2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A Roxfort legmagasabb és egyben legvékonykább tornya, ami nem szolgál másra, mint arra, hogy remek belátást biztosítson a birtokra. Innen tényleg ellátni a hegyekig, látni a tavat, a kviddics pályát, amit csak szeretnél. Persze hűvös időben kifejezetten szeles, ilyenkor azért jól öltözz fel. A kilátó is természetesen kőből épült, de körben sok helyütt nyitott, nagy üvegtelen ablakokba könyökölhetsz ki nézelődni.
Hát persze, hogy én sem tudok mit kezdeni a helyzettel, főleg hogy én lettem terhes és nem ő és nem tudom, hogy mitől, mert semmiféle emlékem sincs róla, hogy bárkivel is ilyen közeli viszonyba kerültem volna és az ilyesmit az ember nem felejti el csak úgy, főleg hogy én még csak inni sem szoktam, vagy épp bulizni, ami erre esélyt adhatna. De akkor mégis mi történt és miért néz rám Damien annyira furcsán? Ő sem érti, hogy mi folyik itt, ennyi teljesen világos, de vajon mit kezdjek egyáltalán a helyzettel és... mit tegyek, hogy ne legyen ez az egész ennyire kellemetlen? Tudom még a kórház óta nem tisztáztunk semmit, de nem gondoltam, hogy ennyire zavaros lesz, vagy épp... zavarba ejtő? - Szóval mi... mi együtt voltunk? De mégis hogyan? Miért nem emlékszem rá? Mindenre emlékszem előtte, aztán olyan, mintha képszakadás lett volna. Te ebből semmit se vettél észre? - azért csak érezte volna, ha nem vagyok magamnál gyógyszerek, vagy akármi miatt. Nem tudom ezt úgy annyiban hagyni, ahogyan ő teszi, mert ez nagyon is komoly dolog és nem lehet csak úgy tenni, mintha ez lenne és kész. Ő elfogadja, hogy nem emlékszem, de én erre képtelen vagyok, főleg mert azt tudom, hogy az a csók hatással volt rám és ha ezek után le is feküdtünk... és ő most ilyen látványosan csalódott, akkor biztosan számára is jelentett valamit és így még pocsékabbul érzem magamat. - Nem tudom... annyira össze vagyok zavarodva. Terhes... de akkor tőled? De azt mondták a Szent Mungóban, hogy már majd két hónapos, az végképp hogy lehet? Ha arra sem emlékszem, hogy veled, akkor mi van, ha... ha mással is? Én nem vagyok ilyen, nem szoktam bulizni és nem iszom. Én... én... - habogok, teljesen össze vagyok zavarodva és nagyon közel állok ahhoz, hogy itt helyben össze is omoljak. Ami azt hiszem teljesen érthető, mert az egész zavaros és érthetetlen és nem tudom mi történik és főleg nem, hogy miért, de mégis csak velem történik és két hónapos terhe vagyok és ez... ez egyszerűen nem normális!
A meglepődésem nem terjed ki addig, hogy eltaszítsam magamtól, mindössze új még ez nekem. Mire sután megveregetném a vállát, már lép is hátra, úgyhogy bizonytalanul harapom be a számat, azt hiszem ő sem tudja, hogy most mit tegyen. Bólintok, hogy nincsen semmi baj, és csak a kezét fogom meg, hátha az egyikünkben sem növeli az egyébként már nagyon is tapintható feszültséget, amely nem tudom, hogy mitől lehet. Mindennek ellenére, hogy titkos viszonyt beszéltünk meg, és meg is ölelt, valami komoly távolságot érzek benne. Akkor mégsem volt értelme? Nem, az butaság, akkor nem ölelgetne. Ki érti a nőket? Visszakérdezek, mert az egész szitu kezd agyament részleteket ontani magából. A terhessége az egy dolog, de hogy nem úgy tűnik, mintha.. Lehajtom a fejemet, már nem is néz rám.. Pedig oly nehéz volt számára kiadnom.. Hát ennyit ért az egész. - Aztán.. behívtál a szobádba, és igen. Megtörtént. De ha nem emlékszel, akkor mindegy is.. – Nem akarok mártírt csinálni magamból, noha igenis rosszul esik, pedig nem az ő hibája. Valószinűleg begyógyszerezték, és elszállt az élmény. Vagy eleve kábult volt, és csak engedett az ösztöneinek, ami józanul már nem biztos, hogy menne. Akkor pedig mit erőltessem? Eddig is megvoltam nélküle, betudhatom egyetlen gyors, szenvedélyes pillanatnak, és visszasüllyedhetünk oda, ahol eddig voltunk. Mondjuk nem tudom hogyan fogom elfelejteni, mert igazi megváltás volt, hogy ő is kedvel, és van értelme annak, hogy támaszkodhatunk egymásra, most mindez teljesen szertefoszlik. - Miben segíthetek? - Lépek mellé, de én nem nézek ki a kilátó korlátján, hanem egész testemmel felé fordulok. Muszáj lenyelnem a hiányát, pedig igazán folytathatnánk, amit elkezdtünk, de itt most már másról van szó. Ez a lány eleget szenvedett, az apám mohóságát nekem kell megfizetnem. Dorothy elvesztette a szüleit, erőszakkal kényszerítenék hozzám, a legkevesebb amit tehetek, hogy mellette állok, bármennyire is savanyú most a szőlő. Legszívesebben visszatérnék egykori mogorva stílusomhoz, de azt hiszem, hogy közel kerültünk egymáshoz, és ezt tiszteletben kell tartanom, még ha ő el is felejtette.
Tudom, hogy még nem vagyunk összeszokott páros, de ez az egész annyira kiborított, hogy szükségem van most egy ölelésre, még ha meglepő is számára, hogy eleve ezzel indítok. Tudom én, hogy furcsa ez most így hirtelen, nem is igazán szokásom az ilyen érzelmi kitörés, de azért ez mégis csak egy olyan helyzet, amikor nincs mit tenni... nincs mit tennem, kénytelen vagyok. Azért finoman szólva is megrázó helyzet, hogy azt mondja neked a gyógyító, hogy terhes vagy, főleg, hogy nincs róla tudomásod, hogy olyan módon bárkihez is közöd lett volna, főleg nem két hónappal ezelőtt. Nem tudom, hogy mit tegyek és azt sem tudom ki máshoz fordulhattam volna, ha nem hozzá, hiába, hogy még nem olyan közvetlen, vagy összeszokott a kapcsolatunk. - Bocs... - látom, hogy furán érzi magát, ezért engedem el és lépek kicsit hátra, mielőtt rázúdítanám az egészet, ami miatt ide hívtam és ami miatt a nyakába vetettem magamat. Látom én, hogy ő is rendesen nagyon meglepődik, ami teljességgel érthető, hiszen nem mindennapos, hogy a lány, akihez amúgy hozzá akarnak adni és akivel most valami kapcsolatod alakul bejelenti, hogy terhes, miközben ti... Ezúttal nekem kerekedik el a szemem, de úgy istenesen. - Mármint hogy érted, hogy... nem mondanád magadat senkinek? - még mindig értetlenkedem, de igen nagyon úgy fest, hogy ő arról beszél, hogy mi ketten együtt voltunk, ha mi hoztuk össze, de nekem ezzel kapcsolatban semmiféle emlékem sincs és látszik is rajtam, hogy így még jobban meg vagyok zavarodva. Még hátrébb lépek egyet és megfordulva kitekintek a korláton, mintha csak próbálnám az agyamat erőltetni, hogy beugorjon valami... valami amiről ő beszél. - Úgy érted, hogy mi lefeküdtünk egymással? Mikor és... hol? Én nem... nem emlékszem, csak a sérülésem után a kórházban csókolóztunk a padon, aztán... - nem, eddig nem gondoltam át komolyabban. Arra emlékszem, hogy visszamentünk a szobába, visszakísért, aztán aludtam egy nagyot, mivel fáradt voltam, de nem mondom, hogy minden pillanatot vissza tudnék idézni a padon csókolózás és az alvás között, de akkor mégis... mi történt? És a tetejében az nem két hónapja volt, csak két hete, a babára viszont azt mondták, hogy már legalább két hónapos, azért vannak a rosszullétek is.
Annak ellenére, hogy szétizgultam rajta az agyam, hogy majdnem belehalt az általam okozott sérülésbe, a vége jól alakult, és kénytelen vagyok beismerni, hogy nem csupán a vetélytársat láttam benne, hanem valakit, akihez nagyon mélyen még vonzódom is. Természetesen maximálisan titkolnunk kell, hogy mi történt köztünk, és az előjelzéséből az derült ki hogy folytatni szeretné, nem pusztán a pillanatnyi szeszélynek tekintethő az, amit egymással műveltünk. Bármennyire is próbáltam óvatos lenni, mindketten annyira akartuk a másikat, hogy csoda, hogy nem szakadtunk szét. A mostani üzenete viszont erőteljesen kétséges, hogy ezt megismétlendő született, sokkal inkább másféle sürgetést éreztem benne. Felsietek a lépcsőkön, és még éppen hallom a mormogását, nem is sokat kell várnom, hogy a nyakamba ugorjon. Sután veregem a vállát, fogalmam sincsen, hogy mihez kezdjek a helyzettel. Már az is komoly változás volt, hogy csókolóztunk, és megnyíltunk lelkileg, aztán csak azon a kórházi ágyon találtuk magunkat, erre most ölelget. Szóval enyhén szólva.. olyan, hogy ösztönösen fagyok le. Azt már megbeszéltük, hogy nem leszek vele nyersebb egy bizonyos szintnél, de a gyengédség nem volt benne az alkuban. - Na mi van.. már? – Kérdezem a szavakat keresve, egészen megdöbbent, nem vagyunk éppen összeszokott páros, bár a szex az valami fenomenálisra sikerült a túlcsorduló érzelmeink hatására, attól még minden más tekintetben nem fogom magamat gyorsan profinak érezni. Amit mond, ott helyben kezd el szinte szó szerint leolvadni az arcom, felgyorsulni a szívverésem, nem is csoda, hogy levegőért kapkodok. - Azért nem mondanám magamat senkinek... – Nyilvánvalóan tőlem kell, hogy legyen, hiszen nekem mondja. Kétlem ugyanis, hogy ha mással lefeküdt volna, nekem panaszolná el mindezt.. – Ezt elsőre sikerült összehoznunk, vagy.. szóval mitől lehetetlen? – Egyenlőre még nem foglalnék állást, hiszen nem attól tűnik sokkoltnak, hogy terhes, sokkal inkább valami másról van szó. Na de miről.
Gyorsan felépültem ugyan, de mégis hamar kiderült, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendben velem és nem tudom, hogy ki másnak mondhatnám el, hogy kivel beszélhetném meg, ha nem vele. Persze tisztában vagyok a helyzetünkkel, az apjával, hogy nem tudódhat csak úgy ki semmi sem a köztünk lévő vonzalomból, vagy mi is ez, épp e miatt írtam neki titokban levelet és épp ezért beszéltem meg vele ezt a késő esti találkát itt a kilátóban, ahol jó eséllyel senki sem zavar meg és senki sem lát meg majd minket. Óvatosnak kell lennünk, főleg ha utána akarok járni annak is, hogy mi történt a szüleimmel, hogy tényleg nem csak baleset volt-e a haláluk, de most nem ez az elsődleges, hanem az, amit egyáltalán nem értek, az ami megváltozott, az amit egyszerűen képtelen vagyok felfogni, de hát e téren az orvosok nem tévedhettek. Eltelt már vagy két hét azóta, hogy bekerültem a kórházba, majd ki onnan, voltak közös óráink is, de rengeteg volt a dolgom, haza is kellett utaznom, nem igen tudtunk hosszan beszélni és azóta találkozni sem és most ez... minden olyan gyorsan történik, hogy felfogni sem volt időm. Nagy levegő és előkerül a pálcám is, jó eséllyel mire Damien ideér épp varázsigéket mormolok, ő pedig könnyen felismerheti őket, hogy a védelmünket szolgálják. Egyszerűbb bűbájok, hogy ha valaki erre jönne ne ismerjen fel minket, vagy épp ha valaki netán hallgatózna azt hallja, hogy a tegnapi óra tananyagáról van szó, nem pedig a valódi témáról, amit nagyon gyorsan meg kell beszélnünk és ki kell találnunk, hogy mi legyen. Nem tudom, hogy ő tud-e bármi megoldást, de hogy nekem fogalmam sincs, hogy mi legyen és egyáltalán ez hogyan történt annyi szent. - Szia, végre! - szinte vetődöm a nyakába, hogy átöleljem, bár érezni a mozdulatból, hogy itt most inkább nekem van szükségem egy szoros ölelésre, hogy végre egy kicsit megnyugodjak. Fogalmam sincs hogyan viseltem az elmúlt jó néhány órát, amíg nem tudtam beszélni vele. Azt hiszem, ha folyamatosan gondolkodtam volna még bele is őrülök, inkább kizártam és nem foglalkoztam az egésszel, de jól láthatja rajtam, hogy mennyire ideges vagyok és mennyire ki vagyok borulva, csak próbáltam tartani magamat. - Nagy... nagy baj van és nem tudom, hogy mit csináljak. Segítened kell. Én... én délelőtt voltam a Szent Mungóban, mert nem hittem el, amit Madame Pomfrey mondott, de ők is megerősítették és ez egyszerűen lehetetlen, hiszen én nem... senkivel... hónapok óta... de úgy tűnik, hogy terhes vagyok. - végre sikerült kimondani, pedig még a gondolattal se nagyon tudtam megbarátkozni. Az egész teljesen abszurd, főleg hogy azt mondták, hogy a magzat már majdnem két hónapos, ami végképp lehetetlen, hiszen nem volt közöm senkihez sem, legalábbis Damien láthatja rajtam, hogy komolyan gondolom, hogy nem voltam senkivel saját bevallásom szerint hónapok óta, miközben mi két hete eléggé... voltunk, még hozzá együtt.
Ha balul üt ki valami, a harc csakis a végsőkig menő harc lehet.
MIB
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-03-01, 17:15
18+
A testet öltött napló immár nem Shanna barátjának ábrázatát viseli, a lány kérésére megmutatkozik igazi valójában. Sötét, csábító. Talán vannak nála csinosabb, jobb képű alakok, de az ezer-éves álomvándor pontosan tudja hogy mi kell a női léleknek, s ezzel együtt a testnek is. A hollóhátas tüneménynél ez a kettő magától értetődően összefügg. Az idegen úgy itta magába a lány titkait, hogy nem csoda, hogy ötven évvel ezelőtt az az ifjú mardekáros kezdő, aki később sötét nagyúrként lett híres, szintén ihletet kapott, hogy milyen módon raktározza el lelkének egy darabját. Az idegen azonban nem horcoixot alkotott, teljes mértékben azonosult a könyvecskével, s az ilyen jellegű mágikus tudás már régen feledésbe merült. Ha valaha szembe került volna a sötét varázslóval, Voldemort-tal, egyértelmű, a csata szempillantások alatt zárulna a kölyök veszítene. Bár bejárta a világot, alig pár évtized alatt nem láthatta azt, amit a napló valódi lakója sok száz év távlátából. S most itt van, hogy Shanna pőre testét nyalogassa végig feketén pislákoló tekintetével. Bármit megtehet vele, mégis, azt akarja, hogy a tündér önmaga nyíljon meg, hajtsa rabigába a fejét. Vágyjon arra, amelyeket oly titkoltan vésett a lapokra, amelyekről nem tudhatta, élő, lélegző entitás barlangját képezik. Komoly megelégedettségére szolgál, ahogyan Shanna végre a ruháján kívül a riadtságától is megszabadul, hiszen ez a nász csupán az első lépés a terveiben, amolyan felfedezedés, s ettől a sötét hatalom új erőre kap, megízlelvén mindazt, amit régen elveszett már. - Azt akarom, hogy élvezd a fájdalmat. – Immár nem szólal meg, a lány tudatában visszhangoznak a szavai. Mindketten macskaalakban vannak, az idegen az állkapcsát használva ráfog a nőstény vállára, s azonmód megfordítja, hogy az háttal legyen neki, hiszen ebben az alakban, mégiscsak egyszerűbb. Aztán ránehezedik, s mire Shanna feleszmél, ismét emberi alakban van, fenekéhez vastag és kemény dárda préselődik, mintha a férfi folyamatosan játszana az érzékeivel, s csupán múló szeszély volt, hogy macskaként kívánta volna látni. Mintha.. tudatni akarná, előtte nem lehetnek titkok. A földre préseli áldozatát, s ujjai tövig merülnek annak ágyékában. A két egymásnak feszülő test közé illeszti be a kezét, s úgy támad. Mélyre, nagyon mélyre kutatva...
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-02-03, 21:16
18+
Shanna Griffin & Az Éjszín Idegen
Mélylevegőt veszek, mintha ezzel a levegővel beszívhatnám és még mélyebben magamévá tehetném azt a megnyugtató erőt, ami körülvesz. A szavait hallgatva, bár még nem értettem meg a hogyan és a miérteket, már nem kell kimondanom azt, hogy honnan tud mindent, és honnan érkezett. Ez a sötét lény, ez a hatalom, ez a bennsőséges érintés a lelkemre... Tud mindent, amit én. Érez mindent, amit én. Ezt a feketeséget én hívtam életre. Ez a feketeség Shanna Griffin titkos Naplója. Az elmémet elködösítik a tökéletes érintések és a kellemes hang, a hang, amit mindig is elképzeltem álmaimban. Igen, most már emlékszem erre a hangra, és abban is biztos vagyok, hogy álmodtam Róla. De nem emlékszem, hogy mit... Áltathatom magamat azzal, hogy önkéntelenül, de valójában már igen is saját akaratomból húzodom hozzá, dőlök bele az érintéseibe, miközben vadul lüktető forróság virágzik ki a testemben. A ruháim már nincsenek rajtam, pőrén állok előtte, de valahogy úgy érzem, mintha csak a saját szobámban, a kedvesem jelenlétében állnék, szégyenérzet nélkül, vággyal telve. Nem értem, hogy hogyan lehet ez, még is hiszek neki, mikor annyit kér, adjam át magam. Megteszem, mert azt mondja, amit kell, mert azon a hangon, amelyben megbízok, mintha a saját hangom párja lenne, mintha a jinem jangja. A ragyogó fény még lehunyt szemem alatt is átviláglik, és ahogy kinyitom a szemem és odafordulok, látom magam előtt az alakot. Éppen úgy néz ki... ahogy mindig is elképzeltem. Teljesen elveszek azokban a kavargó sötét szemekben, az arcom izzik, éppúgy, ahogy a szemem is szinte lázasan csillog az elragadtatástól és kíváncsiságtól. Meg akarom őt ismerni, nem csak ilyen módon, de most ő diktálja a lépéseket, és nem fogok neki nemet mondani. Nem fogom azt mondani, hogy inkább csak beszélgetni szeretnék... Mert nem. Át akarom élni, amit nyújtani akar. Az utolsó mondatain csak annyi ideig lepődök meg, ameddig meg nem jelenik a mágikus vibrálás, és a fekete párduc. Ahogy rám ugrik kicsit felsikkantok, de egészen halkan, és a földre fekve néhány pillanatig figyelem az állatot, mintha rabul akarnám ejteni a tekintetét, csak egy pillanatnyi megálljt parancsolva. - Nem kell kétszer mondanod. - suttogom halkan, és először a szemem villan át jégkék, szinte fehér macskaszemmé, aztán a körvonalaim megremegnek és már nem egy lányon fekszik a feketepárduc, hanem egy erős, büszke fehér oroszlán birkózza le maga alá, kíváncsian, játékosan, az erejét próbálgatva.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
MIB
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-02-03, 19:55
18+
Az eddigi sejtelmes alak, amely a rovarfelhő, s az árnyalak volt, már egyre inkább tapintható, ahogyan a lány is magán érzi az érintését. Körülveszi, átöleli, mintha csak egy közeli jóbarát lenne, a hűséges szerető, akit ott találhat minden éjszaka maga mellett találhat, ha felriad a rémálmai forgatából. - Minden, amit papírra vetettél.. a magányodat jelzik. Egyedül vagy, bármennyire is tagadnád. Tetszel, tetszik a valóságod. – A finom ujjak, amelyek eddig a lány tarkóját maszírozták, most lecsúsznak a karcsú vállakra, van bennük egyfajta gyengéd érzékiség, amelyre a lány mindig is vágyott, főleg amikor a naplóját írta. Több ez mint testiség, úgy véli, hogy a valaki, aki a háta mögött áll, egy valóra vált álom, akinek egyetlen célja lehet, őt boldoggá tenni. - Ne félj tőlem, add át magadat az érzésnek. Fájni fog, de imádni is fogod. – Ez aztán mekkora ellentmondás. De legalább őszinte. Ahogyan az idegen minden eddigi mondata, hiszen belőle táplálkozik, a lány saját érzéseiből. Shanna ágyékát eddig nem tapasztalt forróság szítja, s ha eddig az elméje lett célbavéve, ezúttal másról van szó. Az idegen anélkül, hogy valami intimebb helyen simogatná, a puszta érintésével is képes hatni teste minden porcikájára. A lány teste akár ellenkezik, akár nem, tőle függetlenül összerándul, s ha mindezt taszítónak érzi, akkor még lelkiismeretfurdalása is lehet, hogy mindez oly jó, mégsincs hatása rá. Ahogyan felmorran, és kérdőre vonja az Elijah-hangú idegent, fehér, ragyogó fény villan a háta mögött, s amikor végre megfordul, akkor már a barátját, hanem a sötéthajú idegent látja, talpig feketében. Emberi mivoltában. - Erőre vágysz, és hatalomra? Mindez belőled fakad, mert mélyre bukni. – A fény eltűnik, immár érzékelhetőek a sötét szemek, amelyek kavargása fogvatartja a lány tekintetét is. Ha Shanna a széttépett ruháért nyúlna, most érzékelheti, hogy már nem visel semmit, mellette a sarokban halomban állnak, még a cipője is. Nem visel semmit, ám az ágyékából áradó forróság átmelegíti, s érzi, még az arca is kipirul. - Mutasd meg hát te is az igazi arcodat.. Azt a szépségeset.. – Az idegen ismét alakot vált, egy sötét, feketepárduc áll előtte, sárgán világító szemekkel, és lendületből ugrik mancsaival a lány vállát leszorítva, maga alá temetve. Félelmetes agyarai azonban nem okoznak kárt, csupán érdes nyelvével tapad mohón a lány bőrére, de mégis... kivár.. vár valamit..
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-01-29, 18:56
18+
Shanna Griffin & Az Éjszín Idegen
Még képtelen vagyok megnevezni a teremtményt, ami ilyen hatással van rám, ami szinte megbabonáz és aminek a szavai és érzelemlöketei olyan szinten befolyásolnak, amit még sosem tapasztaltam. Mindig is úgy tartottam, hogy én azért létezem, azért teszek mindent, hogy amikor elérem a céljaimat, amikor erős leszek és esetleg már egy csapat is áll mögöttem, akkor képes leszek jobbá tenni a világot. Még is, amikor ez a sötét teremtmény a saját boldogságomra és önzőségemre hívja fel a figyelmet, nem ellenkezem, és úgy érzem, hogy valóban... megérdemlem azt, hogy elsősorban én legyek boldog és csak azután jöjjön mindenki más. Hogy ez azért van, mert ilyen mélyen a gondolataimba ivódott és befolyásol, vagy azért, mert én is legbelül így érzem, most nem tudnám megmondani. Révetegen állok most, csukott szemekkel érzékelve a jelenlétét, de még mindig nem fordulva meg. Az érintése csábító, finom jóleső borzongás szalad végig rajtam. Egészen addig, ameddig meg nem hallom Jacob hangján a szavakat, és már nem csak az elmémben, hanem a fülemmel is. A szemeim kipattannak, és ledöbbenve, szinte kívülállóként várom, amíg a ruhám szétnyílik és a kéz végigsuhan a hátamon. Eddig egészen elringatott az érzékiségben az alak, de most, hogy Jacob hangján szólalt meg, jócskán kirántott a szerepből, azonnal meg akarok fordulni, hogy most már szemben álljak vele. Ha ő valóban én vagyok, ha valóban ismeri minden gondolatomat, akkor tudnia kéne, hogy mi csak barátok vagyunk... A legjobb barátom, de akkor is a barátom, és nem a legjobb alany arra, hogy érzéki képzelgésekben megjelenjen. Hiszen nem vonzódom hozzá úgy, sosem jártunk, egy csók se csattant, ő sem érez többet és én sem... ugye? - Ne beszélj az ő hangján. - suttogom halkan, miközben a kezeimmel finoman a ruháim után nyúlok, hogy véletlenül se omoljanak le rólam és meztelenítsenek le előtte. Megfordulok, és tetőtől talpig szemügyre veszem, kivel is állok szemben. Egy alakváltó, aki most a mardekáros fiú alakját vette magára, vagy megismerem saját valóját?
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
MIB
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-01-27, 07:29
18+
A lány kezdi sejteni, hogy miféle jelenéssel van dolga, mintha az a valami.. egy volna belőle. A saját lelkének legsötétebb darabja, amelyet eddig el kívánt nyomni, papírra vetni, hogy kiadja magából. Ami itt most életre ébred, talán soha nem is volt igazi, sosem volt valóság, viszont a lány most képes felébreszteni az évezredes álomból. Képzelete anyagi testet is ad neki, a vágyaiból, félelmeiből táplálkozva lassan kilép a sötét napló lapjai közül. Mindezt persze csupán formálisan, hiszen Shanna még mindig nem lát semmit, a kavargó sötétet érzékeli mindössze, s hogy a kéjes érintések, amelyek eddig a lelkét célozták, immár a tarkóját simogatják, keblei egyre nehezebbé vállnak a vágytól, amely gyakorlatilag saját maga gerjeszt. - Végre hát kimondtad. Ez volt a lényeg. Mindezt megadhatom neked.. Lássuk a fontossági sorrendet. A saját boldogságodat... Hiszen azt akarod. Önzetlenségedbe keveredjen önzőség is. Mi.. te vagyunk... – Még mindig nem a fülével hallja a szavakat, hanem a tudatával, mintha legbelül visszhangozna. A saját hangját hallja, saját magával beszélget, noha az idegen jelenléte kézzelfogható. A lány tudja, hogy ha megfordulna, akkor már láthatna valakit. Valakit, aki itt van, aki elűzi a magányt, aki boldogságot, elismerést hozhat. A hatalom ígérete ott van a levegőben, a lány energiától izzó tenyere erőt sugároz. Már nem fél, önbizalom járja át. Az más kérdés, hogy kéjes önbizalom. Puha, mégis határozott kezeket érez a vállán, de korántsem atyai az érintés. Férfias, csábító. - Érzem. Érzem, mindent érzek, amit te is. Ne félj, tedd meg.. – A hang immár egyértelműen Jacobé. Ezt végre a fülével hallja. A cimpájához egy ajak ér, s belesusog.. Shanna érzi, hogy az egyik kéz eltűnik a válláról, s a ruhája egyetlen hasadással nyílik szét, hogy alatta már a meztelen bőre várja a kiváncsi idegent. A simítás a gerince mentén fut végig. Hidegrázós, érzéki.
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-01-20, 23:11
18+
Shanna Griffin & Az Éjszín Idegen
Furcsa dolog, amikor az ember a saját lélekdarabjáról feledkezik meg, márpedig most erről van szó. Ez a furcsa jelenés, ez a misztikus sötét lény olyan mélyen eltelítette a gondolataimat, hogy a kapcsolat, ami a familiárisomhoz köt, egyre gyengül, egyre kevésbé érzem a jelenlétét és el is felejtem, hogy ott van körülöttem és tanácstalanul figyel. A sas is érzi, hogy valami baj van, hogy mennyire mellőzve lett, de tekintve, hogy nem anyagiasodott még a sötétség, sőt, ha felölti alakját akkor se lehetne néhány csípéssel és szárnycsapással elijeszteni, és ezzen visszakapni a figyelmemet, nem nagyon tud mit tenni. Csak néha felvijjog a háttérben, idegesen csapkod, de semmi, igazán semmi nem jut el ez az én tudatomba. A hangoknak igen furcsa természete van, és ahogy kiszaladtak a számon a meggondolatlan szavak kezdem megbánni, hogy ilyen könnyelműen szóltam rá. Az az érzésem támad, mintha nem ez lenne az első találkozásunk, mintha a bizalmaskodásnak és az érintéseknek tényleg lenne valamiféle alapja, de képtelen vagyok felidézni, hogy mitől lehet ez. Talán ezeket a gondolatokat, érzéseket is a teremtmény küldte rám, hogy megnyugtasson, ellanyhuljon a figyelmem. Ahogy elkezdi a tarkómat masszírozni - legalább is ehhez tudnám legjobban hasonlítani az érzést -, egy feszült sóhaj szabadul fel bennem, mintha mindig is arra vágytam volna, hogy egy erős, domináns férfi irányítása alá kerüljek, aki leveszi rólam a terheimet. Végighallgatom a szavait, de habozok, és jó darabig vonakodva próbálom átgondolni a dolgokat. De minél tovább gondolkozom, minél tovább húzom az időt, minél jobban koncentrálok a kizárására, azt hiszem annál jobban engedem magamhoz. - Elismerésre vágyom. Hatalmat és erőt szeretnék, jobbá tenni a világot. Boldoggá akarom tenni a családomat és Jacobot. - suttogom, de nem is mozdul a szám. Észre sem veszem, hogy már ahelyett, hogy kimondanám a válaszomat, csak gondolatban felelek. Míg a tarkóm megérintését egészen nyugodtan kezeltem, mintha valóban az ellazulásomon segített volna, ahogy a derekamat fogja közre az csöppet sem nyugtat meg. Még magamnak is képtelen vagyok bevallani, hogy már nem a félelem, hanem az izgalom az erősebb, és persze a kíváncsiság, az, hogy mi következik. A szavai hipnotikusan hatnak rám, olyan bizonyossággal ígér valami jót, valami újat, valami különlegeset. A szívem már hevesen ver, de még is villámcsapásként ér a hirtelen gyönyör, amit rám küld. Nem csak a lelkem rándul össze, a kezeim is megmozdulnak, a pálcám visszacsúszik a helyére a derekamhoz. A két, most már szabad kezemet ösztönösen kapom a mellem elé, mintha átölelném magam. A levegőt szinte kapkodom, ahogy elönt a gyönyör érzete, amit eddig még nem tapasztalhattam. Észre se vettem, hogy már a legutolsó suttogása óta lehunytam a szememet, és most is úgy állok, vakon, a sötétséget érzékelve magam körül, és ezzel még jobban kitárulkozva előtte. És még sem fogadtam még el teljesen ezt a helyzetet, nem adom át magam a történteknek. - Semmi nem csak pusztán jó. Mindennek van következménye... Miért jó neked, ha ezt teszed velem? Még csak ezt se tudom ki az a Te, azt se tudom, érzel-e... érzed,amit én érzek? - kérdezem, és ismételten már nem szavakkal, csak gondolatban. Ha nincsen fizikai test, ha a suttogását az elmémben hallom, akkor úgy gondolom, hogy felesleges ténylegesen hangot adnom. Ó, bár el tudnám felejteni mindazt, amit egész életemben tanultam, és csak úgy élvezni, ahogy valójában kényeztet ez a sötét teremtmény. De nem tudom teljesen elfeledni, az önmagam megtagadása lenne.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
MIB
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-01-19, 18:06
18+
Shanna már átláthatja, hogy az a valami, ami körülötte kavarog, nem fogja csak úgy engedni magát. Csak akkor tud hozzáérni, ha az árny felfedi magát. S miután egyre közvetlenebb a kapcsolat, ez akár meg is történhet. Abban viszont biztos lehet, hogy a felhő eltűnésével a sötétség, amely már szinte beissza magát a bőrén át, nagyon is valóságos, szinte kézzel fogható. A végtelenségig komoly, és veszélyes, a játékos vonulat lassan eltűnni látszik belőle, anyagiasulni látszik. - Bolond? – Susogja megannyi hang, amely csupán az elméjében létezik. – Beléd látok, tudom a titkaidat.. Kimondani te fogod őket.. – Sugallja az ismeretlen, és Shanna mintha apró matatást érezne legbelül. Gyengéd ujjak tapintását, mintha a fejére finom érintés szorulna. Fejfájást nem okoz, olyan akár egy bizalmas, de határozott tarkó masszírozás. – A félelmeid belülről fakadnak, engedd most el őket. Koncentrálj a vágyaidra. Biztosan finomak lennének, válj egyé velük.. – Az ismeretlen jelenség könnyedén söpri félre az elé emelt mentális gátat, ám mindezt nem fájdalmasan, durván teszi, sokkal inkább csábos, és ismételten kéjes határozottsággal. A lány minél inkább küzd, ráébredhet, hogy saját maga ellen teszi, görcsösen támasztja a falat, ezzel együtt önnön makacssága az, amely most a legnagyobb akadály. Fél az ismeretlentől, amely felé sodródik, a magányt ellenben mégsem tapasztalja. - Nincs jogom? Jog kell arra, ami pusztán jó? – Az idegen mintha mosolyogna, arc nélkül legalábbis.. – A harmónia átjárja a hollóhátast, simulékony érintés fűzi derekára újabb tapintását, közelebb és közelebb taszítva a törékeny teremtést valamihez, amit talán eddig mélyen elnyomott magában. – Ízleld meg végre ami eddig magányossá tett.. ízleljük meg együtt.. – És ekkor egy ostorcsapás, amelyet az elméje szenved el. Fájdalom? Az nincs.. Lelki összerándulás, amely az egész elméjét gyönyörtelien elbódítja.. Na az van rendesen!
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-01-18, 18:01
Shanna Griffin & Az Éjszín Idegen
A bizalmatlanságom nőttön nő a furcsa rovarfelhő felé, ami igen csak furcsán viselkedik. Nagyon nehéz lenne elhinnem, hogy rám reagál a mozgásával, még is úgy tűnik, hogy ez történik, akármennyire próbálom elhitetni magammal, hogy csak az érzékeim játszanak velem. Nem, ez az együttes teremtmény az, ami játszik velem. Először nem gondolok arra, hogy a tudatomra - vagy akár a lelkemre - lenne veszélyes ez a furcsa jelenés, még is ahogy váltogatja az alakját és suttog a fülembe, erről lehet szó. Az érintések a hátam mögött kezdenek kissé az őrületbe kergetni, még sosem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak, hiszen nem látom az ellenségem és a fényvarázslatom se volt semmi hatással rá. Nem tudom mi ez, és nem tudom, hogy mit akar, játszik velem és ez nagyon nem tetszik. Nem próbálom megérinteni a rovarfelhőt, bár idáig meredten tanulmányoztam, hátha rájövök a működésére, és az egyértelművé vált, hogy kapcsolatban áll az árnnyal, ha nem ugyanaz. Most, hogy ezt tudom, inkább fürgén forgolódok körbe, mintha fürgeséggel elkaphatnám az alakot, aki mindig hátulról érinti meg a nyakamat, vállamat. Persze kezdek rájönni, hogy a tekintetemmel nem fogom elkapni úgy, ez nem egy perverz fogócska. Illetve lehet, hogy neki éppen az. Mikor a suttogások közül kiemelkedik az első szó, megtorpanok a forgolódás közepette, a testem megfeszül, mintha a hang irányába vethetném maga, vagy legalább a pálcámat arra szegezhetném. De a hang irányát képtelen vagyok beazonosítani, úgy suttog, sejtelmesen, mintha nem is a külvilágból szólna, hanem belőlem. Megfeszülve várom, hogy tovább folytassa, hogy megmagyarázza micsoda, kicsoda és mit akar tőlem, de teljesen mást kapok. Kérdéseket. - Komolyan? - szalad ki a számon, akármilyen lehetetlenül is néz ki, hogy egy fejből szóló hanggal társalgok. - Ki lenne olyan bolond, hogy elárulja azt, amire legjobban vágyik? A következő a legnagyobb félelmem lesz? - ömlenek belőlem a szavak, és a tudatom agresszíven védekezni kezd, mikor tudatosul bennem, hogy ez a lény ténylegesen a tudatomra, lelkemre akar rákapcsolódni és azon keresztül beszélni velem. Habár nem vagyok született legilimentor, még is azok után, hogy a Sötét Nagyúr hány bábot helyezett el régebben a Minisztériumban Imperiusszal nagyon is nagy hangsúlyt fektetek a tudatom védelmére. Igyekszem kizárni a tudatomból, ahogy tanultam, koncentrációval, de hirtelen átcikázik rajtam az az erős - és elképesztően pozitív - érzés, amit tudom, hogy ő küldött rám. A térdeim megremegnek kissé és a kezemet a toronylépcső falához érintve hőkölök vissza. Meglep, hiszen a semmiből jött s hirtelen megdobogtatja a szívemet, de még sem a félelem érzetével, ami logikus lenne, hanem izgalommal és talán még bensőséges boldogságérzettel is. Csend borul ránk, ahogy a fekete felhő eltűnik, és én a hátamat a falnak vetve szorítom meg a pálcámat. - Ne... ne játssz az érzelmeimmel, ehhez semmi jogod sincsen. - suttogom halkan, minden meggyőződés nélkül, mert hiába ellenkezem, ha a testem reagál és úgy cselekszik, ahogy ő akarja.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
MIB
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-01-12, 18:50
Ahogyan a lány egyre jobban megijed, és kutatja a különös jelenség forrását, mintha az kihatna a felhőre is, amely a közelében pulzál. Ám a kezdeti nyugtalanító jelenséget megnyugtató utózönge követi, folyamatosan kavarog, nem szándékozik távozni, szétoszlani, most már biztos, hogy önálló tudattal rendelkezik, cicázik vele. Vár valamire. Feltérképez, jelen van, s minden pillanattal közelebb jut a hollóhátas lány lelkéhez. A testét célozza meg, az elméjén át furakodik be. Az árnyék mögötte ismét megjelenik, egyúttal két alakja is van. A magasban pulzáló ködös rovarfelhő, amely időnként alakot vált, s az árnyék a lépcsők irányában. Ha egy kicsit jobban összerakja magában, az árnyék lehet az igazi alak, a raj csupán valami kivetülés, amivel kommunikálhat a lánnyal. A rovarok tánca túlságosan távoli, hogy el tudja érni, az árnyék viszont folyamatosan szétoszlik, ha Shanna közelebb menne, elcikázik az útjából, még nem engedi a fizikai kontaktust, ha a lány meg akarná tapasztalni. Az más kérdés, hogy amit a sötét kezdeményez, az ellen a kíváncsiskodó hollóhátasnak nem lehet ellenvetése. - Elég? – Most először nyer értelmet a suttogás, a foszlányok egy szóvá állnak össze, de tudja, hogy nem a fülével hallja, hanem az elméjével, a kíváncsiskodó, nyitott tudatával. Talán mindez a képzeletében történik meg csupán. – Az, amire leginkább vágysz. Mi volna az? – Most egy komplett mondatot is kap. Aztán valami átcikázik a homloklebernyegén. Kéj. Lelki kéj. Mintha megevett volna egy finom süteményt, a kedvenc italából kortyolna, vagy csupán mindent eltelítő biztonságérzet. Ha hátranyúl, nem érez semmit, de a raj szétoszlik, s ebből tudhatja, hogy már kettesben van azzal.. a valamivel, aki a közelében lapul, s őt nézi.
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-01-08, 19:06
Shanna Griffin & Az Éjszín Idegen
A pálcámat magasan előrefelé tartom, habár nincsen sasszemem, mint a társamnak, azért igen csak fókuszálok, hogy kivegyem az alakot... ami egy duruzsoló rovarraj. Nem vagyok félős lány, sosem voltam az a fajta arisztokrata aranyvérű kislány, aki felsikkant ha meglát egy ártalmatlan bogarat, de ezek itt igen csak furcsán viselkednek. Alapból nem vettem még észre, hogy itt a kilátóan előfordulna sok rovar, de mivel most éppen minden bizarrnak tűnik itt és még a suttogást is felőlük hallom, még jobban átjár a borzongató érzés, hogy ezeknek nem kellene itt lenniük. Próbálom kivenni a mozgásukból, hogy van e valami rendszere, hogy tényleg csak állatokról van-e szó, de valószínűleg csak hitegetem magam. Ez cseppet sem normális és az sem, hogy egyik pillanatban mintha egy ismerős arc jelenne meg a formák között és még a suttogás, amit hallottam, az is onnan jön. A fény úgy tűnik nem riasztja meg őket, de még se tudom eldönteni, hogy mit tegyek. Zavarjam el őket, mert biztosan valami sötét teremtményhez tartoznak? Vagy ne tegyek semmit, ameddig ők sem ártottak nekem? Talán ha birtokolnám Jacob szemét, akkor látnék mindent, a valóságot, azt, hogy mivel állok szemben. De így kicsit meg vagyok lőve. Megborzongok, de nem hagyom, hogy ijedtség átvegye fölöttem a hatalmat, még akkor sem, amikor egy sötét, ijesztő érzés kerít hatalmába, hogy aztán elengedjen és furcsán végigsimítson rajtam. Próbálom kizárni az elmémből ezt a jelenést, de pszichikai hadviselésem nem éppen ilyenekre specializálódott, viszont amikor egy emberi kezet érzek a tarkómon, azonnal, gyorsan vágok egy hátra arcot, szabad kezemet ahhoz a területhez kapva. - Elég volt most már. Mi ez az egész? - kérdezem, csöppet sem kiabálva, mert abban biztos vagyok, hogy egy intelligens lénnyel van dolgom, és nem kell kiabálnom ahhoz, hogy megértessem magam vele. A pálcám fényével és a tekintetemmel - talán naivan - de keresem az emberi kézhez tartozó emberi testet. Ha még mindig nem találok semmit, akkor visszafordulok a rajhoz és egy fénycsóvával próbálom meg szétkergetni őket, ami nem éget, csak fényes, tehát nem teszek kárt bennük csak... cselekvésre késztetem, mert kínoz, hogy nem tudom, mi történik körülöttem.
Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
MIB
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2017-01-02, 18:42
A nap lassan lemegy, utolsó arany sugarai erőtlenül pisklákolva járják be a birtokot, mintha valaki, vagy valami arra várna, hogy a hely egyé váljon a sötéttel. Ha a lépcsőről a kilátón belátható éterbe pillant, mintha apró rovarok cikáznának a közelben, megtörve az iménti mozdulatlan tájképet. Pulzálnak, akár egy szabályosnak tűnő sötét alakzat. A raj minden rezdülése olybá tűnik, mintha egy szív dobogna. S a lépcső felőli suttogás most mintha a rovarok felől hallatszana, akár megannyi elgyötört sóhaj. Akár ezer meg ezer különös érzés kavarogna a lány körül, amint felsejlenek elméjében az egykor kimondott, vagy leírt mondatok, foszlányként járják át elméjét a feltörő emlékek. Ahogyan néhány pillanat erejéig együtt gondol és érez ezzel a különösen kavargó kavalkáddal, egy mardekáros fiú mosolyát pillantaná meg a rovarok szárnyalása közepette. Aztán a látomás továbbtűnik, nyoma sem marad. A sötét dobogás mégiscsak ott van, alig érezhető tánc fut át rajta, mintha elmosolyodna. Semmi emberi nincsen benne. Olyan, mint egy titkos jótevő. Egy angyal? Árnyként úszó szörnyeteg? Az a valami erőteljesen kétségek között örlődik, hogy vajon melyik is legyen. S az iménti félelembe markoló érzés megismétlődik, ám ezúttal teljesen más veszi át a helyét. Kéjes érintés, szinte simogató, csalogató gondolat, miszerint ha a lánynak van is félni valója, e félelmet magában kell keresnie, mert az a dolog.. Őérte van.. A tarkóján gyengéd fuvallat fut végig, egyértelműen emberi kéz nyoma.
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2016-12-27, 20:58
Shanna Griffin & Az Éjszín Idegen
Hallgatózom, koncentrálok, figyelem a környezetem, ahogy csak egy Aurornak illik, amikor valami nagyon gyanús történik. Még be is mesélném magamnak, hogy csak képzelődöm, ha a patrónusom megjelent volna és eloszlatja a kételyeimet. Ám hosszú évek óta először a Skarláttangara cserben hagyott, márpedig mióta megtanultam a varázslatot, valamikor negyedik táján, ez soha, egyetlen egyszer sem fordult elő. A madár mielőtt megjelenne és kiválna az ezüst ragyogásból már el is tűnik és a szívem összeszorul, ahogy megrohamoz egy furcsa sokadik érzék és veszélyt jelez. Nem, ez nem normális, talán egy átok, ami elűzi a fénymágiákat, talán valami sötét lény, ami leárnyékolja a mágiámat. A kezem megremeg, a suttogások megtöltik az elmémet. Miért nem törődsz bele a sorsodba, Jake? Te is tudod, hogy mikre vagy képes, miért vagy ilyen önző, hogy nem segítesz a világon, ha tudod, hogy erre rendeltettél? Nem, dehogy, nem úgy értettem, hogy önző vagy, én nem... Mintha a rémálmaim térnének vissza, egy veszekedés, amitől mindig is tartottam, és ami mindig is ott lógott a levegőben fölöttünk. Törtető csaj, akárkin keresztül megy, ha azért a céljait elérheti... Tudom, hogy ezt gondolják rólam... Pedig én csak Auror akarok lenni. Segíteni mindenkinek, megváltani és jobbá tenni a világot... Megrázom a fejemet, mintha ezzel akarnám kitisztítani az elmémet és a pálcámat magasabbra emelem. Tökéletesen kell elvégeznem a varázslatokat, nem csak jól. Oda kell figyelnem! Nem érdekel, hogy az iskolában mit mondanak, született tehetség akkor leszek, ha Ő azt mondja, az apám! Ha a patrónus nem is jött össze, a pálcám végére erős, állandó fényt idézek, hogy minden árnyat elkergessek és átláthassam a lépcsőfordulót. A hideg szél belekap a hajamba és - mivel térdig sem érő szoknyát viselek - remegésre készteti a testemet. De valamilyen furcsa oknál fogva hiba tudom, hogy a szél hideg volt, az érzékeim megcsalnak és olyan, mintha egy nyári délután párás szellője simítana végig rajtam. Furcsán és egyszerre ismerősen és ismeretlenül. A fényes pálcát továbbra is előre, kicsit magam fölé tartva intek a sasnak, hogy kövessen, és a másik kezemet a falnak támasztva lépek a lépcsősoron lejjebb. Mi lehet ez az érzés? Mintha valamilyen erőnek a jelenlétét érezném, de ez velem még sosem fordult elő. Igen, jártas vagyok a Sötét Varázslatok Kivédésében, de nem születtem a sötét lények ilyesféle érzékelésével. Tehát ha valaminek a jelenléte így felkavar... Talán az a valami azt akarja, hogy tudjak róla. És hogy megtaláljam. Csapda volna? Akkor is meg kell találnom. Akkor is meg kell... értenem, hogy mi ez. Elindulok hát a lépcsőn, egyik kezemben a pálcával, másikkal a falat támasztva, óvatos léptekkel figyelve magam körül, minden irányban, miközben a sas is mellettem repül, bár furcsán körözve, hiszen ő sokkal gyorsabban ereszkedne alá, mint az én megfontolt lépteim.
MIB
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2016-12-27, 20:30
A csend nem változik. Olykor megrebben a lég, felborzolva a lány haját, s az est komor sötétje hamarosan érkezik, csupán a lemenő nap erőtlen, utolsó sugarai engedik még át a természetes fényt. A patrónus megérkezik ugyan, különösebb szükség nélkül, ugyanis dementor nem lebeg a közelben, a kívánt boldogérzet ellenben elmarad, hiszen a varázslény nem is tud inkarnálódni, valami visszatartja, elűzi. Ismét suttogás, foszlányok szava tölti be a lány fülét, mintha még a saját szavait is hallaná, amiket másoknak mondott, netán gondolt. Keverékek, töredékek, ki nem mondott gondolatok, papírra vetett kósza mondatok. Akár ha a lépcső hívogatná oly csábítóan, bukjon hát csak fejest a saját múltjába, de úgy fest, még a saját érzékei is megcsalhatják Shanát. Patrónus hiányában ő maga kénytelen odalépni a felső fokokhoz a fordulóban, de most úgy fest, valóban a fáradtság játszatta vele ezt a furcsa tréfát. Ám akkor mitől fut végig az a jeges érzet a tarkójától a fenekéig a gerince vonalán? Olybá tűnik, bőre minden pórusa ki van élesedve az információra, hogy végre történjen valami. És történik is. Mintha számos szempár nézné őt. S mintha simogatnák az egész testét. Félelmetes, viszont különös módon kielégülést nyújtó. Hideg, de selymes. Nem tudja eldönteni, hogy a félig megidézett patrónus végezte-e mégiscsak a munkáját, vagy magától szűnik meg a kétely, de egyszersmind megnyugszik, lecsendesül. Valahogyan érzi, hogy a sötét árnyék, amely itt van a közben, félelmetes, misztikus, mégis, valami sosem tapasztalt csodát hozhat el. Karnyújtásnyira van, szinte meg kell már érintenie.
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2016-12-26, 12:18
Shanna Griffin & Az Éjszín Idegen
A sas büszkén szárnyal az égen és valami furcsa kapcsolat révén az én szívem is hangosan dobban, mikor felvijjog örömében, élvezve a szabadságot. Hosszú percekig állok egy helyben a gondolataimba mélyedve, semmi sem zavar meg és éppen ez az, ami végül felkelt a gondolataim közül. Túlságosan nagy a csend. Nem az a féle, ami megnyugtatja az embert, hogy csak néhány motoszkálás, néhány állat hallatszik, hanem igazi csend. Kicsit összevonom a szemöldökömet és furcsállva húzom fel az orrom ahogy elkezdem az ég helyett az egész tájat áttekinteni. Mozgást keresek, ami megnyugtatná a lelkemet, hogy nincsen semmi probléma. A Roxfort mindig is a világ egyik legbiztonságosabb helye volt - rendben, felbukkant itt Voldemort, a Baziliszkusz, a dementorok... jó, talán sose volt olyan biztonságos, mint mondták. Minden esetre hiába vagyok Auror-tanonc, a saját otthonomban nem rántok azonnal pálcát ahogy egy kicsit gyanússá válik ez a csend. Nyugodtságot erőltetek az amúgy is feldúlt érzelmeimmel teli szívemre, és kapkodás nélkül fordulok körbe, hogy szemügyre vegyem a közeli környezetemet. A bal kezemet könnyedén felemelem és hátra se pillantva intem vissza magamhoz a familiárisom. A társam, de egyben a gyengeségem is, hiszen a mágikus kapocs közöttünk sebezhetővé tesz. Az állat leszáll és megkapaszkodik a korlátban, mintha érezné ő is, hogy valami nem stimmel, éles vadász szemeivel néz végig mindenen. Bár nincs közöttünk néma mentális kapcsolat, de azért ha észrevesz valamit tud vijjogni és felvonni rá a figyelmet. - Nem értem. - sóhajtok fel halkan, kicsit megpróbálva kiengedni a feszültséget a tagjaimból és megrázni a vállamat és a fejemet. Nem történt semmi, nincs miért aggódni. Csak a szüleim miatt vagyok ilyen és mert januártól el akarom kezdeni a gyakorlatozást a központban. Ennyi. Mégis a lépcsőt lesve elcsípek egy pillanatot, amikor megjelenik egy különös sötét alak. Próbálom elkapni tekintetemmel, megállapítani mi az, de képtelenség, olyan gyorsan tűnik tova. A pálcám a kezembe csúszik egy pillanat alatt és a sas is a közelemben marad, bár még nem nagyon edzettünk a közös küldetésekre. Mekkora mulasztás... Mi van, ha úgy kerülök bajba, hogy még nem tudjuk hogyan mozogjunk együtt, hogyan védjük meg egymást? Mindegy, ez nem lehet semmi komoly, hiszen a Roxfortban vagyunk. A sötétség, a mozdulatlanság, a nyomott hangulat, a hideg... mindegyik jelentheti azt, hogy egy dementor jár külön utakon, de nem hiszem, hogy azzal lenne dolgom. Minden esetre nagy levegőt veszek és felidézem magamban a pillanatot, amikor az első Roxfortos évem végén, mikor már az egész iskola szájára vette, hogy milyen képességeim vannak Sötét Varázslatok Kivédéséből, apám milyen büszke arccal várt rám a peronon. Elképesztően boldoggá tett, hogy így nézett rám. - Expecto Patronum! - mondom ki szelíden a varázsigét és a skarláttangara ki is röppen a pálcámból, apró termetű, különleges madárka. Ezüstösen fénylik, így rajtam kívül nagyon kevesen jönnek rá, hogy milyen madárka, de ez mit sem változtat azon, hogy ragyogása dementorok tömegét kényszerítené meghátrálásra. De most nem ezért hívtam, hanem azért, hogy néhány percig fényforrást biztosítson nekem és a lelkemet megtöltse bátorsággal ehelyett a furcsa nyomasztó érzés helyett. Elküldöm a lépcsőkhöz, és néhány lépéssel lemaradva követem, óvatosan figyelve a környezetemre és keresve a sötét alakot, aki, illetve ami, az előbb itt lehetett. A suttogást csak egy pillanatig hallom, aztán a patrónus furcsa vibrálása elnyomja, vagy talán magától maradt abba, nem tudom. Minden esetre most már igen csak kíváncsi vagyok, hogy mi folyik itt. Talán az egyik Weasley iker is itt maradt és átlavíroztak a sötétebb viccek felé? Nem hiszem. Talán egy Mardekáros látványmágus? Mindegy, a végére járok, az biztos.
MIB
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2016-12-25, 20:18
Ahogyan a vörös kardinálisféle familiáris berepüli a tájat, a lemenő nap sugarai lassacskán lebuknak a hegyoldal lankái mögött, utolsó aranyból pirosba forduló színével pompázva be a Fekete Tó apró fodrait. Az esti csípős szél bele-bele kap a lány hajába, ahogyan megigézve bámulja a tájat, s hű segítőjét. Nem is feltétlenül veszi észre, hogy rajtuk kivül nem hallani más hangot, mintha minden mozdulatlanná vált volna, még az udvaron nyújtozkodó Fúriafűz is belekényelmesedik a sötétedésbe. Mindenki ilyen korán aludni ment volna? Aligha. A hely mégis magától válik komorrá, mintha teret engedne valami másnak, valami sötétebbnek, amit a hollóhátas diáklány talán önmagából hív elő. Ahogyan az árnyékok megnyúlnak, mintha moccant volna valami, valami oda nem illő, amire már Shana is felfigyelhet. A háta mögött lobogó fáklyák fénye megrebben, mintha valami megzavarta volna őket. Talán semmi, hiszen ha hátrakapja a fejét, ugyanaz a csend és nyugalom. Talán csak káprázat volt, vagy a fáradtság teheti. Vagy csupán egy madár repült el a közelben, és a gyenge fényviszonyok mosták el ilyen különösre az árnyékokat. Ezek bármelyike válasz lehet az iménti különös látványra. Azaz lehetne, merthogy újból megismétlődik, ezúttal gyorsabban. Mégis lépcsőt lesve Shanna sokkalta könnyebben elcsípi azt a bizonyos pillanatot, mikor átsiklik a vékony fénypászmán ez a különös árny. Nagyobb egy macskánál, de tán nem nagyobb egy kutyánál. Bár ezt igencsak nehézkes így megállapítani, hogy két kósza pillanatra tűnt fel csupán. Főleg annak fényében, hogy látszólag nem mutatja többet magát. Hiába várja a lány, hogy újból elsuhanjon előtte az a valami, nem történik meg. Igaz, mintha eközben valami különös suttogást hallana a lépcsőforduló felől...
Shanna Griffin
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Kilátó 2016-12-24, 15:28
Shanna Griffin & Az Éjszín Idegen
El sem hiszem, hogy már is itt a karácsony. Mondjuk, azt sem, hogy kénytelen vagyok az iskolában tölteni a családom nélkül. Az utolsó holmijaimat pakoltam be a bőröndömbe, amikor megérkezett a levél apámtól, hogy nincs kihez hazamennem. Mind a ketten kaptak valamilyen megbízatást, ami csak azért tölt el egy kis aggodalommal, mert anyám már nagyon régen nem volt terepen, apám viszont általában ott dolgozik, így nem tudom mi lehet olyan nagy volumenű, hogy mind a ketten be lettek vonva. Mióta a familiáris társam velem van egész megszerettem a magas helyeket. Bár előtte is vonzódtam a kilátókhoz, szerettem a seprűlovaglást, de azért egészen más élmény, ha a külön bejáratú sas-társammal hasítok a levegőben, mint egyedül. Minden esetre mielőtt lemegyek a karácsonyi vacsorán részt venni szeretnék egy kicsit itt maradni, egyedül, és csak figyelni a nagy termetű, tiszteletet parancsoló ragadozót szabadon szállni. Halkan felsóhajtok, a levegő kissé csípős, az arcom a széltől pillanatokon belül kipirosodik, a szememet egy nagyon vékony könnyfátyol fedi el, mintha csak a látottaktól érzékenyültem volna el. Persze, büszkeséggel tölt el, ahogy látom szárnyalását, de azért ezúttal igazán csak a szélről van szó. Könnyedén könyökölök előre hajolva a korláton és követem a pillantásaimmal, hiszen sosem távolodik el annyira, hogy elveszítsem a szemem elől. Egy csinos póló van rajtam, bár a dzsekim nem igen hagyja láttatni, szememen nagyon egyszerű smink, a hajam félig kontyba fogva, azért megadom majd a karácsonyi vacsora módját, ha már itt ragadtam. Azt se nagyon tudom, hogy kik maradtak végül az iskolában, csak azt, hogy Jacob biztosan nem, szóval annak ellenére, hogy mennyi ismerősöm és barátom van az iskolában, ez a karácsony igen magányosnak ígérkezik.
Talán azért is, mert olyan sokáig kimaradt minden ilyesmi az életemből, hiszen elzárkóztam másoktól, kapcsolatoktól, mindentől, csak hogy ne érhessen baj és lám mégis megtörtént. Nem mondom, hogy ez baj, már nem. Megváltoztam és ezt neki köszönhetem. Sokkal nagyobb lett bennem az élni akarás, szeretném, ha tényleg találnánk valami megoldást, ha ha már jól alakul akkor tényleg vele maradhatnék. Félelmetes belegondolni abba, hogy esetleg még se sikerül, hogy el kell válnom tőle, vagy... nem is tudom milyen lenne ha látnom kellene őt szellemként, de ő nem látna, netán tudnám, hogy szomorú és nem tehetnék érte, hogy jobban legyen. - Nem vagy naiv, csak... szerelmes és képes voltál engem is meggyőzni arról, hogy ez bármire elég lehet. - és azt hiszem tényleg ez a lényeg, hogy el tudta érni, hogy maradni akarjak önként és a saját akaratomból. Nem hittem volna, hogy ez bekövetkezhet. Eldöntöttem, hogyan élem az életemet és úgy tűnt, hogy ez így teljesen rendben is lesz. Erre kiderült, hogy nem, hogy én is többet akarok, hogy... nekem is jó ha átölel valaki, ahogyan most ő teszi, olyan szorosan, mintha sosem akarna elengedni. Jól esik, hogy fontos vagyok és bár még így is ijesztő, hogy ez megszakadhat, de remélem, hogy nem fog és tényleg rájövünk a megoldásra valahogy. A kis viccesnek szánt megszólalásom után viszont hamar térdre kerül előttem, ami határozottan meglep. Nem gondoltam én komolyan, bár tény, hogy a szüleim nagyon is komolyan tudnak venni dolgokat, de nem gondoltam, hogy ő is így tesz majd ez elég... ledöbbentő. - Ezt... komolyan kérdezed? - költői a kérdés, hiszen nagyon is komoly kérdésnek tűnik. Szóval tényleg el akarna venni? Pedig még az se biztos, hogy tényleg megoldást találunk-e egyáltalán, de valahogy fel se merül bennem, hogy nemet mondjak. - Hát persze, hogy igen! - azonnal lendülök is és én is a térdemen végzem, hogy átölelhessem és persze egy újabb csók is dukál. Jó érzés, hogy valakinek fontos vagy és főleg jó érzés, hogy ennyire. - Pedig azt se tudod, hogy nem horkolok-e. - mosolyogva húzódom kicsit hátrébb, de eszem ágában sincs elengedni, vagy túl nagy távolságot tartani. Akármennyire is összezavart ez a nap, vagy legalábbis egy része az elején, most mégis egész más a helyzet, végül csak jól alakult minden. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jól.
Úgy látom a csókok igen meghatározóak mostanság Andie életében. Amikor kómában volt, és haldoklott, akkor csupán búcsúzásnak szántam, holott majd’ megszakadt érte a szívem. Úgy tűnt, hogy a teste is elfogadta, hogy küzdenie kell, valaki van, aki itt akarja marasztalni. Fel tudott kelni, noha nem tudta, hogy ki vagyok, de ez a második csók, amit már ő kezdeményez, még ezt is eltörli, és visszakapja az emlékeit. Nem tudom, hogy vajon egyszerre mindent, mert az új elég tömény lehet, de valahol mégiscsak az a lényeg, hogy kellek neki. Elfogadja, hogy szeretem, és nagyon úgy tűnik, hogy már magában is biztos annyira, hogy kifejezze. Az első csókot több is követi, és ahogyan megölel, már tudom, hogy összetartozunk. Eleget dolgoztunk rajta, nem volt gond a szellemlét sem, hogy közénk álljon, a szerelem nem feltétlenül a testiségről szól, annak ellenére, hogy nagyjából a mennyekben vagyok attól, ahogyan csókol. Még kezdő pár vagyunk, ez mégis annyira... tökéletes! - Én meg lehet, hogy valami kis naív vagyok, de elfogadtam, hogy elég, hogy ha szeretjük egymást, de azért mégiscsak jó, hogy itt is vagy közben. – Susogom a fülébe, ahogyan átölelem, és magamhoz szorítom. Én sem hittem benne, hogy ha már jó útra tértem, egyszer csak meglesz a jutalma, Marie miatt tettem, hogy neki állítsak úgymond emléket, hogy büszke legyen rám azáltal, hogy másoknak segítek. Most úgy tűnik a sors megadja a választ, hogy ha valaki jó, akkor azzal jó dolgok történhetnek. Ez most mindkettőnkre érvényes, csak figyelnünk kell, hogy nehogy valami történjen. Attól még nem tökéletesen egészséges, bármikor elveszíthetem. A feleletén meg sem lepődök, sőt, megkönnyebbülten elnevetem magamat. - A családi találkát nem siettetem, kapjanak ők is vissza, nem kell őket még egy pasival is bombázni, másrészt a lánykérést illett volna komolyabbra terveznem, de hát ki gondolta, hogy valaha értelme lesz. Ha az apukádnak nem is adnék választ, mert ne kapjanak egyből szélütést, de neked igen. Én... semmire sem vágynék jobban, és nem azért, mert bármi történhet. Legalább egy titkos eljegyzést.. csak így egymás között? Hozzám jönnél? – Kérdezem még mozdulat közben, de már térdelek is le. Gyűrű persze nincsen, csak a kezét fogom, de hát nem is nagyon lenne titkos, ha másnaptól mindenki kérdezgetné, hogy mi az a rohadt nagy gyűrű az ujján. Az más kérdés, hogy hogy-hogy él, és a többi tanuló között mászkál? Legjobb lenne egy csinos, de nem túl értékes gyűrűvel jegyben járnunk, amiről csak mi tudjuk, hogy mit jelent az az ujján. Most meg sem hallom a kétségeit, hogy óvatosan kell bánnunk a reménnyel, én eddig sem voltam elszállva, csak éppen nem adtam fel. Nagyon nem!
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
Magam sem tudom a válaszokat addig, amíg végül rá nem szánom magamat, hogy tegyek is valamit. Úgy érzem, hogy muszáj, e nélkül csak a kérdések maradnak, csak vergődünk és próbálunk kitalálni valamit hogyan is legyünk meg együtt úgy, hogy én még nem tudom, hogy mi is lehet ebből, miközben ő nem hiszem hogy változtatni tud a nézésén (meg a járásán? - a szerk.), de mégis ott motoszkál bennem, hogy nem akarom elengedni csak úgy és elveszíteni sem, mert valahogy, valami miatt az is rossz érzés lenne. A csók viszont válaszokat ad, valahogy visszatér minden, ami kiesett az emlékeim közül. Minden rossz és jó pillanat, vita és jól eső beszélgetés és az érzés, ami miatt végül mégis úgy döntöttem, hogy maradok és nem adom fel. Már egyértelmű, hogy miatta volt, még ha még most is összezavaró és felkavaró maga az érzés, amit átélek és valahogy nehezen tudom hová helyezni az egészet. - Hát még te, hiszen én már feladtam... azt hittem ilyesmiben sose lesz részem és most furcsa, de... jó értelemben furcsa. - a mosolyom nem csökken. Egyszerűen jó érzés vele lenni, megölelni, az hogy megölel. Olyan felemelő ez az egész. Pedig tényleg eldöntöttem már én ilyesmit nem fogok átélni. Most is nehéz, hogy vége lesz egyszer, de valahogy mégis csak felkelti bennem a reményt, hogy talán meg tudjuk oldani. Kis esély van csak rá, de az a kis esély is valami, több mint ami eddig volt. Talán... talán idővel tényleg lehet ebből valami, valami több és jobb, hogy az életem ne csak arról szóljon várom a végét. - Azt hiszem igen... ha nem baj. Csak, hogy legyen idejük rá, hogy most ez feldolgozzák, hogy itt vagyok és azt hiszem ez nekem is kell. Tudod a szüleim azóta, hogy ez történt mindent sokkal erőteljesebben megélnek és a végén megijednél, ha apa az első közös ebéden arról kérdezne mikor akarsz elvenni, mintha olyan sürgős lenne. - zavartan nevetek fel, hiszen azért ez fura téma, de az a helyzet, hogy tényleg kinézem a szüleimből, hogy ennyire túlzásba esnek és elszalad velük a ló. Persze ez akkor is benne van a pakliban, ha később mutatom be nekik Luke-ot, de talán e miatt jobb nem rohanni, addig mi is szokjuk ezt az egészet és esetleg már valami konkrét tervet is mondhatunk nekik az esetlegese gyógyulási esélyeimről. Nem lenne rossz. - Tudom én, de azt is megtanultam, hogy a reménnyel óvatosan kell bánni... főleg nekem és neked is. - hiába esik olyan jól az ölelés és a csók, mégis úgy érzem, hogy muszáj még ezt kimondanom. Nem szabad már egyből azt hinni minden rendben lesz. Azzal is számolnunk kell, hogy nem, hogy végül... nem tehetünk semmit és csak egy rövid időre lesz igazán jó az életünk. Akkor pedig nagyon fog fájni és rémes érzés lesz mégis elveszíteni őt. Remélem, hogy erre nem kerül sor, de képtelen vagyok rá, hogy teljesen kizárjam a lehetőségek közül. Akkor csak még rosszabb lenne, amikor mégis bekövetkezik.
Tudom, hogy költőinek szánja a kérdést, ezért is nem válaszolom meg. Ha valakit szeretünk, akkor akár barátként is mellette állunk, és nem akarom, hogy ő lelkiismeretfurdalást érezzen, csak mert nem emlékszik rám, vagy hogy nem tudja viszonozni mindazt, amit én érzek iránta. Nincsen ezzel semmi gond, a szerelem valahol a lemondásról is szól. Ráadásul korábban én nem voltam egy túl jó ember, és lehet, hogy Marie azt mondaná, hogy már eleget vezekeltem azzal, hogy sokak életét megmentettem, de nem kell hogy megérdemeljem Andie-t. Már az is tökéletes lehet, hogy ha felépülni látom őt. - Nem ellenkezek. Mi kell ahhoz, hogy megismerj? Ha zavar ahogy nézek, megpróbálhatom visszafogni. Ezt szeretnéd? – Én készséggel meg tudok változni, nekem úgyis jó, ha csak barátként nézünk egymásra, legbelül pedig epekedek érte. Azért azt a csókot nehéz kiverni a fejemből, amit akkor adtam, amikor már úgy véltem, hogy itt a vége, elveszítem őt. Szinte jéghideg volt a szája, de akkor is életem legjobb csókja volt, talán mert szerelmes vagyok. Egész mostanáig, mert ezúttal ő kezdeményez, az ajka élettel telien forró, és bár nem simulunk össze, csak egy ügyetlen próbálkozás elsőre, de utána hihetetlen mód bátor lesz, ahogyan szétnyitja a számat, és áttolja a nyelvét is, azt hiszem révbe értem. Talán csak a saját érzéseit teszteli, vagy nem akar lemondani arról, amit egymásnak adhatunk, de bárhogy is legyen: tökéletes. Innen már nehéz lenne azt mondani, hogy mégis inkább legyünk csak barátok. Az.. már nem menne. Szeretem, és talán ő is szeret engem, csak eddig még nem mert ilyesmiben gondolkozni. A csók után még mindig a levegővel küzdök, és hogy képes legyek felfogni, ez nem egy vadabb álmom, hanem megtörtént valóság. - Nekem is hihetetlen. Azt hittem, hogy nekem már csak az jut, hogy másoknak segítsek, szerelemről nem is álmodtam. Enyhén vad forgószélként jöttél Vickers kisasszony. – Mosolyodom el azon, hogy ő is itt hihetetlenkedik. Végre valahára helyére kerültek az emlékei, már csak a közös bizonytalankodást kéne elvetnünk, bár ezzel a csókkal azért elindult valami. A családja talán szkeptikusabb lesz, főleg, ha alaposan utána akarnak járni, hogy ki is a lányuk udvarlója, akkor könnyen szembesülhetnek vele, hogy milyen pocsék természetem volt korábban. - Úgy érted, hogy pár hétig nem mondjuk meg nekik, hogy ennyire belédestem, vagy mi? – Nem akarok én a hős szerepében tetszelegni, hiszen eddig sem tartottam a betegeimmel a kapcsolatot, mert nem éreztem szükségét, hogy kérkedjek a tudásommal, vagy az eredményeimmel. Viszont Andie szüleit szívesen megismerném, csak a hálálkodásrt nem érdemelném meg úgy érzem. Bár ahogyan a lány beszél róluk, ez elkerülhetetlen. - Tudom Andie, ezt az oldaladat más ismerem. Mindig féltél attól, hogy bármi változhat. És most nézz magadra, visszatértél a halálból, ezt a lendületet kell megragadni. És gondolj vele, aki odavan érted, annak az a dolga, hogy életeket ment. – Mivel az előző csóknál csak összehajoltunk, nem volt ölelés, ezt most pótolom, és a karjaimba zárom, ami hihetetlenül varázslatos élmény. Azon gondolkozom, hogy ha fel tudjuk mérni az egykori bájital komponenseit, visszafejthetjük, és valami végleges ellenszert is kikeverhetünk.
♫ Only hope ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ I won’t give up ◊ [You must be registered and logged in to see this link.]
