemem, de jól sejti, nagyon nehéz olyasmit találni, amitől kiakadnék. Nem vagyok Nicolas, hogy egyből elkezdjek aggodalskodni és Sasha sem, hogy megijedjek. - Szóval vámpír lettél... De miért tartottak fogva? Remélem, hogy amikor eljöttél kicsináltad, aki ezt művelte veled. - teszem még hozzá, még most is karbafont kezekkel, csak lazán méregetve őt. Nem riadok meg a külső változástól és persze nem úgy fest, mintha őrült nagy együttérzés telepedne rám. Ettől még nem veszem teljesen félvállról a dolgot. Úgy kezelem, ahogyan a saját problémádat. Nem szokásom csak úgy annyiban hagyni, ha valaki csúnya dolgokat csinál, Zacharynak is megmondtam, hogy akkor tudja magát túltenni azon, amit tettek vele, ha nem tovább lépni próbál, hanem szépen visszaadja a kölcsönt. Persze sejtem én jól, hogy Sera nem az a típus, aki csak úgy nekimenne valakinek, meg aztán talán esélye se lett volna, hanem örült, hogy megmenekült.
Valószínűleg mélyen legbelül tudom, hogy ezzel úgy sem zökkentem ki, szóval nem lep meg a semlegessége és a vállvonás sem. Elszigetelődik, hogy ne fájjon, ha szépen sorban meghalunk, és ezt a részét még meg is tudom érteni, hiszen… elveszíteni a szüleinket, aztán Sashát, és most belegondolni abba, hogy lehet, hogy én évtizedekkel túlélem mindannyiukat, nem egyszerű. Mondjuk akkor nem, ha Lioneah-nak igaza van és az akadémiára jelentkezőket csak élőpajzsnak fogják használni. Mert akkor lényegesen meg fogom rövidíteni az élettartamom, mondjanak akármit a vámpírokról. De az, hogy elgondolkoztam a jelentkezésen legyen egy másik alkalom problémája, amin élcelődhet. - Lehet. Az is lehet, hogy ráadom a McCaine nyakláncot és én is figyelek az enyémre otthonról és pillanatok alatt ott termek, amikor baj van. Bármi lehet. - válaszolom, de nem sok meggyőződéssel, látszik, hogy nem sikerült teljesen lezárnom. Talán azért, mert a szüleinkkel ellentétben Sashától nem tudtam elbúcsúzni szellemként, soha nem jelent meg… Erre lenne szükségem? Ezért vagyok még mindig ilyen nyugtalan és zavarodott? Ahogy beáll elém és egyenesen nekem szegezi a kérdéseket megkapom pontosan azt, amire szükségem van. Kecsesen lecsúszok a korlátról, és halkan felsóhajtok, a kezeimet tehetetlenül lógatva magam mellett. - Ne akadj ki. - mondom, de igazából évek óta nem láttam kiakadni, ezért szerintem ha most mondjuk sárkányszárnyakat növesztenék ki a hátamból akkor is hümmentene egyet. Azaz ebben reménykedem. Ahelyett, hogy bármit is mondanék egyenesen a szemébe nézek, és a szeme láttára változik meg az egész arcom, sötétedik be a szemem, emelkednek ki a fekete erek és bukkannak elő a ragadozó fogak, ahogy kissé kinyitom a számat, hogy láthassa - és azért, mert ilyen állapotban igen nehéz is lenne csukva tartani. - Amikor elmentem a szünetben azért nem értem vissza időben, mert ez történt. Megtámadtak és átalakítottak, hetekig voltam bezárva… - kezdek el beszélni, a szavaim kissé furcsák, ahogy átváltozva formálom a szavakat, de nem tudok pillanatok alatt oda-vissza menni, még nem vagyok elég gyakorlott. Az is éppen elég győzelem, hogy hiába érzem most egészen más síkon a jelenlétét, hallom a szívverését, a vére lüktetését, meg tudom állni a vérátok állatias ösztöneit. Hónapok kellettek ehhez, de sikerült és most itt állok előtte, megmutatva, hogy milyen énemmel is kellett megbarátkoznom.
Különösebben nem hat meg, hogy hasonló cinizmust kapok tőle vissza, mint amit én adok nekik már évek óta. Nem olyasmi ez, amit egy könnyen meg lehetne változtatni bennem. Már az előtt se voltam éppenséggel én a legnyitottabb négyünk közül, hogy megtörténtek a sorozatos tragédiák, de azóta ez csak rosszabb lett, főleg azután, hogy végleg bezárkóztam a két fickó miatt. Évről évre mélyebbre süllyedek, amit persze én nem érdékelek, de csak úgy dől belőlem a cinizmus és a negativitás, úgyhogy ha más így viselkedik azt különösebben fel sem veszem már. - Hát persze... biztos így van. - vonom meg a vállamat, mint akit az egész totálisan hidegen hagy. Végül is miért is foglalkoznék én aurorokkal, meg akadémiával? Nem szándékozom oda menni és egyébként sem érdekel, hogy mások miért teszik, vagy hogy aztán majd rossz végük lesz-e miatta. Nem az én dolgom. Kellően igyekeztem már elszakadni a családom tagjaitól így is, hogy az elvesztésük ne okozzon gondot, legalábbis így gondolkodom és ezért vagyok folyton olyan ellenséges velük. Ami persze nem jelenti azt, hogy Sasha halála egyáltalán nem hatott rám, csak én az ilyesmit nem úgy kezelem, mint ők. - Kétlem, hogy engedte vagy akarta volna, hogy pesztráld a barátai előtt. - Sasha bár a legnaivabb és persze a legfiatalabb volt közöttünk, de azért már bőven kezdett a dacos korszakába belépni és nem hiszem, hogy jónéven vette volna, ha akárki is megpróbál felülgyelni rá, főleg nem ha beégeti a barátai előtt. Azért persze figyelek félfüllel miközben láblógáz és habog valamit változásokról és akármikről. Felszökken a végén a szemöldököm és előrrébb lépve most már szembefordulok vele karbafont kézzel. - Na jó... mi a francról beszélsz? Sasha halt meg, ez milyen változást okozott benned? Nem nagyon értem, de gondolom ez valami komoly vallomás akar lenni, tehát ezért akartalál találkozni, hogy elmondd. Akkor bökd már ki és ne hablatyolj össze-vissza! - emelem fel kicsit a hangomat, talán kissé rá is förmedek, de hát tényleg kezd unalmassá válni ez a lassú felvezetés. Családról magyaráz, meg kötelékről, meg változásokról a helyett, hogy végre nyíltan megmondaná, hogy mi van és akkor mehet mindenki a dolgára. Úgy fest még a kis ölelős színjátékkal se votlam elég bántó, szóval kénytelen vagyok keményebben kicsikarni belőle, hogy mit akar. Nincs nekem erre időm! Ki kell találnom, hogy mi a következő lépés, ha meg akarjuk találni azt, aki ártott Zacharynek, és ellátni a baját.
Annyira szeretném hinni, hogy a hideg páncélja alatt érző szív lapul, hogy igen is komolyan veszem az ölelést, de talán azért, mert nekem van igazán szükségem rá. Egyetlen egyszer sem jutott eszembe, hogy jobb lett volna, ha Lio hal meg, csak az, hogy jobb lett volna, ha én… és ha tudnám, hogy mi jár a fejében, lehet, hogy nagyon csúnyán reagálnék. Ezért jobb is, hogy nem tudom. - Igen, mert te még sohasem zuhantál magadba egész életedben semmitől. - vágok egyszerűen vissza, szinte a saját hangja visszhangzik a fülébe, ahogy felveszem a stílusát - vagy legalább is ahhoz hasonlót. Nővérek vagyunk, a hangunk mindig is hasonlított, éppen csak mi magunk nem annyira. Tudtam, hogy nem lesz azonnal megértő, de valahol azt reméltem, hogy ő, akinek mindannyiunk közül legjobban szüksége volt az egyedüllétre mindig is, valahol látni fogja, hogy másnak is lehet erre szüksége. Kicsit összevonom a szemöldököm a hírekre, be kell vallanom, hogy inkább magammal voltam elfoglalva és persze hébe-hóba az ereklyékkel az utazásaim során, mintsem kövessem az aurorokkal történteket. Ha visszagondolok akkor talán érezhető volt a hiányuk itt-ott, de ezt eddig nem kötöttem össze. - Biztos vagyok benne, hogy azért toboroznak, mert szükségük van a segítségre és nem azért, hogy feláldozzák őket élő pajzsként. - válaszolom, mert ilyen alapon minden kezdő csak feláldozható, Nicolas is. Még ha az akadémián nem is tanulják ki úgy a szakmát, mint a Roxfortban tennék hosszú évek alatt, akkor is biztosan jobb, ha a parancsnokságnak több szeme és több füle van. Csak ne hősködjenek… és akkor a fogukat sem hagyják ott, talán. - Lehet, hogy nem vagyunk nagy és nem különösebben boldogok, de akkor is egy család. - válaszolom, mert nekem ez még mindig jelent valamit, és örökké fog. Lehet, hogy hiba volt elmennem, de visszajöttem, nem hagytam őket magukra örökre, ami nem mondható el a sok halottról a családunkban. Értékelni próbálom az időt, amit kaptunk, tekintve, hogy nem tudni mikor jön a következő tragédia. Magabiztosan egyensúlyozok, még néha a lábamat is ingázom félvállról, mit sem törődve a mélységgel. Mivel nem volt az erősségünk a beszélgetés, ő se tudja az én képességeimet, ahogy én se vagyok tisztában az övével, persze az iskolai tárgyakon kívül, azt tudjuk egymásról, hogy miben vagyunk jók. De nem csak a légmágia adja nekem az önbizalmat, hanem az újdonsült reflexek is és az érzés, hogy ha meg is halok, hát az biztos, hogy nem itt lesz, a toronyból kizuhanva. - Maradhattam volna otthon. Mehettem volna vele, mégis csak az unokatestvérünkhöz ment. De ez most mindegy. Nem csak azért mentem el, mert nem tudtam hogyan dolgozzam fel az elvesztését. - mondom ki az elkerülhetetlent. Mert ez tényleg az, megtörtént, nincs belőle se gyógymód, se visszaút, most már csak… ez vagyok én. Érezni a levegőben, ahogy húzom az időt, talán még a feszültséget is szó szerint, ahogy egy kis vibrálás szalad végig a korláton, amin egyensúlyozok, valószínűleg a következő pár órában mindenkit megrázva, aki csak hozzáér. - Meg kellett tanulnom, hogy hogyan tudjak együttélni azzal, aki vagyok, hogyan tudjam kontrollálni magam és elfogadni ezt a sok változást. - folytatom, de ott lóg a levegőben, hogy még mindig nem böktem ki a lényeget. Talán azt várom, hogy türelmetlenségében még több tüskét vessen, talán ha kicsit felpaprikázódik a helyzet akkor könnyebben kiömlik a számon minden, de egyelőre csak nézek magam elé és a fogaskerekek szakadatlanul zakatolnak a fejemben.
Mintha még komolyan is venné az ölelést, pedig simán csak heccnek szánom. Nem változtam az utóbbi időben, miért is lenne bármi más? Csak szarabb lett az élet, hiszen Sasha meghalt, Sera meg lelépett, Nicolas meg folyton fel van szívódva, mert gondolom ő nem igazán viselte jól a változásokat. Én meg el voltam, ahogyan mindig is. Sejtelmem sincs, hogy Sera mit is várt pontosan a visszatérésétől. - Hű, milyen kamu duma ez az elveszettem önmagamat dolog. - szökken fel a szemöldököm. Hát ja a szavaim nem lettek kedvesebbek, mint amilyenek régebben voltak. Sera biztosan sokkal jobban tudta volna kezelni ezt az egészet, ha mondjuk én halok meg és Sasha marad életben. A kis Sasha, akit mindenki imádott és aki a pocsék családi helyzetünkből, alig fogott fel valamit, hiszen a szüleink halálakor is még túlságosan kicsi volt. - Hja Akademiát, auroroknak. Sokan kerültek a Mungóba, az újságok szerint valami sötét varázslat miatt, aztán kell az utánpótlás. Szóval most összeszednek egy csomó zöldfülű hozzáértetlent, hogy legyen kiket feláldozható gyalogként front vonalba küldeni. - vonom meg a vállamat, mintha csak arról beszélnék, hogy mit ettem reggelire és nem arról, hogy emberek halhatnak meg, mert baromságnak tartom, amit a Minisztérium kitalált. Egyébként sem vagyok oda az auror szakmáért, mert azokért, akik nyomatják ezt az önfeláldozó marhaságot, meg a védjünk meg másokat dumát, de hogy totál hozzáértetleneket vesznek fel oda, hogy pár hónap alatt aurort faragjanak belőlük. Abszurd egy ötlet. - Mint egy nagy és boldog család mi? - szólalok meg a tőlem megszokott cinikus felhanggal, de azért rendesen meglepődöm, amikor csak úgy felhuppan a korlátra. Mögötte nincs semmi más csak a mélység és hát Serától nem szoktam meg az ilyesmit, ezért érthető, hogy nagyon meglep a dolog. Akaratlanul ki is pillantok, megnézve, hogy mekkora a magasság, de hát elég nagy és ezzel tuti, hogy a növérem és tisztában van. - És most jobb? Már nem vádolod magad, vagy csak meguntad a dolgot és azért léptél le ? Nem mintha amúgy lett volna értelme, semmi közöd Sasha halálához. - vonom meg újra a vállamat. Ja persze tisztában voltam vele, hogy Sera mint valami angyal próbált mindenkit megóvni lényegében önmagától is, de hát mire ment vele? Ugye, hogy semmire? Nick alig szedte össze magát, most megint kapott a nyakába egy újabb szarkupacot, én pedig nem fogok hirtelen megváltozni csak mert már tudják, hogy miért vagyok olyan, amilyen. A húgunk pedig meghalt, ezen aztán nem változtat semmiféle önvádaskodás. Persze mondja ezt az, aki mélyen mindig is magát hibáztatta a szülei halála miatt.
Nem közeledek hozzá, nem akarom ráerőltetni az érzelgősséget, ráadásul az emberek közelsége, melegsége még mindig zavarbaejtő érzést ébreszt bennem. Ugyan az éhség nem mardos, de akármilyen jól kezelem ezt az egészet - viszonylag - nem akarom elveszteni azt az önkontrollt, amit gyakorolok és meg sem akarom kísérteni a sorsot. Az a lehetőség, hogy ártsak a húgomnak teljesen felforgatja a gyomromat, de amikor végül úgy dönt, hogy megölel, ráadásul szorosan, nem úgy, mint egy döglött hal, ahogy akkor viselkedik, ha én erőltetek rá egy ölelést, szorosan visszaölelem. Persze amikor fészkelődik, hogy elengedne, akkor én is elengedem. - Sajnálom, egy kicsit… elveszítettem önmagamat. Most sem vagyok biztos, hogy megtaláltam, de ti is hiányoztatok nekem. És itt van a helyem. - mondom, ugyan egyedül abban vagyok biztos, hogy szörnyen hiányoztak nekem, ahogy Sasha is hiányzik minden nap, de vele már nem tudok találkozni. Lioval és Nicholassal viszont igen, és még is elmenekültem. Ahogy elneveti magát valami feszültség felszáll belőlem, bár igazából a szavai nem valami kedvesek, de legalább beszél hozzám és válaszol. Nem tudom, hogy pontosan mire számítottam, de az elmúlt hónapokban azért csak gyűltek és gyűltek a sötét rémképek. - Akadémiát? - vonom össze a szemöldökömet és nézem, ahogy kihajol a korláton. Nem aggódom érte, hogy kiesik, mert egyrészt felnőtt már, bízom benne, hogy tudja a határait, másrészről pedig légmágus vagyok és boszorkányok is vagyunk, még ha ki is billenne, akkor is elkapnám. Persze hallottam már, hogy volt évekkel ezelőtt két alapképzésben végzős hugrabugos, de már ők is megoldották valahogy, mert nem lett belőle gyászhír, csak pusmogás és pletyka a folyosókon. Nem is emlékszem a nevükre, de amikor meghallottam először, hogy az egyikük egy barna, karcsú lány és ugyanaz az évfolyam… Ott és akkor megállt bennem az ütő, de ma már úgy érzem, hogy mind a ketten sokkal erősebbek vagyunk. - Van még két évem a mesterképzésen és szeretném ha legalább ezt a kis időt együtt töltenénk a Roxfortban, ameddig Nicolas is itt van. - válaszolom, aztán ahogy megfordul és nekiveti a hátát a korlátnak én is így teszek, aztán könnyed mozdulattal felhuppanok a karcsú korlátra, hogy azon egyensúlyozva üljek le. Ugyan eddig is jó volt az egyensúlyérzékem, de ilyen mozdulatokat nagyon ritkán tettem, tényleg afféle mindenen aggódó pót-anyuka voltam nekik, aki még a gyűrődéseket is kisimította a ruhájukon és a hajukat is fésülte, ha engedték, a leckéket kikérdezte és… Hát, erre már nincsen szükségük, évek óta, de erre nem döbbentem rá eddig. - Tudod, én az elmúlt hónapokban folyamatosan vádoltam magam azért, ami történt. Mindenért. - kezdek bele, lepillantva rá, hiszen így magasabb vagyok fölötte. Amikor megtudtuk, hogy mit tettek vele egy világ omlott össze bennem, de ugyanakkor jó néhány dolog a helyére került a viselkedésében. Ha elmondok mindent, akkor vajon ő is megérti majd, hogy mit miért tettem, ahogy én?
Az ölelés tényleg elmarad. Lelépett és végül is igaza van, nem lehet nem hirtelen lelépni, viszont lehet hagyni egy búcsú levelet, vagy legalább odaköhinteni egy sziát, hogy az ember tudja, hogy egyáltalán visszajön a másik, de gondolom ez éppen akkor nem érdekelte. Végül is én aztán igazán nem tehetek szemrehányást, az életme soha sem volt nyitott könyv a testvéreim számára, bár a legnagyobb titkomat már tudják, de nem beszéltem róla azóta sem és azt hiszem tisztában vannak vele, hogy nem is nagyon akarok. Nick szokás szerint túllendült ezen is, elfoglalja magát azzal a hülye Akadémiával. Ahogyan mindig úgy tesz, mintha a munka, meg az elfoglaltság elfeledtetné vele, amit megtudott, vagy hogy Sasha meghalt, no meg, hogy Sera lelépett. Egy pillanatra összehúzom a szemeimet egészen vékonyra, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb lépek hozzá, hogy jó szorosan megöleljem. Csak néhány másodpercig tart a dolog. - Hiányoztál... igazán írhattál volna, hogy jól vagy. - engedem el végül és még egy mosolyt is az arcomra varázsolok. Az egész mégis csak néhány pillanatig tart, aztán hátrébb lépek és a korlátnak dőlve nevetem el magamat. - Mégis mi a franc történt volna Sera? Magára hagytad Nicket, ő meg a melóba temetkezett újra. Valami Akadémiát szerveznek az auroroknak, vagyis azoknak, akik azt hiszik megválthatják a világot. De neked nem mindegy? Éld a világodat. - rántom meg végül a vállamat, egészen kihajolva a korláton. Élvezem ahogyan a szél kócolja a hajamat. Úgy fest cseppet sem tartok attól, hogy akár ki is zuhanhatok, ha nem figyelek eléggé, vagy néhány centivel még előrrébb dőlök. Végül is jónéhány hónapja majdnem megtörtént a dolog, ha akkor Scott nem segít és ez a fura új képesség nem ment meg, akkor most lehet hogy nem kellene lefolytatnom ezt a beszélgetést a nővéremmel. Gőzöm sincs, hogy mit is várt pontosan tőle. Azt gondolta, hogy miután megtudták mi történt velem és hogy ezek után Sasha is meghalt majd minden szép és jó lesz? Ki tudja... talán a húgunk halála még össze is hozhatott volna minket valami fura, groteszk módon, de hát Sera fogta magát és lelépett, úgyhogy már sosem fog kiderülni, hogy így lett volna-e. - Szóval miért jöttél vissza? Gondolom valami okod volt rá, nem csak most untad meg az utazgatást. - vetem oda aztán megfordulva mostmár és a hátamat vetve a korlátnak.
Végigpásztázom a birtokot, a tavat, a ködbe burkolózó Tiltott Rengeteget, aminek a neve kiskorunkban rémálom volt, de ahogy idősödtünk inkább vált jótanáccsá, mintsem valós tiltássá, aztán valami megüti a fülemet. Jobban mondva valakinek a léptei a lépcsőn. Egy ideig még magam elé meredek, kicsit feszülten, de amikor meghallom a köszörülést muszáj erőt gyűjtenem és felé fordulnom. Nem arról van szó, hogy félek a húgomtól, inkább arról, hogy akárhányszor kinyitja a száját valami meghal bennem az érzéketlensége miatt, mintha én lennék a bukott anya, akinek nem sikerült megnevelnie a tinédzser gyerekét. Éppen csak a nővére vagyok, nem az anyja, és mivel most lép be a huszas éveibe, még tinédzsernek se nevezhetem. - Lio… - mondom ki csak a nevét, de tudom, hogy nem lesz ebből ölelés és nem fogja azt mondani, hogy mennyire hiányoztam. Talán azért, hogy bántson, talán azért, mert tényleg egy cseppet sem hiányoztam az életéből. - Lehet nem hirtelen eltűnni? - kérdezem vissza, de a kérdés inkább plátói, ahogy az ő szavai mögött sem ennyi van. Miután Dany apját a sárga földig lehordtam, hogy úgy tanított az iskolában, hogy nem vette fel a kapcsolatot a fiával hogyan jöhettem volna úgy vissza, hogy a folyosón intek oda egy helót? - Mi történt, amióta elmentem? Hogy vagy? - kérdezem, ahelyett, hogy arról kezdenék el mesélni, hogy én hol voltam és hogy miért jöttem vissza. Hiába, lehet, hogy annyira nem is változtam, mint hittem. Róla kérdezek, mert magamról nem akarok beszélni, még nem. Vagy csak nem merek. Vagy csak tudni akarom, hogy mit gondol, mielőtt bármit mondanék. A történetünk egy ponton egyezik, mindkettőnkkel tettek valamit, ami visszafordíthatatlanul megváltoztatta az életünket, csak egyesek szerint... én túl sem éltem ezt a tapasztalatot.
Azok után, ami történt, hogy végül Sasha meghalt, bár legalább nem az én hibámból Sera lelépett. Valahol mélyen talán még meg is tudnám érteni. Végülis eddig az ő nyakába szakadt minden, most pedig már kezdte megunni a dolgot és mást akart, miközben amúgy se maradt más, aki felett anyáskodjon, hiszen Nicolasnak nincs rá szüksége, nekem pedig már évek óta nincs. Azóta se voltam hajlandó érdemben belemenni abba, ami történt és amiről mostmár mindketten tudnak. Nick is elfoglalt, azt az akadémiát vagy mit szervezi, de persze őt is kerültem már jó ideje. A helyzet változatlan, maximum annyi más, hogy Sasha már nincs többé, Sera pedig eldobta a kötelezőt és elkezdte élni a saját életét. A levele épp ezért lepett meg. Nem is tudom, hogy mit vár, valami bűnbánó vallomás jön majd, ami után aztán feloldozást kér, amiért fogta magát és lelécelt? Azt hiszem ezt nem tőlem kellene várnia, de kíváncsi vagyok rá, hogy miről is van szó, tehát leginkább csak a kíváncsiságom, ami ide hozott, ezért szedem a lépcsőket felfelé a kilátóba. Amikor felérek megtorpanok egy pillanatra, de aztán megköszörülöm a torkomat, ha nem venne elsőre észre és megállok a korlát mellett. Nem, az fel sem merül bennem, hogy valami megható öleléssel kezdjek, az nem én vagyok, de ezt gondolom ő is tudja. Mitől változtam volna meg homlok egyenest? - Szóval... visszajöttél csak úgy hirtelen, mint ahogyan leléptél. - pillantok oldalra mindenféle köszönés és egyéb nélkül. A hangomban és a pillantásomban van csak ott a kérdés, hogy most akkor mi van, miért jött vissza és hogy miért hívott ide, hiszen ezzel egyelőre még nem vagyok tisztában. Ha csak köszönni akart volna, akkor azt megtehettem volna gond nélkül a folyosón is, azért is gondolom, hogy bizonyára nem erről van szó. Na, de akkor miről?
Furcsa újra a kastélyban lenni, és tudom, hogy sokan mondják ezt, minden szeptemberben, amikor az év megkezdődik, de nekem ez a furcsa most nem feltétlenül jó érzés. Jönnek vissza az emlékek, amikor nagy nehezen elintéztük, hogy négyesben üljünk egy asztalnál és egyszerre együnk a nagyteremben, a sikeres vizsgák megünneplése, születésnapok, névnapok, minden létező ünnep, amikor okot tudtam találni arra, hogy együtt legyünk és találkozzunk. Nicolas mindig is elfoglalt volt az auror pályával, Lio pedig valószínűleg púpnak érzett a hátán, de Sasha... Sasha imádta az ilyeneket. És én is. Vagy ha nem, akkor is most már olyan fájdalmas, hogy soha többet nem gondoskodhatok róluk, hogy mindenképpen ez az emlék fog élni bennem. Kevés hely van, amit ugyanannyira szeretünk Lioval, de a Kilátó ilyen, így a levelemben, amit küldtem néhány napja ezt a helyet jelöltem meg, hogy találkozhatnánk. Ashton azt tanácsolta, hogy minél előbb vegyem fel velük a kapcsolatot, hiszen hosszú hónapok teltek el, mióta elmentem és nem beszéltünk, de kicsit félek attól, hogy egyszerre álljak eléjük, talán... talán egyesével jobb lesz. Vagy csak még nehezebb, mert Nicolas lehet megértőbb lenne és a pártomra állna. De nem, tényleg tudni akarom, hogy mit gondol és így, kettesben talán az arcomba mondja a véleményét, őszintén. Már ha egyáltalán eljön. Sápadtabb vagyok annál, mint ahogy emlékezne rám, a szőke tincseim is valamivel világosabbak, mintha még az is "sápadt" lenne, egyszerű pólót és sötét dzsekit viselek farmer nadrággal, ar arcomon pedig smink gyanánt az ajkaim sötétvörös rúzzsal, a szemeim pedig csupán spirállal kiemelve. Teljesen más kisugárzásom van, nem csak amiatt, mert a szüleink és a nagymamánk után már a kishúgunkat is elveszítettük, hanem azért is, ami velem történt, de azért a homlokomra talán nincsen ráírva az átalakulás. Ashton jól kezelte, de valljuk be, Ashton még akkor is támogatott volna, ha azt közlöm, hogy én voltam az, aki friss vámpírként vérengzve megölte Sashát. A lelkivilágommal törődött volna ahelyett, hogy lecsukasson a bűnömért. És végül is én is ezt csináltam Sheree-vel, ilyenek az igaz barátok. A kérdés az, hogy Lioneah-nak számít-e még bármit is az, hogy testvérek vagyunk...
Nem az új felfedezéseket beharangozó "Heuréka!" a tudomány legizgalmasabb megnyilvánulása, hanem az, hogy "Ez vicces!".
Mikor látom, hogy mennyire meglepem a változásaimmal és mennyire néz miatta, egy kicsit érzem, hogy feszengeni kezdek miatta. Lélekben egy kicsit már készítem magamat a legrosszabbakra, de hála valami Merlini csodának, nem kérdez rá és nem is akar elkergetni a táskáját hozzám csapkodva... Nem viccelek! Volt egy ilyen álmom egyszer.. Bár nem vele, de attól még maradandó képként égett belém. Megkönnyebbülök, mikor elfogadja a kézfogásomat és vadul rábólintok párat, fülig érő mosollyal. Az ikertükör számomra egy elég hasznos kis holminak tűnik. A párját valószínűleg Aminek fogom adni. Iker tükör az ikreknek! Vagy valakinek akiről még nem tudok. Mindenesetre biztos helyre csúsztatom, ahol biztosan nem törhet össze. Mindkettőnket felvillanyoz a szerzeményünk. Bár én nem állok a sírás határán, mosolyt csal az arcomra, mikor meglátom, mennyire nagyon örül neki. Naiv módon egyszerűen csak az örömnek tudom be a pillanatot, nem feltételezem, hogy komolyabb dolog lehetne mögötte. - Jaj tényleg! Be sem mutatkoztam, bocsi! - kezdek szabadkozni kissé zavartan, de viszonzom az ezúttal bemutatkozós kézfogását. - Alistairnak. - eztán meghallom az órakezdést jelző csengőt és kissé össze rezzenve realizálom, hogy marhára el fogok késni és még azt is elfeljtettem, hogy milyen órám lesz. Ez mind kiül az arcomra. - Most viszont mennem kell, bocsi! Akkor két hét múlva! Ésőőő én még nem tudok hoppanálni... Szóvaaal... majd beszéljünk össze hogy jutunk el a helyszínig. - mondom még aztán lényegében egy széles mosollyal elviharzok. És nos, úgy tűnik az a bizonyos másik, kissé tolakodóbb kérdés is legközelebbre marad részéről.
//a jön a záró nemsoká az igencsak elcsúszott >___< Nagyon szépen köszönöm a játékot:3 Folyt. köv. <3 ***
♫★♫
A hozzászólást Alistair Wilson összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2020-09-15, 10:36-kor.
Adora McGalagony
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2020-07-27, 20:20
Alistair & Adora
[You must be registered and logged in to see this image.] Akaratlanul is elmosolyodok a válaszára. Nekem is ezek voltak az első szavaim, amikor nagybátyám felajánlott egy nagyon hasonlatos lehetőséget. A félelemmel vegyes izgalom olyan szintű extázist okoz, amiben nagyon ritkán van része a varázsló lányának. Kissé csodálkozva nézem a külső jegyeinek változását. Szó szerint tátva marad a szám. Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy még sosem láttam ehhez hasonló külcsínt. Nem mondom, hogy nem ijeszt meg elsőre, de inkább kíváncsiságot érzem, mintsem félelmet. Oldalra döntött fejjel figyelem, majd eljutnak hozzám a szavai is, amire megrázom a fejemet, hogy visszatérjek az értelmes lények közé. - Szuper, akkor megbeszéltük. – Kezet rázok vele, egy cseppet sem ódzkodva az érintéstől vagy ilyesmi. Nem szeretném, ha kellemetlenül érezné magát. Merthát annak ellenére, hogy keményen alkudozom és határozott vagyok, mégis csak van érző oldalam. S ha valaki méltó ennek megismerésére, az nem más, mint a nagybácsi-helyettes-koncert-partner-em! Szóval előkeresem a tükröket és szépen elcseréjük őket a jegyre. Imádom ezt a srácot már most. Csillogó szemeimmel vizslatom a betűket és tényleg a sírás határán állok. Igen, más lányok a cuki állatokon, romantikus gesztusokon sírnak…nekem egy koncert jegy is elég. Amíg kigyönyörködöm magam a papírfecniben eszembe jut pár dolog. Egy; nem is tudom a fiú nevét, kettő; meg kell oldani a kijutást, azért ez nem egy Roxmorts távolságban van…Tehát hoppanálni kéne, ami megy nekem, merthát mi ne menne? De nem tudom, hogy ő mondjuk ért-e ehhez. Akkor viszont jobb lenne hopp-porral megoldani a dolgot. De ez a holnap problémája, az előzőt pedig gyorsan orvosolom is. - Egyébként Adora vagyok. Téged, hogy hívnak? – S újfent nyújtom a kis kacsómat, egy másik, kissé tolakodóbb kérdést későbbre hagyva.
Nem az új felfedezéseket beharangozó "Heuréka!" a tudomány legizgalmasabb megnyilvánulása, hanem az, hogy "Ez vicces!".
Elég kemény kiállású csajszinak tűnik, amitől kissé megszeppenek, de meg nem hátrálok, bár nincs is nagyon mitől. Arról meg fogalmam sem volt, hogy milyen zenék érdekelhetik, úgyhogy a vak szerencsére bíztam magamat, meg úgy az egész helyzetet. Látva rajta, hogy mennyire nagyon értékeli a jegyeket, hatványozottan sikerélményem van. Elvégre... egy újabb holmi került vissza a tulajdonosához, van lehetőségem csere-alkura és még a jegyekkel is telibe találok. Hát mi ez, ha nem mázli?! - Ha csak nem olvastam valamit félre a jegyeken, akkor bizony azok. - mondom egy mosollyal, persze igyekszem visszafogottabban megerősíteni a kérdést. Nem kell sokat győzködni, gyorsba kezet is nyújt rá én pedig naná, hogy elfogadom! Vagyis elfogadnám, ha nem késztet megtorpanásra az újabb részlete az egyezségnek. Pillanatra magam is vissza húzom a kezemet, illetve, inkább csak zavartan engedem lejjebb, de csak mert meglepett ismét. - Én.. én még sosem jártam a varázsvilágon kívül.. - aztán bele godnolok, hogy ez mégis micsoda lehetőség és ahogy elönt az érzés rögtön bekövetkezik a fogváltás is, meg a szemeim is zöldessárgán villannak. - De épp emiatt ez egy igencsak visszautasíthatatlan ajánlat! - mondom könnyeden, elütve az élét a ténynek, hogy még tényleg soha nem jártam a mugli világban. Aztán komolyan nézek a lányra, elgondolkozva. - Az oda-vissza ikertükrök. - Ha pedig nincs ellenvetése most határozottan nyújtom vissza a kezemet neki. - Részemről áll az alku. - Ez esetben csak az egyik jegyet adom oda neki. A másikat vissza zsebre rakom. Nagyon is felvillanyoz a gondolat, másfelől meg... Te jó ég végre élőben hallhatnám, az egyik kedvenc bandámat! Azt pedig, hogy anyáéknak mindezt hogyan fogom beadagolni.. vagy tudomást fognak-e egyáltalán szerezni róla.. az már teljesen más kérdés. Odáig nem jutok agyban. Most épp a lehetőség táplálta izgalom és öröm vegyül bennem. Remélem, hogy nem fog vissza lépni. Az persze szintúgy eszembe sem jut, hogy egyébként egymás nevét sem tudjuk még. Valahogy nincs hiányérzetem emiatt, jelen helyzetünkben így fel sem tűnik.
♫★♫
Adora McGalagony
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2020-07-05, 21:46
Alistair & Adora
[You must be registered and logged in to see this image.] Sajnos, mivel elvesztettem a talárt, s vele a portékámat is, így elestem pár üzlettől a napokban. Ezért rendelkezem egy kisebb felesleggel, ami igazából nem is felesleg, de tekintve, hogy közeledik a roxmortsi hétvége egyre többen mondják vissza a rendeléseket. No, nem mintha meg lehetne úszni Friccs szúrópróba szerű ellenőrzését amikor visszajönnek, de egyesek, főként a Griffendélesék, szeretik tesztelgetni a szerencséjüket. Lelkük rajta, majd jönnek még hozzám sírva. - Lehet róla szó…mit ajánlasz cserébe? – Válaszolom miután fejben számot vetettem, hogy miből mennyi van készleten és mennyiért adnám el. Tud mondani olyat, amibe bele megyek, de nem sokat. Kemény alkudozók sem tudnak könnyen megpuhítani, szóval vagy rendelkezik olyasmivel, amire szükségem van vagy üres kézzel távozik. Nincs apelláta. Ellenben az ajánlás egy pillanat alatt befogja az amúgy nagyon is nagy számat. A koncert, ami egy nap alatt sold-out volt és két hete kajtatok jegyet mindenféle mugli üzérrel. Pislogok párat a jegyeket szuggerálva, majd a fiúra nézek és egyből másképp tekintek rá. Nem tehetek róla, úgy neveltek, hogy az emberek csak akkor számítanak, ha tudnak nyújtani valamit, amit magadtól nem tudsz megtenni/beszerezni/stb. Nem csoda, hogy nem lettem Hugrabugos… - Ez…ezek tényleg azok, aminek mondod őket? – Szinte megbabonázva lépek közelebb, mintha gyémántokat villantott volna, s ujjaimmal egy leheletnyire a hőn áhított jegyektől. Az eszemmel tudom, hogy tartanom kéne magamat, mert ha továbbra is ilyen holdkórosan viselkedek, akkor rájön mennyire értékelem az ellenajánlatát és akár az egész taláromat, vagyis tartalmát megpróbálhatja kialkudni belőlem…De ezek Foo Fighters jegyek! - Áll az alku. – Gyorsan a kezemet nyújtom felé, hogy egy rázással megpecsételjük a dolgokat. Bár azt tudom, hogy a nagybátyám nem ér már rá, mert dolgoznia kell; igen amúgy van rendes állása, tudom meglepő. Szóval még mielőtt kezet rázhatnánk visszahúzom a kezem és felmérem a fiút. Egészen beillene muglinak… - Gyere el velem és kérhetsz még valamit.
Nem az új felfedezéseket beharangozó "Heuréka!" a tudomány legizgalmasabb megnyilvánulása, hanem az, hogy "Ez vicces!".
Nézem amint magára veszi a talárt és felteszi a kérdést. Mivel már eleve volt egy kiszemeltem a cuccok közül, így nem kell sokat gondolkoznom rajta. Kérhettem volna eleve a köpenyért cserébe az, de az nekem kissé bunkóságnak érződik és nem is alapoz meg a későbbiekre nézve semmiféle jó üzleti viszonyt. - A telefül elsősorban. Meg a puska-penna. - utóbbinak nem vagyok biztos benne, hogy ez a szakzsargon szerinti neve, de már hallottam hírét és mintha az egyik pont valami ilyesmi lett volna. Ha nem, úgyis kijavít. De a telefül az mindenképpen hasznos cucc. Már hát legalábbis az én szememben. És hogy mit adok cserébe? Nos nem egy másik talált tárgyat az is biztos. Ha mondjuk nem csak a táskám jött volna velem, mikor a Nezabarból vissza keveredtünk, akkor biztos valami helyi holmit ajánlanék fel cserébe, de ami velem jött, ahhoz sajnos valamelyest még ragaszkodom. Még ha csak könyvekről, pár személyes iskolai holmiról, egy régi bőrtáskáról, meg egy halom soha el nem készült háziról van is szó... Nem gondoltam, hogy bele megy azonnal, így pillanatra végig gondolom mik jutottak eszembe csere gyanánt, mikor a beszélgetés lehetséges kimeneteleit gyakoroltam... Igen.. van némi problémám a kommunikációval, így néha elgyakorlok pár verziót. Remélem ez az amit soha senki nem fog megtudni rólam.. - Cserébe van két jegyem a másfél hét múlva esedékes, hétvégi Foo Fighters koncertre. - elő is villantom őket. Fogalmam sincs hogy érdeklik-e egyáltalán az ilyesmik. Anyuék egyáltalán nem tudnak róla, hogy nyertem két jegyet valami mugli rágcsa szezonális akciójával... Baromi szívesen mennék én is ilyesmire.. De muglik közé sem mentem egész életemben nagyon, apa hiába tanított velük kapcsolatban mindenfélét és hiába hallgattam rommá egy csomó régi és új együttes albumait is. Amyvel, az apától örökölt faji jellegzetességeink miatt aligha tudnánk mondjuk fél óránál tovább elvegyülni... Úgyhogy jobb megválni azoktól a koncertjegyektől, mert csak kísértenek ha nálam vannak!
