2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igen én is úgy érzem, hogy működhet, ha biztos helyre visszük Joycet. Mégse hagyhatjuk itt lekötözve, meg hát ha kiszabadul és megint nem önmaga lesz... szóval nem megoldás. Jobb lenne, ha valaki szemmel tartaná, de őszintén szólva én annyira még a családi háttérdolgokat nem ismerem. Erről az Annáról se sokat tudok és Wyattről sem, bár ha neki fontos a fiatalabb Brekinridge, akkor tényleg nem valószínű, hogy egyedül elengedi bármiféle veszélyes akciókba és a háttér problémákról még nem is tudok, azokról jó eséllyel elsősorban csak Emma. - Igen az iskola jó ötlet, de nem árt valami felügyelet. - bólintok én is, bár mintha Joyce kezdene egyre kábább lenni. Így azért sokkal nehezebb lesz bárhová is átvinni őt. - Ha úgy vélitek jó ötlet, részemről rendben. - hümmentek. Nincs testvérem. Gőzöm sincs, hogy ha lenne, akkor önként bajba keverném-e. Bár, ha nincs az embernek választása... Egykeként tényleg nem tudom ezt megítélni. Csak unokatesóim vannak és velük mint tudjuk jelenleg nem a legjobb a viszony az incidenc miatt. Joyce viszont lassan tényleg elkezd kidőlni, így már csak Emmához intézem a szavaimat. - Így azért nehezebb lesz bárhová is eljuttatni. Azt a főzetet pedig érdemes lenne meginnia mielőtt bárkire is rábízzuk. Ki vigyázhatna rá? - már ha már biztos, hogy nincs veszély persze, de amíg ez nem ezer százalék, addig biztos, hogy nem hagynám magára a Roxfortban sem. Veszélyes lehet önmagára és másokra is. Vagy most megvárjuk, amíg kialussza magát, addig Emma elkészíti a főzetet, vagy beszerzi, ha be kell, aztán mehetünk a suliba, ha Joyce felébredt. Utána már csak keríteni kell valakit, aki pesztrálja, vagy legalább fél szemmel figyel rá, amíg mi kutakodunk.
//Nos akkor köszönöm a játékot, szerintem ugorhatunk és bocsi, hogy lemaradt a listáról. //
Bár a figyelmem legnagyobb részét Joyce-ra függesztem, ahogy próbálom megnyugtatni, megérteni, hogy mi történt vele, szinte végigvezetve valamilyen transzon, ahogy felidézi a történteket, amik az egész hátterében lehetnek, azért amikor látom, hogy Sidney milyen óvatosan és alaposan dolgozik valamilyen barátias csodálattal és büszkeséggel pillantok oda csak egy-két pillanatra. Lehet, hogy Rosettával afféle lélekpárok vagyunk, a kapcsolat közöttünk tagadhatatlan, de ebben az életben nekem nem volt módom, időm, lehetőségem arra, hogy a varázstárgyak irányába is elmozduljak, csak az érdeklődés és a vonzalom maradt meg. "Csak" egy gyógyító vagyok, egy druida, nem egy apró növésű szuperhős, aki még ezernyi varázstárgyat, képességet harácsolt össze magának és megfűszerezte egy kis elemi mágiával. Akárhányszor eszembe jutnak azok a halvány emlékek abból a világból mindig belezsong a fejem a rengeteg kalandba, a hadseregnyi barátba és a világmegmentésekbe, halál közeli élménybe. Sidney-vel teljesen egyetértünk és ezen az se változtat, hogy Joyce miket mond magáról. - Igaza van Sidney-nek, mindenki képes a gonoszságra. - suttogom egy kicsit szomorúan, a Wyatt-tel töltött időm kissé ellágyította a határokat a jó és a rossz között ahhoz, hogy ezt belássam. - Az a fontos, hogy miként választ az ember. Ez a lidércfény, ez a varázstárgy elvette tőled a választás lehetőségét. - feltételezem, egyértelműen nem vagyunk hajlandóak magára hagyni vagy bármiért hibáztatni, sőt, hiába roskadt most kissé magába, azt se fogadom el, hogy gyenge vagy irányítható lenne. Az én szememben Joyce pont, hogy megtestesíti a magabiztosságot, az erőt, a függetlenséget. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig ilyennek kell lennie, viszont én akkor is gyógyítóként ragaszkodom ahhoz, hogy most pihennie kéne. Persze itt a tettrekész Sidney-vel kicsit más véleményen vagyunk, de mielőtt megszólalnék, azelőtt Joyce szóba is hozza Annát. Kicsit meglepetten nézek rá és pillantok az ereklyevadász barátnőnk felé is, hiszen még soha, soha nem láttam tőle, hogy átengedné a gyeplőt bárki másnak, de ez nekem egy tökéletes kompromisszum. Találkoztam Annával, tettrekészebb, mint amennyire első ránézésre látszik, ebben nagyon is hasonlítok hozzá, hiszen most sem azért nem akarok azonnal nekilódulni, mert gyáva lennék, hanem mert nem akarom, hogy Joyce-nak baja essen elgyengülve, még emésztve a súlyát, hogy miket tett. - Beszélek Wyatt-tel és Annával, ha segítenek nekünk, akkor vissza kéne térned az iskola területére, amíg mi távol vagyunk, az a legbiztonságosabb hely, vannak még ott barátaink, a gyógyítók, a tanárok. - fűzöm hozzá Joyce felvetéséhez, de nem akarok a nevükben már is biztosat mondani, főleg, hogy Wyatt szörnyen félti Annát és lehet, hogy testvéri féltésből gátat akar majd vetni mindennek. - Ameddig mi ezután kutatunk, addig te a Smallwood-jegyzetek után kérdezhetnél, ha jobban érzed magad. - teszem hozzá, végül is helyben lesz és mi baja történhetne abból, hogy csak beszélget? Ha Anna velünk is jön, még mindig ott lesz Jennifer és talán Wyatt, bár az is lehet, hogy ő nem akar majd elszakadni a fogadott húga közeléből és velünk akar majd tartani. Kicsit látszik rajtam, hogy mélyen elgondolkozom, először Sidney kijelentését se értem meg, hogy inkább várakozó kérdés akar lenni az irányomban. Aztán a gondolataim csak visszatérnek és bólintok. - Van rá egy főzetem, nem teljesen erre szokták használni, két komponensű, az első kimutatja, hogy teljesen ura-e magának, a másodikat pedig akkor kell bevenni, ha az első negatív eredményt mutat, hogy... megnyugtasson, de egyben kissé el is tompít. - fordulok a végén Joyce-hoz, és felállok, hogy elinduljak a szobámhoz értük. A Szent Mungóból nem hozhatunk el semmit, de ez nem jelenti azt, hogy itthon nem szoktam főzeteket főzőcskézni vagy saját készletet felhalmozni.
- Inkább elkóboroltam.. Az ostoba kiváncsiságom! Az a lidércfény arról suttogott, hogy nem feltétlenül a félelem kell neki. Valaki, aki önmagában is képes a gonoszságra, könnyebben irányítható. Ez volnék én? Aki eleve átkozott..? – Wyattnak talán tényleg igaza van, szörnyeteg vagyok, akitől mindenkinek távol kell tartania magát. Nem csoda, hogy valahogy Sophia is mindig megremegett, ha csak rá néztem. Mintha látta volna a tekintetemben, hogy bármire képes vagyok. Egy igazi beteg alak. – Bízzunk benne Em. Mindkettőtöket nagyon megkedveltelek, s talán ez ezért sikerült kilátni.. valahogy a maszk mögül, hogy ez nem én vagyok. Vagy nem teljesen. – Már nem is érzem az ékszer jelenlétét. Bár gyenge vagyok, azért a vérfarkas regeneráció nem pihen, most is dolgozik. Meglepve nézegetem a sötét piercing-et, ilyet még én sem láttam, pedig nekem aztán kész kis gyűjteményem van relikviákból. – Mindkettőtöknek igaza van. Pihennem kell, így semmi hasznomat nem vennétek, de az idő sürget.. – Sóhajtok fel, Annával szinte semmilyen értelmezhető kapcsolatom nincsen, de mégis a vérem, és farkas. Kelletlenül ciccentek, nehéz ezt kimondani, hogy talán most ő lesz a megoldás. – Szóljatok a húgomnak, és vigyétek őt. Valamennyit tud a múltamról, de be kell avatnotok abba, amit most láttatok. Aurornak tanul, talán valamennyire használható. – Sidney felvetése jogos, valahogy bizonyítanom sem ártana, hogy most már végképp feloldódott az átok, de ötletem sincsen rá, hogyan. Már így is elmondtam, hogy mik voltak a szándékok az ékszer hatása alatt. Attól még a vízdémon, vagy a lidércfény a bohóc alakban megtalálhatja a hozzám vezető utat. Viszont már egyre jobban kókad le a fejem, hatalmasakat pislogok, lassan csukódnak le a pilláim, tehát hamarosan bealszok, viszont még mindig le vagyok kötözve. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz végül a megoldás. Találnak valami bébiszittert, aki vigyáz rám, amíg ők levadásszák anyámat? Wyatt süt addig nekem palacsintát?
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Bár már nem kell annyira kapkodni, de amikor egyértelművé válik, hogy a tárgy átkozott, vagyok annyira elővigyázatos, hogy a táskámhoz siessek és elővegyek egy kesztyűt, ami kiválóan alkalmas ilyen célokra. Bűbájjal még meg is van erősítve kicsit és hát olyan ez, mint Emma esetén a gyógyító funkció, a magamfajták mindig tartanak maguknál ilyesmit. Felhúzom hát és úgy vizsgálom tovább az ékszert, amíg Emma és Joyce beszélnek. Én nem tudtam a halálesetről, de nem folytam bele eddig mindenbe és az ellentétekről sem tudok. - Ha ez a valami hatott rád, ezáltal mások, akkor nem te tetted, amit tettél. Mind... játszunk néha kegyetlen gondolatokkal, de pont attól vagyunk, akik vagyunk, hogy ezek csupán gondolatok maradnak. - teszem hozzá halkan a magamét kicsit talál elfilozofálva. Végülis talán még Emmában is akadtak néha olyan érzések, amiket legszívesebben letagadna, de a düh igenis mindegyikünkben ott van. A legrosszabbakat cselekvésre készteti, de a legtöbben nem engednek az ilyen gondolatoknak, hanem túllépnek rajtuk. Többségünk képtelen ölni, Joyce keze is jó eséllyel megremegne, ha nem más irányította volna. Nem az ő hibája, ami történt vele gyerekként. Ettől még persze érthető, ha Emma most ki van borulva, mert látom, ahogyan hezitál, hogy közelebb menjen-e vagy sem. - Szinte éreztem, ahogyan kapaszkodik. - húzom el az ékszert miután kikapcsoltam és egy kis mágiával megerősített zacskóba teszem be. - Nem tudjuk, hogy mennyire érzékeny. Ha tudják, hogy levetted, akkor nincs sok idő a pihenésre. - mondok picit azért ellen Emmának. Jobb lenne elébe menni a bajnak, mint megvárni, amíg ideér. - De, talán nem ennyire érzékeny ez az ékszer, de addig biztosan nem próbálhatjuk elpusztítani, amíg nem oldódott meg a helyzet teljesen és nem biztos, hogy nem lenne jó ötlet egyedül menned. - teszem még hozzá. Persze ez ránk nézve is kockázatos, mert nem tudjuk, hogy a kötelék mennyire szakadt meg. Ha mégis ott lappang benne még valami, akkor ha bemegyünk az oroszlán barlangjába, Joyce meg átkapcsol. Bár engem viszonylag nehéz bántani, de nem jelenti azt, hogy lehetetlen. Ezt viszont pont a bizonytalanság miatt nem mondhatom most sem ki még hangosan, mert ellenem lehet fordítani, ha a kapocs még bármi módon is él. - Valahogyan ellenőriznünk kellene, hogy tényleg önmagad vagy-e. - pillantok ezúttal Emmára. Akad-e bármiféle bájital erre, ami megnézi, hogy tiszta-e már Joyce minden behatástól mentes-e, vagy sem. Amíg ezt nem tudjuk, addig tényleg nem biztos, hogy okos ötlet lenne bárhová is elmennie.
Figyelmesen várom, hogy abbahagyja a sírást és lehunyja a szemét, csak röviden érintem meg és nem kerülök olyan nagyon közel, hiszen ki tudja, hogy mennyire magabiztosan önmaga már, de azért éreznie kell, fizikálisan is, hogy itt vagyok. A hirtelen jött ijedtségből már csak aggodalom maradt és a szívem szakad meg, hogy a mindig magabiztos szőke barátnőnk ennyire magábazuhan. Nem arról van szó, hogy soha nem beszéltünk komoly dolgokról, vagy éppen a kapcsolatáról Peterrel vagy a családjával, de így zokogni még soha nem láttam... és Sidney-re támadni se, nyilván. Kissé tehetetlen vagyok, hiszen gyógyítóként az átoktörés nem a mesterségem és sajnos csak az előző életemben voltam relikviamester és ezt nem örököltem meg Rosettától, csak a druida botját. Nem akarom itt hagyni Joyce-t még annyi időre se, hogy főzetekkel foglalkozzak, de valószínűleg, ha Sidney azt mondaná, hogy szerinte sincsen más út, megtenném. Ahogy szinte transzban elmondja, hogy mit lát, mit érez, furcsán összecseng az egész azzal, amit Anna mesélt nekem a gyerekkoráról. Amúgy is bíznék abban, amit mond és nyomokat keresnék, igazságot, de így... A tekintetem egészen kitágul ahogy Sidney felé fordulok. - Joyce-t kislány korában elrabolták, vagy legalább is eltűnt... Ezek emlékek, nem csak valamilyen lázálom. Akkor kellett történnie valaminek. Nem tudom, hogy pontosan ez, pontosan így... - elhallgatok, hiszen igen nehéz lenne elképzelni, hogy az anyja valamilyen lidérc szörnnyel kötött alkut és hogy félelemből akarna táplálkozni, hiszen az anyja és nekem az ilyen családi kapocsok rengeteget jelentenek és Sidney is a szüleit követi az ereklyevadász pályán, biztos neki se könnyen átugorható részlet ez. Joyce az egyetlen közöttünk, aki elhatárolódott teljesen. Oldalt állok kissé, hogy Sidney odaférjen a tárgyhoz de én is fent tudjak tartani egy kis szemkontaktust, de amikor Joyce kimondja, hogy meg akart ölni és hogy már mást is megölt egy egész világ omlik össze bennem. A kezem érezhetően megremeg a vállán, a testem egészen kihül, néhány másodpercig meg se tudok szólalni. Gyógyító vagyok... és évek óta akárki bármi rosszat mond Joyce-ra, szelíden védelmeztem, minden tettét megmagyaráztam, Wyatt pedig olyan elszántan mondta, hogy vigyázzak vele. Tudom, hogy engem sem olyan "egyszerű" megölni, bár nem tudom pontosan Sidney mire gondolt, de akkor is, hallani, hogy meg volt benne a szándék, hogy gyilkos, megrengeti az egész világomat. Ha önvédelem lett volna... bárcsak az lett volna... - Nem te akartál megölni és nem te ölted meg Junipert, hanem az a lidérc és ez az ékszer. - nyelek egyet, miután újra megtalálom a hangom és az egyetlen megoldást arra, amivel értelmet nyer minden. Ahogy Sidney megvizsgálja a szóbanforgó ékszert engem elfog a hányinger, az a fajta, amit a javasasszony házában éreztem, amikor egyértelművé vált a sötét vérmágia jelenléte. Muszáj hátralépnem egyet, így megszakad az érintés köztem és Joyce között, de legalább Sidney kényelmesebben odafér és megpróbálhatja levenni róla, miközben én zavartan, kicsit ijedten nézem őket. Ahogy az ékszer szétpattan megfeszülök, mintha arra számítanék, hogy most fog minden félresikerülni és a megnyugvás helyett a lidérc erőre kap vagy kiszabadul, de nem történik ilyesmi. A megjelenő vércseppekre persze újra moccanok, nem tudom távoltartani magam tőle még akkor se, ha most vallotta be milyen szörnyűségeket tett és akart tenni. - Neked pihenned kell, Joyce, ez most a legfontosabb. Tudnunk kell pontosan mi ment most végbe azzal, hogy lepattant az az ékszer és hogy mennyire vagy... önmagad. Nem rohanhatsz azonnal szembesíteni anyukádat ilyen állapotban. - nyelek egyet, és már fel is emelem a pálcámat, hogy néhány bűbájt életre hívjak, a vízforraló kattanva kapcsol be, miután egy kancsó víz belecsopog és a tűzhely is életre kel egy üsttel. Lehet, hogy griffendélesek vagyunk, akik néha fejjel a falnak mennek, de nekem nem ez a legerősebb vonásom a házunkból és biztos, hogy mint orvos, nem engedem Joyce-t elmenni se a saját, se mások érdekében. Erőteljesen látszik rajtam, hogy a mozdulataim még néha meg-megremegnek, csak remélni tudom, hogy a kimerült barátnőm nem veszi észre és nem veszi magára, hanem Sidney szóval tartja vagy támogatólag csatlakozik, hogy lelassítsuk az eseményeket, míg egy kicsit emésztjük.
Engedelmesen behunyom a szememet, amikor Emma kéri, s megpróbálom a szipogásomat lelassítani. Még így is kapkodom a levegőt, de abbahagyom a sírást, hátha ez az önhipnózis segíthet. És tényleg, amint meglátom magamat, elkezdem sorolni, amit látok. – Piros esőkabátban sétálok a tó partján. Ide vezetik a szennyvizet Derry csatornáiból. Kislány vagyok, két copfba befonva a hajam. A következő pillanatban pedig azt látom, az anyám hajol fölém, s egy furcsán fénylő alak, akiből árad a lidércfény. Mintha.. rólam vitatkoznának. Megegyeznek! Mindkettő a félelmemből akar táplálkozni, de egyik sem engedi el a lelkemet.. A tóban élő vizidémon lesz a kulcs. Ha anyám.. vagy a lidércfény ölni vágyik, akkor.. – Elcsuklik a hangom, ahogyan kinyitom a szememet, hogy Emmára nézzek, aki vigasztalni próbál, de láthatóan tart tőlem. – Azt hiszem meg akartalak ölni. Ahogyan megtettem másokkal is. Azt az ostoba Griffendélest is én tettem el láb alól, aki megzavarta az ebédünket. Én.. vagy valaki más, aki uralta a tetteimet. – Foglalom össze, de tudom, hogy ez rendkívül zavaros, még nekem is, tehát nem várhatom el, hogy megértsék. Most egészen tiszta a tekintetem, de nyilvánvaló, hogy most, hogy erre fény derült, el akarnak majd vinni, bezárni, börtönbe vetni. Felsóhajtok ismét, most Sidney-re nézve. – Micsodát? – Lenézek, de nem látok semmit. Nem véletlen, hogy sosem széndékoztam kivenni magamból, mert még előttem is rejtve volt. Sidney viszont kellően komoly ereklyevadász, és ha megpiszkálja, tudja, hogy hogyan kapcsolja ki. Előtte jó, ha felvesz egy kesztyűt, amivel az átkozott tárgyakat szokta megfogni, de utána minden további nélkül le tudja kapcsolni. Viszont ahogyan szétpattan az ékszer, mintha valami sötét csáp is visszahúzódna a köldökön át, tehát a testem része is volt egyben. Mondjuk meg sem érzem, sokkal inkább amolyan megkönnyebbülés lesz rajtam urrá. – Miii.. ez meg mi a franc? – Döbbenek most meg, mert fel is buggyan némi vér az ajkaim között, de szerencsére nem érzem komolynak, inkább valami sötét kapocs pattant el, majd jobban leszek. – Igen, most már én is így látom. Nem tudom, hogy anyám mit alkudozott, de.. most mit csináljunk? – Kissé erőtlennek érzem magamat, de egyértelműen jobban, noha durván rámtör, hogy mennyi embert ölhettem meg. Tulajdonképpen lehet, hogy Wyattet sem utáltam, csak valaki, valami rákényszerített, hogy aki kicsit is nem szimpatikus, az a föld alatt végezze? Valami furcsa éhség, ami a félelmemből táplálkozott. Nem a vérfarkas, hiszen az csak az átváltozással jön elő. Valami sötét bestia, aki ahogyan a lányok mondják, kaput nyitott magának a testemen át.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Hümmentek csak egyet. Igen, ettől féltem, hogy egy célzott főzet időbe telik, amíg elkészül, még ha egyáltalán van is itt minden, ami kell hozzá, mert még az sem teljesen biztos. Sóhajtok egyet és inkább a keresgélésre koncentrálok, mert talán akkor van a legnagyobb esélyünk, ha kiderítjük, hogy pontosan mi is okozza ezt. Biztos, hogy kell hozzá valami, ami felerősíti a kapcsolatot, amivel irányítani tudja valaki, mert amiket mond, tuti, hogy ilyesmiről van szó. A vígasztalást átengedem Emmának, végtére is e téren azért ő a gyakorlottabb, gyengédebb és régebb óta ismerik egymást. Arról nem beszélve, hogy Joyce engem akarta megölni, vagy is valaki átala, talán Emmának van rá a legkisebb esély, hogy ártana. - Bocs... Ezt mióta viseled? - kérek elnézést, amikor felhúzom a pólóját. Épp csak annyira, hogy a hasa látszódjon és most már szemtől szembe találjam magamat a tárggyal, amiből süt a fekete mágia. A kis karika biztos, hogy fontos, csak kérdés, hogy pontosan mit is jelent és mire képes. Óvatosan megpróbálom megpiszkálni, bár sejtem, hogy nem lehet majd csak úgy könnyedén lepattintani és levenni. Ha fekete mágiával van átitatva, akkor bárkire veszélyes lehet és talán ragaszkodik Joycehoz. Talán nem is jó ötlet puszta kézzel hozzáérni, de ezúttal muszáj kockáztatni. - Lehet, hogy tényleg nem lenne rossz, de kérdés, hogy van-e időnk ilyesmire, ha sokáig tart. - gondolkodom el, hiszen ha az, aki megpróbálja irányítani Joycet rájön, hogy próbáljuk leszedni róla ezt a tárgyat, ami által képes erre, biztosan nem fogja hagyni. Akkor pedig megint átmehet vadállatba és nem biztos, hogy elegek vagyunk hozzá, hogy lefogjuk, hiába van jelenleg lekötözve. Joyce ereje biztos, hogy jóval nagyobb, mint a miénk, még együtt véve is húzós volt hatástalanítani. Nekem elvileg nem árthat, na de azért én sem vagyok teljesen sebezhetetlen, elég csak belenyomnia a fejemet a wc-be, vagy tudom is én. - Lehetséges, hogy ez az ékszer nyit utat valakihez, aki uralni próbál téged, már csak az a kérdés, hogy miért teszi és mióta. Süt belőle a fekete mágia. - fejtegetem tovább, ahogyan a piercinget próbálom vizsgálgatni, amennyiben nem lehet csak úgy kikapcsolni és kivenni. Ez utóbbi esetben azt is ki kell találnunk hogyan hatástalanítsuk, és az ilyesmi ugyanús lassú és óvatos tevékenység, mint elkészíteni egy elmevédő bájitalt. Arról nem is beszélve, hogy ha az az illető rájön, hogy mivel próbálkozunk, kérdés hogy csak irányítani tudja-e Joycet, vagy akár fájdalmat is okozni neki, hogy megakadályozzon minket a próbálkozásban?
Talán ha tényleg eljutnánk addig a táborozásig kiderülne, hogy mind a hárman jobban kedveljük a természetet. Hiszen felületesen nézve Sidney-ről tudom, hogy sokat utazik, gyakran kietlen vidékekre, én pedig lényegében egy erdőben nőttem fel, Joyce viszont mindig olyan talpraesett a nagyvárosban a befektetéseivel, ő a természetben a leggyengébb láncszemnek tűnhetne. Viszont az, hogy amerikában is éltek, hogy gitározott, hogy country-t énekelt, azt sejteti, hogy odaát talán még természetközelibb környezetben élhettek. Aztán ki tudja, minden kiderülne, ha eljutnánk a kempingezéshez. Egészen addig legalább jókedvűen eljátszodazhatunk a gondolattal, ameddig Joyce hirtelen rá nem támad Sidney-re. Muszáj gyorsan cselekednünk és tudom, hogy Joyce veszélyt jelentett Sidney-re, még is minden ütődésnél ahogy a fejét a földhöz vágja a mellkasomban fájdalmasan visszhangzik vissza. - Joyce, ne... - próbálom lenyugtatni, de csak a Stuper segít, és ahogy elernyed a lány sikerül reagálnom arra, hogy Sidney tényleg sértetlen, bár még mindig csak egy biccentéssel. Nagyon is érdekel, hogy milyen történetet sejtet a mosolya, de egyelőre a kötözéssel kell foglalkoznunk és a megoldással, hogy amikor Joyce magához tér ne kezdődjön az egész újra. - Olyan bájitalt tudnék neki adni, ami eltompítja, de ameddig nem tudjuk, hogy mi váltotta ki ezt az egészet, addig minden tekintetben eltompítaná, mintha nyugtatóznánk. Mentális védőbájitalt csak személyreszabva tudnék adni neki, ami... órák, de ha van esélye, hogy újra megtörténik, elkezdhetem. - bólintok kissé, kacskaringós úttal, de eljutva addig, hogy igent mondjak. Sajnos habár gyógyítani tényleg pillanatok alatt képes vagyok, a mentálmágia egy nagyon érzékeny terület és a bájitalkeverést nem lehet meggyorsítani. Miután a bűbájtól elaludt a szőke barátnőnk és megkötöztük gyengéden simítok végig a fürtjein a felületi sebei begyógyítása után, és visszafojtott levegővel várom az ébredését. - Nyugodj meg, biztonságban vagy, csak mi vagyunk. - mondom azonnal, amikor elkezd rázkódni és rángani. Oldalt pillantok Sidney-re, egyrészt hogy talált-e valamit, másrészt nagyon is aggodalmas kifejezéssel. Most Joyce is őszintének látszik, zavarodottnak, velünk aggódik és velünk várja, hogy az ereklyevadász lány mire bukkant, nekem pedig érthető okokból azonnal megesik rajta a szívem. - Előfordult már korábban is, hogy így éreztél? Mit érzel pontosan? Húnyd le a szemed és mondj el mindent, gondolatokat, benyomásokat, akár szagokat, akármit. - mondom szelíden kikérdezve, miközben végigsimítok a karján, de nyilvánvalóan nem oldozhatjuk el, egyszerűen túlságosan le vagyunk még döbbenve azon, hogy mi történt. Próbálok abból kiindulni ami Wyatt-tel történt, ő úgy érezte, hogy figyelik, amikor a banya vérmágiával rácsatlakozott, de akkor azt hittük, hogy minden megérzése csak Billy-re utal. Ha olyan erősen süt a sötét varázslat Joyce-ból, akkor azért az ékszer előbukkanására kicsit döbbenten hátrahőkölök, hiszen erdei nimfa vagyok, druida és gyógyító, minden porcikám érzékeny és idegenkedik az effélétől. Egy pillanatra tényleg fizikailag hátralépek a furcsa érzéstől, ám amikor Joyce szó szerint zokogásba tör ki újra ott az a kellemetlen, fájdalmas nyomás a mellkasomban. - Minden rendben lesz, senki sem sérült meg, kiderítjük, hogy mi történt veled és segítünk. - lépek újra oda hozzá, hogy ismét végigsimítsak a haján. Megölelni nem merem, nem tudhatjuk, hogy mennyire önmaga, mi van, ha hirtelen odakapna, harapna, újra fejelne, csak ezúttal engem támadva. Viszont egyértelmű, hogy arra képtelen vagyok, hogy teljesen távoltartsam magam tőle, hiszen az orrunk előtt omlott össze, szüksége van a támogatásra. Még soha, soha nem láttam ilyennek, akkor se, ha Peterről beszéltünk, akkor se, ha a családjáról, de elképzelni, hogy nem ura a saját tetteinek, hogy valaki másnak is érzi a jelenlétét a fejében... Nagyon is megértem a kétségbeesését és erősen koncentrálnom kell, hogy az én tekintetem ne homályosodjon el az együttérzéstől, de inkább a reményt akarom sugallni és nem vele együtt sírni. Újra Sidney-re pillantok, hiszen ő talált most valamit, de közben halkan meg is szólalok. - Lehet valóban érdemes lenne, ha elkezdenék egy főzetet minél előbb.
Sajnos a tábortüzes bulira már nincs lehetőségem érdemben válaszolni, mert vörös köd száll az elmémre, mintha féltékeny lennék Sidney-re, ezért kell meghalnia. Ez valahogy mintha mégis más lenne, mint amikor Sophiát mentem levadászni. Az egy tudatos döntés volt, s némi lelkiismeretfurdalás is. Ám ezúttal az Emma felé érzett szeretet beindított volna valami védelmi reakciót, hogy tudok ellene küzdeni. Odaverem a tarkómat a padlóhoz, talán, hogy beájuljak, de csak annyit érek el vele, hogy kellőképpen fáj, s kicsit el is kábulok. Emma Stuporja viszont be is altat. Amikor magamhoz térek, ösztönösen a köteleket kezdem el rángatni, de aztán ráeszmélek, hogy nagyon is jól van ez így. Szédülök de rendesen, s zihálok, ám közben azt is érzem, hogy nem én kapkodom a levegőt, hanem valaki, akit nagyon is megzavartak. Amíg nem voltam tudatomnál, Emma el tudta látni a sebemet, amire érdemben nem volt szükség, szinte pillanatok alatt begyógyult. Bár született farkas vagyok, azért a mi regenerációnk sem ilyen gyors. – Oh, köszönöm, sajnálom. Ez nem én voltam, hanem.. Valami egészen más. Érzem, hogy.. nem csak én uralom a testemet. – Magamhoz képest most nem is vagyok annyira magabiztos, mintha egykori kislány énem tört volna felszínre, mielőtt még elkeveredtem Derryben. Megrázom a fejemet, hogy fókuszáljak, kezdem elűzni a megszállót, de valóban nem lenne bölcs, ha eloldóznának. Sidney ha megvizsgál, és próbál valami furcsaságot keresni, a hasamnál, a köldökömnél érez valamit. Ha felhúzza a blúzomat, akkor olyan, mintha egy köldökpiercing lenne, de egyértelműen süt belőle a sötét varázs. Talán egykor tényleg ékszer volt, de valamiféle kaputárggyá át lett alakítva, amin keresztül valami sötét teremtmény les a prédájára. Sidney még azt érezheti, hogy a vízmágiához van köze. – Mit találtál Sidney? – Kérdezek rájuk nézve, mert már én sem értem a dolgot. Nem vagyok túl jól, de láthatóan nem szándékozom támadni, sőt, egészen aggódó fejet vágok. Őszintén szólva nem is tudom, hogy mit gondoljak. Volt ez a titkom, hogy ha nem tudom igazán birtokolni Emmát, akkor előbb utóbb egy vödörben végzi, mint már annyian előtte, de ez a gondolat most kezd feloldódni, és valami brutál lelkiismeretfurdalás tör rám. Szinte minden előzetes jel nélkül zokogásban török ki.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Igazából a fél életemet a szabadban töltöttem, hiszen ha mindenfelé jársz a szüleiddel, kutattok, ásatásokra mentek, akkor nem szállodában laktok és főleg nem egy jó meleg otthonban. Igazából sejtelmem sincs róla milyen röghöz kötöttnek lenni, ezért is félek kicsit, hogy mennyire tudunk majd Armanddal összehangolódni e téren, hiszen bár azután, hogy nem fogadta el a trónt ő maga is sokat vándorolt sportolóként, de azért mégis csak volt egy központja. Nekem valójában sosem, talán a Roxfort, hiszen az iskola mégis csak oda kötött, de nem sok van már abból sem, hogy utána ne ugyanahhoz a vándor élethez térjek vissza, amit megszoktam. Furcsa lenne bármi más azt hiszem. - A tábortüzeket kedvelem és kicsit játszom pánsípon. - teszem én magam is hozzá, hiszen engem aztán nem nagyon kell hívogatni kempingezni, az efféle igazából lételemem. Már-már rosszabbul alszom kényelmes helyen, mint egy sátorban, még ha a varázslók sátrai azért jóval kényelmesebbek is, mint egy átlag muglié. Aztán a beszélgetésre már nincs igazán idő, hiszen mintha Joycet megszállná valami és úgy esik nekem, mintha minimum ártottam volna neki. Az a mázlim, hogy nem csupán vérfarkas vagyok, hanem annál jóval több. A mai napig senki se tudja, hogy a képességem mellett mégis hogyan volt képes bejutni a szervezetembe a farkas átok. Valószínűleg mivel én magam sem tudtam a sebezhetetlenségről, még nem voltam elég erős ahhoz, hogy mindennek ellenálljak, így a méreg szét tudott áramlani a testemben. - Nincs baj, nem... nem tudott volna ártani nekem. Ahhoz sokkal több kell. - ejtek meg egy afféle "majd elmondom" mosolyot, hiszen lassan érdemes lenne tényleg nekik is felfedni a titkomat, főleg ha együtt is szándékozunk utánajárni dolgoknak. Bár persze valószínűleg most jó, hogy Joyce nem volt tisztában vele, hogy nem árt nekem a kés, de mondjuk a kádba gond nélkül beletudna folytani. - Nem tudom, hogy mi ez, tényleg olyan, mintha valaki megszállta volna. Nem védheted le az elméjét valamilyen főzettel? - nem értek a gyógyításhoz, sőt igazán a mentális dolgokhoz sem, ez pedig valahol a kettőhöz kapcsolódik. A varázstárgyak, ereklyék, amikben otthon vagyok. Ezek között persze akad olyan, ami alkalmas rá, hogy megszállás alatt tartson valakit, de azoknak nem időleges a hatása. Azért megnézem Joycet, amíg kába, hogy akad-e rajta olyan ékszer, aminek mágikus hatása van, hátha valami effélével kapcsolódik hozzá valaki.
Támogatólag bólintok Sidney-nek, mindenképpen jobb az embernek csapatban tigencsak soktagú falkában nőttem fel és az elszakadásom óta egész életemben arra vágytam, hogy egy újabb csapathoz tartozzak, nekem szinte létszükségletem az emberi kapcsolatrendszer, a családom, a barátaim. Így nem csoda, hogy ha őt nem különösebben érdekli a kutató része a munkájának akkor meg aztán főleg szüksége lehet társra. Tudom, hogy még azelőtt is, hogy az unokatestvérei ellopták azt a füzetet - ha tényleg ők voltak - nem állt különösebben közel hozzájuk, afféle magányos farkasként, vagy csak a szüleivel csinálta a dolgait, pedig elméletben mi - főleg Joyce - állunk közelebb a vérfarkas mivoltunkhoz. Soha nem hoztam fel magamtól, hogy miért nem töltöttünk még el soha együtt teliholdat, de tény és való, hogy nagyon szívesen lennék velük, ezzel is erősítve a kis vörösköpenyes rendünket. - Pedig milyen jó lenne, ha egyszer elmennénk kirándulni, esetleg tábortűzt raknánk és zenélhetnénk is. Ugyan én semmin se játszom, de zenét hallgatni nagyon szeretek. - jegyzem meg egy kis mosollyal, de látszik, hogy ismét arról van szó, hogy másokat támogatok, másokat beszéltetek. Valójában nincsen olyan rossz énekhangom, de persze biztosan a közelébe se érek egy látványmágusnak, csak a tábortűz melletti éneklésbe bele tudok csatlakozni én is, ha olyan a hangulat. Szeretnék még mást is mondani, ám elterelődik a beszélgetés Joyce anyjára és egy igen rossz érzés szivárog közénk, hiszen Sidney az unokatestvériben nem bízhat, Joyce pedig a saját anyjában - bár gyilkosság vádja jóval erősebb, mint egy ellopott füzeté, akármilyen értékes műtárgyakat lehessen megszerezni vele. Mindig az élet lesz a legfontosabb. Kicsit még mindig vonakodok elhinni, hogy Joyce anyja egy sorozatgyilkos lenne, ám az is igaz, hogy szeretnék mindenkiben csupa jót látni és mivel a gyilkosság szembe megy minden fogadalmammal és közel megbocsájthatatlan, mindent megteszek, hogy ameddig nem biztos, ne vegyem tényként. Még válaszolnék erre is, de a kellemetlen témájú, de nyugodt beszélgetésünk hirtelen a feje tetejére áll. - Mi történik? Mintha megszállták volna! Joyce? Joyce! - nyűglődök és erőlködök én is, de amikor Sidney azt mondja, hogy meg kéne kötöznünk egy kicsit elbizonytalanodom, és ennyi idő alatt Joyce már ki is perdül és bele is fejel... a padlóba... Szinte érzem, ahogy az egész testem összeugrik az aggodalomtól, de pálcát ragadok és egy Stuport lövök a lány felé, remélve, hogy fájdalommentesen elkábul és megnézhetem a sebét, hogy ellássam. - Nem értem, egyik pillanatról a másikra ahogy a tükörbe nézett... olyan, mintha irányítanák, láttam már korábban ilyesmit, de az a boszorkány... ő már halott, ez más. - suttogom félhangosan, mintha elfojtott hangon kéne beszélni, pedig a Stupor azért annál erősebb, minthogy suttogni kelljen mellette. Ha és amennyiben tényleg elernyed Sidney felé fordulok gyorsan. - Jól vagy? Ugye nem vágott meg? - kérdezem, habár nem láttam rajta vért, Joyce fejelésétől viszont határozottan van esély agyrázkódásra. Ha Sidney jól van, akkor a segítségét kérve felültetjük Joyce-t egy székre és kapásból oda is kötözzük, amíg jobban megnézem magamnak. Nem akarom azonnal felébreszteni, előbb jön néhány tanácstalan pillantás Sidney felé és egy szusszanásnyi idő. Össze vagyok zavarodva, egyértelműen éreztem, hogy a teste furcsán feszült meg, mintha két erő egymás ellen harcolt volna, de hogy mi váltotta ki? A tükör? Nem, előbb felpattant és beütötte könyökkel, nem is biztos, hogy rálátott előtte a tükörre... Csak megvizsgálom gyógyítóként, végigsimiítok a szőke tincsein és imádkozom, hogy Sidney-nek legyen valamilyen ötlete amin keresztül elindulhatunk.
// Stupor, Bűbájtan csak 15, de azért csak-csak sikerül. Joyce állapotának ellenőrzése meg... medimágus... és természetes gyógyító... //
Kínomban felnevetek, valahogy úgy érzem, hogy a látványmágia elvesztegetett idő volt. Valahogy ki akartam törni az otthoni dolgokból, a szörnyű gyermekkorból, de valahogy mégis kissé elengedni magamat, de annak idején kerestem fel Wyattet, akiről nem is tudtam, hogy egykor a hugom falkatársa volt. Akkoriban éppen kerestem önmagamat, hogy legyőzzem a vérszomjat, de Wyatt olyan elutasító volt, vagy talán én voltam az arrogáns, hogy félre is tettem az éneklést, pedig egészen jól ment. – Nos.. Derryben még énekeltem és gitároztam hozzá. Rengeteg hangszert tudtam egyszerre mágiával működtetni. Country volt a műfaj. – Magamhoz képest egészen megilletődve mondom ezt, mintha mutatnék valamit a régi, kislány Joyce-ból, amit viszont valami miatt el kellett felednem, hátra kellett hagynom. És kár lenne Wyatt-et okolnom. Valakibe bele akartam kapaszkodni, csak túl nyers voltam. Ha Emma megtalálja vele a boldogságot, legalább nekik jó. – Hogye Sid, mi itt vagyunk neked. Hidd el, nem véletlenül örültem, hogy találtam ezt a Piroskás kultuszt, ez mindhármunknak jót tesz. – Sóhajtok fel, legalább egy kicsit el tud mindenki vonatkoztatni, ha együtt megyünk ásatásokra, mentünk meg védtelen ártatlanokat. És ebbe beletartozik, hogy a Smallwood naplót is megtaláljuk. – Nem tudom, tényleg nem. Az anyámmal még békeidőkben sem egy leányálom.. – Itt azonban nem folytatom, mert valami életre kel bennem. Hasonló, mint amikor baltát szoktam ragadni, de ezt a saját döntésemnek tudom be, most viszont valami átveszi felettem az irányítást. Felsikoltok, amikor Sidney bőrének feszül a tükördarab, de szerencsére nem történik semmi. Ha Emma és Sidney megpróbál lefogni, érezhetik, hogy nekik segítek, nem ellentartok, tehát hárman küzdünk valami, vagy valaki ellen. Igyekszem lehengeredni Sidneyről, és tiszta erővel odavágni a fejemet a padlóhoz, hogy reccsenjen. Ugyan nem ájulok be, de bőven bekábulok ahhoz, hogy le tudjanak fogni, megkötözni.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Most, hogy erről beszélünk talán tényleg nem lenne rossz ötlet társulni valakivel. Anyuék is ketten vannak, és igen valahogy mindig anyu volt, ki többet olvasott és apu volt az aktívabb, csak ez eddig így nem tudatosult bennem. Nekem is kellene egy társ, legalábbis ilyen szempontból, csak épp gondolom jó lenne nem az ellenkező nemből választani, mert kétlem, hogy Armand örülne neki. Nem is tudom, ez még így olyasmi, amit meg kell majd tanulni kezelni és összehangolni, hiszen az én életem mozgalmas és forgalmas, az övé viszont ha tanár akar maradni, akkor nem. Viszont az e jó, ha túl sok időt töltünk majd külön a jövőben, vagy visszafogjuk egymást, azaz ő engem, viszont azt sem várhatom el, hogy alkalmazkodjon hozzám. Bonyolult! - Lehet, hogy tényleg kereshetnék valakit. - hümmentek végül, bár persze attól még ott a sok kusza gondolat a fejemben, amiket egyelőre nem tudok csak úgy kimondani, hiszen a volt edzőnkkel való kapcsolatomról se tud senki. Ha kitudódna, nem tudom, hogy milyen lenne a visszhangja. Armand végülis nem szó szerinti tanár, csak edző, én pedig nem sokára végzek a suliban, de hát még a szüleimnek se beszéltem erről, pedig az lenne az első. Azért tényleg hálás vagyok, hogy segíteni akarnak, pedig lássuk be Joyce problémája nagyobbnak tűnik az enyémnél. - Tényleg nem lenne jó egyedül menned, de ha őt nem bántja, mert mégis csak a lánya... ez rád nem vonatkozik Emma. Lehet, hogy neked veszélyesebb lenne. - sóhajtok egyet, hiszen ez sem egyszerű menet így. A szembesítés mindig nehéz, viszont ha nem ez, akkor mégis hogyan tudna jobban utánajárni a saját anyjának? Sokáig viszont nem tudunk ezen merengeni és ötletelni, mert még a kávém a kezemben, amikor arra eszmélek, hogy Joyce felpattan. Először fel sem fogom mit csinál és miért teszi, csak arra eszmélek, hogy a kávém maradéka a padlón landol, mert jó eséllyel ha Joyce nekem esik, akkor a fotellel együtt borulunk fel úgy, ahogy voltunk. A meglepetés ereje miatt a penge egy pillanatra simán eléri a torkomat és ha nem lennék az, ami akkor bizony itt lenne a vége, de semmi nem történik, szinte lecsúszik a bőrömről az üveg, és végül sikerül elkapnom a karját, hogy megpróbáljam kézzel-lábbal letolni magamról, amikor már Emma is beszáll. Egyedül nem lenne esélyünk, de úgy hogy ő húzza, én pedig tolni próbálom a kezét valamelyest képesek vagyunk hátrébb tolni, hiába ő az erősebb, ami a vérfarkasságot érinti. Közben a lélekjelenlétem visszatértével, az ösztöneimnek hála a képességem is bekapcsol. - Meg kell... kötöznünk! - nyögöm Emmának, mert az erőlködés azért sok erőt kivesz belőlem, de Emma el kell hogy engedje Joycet, hogy elővehesse a pálcáját, vagy elkábítsa, vagy kötözze le, vagy is-is. Én próbálom csak akkor eltaszítani a képességemmel a született vérfarkast, amikor Emma már elengedte.
//Energiamágus 5. szint: A koncentrált erőlökéssel már 45 kg erejű ütést képes bevinni, ezzel akár fémet is meghajlítva.//
Az indoklására kicsit meglepetten billentem félre a fejem, elgondolkozva. Nem igazán kellett soha életemben beépülnöm sehova, mindenkivel szemben az voltam, aki vagyok, ilyen mélységekig menni, mint újrakezdeni az iskolát egy nyomozásért már tényleg auror munkának tűnik. Egyetlen egyszer beosztottak egy auror, Gregory mellé egy beépüléssel kapcsolatban, de igen gyorsan kivontak belőle, mert képtelen voltam hitelesen játszani a szerepemet. Vendégelőadást tartani, vagy ízelítőt adni a szakmámból nagyon szívesen megtenném, de az alatt is a magam segítőkész arcát mutatnám és nem lenne olyan megjátszott. – Egyszer megmutathatnád nekünk, hogy miket tanultál. – vetem még közbe Joyce látványmágusi képzésére reagálva, hiszen én olyan távolra voltam elszeparálva a többi szaktól amennyire lehetséges. Egyedül a Bestiamesterek felé tekingettem ki és a varázslényjogok felé, mindkettő a lényem szerves része, de a többi energiám mind a gyógyításra fordítottam. Minden esetre tényleg szívesen segítenék Sidney-nek, már ha tudok, valamit csak kitalálunk majd. - Biztosan akad majd lelkes jelentkező, hiszen más talán éppen a könyvtárban érzi magát biztonságban az ásatások, rejtekhelyek helyett. – mosolyodom el bátorítóan, hiszen van egy olyan érzésem, hogy amennyiben Sidney komolyan elkezdene keresni valakit, akivel összedolgozhat – az unokatestvérei pedig nyilvánvalóan nem jöhetnek szóba jelenleg – nagyon hamar elárasztanák a jelentkezők. Hiszen ő Sidney. VMS csapatkapitány, győztes, egy híres ereklyevadász család sarja, bárki szívesen dolgozna vele, legalább is az én szememben ez egyértelmű. - Igen, és arra vannak a barátok, hogy támogassák egymást. Ha valami neked fontos, akkor nekünk is. – teszem hozzá Joyce szavaihoz, miután Sidney kicsit talán bátortalanul köszöni meg, hogy segíteni szeretnénk. Előrehajolok, hogy egy mosollyal megszorítsam a kezét a lánynak, aztán vissza is ülök, hiszen Joyce gondolatai az anyjáról őszintén kétségbeejtőek. Általában mindent szelíden kezelek, de azért most látszik az arcomon az egyértelmű aggodalom, nem tudom elfedni. – Ne menj egyedül, én is veled megyek! – vágom rá gyorsan, amikor Sidney a szembesítésre szavazna. Habár ilyen szörnyűséget aztán pláne letagadna az ember ahhoz viszonyítva, hogy az unokatestvérei Sidney-nek még a füzet ellopását se vállalják magukra. Egy kicsit elmerülök a gondolataim között hogyan is lehetne megoldani a barátnőim problémáját, még a maradék kávé és sütemény is lekerül az asztalra, de amikor Joyce felugrik visszatérek a jelenbe és meglepetten látom, ahogy könyökkel összetöri a tükröt. - Joyce? Mi történt? Mi a baj? – állok fel azonnal, veszélyt sejtve, de eszembe se jut, hogy a szőke barátnőnkből kéne a veszélyt sejtenem, körbe nézek, arra számítva, hogy majd valaki előugrik, akit eddig nem vettem észre. Ösztönösen beleszimatolok a levegőbe és érzek is valami furcsát, de valahogy nem egy konkrét személyt, betolakodót. Már ennyi idő alatt a lány előre is lendül Sidney felé, én pedig döbbenten nézem végig a jelenetet. Nem számít, hogy Sidney sebezhetetlen, nem számít, hogy milyen képzett gyógyító vagyok, a tény, hogy Joyce megtámadta már egy elképesztő sokk. - Sidney! Joyce! – kiáltok már csak ennyit, ahogy odaugrok és megpróbálom elkapni a szőke barátnőnk karját és minden erőmmel hátra húzni és lefejteni Sidney-ről, pedig lehet, hogy erre semmi szükség nincs az ég világon, hiszen nem jelenik meg semmiféle vágás, nem buggyan ki vér. Az adrenalin most kicsit elönti a testemet, de még így is kiráz a hideg a gondolatra, hogy… hogy talán éppen így vette át a vérmágus banya is az áldozatai felett, ahogy Wyatt-tel is próbálta a halála előtt. Hiszen azonnal, gondolkodás nélkül elhiszem, amikor Joyce azt mondja, hogy nem ő csinálja. Nem lehet ő… A druida képességem még nem olyan erős, hogy indák csapjanak fel, a gyógyító képességem még nem olyan erős, hogy Ragyogással térítsem észhez, a fizikai erőmön pedig biztosan felül kerekedik vérfarkasként és sokkal sportosabb alkatként, mint én, de ettől függetlenül is szinte lógok a karjain, főleg addig, ameddig Sidney-nek nincs alkalma reagálni és ki nem derül, hogy rendben van-e.
- Pont így van, csak ha olykor be kell épülni valami ügy miatt, akkor nem árt, ha van valami diák jogviszonyom. Látványmágia. – Hümmentve emelem meg a vállamat Sidney felé, tényleg nem vagyok elégedett a szakommal. Egykor egészen szépen énekeltem, de most már érettebben sokkal jobban érdekelnek a misztikus tanok. És Emmának igaza van, jól érzem magamat a bőrömben, mint csúcsfektető. Fura is lenne ismét diáknak lenni, amikor üzleti ebédeken veszek részt, s olykor bizony én magam tartok előadást másoknak. Kicsit itt kettéágazik a beszélgetést, mert míg Sidney szavait hallgatom, s szeretnék neki segíteni, legbelül rág, hogy anyám talán felel számos fajtársam haláláért. Hogy ez engem miért zavar? Egyrészt mert a saját irhámat féltem. Amúgy pedig miért félelmetes ez az egész pont nekem? Hiszen aki nem szimpatikus, azt gyorsan eltemetem, de.. Most mégis valami furcsa érzés kezd eluralkodni rajtam, miközben hallgatom Sidney és Emma beszélgetését, én magam is felnézek. – Ugyan, én örülök hármunknak, jók vagyunk így együtt. – Mosolyodom el haloványan. Nem azért, mert erőltetnem kell, hogy jó érzéssel tölt el mindez, mert őszintén így van. Viszont azért halványan, mert egyre jobban munkálkodik bennem valami furcsa érzés, hogy Sidney akár az utamban is állhat, s nem értem, hogy miért gondolom ezt. Sosem voltam féltékeny Emmára, főleg mivel ott van neki Wyatt, én pedig magányosan rovom az utamat. Hirtelen nem is tudom, hogy mire válaszoljak, hogy vajon Sidney unokatestvérének kéne utánajárni, avagy az anyámat kérdőre vonni. És végül egy harmadikat húzok, egy teljesen önállót. Felpattanok, s közelben kifüggesztett tükröt ütöm be könyékkel. Az egyik kieső szilánkot maradokra fogom, s lendülök Sidney torka felé. Még „repülés közben” tudatosul, hogy mit teszek. Megállítani ugyan már nem tudom magamat, csak kipréselni valamit az ajkaimon keresztül. – Ezt nem én csinálom! – Mert tényleg. A testemet most nem én uralom, kétségbesetten küzdök az ismeretlen erő ellen, ami fogva tart, ölni késztet. Nem tudom, hogy ez másképpen lenne, hogy ha tudnám, hogy Sidney sebezhetetlen, de lássuk be, a bulvárt vagy a sportot nem szoktam olvasni, Piroska társunk pedig ha jól tudom, ezt nem említette. A lényeg, hogy torokra támadok. A tekintetem külsőleg vörösben, feketében úszik, mintha nem is én lennék..
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Engem is meglep, hogy Joyceban egyáltalán felmerült, hogy visszamenne az iskolapadba, de ha az ember nem találta meg a számítását akkor nem meglepő, ha így dönt. Én ha végeztem akkor már biztosan nem mennék vissza, hiszen sokkal többet tanulhatok gyakorlatban, mint az iskolában. Én is úgy érzem, mint Emma, hogy lassacskám már elérem azt, hogy nem tudnak olyat tanítani, ami újdonság lenne. Többet érek a saját kutatásokkal, vagy a szüleimmel már e téren, de persze ettől még befejezem az iskolát, ez nem is kérdés. - Milyen szakon is végeztél? - pillantok Joycera, hiszen én még nem ismerem őket olyan régen, hogy mindenről tudjak és amikor találkoztam a lányokkal, Joyce már végzős volt, vagy már végzett is, hirtelen nem is tudom. Az viszont biztos, hogy valahogy nem maradt meg bennem, hogy mit tanult. Valószínűleg nem olyannyira hozzáillőt, mint Emma, hiszen róla mindenki tudja, hogy mivel foglalkozik, Joyce már egyáltalán nem ennyire nyitott könyv. Én még az üzleti dolgairól se tudok érdemben, maximum, hogy a családja neves és befolyásos és hogy neki is ebben van érdekeltsége. Valószínűleg nem is nagyon érteném, hiszen az én szüleim sosem voltak jók a pénzügyi dolgokban. - Persze, engem nem vonz a könyvtár, csak amikor muszáj ott kutatnom. Nem lenne rossz egy háttértámasz e téren, most hogy mondod. - hümmentek egyet egy széles mosoly után, hiszen Emma jól látta, eddig is mindig mentem. Nem igazán vonz egy könyvtárban ücsörgés hosszú távon, de van aki szeret effélével foglalkozni. Viszont eltülteti a fejemben a gondolatot, hogy nem lenne rossz egy társ, háttér hosszú távon, aki ezzel foglalkozik helyettem, vagy legalább részben helyettem, mert nem hiszem hogy mindent átadnék valaki más kezébe csak úgy. - Végülis egy próbát megér, köszönöm! Még szoknom kell ezt. - mutatok végig hármunkon, mert valójában sosem dolgoztam csapatban. Mások a szüleim, akikkel sok kutatásban vettem részt már gyerekként is, de a saját tanulmányaim során valahogy soha sem sikerült jól dolgoznom másokkal. Ez persze egy egész más dolog most itt, mint a sulis projektek, hiszen minket más köt össze, egy átok, mert én még mindig nem tudnám fajtabélinek mondani magamat. Az én életemben a vérfarkas lét igazán Armandnak hála kezdett el bármit is számítani, előtte erősen távol tartottam magamat az egésztől. A VMS előtt még csak át sem alakultam soha. - Gondolom nem lenne jó odaállni elé és nyíltan megkérdezni. Szerinted téged is bántana? - kérdezem óvatosan, mert bármennyire is úgy tesz, mintha független lenne a családjától, azért kétlem, hogy teljesen képes lenne ezt megtenni. Az ember akkor is kötődik, ha azt mondja, hogy nem érdekli az egész. Egy rokon, az rokon és arra gondolni, hogy az anyja akár neki is ártana... pocsék érzés lehet. Ha viszont úgy gondolja, hogy nem, akkor simán szembesíthetné is akár. - Csak azt tudom, hogy nyáron eltűnt, de nem vagyok igazi nyomozó és mégis hogyan kellene úgy utánajárni a rokonaimnak, hogy ne vegyék úgy, hogy épp utánuk járok? Így is elég feszült a helyzet. Az biztos, hogy ha Tasha is vitte el, nem fogja bevallani és jól elrejtette. - sőt jó esélyt látok rá, hogy a testvéreinek se mondta el, bár nem tudom, hogy Troy mennyire jól hazudik. Eléggé úgy tűnt, amikor kikelt magából, hogy hisz abban, hogy nem ők voltak, de valahogy mégis nehéz elhinnem, hogy ha a testvére volt, akkor tényleg semmit sem tud az egészről.
Mivel így akarom, el is hiszem, hogy amikor Joyce kihúzza magát tényleg elhiszi a szavaimat, nem csak egy fricska és naívan elmosolyodom. Kissé előrehajolok, miközben hallgatom Sidney válaszát, egyáltalán nem megjátszott az érdeklődésem, ez egyértelműen látszik a tekintetemen. Lehet, hogy Joyce-szal régebb óta ismerjük egymást és már egy ideje bizony együtt is lakunk, de ez nem jelenti azt, hogy Sidney-re bármilyen szinten zavaró elemként gondolnék, éppen annyira törődök vele is. Egyáltalán nem zavar, hogy hosszan mesél, sőt, örülök neki, de kissé meglepetten fordulok Joyce felé, amikor ő is megosztja a gondolatait a tanulással kapcsolatban. - Eszedbe jutott visszamenni? Azt hittem élvezed, hogy a magad ura lehetsz és elég volt a tanulásból. - pislogok kettőt, hiszen Joyce már kijárt öt teljes évet Látványmágia szakon és valójában vajmi keveset kezdett vele, legalább is azokhoz képest, akik azért mennek a szakra, hogy végül színpadi előadók legyenek. Ehhez képest a tőzsde dolgai, amiket sajnos valószínűleg soha nem fogok teljesen érteni, egy teljes világgal odébb helyezkednek el. Lehet, hogy csak rosszul választott tizenhét-tizennyolc évesen és egész egyszerűen most találja meg, hogy mit kellett volna tennie. Én gyógyítóként lényegében egész életemben tanulni fogok, de már nem mennék vissza az iskolába, úgy érzem, hogy onnan már minden szükségest megkaptam az elképesztően hosszúnak tűnő tizenkét év alatt, bár tény, hogy néha odahúz a szívem afféle honvágyképpen. - Viszont neked szó sincs arról, hogy könyvtáros legyél, nem? Mindig is igazi kalandornak tűntél, a színedet se lehet látni hetekig. - nevetek fel egy kicsit, el se tudom képzelni, hogy lecövekeljen egy könyvtárban vagy túl hosszú ideig egy kutatással foglalkozzon, vagy évtizedekig, ilyenről is lehet hallani. Az iskolában az egyik professzorunk kimondottan kutatásokkal foglalkozott, de annak ellenére, hogy tisztelem őt, soha eszembe se jutott elindulni azon az úton, én emberekkel akarok foglalkozni, habár követem a felfedezéseket és tanulok belőlük. - Végül is... ha nyíltan megyünk oda és a tanári kar engedélyével, akkor csak az rezzen össze, aki tényleg tilosban jár. - értek végül is egyet ebben Joyce-szal, de Sidney-n látszik, hogy egy kissé ellentart még az ötletnek. - Már, ha te is így szeretnéd.- teszem hozzá, szelíden. Azért egyáltalán nem számítok arra, ami ezután következik és látszik az arcomon, hogy mintha hirtelen sokkot kaptam volna Joyce szavaira. Az én nagymamám... ő se egy ma született bárány, hiszen mindennél előbbre tartotta a vérvonalát, hogy én kövessem a falkában akkor is, ha nem születtem alfának, de az, hogy Joyce az anyját ilyesmivel vádolja kicsit elsápaszt. - Ennek... ennek van esélye? Ez egy szörnyű vád, hiszen a gyilkosság az egyik legsúlyosabb bűn, miért tenne ilyesmit? - akarom azonnal megérteni az álláspontot, ahogy Sidney-vel kapcsolatban azonnal azt akartam megérteni, hogy kinek és miért lenne szüksége a füzetre, ahelyett, hogy azonnal konklúzióra ugrottam volna. Meghallgatva az ereklyevadász lány válaszát bólintok, és Joyce módszeressége is hasznosnak tűnik, de még mindig nem vagyok benne biztos, hogy Sidney tényleg azért hozta fel, hogy nekiessünk a kutatásnak. Beszélgetni róla viszont semmiképpen sem bűn. - Ha tényleg az unokatestvéred vitte el és ismeri a szüleid stílusát, mert gondolom ismeri, akkor még nagyobb esélye is van megfejteni, mint egy idegennek. - vetem közbe, bár egy kicsit sóhajtok, valahogy olyan rossz érzés, hogy mindenkinek a családjában van valami, bár az én problémámon láthatólag már évekkel ezelőtt túlléptem. Viszont se a naplót, se az esélyét annak, hogy Joyce anyja sorozatgyilkos nehéz lenne csak úgy lenyelni és továbblépni, ez igazán egyértelmű!
Abbahagyom az aggódó fejek vágását, ami amúgy sem rám, nem akarok itt elérzékenyülni Sidney előtt, hiszen hárman vagyunk egy csapat, nem számít, hogy Emmával olykor ilyen fura évődéseink vannak. Büszkén kihúzom magamat, mint aki hiszi is, meg nem is, hogy Sophia élete rajta múlt, és csak legyintek egy látványosat, épp csak annyit nem fűzök hozzá, hogy: egy frászt! Szeretnék most elvonatkoztatni az otthon történtektől, s a lányok mindennapjaira koncentrálni, noha tudom, hogy mindenképpen bele fognak kérdezni. Ha már nekikezdtem, úgysem úszom meg. – Nos, ha én valaha visszamennék az egyetemre, esélyesen az ereklyevadászatot, vagy a szimbolisztikát venném fel. – Értek egyet a fajtársaimmal, vagy fel sem merül bennem, hogy a hugom által oly nagyratartott auror szakmát okuljam. Mondjuk elég vicces lenne, hogy én a gyilkos vagyok maga a nyomozó. Így is gyakorta játszom a tűzzel, kár lenne még provokáló jelleggel kísérteni a sorsot. – Ugyan, ha felvállaljuk, hogy újraélesztjük ezt a segítő vérfarkas rendet, ki nézhetne ránk furcsán? – Ingatom a fejemet, én ugyanis nagyon benne lennék, hogy ezt az egész Smallwood históriát boncolgassuk, szedjük ízekre, kivéve ha Sidney nem szeretne ebben segítséget kapni. Még én is vagyok annyira szenzitív, hogy láthatóan nem akar ránk terhet róni, pedig nem gondol bele, hogy azért vagyunk együtt, mert kell valami közös cél. Nekem most aztán főleg, tekintve hogy ha nem vigyáznék a körmömre, már régen tövig rágtam volna amiatt, ami talán anyámról kiderült. Nem vagyok egy félős alkat, de amit sejtek, az most igen baljós hangulatot kelt bennem. Emma is észreveheti, nem a gyógyulófélben lévő bokám miatt vagyok most ennyire feszült. Ezen némiképpen enyhít Emma simítása, talán ha ezzel együtt megiszok még egy kávét, akkor ki tudom magamból rántani a görcsöt. - Tudjátok, említettem, hogy van valaki, aki talán egy ősi vérfarkas.. Aki miatt hullik a fajtánk. Mi van, ha az anyám az? – Osztom meg a balsejtelmeket. Nyilván abba nem fogom beavatni a lányokat, hogy ha valaki nem szimpatikus, akkor gyorsan a föld alatt találhatja magát, és olykor bizony kedvtelésből is ölök, de amit az az ősi lény művel, az a fajtánk kiírtása, vagy behódoltatása. Az még nekem is sok! Mindenesetre nem azért vagyunk itt, hogy most ezt tárgyaljuk ki, sokkal inkább érdekel, hogy mi a helyzet a naplóval. – Össze tudod foglalni, hogy eddig mire jutottál? Zárjuk ki azt, vagy akit, ahol már nem lehet a napló. Ez nekünk való feladat, szagoljuk ki, hogy hova tűntek. – Bólintok, szinte kérve Sidney-t, hogy vonjon be minket a kutatásaiba, legalább tényleg le tudná kötni a figyelmemet. Peter azóta sem jelentkezett, szerintem már nem is fog, jó eséllyel csak arra kellettem neki. Gondolatban megrántom a vállamat, noha látszik rajtam ezúttal az arcomon is, hogy egy kellemetlen érzés suhan át rajtam. Mindegy, továbblépek, ha tudok.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Emma kérdésére azért elgondolkodom kicsit, hiszen én e téren előnnyel indulok másokhoz képest. Gyerekkoromtól rengeteg kalandban volt részem, hiszen mindenhová vittek magukkal a szüleim. A nyaraim lényegében mindig gyakorlatból állnak, úgyhogy ha az iskolában kevesebb lehetőség is adódik egy ereklyevadásznak, mint egy gyógyítónak, nekem ez se okoz különösebb gondot. Na, de másoknak... - Akadnak gyakorlati feladatok is. Például kapunk egy témát, vagy mi magunk választjuk és járjunk utána, tudjunk meg róla minél többet, és a végén erről készítünk házidolgozatot. Ezek általában párban, vagy csoportban vannak, de tény, hogy nem olyan, mint a Szent Mungó, vagy helyben a Gyengélkedőn dolgozni. Mondjuk esetünkben nem is csak gyakorlati oldala van a szakmának, rengeteg kutatással is jár. Nem ritka, hogy valaki ereklyevadász szakról végül történésznek megy, vagy könyvtárosnak. - magyarázom, talán kicsit túlzásba is esve, de hát azt hiszem ezzel mind így vagyunk, a magunk érdeklődési köréről nagyon hosszan tudnánk beszélni. Bizonyára Emma is részletesen kitudná fejteni a napi teendőit a Mungóban, csak hát nem terhel minket ilyesmivel. Én nem is hiszem, hogy képes lennék erre. Nincs bennem elég empátia azt hiszem. Nem hiszem, hogy menne, hogy haldoklóknak segítsek továbblépni, vagy közöljem valakivel, hogy nem tehetnek érte semmit. Vagy ez pont, hogy túl sok empátiára vall? A jó ég tudja. Az én leendő munkámban ezektől távol maradhat az ember. - Oh hát én igazán nem várhatom el. Meg van a magatok dolga enélkül is és egyébként is csak egy gyanú. - ami csak úgy motoszkál a fejemben és persze a szüleim szerint butaság, mert nem tennének ilyet. Lehet, hogy a puszta ellenszenv mondatja ezt velem, mert hát Talisha és én mindig is annyira mások voltunk! Az ő családjuk sokkal hevesebb vérmérsékletű. Én képes vagyok órákat ülni egy könyv fölött hátha találok valamit, amit nem vettem még észre, és persze jóval visszafogottabb a stílusom, mint neki. Nem szabadna erre az ellentétre alapoznom azt, hogy biztosan ő vitte el a jegyzeteket. Persze nem fogok ellenkezni a végletekig, ha segíteni szeretnének, bár sejtelmem sincs, hogy milyen irányban kellene elindulni. Nem vagyok egy auror típus. A tárgyakhoz jobban értek, mint az emberekhez. Ettől még most Joycera függesztem a tekintetemet, hogy mi volt az anyjával. Az egyértelmű a hangsúlyából, hogy semmi jó. Megvárom hát, amíg beszél és csak utána kanyarodom vissza az eltűnt napló ügyéhez Emmának válaszolva. - Minden, vagy legalábbis sokminden. A szüleim első naplója. Van még ezen kívül kettő, de ebben van a legtöbb jegyzetük mindenféléről, ahol eddig jártak, ami után kutattak, ami végül zsákutcának bizonyult és ami nem. Elég nagy értékű annak, aki ért hozzá és tisztában van vele, hogy milyen szisztéma alapján jegyzetelnek. - morfondírozom el, mert abban nem vagyok biztos, hogy Talishának olyan könnyű dolga lenne megfejteni a naplót, mert hát nem csak arról van szó, hogy elolvassuk. A szüleim jegyzetei itt-ott nem túl átláthatóak, csak ők értik igazán, sőt akadnak benne titkos részek is, amiket nehéz egyáltalán csak elolvasni is, nem hogy megfejteni. Ez persze még nem jelenti azt, hogy valaki ne akarna próbálkozni vele, ha érdeklik a Smallwood család kutatási titkai.
Lényegében tényleg szóra se érdemes, hogy bevállalom a fekete kávét, még akkor is figyelmesség, hogy igyekezett az ízlésünknek megfelelőt választani, ha át lett cserélve. Határozottan el akarja hessegetni, hogy büszke vagyok rá, de azért a magam gyengéd, lágy módján kötöm a farkast a karóhoz. - Nem én csináltam... - mosolyodom el, egy kicsit oldalba könyökölve, utalva rá, hogy ezt bizony úgy értem, hogy csinált ő magából hőst. Úgy szeretnék hinni abban, hogy ez a kis farkas falka válhat az otthonommá, hogy Joyce bár erős, konok jellem, még is jó, hogy tényleg soha nem gondolkoztam el komolyabban azon, hogy Wyatt tényleg veszélyesnek tartja. Csak egy félreértés lehet az egész, semmi több. - A gyógyítóknak lehetősége volt segíteni Madam Pomfrey-nak a Gyengélkedőn, Bimbának a növényházakban, de én is abból tanultam a legtöbbet, hogy a tizedik évem után jelentkeztem az ispotályba gyakorlatozni és a minisztériumban lehetőséget kaptam aurorokkal dolgozni. Úgy is, hogy a gyógyítás erősen elméleti terület, teljesen más volt ténylegesen belevágni… Ereklyevadászként meg… mik egyáltalán a lehetőségek az iskolában? - kérdezek vissza, elgondolkozva, mert lényegében semmi sem jut eszembe. Mondjuk az iskola feltérképezése egy érdekes feladat lenne, ugyan legjobb tudomásom szerint teljesíthetetlen, de ezen kívül én nem igazán tudom, hogy az ereklyevadászok pontosan mit is csinálnak az iskolában az ereklyék fényezésén kívül, ha büntetést kapnak. Viszont az is igaz, hogy egész életemben a gyógyítás témakörében mozogtam, így hát ugyan rendelkezem varázstárggyal, ebben ki is merült az "ereklyevadász" tudásom. Kicsit elhallgatok, amikor a családra terelődik a szó, én erőteljesen különbözök tőlük, Joyce-nak is van két testvére, Sidney-nek három unokatestvére, nekem pedig egyetlen egy se. - Kicsit furcsán néznének ránk, ha a Roxfortban nyomoznánk az unokanővéred után, de talán kitalálhatunk valamit. Visszatérni osztálytalálkozóra? Szeretném azt mondani, hogy a család a legfontosabb és bízni kell bennük, de mindenkinek az élete a sajátja, a nézőpontja a sajátja és lehetnek olyan indítékai, amiről nem tudhatunk. - válaszolom, jóval visszafogottabban és megértőbben, mint Joyce tettrekészsége, de ettől függetlenül egyértelműen szívesen segítek bármiben a lányoknak, amiben csak tudok. Azt viszont már tudhatják, hogy az első pofon az életemben bizony az volt, amikor a nagyanyám megkockáztatva az életemet gyermekkoromban azért is átalakított, amikor anyám öröksége mutatkozott meg bennem apám vérfarkas vére helyett. Képes vagyok látni, hogy helytelen volt, de egyben jobban érdekelnek a motivációk annál, hogy azonnal elkönyveljek akárkit is gonosznak. A nagymamám azt akarta, hogy én vegyem át a falkát, amikor őt elhagyja az erő, azért alakított át, nem azért, mert a halálomat kívánta, egy rossz döntés volt, amiben valószínűleg ő szentül hitte, hogy jót cselekszik. - Sajnálom. - érintem meg Joyce karját, amikor az anyjáról beszél, finoman végigsimítva rajta, vigasztalóan. - Mit mondott ma? - teszem hozzá, de nem csak felé van kérdésem, Sidney-hez is visszafordulok. - Mi van a jegyzetek között, miért vehette el volna el bárki, valami fontos? - kérdezek rá, kíváncsian, hiszen tényleg nem tudom, hogy mi lehet olyan fontos, hogy családi ellenségeskedés alakuljon ki. Az én olvasatomban a lopás egy része felett abszolút szemet lehet húnyni, ha a másiknak... egyszerűen nagyobb szüksége van valamire. Ez nem azt jelenti, hogy minden vagyonom, tárgyam, ruhám elosztogatnám, de ha valaki éhes, megetetem, ha valaki sérült, meggyógyítom, ha valakinek szüksége van rám, megyek és segítek. Megosztom, amim van, és lehet, hogy Talishának nagyobb szüksége van arra a füzetre, mint Sidney szüleinek. Tudom, hogy a világ nem így működik és ha szabadon lehetne lopni, akkor elszabadulna a káosz, még is kicsit lágyabban mosódik el a határ az én jóindulatú szememben.
Emma olyan bosszantóan jótét lélek, hogy elsőre csak szemforgatnék, de nem teszek, inkább Sidney-re vetek egy amolyan megértést kérő pillantást, hogy lássa át, nekem most szükségem van arra, hogy a megszokott feketekávét igyam. Kell bele a tömény plusz adalék, hogy valami elterelje a figyelmemet. Nyilván az is fontos, hogy ők ketten itt vannak, ezért miután belekortyoltam a kávéba, elkezdem harapdálni a süteményt is. Most én nem készültem semmivel, de tele a hűtő, ráadásul a borospincéből bármikor hozhatok fel valami jó zamatos itókát, amivel kiütjük magunkat, komolyan véve a csajos bandázást. – Cöh, ne túlozzunk kedvesem. Hőst ne csinálj belőlem. – Rázom a fejemet, rakoncátlan szőke tincseim majd’ kiverik a szemeimet. Mutatok valami ál-haragot, de csak azért, hogy ne kelljen felvállalnom azt a szerepet, amit Emma látni akar bennem. Csak mert olykor hozok némi racioális döntést – Sophia megmentése – vagyok aki vagyok. Hogy ez fog-e valaha változni? Ha csak anyámból indulok ki, aligha, ő sem egy szentéletű, én pedig nem csak azért ölök, mert farkas vagyok. Szegény Emma ezt sosme fogja átérezni. Sidney már józanabb típus, vele észnél kell lennem, hogy ne figyeljen fel a jelekre, hiszen ereklyevadászként tudja, hogy az ördög a részletekben lakozik. Bennem fel sem merül, hogy az udvarias visszakérdezésen túl forszírozzam, hogy Emmával mi van Wyattet illetően, az dolga, nem fogok féltékenykedni. Ha neki összejött, hát összejött, ellenben az jobban érdekel, hogy Sidney-nek milyen a szerelmi élete, mert arról semmit sem tudok. Most muszáj lenne valahogy elvonatkoztatnom az anyámat érintő kérdésekről. Amíg a lányok csacsognak, addig én a felturbózott kávét iszogatom, s bólogatok, hogy Sidney nem akar tanulni. – Ez egy amolyan Piroskáknak való feladatnak tűnik. Segítünk utánajárni. – Húzom ki magamat, s mondom ezt Emma nevében is. A piros köpenyek úgyis alig vannak használva, talán itt lenne az ideje, hogy meglátogassuk Sidney fegyverrektárát, ha van olyan, ha már valami közös küldetésre indulunk. – Még véletlenül sem. Anyám gyanusabb, mint bárki más a tágabb értelemben vett környezetemben. – Rezzenek meg, ami rám nagyon nem jellemző. Ha úgy találtak rám most a lányok, hogy kissé el vagyok anyátlanodva, talán összeköthetik azzal, amit az elején mondtam; az anyámmal ebédeltem. Ennek pedig bizony volt folyománya.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Először azért meglep, hogy végül Joyce nem azt veszi el, amit várok, de végül szerencsére Emma menti a helyzetet, amit egy futó mosollyal hálálok meg. Nekem tökéletes a kissé kókuszosabb verzió, így azt kezdem el kortyolgatni és veszek egy fánkot is, a közben lehuppanó Joycera vonva a tekintetemet. Hát igen, összességében sosem voltam az a közösségi alkat, hiszen mindig is elsősorban az ösztönzött, hogy kutassak és ez után a család volt az első... innen nézve a második. Azt hiszem viszont mostmár azért nem árt, ha van valami háttértámogatás is, és gondolnom kell a jövőmre. Azt sem nyomhatom el örökké, hogy vérfarkas vagyok, még ha az első átváltozásom lényegében a VMS-en esett is meg, és azóta se történt meg újra. Minden teliholdkor iszom a főzetet és a farkast elnyomom magamban, de azt hiszem azért Armandnak hála valamivel közelebb kerültem hozzá és a lányok is végtére is ehhez az oldalamhoz kapcsolódnak. - Érdekesnek hangzik, de örülök, hogy rendben vagy. - felelek Joycenak, mert bár részleteket nem árul el, de minden bizonnyal van e mögött más is. Ő mindig határozott, de ki tudja, hogy a felszín alatt nincs-e benne is bőven bizonytalanság. Ha egy olyan erős vérfarkas bokája még mindig regenerálódik, akkor bizonyára éles helyzet volt és hiába nem mutatná ki, azért bizotsan benne is akad félelem, hogy egyszer mégsem jól jön ki egy veszélyes helyzetből. - Nem is tudom, de azt hiszem nem akarok már tovább az iskolapadban ülni. Olyan kevés az igazi gyakorlati oktatás. Persze tudod.. nem igazán tudok helyhez kötődni, de azért akkor is benéznék időnként. - kortyolom újra a kávémat picit elmerengve. Azért ez egy nehéz kérdés még most is. Ha befejezem a sulit, Armand viszont maradna tanárként, akkor ritkán fogunk találkozni. Azt pedig még mindig nem akarnám elvárni tőle, hogy velem tartson. Ha maradnék az iskolában, az egyértelműen korlátok közé szorítana. Nem egyszerű döntés. De mégsem hazudtolhatom meg magamat, hogy ne azt tegyem, amit szeretek igaz? - Bár közben annak is utána kellene járnom, hogy hová tűnt a szüleim naplója. A gyanú szerint az unokatestvéreimnél van, ha pedig eljövök a Roxfortbol nehezebb lesz őket szemmel tartani. Bonyolultak ezek a rokoni dolgok, ti hogyan kezelitek? Csak, mert valaki a véred biznod kell benne? - azt hiszem ebben a témában kicsit angyal és ördög lesznek a két vállamon, de legalább segíthetnének pro és kontra dönteni. Emma, amennyire tudom nagyon lojális a családjához, hiszen azt is elfogadta, hogy vérfarkassá változtassák, hiába hogy ő nem született annak. Joyce ellenben mindig is szembe ment a családja elvárásaival, és nincs épp a legjobb viszonya velük, legalábbis vajmi keveset hallom róluk mesélni. Nekem a szüleimmel remek a kapcsolatom, na de az unokatestvéreim... nehéz menet, főleg Tasha.
Ahogy Joyce megölel mosolyogva ölelem vissza, de látványosan lenézek a lábára, hogy minél nagyobb nyomatékot adjak neki, hogy látom ám, és nagyon szívesen segítenék, ha hagyná. Egy pillanattal később, ahogy letettem és kinyitottam a dobozt már Sidney is befut, ő pedig kávéval a kezében. - Mintha összebeszéltünk volna, pedig nem is. - nevetek fel egy kicsit, hiszen én hoztam az édességet, ő a kávét, Joyce pedig adja a helyszínt. Amikor a szőke lány nem azért nyúl, amit Sidney neki kínált volna, gondolkodás nélkül fogadom el a legegyszerűbb kávét, még csak el se megyek tejért vagy cukorért, jó nekem úgy, ahogy van. - Köszönöm. - mosolyodom el, mindig is udvarias fajta volta, mindenhez társul a kérem, köszönöm. Még akkor is így lenne, ha már életvitelszerűen hárman laknánk itt, nem szoktam az ilyesmibe belekényelmesedni, minden törődést nagyon hálásan fogadok. Ahogy Joyce belekezd a történetbe egy aprót sóhajtok, persze nem erőltethetem tovább a felajánlásomat, ha nem él vele, akkor nem tudok mit csinálni, de sejtheti, hogy szépen apránként azért ma még meg-meg fogom említeni. - Veszélyesnek hitted és végül még is megmentetted. - mondom lágyan, egy kis jóleső elégedettséggel vagy büszkeséggel, hiszen éppen ez az, amit látni szeretnék a világban, hogy képesek vagyunk változni, jót cselekedni, nem megyünk vakon a fejünk után és teszünk szörnyűségeket azzal a kifogással, hogy "de hát én azt hittem, hogy...". Tudom, hogy a világot nem fogjuk megváltani hármasban, de minden jót tett újabb jótetteket generálhat. A visszakérdezésre elsősorban Sidney felé pillantok, hiszen ő még az iskolát végzi a Roxfortban. - Eldöntötted, hogy az iskolában szeretnél-e maradni a mesterképzésre vagy csatlakoznál hozzánk itt esetleg? - vetem fel, hiszen lehet, hogy Joyce-szal a korunk, házunk miatt régóta ismerjük egymást, de azért valahol érződik a hangomban, hogy vágynék arra, hogy ő is itt legyen. Persze nem annak a kárán, hogy ne élhesse a saját életét, tudom, hogy amennyiben elhagyja az iskolát, akkor se fog mindig itt aludni, itt élni, hiszen Sidney egy igazi földreszállt kalandor, ahogy a szülei is. Megfújom a feketét, jellemzően az mindig sokkal forróbb marad, mint a többi kávé, aztán lassan belekortyolok, egy korty kávé, egy harapás fánk, tökéletes egyensúly. Nem is válaszolok egyelőre a kérdésre, kicsit átirányítom a figyelmet a harmadik tagunkra, amiben benne van az is, hogy általában többet hallgatok és reagálok mások bajaira, tanácsokat adva, minthogy a sajátjaimat osztanám meg, de az is, hogy... Wyatt nem feltétlenül egy közkedvelt beszédtéma és még keresem a szavakat, hogy Joyce fülébe ne úgy visszhangozzon az egész, hogy a fiú újra és újra veszélybe sodor. Tényszerűen így van, az élete nem egyszerű, de én akarok mellette lenni és nem az ő hibája, hogy ezredik kérlelésre se hagyom ott, hogy egyedül oldjon meg mindent.
Ahogy végre meghallom Emma csicsergő hangját, felucsódok, és rögtön indulok is a kijárat felé, hogy jól megölelgessem a másik vérfarkaslányt, akinek a nyomában pillanatokon belül érkezik is a másik, csoda, hogy még az utcáról nem látták egymást. A dobozra vetek egy pillantást, én aztán mindent fel tudok falni, emlékezzünk csak a kalácsra és a borra, amit ügyes Piroskaként én magam vittem egykor Emmának, hogy az érkezésem után pár perccel már neki is essünk. A puszi-puszi után karolom át Sidney-t is, akit cseppet sem érzek kívülállónak magunkhoz képest. Az, hogy Emmával olykor együtt aludtunk, az csak valami hiánypótló érzelem gombóc volt, azóta már elfogadtam, hogy a pasik idióták, nekem pedig marad a magány. Jobb vagyok náluk, na! - De jó, hogy megjöttetek.. Elhalmoztok! – Emmát ugyan megvárom, hogy esetleg bontaná a dobozt, de Sidney kezéből magától értetőden veszem át a vaniliás fahéjasat. Jól emlékszik ugyan a sportoska, alapesetben feketén iszom, de most annyira el vagyok anyátlanodva, hogy kell egy kis tömény élvezet. A fahéjat amúgy is szeretem, noha nekem soha nem a karácsony, vagy az ünnepi hagyomány jut róla eszembe, inkább amolyan önbizalomnövelő hatása van bármilyen minőségben is jutok hozzá. – Hogy is mondjam.. Emma már tudja nagyvonalakban, de nem maradtál le semmiről Sid.. – Nem akarom, hogy úgy vegye, hogy bármiből kiközösítjük, Emma a gyógyító, szóltam neki egy idő után, hogy van ilyen gondom is. Ledobom magamat a kanapéra, immár a fahéjas csodámat kortyolgatva. – Közvetve belekeveredtem egy számomra veszélyesnek ítélt célpontom.. hogy is mondjam.. megmentésébe. Tudom, furcsán hangzik, Joyce néni nem jótékonysági intézmény, de úgy fest, kivételek vannak. Sőt, akivel szembetaláltam magamat, egy közös ősünk ezzel a Sophiával. Legyűrtük végül, de mindkét bokám bánta. Azóta.. regenerálódom. Na de nem csak rólam beszéljünk, hogy vagytok? – Kérdezek vissza hárítólag, de látszik, hogy az említett téma mellett továbbra is nagyon el vagyok gondolkozva, mintha valami foglalkoztatva. Nem jellemző rám, hogy balsejtelmek gyötörnek, de az anyámmal folytatott beszélgetés alaposan elgondolkoztatott, és olyan rémes előérzet fogott el. Igyekszem az ösztöneimet elnyomni, és tudatosan élni, ami azt is jelenti, ha ölök, azt sosem azért teszem, mert vérfarkas vagyok. Minden tettemért, mint sorozatgyilkos, egyértelműen az emberi énem a felelős. Az más kérdés, hogy ha Emma nem vigyáz, még szintén darabokban végzi. Most csupán tűnődve intem le őt, úgysem akarnám, hogy energiát szánjon rám, még úgy érezném, hogy többet törődik velem, mint illendő lenne.
♫ I turn to you ♫ Aktuális viselet Returning point [You must be registered and logged in to see this link.]
Lássuk be, minden szempontból én lógok ki a legjobban a csapatból. Ha jól tudom egyiküknek sincs senkije, bár éppenséggel az én kapcsolatom is titkos... Aztán persze régebb óta ismerik egymást, mindketten befejezték már az iskolát, így gyakrabban is találkoznak, mint én, aki még a Roxfort padjait koptatom. Így persze kevesebbet tudok róluk, mint ők egymásról és hát még inkább ritkábban nézek be. Öngerjesztő folyamat. Ezúttal viszont megoldottam, hogy én is ráérjek, hiszen sokminden történt a nyáron, bár ennek nem minden részéről számolhatok be csak úgy, bár nekik igazán elmondhatnám, nem hiszem, hogy elkotyognák bárkinek is... Nem tudtam, hogy mivel készüljek, hiszen a házban szinte minden van és őszintén szólva én, aki sosem éltem sokáig egy helyen, annyira nem is tudom, hogy ilyen esetben mi az, ami kellhet és mi az, ami nem. Végül arra jutottam valami mégis csak kellene, úgyhogy három papírpoharas kávét egyensúlyozok egy papír alátéten. Nem tudom, hogy mi már a terv, de egy kávé sose árthat. Nagyjából már ismerem a lányok ízlését ahhoz, hogy olyat hozzak, amiről tudom/sejtem, hogy szeretik. - Halihó! - köszönök én is, miután belöktem az ajtót és ledobtam a kabátomat az akasztóra. Nem vagyok az a csinos típus, sose voltam. Ezúttal is edző cipő van rajtam, sima farmer nadrág és vékonyabb hosszú ujjúval és farmer kabáttal, amit ugye ledobtam. Még csak színek terén se esem sose túlzásba, inkább a pasztel és terepszínek felé hajlok, az élénk színeket világ életemben kerültem. Azt a helyiséget célzom meg, ahol vannak, ahonnan a hangjukat hallom, hogy ledobjam magamat egy üres székre/fotelbe és ha Joyce nem is kezdi esetleg, én biztosan behúzok egy sütit, miután letettem a kávékat az asztalra. - Az egyik habos mandulás, aztán kókusztejes kis vaniliával, fahéjjal és az elengedhetetlen fekete, ha jól emlékszem. - pillantok az utolsónál Joycera, bár őszintén szólva ki tudja, hogy nem tévedek-e, vagy változott az ízlésük, de persze gondolom akad itt cukor, meg bármi, amivel tudunk ízesíteni, ha mégis más kellene bárkinek, nekem meg akár jó lehet a fekete is egy kis cukorral, tejjel felturbózva. - Mi történt a bokáddal? - kapom el még az utolsó mondatot befelé jövet és most, hogy lepakoltam és nálam a süti azért rá is kérdezek. No igen, tényleg nem vagyok olyan mélyen benne a dolgokban, mint ők, sokkal kevesebbet tudok, mint illene azt hiszem.
//
Aktuális viselet 