2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Talán, de még sem lehet mindenre mentség a múlt. - még ha való igaz is, hogy elég kemény múlt és gyerekkor van mögöttem, de mégis elég erős voltam ahhoz, hogy változni, változtatni akarjak. Persze, ha nincs segítségem, ha nincs Janette apja, akkor nem lennék most itt. Vajon mi történt volna velem, ha nem leszek végül auror? A másik oldalon állnék, akik a rendszer támadják, vagy csak élném az életemet felelőtlenül és semmivel sem törődve, netán... már úgy elszúrtam volna, hogy nem is élnék. Egyik se tűnik jó végkifejletnek. - Oh drágám, nem akartál volna ismerni akkoriban. - mosolyodom el, már-már apró nevetőgödrökkel az arcomon. Nekem is nagyon furcsa volt viszontlátni önmagamat, amikor Deneira fejében jártunk, vagy a vackában. - Olyan furcsa, nagyon távolinak tűnik a múlt, mintha egy másik élet lett volna. - merengek el egy pillanatra, hiszen alig telt el azóta tizennéhány éve, de mégis olyan, mintha nem is én lettem volna. Sokat változtam, rengeteget! De egyáltalán nem érzem úgy, hogy hátrányomra és cseppet sem hiányzik az a bizonytalan énem, aki folyton harcolt a világ ellen, csak mert sehol sem találta a helyét. Most már meg van a helyem, még ha ijesztő is az, hogy én magam anya legyek, miközben tudom, hogy mennyire nehéz eset voltam gyerekként és most látom, hogy az öcsém se jobb nálam. - Színes tincsekkel, megbotránkoztató külsővel... - nevetek mostmár fel. Bármennyire is komoly a téma, vagy nehéz volt a napunk, azért ez az jó ebben, hogy oldani tudjuk a feszültséget és egyből minden szebbnek és jobbnak tűnik. Ennyit számít a szeretet és ez tényleg nincs meg a másik félnek. Ha nekik valami nem sikerül, valószínűleg haragosan tombolnak, mi pedig megnyugszunk idővel és újra belevetjük magunkat a harcba, bármennyire kilátástalannak tűnik. - Talán elhívhatnám valamikor ebédre, vagy előbb Roxmortsban találkozhatnánk. Nem lesz egyszerű, de ez legyen a holnap problémája. - mosolyodom el végül újra, aztán előkapom a jégkrémet a hűtőből és bizony tényleg ledobok pár ruhadarabot, mert a szűk szoknya, az irodai ruha és persze a melltartó nem épp itthoni kényelmes viselet.
//Tööök cukik! Köszike a játékot! Jöhet ám az esküvő. //
- Talán mert te többet szenvedtél. – Bólogatok, megsimogatva a sötét tincseit a füle mögött. Kétségkívül kevés időt töltöttem távol otthontól, az iskolában sokaknak alkalmam volt segíteni lelkileg, talán nálam a véla lét úgy jött ki, hogy mindig igyekeztem magamból sokat adni. A legtöbb ember bizony önző, és magára figyel, én azonban nyitottan próbáltam még ezt az önzőséget is tolerálni. Angyal nem vagyok, hiszen akiknek segítettem, azokban én is örömömet leltem, talán mert a mostohám szeretete híján másokban kerestem afféle anyapótlékot. Magyaráznom sem kell, hogy miért találtam meg a saját támaszomat egy nálam idősebb nőben, aki érzelmileg is jóval érettebb, mint a saját korosztályom, vagy a fiatalabbak. – Mert nem kell másokhoz mérned magad, éppen ezért lettél erős. Látod a karrier is sikerült, mert álhatatosan akartál másoknak segíteni, és felfigyeltek rád. – És még mindig az utcán dolgozik, noha már hadnagy, saját csapattal, irodával, mégsem vált holmi bürokratává. Szerintem ez így van jól, mert ha valamire ő képes, akkor azzal hiteles tud maradni az emberei előtt is. Most, hogy végeztünk a vacsorával, s már egymás kezét simogatva beszélgetünk, felmerül a család témája, esetünkben az öccse, aki most a ködös múlt homályából lép elő. Ez ismét egy olyan akadály Daphne szemében, amely kétélű fegyver. Többnek érezheti magát tőle, de el is bizonytalaníthatja, ha úgy érzi, hogy tehetetlen marad, nem tud segíteni. – Tudsz undok lenni? Én miért nem láttam még ezt az arcodat? – Kérdezem tűnődő pillantással, afféle hamiskás hunyorítással. Lehet, hogy belőlem a szerelem beszél, ám az összeköltözésünk óta sem kezdtem el érzékelni, hogy a menyasszonyomnak lenne egy házisárkány énje is. Azt hiszem nincs is, vagy velem teljesen más, mint mindenkivel rajtunk kívül. – Én azért kiváncsi lettem volna, hogy milyen voltál diáklánynak. Roxfortos egyenruhában, szoknyácskában.. Khm.. Megvan még az a ruha? – Kérdezem évődő mosollyal végigsimítva az ajkán. Ez már persze csak a játék, hogy kicsit oldjam a feszültséget. Jó eséllyel Daphne már bele sem férne a kamaszkori egyenruhájába, bár a mágia ezt is megoldja. Nekem ő így tetszik a maga komoly, jól szituált módján. Azért játszani, vagy hülyéskedni nem árt olykor, hogy megmaradjon a láng. – Igen, próbáld meg. Ha nem teszed, úgyis lelkiismeretfurdalásod lenne, ennyire már ismerlek. Ha ezzel szemben mégsem jön össze, legalább te elmondhatod, hogy nem feltétlenül rajtad múlt. Na gyere, együk meg a jégkrémet az ágyban. – Állok most már fel, tányérokat sem kell elővenni, majd dobozból. Persze nem árt, ha ő is ledob néhány ruhadarabot, hogy ne az utcaiban legyen. És mint tudjuk, minél kevesebb réteg, annál több látnivaló!
//Szerintem itt zárhatunk és jöhet az esküvőszervezés^^//
- Tudom, csak nekem ezt még mindig nehéz megszokni. Te jobban csinálod. - mosolyodom el, hiszen tudom, hogy Gerard élete se volt könnyű, mert hát a bizalát nem egyszer eljátszották, és nem mondhatni, hogy szeretetteli családban nevelkedett volna. Én viszont árva voltam, mindig is egyedül, szülők nélkül és hát egyáltalán nem könnyű bizalmat kiépítenem, főleg hogy már volt, hogy igen rosszul sült el. Gerard tudja ezt, hiszen nem véletlenül tartott jó ideig, amíg mi egy párrá váltunk, és még most is szokatlan, hogy valaki ennyi áldozatot hoz értem. - Azért ez az erős sokszor hátrány is volt, de már talán egyre jobban lavírozok a hátrányaim és az előnyeim között. - felelem, hiszen mindig a támogatásáról biztosít, de én korántsem látom magamat olyannak, mint ő engem. Lehet, hogy ez így is van jól. Aki szeret mindig valamivel többet lát benned, mint amit te magadban és ezzel tud erősíteni, támogatni is egyben. Ezért is mesélek most már az öcsémről, még ha ez a fárasztó nap nem is biztos, hogy alkalmas erre, de nekem is jobb, ha kiadom magamból és nem rágódom rajta. A kérdésére mégsem válaszolok azonnal, hiszen ez nem olyan egyszerű. Magam sem teljesen vagyok benne biztos, hogy mit akarok. Nem voltam valami kedves a kölyökkel... az öcsémmel, ezt tudom jól, de vajon képes lennék-e pont én segíteni neki egyáltalán? - Nem tudom. Az elején bevallom undok voltam vele, sokkolt az egész és bár tudom, hogy nem az ő hibája, de mégis úgy éreztem, hogy nem fair, hogy őt ha egy ideig is, de felnevelték. Nem tudom ezt az érzést hogyan tudom elnyomni, vagy megszűnhet-e magától. - sóhajtok egyet végül, hiszen igen az első érzéseim ezek voltak. Düh, hogy felbukkan egy srác, sajnáltatja magát, miközben én egyedül nőttem fel árvaként. Neki legalább ott voltak a szüleink, őt nem dobták el, hanem felnevelték. Még csak azt sem tudom hogyan, hiszen lehet, hogy alig voltak mellette, de lehet hogy boldog élete volt. Nem tudhatom és hát meg sem kérdeztem őt, amikor beszéltünk. Mindent elnyomott a rosz érzés. - Igen, lehet, hogy ettől még a sötét mágusok is visszariadnak majd! - nevetek vele együtt, még ha nem is olyan felszabadultan, de majd annak is eljön az idege. Azért még mindig sokminden nyomaszt, de az is sokat segít, hogy átbeszéljük a dolgokat legalább. - Igazán szerencse, hogy nem futottunk össze a Roxfortos évek alatt. - nem számolgatok hirtelen utána, de szerencsére elkerültük egymást, mert hát fel se ismerne, ha látna rólam egy régi képet teszem azt. Nagyon más voltam, mint most és Dwight tényleg az akkori önmagamra emlékeztet. Lehet, hogy ez a szétcsúszás dolog családi vonás nálunk? - Nagyon úgy tűnt, hogy... züllött. Amikor bejött az irodámba cigi lógótt a szájából és cseppet sem lepne meg, ha inna is időnként. - vagy is nem is biztos, hogy csak időnként, de az egyértelmű volt, hogy szét volt szúszva. Értek hozzá... sajnos, hogy milyen ez. - Szerinted segítenem kell neki? - buta kérdés tudom, hiszen ezt nem ő fogja nekem megmondani, hanem nekem kell meghozni ezt a döntést, de attól még valahogy nem tűnik könnyebb feladatnak.
-Oh, ez nem számít. Azért vagyunk itt egymásnak, hogy folyamatosan támogassuk a másikat. – Csak vicceltem az előző mondattal, olyan gondjaink adódnak állandóan, hogy szinte versenyezhetünk, hogy kinek a lelkivilágát kell helyretenni. És mégis, mindez nem számít. Egy öleléssel, egy csókkal, vagy akár csak egy jó szóval minden a helyére kerül. Daphne oly nehezen hitte el, hogy mi ketten erősek lehetünk, ebből viszont már nem táncol ki. Én nehezen léptem túl, hogy Lavander esélyt sem adott kettőnknek, hanem elköltözött, most viszont itt van életem szerelme, aki az én gyerekemet várja, aki a feleségem lesz, és akinek egyértelmű, hogy úgy fogadok hűséget, hogy én veszem fel a nevét, otthonmaradva, amíg ő nagyra tör. – Nem volt egyszerű a kezdet, de én már az elején is valami olyat láttam benned, ami több volt mint holmi csodálat. Erőt. Tudom, hogy nem éppen valami szexis tulajdonság, de.. nekem csak ez kell. Mert egyszerre vagy érzéki, és gyengéd. A családod nélkül kellett felnőnöd, és ez erőssé tesz. Mi mások, csak kullogunk a nyomodban, és ez így van jól. – Ingatom a fejemet, határtalanul jól esik, hogy továbbra is a szerelméről biztosít. Erős kötelék alakult ki köztünk, talán nem vagyok olyan menő, és vicces, mint a nagydarab Rhys, de ő talán bele sem tudott volna gondolni, hogy Daphne-nek milyen mélységei vannak. Az pedig más kérdés, hogy így egy vélától lehet gyereke, azért az sem mindegy! – És szeretnéd vele tartani a kapcsolatot? Nem arra emlékeztet, amit magad mögött hagytál? – Kérdezek vissza, hiszen egy a semmiből feltűnő családtag kétélű fegyver. Egyrészt jó dolog, másrészt mindig ott lesz a kétely, hogy több is lehetett volna. Mindenesetre az anyámban igyekszem csakis az elsőt látni, vele még nagyon az ismerkedős szakaszban vagyunk, de cseppet sem olyan érzésem van, mint Daphne-nek, hogy amolyan elvadult az egész. Megértem anyám indokait, még ha is felmerült bennem, hogy az ő nevét veszem fel, de lássuk be, Daphne a családom, és hosszútávon ő lesz. – Hát azt nem tudom, de pont ezért jó, hogy csak rövid ideig kell itthon maradnod, nem kell még a leterheltségen túl a hormonokkal is megküzdeni. Vagy legalábbis az energiáid tudod fordítani a sötét mágusok elleni harcra. Nem lesz annyi eszük, hogy szembeszálljanak egy anyatigrissel. – Nevetem most már én is el magamat. Sokkal könnyebb, amióta hazaértem, és elkezdtünk beszélni. Úgy jöttem haza, mint akit agyonvertek, tele kételyekkel és fájdalmas dühvel, most pedig ismét a jövőnket tervezgetjük. Babanevelés, lánykérés, hormonok, szerelmi vallomások, ez egyértelműen szebben zárja le a napot. És így, hogy Daphne habozás nélkül igent mond, megnyugtató, hogy már semmilyen gát nincsen benne kettőnkkel kapcsolatban. – Illő, de nem kötelező. El sem tudnálak képzelni rettenetesnek. Hogy érted, hogy nincs jó formában? – Veszek elő most már a hűtőből egy kis fagyit is, tudom, hogy Daphne imádja, így vacsora után bűnös élvezet. Két kanál, de egy doboz, hiszen két szerelmes pár..
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
- Jajj, ne haragudj, hiszen nekem kellene téged. - mosolyodom el halványan, de bármennyire is igyekszem mégsem megy mindig, hogy kitartsak. Annyi minden történt már, most pedig jó eséllyel a hormonok is a feje tetejére állítják az érzelmi állapotomat. Így azért nehéz stabilnak és erősnek lenni. Küzdünk, de néha úgy érzem nem sok esélyünk van rá, hogy győzzünk és egy ilyen világba egy új életet hozni. Nem tehetek róla, hogy sok a kétségem és hogy félek tőle, hogy a dolgok végül rosszul alakulhatnak majd, hogy a kicsi egyedül marad, és nem boldogan nő fel, ahogyan mi sem. Lássuk be egyikünk előtt sincs igazán jó példa, hogy bizakodóak tudjunk lenni. Ha az lenne, akkor azért jóval könnyebb dolgunk lenne, de így... - Én is szeretlek, főleg hogy nem adtad fel, pedig más lehet, hogy jóval előbb megtette volna. - Gerard viszont hitt bennünk, amikor én nem és amikor én féltem, hogy a karrierem, a korkülönbség gondot jelenthet. Ő viszont hitt abban, hogy ettől még lehetünk boldogok és azt hiszem igaza is van, csak a jövő kérdéses. Vajon hogyan tudnánk boldogulni egymás nélkül? Márpedig mindkettőnk munkája veszélyes és neki már egyszer meg kellett tapasztalnia, hogy milyen, amikor elveszít. Nekem még nem, de nem is tudom, hogy kibírnám-e egyáltalán. - Lehet, ezt már nem tudom megkérdezni tőlük. Van egy olyan érzésem, hogy van, aki tudja erre a választ, de ő már sokéve eltűnt, úgyhogy őt sem kérdezhetem meg. Talán nem is számít az ok, csak hogy így történt, eldobtak. Végül ők is hagytak egy árvát maguk után. - sóhajtok egyet, de arra még nem térek ki, hogy az öcsém mikben is hasonlít rám pontosan. Bár Gerard tudja, hogy a kamasz éveim nem voltak épp nyugodtak és békések, de igazából azért még nagyon sokat nem meséltem neki erről. Ez most talán egy kicsit a háttérbe is szorul, hiszen kimondja a kérdését és talán ha bárki más kérdezi ezt, akkor haboznék, de ezúttal fel se merül bennem. Elmosolyodom és csak átnyújtom a kezem az asztalon, hogy elérjem az övét. Azt hiszem ez most nem az az idő és én nem is vagyok olyan, hogy ujjongani kelljen. Egyébként is egy árva lány nem igazán azon gondolkodik kiskorában milyen szép is lenne egyszer férjhez menni. Egy ideig családra vágytam, aztán már nem ábrándoztam butaságokról. - Igen! Hát persze! És igyekszem sokkal pozitívabban állni a jövőhöz, tényleg próbálok. Talán csak... tudod a hormonok zavarják össze a fejemet. Állítólag ilyenkor minden nő kicsit megzakkan. - vonom meg most már szélesebben mosolyogva a vállamat. Eljegyzés, esküvő. Nem hiszem, hogy nagy felhajtás kellene. Azt sem tudom, hogy érdemes-e sietni és még a baba születése előtt összeházasodni, bár talán az lenne tisztább és nem kellene bonyolítani az apaság kérdését. Nekem nincsanak nagy vágyaim, hogy milyen nagy esküvőnk legyen, igazából egy egészen egyszerű kis szertartás bőven elegendő, épp csak néhány vendéggel. - Szerinted illő lenne gondoskodnom az öcsémről? Nem tűnt úgy, hogy túl jó formában van, de közben... tudom, hogy én az ő korában rettenetes voltam, de tényleg! - most már visszatekintve tudom. Kiállhatatlan voltam a felnőttekkel, szóval kétlem, hogy képes lennék Dwightot jó útra terelni pusztán azzal, hogy megpróbálom elmagyarázni neki miért teszi tönre az életét azzal az életmóddal, amit folytat. De közben még sem hagyhatom csak úgy annyiban, még ha igen furcsa is hirtelen egy átlagos aurorból nővérré, feleséggé és anyává válni. Nem tudom, hogy nem sok-e ez így egyszerre.
- Most akkor ki vigasztal kit? – Emelem az arcát a tenyereim közé, s elmosolyodom. Hullafáradtan érkeztem meg, a mai nap után minden olyan kilátástalannak tűnt, főleg így, hogy babánk lesz, Daphne pedig mindig oly erős. Ám most ő hullik darabjaira, kezd el kétkedni, úgyhogy átveszem a biztoskezű bátorító fél szerepét, s ez így van jól. A felajánlásom nem csupán a szerelemnek szól, mindig is felnéztem rá, s nem azért, mert ő az idősebb. Valahogy mindig én voltam az, aki másokat bátorított, és szinte szó szerint ideroncs lányok találtak meg, ehhez képest Daphne a maga lelki sebeivel együtt mégiscsak egy céltudatos, érett nő volt. Talán egy kicsit anyapótlék is, de olyan valaki, aki nélkül hamar kiderült, hogy nem tudok élni. Próbálkoztam én rendesen, de évekbe telt, mire elfogadta, hogy nem kell ellöknie magától. Talán mert ő is érdemi család nélkül nőtt fel, vagy volt az a bántalmazó kapcsolata, és nem mert inni, bízni abban hogy érdemes szeretni. – Ha már ilyen sok idő után beadtad a derekadat, nem csoda, hogy mindent megteszek azért, hogy rászolgáljak. Szeretlek! – Ez nem csupán üres frázis, a karjaimba zárom, ahogyan szorosan megöleljük egymást. Tudom, hogy mennyire el van érzékenyülve, pedig most még a véla gyűrű sem aktív. Össze van fonódva a sorsunk, éppen ezért csapatban kell gondolkoznunk. Ő is hozott értem áldozatokat, kockáztatta az életét nem egyszer, a közös babánk nevelése a legkevesebb, amit megtehetek, hogy még boldogabbak legyünk. Leülünk végül, hogy immár teli szájjal falatozva beszéljük meg az elmúlt napok eseményeit. Meglepetten veszem tudomásul, hogy az ő életében is feltűnik egy rokon, akivel eddig nem számolt. Ebben is hasonlítunk, csonka család, eltitkolt rokonság. Nem ütközöm meg rajta, hogy eddig nem szólt a vizsgálódásairól, egyrészt nem is volt biztos, hogy van értelme, másrészt úgy fest nem akart ezzel izgatni. – Mi mindenben? És.. hogy lehet az, hogy te árvaházban nőttél fel, és mégis megtalált? – Kérdezek vissza, noha nem akarok faggatózni. Nagyon is érdekel, hogy az állapotos kedvesemet, aki nemsokára a feleségem lesz, mennyire zaklatja fel a hír. Látom rajta, hogy most is kissé sápadt. Így kinyítom a dossziét, vigyázva, hogy ne egyem le a papírokat. Közben Daphne meg is adja a választ, kár volt így előreszaladnom. - Furcsa, ez olyan, mintha csak az számított volna nekik, hogy kell egy fiú örökös. – Csóválom a fejemet, de azért ott a hamiskás mosoly az ajkam tövében, hogy ha így attól féltek, hogy Daphne majd nem viszi tovább a családi nevet, én megteszem helyettük, hogy eldöntöm, én veszem fel a nevét, így a gyerekünk is Jenkins lesz, mert hiszek abban, hogy amit már ő elért, az igenis rivaldafényért kiállt. – Nem szabad ettől félnünk, hiszen akkor egyetlen aurornak, sőt senkinek nem lenne értelme gyereket vállalni, aki veszélyes foglalkozást űz. Elszúrhatjuk, de nem törvényszerűen. Talán mi tanulunk a szüleink hibájából, és mások tudunk lenni. És akkor csak hogy kimondjam, leszel a feleségem? – Törlöm meg kicsit a szám, és egy puszit nyomok a kézfejére, amit gyorsan magamhoz is ragadok. Nem térdelek le, a mi kapcsolatunk nem romantikus kliésekre épül.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Tudom, hogy igaza van, hiszen én is erre jutottam már nem egyszer, ezért is volt időszak, amikor úgy gondoltam, hogy a szabályok túlságosan megkötik a kezünket, viszont ha teljesen kivonjuk magunkat alóluk, akkor mi tart vissza, hogy egy idő után átlépjünk egy határt és pont olyanok legyünk, mint ők? Nehéz ezt eldönteni és egyelőre még képtelen vagyok rá, hogy megtegyem, így nincs mit tenni, mint evezni tovább a háborgó tengeren széllel és hullámokkal dacolva, remélve, hogy a csónak nem borul fel végleg és temet maga alá, hogy elnyeljen a vad tenger. - Igen, de mégis olyan nehéz! És, ha nincs esélyünk e miatt? - tudom végül legyőzték Voldemortot, de lássuk be, hogy az főleg a szerencsén múlt, egy gyermeken, aki túlélte a halálos átkot és aki miatt Voldemort eltűnt. Na de mi van akkor, ha nincs még egy ugyanilyen gyermek és nem lesz újra szerencsénk? És persze talán számíthattam volna rá, hogy Gerard vállalja, hogy a kicsivel lesz, de közben mégis meglep a dolog és épp annyira jól is esik. Nem tudom, hogy képes lennék-e feladni a munkámat, akár csak egy időre is, bár persze egy kis időre muszáj lesz, de talán néhány hét beleférhet, na de hónapok... évek, biztosan nem lennék rá képe. És hogy a nevemet is felvenné. Furcsa ez az érzés. Egész életemben vagy lázadtam, vagy próbáltam megfelelni valakinek és most itt van valaki, aki nekem akar megfelelni. - Olyan új ez nekem még Gerard mindig, tudod... nehéz elhinni, hogy vagy nekem és áldozatokat hozol értem. - azért nem tudok mit tenni, talán a hormonok is közrejátszanak, de könnybelábad kicsit a szemem, hiszen ez olyan sokminden, amit megtenne értem, mert tudja, hogy nem akarnék itthon maradni túl sokáig. Azt sem hiszem, hogy ha a fizikumom engedi, akkor ne maradnék az utolsó pillanatig a Parancsnokságon, maximum, ha már tényleg tudja majd mindenki, akkor nem mehetek ki csak úgy bármilyen ügyben terepre, jó eséllyel nem engednék, de legalább a tűz közelében maradnék. Itthon ülni... nem tudom, hogy mit csinálnék. Hosszú évek óta még csak szavadságon se nagyon voltam, nem hogy csak úgy pihengessek. - Én sem, sejtelmem sem volt róla. - rázom meg a fejemet, hogy néhány falattal indítsak, de aztán mégis csak megállok, hiszen illendő lenne teljesen kifejteni, hogy miről van szó. - Néhány hónapja körülnéztem a levéltárban, bár nehéz volt és nem akartalak kihagyni belőle, de úgy gondoltam, amíg nem készültem fel, hogy belenézzek, addig felesleges. Azóta is a fiókomban hevert, erre pár napja bejött az irodámba egy fiú, még a Roxfortba jár és az akta alapján igaza volt, az öcsém. A nevünk egyezik és hasonlítunk is... talán túl sok mindenben is. - sóhajtok egyet, hiszen Dwight elég pocsékul festett, amikor bejött hozzám. Szét volt csúszva rendesen lássuk be, és hát igen, nekem is volt ilyen időszakom, csak esetemben nem a szüleim talála okozta, hanem a tény, hogy eleve eldobtak maguktól. Közben azért újabb falatokat lapátolok be a számba és figyelem a reakciót. Remélem nem bántódik meg, igazán nem akartam kihagyni a dologból, csak hát nem voltam felkészülve arra mi lesz abban a dossziéban. - A szüleim aurorok voltak, úgy tűnik, hogy én nem kellettem nekik, de az öcsémet megtartották, amíg pár éve meg nem haltak. Tudod ez csak... még ijesztőbbé teszi, hogy szülők legyünk, hiszen ott vannak a McCainek is, szintén árvák. És ha mi is elszúrjuk ? - újra aggódóvá válik a hangom, pedig nem kellene elővennem azt, amiről már ejtettünk szót nem is egyszer, de már ma is, de hát ez egy sakk-matt helyzet. Nem akarom feladni a munkámat, de közben igenis félek, hogy a kicsi ugyanúgy szülők nélkül nő fel, ha rosszul alakulnak a dolgok, mint ahogyan én is.
Daphne karjaiban mindig otthonra lelek, ő a családom. Az érzelmeim véla létemre így tudnak kiteljesedni, hogy van aki szeret, és van kit szeretni. Még griffendéles koromban is annyira igyekeztem a lányoknak lelki segítséget is nyújtani, akkor még az anyám által elhanyagolt lelkivilágomra fogtam, ami egyrészt igaz, másfelől viszont az elfojtott származás volt az oka. Az igazi anyámmal még csak az ismerkedés szintjén vagyunk, Daphne felé ellenben már erős a kapocs, ő hozott vissza a szakadék széléről a figyelmességével, az elszántságával, hogy aztán amikor beleessek, jó sokáig tartsa magát, és ezzel együtt a távolságot. Nem volt könnyű, de most már tudom, minket már senki, és semmi nem választhat el. Lehet, hogy az a Rhys hatalmas szemeket meresztett rá, és Daphne-nak valami kemény jellem lenne a megfelelő társ, én meg így apa nélkül felnőve igencsak érzékeny vagyok, de mintha Daphne-ben fel sem merült volna senki más, csak én, aki így rajongásig követi őt a világ végére is. Ő is egy elhanyagolt életpályával indult, az, hogy sosem tudta elengedni magát, csak mellettem valósult meg. – Azért, mert a gonoszt nem terhelik törvények, vagy szabályok. Ők tudják, hogy mit akarnak, mi pedig csak találgatunk. Ez ilyen. – Veszem most át a megnyugtató fél szerepét. Igazából nem is feltétlenül tisztünk mindig igazságot tenni. Végső soron Daphne sem kapta el Noxot, mert egy ilyen megerőszakolós dolog lényegében apróság valakinek a bűnlajstromában, de már magát az aktivitást is értékeltem. Egyébként mások még ennyire sem foglalkoztak a dolgokkal, viszont a párom mindig az igazságot űzte, éppen ezért féltem őt ennyire. Jellemzően ennek nem sok jó vége van, viszont ha én is auror vagyok belelátok az életébe, esetleg javasolhatom, hogy mikor álljunk le. Jó eséllyel nem fogunk soha, de most, hogy családunk lesz, ez lehet, hogy némiképpen másféle életvitelt kíván majd tőlünk. – Igen, a tiédet mégiscsak komolyabb tisztelet őrzi, mint amit a sajátomhoz társítok. Jenningsnek lenni manapság megtiszteltetés. Legyünk hát mindannyian azok. – Mosolygok vissza, ez valóban nem egy hagyományos lánykérés, de tekintve, hogy mi sem valami szórakozóhelyen találtunk egymásra, vagy valami vicces helyzet közepette, fenntartom magunknak a jogot, hogy saját hagyományaink lennének. Egy csókot nyomok a szájára, ahogyan jelzi, hogy ő is így gondolja, akkor ezt meg is beszéltük. Amúgy is sokkal keményebb alkat, minthogy elvárná, hogy valami féltérdre ereszkedős, rózsás-gyűrűs megkérés legyen. A tetteim sokkal többet jelentenek, hogy valójában nem hagynám, hogy a baba miatt derékba törjön a karrierje. Szerintem pár hónap kiesés belefér, a vége felé mondjuk három, és a baba után még három, de hiszem, hogy tudok annyira megnyugtató lenni, mint egy anyuka, főleg, ha elején már én kelek, fürdetek, öltöztetek, akkor ő a szoptatás leszámítva felvehet valami családfenntartó, de elmászkálós szerepet. – Hogyne. Nem emlékszel, hogy megmentettél? Többször is. Végre valamit én is tehetek érted. – Ölelem vissza, hogy aztán felálljunk, és segítsek kipakolni. Én legalább már lezuhanyoztam, ő meg még mindig kosztümben van, biztos fáradt lehet. Az biztos, hogy a vacsora után maximum valami pár perces összebújós beszélgetés fér bele, és már alszunk is. Van mit kipihenni, csoda, ha nekem nem lesznek rémálmaim, s az ébredés után remélhetőleg nem fogom úgy érezni, hogy még mindig be vagyok szorulva valami szörnyűségbe. Miközben mesél, én ledobom a törölközőt, de csak hogy alsónadrágba, és trikóba bújjak. Ez most nem az a pillanat, hogy egymásnak essünk, örülünk, hogy élünk. Aztán máris ülök oda én is falatozni. Meghökkenten húzva fel a szemöldökömet. – Az öcséd? Nem tudtam, hogy van öcséd.. Vagy te sem? Mi történt? – Turkálom szórakozottan a vacsorát, valahogy erre még Daphne szájából sem számíttam, bár tekintve, hogy én meg felnőtt koromra ismertem meg az igazi anyámat, már meg sem kéne lepődnöm az ilyesmin. Ráadásul Daphne árvaházban nőtt fel, most kezd érdekes fordulatot venni a történet. Magam elé veszem a dossziét, de még nem nyitom ki, inkább a nő válaszára várok, és mégis bekapok pár falatot.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Jól magamhoz szorítom, hiszen tudom, hogy milyen ott rekedni valahol, bár én legalább tudtam, amikor Deneira fejébe kerültünk, hogy az nem a valóság, vagy legalábbis nem teljesen. Csak ugye azt nem tudtuk, hogy a valóságban milyen sok idő telt el. De Gerard itt van és ez a lényeg. De teljesen megértem, hogy ki van készülve, sőt attól félek, hogy ez még rosszabb lesz idővel. Mintha csak kapálózva próbálnánk a felszínen maradni, de sehogy se érjük el a partot, vagy egy mentőcsonakot és a hullámok újra és újra átcsapnak a fejünk felett. - Néha én is attól tartok, hogy nincs esélyünk, de nem tudom, hogy miért, hiszen annyira.. igyekszünk, de mindig előttünk vannak egy lépéssel. - sóhajtok egyet, bár talán megnyugtatnom kellene, de mégsem látom értelmét egy kegyes hazugságnak az igazság helyett. Azt hiszem ez az egész tényleg túlságosan bonyolult és lehet, hogy egyszerűen nem tudjuk megoldani, maximum feltartjuk őket. Feltartóztatjuk az elkerülhetetlen változást, de hát már még inkább ijesztő arra gondolni, hogy egy új életet hozzunk egy veszélyes világba, mert még mindig úgy gondolom, hogy békés átmenetre nem sok esély lenne, ha a varázsvilág teljesen lelepleződne a muglik előtt. A követekző szavai viszont meglepnek, hiszen tényleg nem lánykérés, de talán valami ahhoz hasonló és a leginkább meglepő, hogy a dolog nem ijeszt meg annyira, mint azt hittem volna, hogy igen. Halványan elmosolyodom és átnyúlva az asztal felett megfogom a kezét. - Zűrös az életünk, talán egyikünk neve sem az igazi, egyikünk családja sem érdemli meg, de talán jobbá formálhatjuk magát a nevet. - én gond nélkül cseréltem volna le az enyémet, de most hogy előkerült az öcsém... a helyzet megint bonyolódott, mintha csak tényleg folyton arról szólna minden, hogy próbáljuk kigobozni a csomókat. - Örülnék neki. - mondom ki végül, hogy egyértelmű is legyen a válaszom. Sosem kérdeztem rá, de megfordult a fejemben, hogy felveszi az anyja nevét, de érthető, ha nem, hiszen nincs sok közül egymáshoz, épp csak ismerkednek igazából. Fel is kelek a helyemről, mert bár a vacsora kész, de még mindig nem kezdtünk el enni és közelebb lépek, főleg amikor felveti a lehetőséget, hogy mi lenne, ha ő maradna itthon majd a kicsivel. Meglepetten csillannak meg a szemeim, hiszen tudja mennyire fontos nekem, hogy előreléptem végre és mindezt eldobni, de... így tényleg nem lenne rá szükség. - Tényleg megtennéd értem? - nehéz szavakba önteni a gondolataimat, inkább csak óvatosan újra átölelem ott, ahol ül a széken és magamhoz szorítom. Azt hiszem ez többet mond minden szónál, no meg a röpke csók, ami utána következik. - Nagyon szeretlek, néha... alig hiszem el mennyire. - mosolyodom el újra. Bármennyire is zűrös volt ez a nap, azt hiszem egy kicsit mindketten már jobban vagyunk és újra jól is leszünk majd. - De most már tényleg ennek kellene. - engedem el, hogy visszaüljek az asztalhoz, hiszen épp elég nehéz napja volt ahhoz, hogy most már ideje legyen végre rendesen fellélegezni és enni egy kiadós vacsit, még ha csak a sarki kajáldából hoztam is. Én is magamhoz ragadom a villát most már, de kicsit még ennek ellenére is várakozom. Nagy levegő, azt hiszem, ha már itt vagyunk akkor épp itt az ideje, hogy mindent átbeszéljünk egyszerre. - Úgy fest, hogy nem cak egy fővel bővül a családunk. - kezdek bele, bár ez még akár olyan is lehetne, mintha kiderült volna, hogy ikrek születnek, de persze erről szó sincsen, ezért gyorsan folytatom is, mielőtt elkezdene kombinálni. - A minap felbukkant az... öcsém. Azt hiszem nem úgy fogadtam, ahogyan várta. - újra felállok az asztaltól és a táskámhoz lépek, hogy kivegyem belőle az aktát, amit gyakorlatilag azóta hurcolok magammal, hogy megtaláltam és óvatosan leteszem elé. Az akta a családomról szól és mindig is ott volt a Minisztérium levéltárában csak soha sem akartam tudni róla és sosem kerestem meg. Azt Gerard már sejtheti, hogy egy ideje már nálam lehet, mert eléggé rongyosra van olvasva.
-Azért közel volt Daphne, nagyon közel! Álomból álomba csöppentünk. Ez a legveszélyesebb, ha valaki képes úgy hatni az elménkre, hogy nem is tudjuk, hogy nem a valóságban járkálunk. – Csóválom a fejemet, ennél még egy tűzgolyó is kevésbé problémás. Ott nincs apelláta, elbukunk, és kész. Ám ha valaki úgy befolyásol minket az álmaink kapcsán, hogy szembefordulunk a meggyőződésünkkel, és átállunk a másik oldalra, akkor nem csak mi veszünk oda, hanem másoknak is árthatunk vele. Nyelek egyet, mert elképzelhető, hogy pont azért volt ott az álommágus, mert tudja, hogy hajlamosak vagyunk civileket is bevonni, akikre kevésbé vagyunk hatással, ugyanis máshogy értelmezik az auror szabályzatot, mégiscsak kívülállók. – Igen, tudom, csak ez az ügy.. maga alá temet. Jó lenne már végre eredményeket is elérni. Van egy olyan érzésem, hogy minden szakasz végén csak további titkok, újabb kérdések merülnek fel.. – Ahelyett, hogy ténylegesen közelebb jutnánk a lezáráshoz. Nyilván úgy képzeltem egykor Daphne példájából, hogy napi szinten új, kisebb ügyek vannak, de ez már a Grindelwaldos, Testvériséges dolog már évek óta húzódik. És még ki tudja, hogy mennyi akadály áll előttünk. De a kedvesnek igaza van, sokak élete a cél, nem lankadhatunk, muszáj lelkierőt meríteni a sikereinkből, egymásból, hogy bírjuk gyomorral. – Még véletlenül sem, Shannának sem. Nem akarom, hogy csak emiatt ki legyünk zárva. Tudom, hogy nem volt éppen fényes a gyerekkorod, ahogyan az enyém sem. Ez most nem valami elhamarkodott gondolat a részemről, és talán nem túl romantikus, de.. Érted, nem csak a gyerek miatt, viszont összetartozunk. A családom vagy. Szívesen lennék én is Jennings, ha érted. – Nekem nincsen azzal gondom, hogy én venném fel az ő nevét. Lehet, hogy felvehetném az igazi anyámét is, de őt alig ismerem, és lássuk be, még nagyon az elején vagyunk a kapcsolatunknak, viszont az, hogy mi van az igazolványomban, nem jelent semmit. Ez nem egy igazi lánykérés még, inkább csak gondolatébresztő, hogy mit gondol rólunk, hármunkról, hogyan is kéne ezt elképzelni. – És ha.. én maradnék otthoni a picivel? Én nem ebben éltem le az életemet, még ki sem alakult érdemi karrierem. Így nem esnél ki sokat, és azt csinálhatnád, ami a hivatásod. – Emelem az arcát a tenyereimbe, hogy elmerüljek a csodás sötét szemeiben. Én tényleg a szívem-lelkem odaadnám, hogy ne legyen végre magányos, de ki tudjon teljesedni a munkában. Én pedig azt az érzelmi űrt tudnám kitölteni a gyermek tekintetében, amit anyám, vagyis az a banya hagyott maga után. Sőt, az igazi anyám Kelly még hátha ebben partner is lenne. Még rém fiatal, de hátha örömét lelné abban, hogy ha gondoskodhatna valakiről.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Engem aztán cseppet sem zavar a rendetlenség, egyébként is az a fontos, hogy jól van. Arról nem beszélve, hogy látom rajta, és sejtem is, hogy eléggé ki van. Nem sok jót hallottam a történtekről. Egy újabb ereklye került Grindelwald kezébe, ami nem hangzik jól és biztos vagyok benne, hogy komoly személyes kudarcként élik meg, hogy így történt és nem tehettek ellene. Ezért is az ölelés azonnal, hátha segít. Pocsék érzés, hogy nem lehettem ott segíteni. Na persze fel sem merül bennem, hogy azért nem sikerült megmenteniük a követ, mert nem voltam ott. Ennyire azért nem vagyok arrogáns, de mégis csak segíthettem volna. - Az a fő, hogy senkinek sem esett baja! - mondom még mielőtt elengedném, hiszen az is a feladatuk volt, hogy megvédjék a fiatalokat, akik már megint rosszkor voltak rossz helyen. Mintha csak folyton belekeverednének, már-már szándékosan ebbe az egészbe, pedig nem tudhatták, hogy mi fog történni. A szavai hallatán viszont akaratlanul is felszakad egy sóhaj. Nekem is ez motoszkál a fejemben, de mégsem hagyhatjuk csak úgy az egészet. Túl sokan vannak a Szent Mungóban. Kevés az ember és az a néhány újonc, akik végigcsinálták az Akadémiát, nem pótolják azokat a tapasztalt kollégákat, akik kómában fekszenek, vagy épp pont a családjuk miatt nem vállalnak komolyabb ügyeket. Ha mi is azt mondanánk, akkor... Tudom, nem kellene a világ baját a vállunkra venni, de ha nem tesszük és végül rossz dolgok történnek, hogyan tudnánk tükörbe nézni? - Tudom, hogy mire gondolsz, de... ez nem olyasmi, ami alól kihúzhatjuk magunkat. Ha hátralépünk és végül a Testvériség eléri, amit akar, az az egész jövőnkre hatással lehet és akkor bánnánk, hogy nem tettünk meg mindent, amit lehet. - igenis azért is dolgozunk, hogy a kicsinek is normális jövőt biztosítsunk és még most sem gondolom úgy, hogy az normális jövő lehet, ahol egy Grindelwald féle elvetemült alak diktál, ahol a muglik tudnak mindenről és az egész világ valami szörnyű káoszba süpped, mert nehezen tudok elképzelni más jövőképet, ha lerántják a leplet a varázsvilágról. - Hogy én? Ez most igazán nem fontos. Bár még nem mondtuk el senkinek, de úgy érzem, hogy mégis mintha visszafognának a komolyabb ügyektől. Te sem beszéltél róla senkinek ugye? - nem számondkér a hangom, de nem akarom, hogy csak, mert megtudják, hogy gyerekünk lesz máris visszavonnak a terepről. Olyan sokat küzdöttem azért, hogy elismerjenek és komolyabb ügyekben is részt vehessek. Nem akarom, hogy mindez most végetérjen, pedig tudom, hogy minden meg fog változni. Leülünk hát és inkább a hozott vacsira pillantok. Nem lesz egyszerű most gondtalanul eszegetni. Gerrynek se volt könnyű napja és igen, túl sok minden kérdéses még. - Szerinted mi lenne a jó megoldás? Én... én... - elakadok, mert őszintén szólva nehéz megfogalmazni a gondolataimat, főleg úgy, hogy ne tűnjön önzőnek. - Nem akarom sutba vágni mindazt, amit eddig elértem. Olyan nehezen ismertek el és ha most kiderül, hogy gyerekünk lesz... és ha megszületik? Fogalmam sincs, hogyan oldjuk meg ezt. Nem azt mondom, hogy nem akarom, de... - bűntudattal telve sóhajtok egy újabbat, hiszen már nem is nagyon lehetne azt mondani, hogy még sem akarjuk és persze nem is akarnám. Egyikünk gyerekkora se volt túl fényes és hát azon túl, hogy mindketten veszélyes munkakörben dolgozunk, már alapból az problémás lehet, hogy mégis hová tesszük a kicsit, amint megszületik. Bár nem mondom ki, de persze burkoltan valahol arra is célzok, hogy vajon ki marad majd itthon vele, mert bár idővel fogadhatunk mellé dadát, de azért az első hónapokban ez még biztosan esélytelen lenne.
Hallom, hogy nekem szól, ezért amúgy is a vége felé vagyok a zuhanyzásnak, lemosom magamról a szappant, meg a sampont, mert úgy éreztem, még hajat is kell mosnom, kisikálni a testemet ebből a mocsokból, amibe tenyereltünk. Elzárom a csapot, magam közé igazítom a törölközőt némi szárazra törlés után, hogy a hajamból se csöpögjön a víz, aztán papucsba lépek, s immár köntösben csoszogok ki a fürdőszobából. kissé klaffogok, mert a talpamat még nem töröltem meg, de sebaj, majd megszárad, sokkal fontosabb, hogy most mielőbb beszéljünk. Kissé szégyenlősen temetem az arcomat a kezembe, ahogy jövök, mert úgy ledobáltam a holmimat, amit egyébként katonás rendben szoktam tartani mindent, valahogy mindig magamra voltam utalva, és ez következetességhez vezet, hogy legalább valamihez tartsam magamat. – Hát túléltem, de azért durva volt. – Ölelgetem meg én is, még egy puszit is kap a szájára, de inkább a fizikai közelsége a fontos. Beletemetkezek a vállába, hagyom, hogy sötét fürjei eltakarják az arcomat, amolyan kisfiúsan megnyugtató érzés, hogy valaki ennyire szeret, vigyáz ránk. – Kezdek most kicsit aggódni Daphne. Vajon jól csináljuk, amit csinálunk? Nem kéne pont nekünk inkább távol maradni a veszélytől? Lesz egy babánk, és.. szeretném, ha jobb körülmények között nőne fel, mint mi. – Engedem most el, hogy le tudjunk ülni, én most még továbbra is köntösben, törölközőben, de nem baj, pár perc belefér, nem vagyok fázós alkat. Nem akarom most csak úgy ledobni magamról, hiszen nem az a cél, hogy ez átmenjen valami szerelmeskedésbe, a jövőnket kell biztonságosan megbeszélni, majd megteremteni. – És te hogy vagy? Merre jártál ma? – Nyilván a minisztériumban is volt, hiszen még dolgozik, de attól még él a kérdés, hogy adminisztratív teendői voltak-e, kellett-e foglalkozni az alá besorolt aurorokkal, és nagyjából hogyan is telt a napja. Tudom, hogy mindketten elhivatott aurorok vagyunk, de mégiscsak családot akarunk alapítani. El kéne kapni Grindelwaldot, de azért nem lenne rossz, ha közben a saját hátunkat is védhetnénk. Első körben úgy vagyok vele, hogy kiváncsi vagyok Daphne véleményére is, hiszen előttem nem volt túl jó élete, legyen szó a családról, vagy a pasikról, de most mintha mellettem állandóságra lelt volna.
Megkaptam az üzenetét és persze a híreket is még az irodában, hogy nem alakult a legjobban az akciójuk. Bevallom nehéz lepleznem az aggodalmamat, amikor úgy indul terepre, hogy én nem mehetek vele. Értem én a Parancsnokság álláspontját az ügyben, főleg hogy már igazán leplezni sem tudom a tényt, hogy gyereket várok, de ettől még egyáltalán nem kellemes érzés azt várni, hogy nem történik-e komoly baj. Shanna nagyon ügyes és igyekszem abban bízni mindig, hogy ha mindketten ott vannak, akkor megvédik egymás hátát, de attól még az embert mindig gyötrik rémképek. Főleg azóta, hogy kiderült a rokoni szál a kölyökkel, hogy kik voltak a szüleim. Épp csak pár napja történt és még nem volt alkalom rá, hogy Gerrynek is elmeséljem, vagy talán csak nem készültem fel rá, hogy megtegyem. Végülis mindegy az ok, de ez most lehet, hogy megint nem lesz alkalmas pillant. Igaz, talán elvonnám a figyelmét, mert annyit tudok, hogy nem alakultak jól a dolgok, de minden részlettel nem vagyok tisztában. A papírmunka egy részét félretettem hát másnapra és még hazafelé beugrottam a közeli kis hamburgerezőbe, hogy hozzak valamit. Szerencsére gyorsak és finoman is sütnek, hogy ne okozzon nagyobb időkiesést, így nem sokkal azután, hogy Gerry beáll a zuhany alá nyitom is az ajtót és lépek be a lakásba. A kaját ledobom a konyha asztalra, aztán kibújok a kabátból, a cipőből és kicsit megnyújtoztatom magamat. Lássuk be a terhesség nem sétagalopp és bár riogattak már vele, de most úgy tűnik, hogy tényleg bedagadnak az ember lábai, ha sokat ül egyhelyben. Fenébe! - Megjöttem! - kiáltom azért el magamat, de nem akarok rátörni a fürdőben. Ez most nem az a pillanat, amikor erre lenne szükség, inkább hagyom, hogy nyugodtan lemossa magáról a mai nap nehézségeit. Tudom, hogy ilyenkor ez nagyon is jót tesz. Felszedem inkább a földről az ott heverő ruhákat, mert tudom, hogy ez igazán nem jellemző rá. Kettőnk közül inkább én vagyok a rendetlen. Aztán a kis hörcsögnek is bedobok egy darab salátát a hűtőből és kicsit megdögönyözöm a hátát is. Egy gyors kézmosás után pedig már pakolom is tányérra a hozott vacsit, hogy mire Gerard készen van már finom étel várja. Remélem, hogy akármi is történt van étvágya és még inkább remélem, hogy jól van. Nem riogatott a levélben és nem kaptam arról hírt, hogy megsérült volna, de sose lehet tudni. - Jól vagy ugye? - támadom le azonnal, amikor előkerül a fürdőből, ha felöltözött, ha törölközőben van, ha már akár vizes is egy kicsit, de egy szoros ölelés kell, szerintem mindkettőnknek. Ijesztő ez az egész. Még sem hagyhatunk hátra egy árvát, mint a szüleim... kettőt is. Talán, ha mégis visszamenne a Gringottsba... Nem, ezt igazán nem kérhetem tőle, és persze nem is lenne fair, hogy én meg tovább csinálom. De egyelőre még azt sem tudom, hogy ki marad majd itthon a kicsivel. Mennyit illik? Ha hónapokra kiesem a munkából az sehogy se jó. Olyan sok a kérdés bennem és bár mindketten örültünk a kicsinek, de ezeket a bizonytalanságokat még nem volt alkalmam elmondani neki, pedig jó lenne még a megszületése előtt, hogy ne csak magamban őrlődjek miatta. Arról nem is beszélve, hogy még házasok se vagyunk! Egyáltalán kinek a nevét viseli majd? Még sem lehet Jennings-Warrington, az nagyon hosszú, bár mintha már olyasmire is célozgatott volna Gerry, hogy felvenné az anyja nevét, hiszen az örökbefogadó szülei nem épp mintaszülők, mivel az anyja megpróbált megölni minket. Néha úgy érzem ez az egész szülőség dolog bonyolultabb, mint lefülelni egy sorozatgyilkost.
Fáradtan, mocskosan indulok vissza a lakásba. Daphne pontosan tisztában van a munkánk árnyoldalával, tudja, hogy milyen az, amikor az átkok telibe találják az embert, amikor erőt vesz rajtunk a fásultság, hogy minden erőfeszítésünk ellenére nem tudunk másokat megvédeni. Ezzel a fásultsággal az arcomon lépek be a lakás ajtaján, és már csak őt keresem, de lehet, hogy korán érkeztem, lévén ő is még a hivatalban lehet, lévén az irodai munkáit, mint hadnagy, intézi. Mivel Shanna apjának jelentettünk, csak egy papírrepülőt küldtem Daphne-nek a minisztériumban, hogy jól vagyok, otthon találkoztunk. Fel sem merült bennem, hogy majd valami vacsorával vár, mert farkas éhes vagyok, de mivel ő is dolgozik még, ezért úgy vagyok vele, hogy sebaj, majd valamit varázslattal összeütünk, netán rendelünk valamit. Vagy akár valami hideg is szóba jöhet. Daphne még sehol nincsen, úgyhogy a földre dobom az öltönyömet, lerúgom a cipőt, az ingem már a fürdőszoba környékén landol, hogy gyorsan beálljak a zuhany alá. Muszáj egy kicsit felfrissülnöm, elengednem a gondokat, hogy Daphne-t ne izgassam fel, és igyekezzek valami objektív módon beszámolni, hogy mi is történt velünk. Nézhetjük a jó oldalát is, nem halt meg senki, a Roxfortot nem foglalták el, de JED megint elmenekült, jó eséllyel ismét együttvannak Mitchell-el, és a halál ereklyéiből egy újabb van már náluk. Fogalmam sincsen, hogy mire készülnek, de jó lenne még azelőtt végezni a zuhanyzással, hogy Daphne hazaér, és meglátja a ledobott ruháimat. Tudom, hogy amikor megismertem, ő nem volt egy pedáns tisztaságmániás, lévén csak a hörcsöggel élt, de én mindig igyekeztem valami rendet, kiszámíthatóságot belevinni a kapcsolatunkba, hogy ezzel is jelezzem, megfelelően komoly pasi alapanyag vagyok. Szegénynek olyan pocsék volt az előélete, én szívből szeretem, és boldoggá akarom tenni. Majd holnap esetleg egyeztetek Shannával, hogy ő hogy van, és remélhetőleg a három fiatalt sem sokkolta le túlzottan az, ami velünk történt.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Ahogyan én megkönnyebbültem a jelenlétében, hogy elmesélhettem neki a kezdeti hódítós időszakot, a Lavenderrel töltött jegyességet, na meg a Noxos esetet, ő nehezebben oldódott fel, ami jelen információk birtokában már érthető. Régebb óta húzódik az esete, szinte gyerek volt, amikor elkezdődtek a gondok, és az ilyen mélyen gyökerező lelki traumák nehezebben kezelhetőek, mint ha valaki felnőttként esik pofára. Mi pedig már nem csak barátként, hanem egyértelműen párként kezdünk viselkedni. Ő is elfogadta, hogy csak mert pocsékul indult a szerelmi, vagy a szexuális élete, még van keresnivalója ilyen téren. Jól megmosolygom, hogy kihálálkodjuk magunkat, holott ha az ember megtalálja az igazit, akkor ezek természetes dolgok. Az más kérdés, hogy még Lavender társaságában sem éreztem ennyire felhőtlenül boldognak magam, holott pont az elmúlt időben jött ki a vélaságom, meg akart ölni, akit az anyámnak hittem. És vagyunk annyira felnőttek hogy nem leselkedek Daphne öltözködése közben, neki már az is nagy szó, hogy csókolozunk, jó ideig érdemes lehet plátói szinten tartani a további egymásba gabalyodást. Végignézek rajta, amint kész a ruházata, és elismerően bólintok, mindig olyan jól szituált nő volt, nem tud mellélőni. Született úrinő. – Róla már hallottam. Ő is véla, legalábbis részben. Pattogni fognak a labdák ide oda? – Próbálok viccet csempészni a mondandómba, oldva egy kicsit a feszkót. Felnézek a nagy falitáblánkra, ahol az osztályok szereplnek. – Varázskapcsolatok. Harmadik emelet. Előre küldök egy papírrepcsit. Hol találkozzunk? – Varázslattal magamhoz hívok, és útnak is indítok egy belső levelezésre használatos repülőt, amik ott szálldosnak felettünk, hátha Fleur nem érne rá, és későbbi időpontot ad, de hátha be tudok hozzá esni. – Hol találkozzunk és mikor? – Kérdezem, mielőtt elválnánk, szigorúan romantikamentes távolságtartással, négy fal között hagyjuk majd az ilyesmit.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Igazságszerint senki se ismerte a múltamat igazán. Bob után brutális mélypontra kerültem, ha nem jön az akkori mentorom, akkor nem kerülök be a Minisztériumra és nem lépek auror pályára sem, hogy aztán ő meg eltűnjön itt hagyva a lányát egyedül. Az élet baromi igazságtalan! Én pedig valahogy már elfogadtam, hogy az és egyszerűen megtanultam a dolgokon tovább lépni és nem foglalkozni velük. Ezért tudtam megtenni, hogy az elrablásomon, vagy épp Nancy halálán is simán túltettem magamat, vagy épp azon, amit odalent láttunk, amikor Fionn feláldozta magát lényegében, hogy ne történjen meg az a ki tudja milyen pusztítással járó robbanás. Most viszont kicsit azért mégis könnyebb, legalább egy részét elmondani, mintha a terhet, ami folyton itt nyomná a válladat egy kicsit megosztanád mással is. Nem is olyan rossz érzés. - Én is köszönöm! Azt hiszem egy kicsit könnyebb, hogy beszéltem róla. - mosolyodom el. A fene gondolta, hogy tényleg ennyit jelent ez. Sokkal könnyebb ezekkel a dolgokkal nem foglalkozni, mint megosztani valakivel. Nagyon nagy bizalmat jelent, és nem szép tőlem, hogy Gerard megtisztelt a bizalmával igen komoly dolgokban, én ezt nem viszonoztam. De most léptünk egyet előre és igaza van mindketten hálásak lehetünk egymásnak és talán tényleg nem oltári butaság megpróbálni. A gyors öltözködés után még felhörpintem a maradék teámat, hogy aztán el is induljunk. Azért ezt nem lehet annyiban hagyni, főleg hogy nem sok kell, hogy annak a tűznek a híre elérjen a Minisztériumba is és ügy legyen belőle. Nekünk pedig jó lenne még előtte utána járni egy-két dolognak, mielőtt jelentést teszünk róla, hiszen azt is kellene. - Tonks sógornője azt hiszem ott dolgozik, Fleur Delacour, nem tudom, hogy lenne-e ránk ideje, vagy tud-e egyáltalán segíteni. Beszélhetnél vele, én addig megérdeklődöm, hogy eljutott-e már a tűz híre eddig. Jelentenünk kell, hogy ott voltunk, tudod ugye? - nem, ezt azért nem titkolhatjuk el, egyébként is tudniuk kell, hogy mi történt még az előtt, hogy ne adj isten az anyja mégis előkerül és valami más infot ad le, amivel besároz minket. A mostani után igazából már bármit kinéznék abból a nőből... jobb felkészülni a legrosszabbra azt hiszem.
Azon túl, hogy gyönyörű, de kicsit szomorkás szemei vannak, sosem tudtam róla, hogy mit rejt a múltja, miért ennyire visszafogott, hiszen nagyon profin titkolta még előttem is. Csakis az én gondjaimra koncentráltunk, ami tudom, hogy nem volt szép, de mintha Daphne nem akart volna bevonni a magánéletébe. A jelenéről is csak érintőlegesen tudtam, hogy szakított azzal a tahóval, aki a beépülését kérdőjelezte meg, vagy hogy senki nem ismeri el a parancsnokságon, mindig egy átlagos nőnek tartották, aki nem érdemel különösebb figyelmet. Ám az elmúlt években mindez megváltozott, én pedig nem kötöm össze a saját jelenlétemmel, de mintha motivációt nyert volna, hogy még inkább bizonyítson, s meg is lett az eredménye, most már hadnagy, és a többség ismeri a nevét. – Köszönöm, hogy ilyen régóta mellettem vagy, hogy nem csak aurorként viselkedtél velem, hanem már az elejétől ilyen jl el tudtunk beszélgetni. És.. talán igen, ezért is értjük meg egymást ennyi. Megvan a közös kereszt. – Bólintok a szép, de még mindig szomorú szemek lemondó pillantását látva. Nem is értem, hogy korábban miért nem figyelt fel rá senki más azon a bunkó pasin kívül, hiszen rendkívül értelmes, tudatos nőről van szó, aki másoknak is irányt tud mutatni. Talán azért, mert sokan inkább a buta szőkék után futnak. A szőkékkel persze nincsen semmi baj, de én már azért másban gondolkozom. – Áh, végülis irányt mutatott, hogy pont az ilyenek miatt kell pályát váltanom. Na és persze miattad. Felnéztem rád, és ez azóta sem változott. – Rázom a fejemet tényleg felvidulva, már nem izgat, hogy Nox meddig tud még elmenni, majd a sors vissza fog rá csapni. Azért elnevetem magam, ahogyan ő is beismeri, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz. – Ez kölcsönös, te is őrzöd a titkaim. – Pusszantok oda a szájára, hogy eltűnjön, és már az öltönyömet igazgatom az új ingre, szerencsére a felsőm nem lett kormos, hiszen kétlem, hogy Daphnenak kész férfi ruhatára lenne a szekrényban. A Warrington birtok leégett, az anyámként ismert nő pedig eltűnt. Hamarosan már a minisztérium előtt vagyunk, lehúzzuk magunkat a fülkén keresztül a wc-be, hogy onnan a folyosóra sétáljunk ki. A hoppanálás után elengedem a kezét, mert bár a főnökeink tudnak rólunk, nem véletlenül szedtek szét, hogy a napi ügyekben nem nyomozhatunk együtt, mert az aggályos lenne a működést illetően. Meg hát nyilván rossz vért szül a hivatalban romantikázni. – Hol kezdjük? Azért körözést mégsem adhatunk ki egy kép alatt. Van a máguskapcsolatok osztályán valami ismerősöd? Én szinte kis mozdulok a varázsbűn üldözésről..
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Igazság szerint sose mondtam ki nyíltan, hogy árvának lenni nem jó dolog, inkább csak azt hajtogattam elfogadom a helyzetemet, a sorsomat és jó nekem így. Azok, akik eldobtak maguktól nem számítanak, biztosan szándékosan tették és akkor miért is érdekelének engem? De közben ott volt Bob és a családja és talán, még ha ezt sosem mondtam ki, mellettük úgy érztem tényleg van egy családom, csak hát nem úgy alakult. Bob nem úgy akarta ezt, ahogyan én, a felesége pedig hamarabb észrevette, mint én, hogy a férje nem a lányaként kezel. Pocsék dolog, de akkor végképp összetört bennem minden, amit a családi idillről elképzeltem titkon. - Ez van, az élet már csak... - bújik elő azonnal a tagadó énem, de végül sóhajtok egyet, hiszen pont ez a lényeg, őszinte voltam, akkor nem kell úgy beszélnem vele, mint mással. - Én is, hogy neked sem úgy alakult. Pocsék dolog, ha... nem kellesz. - teszem végül hozzá elhúzva a számat. Na igen végül is nem tudja, hogy vele mi történt, miért nem az igai családjával nőtt fel, vagy hogy kik a szülei. Talán elvették attól a nőtől ott a képen, talán eldobta magától, a családot remélő énem, a kislány, aki réges régen voltam megérti ezt. - Megértem, az a nő... Annyira sajnálom, hogy nem tudtam tenni ellene semmit. A Parancsnok azt mondta, néhány hónapja, hogy elintézzük, hogy vége annak a helynek, de még mindig áll és még mindig működik és én... - összeszorítom a fogaimat. Hát igen, próbáltam segíteni, hátha neki is könnyebb, no meg ha mással nem történhet ilyesmi, de nem sikerült. Elbuktam, rács mögé kerültem, bezártak napokra, amíg ki nem vittek onnan. Persze akkor most nem ismerném Rhyst, nem segíthettem volna neki, nem lenne több belső infom a Testvériségről, de mégis elbuktam. Rá néhány hétre Nancy is meghalt. A világ egyszerűen rosszul működik. - Ennek örülök, vagyis... el is várom! Olyasmiket hallottál, amiket még senki. - mosolyodom el, de inkább csak próbálom elviccelni a komolyság élét kicsit, mielőtt még egy gyors csók után eltűnnék a fürdőszoba irányába, hogy én is rendbeszedjem magamat. Nem kell sok, tíz perc, mire már tiszta és friss ruhában érkezem hozzá, hogy a kezemet nyújtsam. - Derítsük ki, hogy ki ez a nő a képen, rendben? - halványan elmosolyodom, megszorítom a kezét, hiszen mehetünk is. A Minisztérium a cél, hiszen ha van valami adat a képen látható nőről, aki talán az anyja, akkor azt csak ott találhatjuk meg.
Az asztalnál ülve hallgatom őt, látom, hogy vonakodva ugyan, de kész most már megnyílni nekem, ami nagy szó. Igaz, hogy lassan három éve ismerjük egymást, de inkább baráti, vagy szakmai volt a kapcsolatunk, igyekeztünk mindkét részről elnyomni, hogy ennek akár romantikus vonalata is lehet. Én a múltam miatt, meg hogy lényegesen fiatalabb vagyok, és nem akartam csalódni, hogy állandóan lekoptat, de azt igazából nem tudtam, hogy miért bújik be ennyire a teknőspáncélba, de már kezd összeállni. – A család.. nos igen, ez kemény dió, sajnálom, hogy nem adatott meg neked. – Nem teszem hozzá, hogy nekem sem, hiszen azt már tudja. Így azért is nehéz, mert jó lett volna, ha az anyám tényleg az anyám, van kinek bemutatni Daphnét, és esetleg érezhette volna az otthon melegét, de hasonlóan nyomorult, mint én. Ám előre kell néznünk, együtt rendezni az érzelmi életünket. Kissé nyelek egyet, ahogy kimondja az igazságot. Most felállok, és a derekára simítom a kezemet, hogy lehajoljak kissé hozzá. Bár közel egymagasak vagyunk, de picivel mégis én vagyok a nagyobb. A homlokához érintem az enyémet, úgy suttogok az ajkai közé. – Mondanám, hogy.. majd együtt megpróbáljuk, de Nox óta nagyjából nem is gondoltam az egészre, mintha kiradíroztam volna az egész szándékot is magamból. Kellően elcseszettek vagyunk, ugye tudod? – Talán benne is valami érzelmi gát van amiatt a Bob, vagy az eleve elhagyottság miatt, ahogyan én próbáltam egykor a kedves, segítőkész srác lenni, aki mindenkit meghallgat, magányos női szíveket gyógyít meg, akár beszélgetéssel, akár a fizikai gyönyörrel, de Lavender mellett már úgy éreztem megkomolyodtam, aztán amikor faképnél hagyott Nox után, úgy érzem magam mintha valami eldobni való rongy lennék. Ám Daphne az igazi áldozat, akit tényleg szeretek, még ha nem is merem kimondani, mert az talán már érzelmi bomba lenne. Egy apró csókot nyomok a szájára, lehet, hogy mi valami plátóian romantikus pár leszünk? Vagy további évek kellenek, hogy végleg fel tudjunk oldódni egymás mellett? Egyáltalán működhet? Én hinni akarok benne, hogy nem dobjuk be a törölközőt idő előtt, mert nincs értelme folytatni. – Köszönöm, hogy elmondtad. Még mindig meg akarlak ismerni, jobban, mint valaha. – Ülök vissza, hiszen már csak a kölcsön inget kell igazgatnom magamra, aztán ő jön a fürdőszobában, mielőtt indulnánk. Megiszom a teám maradékát, amíg távol van.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
A múltam az életemnek az a része, amiről nem igazán beszélek, amiről nem tud senki sem, főleg bizonyos részeiről, hiszen az irodában azért akadnak, akik ismerik az előéletemet, legalábbis egy részét. De sosem meséltem még Nancy-nek sem olyasmikről, amiket most próbálok megosztani Gerarddal. Lássuk be így a fair, főleg akkor ha valami megpróbálunk együtt. Én tudok róla sok mindent, a családjáról, a felborult szülő helyzetről, ott voltam, amikor kiderült, hogy véla, ahogyan nyomoztam az ügyben, ahol az a rettenetes nőszemély ártott neki. Tudok arról is, hogy menyasszonya volt és hogy miért ment gallyra az a kapcsolata, ő viszont csak annyit tud rólam, hogy szakítottam egy fickóval pár hónapja, ami igazán nem is érintett komolyan érzelmileg, vagy épp hogy eléggé fejjel tudok a falnak menni, amiből voltak már komoly bajaim. Sóhajtok egyet, amikor végül rákérdez. Nem tűnök olyannak, mint akit bántottak volna, de a legtöbb ember ennek ellenére is visel olyan lelki sebeket, amiket úgy véli, hogy képes kezelni, de közben talán még sem tökéletesen. - Belementem. Feleséges volt és egy kislánya és... velük éreztem először, hogy mintha lenne családom, de ő... Bob másképp gondolta ezt, mint én. Nem bántott, talán ha határozottan nemet mondok, akkor leáll, de nem mondtam. - na igen visszakoztam ugyan, de nem úgy, ahogyan kellett volna, bár persze ki tudja, ha már belelovallta magát akkor megállt volna-e egyáltalán, de ezt már sose tudjuk meg főleg, hogy ő már nem él, megkérdezni se lehet. Amúgy se változtatna semmin. - Én pedig azóta még sosem, tehát... igazából még sosem élveztem a szexet. - bököm ki végül egy szuszra a lényegi információt, amit szintén nem mondtam még ki technikailag soha. Volt már pár kapcsolatom, volt eszement időszakom is, amikor több is, mint kellett volna és ezt valahol kellemetlen kimondani, de nem csoda, ha nem kötődtem igazán soha senkihez. Senki mellett sem tudtam magamat úgy elengedni, hogy a testi kapcsolat olyasmit nyújtson, amit az ember minden bizonnyal várna, vagy ami normális lenne. - Most már rendbe szedem magamat rendben? - pattanok fel egészen hirtelen, hiszen így is jócskán kitárulkoztam és olyasmiket mondtam el, amiket még előtte sosem, amiket szinte még magamnak sem vallottam be. Furcsa érzés, felszabadító is, de mégis zavarban vagyok és jól esne az a zuhany és hogy visszatérjek abba, amit eddig is csináltam, a feladataimra koncentráljak.
Talán én is lemondhattam volna Daphneről, hiszen tekinthettem volna rá afféle anyapótlékra. Megkereshettem volna Jenine-t, azt a szőke fiatal griffendéles háztársat, aki még Lavender előtt volt rám kattanva, de valahogy mindig is tudtam, hogy Daphne felé ez az érzés nem volt fellobbanó vágy, hanem sokkal több annál, szerelem. Volt értelme azért harcolni, hogy ne csupán barátok legyünk, noha azzal is kiegyeztem volna, bár egy ideig önbecsapás volt a részünkről, hiszen elkaptam olykor a pillantását, tudtam, hogy a felszín alatt ő is érezhet valamit. – Igenis érdekel. – Bólintok, mert mindez még új nekünk, hogy az érzéseinkről úgy mélyebben beszéljünk, hiszen inkább támogatni próbáltuk egymást, kilépni az egykori kalickából, amely mindkettőnket fogva tart már egy jó ideje. Leülök, hogy megfogjam a kezét, de épp csak annyira, hogy tudjon gesztikulálni, ha nagyon belelovalná magát. – A lelki bántás is bántás. Ha úgy sodor magával, hogy nincs biztonsági öv, akkor is megsérülsz. Sajnálom. – Illesztem a tenyeremet az arcára, hogy most egy homlokpuszit adjak, noha tudom, hogy a gyengédség nem csupán a fizikai tettekben rejlik. Látom az elharapott mondatot, és úgy érzem meg kell szólalnom. A ki nem mondott szó csak rá, mint almát a féreg. Ha most nem kapom el a pillanatot, talán örökké bent ragad. Vagy sosem merül fel többé. – Ezért inkább? – Én is elmeséltem neki, ha nem is teljesen részletesen, hogy fizikailag és lelkileg is össze voltam törve, tükörbe sem tudtam nézni, de aztán mégis elmondtam Lavendernek, aki valahogy úgy állította be a dolgot, hogy én voltam felelőtlen, hogy nem nézem meg, hogy mit iszok. Meg hogy egy fiút egy lány nem tud megerőszakolni. Rendben, fizikai fájdalmam nem volt, de olyan tüneteket mutattam, hogy órákon át zuhanyoztam, hogy lemossam magamról, hogy mit kellett nekem tennem egy másik nővel, akihez nem volt közöm. Biztos vagyok benne, ha Lavender egy szerelmi bájital befolyása alatt feküdt volna le mással, akkor erőszaknak venné, pedig ő maga akarná a dolgot. Még szerencse, hogy akkor nem merült fel a vélaságom, mert még rosszabbul jöttem volna ki a dologból. Kár, hogy így elromlott minden. Bólintok, mehet majd fürdeni, és bejelentjük a minisztériumon a történteket, de addig nagyon is érdekel, hogy mit nem tudott befejezni.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Igaza van, tudom én, hogy igaza van, de mégis sokkal könnyebb volt egyszerűen csak nem foglalkozni senkivel komolyabban és a munkára koncentrálni. Talán pont azért is ingadozom ennyire, mert bár Gerard fiatalabb nálam, de mégis valami komoly dolgot érzek kialakulni? Könnyen lehet, hogy Rhys közeledését épp azért utasítottam el, mert nem éreztem ugyanezt, vagy mert... lássuk be sosem lett abból semmi jó, ha idősebb férfiakkal kezdtem és eddigi életem során ez mindig így volt. Ha maradok a papírformánál annak egyszerűen nem lehet jó vége, akkor másképp kell döntenem. - Tudom és tudom, hogy ilyen téren mögötted is vannak már... rossz dolgok. - hiszen jegyese volt, azért az már elég komoly dolog, hogy aztán mégis gallyra menjen, arról nem beszélve, hogy ott volt a Noxos ügy is, ami gyakorlagilag erőszaknak minősült és én még csak nem is tudtam tenni az ügyben végül semmit. Az mondjuk esélyes, hogy e téren még bármennyire is féltem a jelenlegi pozíciómat, de beszélni fogok a Parancsnokkal, hiszen arról volt szó, hogy azt a helyet bezáratjuk, hogy eltökélték magukat, de a Varjú azóta is működik, mintha mi sem történt volna. - Na jó, akkor még leülök. - bár jól esne a fürdés, de nem ezen a pár percen múlik és hát ez nem olyan történet, amit össze lehet foglalni két mondatban, aztán elmenni tusolni egyet és átöltözni. - Ha nem is bántott, de az első mentorom az iskola vége felé és után egy auror volt, aki... jóval idősebb volt nálam és a kapcsolatunk idővel már átalakult többé, mint mentor és tanítványa, csak épp én ezt nem akartam, de amikor rájöttem már késő volt. Azt hiszem féltem, hogy elveszítem és ezért inkább... - megrázom a fejemet, hogy elhessegessem Bob emlékét. Nem is tudom mi lett volna, ha nem hal meg, vajon mi lett volna az egészből, a családjából, ha még most is élne. Az viszont látszik rajtam jól, hogy bár a lényeget elmondtam, de mégis csak ott van valami még, valami kis plusz információ, amit mintha ki akarnék mondani, de végül néhány pillanatnyi hezitálás után mégis felállok csak az asztaltól és a már olyan jól begyakorolt mosolyt kerül újra az arcomra. - Rendbe szedem magamat, aztán amíg a teát megisszuk maradunk, de soká nem időzhetünk, mégis csak be kell jelenteni azt, ami történt. - aztán sietősen a fürdőszoba felé is indulok, ha csak nem akarja mindenképpen kihúzni belőlem most azt, amit ki akartam mondani és közben még sem sikerült.
Értem én, hogy nem volt túl fényes a gyerekkora, felnőttként pedig igyekszik lényegesen jobban védeni magát, tudatosan óvni a sérüléstől, de ez nem mehet a végtelenségig. Igaz, hogy én fiatalabb vagyok, de most már nekem is vannak veszteségeim, ez már a harmadik volt Nox és Lavender után, hogy még az anyám sem az anyám, meg végig hazugságban nőttem fel, de igenis vágyom a boldogságra. Elfogadtam volna, ha csak barátok vagyunk, de ez a szenvedélyes, majd visszahátráló drama nem esik túl jól, ezért is emelem fel kicsit a hangomat, ha nem is erélyesen, de a magunk védelmében. - Ezt én is értem. Minden kapcsolatnak csúnya a vége. Ám ha meg sem próbáljuk, akkor sosem lesz belőle még esély sem, hogy jól alakuljon. – Na most nem azt akarom mondani, hogy véglegesen köteleződjünk el egymás mellett, ráadásul aurorként még egymás életét is kell félteni, ám nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így esnek szerelembe. Legalábbis részemről az, és sejthetően nála is, hiszen ha komolytalan lenne, akkor inkább félvállról venné, nem habozna ennyire. Azért jó tudni, hogy ennyire figyelmes velem, hogy még a boldogságunk árán is képes visszafogni magát. De nem kell mindig. Végre én is megkönnyebbülten fel tudok lélegezni, amikor odabújik, és visszacsókol. Ha éveket kellett arra várnom, hogy mire idáig eljussunk, hát megérte, de nem is vagyok az a kölyök, akinek megismert. Nyilván továbbra is félni fogunk a kapcsolatoktól, de reményeim szerint érdemes megpróbálni. - Öt kérdés.. Ez így túl tág. Szeretnélek megismerni, amire úgysem lenne elég öt, mit szólnál, ha inkább beszélgeténk, és majd ami az eszembe jut. Számolgathatom, aztán amire nem akarsz, nem válaszolsz. Az elsőre válaszolj, aztán rendbeteheted magad, a többire pedig majd útközben. Tehát; volt már, hogy valaki bántott, vagy más miatt voltál ennyire. hogy is mondjam, félős a kapcsolatok tekintetében? – Ez érdekel a legjobban, hogy mitől gondolta azt, hogy ha picit is tetszem neki, vissza kell fognia magát. Aztán iszom a teát, én már nagyjából tiszta vagyok, még a hajamat kell megfésülnöm. Az együtt zuhanyzás pedig még túl korai, pont azt nem akarom, hogy véglegesek legyünk, mert akkor megint megriad. Csak szépen fokozatosan, már ez is komoly haladás.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
Bólintok, talán igaza lehet, csak nem akartam, hogy következtetéseket vonjon le úgy, hogy nem biztos bennük. Van egy kép a kezében, de talán nem is fontos, talán nem is az anyja, vagy már nincs életben... semmit sem tudunk és persze mi van, ha valahol tényleg van igazi családja, de nem kellett nekik? Lehet ez még rosszabb is. Azt tapasztaltam igazából a legtöbb eseten, amikor a barátaim megpróbáltak utánajárni, hogy kik az igazi szüleik, az sosem sült el jól. Azt hiszem ezért is van, hogy én magam nem akartam tudni, hogy honnan származom, vagy miért hagytak ott az árvaházban, mert az ember úgyis csak csalódik, ha megpróbál mélyebbre ásni, mint kellene. A munkám más, itt segítek az embereknek és a saját problémáimmal közben nem kell foglalkoznom. - Tudom, de közben... Soha sem sültek el jól a kapcsolataim, mindig valami durva vége lett, egyszerűen csak... - valahol jól sejti félek is ettől, félek belemenni valamibe, főleg olyan időkben, amikor ki tudja, hogy mit hoz a holnap. Az utóbbi időben kétszer haltam meg majdnem és bőven van rá esély, hogy ez még sűrűsödni fog. Jelenleg is gyakorlatilag segítek szökevényeket bújtatni, akiket mindkét oldal keres. Az ember az ilyesmiből nehezen jöhet ki jól, azért lássuk be és mégis tényleg milyen komolyan beszél. Én vagyok az idősebb, de ennek ellenére mégis úgy beszél, mintha inkább ő lenne az és ezzel valahol meg is lep. Eddig a haverjaimon kívül az összes kapcsolatomban a másik fél volt idősebb, azt hiszem ez valahol Bob hibája is, és persze ennek hála soha sem alakult semmi jól, most pedig bizonytalan vagyok, hiszen tudom, hogy igaza van. Valami van közöttünk, amit igyekszem elnyomni és nem foglalkozni vele, de attól még ott van. Ezért nem is ellenkezem végül, csak sóhajtok egy hatalmasat és igen kicsit belefeledkezem a csókba, és most nem érzem úgy, hogy vissza kell fognom valamit. Átkarolom a nyakát, hogy közelebb húzódhassak hozzá, de aztán néhány pillanat múlva képes vagyok elengedni és hátrébb lépni azzal a tipikus hülye mosollyal az arcomon, ami akkor van ott, amikor az ember jól érzi magát. - Oké nagyokos... - ugratom, aztán leülök az asztalhoz szépen, hiszen a teák ott várnak minket gőzölögve. Én még le sem zuhanyoztam, pedig még nekem is kellene mielőtt a Minisztériumba megyünk. - Alig tudsz rólam valamit, ahogyan a legtöbben. Rendbeteszem magamat, mert így még sem állíthatunk be a munkahelyünkre, addig kitalálhatsz öt kérdést. Bármit kérdezhetsz és válaszolni fogok rá, hogy egálban legyünk. - és hogy elkezdjünk valamit, ahogyan ő is mondta. Nem működik, ha én bezárkózom és nem tudom eldönteni, hogy mit akarok. Én már lassan ismerem az egész életét, a jelenét, a múltját, ő viszont tényleg alig tud rólam valamit.
- Nem tudom, de szerintem a vélasággal van összefüggésben. – Vélekedek, de nem akarok összeomlani, hiszen látom, hogy Daphne sincsen a helyzet magaslatán, kicsit mintha meg is feszülne az ölelésemben, a következő pillanatban pedig már a száját érzem az enyémen. Egy pillanatig végigsuhan az agyamon, hogy ő volt az, aki azt mondta, hogy ennek semmi semmi értelme, ezért el kéne tolnom magamtól, aztán hagyom, hogy elragadjanak az érzelmek, és visszacsókolok. Így ő az aki hátralép, amin elsőre a döbbenet jelenik meg az arcomon, végül sóhajtok egyet, és odalépek hozzá. Olyan ez, mint egy tánc, gyakorlatilag már jó ideje kerülhetjük egymást. - De lehet. Nem most volt, hogy Lavender elment, a Noxos dolgot pedig már kihevertem. Te se most szakítottál az exeddel, vagyunk annyira felnőttek, hogy nem ugrálunk egyból ágyba. – Megfogom a kezét, mert inkább ő ismer engem, én őt kevésbé, de azt tudom, hogy amióta csak ismerem, mindig is vívódott magával, az érzéseivel. Ő csak segíteni akar, de közben nincsen saját élete, csupán a munka. Pedig gyönyörű és okos nő. Lehet, hogy az a nagydarab szakállas fickó tetszik neki, ezért koptat le engem állandóan. De ha így is van, lehet, hogy eljött az idő, hogy harcoljak érte. Magunkért. – Nem csak az a két véglet van, hogy együtt vagyunk, vagy ellöksz magadtól. Még azt is elfogadtam, hogy nem dolgozhatok melletted, mert zavaró lenne. Életeket mentünk, az úgy helyes, ha nem egymásért aggódunk közben. – Most én fogom a tenyereimbe az arcát, hogy picit rám figyeljen. Lehalkítom a hangomat, jelezve, hogy itt és most ebből nem engedek. Nem vagyok erőszakos, de már az a kölyök sem, akinek megismert. Évek teltek el, kitanultam az auror szakmát, és olykor bizony lehetne egy kicsit megengedőbb. – Ha megcsókolsz, vagy megcsókollak, még nem jelent végleges elköteleződést. Meg akarlak ismerni, ettől még ne érezd, hogy csak úgy elcsábítalak, vagy ágyba viszlek. Ha úgy érzed, hogy uralkodnod kell magadon, akkor tudod, hogy ez valami valódi. Amit időnként hagyhatnál meg is történni. És csak szépen, óvatosan. – Simogatom meg az arcán, gyengéden végighúzva az ujjamat a száján, hogy lassan, óvatosan csókoljam meg. Nem fogom levetkőztetni, semmi vissza nem fordíthatatlant nem kell tennünk. Ha ebből a szempontból lassú a tempó, engem nem zavar, de csak akkor van értelme barátoknak lennünk, ha csak azok vagyunk, és nem dob el időnként, vagy pedig mer kockáztatni.
Egy új élet kezdete ☼ Öltözék ☼ [You must be registered and logged in to see this link.]
//
