2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Egy hét tényleg elviselhetetlenül hosszúnak tűnt azzal, hogy csak arra vártam, hogy találkozzunk újra. Nem sikerült beszélnem Connorral, erre még nem került sor, lefoglalt az, hogy igyekeztem kerülgetni a forró kását Pitonnal, az is bőven elég volt. Nem bízom benne és minden bizonnyal ő is pont így van velem, épp ezért kell figyelnem arra, hogy mit teszek és mikor. Majd ha sikerül Connorral valami nyugis helyen összefutnom, majd akkor beszélek vele. Ott, ahol más nem nagyon hallhat, de egyébként is ez a hét kemény volt. Mégis csak kénytelen voltam a munkára is koncentrálni, mégis csak kénytelen voltam a kölykökre is figyelni és ez őszintén szólva eszméletlenül nehéz volt úgy, hogy közben az éjszakákat átforgolódtam mert már igazán nem vágytam máshová csak az ő karjai közé. Tudom én, hogy nem hozhattuk előrébb ezt a találkozást, tudom, hogy muszáj volt kivárni a következő hétvégét és neki is épp elég teendője van, de attól még nem lett könnyebb a várakozást kibírni. Úgy, hogy végre találkozhatsz azzal, aki képes bármikor megdobogtatnia szívedet... nem egyszerű még többet várni, hiába is akar az ember, hiába tudja, hogy muszáj. De sikerült, túléltem az utóbbi napokat. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert folyton ő járt csak az eszemben. El tudtam ezt nyomni, mert muszáj volt, képes voltam rá, amíg nem láttam újra, de így már nem ugyanaz, főleg hogy tudtam, hogy találkozunk és főleg, hogy tudtam, hogy elintézi, hogy legyen üres szoba, ahová bevehetjük magunkat. Tökéletesen emlékszem rá, hogy milyen volt vele anno, tökéletesen emlékszem még, hogy milyen vad éjszakáink voltak, hogy aztán milyeneket beszélgettünk hajnalig. Mindig szerettem hallgatni őt a jövőről mesélve, szerettem hallgatni, ahogy az álmairól és reményeiről mesélt. Nem is tudom, előtte igazából nem tettem mást, hogy túléltem, tettem, amit kell, amit muszáj, de vele minden más lett. Elkezdtem szép lassan én is átélni azt, amit ő, elkezdett feltüzelni az a jövőkép, amit kialakított magában és idővel úgy éreztem, hogy én is ezt akarom. tény, hogy néha még mindig bizonytalan vagyok kissé, de nem számít, kell az is, hogy én egy fokkal átgondoltabb legyek nála, de most nem akarok a jövőről beszélni. Egy kicsit csak a mosttal akarok foglalkozni, csak vele és semmi mással. El akarom felejteni a Roxfortot, a hatalmat, a muglikat, a tanítást, az elmúlt egy évet, mindent, ami nem kellemes élmény, amit nélküle kellett átvészelnem. Csak az számít most, hogy újra együtt legyünk. Gyors léptekkel haladok végig a kissé már kihalt utcán, ahogy közeledek a cél felé. Sötét van már, nincsenek kint túl sokan, diákok főleg nem, de én jeleztem, hogy ma nem leszek a kastélyban, hogy nem ott alszom, az már nem tartozik senkire sem, hogy miért, hogy hol töltöm az időmet és főleg nem, hogy egyébként kivel. Az ivóban ilyenkor persze azért bőven vannak, de én nem szórakozom most olyasmivel, hogy leüljek és a kutató pillantásokkal sem foglalkozom, no meg a mustrálással. Adtam magamra, hát naná. Nem azt mondom, hogy olyan hű de kicsíptem magam, sosem voltam az a típus, de azért mégis csak kellően feszülős szettet kaptam magamra, és azért a leheletnyi smink is pont annyira kihívó, amennyire kell. Tetszeni akarok, ez egyértelmű. A hajam kiengedve, csak néhány kósza tincs van itt-ott befont állapotban, és ennyi. Tudom, hogy szereti a hajamat, nem fognám össze, és végképp nem vágnám rövidre. Egyelőre csak a pultnak támaszkodom, és az ajtót figyelem. Már csak rá várok... senki más nem érdekel, aki itt van.
Mégis ki lenne oda azért, hogy a nő, akire vágyik, valahol máshol tölti az éjszakáit? Még ha nem is mások ágyában, de… de máshol, és itt ez a lényeg. Régebben már abba is beletudtam őrülni, ha néhány lépés távolságra került tőlem, most pedig… még messzebb van, és a tudat semmiképpen sem villanyozz fel. Azt akarom, hogy minél előbb végezze el a dolgát ott, hogy újra velem lehessen, hogy ismét magam mellett tudhassam őt, és ne álmokat kergessek csak, mikor szükségem van rá. Mikor… inkább mindig, és ez az éjszaka bár kárpótol, de jobb lenne ha minden olyan lenne, mint régen. Már ami kettőnket illet, mert akkor még nem kellett időpontokat megbeszélni, akkor csináltuk, amikor csak akartuk. Mindig is jól megértettük egymást Sheskával, tudom, hogyan érez irántam, látom, ahogyan rám néz, és ezzel én is pont így vagyok, csak az ő irányába. Imádom minden egyes porcikáját, és már a gondolattól is dühös leszek, hogy nem érinthetem őt. Sokan figyeltek fel rá, már régebben is, akkor is gyönyörű volt, és hazudnék ha azt mondanám, hogy nem fogott már meg az első pillanatoktól kezdve. Úgy tudott rám hatni, mint előtte senki más, egy-egy pillantásával, érintésével is képes volt megadni azt, amit mások soha nem tudtak, és nem is tudnak már. Egyetlen nő van akit akarok, ő pedig most itt van velem, ebben a szobában. Megértem, hogy nem keresett, elvégre figyelték minden bizonnyal, de ha küld egy levelet, egy jelet, amiből tudhatom hol van… mindent megtettem volna, hogy elhozzam őt, vissza hozzám, mert mi ketten összetartozunk, ebben mindennél jobban hiszek. Sokféle fájdalom létezik a világon, és a közhiedelemmel ellentétben, nem mindegyik rossz. Érzem, ahogyan Sheska körmei a hátamba mélyednek, de ez a fájdalom semmi ahhoz a gyönyörhöz képest, amit ő okoz nekem. Nem is ő lenne, ha csendben lenne, engem pedig inkább csak még inkább feltüzel az, hogy hallhatom a kiáltásait, és egy év vágyakozásaival teli sóhaj hagyja el a számat, ahogyan utoljára megfeszül a testem. Pár pillanatig csak nézem az arcát, jóval tovább, mint engedi, de ez nem is gond, nemcsak nézni akarom őt. Mosolyogva, de vadul viszonzom a csókjait, és akaratlanul is felsóhajtok, mikor elhelyezkedik rajtam. Kezeim lassan szaladnak fel a combjától a derekáig, miközben kissé oldalra billentem a fejemet a szavai hallatán. – Ők is a mieink kedvesem. Talán nem a mi vérünk csörgedezik az ereikben, de mi neveltük őket, a mi gyermekeink. – a vérség nem számít olyan sokat, mint egyesek állítják. Én is utálom a szüleimet, a legkevésbé sem érdekel, hogy a vérük vagyok. Gyengék és öregek már, csak a könyörületességem miatt lehetnek még életben, régen nincs amúgy helyük az élők között. – Szóval ez lenne az, amire vágysz? – jobb kezem az arcára siklik, miközben a szemeit fürkészem. Gyönyörűek… ezeket a szemeket akarom látni mindig, érezni az érintését amikor csak akarom, nem időponthoz kötve. Tudom, fontos az, hogy az iskolába legyen, de nekem az is fontos lenne, hogy velem legyen, és ha nem hallgatnék az eszemre, akkor…akkor nem engedném őt vissza. Szívem szerint nem engedném neki, hogy visszamenjen oda. – Gyermekeket szeretnél? Kiket a szíved alatt hordhatsz? Kiknek apja lehetek? – láthatja rajtam, hogy nincs ellenemre a dolog, mindig is szerettem a családomat, és a gondolat, hogy legyenek olyan gyermekeink, kikkel a vérség is összeköt… engem is éppúgy érdekel, mint őt. – Minden létező módon összeakarom kötni az életünket, gyermekekkel is. Jól tudom, hogy erős fiúkkal, és gyönyörű lányokkal fogsz megajándékozni engem… - Sheska erős nő, és jó anya, nem mellesleg az egyetlen nő, aki mellett jól érzem magamat. Aki mellé tartozom.
A hozzászólást Rasmus Halmar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-11-08, 00:22-kor.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-07, 11:15
Épp csak annyit maradok az iskolában, amire feltétlenül szükség van, amennyi kell ahhoz, hogy minél több információnk legyen. Mindenki tudja, hogy Dumbledore hatalmas varázsló és olyanok állnak mellette, akik szintén a maguk nemében páratlan tudással rendelkeznek. Ismernünk kell a gyenge pontjaikat, tudnunk kell, hogy milyen emberek, hogy milyen sötét foltok húzódnak meg a múltjukban, mert csak így foghatjuk meg őket. Ha harcolunk, akkor azt úgy tegyük, hogy gyors és könnyű győzelmet arassunk, ehhez viszont szükség van a taktikázásra is. Tudom, hogy az én egyetlenem ezért nincs annyira oda, de már sokat fejlődött és sikerült elfogadni a tény, hogy igenis át kell gondolni a dolgokat és néha kell, hogy az ember okosan, lassan haladjon. Várni tudott az utóbbi egy évben, akkor még várhat egy kicsit, hogy újra igazán együtt legyünk, hogy aztán tényleg elérjük a célokat, amikre olyan nagyon vágyik... vágyunk. Én is azt akarom, amit ő, ehhez kétség sem fér, de főképp miatta és nem magam miatt. De most mégis csak az a fontos, hogy itt vagyunk és nem foglalkozom semmi mással. Elengedem magam, ahogy a közelében ez mindig menni is szokott, ezért szakad fel egy röpke kacagás a torkomból, amikor szinte levág az ágyra. Ez kell egy olyan embernek, mint én vagyok. A stabilitás és az erő, benne pedig mindkettő meg van. Észbontó már csak az is, ahogy megáll az ember előtt, ahogy nézni tud, attól a legtöbbek ereiben egyszerűen megfagy a vér, és amikor lekerül a ruha... képtelen vagyok ellenállni neki. Egyszerűen magával sodor az az ősi ösztön, ami süt belőle, én pedig már csak önmagában a látványtól is megremegek. Nem is tudom, hogyan voltam képes elviselni ezt az egy évet. Csak az akaraterőm az, ami képes volt elnyomni bennem azt, hogy mennyire hiányzott, csak e miatt nem mentem el hozzá, e miatt nem kerestem meg, mert muszáj volt józanul gondolkodnom, de már nem kell, már nincs rá szükség. Most csak az a fontos, hogy végre megszabadítsam a ruháitól, hogy újra érezzem forró érintését, a bőrét, ahogy az enyémhez ér, hogy csókokkal borítson be mindenhol és úgy érintsen, ahol rajta kívül senki más nem teheti. Ha nem mozdulna hamarosan, hogy újra az ajkait ízlelhessem, én magam húznám fel magamhoz, hogy aztán a dereka köré fonhassam a lábaimat, és átvéve az ütemet, amit diktál fogadhassam végre magamba. Semmire sem vágytam ennél jobbal, és eszem ágában sincs visszafogni magam. Az sem érdekel, hogy a körmeim talán mély nyomokat hagynak a hátán, hogy talán néhol még a vér is kiserken, olyan vad tempót diktál. Nem tudnék most csendben maradni, és nincs is rá szükség, kit érdekel, hogy ki mit hall odakint, vagy a másik szobában? Maximum irigykedhetnek, de az már az ő bajuk. Végül egy utolsó hangos sikollyal érek el a csúcsra. A testem szinte már remeg, ahogy próbálok újra levegőhöz jutni. Nem megy könnyen, nagyon nem. Nem engedem el azonnal, nem akarok elszakadni tőle, hiába lett vége. Inkább a kezem a mellkasára kerül, és egy finom, de határozott taszítással nyomom őt a hátára. Fordulok én is vele, és úgy csókolom újra, csak aztán emelkedem fel, lovaglóülésben elhelyezkedve. Finoman cirógatom végig a mellkasát, mielőtt még megszólalnék. - Nem gondoltál még rá... hogy lehetnének sajátjaink is? Arielle és Deidrik mellett... - gyerekek. Tudom, hogy egy ilyen világban ez nem egyszerű, de ez csak még inkább összekötne minket nem? Igazi családdá forrasztana.
Persze, egy évnél mindenképpen több kell, hogy töretlen bizalmát élvezze másoknak, de akármilyen fontos is ez, nem akarom hagyni, hogy még éveket legyen ott, az…az egyszerűen kibírhatatlan, magam mellett akarom őt tudni, úgy mint régen. Idegesítő a tudat, hogy a Roxfort falai állnak csak közte és köztem, hogy egy iskola az, ami miatt nem láthatom akkor, amikor csak akarom. Minden bizonnyal nem látnának szívesen a Roxfortban, elvégre vannak nálam jóval… törvénytisztelőbb emberek, de nem számít, a törvényekkel csak gátat szabunk saját magunknak, elérjük, hogy ne tegyünk meg olyan dolgokat, amikhez jogunk van. A törvények csak azért vannak, hogy láncot kössenek a kezeinkre. Anarchia, ez a kulcsszó. Akármilyen hihetetlen is, az anarchia is csak egy mintát követ, ha kiismered, akkor nyert ügyed van. Vannak emberek, akik maradhatnak ott, de Sheska… ő kell nekem. Azt akarom, hogy itt legyen mellettem mindig, hogy akkor érinthessem meg, amikor csak akarom, és úgy, ahogyan akarom. A Roxfort viszont ezt meggátolja, de legalább tudom, hogy biztonságban van. Ott van a fiúnk és a lányunk. Sheska tud vigyázni magára, de én is könnyebben hajtom álomra a fejem, ha tudom: a család összetart, ha törik, ha szakad. Márpedig mindannyian tudják milyen fontos ő nekem, bármit megtennék Sheskáért, és a gyerekekért is. Mosolyogva nézek rá, ahogyan felnevet, mikor az ágyra kerül. Emlékszem voltak olyan estéink, mikor szó szerint vérre mentünk, még van is egy seb az oldalamon, ami tőle van, a legkedvesebb heg, és ez is jelenti kétségkívül a legtöbbet nekem. Sheska egy különleges nő, és különlegesen is kell bánni vele. Sokan talán azt hiszik, hogy utáljuk egymást, gyakran megesik, hogy egymásnak esünk, de ez… nem az, aminek sokan gondolnák. Mindenki máshogy fejezi a másiknak, hogy fontos, mi így csináljuk, néha harcolunk egymás ellen, olykor meg is sebezzük a másikat, de… mindketten tudjuk, hogy ezeknek a harcoknak a vége ugyanaz lesz, nem számít miért kezdődött. Azonnal eldobok minél messzebb minden ruhadarabot, ami le kerül rólam, semmi szükség nincs rájuk. Gyorsan meg van ez, pillanatokat sem akarok erre fecsérelni többet, csak az a fontos, hogy végre itt vagyunk, hogy végre érezhettem az érintését, hallhatom a hangját, és a saját szemeimmel láthatom őt. Elegem volt már abból, hogy csak a gondolataimban és álmaimban érhetek hozzá. Sokszor álmodtam vele, de ezek… nem voltak elegek, soha nem voltak, még csak csillapítani sem tudták azt a vágyat, amit éreztem. Vannak emberek, akikről nem elég álmodni, nem elég rájuk gondolni… velük kell lenni, mást nem tehetsz a hiányuk gerjesztette fájdalom ellen. A szavai hallatán mosoly költözik az arcomra, és szinte beleborzongok abba, mikor megérzem a kezét a hátamon. Az érintés, melyre már egy éve vártam, és végre megkaptam. Érzem a lábait, ahogyan az enyémre kulcsolja, de nem tornászom magamat feljebb, egy kicsit még lent maradok, és mikor már én is elérek oda, hogy többet akarjak, feljebb csúszom, a kezemmel támaszom meg magamat, ahogyan végre újra megízlelhetem belülről, és feltör belőlem az első sóhaj, amit még jó néhány követ, miközben előremozgok. Nem finomkodok, mégis minek? Ő is épp eleget várt, én is, ne rontsuk el a pillanat varázsát holmi felesleges gyengédséggel, néha csak jobb az, ha… ha megkapjuk amit akarunk. Ösztönösen, vadul, ahogyan a viharzó tenger hullámai megtörnek a magas, elérhetetlen szirteken.
A hozzászólást Rasmus Halmar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-11-07, 17:39-kor.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-05, 14:19
Legszívesebben én is mellette lennék, de tudom, hogy ezt is meg kell tenni, főleg ha már így alakult az elmúlt egy év. Nem biztos, hogy bíznak bennem, nem biztos, hogy mindenki bízik bennem, de ez nem is számít igazán, hiszen holló alakban akkor is ki tudok hallgatni egy-egy beszélgetést, ha nem vagyok épp ott a közelben, nem alapvetően szükségességű. De azért ettől függetlenül teszem amit kell, mondhatni teszem a szépet. Egészen jól eltársalogtam Pitonnal is. Persze mindketten kerülgettük egymást csak, hiszen egyikünk se tudja a másikról, hogy hol áll pontosan, maximum csak a sejtés van meg, de hát ez a lényege a puhatolózásnak, hogy óvatosan teszed, úgy, hogy a másik ne vegye észre, hogy a kijelentések mögött kérdések lapulnak és az ő kérdései mögött válaszok. Nem vagyok még ebben olyan tapasztalt, mint mondjuk, akik nálam régebb óta játsszák ezt a játékot, de az biztos, hogy sokakra hatással tudok érni és elérem, amit akarom, most is menni fog. De ez is csak addig számít, amíg végre nem nyílik az ajtó, mert nem vártam másra már egy hete, csak erre. Megkereshettem volna őt, már előtte is, de túlságosan kockázatos lett volna. Ki tudja, hogy figyeltek-e, ki tudja, hogy nem sodortam volna őt is bajba. Kockázatos, a mi esetünkben pedig nem okos dolog ezt vállalni. Ő vállalta volna, ismerem annyira, hogy inkább a szíve vezérli, mint az esze, de ha más nem, akkor kettőnk közül legalább nekem átgondoltnak kell lennem. De most nem kell átgondoltnak lennie egyikünknek sem, sőt ha akarnék se menne. Csak teszem, amit kell, csak teszem azt, ami egyszerűen csak ösztönből jön. Hátrálok, hogy minél előbb elérjük az ágyat, de az ajkait is csak addig engedem el, amíg lekerül róla a felső. Csak az akadályoz a további vetkőztetésben, hogy a levegőbe emel. Nem tudom, hogy mi mennyi ideig tart, de nem is érdekel, most nem ezzel foglalkozom. A miénk az egész éjszaka, eszem ágában sincs túl hamar visszamenni a kastélyba, hiszen erre várok már egy hete, rá várok már egy hete. Nevetve süppedek bele az ágyba, amikor egyszerűen csak hátra lök. Nem kell finomkodnia, én magam mondtam neki és tudom, hogy nem is szokása visszafogni magát, ezúttal pedig főleg nem kell. Túlságosan akarom, nem akarok semmit sem fájóan sokáig húzni. Amikor végre felettem van újra már a többi felesleges ruhadarabbal foglalkozom, legalábbis amennyire elérem, a többit már neki kell lehúznia magáról, de biztos vagyok benne, hogy meg is teszi majd. Erre vártam, érezni a bőrét a bőrömön, mint ahogy ő is pont így volt ezzel, tudom és nem hiszem, hogy ez a tűz, ami meg van közöttünk valaha is lankadhat. Nem csak azért ilyen heves most, mert eltelt egy év, előtte is pont ilyen volt. - Épp annyira, amennyire te is... nekem. - nem hiszem, hogy bármelyikünk is vitát nyerne, hogy kinek volt fájdalmasabb ez az egy év, vagy csak ez az egy hét, amit várakozással kellett tölteni. Finoman simítok végig a hátán. Erős és csak úgy feszülnek az izmok, ahogy tartja magát felettem. Már ez is bőven elég arra, hogy ne lankadjon a vállam, de ő csak még jobban hevít azzal, ahogy a keze elkalandozik a lábaim között, és ahogy csókokkal halad lefelé. A hajába túrok, a lábaim pedig automatikusan emelkednek, hogy rákulcsoljam az övéire. Nem fogom bírni, istenemre mondom, nem fogom bírni!
Nem irigylem őt, és utálom, hogy abban a kastélyban kell lennie. Jól tudom, hogy ott van rá szükség, kell egy olyan valaki, akiben megbíznak, és hozzátud férni a legtöbb iskolát érintő dologhoz, de hiába hasznos ez, nem kell, hogy kellemes legyen, igaz? Legszívesebben magam mellett tudnám, azt akarom, hogy velem legyen , és ennek az egyetlen akadálya a Roxfort. Hát csoda, ha minél előbb megakarok szabadulni attól a nyavalyás iskolától? Nem sietettek semmit, Sheska nem is hagyná, kettőnk közül ő az aki hideg fejjel gondolkodik, én soha nem erről voltam híres, nekem az érzéseim és indulataim parancsolnak, bár általában nem volt ellenvetése ezek ellen. Viszont néha be kell érnünk annyival, amennyit épp kaphatunk, példának okán itt van ez az éjszaka, és immár nincsen más, csak ő meg én, csakis mi, és mosolyogva nyugtázom, hogy itt van, és azt is, hogy mint mindig, most is elképesztő látvány kínál, nem is tartom értelmét annak, hogy húzzuk itt lent az időt, mégis minek? Egyszerűbb az, ha gyorsan megszerzem a kulcsot, és már indulhatunk is felfelé, minden bizonnyal ő is pont ezt akarja, vagy ha nem, akkor… akkor majd ellenkezik, de nem lesz olyan könnyű , túlságosan is régóta várok erre a pillanatra. Végre már csak ketten vagyunk a szobában, én pedig egyből magamhoz húzom őt, épp csak annyi időre elszakadva tőle, míg le nem kerül rólam a felső, és igazából még csak észre sem veszem, hogy hátrálunk, csak a szavaira figyelek fel, és mosolyogva húzódom hátrébb arra a pár pillanatra, hogy a szemébe nézhessek. – Nem szokásom… - suttogom, hiszen minek ordibálni, csak ketten vagyunk itt, az a lényeg, hogy ő halljam csakis ő számít, ez mindig így volt, és mindig így lesz. Az utolsó zavaró ruhadarabot is eltűntettem róla, minél gyorsabban, a vágy már így is túl sokáig feszített. Egy év, plusz egy hét… itt az ideje kárpótolni magunkat. Kezeim a dereka köré fonódnak, ahogyan egy hirtelen mozdulattal emelem őt fel, épp csak annyi időre elszakadva az ajkaitól, amennyire szükséges, és talán percek kellenek, mire az ágyra lököm, és újra felette vagyok. Nem rángatom le magamról a ruhákat, megteszi majd ő, ezt tudom, és ki ne szeretné, ha vetkőztetnék őt? Tetejében ha egy olyan nőről van szó, mint Sheska? Kezem a combjai köz téved, hogy még véletlenül se lankadjon a vágya, és amint végre lekerültek a ruháim egy pillanatra megállok, csakhogy egy pillantást vethessek az arcára. [b]– El sem hinnéd mennyire hiányoztál… - az ember csak ilyenkor tudja meg azt, hogy mi is volt az, ami nem volt ott mellette. Megszokja a hiányát ,aztán…aztán akarja őt, úgy, ahogyan még soha senkit, vagy semmit. Lassan csúszok lejjebb a melleihez, csókokkal árasztva el azt a rövid, mégis hosszabbra nyújtott távolságot az ajkaitól egészen odáig. Már régóta az utolsó együttlétünknek, de nem kell feltétlen percek alatt elintézni, igaz?
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-04, 10:29
Egy hét hosszú idő, de az elmúlt egy évhez képes tényleg csak apró kis semmiségnek tűnik. Én is próbáltam így kezelni, mégis nehezen találtam a helyem az elmúlt napokban. Nincs annyi teendőm, mint neki, legszívesebben már hamarabb megpróbáltam volna őt előkeríteni, de erre nem volt lehetőség és egyébként is kerülnünk kell a feltűnést. De végre eljött a nap, én pedig már reggel óta alig voltam képes egyszerűen csak várni. Ezért is érkeztem előbb, nem sokkal, de mégis csak korábban a múlt heti időpontnál, mert szinte már elviselhetetlennek tűnt a várakozás a kastélyban, a falak között, ahol játszanom kell. Mellette nem kell, mellette soha sem kellett. Nem gondoltam volna soha, hogy pont egy ilyen férfi mellett lelek majd rá önmagamra, de mégis így történt. Talán pont az a nyers erő, ami benne tombol, az hozta ki belőlem is azt, aki valójában vagyok. Sokáig játszottam el, amit épp kell, sokáig tettem úgy, ahogy másik elvárták tőlem, a túlélés érdekében, de vele minden más. Ezért is hiányzott annyira, hogy újra önmagam lehessek. Egy év ebben a tekintetben túl hosszú idő, féltem, hogy képtelen leszek visszatalálni ahhoz, akinek lennem kellene, de végre itt vagyunk, végre hamarosan együtt leszünk és minden mást elfelejthetünk egy rövid időre, legalább egy éjszakára. Az ajtóra újra nyílik és immár nem valami érdektelen alak lép be rajta, hanem ő. Bevárom, mert... mert még sem kellene itt mindenki előtt letámadnom, na nem mintha könnyű lenne megállni. A mosolyom nem tűnik el, talán csak egy pillanatra, amikor megcsókol. Nem rövidítem le, maximum csak azért tenném, hogy minél előbb fent legyünk a szobában, de még sem teszem. Két kezem az arcára csúszik, és úgy csókolom, kizárva mindent és mindenkit, aki csak körülöttünk van. Halk sóhaj csak, ami elhagyja az ajkaimat, amikor kénytelen vagyok elszakadni tőle, akár csak erre a rövid időre is, de a mosoly azonnal visszatér, ahogy kiadja a szinte parancsot a kulcs miatt. Egy árva szó nélkül megyek vele. Legutóbb sok mindenről beszéltünk, most viszont nem azért vagyunk itt, hogy beszélgessünk. Eszem ágában sincs távolabb kerülni tőle, meg sem fordult a fejemben. Oldalra billentem a fejem, ahogy az ajkai a nyakamra tévednek, a kezem pedig a hajába kúszik. Őrjítő volt ez az egy hét, de végre itt vagyunk. - Csak miattad, csak neked. - nem érdekel már senki más, nem akarok senkinek sem tetszeni, csakis neki. Hátrálok, de csak azért, hogy elérjük az ágyat, miközben csak addig szakadok el tőle, amíg lekerül róla a felső és szép sorban szóródnak a ruhánk végig a padlón. Akkor torpanok csak meg, amikor a lábam ütközik, de nem nézek hátra. Nem kell, rábízom magam teljes mértékben. Ha dőlünk, hát dőlünk, úgy legalább könnyebb lesz kihámozni teljesen minden ruhájából. - Ne fogd vissza magad... - nem kell finomkodnia, tudja jól, de most főleg nem. Egy év! Egy év hosszú idő, és én nem is tudom, hogy bírtuk ki, nem is tudom, hogy bírta ki.
Szerencsére nem teltek eseménytelenül a napok, így valamelyest eltudtam merülni a munkában és nem folyton arra gondolni, hogy mikor jön el újra a hétvége. Sikerült kapcsolatokat kiépítenem, megölni azokat, akiket akartam, nyomást gyakorolni az ellenségünkre… a Minisztérium azt hiszi, hogy tudja mi történik, de valójában fogalmuk sincsen arról, ami a színfalak mögött játszódik. A díszletet látják, a békét és a harmóniát, ahol nyoma sincsen a pusztulásnak és káosznak, egyesek pedig még abba a bolond hibába is esnek, hogy ezt képesek elhinni. A színfalak mögött egy sereg szerveződik, ugyanazon alapanyag, de teljesen más végkifejlet. Mindannyian dühösek vagyunk, reménykedünk és hiszünk abban, hogy győzzünk, és mint tudjuk, a legerősebb fémet csak a legforróbb tűz edzheti, márpedig bennünk megvan ez a tűz, és erősebbek, vagyunk így, mint a Nagyúrral. Nem lesznek kiskirályok, gyalogok, feláldozható elemek. Együtt vívjuk majd ki a szabadságunkat, vállvetve harcolunk majd azért, amiben hiszünk, és a végén, mosolyogva koccintjuk majd össze poharainkat az ellenség csontjai felett. Ez a harc lesz a végső ütközet, a végső diadal, bebiztosítjuk helyünket a világban, ledobjuk láncaikat, míg eddig láthatatlanul megkötötték kezeinket, előlépünk az árnyékból, és megmutatjuk a világnak, minden muglinak és bennünk kételkedő varázslónak, hogy az igazi hatalom belülről fakad, és a megállíthatatlan útjába felesleges akadályt görgetni. Csak nem rég érkeztem meg Roxmortsba, de a szobát már ez előző héten elintéztem. Nem volt nehéz, csak egy kis meggyőzés kellett, és máris az enyém volt a szoba, ami hamarosan a miénk lesz. Elnyújtom a lépteimet, hogy minél gyorsabban haladhassak és minél előbb odaérhessek a Szárnyas Vadkanba, ahol Sheska már minden bizonnyal ott van. Érkeztem volna előbb is, tegnapra terveztem a megérkezést, de aztán… közbejött néhány dolog, egyesek úgy hitték, hogy én vagyok az áldozat, kit kifoszthatnak pénz reményében. A testük most valahol az erdőben heverhet, kibelezve, megcsonkítva… nem szeretem, ha fenyegetnek, utálom, ha valaki erősebbnek hiszi magát a kelleténél. Belököm az ajtót, ahogyan belépek a helyre, és azonnal végig is mérek mindenkit, keresve az egyetlen embert, aki a jelenlévők között érdekel. Akaratlanul is mosolyra húzódik a szám, mikor megpillantom a pultnak támaszkodó gyönyörű nőt, és még útközben hátrahajtom a csuklyát, ami eddig az arcomat takarta, majd egyből hozzálépek és köszönés helyett inkább az ajkait veszem célba, hogy egyetlen, hosszabb csókban köszöntsem őt, és lássa mindenki, hogy velem, akinek megfordult a fejében, hogy esetleg próbát tesz. – A kulcsot! – mondom parancsolóan a kissé megszeppent fickónak, de szerencséjére gyorsan teljesíti a feladatát, én pedig karomat Sheska derekára fonva vezettem őt fel a szobánkhoz. Az ajtót gyorsan becsapom magunk mögött, nem igazán foglalkozva azzal, hogy kit riaszt fel álmából, aligha fog itt bárki is aludni a közelünkben. Ha esetleg megfordulna Sheska fejében, hogy egy lépésnél is távolabb kerüljön tőlem, akkor gyorsan megakadályozom benne, ahogyan magamhoz húzom. – Gyönyörű vagy! – suttogom a fülébe, ahogyan ajkaim a nyaka felé tévednek, miközben kezeimmel máris a ruháiból hámozom őt ki. Mutatós egy ruha, de… de most nem lesz rá szükség.
Sheska Thorne
Reveal your secrets
Tárgy: Rasmus & Sheska - Egy hét múlva 2014-11-02, 20:08
Egy hét tényleg elviselhetetlenül hosszúnak tűnt azzal, hogy csak arra vártam, hogy találkozzunk újra. Nem sikerült beszélnem Connorral, erre még nem került sor, lefoglalt az, hogy igyekeztem kerülgetni a forró kását Pitonnal, az is bőven elég volt. Nem bízom benne és minden bizonnyal ő is pont így van velem, épp ezért kell figyelnem arra, hogy mit teszek és mikor. Majd ha sikerül Connorral valami nyugis helyen összefutnom, majd akkor beszélek vele. Ott, ahol más nem nagyon hallhat, de egyébként is ez a hét kemény volt. Mégis csak kénytelen voltam a munkára is koncentrálni, mégis csak kénytelen voltam a kölykökre is figyelni és ez őszintén szólva eszméletlenül nehéz volt úgy, hogy közben az éjszakákat átforgolódtam mert már igazán nem vágytam máshová csak az ő karjai közé. Tudom én, hogy nem hozhattuk előrébb ezt a találkozást, tudom, hogy muszáj volt kivárni a következő hétvégét és neki is épp elég teendője van, de attól még nem lett könnyebb a várakozást kibírni. Úgy, hogy végre találkozhatsz azzal, aki képes bármikor megdobogtatnia szívedet... nem egyszerű még többet várni, hiába is akar az ember, hiába tudja, hogy muszáj. De sikerült, túléltem az utóbbi napokat. Nem mondom, hogy egyszerű volt, mert folyton ő járt csak az eszemben. El tudtam ezt nyomni, mert muszáj volt, képes voltam rá, amíg nem láttam újra, de így már nem ugyanaz, főleg hogy tudtam, hogy találkozunk és főleg, hogy tudtam, hogy elintézi, hogy legyen üres szoba, ahová bevehetjük magunkat. Tökéletesen emlékszem rá, hogy milyen volt vele anno, tökéletesen emlékszem még, hogy milyen vad éjszakáink voltak, hogy aztán milyeneket beszélgettünk hajnalig. Mindig szerettem hallgatni őt a jövőről mesélve, szerettem hallgatni, ahogy az álmairól és reményeiről mesélt. Nem is tudom, előtte igazából nem tettem mást, hogy túléltem, tettem, amit kell, amit muszáj, de vele minden más lett. Elkezdtem szép lassan én is átélni azt, amit ő, elkezdett feltüzelni az a jövőkép, amit kialakított magában és idővel úgy éreztem, hogy én is ezt akarom. tény, hogy néha még mindig bizonytalan vagyok kissé, de nem számít, kell az is, hogy én egy fokkal átgondoltabb legyek nála, de most nem akarok a jövőről beszélni. Egy kicsit csak a mosttal akarok foglalkozni, csak vele és semmi mással. El akarom felejteni a Roxfortot, a hatalmat, a muglikat, a tanítást, az elmúlt egy évet, mindent, ami nem kellemes élmény, amit nélküle kellett átvészelnem. Csak az számít most, hogy újra együtt legyünk. Gyors léptekkel haladok végig a kissé már kihalt utcán, ahogy közeledek a cél felé. Sötét van már, nincsenek kint túl sokan, diákok főleg nem, de én jeleztem, hogy ma nem leszek a kastélyban, hogy nem ott alszom, az már nem tartozik senkire sem, hogy miért, hogy hol töltöm az időmet és főleg nem, hogy egyébként kivel. Az ivóban ilyenkor persze azért bőven vannak, de én nem szórakozom most olyasmivel, hogy leüljek és a kutató pillantásokkal sem foglalkozom, no meg a mustrálással. Adtam magamra, hát naná. Nem azt mondom, hogy olyan hű de kicsíptem magam, sosem voltam az a típus, de azért mégis csak kellően feszülős szettet kaptam magamra, és azért a leheletnyi smink is pont annyira kihívó, amennyire kell. Tetszeni akarok, ez egyértelmű. A hajam kiengedve, csak néhány kósza tincs van itt-ott befont állapotban, és ennyi. Tudom, hogy szereti a hajamat, nem fognám össze, és végképp nem vágnám rövidre. Egyelőre csak a pultnak támaszkodom, és az ajtót figyelem. Már csak rá várok... senki más nem érdekel, aki itt van.
