2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Talán, ha az lenne a vágyam, hogy olyan izgalmakat éljek át, mint egy igazi kalandor vagy ereklyevadász, vagy nem is tudom, akkor lehetne arról szó, hogy csak az események hoztak minket össze. Viszont egyáltalán nem érzem úgy, hogy kifulladt volna a kapcsolatunk azóta, sőt, ez az igazi életem, ez az igazi énem, nem az a szarkasztikus, vad, utálkozó szörnyeteg, akivé az évek transzformáltak. Persze sosem leszek egy kacagó pajkos póni és a szarkazmus mindig is ott lesz a palettámon, de az élettel megtelt tekintetem és az a kevés súly, amit egy egészséges(ebb) élettel magamra szedtem nagyon sok mindent elmond. Figyelem a válaszát, látszik az arcomon, hogy szkeptikus vagyok és még is érdeklődő, hiszen nekem igen más problémáim voltak az elmúlt években, azzal kellett megküzdenem, hogy elveszítettem a családom és úgy éreztem nem érdemlem meg az életet, amit kaptam, de amíg Riley meg nem jelent az életemben, eszembe se jutott, hogy bárki rám vadászhatna. Ugyan amikor a Drumstrangban jártunk Nox-szal akkor kiderült, hogy a húgom keresésében nem én vagyok az egyetlen érdekelt és valaki véres kézzel pusztítja a nyomokat, de azután se éreztem úgy, hogy én lennék veszélyben. - Akkor ez azt jelenti, hogy én is tudom mit vállaltam és értem sem aggódhatsz. - fordítom vissza a szavait, egy kissé felvont szemöldökkel, valahol a kijelentésem még is csak kérdés, hiszen az imént megbeszéltük, hogy túl sok fegyverem nem akad megvédenem magamat, nem vagyok harcos. Túlélő vagyok, egy csótány, de nem harcos. - Talán megpróbálhatnék idézni egy familiárist, több szem többet lát alapon. - teszem hozzá, bár a Roxfortot csak kegyeletből jártam ki és éppen ezért a felvételem a szimbolisztika szakra is igen gyenge lábakon áll. Viszont most, hogy új pálcám van, akarat bennem arra, hogy valamit kezdjek az életemmel, hogy tényleg tanuljak, meg van az esélye, hogy előbb-utóbb behozzam a lemaradásomat. Mondjuk úgy tíz év múlva...? Igaz, hogy miután találkoztam Sadie-vel, aki még nálam is idősebb és most tér vissza az iskolapadba, ott van a példa, hogy nem vagyok még semmivel sem elkésve. A mellkasom úgy dübörög, mintha egy egész maratont futottam volna le, ugyan ez a hasonlat jótékonyan túloz, mert már egy saroknyi futástól képes vagyok térdre vetődni kifulladva. A forróság, ami átjár egyszerre kellemes és egyszerre dobja meg a zavaromat, főleg azután, hogy a csókok, simogatások közepette kibukik belőlem a vallomás. Nem tudom pontosan mit is várok, mit remélem, csak azt, hogy eljött az ideje és hogy ez az igazság. Még a lélegzetem is visszafojtom, mint valami gyermeteg lányregényben, amíg össze nem kulcsolódik a tekintetem újra Riley-val és meg nem hallom a válaszát. Azonnal mosoly kúszik az arcomra, megkönnyebbülés, a feszültség nagy része elfoszlik, még ha az nem is, hogy a csókjai határozottan túlfűtötték már a testemet. Ő tapasztalt, voltak barátnői, volt felesége, ott van Jackie is, nekem viszont ő az első és talán ezért, talán azért, mert még csak a huszas éveimet kezdtem meg, nagyon is tinédzserhez hasonló hullámokban támadnak meg az érzések. Minden esetre próbálok valamiféle pókerarcot feléleszteni, hogy nyugalmat erőltessek magamnak, ahogy hátradől és visszafordul az útra az autóval. Nem is válaszolok semmit arra, hogy lehülyézte magát, hogy kinek kellett volna előbb mondania, egyszerűen túlságosan túlcsordulnak az érzéseim és inkább annak örülök, hogy kimondtuk. Az úton legalább van időm hátradönteni a fejemet, élvezni a táj változását, a hegyek lankákká, mezőkké szelidülnek és lassan elérünk a farmokig, aminek egyikén Riley családja él. - Egy kicsit ideges vagyok. Nem igazán értek a gyerekekhez. Se a szülőkhöz. Se az emberekhez. - összegzem minden egyes mondattal jobban vágva magam alatt a fát, miközben ő éppen az ellenkezőjét érzi, ahogy a szemem sarkából ránézek, egyáltalán nem látom mélyülni a ráncokat. Egy mély sóhajjal erőt gyűjtök, utoljára elsüllyedve a biztonságos autó ülésben, aztán meg sem várom, míg kiszáll és körbesétál, pedig tudom, hogy ez lenne a következő lépése. Kilököm az ajtót, a vállamra veszem a nagy katonai jellegő zsákomat és egyedül szállok ki, hogy aztán egy kicsit kétségbeesett mosolyt erőltetve az arcomra integessek a családjának. Olyan bugyutának érzem a mozdulatot, mintha valami hercegnőt játszanék, így elég gyorsan le is engedem a kezemet, hogy az autó elejéhez sétálva együtt sétáljunk oda hozzájuk, fellépcsőzve a klasszikus amerikai western filmekből ismerős verandához. Nem lepődnék meg, ha este a vacsoránál olyan történeteket hallanék, hogy amerikából települt vissza a család, hiszen Riley és az apja is erősen emlékezetetnek a cowboyokra. - Mr. és Mrs. Walsh, nagyon köszönöm a vendéglátást, szia Jackie, miújság? - mondom úgy megrágva a szavakat, mintha gyakoroltam volna a tükör előtt, mert így is van. A szociális készségeim nyilvánvaló okokból tíz év magány után erőteljesen megkoptak. Legutóbb, amikor itt voltunk, akkor szó szerint egy menekült voltam, akit befogadtak, néhány formalitás összekuszálódott, de azt hiszem illik normálisan köszönni a párod szüleinek, tisztelettel, akármennyire idegen tőlem az egész. Tényleg hálás vagyok, azért is, hogy legutóbb segítettek, csak nem igazán sikerül jól kifejezni, de talán majd az apróságok segítenek, amiket magammal hoztam.
Azt mondják, hogy a válsághelyzetben szövődő kapcsolatok nem éppen tartósak, hiszen az ember a pillatnyi, felpörgetett élethelyzetben kapaszkodik a másikba. Ilyenkor annyira túl vannak mélyítve az érzelmek, hogy nem cselekszünk racionálisan. Én most mégsem így látom. Képesek voltunk egymás legrosszabb arcát is megismerni, az egymásra utaltságunk inkább azt jelezte, hogy nem a külsőségek rabjai vagyunk, sokkal inkább azt, hogy merre mutat az a bizonyos benső, morális iránytű. Az igazságérzetem Megan mellett szólt, a végén nem csak odáig jutottam, hogy magától értetődő módon nem adom Marvin vagy Jerry kezére, hanem meg is halnék érte. Emlékszem, hogy mennyire ki voltam borulva, hogy Serrano végül mégis elrabolta, és minden higgadtságomat össze kellett szednem, hogy a bizonyíték és túszcsere keretében végül lebuktassuk a korrupt aurort. Néha még most is motoszkál bennem, hogy elfogadjam Moesley ajánlatát, lehetek én csendestárs a kávézóba. Kétélű fegyver, mert Skóciában közelebb lennék Meganhoz, hiszen Glasgow nyilván közelebb van, mint London, és akár egy közeli skót kisvárosba is kérhetem magamat, viszont Megan megint miattam aggódna. Na ez még átgondolandó. – Ha elköltjük, akkor bosszút. Ám valahogy én sosem féltettem magamat, és a családomat sem. Tulajdonképpen nevezhetnél felelőtlennek, de egy auror vagy fejvadász tudja, hogy mit vállal. És a rokonai is. Nem szoktam rettegésben élni, hogy mi lenne ha. – Biccentek kedves határozottsággal, én még akkor sem billentem ki a lelki egyensúlyomból, amikor Marvin fejberúgott, vagy Megant védtem a tüskéktől, amibe belebukfenceztünk. A csókunk lényegesen kiforrattabb, érzékibb, mint egykor, amikor felvetődött, hogy ebből valami vonzalom féleség lehet. Kezdünk immár nem csupán a helyzetnek megfelelően egymásra hangoldóni. Felnőtt kapcsolatként működünk, ami mégis más, mint Jackie anyjával tiniként, vagy kezdő felnőttként a feleségemmel. Egyik sem volt ehhez fogható. Nem gondolnám, hogy illegális az autóút szélén így csókolózni, annyira pedig én sem vagyok fura alak, hogy itt és most egymáséi legyünk. A dörgölőzés kellemes feltűzel, noha már tényleg vagyok annyira hormonoktól túlfűtött kicsi fiú, hogy ne tudjam, hogy mi a helyes. Ahogyan meghallom a vallomását, jólesően elmosolyodom. Körbeírhatnám hogy mennyire más ez, mennyire igazi, bármi korábbival párhuzamba állítva, de pontosan tudja, hogy néha elég csak egy-két szó. – Hülye vagyok, hogy nem én mondtam hamarabb. Szeretlek! – Nem visszamondom, inkább utólag beelőzöm, jelezve, hogy nem én is szeretem, hanem én magamtól így gondolom. Aztán csupán megsimítom az arcát, még egy záró, pecsételő csók erejéig, hogy visszakanyarodjunk az útra, de olykor bizony lopva oldalt pillantok, már le sem lehet törölni ajkaimról az állandósult mosolyt. Talán eseménytelenül telik el a következő alig másfél óra, hiszen nem vagyunk ténylegesen messze, és most nem valami lopott-kölcsönkapott járművel megyünk. Nagyjából kiszámítható volt, hogy mikor érkezünk, ezért a farmon a szüleim már a verandán várakoznak, és a kicsi gyerek is rohangászik rendesen, minket várva. Nem vagyok ideges, csak amolyan jólesően fújtatok, most már nyilvánvaló, hogy Megant a kedvesemként fogom bemutatni a korábbi furcsán sejtelmes ingadozással.
Amikor Nox magamra hagyott és szó nélkül eltűnt az életemből hogy hónapokkal később egyetlen levélig jussunk aztán újra eltűnjön... Természetesen kiábrándultam a sötét boszorkánytól, akiről azt hittem, hogy valamiféleképpen utat mutathat és ha hivatalos szerveken keresztül nem is sikerült megtalálnom apámat és a húgomat, talán a másik oldalról sikerül. Hiba volt. Habár nem fogom soha elfelejteni, hogy honnan jöttem, sem azt a fájdalmat, ami anyám és a húgom elvesztése miatt érzek, Riley jövőt adott nekem. A szavai megnyugtatnak, ahogy a mosolya is, az a derűs tekintet, amit a kalandunk kezdetén még hírből sem ismerhettem. A függőségek, a folyamatos vadászat éppen annyira kikészítette a testét, ahogy az enyémet az éhezés és az, hogy minimálisan se erőltettem meg magam, hogy mozogjak a kötelezőnél többet. Az életem beszűkült lényegében egyetlen egy épületbe, hiszen a Pennaboltban dolgoztam és a felette lévő padlásból kialakult stúdlakásban éltem. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan néztek rám élek-e még egyáltalán az elmúlt néhány évben, hiszen soha az életben nem voltam valami barátságos az emberekkel. Könnyebb volt így, legalább is ezt hittem. De most, ahogy ránézek, mélyen beszívom az illatát, az érintéseit, a mély, kellemes hangját, tudom, hogy mennyire hülye voltam. Viszont ez kellett ahhoz, hogy oda vezessen az életünk, ahol most vagyunk, nem? Vagy egyéb ilyen sorsszerű hülyeség. - Szerinted bosszút állni akarnak, vagy pénzt? Ha gyorsan elköltjük, akkor nincs mit visszavenniük. - teszem hozzá, tényleg az összes kapcsolatom az igazi alvilággal Nox volt, semmi több. Persze, kölyökként rengetegszer loptunk, törtünk be, sőt, a pillangókést is jól forgatom de ez csak karcolja azt a világot, amibe a férfi ereszkedik le egy-egy gonosztevőt kihalászni. Ahogy simogatja a combomat egyre jobban elönt a melegség és a zavar, pedig neki annyira egyszerű és könnyed az egész. A magabiztossága és a sármos mosolya még tovább olvasztja a bensőmet, miközben csendesen ébredezik bennem az a keserű, rosszindulatú hang. Zöldfülű vagy, fogalmad sincsen hogy működnek a dolgok az életében, tapasztalatlan vagy és hülye, még azt se tudod most mit kéne csinálnod, amikor így ér hozzád. Értéktelen vagy, Megan Smith, mindig is az voltál, mindig is az leszel, ezen nem változtat, hogy a trauma összehozott titeket egy időre... vége lesz... minden boldogságnak mindig vége lesz... Látszik rajtam, hogy miután felvetettem az ötletet, hogy menjünk el piknikezni hiába pozitív a válasza, egészen addig, míg el nem kezd a kocsi lassulni és lehúzódni egy kicsit el vagyok varázsolva. Ahogy áthajol és megcsókol minden kétely, ami kezdte elönteni az elmémet egy csapásra szertefoszlik. A karjaimmal átfonom a nyakát, még közelebb húzva, de ahogy áthajol ennél már csak akkor lehetne közelebb, ha egyenesen magamra húznám, ami egy kicsit problémás lenne egy autóban. Az az... tudom, hogy kivitelezhető, nyilván az, viszont egyetlen határt még mindig nem léptünk át és hiába nem látszik rajtam, hiába fújjolnék le mindenkit, aki rózsaszín ködbe él, még a marhavagon is romantikusabbnak tűnik, mint az autó az út szélén leparkolva. Az mondjuk eszembe se jut aggályként, hogy bárki beláthat az ablakokon és illegális az ilyesmi. Minden esetre a simogatások után a csókolózást képtelen vagyok nem viszonozni, sőt, amíg az eszem azt mondja, hogy várjunk, ne így, addig a testem még is csak hozzásimul és dörgölőzik, amennyire csak fizikailag lehetséges. - Riley... - suttogom a nevét halkan, két csók között. -... szeretlek. - szólalok meg újra, még én magam is ledöbbenve attól, amit mondok. Már hosszú hónapok óta töltjük együtt az időnket, de még soha nem sikerült annyira megnyílnom, hogy így, szó szerint, egyenesen kimondjam a szavakat, amiket talán még soha senkinek se tettem. Talán még gyerekkoromban sem, amikor tehettem volna, anyának, Ninának. Éppen annyira elhúzódom, hogy zavartan elnézhessek a semmibe, kerülve a tekintetét, már nem attól dübörgő mellkassal, ahogy hozzám ért, hanem attól, hogy kimondtam, ami már nagyon régóta ért bennem.
Bármennyire is bús a múltja, azt sosem tudtam, hogy valaha meg akarta ölni magát. Ez a Nox egyértelműen a sötét pont az életében, vele azonosítok egy nagy adag depressziót, és bíztam benne, hogy le tudom választani róla Megant. Az én drágám sosem volt sötét alak, még ha voltak is olyan gondolatai, hogy ő maga is rálép annak a boszorkánynak az útjára, ám amint hallom, azt a Noxot jó ideje nem látta senki. Ezzel azért rendkívül elégedett vagyok. Én magam, régi vágású fegyverforgatóként az igazságban, és ezzel együtt nem a törvényekben hiszek. Csakis abban, hogy a gonosz elnyeri méltó büntetését, ha a jók időben cselekszenek. Megan arca az utóbbi hetekben egyre jobban kisimult, kezd már olyan vágyrózsákat árasztani a tekintete, hogy élni akar. Élni, szeretni, alkotni. Az engem is boldogít, hogy ennek a részese vagyok. Egyszerű lélekként nem gondolom túl a kapcsolatunkat, tart, amíg tart, részemről nagyon is komoly, s nem számít, ha olykor sérült árunak tartja magát. – Ugyan, az embernek két családja lehet. Az egyik, amelybe beleszületik, a másik, amelyiket választja. Egyik sem zárja ki a másikat. Én örülnék neki, mégsem kötelezlek rá. – Felelem derűs pillantással, egy picit megsimítva Megan vállát, már amennyire így féloldalasan hozzáférek. Ezzel azt is kifejezem, hogy ha ő is a családom lenne, az valami mély elkötelezettség, bizalom a részemről, hiszen két ilyen pocsék kapcsolat után megtehetném azt, hogy nem hiszek a nőknek. Benne van valami, ami magával ragad, a dac, a győzni akarás, még ha önmagában nem is látja ezt az erőt. Én mint külső szemlélő egyértelműen hiszek benne. Halkan én is felnevetek, ahogyan Glasgow szóba kerül. Serrano csak az azkabanban, tehát él, s bármikor visszatérhet, de az emberei közül bármikor a nyakunkra ülhet valaki, akár önélúan, akár Jimmy megbízásából. Óvatosnak kell lennünk, rettegésben viszont nem akarok élni. – Ez nem naivitás Meg. Nem ebben dolgoztál. A pennaboltban legfeljebb a szemétkedő vevőkkel gyűlhetett meg a dolgod. Egyértelműen más világ. – Nem akarom őt naívnak beállítani, inkább művészlélek, nekem pedig arról szólt az életem, hogy végig rohantam, rá is ment a gyomrom rendesen, most kezdek úgy helyrerázódni. Aztán más kérdés, hogy egy kávézóban, ha már helyben van, pont megint elrontom majd a sok koffeinnel. Észnél kell lennem, és nem túlzásba vinni. Amikor megtapogatom, megsimítom a combját, kissé megugrik, nem kezelem ezt sem elutasításnak, sem pedig megrökönyödésnek. Ha nem szeretne velem lenni, most nem ülne mellettem a kocsiban. Sürgetés vagy sem, tulajdonképpen nem szokásom azon gondolkozni, hogy mikor lehettünk volna egymáséi. Most van egy kicsit lazább éra, amikor éppen nem járgány nélkül loholunk az éjszakában. De hogy most rögtön letépjük egymásról a ruhákat.. Nos nem vagyok már kamasz, egy-egy érintés a mi szempontunkból sokkal édesebb, ismerkedősebb. Romantikus ugyan én sem vagyok, de valahol régivágású cowboyként megvédem a szeretett nőt, akár saját magamtól is. – Csapj oda nyugodtan. – Kacsintok sármos pillantással, de csak azért sem hagyom abba, még ha a beleremegése zavart is jelenthet, visszavonulást. Ám tovább nem megyek, nem ráncigálom az oroszlán bajszát, a simogatás nem megy át kényeztetésbe. – Dehogynem. Jó ötlet! Nem érzem azt, hogy én irányítanálak, tudom, hogy te mennyire kreatív vagyok. Szívesen veszem! – Kicsit lehúzódok, kiindexelve a kocsit, hogy egy elakadásjelzővel megálljunk egy pár pillanatra. Kikapcsolom az övemet, hogy áthajoljak hozzá, s nem éppen visszafogott puszikkal halmozzam el az ajkát. Vannak pillanatok – egyre többször – amikor nem tudok betelni vele. Mintha lenne egy íve a kapcsolatunknak, és ez egyre csak emelkedőben van.
Nagyon kevés barátom volt az életemben és nekik se mondtam el mindent, mivel az, akinek elmondtam minden fájdalmamat - a pszichiáterem - inkább azt éreztette velem, hogy minden hiba belőlem fakad és hogy gyenge vagyok, ha nem tudom elrendezni magamban. A gyakorlatai egyre mélyebbre és mélyebbre löktek, míg végleg el nem zárkóztam a világtól, el nem zárkóztam tőle is és volt olyan pillanat, amikor már végképp feladtam. Ez az egyetlen történet, amit még nem osztottam meg Riley-val az életemről, azt a szinte transz-szerű éjszakát, amikor a Roxfort Kilátójából akartam kivetni magamat. A mellkasomban összefacsarodik a szívem, ahogy hallom a szavait, először gyengédséggel, majd szomorúsággal, ahogy a saját családomra utal. Egész életemben azt mantráztam magamban, hogy apám nem érdekel, csak Ninát találjam meg, sőt, ha rátalálok és egy ujjal is ártott Ninának, akkor megölöm. Nem érdekel mi történt vele, nem érdekel, hogy anya halálát bánja-e, ő miatta történt, szentül ebben hiszek, mióta túléltem azt az éjszakát és nem önmagamat vádolom elsődlegesen. Nem mondom, hogy egyáltalán, de... - Köszönöm. Azt hiszem ha elfogadnám őket, mint családot, akkor megölne a lelkiismeretfurdalás és azt érezném, hogy feladtam Nina megtalálását, pedig nem. - suttogom szinte halkan, elhalóan, mereven bámulva ki az ablakon míg ezt mondom. Mióta megismertem Riley-t elkezdtem élvezni az életet, új célokat tűztem ki, az egyetemet, az alkotásaim kiállításának kézbevételét, a kávézót, még ha nem is tudok olyan sok szerepet vállalni. És ahogy illik, nem csak minden rosszban van valami jó - mint a megismerkedésünk -, de minden jóban is van valami rossz. Azt hiszem a túlélő bűntudatának nevezik, csak eddig nem igazán definiáltam a mindennapjaimat "életnek", hogy érezhessem. Mint mindig, amikor érint én belehajtom a fejemet a tenyerébe, tényleg nyilvánosság előtt nagyon visszafogott vagyok, de nagyon értékelem ezeket a gyengéd érintéseket. - A földrajz nem az erősségem, de talán azért város is akad Londontól Skóciáig. Csak Glasgow-t ne! - nyögök, de érezhetően megjátszottan. Főként azért érezhető, mert a fapofán és bunkózáson kívül semmilyen szinészethez nem értettem sose, és ezeket már teljesen levetkőztem. Nyilvánvalóan arra utaltam, hogy oda cipelt át a fél országon keresztül cikk-cakkban, mint az afrikai szaharákon az őzikék. Egyáltalán afrikában vannak a szaharák? Vagy az szavanna? Egyáltalán őzek vannak ott vagy gazellák? Mindegy, a földrajz mellett a biológia se volt az erősségem általánosban. Kicsit persze megtörik a biztonságérzet és a nyugalom, amikor elkezdünk Serrano társairól beszélni. Bennem már csak kellemetlen emlékként élt az egész, azzal a bunkó fejvadásszal együtt, aki körülbelül végig ribancnak hívott és úgy is bánt velem, ahogy valószínűleg a szerencsétlen nőkkel tenné, akik bármit megtennének a pénzért. – Pedig azt hittem, hogy csak úgy lezárhatjuk ezt az egészet. Naivitással még soha nem vádoltak ezelőtt, de most jó nagy idióta voltam. - sóhajtok fel, de nem állok meg a mozdulatban, odahajtom a fejemet. Amikor a keze a combomat simítja és egyre beljebb halad, minden miliméterrel egyre több feszültséget kelt bennem. Nem arról van szó, hogy újra elkezdenék irtózni az érintésekről, mondhatnánk, hogy éppen az ellenkezője. Riley elképesztően türelmes volt, rengeteget beszélgettünk vagy akár úgy töltöttünk el időt közösen, hogy nem is kellett beszélnem, nem kellett semmit sem tennem. Nem kellett, nem erőltette, de minden találkozás után, amikor nem tettük meg, egyre többet és egyre kinzóbban játszottam volna el a gondolattal, hogy mi lett volna ha… mi lett volna ha azt mondom neki, hogy készen állok? Mi történne, ha most mondanám azt, hogy álljunk meg egy motelban és… A légzésem kicsit megváltozik, ahogy a szívverésem is felgyorsul, de mindig ott van bennem az a kis teljesen logikátlan hülye kis hang, ami azt mondja, hogy nem. Ne így. Pedig soha az életben nem voltam romantikus, legalább is nem a nyálas regények meg a szappanoperák értelmében. Érzelmes az voltam, a munkáimban meg is mutatkozott mindig is, hiába vágtam a fapofákat mindenre. Észre se veszem, hogy kicsit megremegek, a combom megugrik, de nem csattan össze, nem úgy, hogy ne tudja folytatni, amit csinál. Elképesztően rosszul hazudok így meg se kockáztatom, hogy azt mondjam, hogy csikis vagyok és azért volt, de már egy ilyen apró remegés miatt magamba folytom a lélegzetemet és várok néhány pillanatot, hogy tovább folytatja vagy mondd-e valamit. - Tudod, amikor odaértünk szeretném, ha nem csak te találnál ki programokat. Lenne kedved eljönni… nem is tudom, piknikezni velem? Bár igen furcsa ezt kérdezni úgy, hogy igazából a szüleidtől fogok ételt és italt kérni és nem is én veszem, és gondolom ismered is a farmnak minden szegletét, de nem is tudom. - bizonytalanodok el a végére, lehet, hogy hülyeség az egész. Nem akarok többé csak sodródni az árral és lehet, hogy egy piknik “szervezése” nem valami nagy lépés, nem annyira aktív program, de még is csak valami.
Megan törékeny, dacos stílusa mindig jobban tetszett, mint a címlaplányok, a fotós macák. Valahogy percről, percre, óráról órára jobban ismertem meg őt, merültem el a lelkivilágába, s igen, lehet mondani, hogy összecsiszolódtunk. Azt szerettem meg, aki, nem pedig ahogy kinéz. Jó, kár is lenne tagadni, hogy a porcelán bőre, a zafírkék pillantása felébreszt bennem egy nem kevés férfias érzést, de nem csupán védelmezni akarom, hiszen azzal tárgyiasítanám, lenézném, hogy ő semmire sem lehet képes egyedül. Elsőre bizony mérgelődtem rendesen, mert miatta kellett leszállni a repülőről, viszont ha nem tesszük, akkor nem húzódik el az utazás napokig, közel egy hétig, ami kellett ahhoz, hogy megértsem az álláspontját, rájőjjek, hogy nem csupán el kell engednem. Ennél sokkal többről van szó. Magával ragadott a szelleme, és hogy nem hagyja magát a földbe döngölni. S lássuk be, az erő mögött, amely oly jellemző rá, egy halál aranyos lány! – Bízom benne, hogy ha több időt töltesz velük, akkor a saját családodnak érzed majd őket. Még akkor is, ha az életedet sokáig az töltötte ki, hogy keresd aki elveszett. – Utalok a rokonára, mert megértem, hogy magányosnak, csonkának érzi magát, én mindig ott leszek neki, ha úgy döntene, hogy megkeresné, akár azzal a sötét boszorkánnyal, Nox nyomai alapján. Remélem azért, hogy nem kell igénybe venni azt a banyát. Ugyan én már nem vagyok auror, sőt, fejvadász sem, de a szimatom rosszat súg, nem kéne Megannak megint olyan alakok közé keveredni. – Vagy.. olykor találkozhatunk félúton. Úgyis megszoktuk már a vadonban éjszakázást. – Nevetem el magamat az arcélére simítva a tenyeremet. Az életünk kész kaland, és kétlem, hogy csak mert nem látjuk majd egymást minden nap, csökkenne az izgalom. Sőt, vele kapcsolatban nem érzek semmilyen kényszert, hogy mesterségesen tartsuk fent. Magától értető, hogy mennyire érdekel minden apró gondolata, ez több mint holmi vágyakozás, részemről ez kezd egyértelművé válni. Annyira más, mint az előző kettő! És még csak be sem illik a profilba. Magamban ezerszer meg még millószor próbáltam párhuzamokat állítani, s Meg nem illik még véletlenül sem a listámra. Talán mert ő nem elcsábított, megszerzett magának, pusztán megmutatta, hogy mennyire magányos, hogy mennyire nyomorultnak érzi magát, és benne magamra ismertem. Ő lett a vágyaim tárgya, beteges felhang nélkül. – Attól félek.. bármikor. Egy bűnszervezet nem húzza le a rolót, csak mert a főnök az Azkabanban. Sőt, tudod, hogy a halálfalók még bentről is igyekeztek szervezkedni. Serrano-t még biztosan látjuk, nem dőlhetünk hátra. – Értem én, hogy Megan a Roxfortban fog élni a következő egy-két évben, de ő is ki fog jönni időnként, nem ücsörög majd végig az iskolában. Főleg mivel velem is találkozik. Mégis, hinnem kell, hogy meg tudja magát védeni. A pillangókés vagy a képessége több mint amivel a legtöbben rendelkeznek. Cseppet sem zavar, hogy odahajtja a fejét, ugyan most nem tudom megsimogatni a tincseit, hiszen akkor kicsavarodna a csuklóm, de a combján pihentetett kezem új fest cseppet sem zavarja, hát magától értetődő módon, a csiklandozás különösebb szándéka nélkül valahogy a belső felére téved a kezem. Pusztán amolyan ismerkedős szándékkal. Az út egyébként is nyugodt, eseménytelen, én pedig rutinos sofőr vagyok még akkor is, ha amúgy ha fegyencet szállítottam, mindig más vezetett, például repülő, vonat, vagy busz. Én igyekszem fókuszálni a figyelmemet, most éppen merő véletlenségből Megan puha combjára. Na persze vezetni sem árt.
Lehet, hogy a férfiakat nem teszik úgy a kirakatba, mint a nőket, hogy minden fórumról csak az ömlik hogyan kéne kinézniük, mit kéne viselniük, hogyan kéne viselkedniük, de attól még mindenkinek van szeme. Vannak pasi modellek is, meg szépségideálok, ami persze mindig változik, de Riley akármennyire volt elhanyagolt, ugyanannyira láttam benne a jóvágású férfit, ahogy ő látta bennem a csinos nőt. Nem az első perctől talán, mert túlságosan dühös voltam, hogy kiragadott az életemből, ő pedig csak egy feladatnak tekintett, de mire a szüleihez értünk... emlékszem a tekintetükre, emlékszem a melegségre, amit soha életemben nem tapasztaltam így. Elmosolyodom halványan, talán soha nem leszek az a csacsogós pajkos póni fajta, de egyértelműen jól esnek a szavai. - Igen, talán beérték volna ennyivel, de én nem. Tudod, hogy nekem... ez más. - hallgatok el kicsit, nehéz megfogalmazni az egészet. Amikor magamról beszélek szinte dugóhúzóval kell kiszedni mindent, de Riley tudja a történetem, tudja, hogy milyen szegények voltunk, hogy apám zsaru volt, de kivágták mert iszákos volt és hibákat vétett, hogy verte anyámat és kezet emelt rám is, hogy miután én "kiszabadultam" a Roxfortba szökve anyám feladta és öngyilkos lett apám pedig eltűnt a húgommal... mindent tud. Ehhez képest az ő szerető családja, a nyugodt farm a város bűze helyett annyira új és még ha nem is az enyém teljesen, akkor is hálás vagyok érte. Őt az álmai Londonba húzzák, engem a Roxfortba, hogy meglássam tényleg olyan haszontalan nyomorult vagyok-e, amilyennek gyerekkoromban éreztem magam. Kicsit belém mar a lehetősége, hogy a távolság éket verhet közénk, de olyan fordulatot hozott az életembe, hogy képtelen vagyok bármit is mondani. Megérdemli, hogy megnyissa a kávézót és én is, hogy kipróbáljam magamat a mágiában, ezúttal tényleg, nem csak szenvedésként és rabságként megélve az egész életemet. Szinte megnyugtat a kocsi ringása, a suhanásunk halkan beszűrődő zaja, a tekintetem kifelé fordul és néhányszor még lustán le is húnyom a szememet. - Nem akaszkodtál rám. Végül is, legalább csak egy vonatútra leszel, még ha az rémisztően hosszú is. Maximum átalszom. - mosolyodom el kissé, hiszen határozottan lusta vagyok, tényleg csak az képes megmozgatni, ha az életemért kell rohannom. Legalább is eddig így volt, mert őszintén nem volt semmi okom megerőltetni magam vagy akármerre haladni az életemben. - Szerinted még mindig benne van pakliban, hogy megjelennek? - nyitom ki a szemeimet és kicsit felvont szemöldökkel nézek felé, de nem a simítás miatt, az kellemes borzongással tölt el, már nem riadok meg úgy tőle, mint a kezdetek kezdetén. - Mondanám, hogy tudok, de a fegyvertáram kimerül a pillangókésemben és a képességemben amivel szobrászkodni szoktam. Az új pálca óta valamivel sikeresebben varázsoltam, de hét év anyagát kezdtem elölről a nulláról. - vonom meg kicsit a vállamat, egyértelműen nem leszek valami tökéletes boszorkány rövid idő alatt. Örülhetek, hogy a szörnyű eredményeim ellenére kaptam egy esélyt az egyetemen, bár így is játszik, hogy vissza fognak tartani fél évet, egy évet, ki tudja mennyit, mire tényleg készen állok tovább haladni a tanulmányaimmal. Ez már csak rajtam múlik... végre érzem, hogy rajtam múlik. - Viszont azt mondják, hogy a Roxfort a legbiztonságosabb hely a világon, márpedig az időm nagy részét ott fogom tölteni. Semmi bajom nem lesz. - hajolok kicsit felé, csak hogy finoman a vállára hajtsam a fejem, de nem nehezedek rá, nem akarom megzavarni a vezetésben vagy korlátozni a mozgásában. Az kéne még, hogy a boldog vég úgy kezdődjön, hogy már véget is ér, mert meghalunk egy egyszerű autóbalesetben.
Kétlem, hogy egy lányt azzal kellene, vagy lehetne meghódítani, hogy milyen csinosak vagyunk. Megan már előttem is alaposan össze volt törve, ha én lennék a világ leghelyesebb pasija, akkor sem bújt volna belőle a cicababa. És ez így van jól. Mindketten be voltunk zárkózva abba a tükörlabirintusba, amelyből nehezen van kiút, hiszen a legbelső félelmeink, démonaink állnak minden sarkon. Ez talán együtt sikerülhet, már ráléptünk az útra. Én magam sem vagyok egy bújós alkat, az élet megedzett, annyira szarságon vagyok már túl, ehhez képest Megan törékenysége visszahoz valami ifjonti romantikát, amit már jó régen elástam magamban. Nem kell bizonyítanom, hogy kész vagyok a házasságra, vagy a gyerekvállásra, mert tulajdonképpen még az ágyig sem jutottunk el. Valami saját tempóban haladunk, én már régen kitomboltam magamat ahhoz, hogy most csak _az_ legyen a fontos. – Anyáék annak fognak örülni, hogy ismét látnak minket. Együtt. – Nem javítom végül ki, kedves tőle, hogy még gondolkozott is, hogy mit hozzon. Anyagilag már biztosan nem megterhelő, még azt is el tudom képzelni, hogy készített valamit, ha már olyan ügyes. – Igen. Tudom, hogy beszéltünk róla, hogy az iskolád közelében a faluban, de.. azon túl, hogy egykor én is a Roxfortba jártam, az otthoniak így közelebb vannak. – És abban is bízom, hogy ő megérti. Sosem Skóciában képzeltem el álmaim üzletét, a szüleim egyre idősebbek, és nekem lassan gondolnom kell Jackie-re is. Elindulunk végül kocsival, már egyébként is hozzászoktunk egymás társaságához a Serrano-ügy kapcsán. – Nem sietünk sehova Meg. Majd úgy intézzük, hogy gyakran lássuk egymást. Én sem akarok rád akaszkodni. – Intek nemet a fejemmel immár vezetés közben. Két hosszú, és elrontott kapcsolat után feleslegesnek látom, hogy máris sülve-főve együtt legyünk, és nem tudom, hogy ő mit várna tőlem. Talán semmit. – Azért lett volna jobb a közelséged, mert sosem tudni, hogy Serrano emberei mikor döntenek úgy, hogy mégis bosszút állnak. Viszont.. nem töltheti ki a rettegés az életünket. Ugye tudsz magadra vigyázni? – Simítom meg a combját, hiszen az úgyis kézre áll a manuális sebváltótól nem messze.
Az az igazság, hogy nem igazán az számít, hogy mennyivel egészségesebbek vagyunk fizikailag a kapcsolatban, mert ha objektív akarnék lenni, ugyanolyan jóképű volt akkor is, amikor sokkolóval elrabolt a munkahelyemről. Csak egyszerűen akkor nem igazán engedtem meg magamnak, hogy bármi másra gondoljak, mint a szabadulás és a túlélés. Most pedig eddig nem is ismert izgalommal várom, hogy végre vége legyen a munkaidőmnek és a boltból kiérve találkozhassak vele és újra "elraboljon". Talán nem lesz olyan kalandos, mint a legutóbbi, de nem is álltam soha nagy kalandor hírében. Az egyetlen kaland, amit nem fogok soha feladni az az lesz, hogy megtaláljam a húgomat, ha még egyáltalán... Nem, erre nem gondolok. Ahogy elnyújtja a csókot kissé zavarba jövök, még az érintést is tanulom a sok éves magány után és egy furcsa idegenkedés van bennem, hogy az utcán bármit is csináljunk, pedig az elmúlt időszakban napról napra váltam kettesben egyre bújósabbá. Mindig érinteni akarom, hozzábújni, egésznek érezni magamat. A külvilágban még nehezen alkalmazkodom hogyan kéne egy párnak viselkednie és hogy nem vagyok egyedül, de amikor a lakásából voltunk olyan volt, mintha kiszakadhattam volna az életemből, megszabadultam volna minden traumámtól. - Szuper, köszi. - mosolyodom el, bár nem nagyon szoktam reklámozni, de azért nem kell se a sajt, se a vaj, mert már maga a croissant is van, hogy megfekszi a gyomromat, csínján bánom a tejtermékekkel. Lassan megvonom a vállamat elhessegetve, hogy nincs szükség ajándékra. - Igazán semmiségek és azt hiszem ha valaki vendégségbe megy, akkor illik is vinni valamit. - válaszolom, bár túl sok tapasztalatom ebben sincsen. Csak olyan barátom volt, aki örökmozgó hugrabugos és levakarhatatlanul megragadt mellettem, mint Lena és Cody, de ők se vittek éppenséggel családozni. - Nothing Hill, London? - kérdezek vissza, vegyes érzésekkel, de még mindig ösztönösen védem az érzéseimet, így inkább látszik rajtam kiváncsiság, mintsem az, hogy abban reménykedtem, hogy Roxmortsban lesz a kávézó. - Az egy nagyon jóhírű környék, teli leszünk flancos hipszterekkel. Tökéletes hely egy kávézónak. - válaszolom végül, hiszen így van, még híres filmek is játszódnak ott, ha felszolgálunk kávét, teát, süteményeket, nem lőhetünk félre, gondolom. De hát nem véletlenül nem akarok nagy szerepet vállalni, fogalmam sincsen az üzletről, még magamat se sikerült soha menedzselnem. Észre se veszem, hogy többesszámba beszélek, pedig ez is jelezheti, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy nem érdekelnek az álmai, csak nem értek hozzá. Boltban ugyan 17 éves korom óta dolgozom, de nem éppen vagyok az a mosolygós, szivélyes felszolgáló amire szüksége lehet a sikerhez. - Köszönöm, az nagyon jó lenne. - válaszolom, de ahogy hallom, hogy még neki is terhelő ez a sok tennivaló egy kicsit bennem is épül a feszültség, hiába mosolyog. Annyira minimumon éltem az életemet, csak túlélve, nulla örömmel, igazából nulla felelősséggel, hiszen csak magamat tartottam életben, hogy ez nagy falatnak tűnik. Az iskolát is azért hanyagoltam el, azért nem érdekelt, mert elkönyveltem hogy szar az életem és ezen semmi sem változtathat, pedig... - Biztosan nem haragszol, hogy nem leszek melletted és úgy döntöttem, hogy visszatérek az iskolapadba? - bukik ki belőlem, amikor már beültem a kocsiba és talán néhány perc el is telt az utazásból. Nem beszéltünk róla hogy nagyon sokat, de talán fontos lenne, hogy tudja nem a kávézó ellen és nem ellene szól. Nem azt jelenti, hogy ő ne lenne fontos nekem, mert nagyon is az.
Korábban amilyen rohandós, stresszes életet éltem, most végre sikerült belassulni. Most már nem azért hagyom pár naposra a borostát, mert arra sincs időm, hogy leszedjem, hanem azért, mert esetleg Megnek tetszik. A vonásaim kismultak, bár a sok évnyi kapkodás, lélekölő stresszelés nem fog csak úgy nyom nélkül felszívódni. Az az élet, amit elterveztünk magunknak, egyre inkább valósággá válik, noha még csak kerülhetjük egymást, de az már nyilvánvaló, hogy egy párt alkotunk. Na nem úgy, mint azzal a nővel, aki csak kipottyantotta Jackie-t, és lelépett, mert túl fiatal volt, vagy a rendőrfeleség, aki félrekacsingatott. Megannál sem a gyerek, sem a házasság nem merült még fel, hiszen ő még maga is oly fiatal, nem rég kezdett csak el dolgozni, nem is láncolnám magamhoz, még a kávézóból is csak azért vállalt gondolom csendestárs szerepet, mert nem akart vele megsérteni, hogy ebben nem venne részt. Amint meglátom, hogy érkezik a kedves, a marcona képemen kellemes mosoly terül szét, ő aztán komolyabb függőséget okoz, mint a cigi. A csók bár részéről rövid, én azért elkapom a derekát, és kitartom kissé. – Hogyne, igyekszem megjegyezni a kivánságlistát. – Bólogatok, amint elengedem, én aztán tudom, hogy ha az embernek megvannak a bogarai, azoktól nehezen szabadul. Különben is, egyszerű lélek vagyok, nálam az kap csokit, aki kér. A lány elképésztően szép volt már akkor is, amikor smink nélkül, leharcoltan futott az oldalamon, amióta viszont mindketten összeszedtük magunkat, kezdünk kialakulni. – Ajándékot? Tudod, hogy senki nem vár tőled ilyet. Még nem ismeritek egymást. – Simítok végig a tincsein, kedves dolog tőle, bár a szüleim nagyon egyszerű emberek, már annak is örülnek, ha valaki boldoggá tesz. Azt pedig tudom, hogy Meg a sok pénztől nem lett más ember, nem valami luxit vett nekik, még az is lehet, hogy csinált. – Még szó szerint a tervezőasztalon. Már találtam ugyan egy egészen jó bérelhető helyet, amit akár meg is vehetnénk a Nothing Hillen, de berendezni, személyzetet felvenni hozzá, beszállítókkal felvenni a kapcsolatot.. Időm ugyan van rám, de nyakamba szakadt hirtelen, hogy más az álom, és a valóság. – A kérdésére különösebb levegővétel nélkül lazán, vidáman bólogatva folytatom. – Mindenképpen. Kétszíntes is lehet, ha beépítjük a tetőteret, ott is lehet galériád, de magában a földszinti rész falazata is lehet eleve a te dekorációd. El kéne jönni, megnézni, végülis te tudod, hogy a különböző alkotásaid közül mit kell kiemelni, rendszerezni. – Közel van a kocsi, a park mellettt már nyitom is az ajtót. Utaztunk már benne egy keveset, és talán beruházhatnék valami újabb modelbe, de még eddig sem jutottam el. Hazaviszem most őt, mint szívem válaszotttját, és ha már az első alkalommal vibrált köztünk a levegő, azóta csak komolyodott a dolog. Vajon Jackie hogyan fogadja őt? Elsőre nagyon ölelgette, remélem a kicsi most nem valami változó korszakban van, amikor elkezdi ütögetni, vagy ilyesmi.
Általában unottan szöszmötölök egész nap, amikor nincsen vevő a boltban, nem is figyelve az időt, de most újra és újra a fali órára szalad a tekintetem. Mivel lényegében egy darabig már csak "hobbiból" kellene dolgoznom, mert a kis padlás lakásomat fent tartani nem egy nagy vagyon, így kezdeti zsörtölődés után a pennaboltos nem igazán mondhatott nemet. Így is felajánlottam, hogy betanítom majd az új kisegítőjét a helyemre, ez már több, mint amennyit szívem szerint tennék. Na jó, hiába bunkó gyakran, valamilyen szinten hálás vagyok, hogy ahogy betöltöttem a nagykorúságot befogadott, munkát adott, kiadta azt a pici padlást átalakítva. Ahogy egészet üt az óra lényegében azonnal mondat közben leállíttom a vevőt, hogy majd a kollégám kiszolgálja és veszem is a derékig érő farmerdzsekit és a szimatszatyorhiz hasonló egyszerű zsákot, amiben a ruháim vannak. A ruhatáram lecserélése nem az erősségem, de majd egyszer. - Töltött croissant, sonkával sajt és vaj nélkül? - kérdezem azonnal, mintha valami teszt lenne. Mióta találkoztunk az életem sokkal jobban egyenesbe jött és vele együtt már nem vagyok olyan rémesen étvágytalan és sápadt. Igazából akkor sincs semmi, ha nem ezt hozta, mindenképpen egy hálás félmosollyal veszem át, de ki se nyitom, csak lábujjhegyre állok és egy rövid csókkal köszönök. Nem vagyok oda a közszereplésért, de szerencsére Riley elképesztően türelmes volt velem minden tekintetben. Sérült áruk vagyunk, amik lassan, fokozatosan javítgatnak egymáson. - Indulhatunk, csak ezt az egy táskát hozom, meg egy ajándékot a családodnak. - mondom, bár a végén elbizonytalanodik a hangom, hiszen soha nem ajándékoztam lényegében, még a kötelező iskolai dolgokból is megtaláltam a kibúvót. Megindulok, de néhány lépés után lelassítok, hiszen azt sem tudom hol parkolt, csak hozzászoktam, hogy senkihez se igazodtam hosszú, hosszú évekig. - Hogy halad a tervezés? Szerinted tényleg lenne értelme a kávézóban kiállítani néhány munkám? - vetem fel a kérdést, hiszen Cody csinált nekem egy kiállítást, de miután... Szóval a karrierem ott félbe is szakadt, mert magamért nem tettem eleget. Egész életemben inkább túléltem mintsem éltem, de ez Riley mellett most teljesen megváltozott. Persze nem lesz az ember egyik pillanatról a másikra teljesen más, de az a világméretű életutálat tovatűnt.
Ezúttal szó sem lesz a Skóciáig futva-menekülős, járműváltós tortúráról, tisztán és ápoltan, bepakolva indulunk majd el a szüleim farmjára. Jack is nagyon vár minket, régen volt már, hogy jó pár napot együtt tudott tölteni a bátyjával (apjával). Amikor legutóbb ott jártunk, a szüleim nagyon elmésen rávilágítottak, hogy Megan és én nem úgy festünk, mint az űzött vad és a fejvadász, már ott látszott némi szikra, ami belobbant köztünk. A kávézó terveit még készítem, nem olyan egyszerű az, hogy ha az ember csak fejben készül rá évekig, aztán hirtelen valósággá is válhat. Megan nem szeretne benne úgy igazán dolgozni, csak csendestárs maradni, amivel nincs gond, ez az én álmom, és nem az övé. Éppen ezért nem fogadtam el Moesley ajánlatát az auroroknál, és Jerry is hiába akar visszacsábítgatni a fejvadász szakmába, most egy jó ideig nem hiányzik a rohanás. Azt nem mondom, hogy letelepednék valami békés életmódot folytatva, de igenis érdekel, hogy végre az apámnak is segítsek a farm körül. Sosem voltam túl bonyolult ember, mindig is az egyszerű megoldások hajtottak, éppen ezért nem vártam el sosem Megantól, hogy kikent-kifent cicaként viselkedjen, az anyám sem volt az, és mégis boldog. A már megszokott ütött-kopott pilóta dzsekimbe vagyok öltözve, ahogyan pattanok ki a kocsiból, amit a pennbolt közelében raktam le, pár perc sétányira. A csomagtartóba pakoltam be a néhány napnyi ruház, de tudom, hogy anya ha kell, minden nap mosni fog, rám legalábbis biztosan, azt nem tudom, hogy Meg mennyire adná oda neki a szennyesét. Adná magát a helyzet, hogy elszívok egy cigit útközben, de csak egy papírpoharas kávét iszom, Megannak pedig viszek olyat, amit szeret. A bolt előtt várakozom, nem akarok így rátörni, majd kijön, ha kijön. Sokkolót most nem hoztam.
